Századik

Sose hittem volna, hogy száz bejegyzést fogok írni, ugyanis jellemzően nem vagyok kitartó, ahogy azt már az elején megénekeltem. Azt meg pláne nem gondoltam, hogy a nyomorult macskákról írom a századikat... Úgy terveztem, ha eljutok idáig, akkor egy pezsgő durrogtatós, tűzijátékos írást fogok rittyenteni, esetleg kis könnyes visszaemlékezésekkel, idézetekkel. Erre tessék, észrevétlenül megírtam a századikat, ráadásul pont a macskákból. Micsoda emelkedett, ünnepélyes, jubileumi poszt, aztakuyafájátneki!

Ha már itt tartunk, lennének kérdéseim, hogy a következő száz bejegyzésem jobban nézzen ki. Például, kérdem én, hogy a bánatban lehet úgy képeket feltölteni, hogy kerete legyen? Mert az sokkal esztétikusabb, és egy csomó blogban láttam, de nem találom sehol a lehetőséget. Meg a mindenféle tickerek feltöltése sem megy. Ahhoz melyik lehetőséget kell aktiválnom a felkínált modulok közül? Már rég óta próbálom széppé varázsolni a blogot, de nem megy. Jó lenne például valami klassz, fejlécnek való képet találnom, de nincsen. Viszont találtam egy jó kis Barba családosat, azt betettem profilképnek. Persze, előtte levágtam belőle pár felesleges barbát, nehogy valaki azt higgye, akkora a család. Vagy netán prófétikus képként előre jelezze, hogy még 3-4 gyerekkel bővülni fog a família. Meg is bolondulnék, az tuti. Visszatérve a képhez. Be  van állítva mindenféle képnek (profil, blogger és favicon is), mégis, amelyik blogokra be vagyok jelentkezve, ugyanaz a régi árnykép van a nevemnél. Érti ezt valaki?

Ja, és azt valahol lehet látni, hogy eddig hány hozzászólás volt a blogon? A statisztikában pl. csak olyan felesleges adatok vannak, hogy mik a forgalom forrásai és mik a hivatkozó webhelyek és URL-ek (érdekel ez valakit, és egyáltalán mire jó, ha tudom?). Bár, egyszer rákattintottam valami általam nem ismert "hivatkozó webhelyre", hát néztem nagyot, mikor megláttam, milyen oldal. De hogyan tudom én letiltani, hogy az az oldal ne hivatkozzon rám? 

Ja, és a végére egy kis köszönetnyilvánítás. Mindenkinek, aki rendszeresen vagy csak néha olvas, esetleg véletlen tévedt ide: köszönöm, hogy szakítotok időt az olvasásra. Én meg, remélem, több időt fogok szakítani az írásra. De nem ígérem, csak azt, hogy a kétszázadik nem a macskákról fog szólni.

Mínusz egy

kiscica!!! Most az előbb kelt lába talált szerető gazdira az egyik (lány!!!!) kismacska. Hogy ez mekkora öröm! Azt hittem itt fog megvénülni az összes. Már csak kettőt kellene elpasszolni valahogy. 

Tényleg nem kell senkinek??? Az a nyomi anyjuk még mindig szoptatja őket, már tiszta gebe, pedig etetem ezerrel, mégis. Ráadásul, amíg szoptat, addig nem lehet műteni. Nem akarok több kiscicát!!! légyszi, valaki vigye már el őket. 

Videót ebben a bejegyzésben  lehet látni róluk, a fekete-fehér már nincs meg. Gondolkodjatok el róla, hátha mégis jól jönne valamelyikőtöknél egy dilis, játékos kiscica, szeretettel adom, komolyan.

Ne izguljatok

tovább! Aki még nem tudná - bár kétlem, hogy akad még a blog olvasói között ilyen-, szerdán sikeres államvizsgát tettem. 

A reggel jól indult. Simivel megbeszéltem lefekvéskor, hogy hagyni fog aludni, mert anyának pihenten kell a kivégző osztag elé állnia/ülnie. Simikém megértette, hogy az életem múlik az alváson, így mindössze négy alkalommal ébresztett fel a keddről szerdára virradó éjjelen. Volt azért ennél sokkal rosszabb is, nem panaszkodtam. Ébredés után gyors készülődés, majd indulás előtt negyed órával hallom, hogy felbőgött. Gondoltam, majd apa visszaaltatja, de csak nem akarta abbahagyni a sírást. Akkor én, egy szál kitörni készülő idegösszeomlásban felmentem, hogy utána járjak a dolognak. Láttam, hogy édesapa a kiságy mellett állva ráolvasással/gondolatátvitellel/szemmel veréssel próbálja visszaaltatni a gyereket. Nem sikerült neki. Én szoptatással próbálkoztam, 5 perc után félálomba merült, így visszacsempésztem az ágyba. A teljes álomba merülést nem volt időm megvárni, mert akkor hiányos öltözetben kellett volna elindulnom otthonról, azt viszont nem kockáztattam. Arra, hogy az altatási kísérlet nem volt sikeres, magamtól is rájöttem, mert a cipőmet húztam, mikor hallottam, hogy újból nyekereg a gyerek, de nem mentem vissza. Apa végül csak megoldotta.

Annyira azért nem voltam bátor, hogy óvintézkedések nélkül induljak neki a nagy feladatnak, ezért három darab széntablettát is bevettem (a biztonság kedvéért négyet vittem is magammal), és így nem csináltam össze magam féktelen izgalmamban. Sőt... pillanatnyilag ott tartok, hogy a vizsga előtti három nap alatt elhasznált WC-papír mennyiség okán a házi költségvetésünkben történt csapás miatt létre jött helyzet lassan normalizálódik. Nem is tudtam, hogy ennyire hatásos szer ez a széntabletta.

Na, odaértem, elkezdődött a vizsga, én hátulról a harmadik voltam, köszönhetően a nevemnek. Kint az ajtó előtt várva mindent elfelejtettem, és csak azt tudtam, hogy a vizsgabizottság nem a kedvencem. Ugyanis nem is azok voltak, akiket beharangoztak nekünk. Az egyik nő a legszigorúbb tanárnő volt, akivel valaha is találkoztam: fiatal kora ellenére morcos, életunt és olyan vizsgát kanyarított nekünk tavaly, hogy szó szerint vért izzadtunk közben. Ja, a minőségbiztosítás a szakterülete. Mikor megláttam, egyből inkább meghalni akartam, mint vizsgázni, de már nem volt visszaút. Az elnök egy kedves, nagymama stílusú néni, akihez már kétszer is volt szerencsém egy vizsga és egy szigorlat ürügyén. Nála igazán nem tudni kell, hanem azt kell mondani (de azt szó szerint) amit ő hallani akar. Hogy ez sikerült-e vagy sem, az csak akkor derül ki, mikor a vizsgajegyet megkapja az ember. A harmadik  tag egy nagyon híres-neves neveléstudós volt, akit sose láttam, így nem is igazán érdekelt.

Várakozás közben mindent átnéztem a minőségbiztosításból, amit csak tudtam, meg a többi nehéz tételből is, de annyira gyorsan jöttek kifelé a kolleginák, hogy mindenre nem volt időm. A kijövők áradoztak a bentiekről, hogy micsoda kedvesség, segítőkészség és empátia hegyek vannak odabent, el se hinnénk, és ne féljünk egyáltalán.

Végül bementem és majdnem elájultam, mikor megláttam a tételemet: Az integráció és inklúzió elmélete és gyakorlata. Hoppá, kérem, én ezért a tételért jöttem! Leültem, kb. 10 perc alatt teleírtam két oldalt és vártam, hallgattam az előttem felelőket. Hát, mit mondjak, nem ment nekik túl gördülékenyen.

Mikor oda kerültem a bizottság elé, csak mondtam a magamét, megállíthatatlanul. Végül csak sikerült belém fojtani a szót, kérdezett egyet az elnök néni, én meg elmondtam a véleményemet (ugyanis arra volt kíváncsi). Az arcán láttam, hogy nem egészen ért velem egyet, akkor picit finomítottam a mondandómon, de már késő volt, ez azonban csak az eredmény kihirdetésekor vált világossá. A szakdolgozatomban egyetlen "minőségi" hibát talált a minőségellenőr nő: a diagramjaim nagyon sötétek voltak. De ezt a hibát nem vettem magamra, mert a férjem csinálta őket, vagyis őt fikázta a nő nem engem. A védés egy kérdés volt, válaszoltam, és kész. Ez után nagyon megdicsért a minőséges nő, hogy komplett, jól strukturált és előadott felelet volt az egész, gratulál hozzá. Ó, én meg voltam győződve, hogy ötöst kaptam.

Ez a meggyőződésem akkor lett még szilárdabb, mikor az előttem felelők jegyeit olvasták fel: mindketten négyest kaptak. Jaj, kérem, ha az négyes felelet volt, akkor az enyém minimum hatos. Na ja... Azt hittem rosszul hallok, mikor mondták, hogy én is négyest kaptam a feleletre. Hát hol itt az igazság?

Annak ellenére, hogy ha valaki szerda reggel azt mondja nekem, hogy tuti a négyesem és be se kell mennem, megcsókolom a kezét (vagy a lábát) örömömben, bevallom, csalódtam. Persze, hálás vagyok azért, hogy a legkönnyebb tételt húztam, el se tudom mondani mennyire, csak nem érzem igazságosnak az "ítéletet". De ez van, végül kiváló lett a diplomám minősítése, a felelet meg a kutyát sem érdekli.

Ezek után jövő héten beiratkozom egy újabb félévre, hogy erről az évről is legyen hivatalos papírom, ami egy újabb szakdolgozat megírását és egy újabb záróvizsga letételét jelenti. Nyugodtan írhat bárki, aki szerint nem vagyok komplett...

Feszültségoldás (s)írással

A síráson már túl vagyok, most jön az írás.

Kész vagyok, de totál. Az idegeim cafatokban, az agyam helyén egy fekete lyuk, bármit próbálok beletömni, úgy eltűnik benne, hogy soha nem tudom többet felidézni. 

Ráadásul Simi is alig 1,5 órát aludt a szokásos 3 helyett, most meg nyavalyog, de nem tudtam visszaaltatni.

Aztán meg szegény nagyok, sajnálom őket is. Állandóan kiabálok, semmi nem jó. Államvizsga para megspékelve egy kis PMS-sel, hát, nem a legkedvesebb arcom van terítéken mostanában. De vigaszképpen vettem nekik túró rudit meg joghurtot és ropit, hátha ez tompítja az emberevő hangulatom okozta lelki sérüléseket, amiket a napokban elszenvedtek miattam.

Amúgy olyan jól elképzeltem, hogy nem baj ám, ha a rettegett témakörökből húzok (minőségbiztosítás és oktatás-értékelés), mert a vizsgabizottság úgyis jólelkű, kedves nénikékből fog állni, akik eddig tanítottak minket. Majd határozottan mondok nekik valamit, ők jól elhiszik és adnak egy szép ötöst. Na pont nem. Tegnap írt a csoporttársam, hogy megtudta a konzulensétől a kivégzőosztag összeállítását. Hát, kérem szépen, lesz egy minőségbiztosítási szakreferens, meg egy pasi, aki már tanított minket, és az oktatás-értékelés a szakterülete (ő állította össze az erre a témakörre vonatkozó tételeket), külsősként meg egy filozófus jelenlétére számíthatunk. Csodálatos. Ezekkel aztán biztos nem tudom elhitetni, hogy egy kicsit is konyítok a minőségbiztosítási folyamatokhoz, tudom, mi az a SWOT analízis (jó, azt épp tudom, azért jutott eszembe a szó), EFQM minőségmodell (díj????) vagy épp a Total Quality Management. És teljesen nyilván való, hogy a kvalitatív és kvantitatív értékelési metodológia kapcsolatáról sem tudok majd hantázni, ugyanúgy, ahogyan a reflektív pedagógiai szemlélet és a nézetrendszer mibenlétéről sem. Ezeket tudni kell(ene) egymillió definícióval és meghatározással együtt.

Talán annyiban szerencsém lesz, hogy a szakdogámba nem fognak belekötni. Amúgy meg majd húzok egy jó kis rizsázós tételt, elmondok mindent, ami csak eszembe jut róla -vagy akármelyik másik tételről. Nem mindegy? hiszen úgyse értenek annyira az SNI-hez vagy a mentálhigiénéhez és a gyermekvédelmhez sem. Én beszélek, ők meg ámulnak és bámulnak, mennyire okos vagyok, aztán szemlesütve adnak egy szép dagi ötöst (jó, egy szögletes négyes is jó lesz...), hogy szűzanyám, ez a nő mekkora egy nagyágyú...

Muhaha... Álmomban, talán. Most azon agyalok, hogy miért nem húztam el a holdra egy hétre, vagy legalább a család miért nem hagyott nyugton meghalni tanulni. Bezzeg, mikor a férjem tanult az államvizsgájára, én egy hétre anyámhoz költöztem a két gyerekkel, nekem meg három van a nyakamon. Hol itt az esélyegyenlőség, kéremszépen???

Na, nem nyavalygok tovább, mert ettől nem leszek okosabb. Bár, tartok tőle, hogy rajtam már semmi nem segít. 

Vásárolnom kellene egy doboz széntablettát (vagy 12 tekercs WC papírt) meg valami macskagyökér főzetet, hogy az idegeim kisimuljanak holnapra.

Simi ordít, mint a sakál, a nagyok nem bírnak vele. Mennem kellene tanulni, de így nem tudok. Hol van egy felnőtt, aki segít rajtam??????

Röpke bekukk

Tényleg csak egy pillanatra, mert nem szeretném a maradék három olvasómat is elveszíteni.

Nem haltam meg -egyelőre-, bár halálközeli élményeim vannak folyamatosan. Államvizsgára készülök kidolgozott tételeket tartalmazó papírokat rakosgatok naphosszat onnan ide és innen oda. Minden egyes odébbrakásnál rám jön egy enyhétől közepes fokúig terjedő idegösszeomlás, hogy azt a tételt se tudom. Meg még azon kívül vagy huszonkettőt. Harmincat kellene bevésnem a kobakomba szerdáig. Abszolúte lehetetlen.

Pillanatnyilag úgy be vagyok rezelve, hogy nemi identitásomban is bizonytalan vagyok, és a férjem sem emlékeztet mostanában ilyesmire. Bár vagy test szerte papírok borítanak, mikor ágyban vagyok, vagy kupán vert kutyaként, csorgó nyállal próbálom az agyam regenerálni a következő megpróbáltatás erejéig.

A tesómék testületileg hazavonultak a mai nap délutánján. Hiába próbáltuk, nem nagyon jött össze a tanulás. Pedig vigyázott az összes gyerekre amikor lehetett, házimunkát se nagyon kellett végeznem (kivéve söprögetés, porszívózás, felmosás, macskaellátás), és alkalmanként ki is kérdezett az épp megtanult átolvasgatott tételből. Megállapítást nyert, hogy legendás memóriám már koránt sem a régi (vagy nagyon is az, és ezért használhatatlan), hiába olvasom 4-5-ször el, mégsem mennek a fejembe a tudományok.

Szóval, most ott tartok, hogy a szakdolgozatom védésére már felkészültem, a könnyebb tételekről talán el tudom hitetni a vizsgabizottsággal, hogy tudom, a nehezebbeket meg még meg sem tudtam érteni, nem hogy megtanulni.

Mindjárt szerda reggel van, ááááááá.........

Újabb szülinap

Ma van Ádám 11. születésnapja. Mit is írhatnék a nagy nap alkalmából, mint, hogy szép, okos, ügyes, én meg nem vagyok elfogult. De azért a szokásos szüléstörténetet megkapja minden kedves érdeklődő. Íme:

                                                       Ádám születésének története

Mit is írhatnék egy altatásos császármetszésről? Azt, hogy fogalmam sincs, hogy született a gyerekem, mert „nem voltam ott”. De ez azért mégse járja, így egy kicsit hosszabb beszámoló következik.

Ádám is úgy kezdett születni, mint két évvel korábban Noémi: nem és nem akart megszületni. Ezért tekintettel arra, hogy menetiránynak fenékkel volt elhelyezkedve, valamint a 4 kiló körüli becsült súlyára és vödör méretű fejére, a terminus lejárta utáni második napon újra bevonultam a Klinika terhesosztályára. Immáron másodszor voltam azért szállóvendég ugyanott, mert nem szándékozott kibújni belőlem az épp aktuálisan megszületésre váró gyerekem. Ádámnál nem volt annyira egyszerű a dolog, mert a medencevégű fekvésre, nagy súlyára és fejére, valamint Noémi viszontagságos megszületésére való tekintettel az orvos császármetszést tervezett. Annyi „kedvezményt” kaptam, hogy megvárjuk, míg a baba magától ki akar jönni, kicsit vajúdok, utána lesz csak a műtét. 

A második bent töltött éjszakán (pont, mint két évvel azelőtt), inkább hajnalban, 4 óra körül ismerős érzés hasított az aljamba, vagyis a hormonok kést forgattak a derekamban. Azt hittem, lesz egy-két óra nyugalmam, de nem, tíz perc múlva újabb fájás, aztán még egy. Ennek fele se tréfa, jutott eszembe a bölcs mondás, miközben két fájás között sovány malac vágtában inaltam a mellékhelyiség felé, ugyanis ez is pont úgy történt, mint két évvel azelőtt: mit szépítsem, fostam. Mivel most sokkal gyorsabban zajlott minden, mint előző alkalommal, ráadásul az összehúzódások is olyan intenzívek voltak, hogy alig kaptam levegőt tőlük, már a harmadik-negyedik fájás után gondoltam, hogy szólok a nővérnek –most nem szándékoztam megvárni, míg valaki érdeklődik hogylétem felől. De a wc-re rohangálás miatt csak fél 6-kor jutottam odáig, hogy bejelentsem szülési szándékomat a felettes hatóságnál. Mikor ez megtörtént, a szülésznő feldobott a CTG-készülékre. 10 perc múlva le is szedett, mert olyan egyenes vonalat húzott a masina, mintha vonalzóval rajzolták volna (mint később kiderült, ez a szülésznő bénasága miatt volt), így visszaküldött az ágyba, mondván, nyilván csak jóslófájásaim vannak. Nyilván, 40+4-nél jósolgatja a gyerek, hogy megszületne. A papírt megkaptam a lázlapomra, és oldalra fordulva, az ágy szélébe kapaszkodva vártam, hogy jöjjön a vizit, és valaki újra érdeklődjön hogylétem felől. 

Fél 8-kor meg is érkezett két kedves, fiatal orvos, rá is kérdeztek, hogy milyen a közérzetem így reggel. Mondtam, hogy köszönöm a kérdést, remekül vagyok, lassan megszülök. Ó, hát csak nem fájásaim vannak? Ó, hát de, hajnali 4 óta. Ó, hát a műszerek nem mutattak összehúzódásokat. Ó, hát pont letojom, hogy mit mutattak, én akkor is szülök. Ó, hát ha tényleg így gondolom, akkor értesítik a kezelőorvosomat, ő majd megvizsgál. Ó, hát igazán köszönöm az irányomban tanúsított megértést, várom az értesítést, mikor mehetek vizsgálatra. 

Negyed 9-ig bírtam a várakozást, aztán kimentem a nővérpulthoz megkérdezni, hogy mi a jó ég van már, tényleg mindjárt megszülök. Biztos nem néztem ki szépen, mert rám nézett a szülésznő, és azt mondta, hogy oké, csinál egy újabb CTG-t, és ha az mutat fájásokat, majd szól a dokinak. Gépre fel, szülésznő el, én egyedül kínlódtam, és láttam, hogy a kijövő nyomtatványon közel 100%-os erősségű fájások láthatóak. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem hülyültem meg, és nem fantomfájdalmak kínoznak. A kötelező 20 perc helyett 10 perc múlva visszakocogott a szülésznő, ránézett a papírra, sebtében hosszában kettétépte, lerántotta rólam a CTG tappancsokat és elrohant.

Tudtam, mit kell tennem. Először is lekecmeregtem a három lépcső magasságában lévő ágyról, majd elvánszorogtam a szobába a pénztárcámig és a fali telefonról (mobil, ugyan már) felhívtam a férjemet. Akkor ők Noémivel anyósoméknál „laktak”, hogy amíg dolgozik, legyen, aki vigyázzon a gyerekre. Na, felhívtam, hogy ne csináljon semmit, nem ér rá borotválkozni, zuhanyozni, pedikűrözni, hanem ahogy van, ugorjon autóba és száguldjon befelé, mert mindjárt megvan a gyerek.

Utána elkezdtem összepakolni a szülőszobás cuccomat (a rutin, ugyebár), két fájás között. A szobatársaim meg halálra váltan kérdezték, hogy nagyon fáj-e. Hát, mit mondhattam volna? Ugyan, csak egy kis szúnyogcsípés? Nem hazudtam, mondtam, hogy piszkosul fáj. 

Mindeközben az orvost kergették, mert a házban volt ugyan (a kórházban, nyilván nem otthon), de sehol nem találták. Aztán csak meglett, meg is vizsgált, 3,5 ujjnyi méhszáj. Megkérdezte, hogy aludni szeretnék-e vagy inkább EDA, mondtam, EDA. A műtőt hívta, ott viszont közölték, hogy nincs olyan aneszteziológus, aki EDÁ-t csinál (2002-ben volt), így aludnom kell. Mondtam, mindegy, alszom.

Innentől aztán mindenki körülöttem rohangált. A szülésznő előkészített. Egyfolytában kérdezte, hogy nem kell-e még nyomnom. Mondtam neki, hogy nem, ne izguljon már annyira. Ott állt mellettem a borotvával, remegett keze-lába (fiatal lány volt, kb. mint én), félt, hogy valami gáz lesz. Nyugtatgattam, hogy semmi baj, nem lesz probléma, csak csinálja a dolgát. Féltettem magam, nem szándékoztam még megcsonkulni is, ha már úgyis szanaszét kaszabolnak rövid időn belül. Beöntés most nem volt, hála a reggeli hasmarsnak, úgyhogy irány a szülőszoba. Ott a nagyon kedves szülésznők megpróbáltak rámpirítani, hogy miért nem szóltam hamarabb, hogy szülök, most rohanni kell mindennel, a doki szólt nekik, hogy nagyon siessenek, és nem kell-e nyomnom, mert ha igen, azonnal szóljak. Mondtam, hogy nem kell nyomnom, és különben is, elmehetnek a jó fenébe, mert hajnal óta mondom mindenkinek, hogy szülök, de senki nem hitte el, nehogy már most én legyek a hibás. Na, biztos elég határozott voltam, mert ezek után olyan kedvesek voltak velem, hogy csak néztem. Alig tíz perc múlva már a műtőben voltunk, a doki kérdezte, hogy mi tartott ennyi ideig? Utána zöld sapka, zöld csizma, karok-lábak kikötve. Emlékszem, pont úgy éreztem magam, mint egy kiterített béka, még színben is passzoltam. Két slukk a tiszta oxigénből, aztán valami másból, és hipp-hopp már az őrzőben is voltam.

Persze, közben megszületett Ádám 10 óra 18-kor, 3850 grammal és 56 centivel. Mikor felébredtem, a férjem ott volt mellettem, fogta a kezem. Simán lemaradt az egész hajcihőről, egy szót se tudtunk beszélni a műtét előtt. Mondta, hogy hiába sietett, már csak azt látta, mikor becsukódott a műtő ajtaja két oxigénpalackot hurcoló ember mögött. ez a látvány elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön egy kiadós idegroham, mert attól tartott, hogy valami nagy gáz van odabent. Néhány perc múlva felsírt Ádám, kihozták neki megmutatni. Aztán tájékoztatták, hogy én is jól vagyok. Mindenesetre nem volt valami felemelő élmény számára, legalábbis nekem ezt mondta. Én meg nem emlékszem. Megmutatta a műtőben készült polaroid képet, láttam, hogy milyen kis cuki a gyerek, pont olyan, mint Noémi, csak fiúban. Aztán pár óra múlva élőben is megcsodálhattam, édes volt nagyon.

Most is az. Bájos-bújós, kicsit morcos, igéző szemű nagyfiú lett belőle. Már 11 éves. 

Ezt a képet nézegettem órákon keresztül, míg meg nem láttam élőben

Hurrá, éljen!

Most érkezett a papír, hogy valóban 26-án lesz az államvizsgám. Nem ennek örülök ennyire, jobb lett volna egy héttel később. Viszont 5-ös lett a szakdolgozatom!!! Büszke vagyok magamra, na. Zombi üzemmódban, éjszakánként alvás helyett írtam, úgyhogy ügyes vagyok. Még az opponens is ötöst adott rá (sőt, magasabb pontszámmal, mint a konzulensem), megállapítom tehát, hogy kiváló teljesítményt nyújtottam.

 Na, de mielőtt zárlatos lesz a laptop a nagy nyálas öntömjénezéstől, abba is fejezem. Simikét ledobtam hunyni, így talán van 2 órám arra, hogy tanuljak is egy kicsit. Nehogy ezt a szépen dagadó jegyet megkoronázzam egy záróvizsgai bukással. Pedig most nagyon úgy néz ki a helyzet, ugyanis tegnap összesen 3 tételt sikerült elolvasnom. Nem, nem megtanulnom, csak elolvasnom. Próbálok akkor is tanulni, mikor ébren van, de lehetetlenség. Ahogy leülök, egyből mászik rám és szopni akar. Mindegy, hogy asztalhoz ülök vagy a kanapéra, abban a minutumban az ölembe akar jönni, és ha nem engedem, akkor őrjöngve követelőzik tovább. Tisztára, mint a bátyja. Meg vagyok én áldva ezekkel a szopós kölkökkel.

Katasztrófaturista

Mondjuk, nem egészen, de ma kimentünk reggel Simivel bevásárlás előtt a gátra (itt van tőlünk 300 méterre az utcánk végében), megnézni, hogy áll az árvíz. Két napja apad, ehhez képest még mindig majdnem a gát feléig ér a víz. Hihetetlen, még életemben nem láttam ilyet. A töltés egyik felén tenger, a másikon meg ott állnak a házak, gyakorlatilag a gát tövében. Kár, hogy nem tudtam jól fényképezni (Simi a kezemben volt, állandóan a fényképezőgéphez kotorászott), de így is látszik a lényeg.

Lábam alatt a gát, alatta fél méterrel a víz, a Duna eredeti medre úgy 500 méterre található

Ezen a képen egyáltalán nem látszik, de egy hatalmas emelkedőn állok (ti. a gáton), amiről télen remek lehetőség adódik a szánkózásra. Most olyan, mintha a mocsár lenne, pedig a vízszint alatt még van vagy 2 méternyi víz. 

Itt télen szánkózni szoktunk

Szét vagyok esve

Teljesen. Másodkézből tudtam meg, hogy az államvizsgám folyó hó 26-án várható. Nekem levelet még nem küldtek, pedig kíváncsi vagyok a szakdolgozatom értékelésére, meg arra is, hogy valóban 26-án lesz-e az államvizsga. 

A tanulással sehogy nem állok, gyakorlatilag egy darab tételt néztem át eddig (30 van). És pénteken, így a vizsga előtt néhány nappal feltettek még három új tételt, amikről még csak nem is hallottam eddig. Történt ugyanis -most nagyon mocsok leszek, de irtóra felidegesített a dolog-, hogy az egyik régi csoporttársam, aki a szakosodáskor másik szakot választott, nehezményezte, hogy milyen államvizsga az, ahol a saját szakját érintő egyetlen darab tétel sincsen. A szak "felelőse" felé nyilvánította ki nemtetszését, minek következtében kaptunk három darab plusz tételt az ő szakjából. Amúgy 4 különböző szakirány volt, ami közül választani lehetett, és csak a közösen tanult tárgyakból vannak (voltak) kérdések. Nyilván senkiben nem merült fel, hogy a többi tizenvalahány ember, aki nem azon a szakon tanult, halvány lila dunszt nélkül áll a megválaszolatlan államvizsga tételek előtt. Szerencsére tartom a kapcsolatot egyik volt csoporttársammal, akivel együtt vizsgázok majd, és ő pont azon a szakon tanult, ami a kérdéses tételek megválaszolásában segítségemre van. Megkaptam a kidolgozott tételeket, ha minden jó megy, akár meg is tudom tanulni őket. De mi van, ha picit belekérdeznek? Majd állok ott, mint a sült hal, és tátogok, mert hülye leszek hozzá. 

Amúgy most mondom, hogy én a 17-es tételt szeretném húzni (állítólag létezik olyan, hogy a "blog ereje", hát, majd meglátjuk...), mert az pont a szakdolgozatom témája, és készülés nélkül is tudok vagy egy órát beszélni róla. Ráadásul egy füst alatt megvolna a szakdolgozatom védése is. Álmodom...

Nagyon bele kellene húznom, mert szombaton jön a tesóm a két fiával, és öt darab gyerekkel a házban nem igazán látszik ideálisnak a helyzet egy államvizsgára való felkészüléshez. Simi se alszik túl jól mostanában (vagy fél éve, ugyebár), így az teljesen lehetetlen, hogy mikor elcsendesedik a ház, én majd jól nekiülök, és tanulok. Na jó, lehet, csak épp a tizenharmadik másodpercben fogok ráomlani az aktuális tanulni valómra, és fogom csorgó nyálammal szétáztatni ájult álmom közben az okos papíromat. Napközben meg... ismétlem, öt gyerek lesz a házban.

Ezen kívül a fogyókúrám sem tudom, hol áll. Nem álltam mérlegre mostanában, de nem is akarok. Ki tudja miért? Igen: zabálok és lustulok. Ráadásul a mennyei ecetes vizet sem iszom, mert már szétmarta a nyelőcsövemet, így most teával kúrálom a keletkezett fekélyt. 

A fenti problémákon kívül a ház meg olyan, mint ahol egy nagy erejű bomba robbant. Ablakot kellene pucolni, alaposan kitakarítani. Viszont a vasalni valót nagyjából eltüntettem, csak az aktuálisan kimosott három szárítónyi száraz ruha vár vasalásra.

És a macskák sem kellenek a kutyának sem. Ez mélyen elszomorít, remélem, azért csak sikerül túladnunk rajtuk. 

Megyek, összevakarom magam, aztán elmegyünk Simivel a postára. Ha alszik, majd tanulok, Legalábbis így tervezem.

Megint macskák

Akik a babás fórumon olvasnak, azok tudják, de mivel olvasótáborom igen népes, vagytok vagy tizenketten, így ide is muszáj megírnom. 

Újra vannak kiscicáink, de én azt szeretném, ha nem lennének. Soha többet. Ahhoz viszont ivartalaníttatni kellene a mama cicát, mielőtt újra bekapná a legyet (a múltkori romantikázásnak a szomszéd vörös kandúrral, úgy tűnik, nem lett következménye). Viszont, amíg szoptat, nem lehet, mert nagy csöcsök esetén elvégezhetetlen a műtét.

Az alábbi videón megtekinthető a kínálat: a pöttyös hátú macsek kandúr, a másik kettő lány. El lehet őket vinni, sőt..

2013. június 3.

Ennyi. Tegnap délután óta -reggel írtam a bejegyzést- egy nagy cirmos bakmacska (valami új, még a környéken sem láttam soha) és a szomszéd vörös felváltva kényeztetik Dagi cicánkat. Ezt már tuti nem ússzuk meg újabb kölykök nélkül. 2 hónap múlva újabb alom várható, remélem, addig, ezeken túladunk. Édesek amúgy a kiscicák, de ekkora létszámban egy vagyonba kerül az etetésük, és hamar megnőnek. Meg különben is van kettő nagy, nem kell több (bár, ha a fekete fehér zoknis kandúr lenne, lehet, hogy kikönyörögném a férjemtől, hogy maradhasson...). Véget kell vetni ennek a hülye szaporodási mániának, mert ez így nem mehet tovább.