Ne izguljatok

tovább! Aki még nem tudná - bár kétlem, hogy akad még a blog olvasói között ilyen-, szerdán sikeres államvizsgát tettem. 

A reggel jól indult. Simivel megbeszéltem lefekvéskor, hogy hagyni fog aludni, mert anyának pihenten kell a kivégző osztag elé állnia/ülnie. Simikém megértette, hogy az életem múlik az alváson, így mindössze négy alkalommal ébresztett fel a keddről szerdára virradó éjjelen. Volt azért ennél sokkal rosszabb is, nem panaszkodtam. Ébredés után gyors készülődés, majd indulás előtt negyed órával hallom, hogy felbőgött. Gondoltam, majd apa visszaaltatja, de csak nem akarta abbahagyni a sírást. Akkor én, egy szál kitörni készülő idegösszeomlásban felmentem, hogy utána járjak a dolognak. Láttam, hogy édesapa a kiságy mellett állva ráolvasással/gondolatátvitellel/szemmel veréssel próbálja visszaaltatni a gyereket. Nem sikerült neki. Én szoptatással próbálkoztam, 5 perc után félálomba merült, így visszacsempésztem az ágyba. A teljes álomba merülést nem volt időm megvárni, mert akkor hiányos öltözetben kellett volna elindulnom otthonról, azt viszont nem kockáztattam. Arra, hogy az altatási kísérlet nem volt sikeres, magamtól is rájöttem, mert a cipőmet húztam, mikor hallottam, hogy újból nyekereg a gyerek, de nem mentem vissza. Apa végül csak megoldotta.

Annyira azért nem voltam bátor, hogy óvintézkedések nélkül induljak neki a nagy feladatnak, ezért három darab széntablettát is bevettem (a biztonság kedvéért négyet vittem is magammal), és így nem csináltam össze magam féktelen izgalmamban. Sőt... pillanatnyilag ott tartok, hogy a vizsga előtti három nap alatt elhasznált WC-papír mennyiség okán a házi költségvetésünkben történt csapás miatt létre jött helyzet lassan normalizálódik. Nem is tudtam, hogy ennyire hatásos szer ez a széntabletta.

Na, odaértem, elkezdődött a vizsga, én hátulról a harmadik voltam, köszönhetően a nevemnek. Kint az ajtó előtt várva mindent elfelejtettem, és csak azt tudtam, hogy a vizsgabizottság nem a kedvencem. Ugyanis nem is azok voltak, akiket beharangoztak nekünk. Az egyik nő a legszigorúbb tanárnő volt, akivel valaha is találkoztam: fiatal kora ellenére morcos, életunt és olyan vizsgát kanyarított nekünk tavaly, hogy szó szerint vért izzadtunk közben. Ja, a minőségbiztosítás a szakterülete. Mikor megláttam, egyből inkább meghalni akartam, mint vizsgázni, de már nem volt visszaút. Az elnök egy kedves, nagymama stílusú néni, akihez már kétszer is volt szerencsém egy vizsga és egy szigorlat ürügyén. Nála igazán nem tudni kell, hanem azt kell mondani (de azt szó szerint) amit ő hallani akar. Hogy ez sikerült-e vagy sem, az csak akkor derül ki, mikor a vizsgajegyet megkapja az ember. A harmadik  tag egy nagyon híres-neves neveléstudós volt, akit sose láttam, így nem is igazán érdekelt.

Várakozás közben mindent átnéztem a minőségbiztosításból, amit csak tudtam, meg a többi nehéz tételből is, de annyira gyorsan jöttek kifelé a kolleginák, hogy mindenre nem volt időm. A kijövők áradoztak a bentiekről, hogy micsoda kedvesség, segítőkészség és empátia hegyek vannak odabent, el se hinnénk, és ne féljünk egyáltalán.

Végül bementem és majdnem elájultam, mikor megláttam a tételemet: Az integráció és inklúzió elmélete és gyakorlata. Hoppá, kérem, én ezért a tételért jöttem! Leültem, kb. 10 perc alatt teleírtam két oldalt és vártam, hallgattam az előttem felelőket. Hát, mit mondjak, nem ment nekik túl gördülékenyen.

Mikor oda kerültem a bizottság elé, csak mondtam a magamét, megállíthatatlanul. Végül csak sikerült belém fojtani a szót, kérdezett egyet az elnök néni, én meg elmondtam a véleményemet (ugyanis arra volt kíváncsi). Az arcán láttam, hogy nem egészen ért velem egyet, akkor picit finomítottam a mondandómon, de már késő volt, ez azonban csak az eredmény kihirdetésekor vált világossá. A szakdolgozatomban egyetlen "minőségi" hibát talált a minőségellenőr nő: a diagramjaim nagyon sötétek voltak. De ezt a hibát nem vettem magamra, mert a férjem csinálta őket, vagyis őt fikázta a nő nem engem. A védés egy kérdés volt, válaszoltam, és kész. Ez után nagyon megdicsért a minőséges nő, hogy komplett, jól strukturált és előadott felelet volt az egész, gratulál hozzá. Ó, én meg voltam győződve, hogy ötöst kaptam.

Ez a meggyőződésem akkor lett még szilárdabb, mikor az előttem felelők jegyeit olvasták fel: mindketten négyest kaptak. Jaj, kérem, ha az négyes felelet volt, akkor az enyém minimum hatos. Na ja... Azt hittem rosszul hallok, mikor mondták, hogy én is négyest kaptam a feleletre. Hát hol itt az igazság?

Annak ellenére, hogy ha valaki szerda reggel azt mondja nekem, hogy tuti a négyesem és be se kell mennem, megcsókolom a kezét (vagy a lábát) örömömben, bevallom, csalódtam. Persze, hálás vagyok azért, hogy a legkönnyebb tételt húztam, el se tudom mondani mennyire, csak nem érzem igazságosnak az "ítéletet". De ez van, végül kiváló lett a diplomám minősítése, a felelet meg a kutyát sem érdekli.

Ezek után jövő héten beiratkozom egy újabb félévre, hogy erről az évről is legyen hivatalos papírom, ami egy újabb szakdolgozat megírását és egy újabb záróvizsga letételét jelenti. Nyugodtan írhat bárki, aki szerint nem vagyok komplett...