Családi krónika : Újabb szülinap

Ma van Ádám 11. születésnapja. Mit is írhatnék a nagy nap alkalmából, mint, hogy szép, okos, ügyes, én meg nem vagyok elfogult. De azért a szokásos szüléstörténetet megkapja minden kedves érdeklődő. Íme:

Ádám születésének története

Mit is írhatnék egy altatásos császármetszésről? Azt, hogy fogalmam sincs, hogy született a gyerekem, mert „nem voltam ott”. De ez azért mégse járja, így egy kicsit hosszabb beszámoló következik.

Ádám is úgy kezdett születni, mint két évvel korábban Noémi: nem és nem akart megszületni. Ezért tekintettel arra, hogy menetiránynak fenékkel volt elhelyezkedve, valamint a 4 kiló körüli becsült súlyára és vödör méretű fejére, a terminus lejárta utáni második napon újra bevonultam a Klinika terhesosztályára. Immáron másodszor voltam azért szállóvendég ugyanott, mert nem szándékozott kibújni belőlem az épp aktuálisan megszületésre váró gyerekem. Ádámnál nem volt annyira egyszerű a dolog, mert a medencevégű fekvésre, nagy súlyára és fejére, valamint Noémi viszontagságos megszületésére való tekintettel az orvos császármetszést tervezett. Annyi „kedvezményt” kaptam, hogy megvárjuk, míg a baba magától ki akar jönni, kicsit vajúdok, utána lesz csak a műtét.

A második bent töltött éjszakán (pont, mint két évvel azelőtt), inkább hajnalban, 4 óra körül ismerős érzés hasított az aljamba, vagyis a hormonok kést forgattak a derekamban. Azt hittem, lesz egy-két óra nyugalmam, de nem, tíz perc múlva újabb fájás, aztán még egy. Ennek fele se tréfa, jutott eszembe a bölcs mondás, miközben két fájás között sovány malac vágtában inaltam a mellékhelyiség felé, ugyanis ez is pont úgy történt, mint két évvel azelőtt: mit szépítsem, fostam. Mivel most sokkal gyorsabban zajlott minden, mint előző alkalommal, ráadásul az összehúzódások is olyan intenzívek voltak, hogy alig kaptam levegőt tőlük, már a harmadik-negyedik fájás után gondoltam, hogy szólok a nővérnek –most nem szándékoztam megvárni, míg valaki érdeklődik hogylétem felől. De a wc-re rohangálás miatt csak fél 6-kor jutottam odáig, hogy bejelentsem szülési szándékomat a felettes hatóságnál. Mikor ez megtörtént, a szülésznő feldobott a CTG-készülékre. 10 perc múlva le is szedett, mert olyan egyenes vonalat húzott a masina, mintha vonalzóval rajzolták volna (mint később kiderült, ez a szülésznő bénasága miatt volt), így visszaküldött az ágyba, mondván, nyilván csak jóslófájásaim vannak. Nyilván, 40+4-nél jósolgatja a gyerek, hogy megszületne. A papírt megkaptam a lázlapomra, és oldalra fordulva, az ágy szélébe kapaszkodva vártam, hogy jöjjön a vizit, és valaki újra érdeklődjön hogylétem felől.

Fél 8-kor meg is érkezett két kedves, fiatal orvos, rá is kérdeztek, hogy milyen a közérzetem így reggel. Mondtam, hogy köszönöm a kérdést, remekül vagyok, lassan megszülök. Ó, hát csak nem fájásaim vannak? Ó, hát de, hajnali 4 óta. Ó, hát a műszerek nem mutattak összehúzódásokat. Ó, hát pont letojom, hogy mit mutattak, én akkor is szülök. Ó, hát ha tényleg így gondolom, akkor értesítik a kezelőorvosomat, ő majd megvizsgál. Ó, hát igazán köszönöm az irányomban tanúsított megértést, várom az értesítést, mikor mehetek vizsgálatra.

Negyed 9-ig bírtam a várakozást, aztán kimentem a nővérpulthoz megkérdezni, hogy mi a jó ég van már, tényleg mindjárt megszülök. Biztos nem néztem ki szépen, mert rám nézett a szülésznő, és azt mondta, hogy oké, csinál egy újabb CTG-t, és ha az mutat fájásokat, majd szól a dokinak. Gépre fel, szülésznő el, én egyedül kínlódtam, és láttam, hogy a kijövő nyomtatványon közel 100%-os erősségű fájások láthatóak. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem hülyültem meg, és nem fantomfájdalmak kínoznak. A kötelező 20 perc helyett 10 perc múlva visszakocogott a szülésznő, ránézett a papírra, sebtében hosszában kettétépte, lerántotta rólam a CTG tappancsokat és elrohant.

Tudtam, mit kell tennem. Először is lekecmeregtem a három lépcső magasságában lévő ágyról, majd elvánszorogtam a szobába a pénztárcámig és a fali telefonról (mobil, ugyan már) felhívtam a férjemet. Akkor ők Noémivel anyósoméknál „laktak”, hogy amíg dolgozik, legyen, aki vigyázzon a gyerekre. Na, felhívtam, hogy ne csináljon semmit, nem ér rá borotválkozni, zuhanyozni, pedikűrözni, hanem ahogy van, ugorjon autóba és száguldjon befelé, mert mindjárt megvan a gyerek.

Utána elkezdtem összepakolni a szülőszobás cuccomat (a rutin, ugyebár), két fájás között. A szobatársaim meg halálra váltan kérdezték, hogy nagyon fáj-e. Hát, mit mondhattam volna? Ugyan, csak egy kis szúnyogcsípés? Nem hazudtam, mondtam, hogy piszkosul fáj.

Mindeközben az orvost kergették, mert a házban volt ugyan (a kórházban, nyilván nem otthon), de sehol nem találták. Aztán csak meglett, meg is vizsgált, 3,5 ujjnyi méhszáj. Megkérdezte, hogy aludni szeretnék-e vagy inkább EDA, mondtam, EDA. A műtőt hívta, ott viszont közölték, hogy nincs olyan aneszteziológus, aki EDÁ-t csinál (2002-ben volt), így aludnom kell. Mondtam, mindegy, alszom.

Innentől aztán mindenki körülöttem rohangált. A szülésznő előkészített. Egyfolytában kérdezte, hogy nem kell-e még nyomnom. Mondtam neki, hogy nem, ne izguljon már annyira. Ott állt mellettem a borotvával, remegett keze-lába (fiatal lány volt, kb. mint én), félt, hogy valami gáz lesz. Nyugtatgattam, hogy semmi baj, nem lesz probléma, csak csinálja a dolgát. Féltettem magam, nem szándékoztam még megcsonkulni is, ha már úgyis szanaszét kaszabolnak rövid időn belül. Beöntés most nem volt, hála a reggeli hasmarsnak, úgyhogy irány a szülőszoba. Ott a nagyon kedves szülésznők megpróbáltak rámpirítani, hogy miért nem szóltam hamarabb, hogy szülök, most rohanni kell mindennel, a doki szólt nekik, hogy nagyon siessenek, és nem kell-e nyomnom, mert ha igen, azonnal szóljak. Mondtam, hogy nem kell nyomnom, és különben is, elmehetnek a jó fenébe, mert hajnal óta mondom mindenkinek, hogy szülök, de senki nem hitte el, nehogy már most én legyek a hibás. Na, biztos elég határozott voltam, mert ezek után olyan kedvesek voltak velem, hogy csak néztem. Alig tíz perc múlva már a műtőben voltunk, a doki kérdezte, hogy mi tartott ennyi ideig? Utána zöld sapka, zöld csizma, karok-lábak kikötve. Emlékszem, pont úgy éreztem magam, mint egy kiterített béka, még színben is passzoltam. Két slukk a tiszta oxigénből, aztán valami másból, és hipp-hopp már az őrzőben is voltam.

Persze, közben megszületett Ádám 10 óra 18-kor, 3850 grammal és 56 centivel. Mikor felébredtem, a férjem ott volt mellettem, fogta a kezem. Simán lemaradt az egész hajcihőről, egy szót se tudtunk beszélni a műtét előtt. Mondta, hogy hiába sietett, már csak azt látta, mikor becsukódott a műtő ajtaja két oxigénpalackot hurcoló ember mögött. ez a látvány elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön egy kiadós idegroham, mert attól tartott, hogy valami nagy gáz van odabent. Néhány perc múlva felsírt Ádám, kihozták neki megmutatni. Aztán tájékoztatták, hogy én is jól vagyok. Mindenesetre nem volt valami felemelő élmény számára, legalábbis nekem ezt mondta. Én meg nem emlékszem. Megmutatta a műtőben készült polaroid képet, láttam, hogy milyen kis cuki a gyerek, pont olyan, mint Noémi, csak fiúban. Aztán pár óra múlva élőben is megcsodálhattam, édes volt nagyon.

Most is az. Bájos-bújós, kicsit morcos, igéző szemű nagyfiú lett belőle. Már 11 éves.