Mármint Siminél. A napokban volt 14 hónapos, és gyakorlatilag ugyanott tart, ahol a szülinapján. Nem jár egyedül és még mindig nem alszik éjszaka. Jó, álldogál de ezen kívül semmi. Ez a gyerek a legelvetemültebb konduktor-anya kínzó az összes közül. Még jó, hogy látom, hogy semmi baja, különben már rohantam volna fejlesztésre, mert egyévesen nem indult el, holott a nagyok bezzeg...
Talán beszédben van egy kis előrelépés. Nem szókincsben, inkább a hangok ejtésében. Megtanulta az "u" hangot, így az orrnyomkodós tütüüü-zés már nem tataaa, hanem tutuuuu. Hát, ez is valami.
Viszont ami biztos, tökéletesen tisztában van azzal, hogy ki mennyire idős. Gondolom ezt abból, hogy a nagyok ilyen idősen rendesen apának és anyának hívtak minket, szüleiket. Simi tisztában van azzal, hogy az elmúlt 10-12 év nyomokat hagyott a küllemünkön, és látva a többi gyerek fiatal szüleit, nekünk már csak a "papa" és "nyanya" megszólítás maradt. Ez van, kérem szépen, öregszünk.
Ja, és a szopás, hát ettől kivagyok. Komolyan azon gondolkodom, hogy átültettetem legalább az egyik mellemet úgy combmagasságba, hogy Simi állva is elérje. Így nem kellene napjában tizenhét-ezerszer a felszólításként eszközölt üvegrepesztő sikításra leülnöm valahová, hogy megszoptathassam. Vagy ha leülök, akkor nem mászna azonnal az ölembe szopási célzattal, nem törődve az én eredeti terveimmel, aminek okán letettem a hátsómat.
Remélem, azért lassan elindul majd. Nem, mintha aggódnék, csak már nagyon nehéz cipelni a kis popóját. Meg hát mégis csak konduktorgyerek, nem járja, hogy ne járjon, ha itt az ideje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése