Ember tervez...

A múltkor írtam a macskás bejegyzésben , hogy Dagi cicánk ész nélkül történő szüléseinek véget kívánunk vetni, így előjegyeztettem ivartalanításra. Egészen pontosan a mai napra.

Ezért aztán tegnap már meg is kezdtem a megfelelő előkészületeket. Visszaszereztem a lassan két éve kölcsönadott macskaszállító dobozunkat, valamint nem adtam enni és inni déltől a macskáknak. Egyiknek sem, ugyanis nem találtam kivitelezhető megoldást arra nézve, hogy az egyik macska kap enni, a másik meg nem, mikor mindkettő mindig ugyanott van. Gondoltam, egy evés kihagyása nem árt meg a másiknak sem. Tényleg nem lett baja.

Különben remekül elterveztem a mai napot. Úgy gondoltam, hogy reggel 9-re odaviszem a doktorhoz a macskát, ott majd vigyáznak rá a műtétig és utána (itt így szokás). Én meg szépen elmegyek a postára és bevásárolni Simivel, délután elmegyünk a cicáért és milyen jó lesz nekünk. Gondoltam, a macsek szépen elfér a dobozában a babakocsi kupoláján, odasétálunk, leadjuk és kész. Az első meglepetés akkor ért, mikor tegnap az üres boxot tettem fel a babakocsi tetejére, és az egy pillanat alatt omlott a gyerek fejére. Ebből egyből rájöttem -okos vagyok, na-, hogy az ötkilós macskával együtt tuti nem fogom tudni elvinni így. Hazafelé próbálkoztam mindenféle fogásokkal, de sehogy nem ment, mivel a babakocsink két tolókaros, így mindkét kezemre szükség van a közlekedéshez, a macskadobozt csak függőlegesen tartva tudtam cipelni, ami, lássuk be, nem lehet túl kényelmes pozíció a macska szemszögéből nézve.

Ekkor az újratervezés gombot megnyomva a közlekedés megoldását célzó, az eddiginél sokkal jobb ötletem támadt. Mégpedig az, hogy Simit a hátamra kötöm, a cicát a dobozban felteszem a bicaj kosarára, szépen odasétálunk, leadjuk a jószágot, és összes dolgunk elvégzése után hazakerekezünk. 

Hát, pont nem így volt. Először is mocsok egy idő lett mára, gondoltam is, hogy jól elázok majd állatostól-gyerekestől, amíg odaérek az állatorvoshoz meg vissza. Reggel 7-kor meg akartam fogni a cicát, hogy betegyem a dobozba, mert a másiknak mindenképpen akartam kaját adni. Neki is láttam annak rendje és módja szerint. A cica abban a pillanatban jött hozzám dörgölőzni -meg persze remélte, hogy kap valami reggelit is-, mikor kiléptem a dobozzal a teraszajtón. Mondjuk, akkor is mindig jön, ha nincs nálam doboz. Nem volt nehéz dolgom, megsimogattam, majd gyakorlott kisállat befogókat megszégyenítő ügyességgel teljesen kretén módon két kézzel a két mellső hóna alatt (van ilyen a macskáknak?) megfogva próbáltam betenni a boxba. Ő ezt persze nem akarta, tudtomra is adta erős fickándozással, majd a férjemért kiáltottam, hogy segítsen, és legalább a dobozt fogja, amíg én rakom a macskát befelé, mert azt meg tolta el az állat, annyira nem akart befáradni, hogy a doboz egyre távolodott tőlünk. Jött is sebesen a férjem, megfogta a dobozt, sikerült is a cicust félig belepasszíroznom (még mindig két kézzel fogtam -okos, nagyon okos módon), de a két kezemtől nem fért be, és ekkor a bal hátsó lábával úgy megkarmolta az én bal lábamat, hogy egy (szalonképtelen) kiáltás közben elengedtem, ő meg rémülten elrohant. Érdekes, hogy marha nagy karmolás lett rajtam, ellenben a nadrágom teljesen ép maradt. Ki érti ezt?

Ezen a ponton kezdődött a vesszőfutás a macska hordozóba való betételét illetően. Én időről időre kimentem, hátha ott van, de nem volt. Aztán már ott volt, de amint kiléptem az ajtón, elszaladt. Hiába csalogattam eleinte csak szép szóval, aztán jutalomfalattal, végül kínomban már kajával, csak nem volt hajlandó odajönni. Kétórányi szenvedés után felhívtam az állatorvost, hogy helyzet van, nem biztos hogy megyünk, mert képtelen vagyok a macskát jobb belátásra bírni, marhára meg van sértődve rám, és nem jön a közelembe sem. Azt mondta, a macskák már csak ilyenek, megérzik, ha valamit forralunk ellenük. Na, ez tuti. Megegyeztünk, hogy ha sikerül becserkésznem a dögöt, akkor megyünk, ha nem, akkor még egyszer odaszólok. És ez történt. Mert egyszer ugyan annyira közel jött, hogy meg tudtam simogatni -én hülye, mert akkor meg kellett volna fognom rendesen, hátul a grabancánál, ahogy minden normális ember tenné. De nem, én úgy véltem, helyesebb, ha picit simogatom, és csak utána dobozolom be, hogy érezze a törődést a szegény pára. Na, érezte. Éppen ezért, amikor megsimogattam, úgy elszaladt, hogy csak úgy porzott. És nem is jött vissza. Még akkor sem volt sehol, mikor visszaértem Simivel a boltból (jól eláztunk). Ezért újra telefonáltam a kedves dokinak, hogy nem megyünk, mert a cica nyilván már Üzbegisztán utcáit rója. Azért megbeszéltük, hogy holnap reggel újra megpróbálom megfogni, ha sikerül, akkor megműti, ha nem, akkor megbeszélünk egy későbbi időpontot. Azóta már itthon van, evett is, de szerintem még mindig nagyon utál.

Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Lehet fogadni ;-).