Pakol, olvas, beszél

Ezt a bejegyzést hétfőn írtam. Azért nem töltöttem föl, mert szándékomban állt Simi beszédéről egy videót készíteni, majd mindenki nagy örömére ide feltölteni. Nem sikerült, így a posztról is megfeledkeztem (mondtam már, hogy mostanában milyen feledékeny vagyok?). De éjszaka eszembe jutott, így gyorsan felrakom, igaz videó még mindig nincs.
 
Mostanában nem igazán írok pontosan a hófordulókon, de itthon van anyukám, kivitte Simit játszani, úgyhogy most lehet. Persze, nem hosszút, mert elvileg vasalok...

Milyen is a gyerek? Mert hát gyerek már, nem kisbaba. Ezt azért sajnálom, olyan jó volt, mikor még igazi baba volt. Már csak az illata a régi, a puha haja és a szopi. 

Rohan. Állandóan siet, sokat esik, de nem különösebben érdekli. Ha picit nagyobb a baj, jön és cuppog, hogy pusziljam meg. És valóban, a puszi mindent gyógyít. 

Mászik. Bárhová be, fel, alá. Aztán persze mindig én segítem ki szorult helyzetéből. Mikor mondjuk a kockatároló műanyag vödörbe próbál belemászni (csak az egyik lába fér bele), de annyi esze már nincs, hogy ha leül, akkor simán kihúzza a lábát. Persze, állva is menne, de fél még egy lábon állni, így a második próbálkozás után jön az ordítás, hogy azonnal vegyem ki a vödörből.

Az ágy alól nehéz volt kibányászni

Apa zoknis fiókjában. A zoknik már kipakolva, kellett a hely, hogy elférjen a gyerek

Pakol. Mindenhonnan mindent. Minden elérhető fiókot kihuzigál és kirámol belőle, ugyanez vonatkozik a szekrényekre is. Naná, hogy nyitva/kihúzva hagy mindent, így aztán a feje csupa lyuk már. Mert mikor elmélyedt játékából eszmélve feláll, mindig (naponta ötvenszer) üti be a fejét a fiók vagy a szekrényajtó sarkába. Pillanatnyilag négy sebet tudtam összeszámolni a kobakján. Jelenleg három félpár lábbelinek keresem a másik felét, de az egész házban nem találom sehol. Még a mosógépben sincsenek. Remélem, nem dobta ki a kukába őket, bár elég sanszos a dolog.

Ennek a három pár cipőnek keresem a párját...

Játszik. Bármivel képes eljátszani. A legújabb szenvedélye, hogy az egyik séta alkalmával gyűjtött pár darab gesztenyét (miért is nem szedtem többet?) pakolássza mindenhová: kukásautóba, formabedobós játékba, vödörből ki-be. Meg a kukába, így vészesen fogy az állomány, remélem, lehet még ilyenkor valahol gesztenyét találni. Ha nem, legfeljebb átállunk a dióra.

Olvas. Szenvedélyes könyvnézegető, bár elolvasni még nem hagyja azt, amit lehetne, csak fel kell sorolni mindent, ami látható (Ádám dettó). Persze, önállóan is elolvasgat, mutatja mi van a képen, és szépen mondja is. Tegnapelőtt teljes döbbenetemre egy addig ismeretlen könyv ábráit is felsorolta (baba, néni, bácsi, labda, autó, virág, könyv, cipő, "hamma" stb.) anélkül, hogy előtte közösen megnéztük volna.

Beszél. Egyre tisztábban, bár sajnos még mindig többnyire "egyszótagos szavakkal". Viszont a hangjai folyamatosan tisztulnak, van már "h", "k" és "g" is, így muszáj mihamarabb valamilyen adathordozóra rögzíteni a mostani állapotot, nehogy hirtelen megtanuljon folyékonyan beszélni, és semmi emlék nem maradjon a cuki babadumából. Elkezdett énekelni is, bár kizárólag a Boci, boci, tarkát hajlandó prezentálni, bár a szöveg elég változatos: ba-ba-ba; la-la-la; da-da-da és sorolhatnám. Nagyon szereti a mutogatós mondókákat, néhányat már meg is tanult, ilyen a Csip-csip csóka, Töröm, töröm a mákot, Itt a fejecském.

Szeret. Naponta többször, igen változatos formában fejezi ki irántam érzett gyermeki rajongását. A legegyszerűbb pusziadás mellett fel-felbukkannak egyéni megoldások is. Ilyen volt például, mikor pénteken sütőpucolás közben (én pucoltam, ő pakolászott) a fiókból megszerzett legnagyobb zománcos merőkanállal csapkodott hátba, gondolom azért, mert szeret.

Alszik. Még mindig nem. Így aztán én sem. 

Okos. Nem viccelek, tényleg az.