Majdnem ugrott az ingyen tankönyv...

Ugyanis közel másfél órányi szoptatás-simogatás/ringatás-aludjmárlégyszívesmertmegbolondulok után úgy gondoltam, hogy vagy idegösszeomlást kapok, vagy agyoncsapom az aludni nem hajlandó kölköt. Mivel nem akartam anyagilag megkárosítani a családot, hogy bárkinek is baja essék, ezért inkább nem kaptam idegrohamot, hanem megkértem a férjemet, folytassa - és egyben sikeresen fejezze is be - Simi elaltatását. Ez pont 35 perccel ezelőtt történt, és még mindig nem jött le. Most akkor az lehet, hogy 

A) ő csapta agyon a gyereket, és amíg nem találta ki, hogy magyarázza meg a rémséges tettet, nem jön le

B) még mindig azt várja, hogy elaludjon a gyerek

C) már rég alszanak mindketten.

Aggasztó, bár egyáltalán nem meglepő hírek a bölcsiről

A minap a játszótéren voltam Simivel, ahol az ott lévő anyukák között szóba került a faluban városban épülő bölcsőde is. Ez mondjuk nem csoda, hiszen óriási szenzáció, hogy a 20 éve bezárt bölcsi - az épületbe áttelepítették az óvodát, az ovi épületét meg eladták - helyett újat építenek, és lesz is benne 48 férőhely! Nagyjából tízezren lakunk itt, úgyhogy jól is jön az a 48 hely a magánbölcsi 5(!) fős létszáma mellé. Azt hallottam, hogy kábé 300 három év alatti gyerek él a faluban városban, köztük ugye Simi is. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből majdnem 150-et bölcsibe is szeretnének adni a szüleik!

Az a hír járja a jól értesült mamák berkeiben, hogy akik kihasználták az ovik nyújtotta beiratkozási lehetőséget - azokat a gyerkőcöket is be lehetett íratni, akik  jövő év augusztus 31-ig töltik a hármat -, előnyt élveznek, hiszen őket ugye elutasították az oviból. Na, én nem írattam be a gyereket, mert én bölcsibe szeretném adni, gondoltam, nem bohóckodom ott az óvodában, ha úgyse adom be. Na, most aztán emiatt lehet, hogy lecsúszunk a bölcsiről, sőt, ha igazán nagy szerencsénk van, még jövőre az oviról is. 

Meg az is terjeng, hogy kellene valami hátszél - mondjuk olyan orkán erejű -, mert a 48 hely annyira kevés, hogy anélkül a kapuig se lehet eljutni, felvételt nyerni meg pláne nem lehet. Na, nekünk protekciónk az nincs. Van viszont három gyerekünk, én teljes állásban dolgozom - nem csak papíron -, Simi már 2 éves elmúlt, így csak gyest kapnék, ha nem dolgoznék, és a három gyerek a küszöböt rágná velünk együtt. Ennyi, amit fel tudok hozni indokként, hogy miért akarom bölcsibe adni a kölkömet. Nem azért, mert úgy látom, hogy társaságra vágyik (szerintem mondjuk jól elvagyunk), vagy mert kistesója született, és nem bírok a kettővel, vagy mert sok pénzünk van, és meg tudok venni neki egy helyet egy komplett játszóteret a bölcsi udvarára.

Egyelőre még nem jött a hír, hogy mikor lesz a beíratás. Megpróbáljuk, hátha sikerül. Végül is a lottóötöst is megnyerik időnként, talán nekünk is sikerülhet ez a bölcsi projekt. Csak az nem juthat be, aki meg sem próbálja, ugye???

Még fél évig tipegő

Legalábbis a Wikipédia szerint, ugyanis 2,5 éves korig tart az ún. "toddlerség". De Simikém még csak tegnap volt kettő. Inkább már. Nála tökéletesebb kétévest nem nagyon tudnék mutatni (kivéve persze a tesóit, ugyanilyen idős korukból). Így állunk nagyjából.

Fizikai paraméterei

Nem tudom. Centire biztos nincs 90 (Noémi 92, Ádám 90,5 volt kétévesen), a súlya (reál beállítottságúaknak testtömege) 12 kiló körül van, a lába 22-es, bár némelyik cipőből 23-as szükségeltetik.

Szépsége

Gyönyörű :-)! Még mindig elég babás a kinézete, vannak például hurkái (off: nekem is vannak, valahogy mégsem vagyok babás. Ki érti ezt?). A haja sötétszőke és csapzott - fodrászt igényelne, de még hajat mosni is gyűlöl, úgyhogy a tesóm szokta vágni neki, ha itt vannak. Egy hónap múlva jönnek megint, addig nő tovább.

A szeme szerintem olyan lesz, mint Ádámé (barnás-zöldes), most még mindig kékesszürke, pici barna pöttyökkel.

Természete

Igaz, hogy kétéves, és kezd öntudatra ébredni, de jellemzően  nem  egy tízes skálán úgy hatos erősségűen hisztis. Persze, van akarata, de általában hamar pár percnyi zsarolással könyörgéssel, mérgelődéssel meg lehet győzni, vagy el lehet terelni a figyelmét. A földön fetrengős őrjöngések rá sem jellemzőek, de azért várjuk ki a dackorszak végét. Még mindig nagyon vicces, folyamatosan bohóckodik, pofákat vág, szórakoztatja a nagyérdeműt. Sőt, most, hogy elkezdett rendesen beszélni, próbálkozik a mókás beszólásokkal is, pl. tegnap megkérdeztem tőle, mikor épp kiült az arcára az igyekezet, hogy mi van a pelusban, mire közölte, hogy "bogár", és jót röhögött rajta.

Idegenekkel szemben továbbra is tartózkodó, de egyáltalán nem barátságtalan, csak épp nem szól hozzájuk, bármit is kérdeznek tőle.

Okossága

Na, az van. A színek közül a piros, a kék, a barna (!), a lila (!) és a fehér egyértelműen megy, a többi még nem, de ez is tök jó. Tudja, mi az a kicsi, nagy, kisebb, nagyobb, a helyhatározókat (alá, fölé, alatt, mellett, fölött, bele, rá stb.) jól használja beszédben, és ha kérünk valamit, sose téveszti el (nyilván nem lesz diszlexiás). A formafelismerése kiváló, az összes formabedobót megcsinálja, sőt azt az egyszerű puzzle-félét, amikor csak vissza kell illeszteni a képet a karton alapba, azt is. Rögtön elsőre, pedig én simán elbénázom.

Ügyessége, játékai

Mikor itt volt a védőnő, mondtam neki, hogy nem is tudom, mit szeret igazán Simi játszani, mert mindennel nagyon jól elvan, és rendesen játszik a játékokkal. Duplózni nagyon szeret, ügyesen is épít belőle, de a fakockákból (és a konzerv macskakajából :-) ) is. Autózik, gyurmázik, rajzol, kirakózik (mondjuk, az még inkább csak berakó, amivel játszik), pakolászik, könyvet nézeget. Amivel kiakaszt, hogy az utóbbi időben komoly vagyont hagytam már ott mindenféle helyeken ruhacsipesz vásárlása céljából, ugyanis ha véletlenül megkaparintja a csipeszes kosarat, azon nyomban elkezdi szétcincálni a csipeszeimet. Egyszer agyoncsapom ezért remélem, leszokik róla.

Beszéde

Gyakorlatilag mondatokban beszél, viszont az eddig hiányzó mássalhangzói még mindig nincsenek meg. A "k" a jolly joker hangilag, így aztán köj szoktunk menni, kint  pedig a kikák laknak az udvaron. Saját magát még mindig legtöbbször babának hívja, viszont ha megkérdezi valaki, hogy hívják, szépen bemutatkozik, hogy Pótá Kimi Bajajan. A toldalékolást néhány hete kezdte, eleinte olyan kis cuki volt, amikor kimondta a szót, majd 1-2 másodperc gonoldkodás után tette hozzá a megfelelő toldalékot, pl.  Baba leugrott a lépcső...ről.

Egyéb tudnivalók

Éjjel továbbra is 4-8 alkalommal ébreszt. Ő általában nem ébred fel, hanem félálomban kiabál segítségért, én meg ugrok, mert így 4-5 perc alatt visszaalszik, de ha hagyom teljesen felébredni, akkor fél óráig is képes nyűglődni.

Szopik. Már kizárólag altatáskor és ébredéskor kap, de lassacskán szeretném végleg elválasztani.

 

Biztos van még egy csomó dolog, ami hirtelen nem jutott eszembe, de ezek a legfontosabbak.

A végére pár kép tegnapról.

Simikém, mosolyogjál!

Hú, de magas ez a csúszda!

Ezmegmiez?

Komolyan

Szentimentális hangulatban, meg picit azért szomorúan is

Az évnek ez a szakasza - nagyjából május közepétől június közepéig - számomra tömény, boldog emlékezésből áll. Leginkább azért, mert tegnap volt Noémi szülinapja  (a 14., elképesztő!!!) és aztán ugye ma van Simié. És ilyenkor mindig emlékezni szoktam. Nem direkt, csak néha ránézek az órára, és eszembe jut, hogy ebben az időpontban egy adott napon épp mit csináltam. Mondjuk vajúdtam, császármetszésre vártam, szültem, óriás pocakkal vártam, hogy ki akarjon belőlem jönni a gyerek (ez Ádámnál volt, akit május végén már minden nap meg akartam szülni, annyit kínlódtam, de nem jött). Szóval, jönnek az emlékek csőstül, és folyamatosan azon jár az agyam, hogy hová tűnt az idő? Nem tudok elszámolni a Noémi születése óta eltelt 14 évvel, bár, ha a tükörbe nézek, azért picit mintha öregebb lennék. Vagy sokkal öregebb.

Most kicsit szomorú is vagyok, mert itt vagyunk a szülinap kellős közepén, és Siminek nincs ajándéka :-(. Tudom, hogy még kicsi, és nem is érti az egészet, de akkor is. Pedig olyan jól elterveztem, tisztára boldog voltam, mikor kitaláltam az ajándékot. Homokozót szerettem volna. De olyan rendeset, tetővel (a macskák, ugye...), nem sittel, hanem homokkal töltve. Sikeresen eladtam a pihenőszéket, így gyakorlatilag semmibe nem került volna az egész (vagy maximum 2-3 ezer Ft-ba). De a férjem megvétózta az ötletet, mondván, ennyi pénzt ő ugyan ki nem ad érte, és majd beszél apósommal, mert ketten simán tudnak csinálni, biztos van is hozzá anyag. Az nem lesz jó, mondom, mert úgyse lesz belőle semmi, legalábbis a gyerek szülinapjára nem, az tuti. De, de, majd megcsinálják. Nem csinálták meg, és szerintem még csak nem is szólt a férjem apósomnak, hogy homokozót szeretnék a gyereknek. Viszont azt mondta, hogy jó lenne inkább egy futóbicikli. Eleinte nem tetszett az ötlet, de annyira mondta, hogy utánakérdeztem a fórumos lányoknál, hogy akinek van, mennyire vált be (nem kicsik-e hozzá), de mindenki ajánlotta, így beadtam a derekamat. Én valami jó fajta, fém, "rendes" futóbicajra gondoltam, de a férjem szerint az drága (olyan 10.000 körül van, tényleg nem olcsó, de a pihenőszék ára, ugye...), annyi pénzt ő ki nem ad érte. Viszont talált az Auchanban nem egész 4ezerért egy műanyagot. Na, azt nem! Tényleg nagyon gagyi volt. Amúgy meg egyáltalán nem értem, mi ez a nagy spórolás ezen a szegény kölkön?!  Eddig alig kellett neki valamit vennünk, ruhája és játéka annyi, mint égen a csillag. Szinte csak pelenkát veszünk neki meg kaját, meg 1-2 ruhát, ami a fiúkról épp nincs, mert pont ellenkező évszakban születtek. Most is szandált szeretnék, mert ugyan van a srácokról olyan, amit valószínűleg nem is hordtak, de én nem ilyet akarok, hanem olyat, aminek van orra is, nem sima 3 csatos. Minek, ha van 2 másik? Komolyan, nem értem. Bezzeg Ádámnak vett a férjem csak úgy, minden apropó nélkül egy biciklit, mert kell neki, és aztán magyarázta, hogy miért volt szuper alkalmi vétel. Tényleg kellett, nem is volt semmi ellenvetésem, mondtam, hogy nem kell megmagyarázni, megvette és kész, jól tette. De akkor Siminek miért nem lehet SZÜLETÉSNAPJÁRA egy normális ajándékot venni? Nem valami ócska sz*rt, csak mert olcsó, ha már egyszer egy fillért se kellene rákölteni, áradásul a család is pénzt ad születésnapjára. Mindegy. Ha nem egy utolsó kis porfészek lenne ez a város, és lehetne valami játékot kapni, legalább vennék neki valamit. Most aztán egy darab 500 Ft-os buborékfújóval fogjuk felköszönteni. Szuper. Mi a fenéért adok mindig igazat a férjemnek; miért lehet engem meggyőzni egy pillanat alatt; miért nem állok a sarkamra, ha valamit nagyon szeretnék; miért gondolom, hogy inkább mégis a másik tudja jobban, nem én, így nem is lehetnek jó ötleteim; miért nem hiszem el, hogy ismerem annyira a gyerekemet, hogy tudjam, minek örülne; miért nem tudom a véleményemet úgy megfogalmazni, hogy a férjem elhiggye, nekem van igazam (de lehet, hogy csak megszokta a 15 év alatt, hogy egy másodperc alatt el lehet téríteni az elképzelésemtől)??? Hogy igenis homokozna a gyerek, ha lenne hol, de itt csak a "macskavécé-domb" van, ahonnan mindig elzavarom (mondjuk tegnap kigazoltam neki egy kis darabot az udvaron, hogy tudjon játszani); és valóban jó a futóbicaj, de nem a legolcsóbb, leggagyibb variáció, mert egyáltalán nem biztonságos; és kell az "orros" szandál, mert még nem jár annyira ügyesen a gyerek, hogy a nagylábujját ne verje le naponta 3x (amúgy a nagyoknak is mindig olyat vettem, én azt a fajtát szeretem, persze, nekik nem volt más fajta örökölt). Mindegy, ez van, bőgni tudnék, komolyan. Este majd jövök képekkel (ha lesznek), most viszont megyünk a "jákkója", ha már szülinapja van.

Sírva vigadó késő harmincasok estéje

Úgy kezdődött a dolog, hogy még tavaly júliusban írt a fészbúkon egy volt osztálytársam -valaha volt legjobb barátnőm-, hogy segítenék-e neki osztálytalálkozót szervezni. Naná, hogy segítek, válaszoltam! Na, nem rögtön, hanem mintegy 5 hónappal a felkérés után, mert akkor tudtam meg, hogy létezik olyan hely a profilban, hogy "Üzenetek", és ennek van egy ún. "Egyéb" szekciója, amiről addig halvány lila segédfogalmam sem volt. És amikor lett, nyomban meg is tekintettem, és láttam, hogy egy műkörmös cégtől is van üzenetem, amire pikk-pakk válaszoltam. Addig addig, hogy végül nem kellett a segítségem csak az elején, mert olyan egy buzgó osztály voltunk, hogy mindenki az összes létező kapcsolatát bevetette a osztálytalálkozó sikeres létrehozása érdekében. Nagyjából ilyen kapcsolatokra kell gondolni, hogy "Én ugyanabban a boltban szoktam vásárolni, ahol XY anyukája, majd lesem, és elkérem tőle a telefonszámát." (ez mondjuk pont bejött), bár engem a nagy nap előtti csütörtökön a postán kérdezett meg régi osztálytársam anyukája, hogy tudok-e a találkozóról, mert szombaton lesz, és mindenképpen menjek el. Ő mondjuk csak onnan tudta, hogy már meg volt kérve gyerekvigyázásra.

Elég hamar összerántottuk a bandát, mindenki hatalmas lelkesedéssel viseltetett a kezdeményezés iránt, és az életére esküdött, hogy ott lesz. Kivéve egy Londonban lakó srác, és egy másik, akit amúgy alig tudott a szervező kollegina megtalálni, pedig tényleg eget-földet megmozgatott. Na ő, mikor telefonvégre kapták, közölte, hogy ugyan el nem jön. Amúgy 25 éve is pont ilyen jó kapcsolatban volt mindenkivel az osztályban...

Én még a várva várt esemény felvirradta előtt néhány nappal elmentem fodrászhoz. Mondjuk, kissé túl hamar, mert szombaton már mindenképpen hajat kellett mosnom, és a méregdrága szuper frizurám (amit a kutya nem vett észre, de mindegy is) örökre elveszett. Mosás után kétségbe esetten próbáltam meg beszárítani, mikor az nem sikerült, akkor legalább normálisra kivasalni, de az sem sikerült, így egy kissé zilált, fejtetőn egyenes, a vége felé söprűre emlékeztető hajkölteménnyel kellett beérnem. Gondoltam, majd a csodálatos öltözékem és a briliáns mékapom elvonja a figyelmet a hajamról. 

A csodálatos öltözékről ejtenék is néhány szót. Határozottan kijelentettem magamnak, hogy az alkalomra mindenképpen veszek egy darab új farmernadrágot. Összesen négy van: egy, ami soha az életben nem jött rám, valakitől kaptam, betettem a szekrényembe, és ott van azóta is. A második az, ami régen jó volt rám, de már olyan szűk, hogy mindenfelé kibugyogok belőle. A harmadik a térdén lyukas (de a combján is kilyukadhat bármelyik pillanatban), de itthon azért szoktam használni, mert ez például épp rám jön. A negyedik pedig az, amit állandóan hordok. Munkába járáshoz mindig ezt veszem fel (eddig minden alkalommal, mikor dolgozni mentem ez volt rajtam, gondolom, a kolléganőim észre is vették, és előbb-utóbb meg is jegyzik), vagy ha boltba/postára/bárhová megyek, szintén. Valaha indigókék volt, mostanra csak sima kék, kissé kikopott térdekkel. Ezen a problémán kívántam segíteni, de nem jutottam el normális ruhaboltba, így nem vettem semmit. Pedig még a kínai boltba is benéztem. Itt tényleg csoda klassz farmerek voltak! Egyik szebb, mint a másik, meg is örültem nagyon, hogy akkor nekem nadrágom lesz! De nem lett, mert kizárólag XS és S méretezésű volt mindegyikből. Nem értem ezeket a kínaiakat, Európában igen nagy számú a túlsúlyos ember, mé' nem gyártanak nagyobbat is? Ezért aztán a kedvenc turimba is bekukkantottam, de ott se találtam semmit. Így aztán maradt a kitérdelt nadrág. 

Ezt reggel már tudtam, így egyre nehezebb dolgom volt, mert a nadrágomról és a hajamról is el kellett terelnem a figyelmet, ugye. Mivel a kebelméretem mostanában már rég nem 75B, gondoltam ez lesz az, ami kiránt a bajból. Fel is vettem egy sima világoskék blúzt a magas sarkú cipőhöz és a farmerhoz. Nem néztem ki rosszul (eltekintve a hajamtól és a farmertól), mégis kétségbe estem a buszon ülve, hogy akkora a dekoltázsom, hogy simán belátni. Annyira belelovaltam magam abba, hogy közszeméremsértés miatt lecsuknak még mielőtt odaérek, hogy pánikba esve kutattam egy biztosítótű után a táskámban. Találtam is (mindig van nálam), és a HÉV megállóban össze is tűztem a blúzomat, nehogy bajom legyen belőle. Mikor megérkeztem, láttam, hogy kár volt pánikolnom, mert ott volt a főszervező hölgy, akinek az idők folyamán honnan, honnan nem 90ZS méretű mellei nőttek, amiket egy köldökig kivágott trikóruhába rejtett el.

Azért a 36-ból 23-an összejöttünk. Az osztályfőnökünk volt olyan kedves, és elhozta a régi irományainkat, amiket a padszomszédunkról írtunk -megadott szempontok alapján- hatodikban. Ezek felolvasásakor visítva-könnyezve röhögtünk, megalapozva ezzel a későbbi jó hangulatot. Csak néhány mondat ezekből a csodás szerzeményekből: "Marika haja hosszú, de azért nem annyira, inkább olyan közepes.", "Az én padtársam szabad idejében horgászik és jókedvű.", volt olyan is, aki intelligensen írta le, hogy a szomszédja kövér és rossz tanuló: "nem túl okos, és kicsit szűk neki a pad". Akkoriban mindannyian általában az Úttörő Áruházból a a szigethalmi KGST (lengyel) piacról öltöztünk, ami kissé megosztotta a véleményeket. Volt, hogy egy fogalmazáson belül is: "nagyon divatosan öltözik"(...)"lehetnének azért jobb ruhái is". Megtudtuk, hogy szinte az összes fiú a horgászatban lelte örömét, a bélyeggyűjtést gyakorlatilag mindenki művelte, egyes lányok (például én) ezen kívül a szalvéta (vagy szalvetta") gyűjtést sem vetették meg. Csak egy gyerek nehezményezte, hogy a padszomszédja büdös, nyálas, buta és mindenképpen szeretne mellőle elülni. Még jó, hogy hatodikban írtuk ezt, ugyanis ez a fiú hetedikben és nyolcadikban osztályfőnöki nyomásra mellettem ült. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy rólam mit írt volna.

Az aktuális dolgok is kiderültek mindenkiről, volt ugyanis "körbeszámoló": megházasodott, elvált (valaki kétszer is), nem vált el, 1-2-3-4 gyereke van (egyesek szerint a három gyerek már gyűjtőszenvedélynek minősül), most érettségizett a gyereke (!!! 38 évesek vagyunk !!!), jó munkája van, nincs munkája, a hobbija a munkája.

Egyetlen szomorú momentum volt az egészben, mikor az osztályfőnök felolvasta az emberölésért 20 éves börtönbüntetését töltő osztálytársunk levelét (ő az, aki mellettem ült az utolsó két évben). Írt neki mindenki pár sort, hát, én nem tudtam mit írjak, mert annyira sokkolt a hír (nem tudtam róla, pedig már 6 éve történt a dolog), meg hát mit is lehet ilyenkor írni, hogy kitartás, vagy micsoda? Legszívesebben egy bátorító/vigasztaló idézetet írtam volna neki a Bibliából, de semmi nem jutott eszembe. Annak idején elég sokat találkoztunk, mert a lányaink egy csoportba jártak oviba, meg egyébként is, akármilyen dinka is valaki, ezt azért nem gondoltam volna.

Fél 12 körül széledtünk szét. Én tömegközlekedéssel szándékoztam hazajönni, de Marika, aki azóta már rövid hajú, felajánlotta, hogy hazahoz, így nem kellett 10-kor eljönnöm, és nem maradtam le Kriszti elképesztően finom tortájáról.

Mikor hazaértem, lemostam volna a sminkemet, de kiderült, hogy azt már rég lesírtam magamról, így sok teendőm nem volt, mint ágyba borulni és -Siminek hála mindössze három ébredéssel- aludni reggelig.

Fényképeket nem adok közre, de megcsodálhatjátok a tortát, amit az utolsó morzsáig felzabáltunk.

Miért nem lesz a magyar nép soha el/befogadó társadalom?

Mert a cukrászdában, ahol négy babakocsis/ ölben ülő, sérült kisgyerek fagyizik, az oda érkező ovis csoport integrációt és be/elfogadó szemléletet csak vizsgatételként ismerő diplomás óvónője a kedvesen érdeklődő -az integrációról és be/elfogadó szemléletről soha nem hallott, de gyermeki természeténél fogva magától így viselkedő- gyerekekre rászól, hogy "Forduljatok el!". A gyerekek elfordultak. Nekem meg a gyomrom fel.

Ablakon kidobott pénz

Fodrásznál jártam, és Rozi pontosan azt tette a hajammal, amire megkértem. Mondjuk, ez nála abszolúte nem szokatlan viselkedés, eddig még sose csalódtam benne. Mégsem érte meg, pedig jó drága volt a vágás és a full festés. Ugyanis azt a feladatot adtam neki, hogy csak annyit vágjon a hajamból, amennyit muszáj, mivel most kedvem szottyant picit megnöveszteni, a frizura maradjon, mert nagyon meg voltam elégedve vele, és a színe pedig legyen egyszerűen csak valami klassz barna (eddig is pont olyan volt), ha már az eredeti is ilyen színű. (Mivel még él bennem ennek a napnak az emléke, sokkal óvatosabb vagyok a hajszínem kiválasztása terén, mint addig. Annál is inkább, hogy totál festést még sose kértem fodrásztól, eddig mindig házilag festette a tesóm, ha már annyira lenőtt a melír, hogy szégyen volt kendő nélkül mutatkoznom nyilvánosan. A házi festés sose okozott meglepetést, mert akármelyik cég akármilyen festékét kentem a hajamra, midig ugyanaz a sötétbarna árnyalat lett a végeredmény.) Na, szóval Rozi megfodrászolt -Simire addig a nagyok vigyáztak, ami nem kis teljesítmény, mert majdnem 3 órát voltam távol, pedig csak 500 m-re van a fodrász tőlünk, és az ebédeltetés is belecsúszott a szittelésbe-, én pedig a tökéletes végeredménnyel a fejem tetején vártam haza a ház urát, hogy majd jól elájul, hogy mennyire szép lettem. Aha, pont. Észre se vette. Mondjuk, lehet, hogy addig jó, mert ha megmondom, mennyibe került (még mindig a hatása alatt vagyok, hogy egy festés-vágás még itt vidéken is milyen drága), követelni fogja, hogy legközelebb ennyi pénzért minimum 20 centit vágassak le a hajamból és festessem kanárisárgára, hogy mindenki lássa a változást.

Ó, és új mikrónk is van, mert hétfőn kilehelte a lelkét a nászajándékba kapott 15 éves veterán masina. Végül mégsem tegnap vette meg a férjem, mert amit kiválasztott(unk), na, az pont nem volt az áruházban, csak a mintadarab. Azt meg, légyszi, magyarázza már el valaki, hogy miért raknak ki olyan készülékeket, amiket amúgy nem lehet kapni. Már nem az első alkalom, hogy pont azt nem lehet kapni, amit mi a kitett szerkezetek közül kiválasztottunk. Na, mindegy, szóval ma jött haza a hóna alatt az új szerzeménnyel. Annak ellenére, hogy elolvastuk a neten fellelhető véleményeket, mégis nagyon meglepődtem, hogy valóban rettenetesen csúszkál mindenfelé, mikor be akarom csukni az ajtaját, mert nincs gumi izé a lábain. Ezt a problémát mondjuk orvosoltam annyival, hogy két darab "nagy cellux" hengert tettem a fal és a mikró hátulja közé, így nem mászkál sehová. Csak ha majd kell a ragasztó, akkor gőzöm se lesz, hová tettem, és idegbeteg leszek, hogy hol van, és ki rakta el, és ha kiderül, ki volt az, kitekerem a nyakát, hogy nem képes visszatenni semmit a helyére. És csakugyan nem lehet belátni, miközben melegít (pedig milyen jó volt nézni a műsort), annyira sötét az ajtó üvege. Meg össze-vissza kell nyomogatni, ha melegíteni akar az ember, mert a régi sima csavargatós volt, és nem is pittyegett, ez meg minden gombnyomásnál, meg a program vége előtt 5x csipog. Komolyan, mint egy naposcsibe-tenyészet. És ráadásul drágább is volt, mint amennyit eredetileg rászántunk. Jó, azért nem volt ablakon kidobott pénz, mert hát működik, de ha újra reggel lenne, akkor azt mondanám a férjemnek, hogy a tekerőset vegye. Főleg, hogy anyósomnak is kell majd használnia, és lehet, hogy az első néhány alkalommal nem fog vele elboldogulni.

Már megint nem írok, én nem értem magamat

De komolyan. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon jó beszélőkém van, bár akármiről nem szeretek beszélni, mert nem mindenről tudok, és nem akarok hülyének látszani, ha éppen valamilyen témához csak hülyeségeket tudnék szólni. Mondjuk, azért még így is előfordul, pedig igyekszem.

Szóval, nem írok, pedig még időm is akadna, ha nem mondjuk a tegnap megdöglött mikrónk helyett nézegetnék valami újat. Ez például teljesen felesleges időtöltés, mert a férjem azt mondta, hogy ma meló után vesz egyet, oszt jó'van.

Meg írhatnék arról is, hogy szombaton egy egész napot töltöttünk romantikus hangulatban a férjemmel. Kezdtük ezt a közös főzéssel, majd egy cseppet sem felemelő kórházi látogatással folytattuk (a nagybátyámat látogattuk meg, aki a közelmúltban stroke-ot kapott, hogy anyu végre maradhasson a fenekén, meg az időnkbe is belefért, meg hát mégis csak a rokonom, meg itt élünk egymás nyakán már 15 éve). Kis könyörgéssel rávettem a férjemet, hogy nézzünk be a közeli kertészetbe, aztán bementünk még három másikba is, picit tervezgettük a kertet, amit az udvarunk helyén szeretnénk majd egykoron létrehozni. Közben elkezdett ömleni az eső, és én egyfolytában attól rettegtem, hogy kimossa a víz a kiscicákat a nyúlól alól, és jól megdöglenek, belefúlva a hömpölygő víztömegbe. De a szőrük szála sem görbült, bármennyire esett is az eső, mindahányan kiváló egészségnek örvendenek azóta is.

Gyorsan vásároltunk másnapra (anyák napi virágot, csokit, pizsamákat Siminek, mert amit múltkor vettem, már kinőtte, némi harapni valót, csak a legszükségesebbeket, mindezt egy kisebb vagyonért, persze), és fél 8-ra már itthon is voltunk. Bírnám az ilyet minden hétvégén, komolyan. Nem kellene mindig vásárolni, elég volna egy kis nézelődés-tervezgetés-beszélgetés, úgyis annyi mindent kell még venni ebbe a házba, igazán lenne mit elterveznünk.

Ma volt itt az új védőnő. Aki már a harmadik, és csak helyettes, de Simi már nagy, úgyhogy nekem édesmindegy,  hogy ez után ki lesz a védőnőnk. Amúgy kedves, nem tolakodó vagy okoskodó, "erősen középkorú" nő -kb. mint anyukám-, de szerintem maximum egyszer fogok még vele találkozni, 2 hét múlva a hivatalos kétéves státuszvizsgálaton.

A nagyok már megint itthon vannak érettségi szünet okán: egész héten nem mennek suliba, szombaton sem, pedig "ledolgozós" lesz, ráadásul hétfőn is itthon lesznek valami tanári izé miatt.

Röviden ennyi. Még majd szeretnék írni egy csomó mindenről, de el fogom felejteni, miről, ha mégis eszembe jut, akkor nem lesz rá időm. Biztos van itt valami funkció, amibe lehet vázlatokat írogatni, csak még nem találtam meg. Ja, és szépítgetni is szerezném ezt a blogot, valami végleges, esztétikus külsőt kölcsönözni neki, hogy ne ilyen szedett-vedett legyen már, tisztára, mint én, komolyan.