Úgy kezdődött a dolog, hogy még tavaly júliusban írt a fészbúkon egy volt osztálytársam -valaha volt legjobb barátnőm-, hogy segítenék-e neki osztálytalálkozót szervezni. Naná, hogy segítek, válaszoltam! Na, nem rögtön, hanem mintegy 5 hónappal a felkérés után, mert akkor tudtam meg, hogy létezik olyan hely a profilban, hogy "Üzenetek", és ennek van egy ún. "Egyéb" szekciója, amiről addig halvány lila segédfogalmam sem volt. És amikor lett, nyomban meg is tekintettem, és láttam, hogy egy műkörmös cégtől is van üzenetem, amire pikk-pakk válaszoltam. Addig addig, hogy végül nem kellett a segítségem csak az elején, mert olyan egy buzgó osztály voltunk, hogy mindenki az összes létező kapcsolatát bevetette a osztálytalálkozó sikeres létrehozása érdekében. Nagyjából ilyen kapcsolatokra kell gondolni, hogy "Én ugyanabban a boltban szoktam vásárolni, ahol XY anyukája, majd lesem, és elkérem tőle a telefonszámát." (ez mondjuk pont bejött), bár engem a nagy nap előtti csütörtökön a postán kérdezett meg régi osztálytársam anyukája, hogy tudok-e a találkozóról, mert szombaton lesz, és mindenképpen menjek el. Ő mondjuk csak onnan tudta, hogy már meg volt kérve gyerekvigyázásra.
Elég hamar összerántottuk a bandát, mindenki hatalmas lelkesedéssel viseltetett a kezdeményezés iránt, és az életére esküdött, hogy ott lesz. Kivéve egy Londonban lakó srác, és egy másik, akit amúgy alig tudott a szervező kollegina megtalálni, pedig tényleg eget-földet megmozgatott. Na ő, mikor telefonvégre kapták, közölte, hogy ugyan el nem jön. Amúgy 25 éve is pont ilyen jó kapcsolatban volt mindenkivel az osztályban...
Én még a várva várt esemény felvirradta előtt néhány nappal elmentem fodrászhoz. Mondjuk, kissé túl hamar, mert szombaton már mindenképpen hajat kellett mosnom, és a méregdrága szuper frizurám (amit a kutya nem vett észre, de mindegy is) örökre elveszett. Mosás után kétségbe esetten próbáltam meg beszárítani, mikor az nem sikerült, akkor legalább normálisra kivasalni, de az sem sikerült, így egy kissé zilált, fejtetőn egyenes, a vége felé söprűre emlékeztető hajkölteménnyel kellett beérnem. Gondoltam, majd a csodálatos öltözékem és a briliáns mékapom elvonja a figyelmet a hajamról.
A csodálatos öltözékről ejtenék is néhány szót. Határozottan kijelentettem magamnak, hogy az alkalomra mindenképpen veszek egy darab új farmernadrágot. Összesen négy van: egy, ami soha az életben nem jött rám, valakitől kaptam, betettem a szekrényembe, és ott van azóta is. A második az, ami régen jó volt rám, de már olyan szűk, hogy mindenfelé kibugyogok belőle. A harmadik a térdén lyukas (de a combján is kilyukadhat bármelyik pillanatban), de itthon azért szoktam használni, mert ez például épp rám jön. A negyedik pedig az, amit állandóan hordok. Munkába járáshoz mindig ezt veszem fel (eddig minden alkalommal, mikor dolgozni mentem ez volt rajtam, gondolom, a kolléganőim észre is vették, és előbb-utóbb meg is jegyzik), vagy ha boltba/postára/bárhová megyek, szintén. Valaha indigókék volt, mostanra csak sima kék, kissé kikopott térdekkel. Ezen a problémán kívántam segíteni, de nem jutottam el normális ruhaboltba, így nem vettem semmit. Pedig még a kínai boltba is benéztem. Itt tényleg csoda klassz farmerek voltak! Egyik szebb, mint a másik, meg is örültem nagyon, hogy akkor nekem nadrágom lesz! De nem lett, mert kizárólag XS és S méretezésű volt mindegyikből. Nem értem ezeket a kínaiakat, Európában igen nagy számú a túlsúlyos ember, mé' nem gyártanak nagyobbat is? Ezért aztán a kedvenc turimba is bekukkantottam, de ott se találtam semmit. Így aztán maradt a kitérdelt nadrág.
Ezt reggel már tudtam, így egyre nehezebb dolgom volt, mert a nadrágomról és a hajamról is el kellett terelnem a figyelmet, ugye. Mivel a kebelméretem mostanában már rég nem 75B, gondoltam ez lesz az, ami kiránt a bajból. Fel is vettem egy sima világoskék blúzt a magas sarkú cipőhöz és a farmerhoz. Nem néztem ki rosszul (eltekintve a hajamtól és a farmertól), mégis kétségbe estem a buszon ülve, hogy akkora a dekoltázsom, hogy simán belátni. Annyira belelovaltam magam abba, hogy közszeméremsértés miatt lecsuknak még mielőtt odaérek, hogy pánikba esve kutattam egy biztosítótű után a táskámban. Találtam is (mindig van nálam), és a HÉV megállóban össze is tűztem a blúzomat, nehogy bajom legyen belőle. Mikor megérkeztem, láttam, hogy kár volt pánikolnom, mert ott volt a főszervező hölgy, akinek az idők folyamán honnan, honnan nem 90ZS méretű mellei nőttek, amiket egy köldökig kivágott trikóruhába rejtett el.
Azért a 36-ból 23-an összejöttünk. Az osztályfőnökünk volt olyan kedves, és elhozta a régi irományainkat, amiket a padszomszédunkról írtunk -megadott szempontok alapján- hatodikban. Ezek felolvasásakor visítva-könnyezve röhögtünk, megalapozva ezzel a későbbi jó hangulatot. Csak néhány mondat ezekből a csodás szerzeményekből: "Marika haja hosszú, de azért nem annyira, inkább olyan közepes.", "Az én padtársam szabad idejében horgászik és jókedvű.", volt olyan is, aki intelligensen írta le, hogy a szomszédja kövér és rossz tanuló: "nem túl okos, és kicsit szűk neki a pad". Akkoriban mindannyian általában az Úttörő Áruházból a a szigethalmi KGST (lengyel) piacról öltöztünk, ami kissé megosztotta a véleményeket. Volt, hogy egy fogalmazáson belül is: "nagyon divatosan öltözik"(...)"lehetnének azért jobb ruhái is". Megtudtuk, hogy szinte az összes fiú a horgászatban lelte örömét, a bélyeggyűjtést gyakorlatilag mindenki művelte, egyes lányok (például én) ezen kívül a szalvéta (vagy szalvetta") gyűjtést sem vetették meg. Csak egy gyerek nehezményezte, hogy a padszomszédja büdös, nyálas, buta és mindenképpen szeretne mellőle elülni. Még jó, hogy hatodikban írtuk ezt, ugyanis ez a fiú hetedikben és nyolcadikban osztályfőnöki nyomásra mellettem ült. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy rólam mit írt volna.
Az aktuális dolgok is kiderültek mindenkiről, volt ugyanis "körbeszámoló": megházasodott, elvált (valaki kétszer is), nem vált el, 1-2-3-4 gyereke van (egyesek szerint a három gyerek már gyűjtőszenvedélynek minősül), most érettségizett a gyereke (!!! 38 évesek vagyunk !!!), jó munkája van, nincs munkája, a hobbija a munkája.
Egyetlen szomorú momentum volt az egészben, mikor az osztályfőnök felolvasta az emberölésért 20 éves börtönbüntetését töltő osztálytársunk levelét (ő az, aki mellettem ült az utolsó két évben). Írt neki mindenki pár sort, hát, én nem tudtam mit írjak, mert annyira sokkolt a hír (nem tudtam róla, pedig már 6 éve történt a dolog), meg hát mit is lehet ilyenkor írni, hogy kitartás, vagy micsoda? Legszívesebben egy bátorító/vigasztaló idézetet írtam volna neki a Bibliából, de semmi nem jutott eszembe. Annak idején elég sokat találkoztunk, mert a lányaink egy csoportba jártak oviba, meg egyébként is, akármilyen dinka is valaki, ezt azért nem gondoltam volna.
Fél 12 körül széledtünk szét. Én tömegközlekedéssel szándékoztam hazajönni, de Marika, aki azóta már rövid hajú, felajánlotta, hogy hazahoz, így nem kellett 10-kor eljönnöm, és nem maradtam le Kriszti elképesztően finom tortájáról.
Mikor hazaértem, lemostam volna a sminkemet, de kiderült, hogy azt már rég lesírtam magamról, így sok teendőm nem volt, mint ágyba borulni és -Siminek hála mindössze három ébredéssel- aludni reggelig.
Fényképeket nem adok közre, de megcsodálhatjátok a tortát, amit az utolsó morzsáig felzabáltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése