Tündérmackó

Ez Simikém másfél évesen. Eddig is az volt, természetesen, csak már nem tudok milyen kellően szirupos, mégis elfogadható címet kitalálni. 

Tegnap megvolt az orvoslátogatás. Simon a tegnapi napon épp 83 centiméteres testmagassággal és 11040 grammos testtömeggel bírt. Ezekkel az adatokkal úgy tűnik, végérvényessé válik, hogy a három gyerek közül ő a legalacsonyabb, és Ádám után alig valamivel lemaradva a második a dagiságban (nyilván azonos életkor figyelembe vétele mellett). 

És akkor következzen, hogy mennyire okos és ügyes gyerek ez a mi pici fiunk.

Evés (és ivás): na, ebben pont nem ügyes. Nem akar egyedül enni kanállal (a többiek ilyen idősen már rég, ugyebár), és pohárból sem iszik valami szépen. A darabos ételt ügyesen megeszi, viszont egyszerűen nem hajlandó néhány percnél többet szentelni az evésre. Így aztán, ha kicsit "szárazabb" ennivaló kerül elé (pl. ma rizses hús), akkor abból nem eszik sokat, mert lejár az időlimit, és nesze neked evés. Szerencsére még mindig nem válogat.

Beszéd: kérem szépen, mindent mond. Na, nehogy azt higgye bárki is, hogy többszáz szavas szókincse van, mert pillanatnyilag a tökéletes magyarsághoz kellő alapvető hangkészlettel sem rendelkezik. Ennek ellenére simán beszél. Vannak az úgynevezett többjelentésű szavak (Simi esetében mondjuk inkább, hogy hangkapcsolatok), amikkel bármit elmond és amelyek jelentésére a "szövegkörnyezetből" illik ráismernie annak, akivel társalog. Mivel az s, sz, cs hangokat sem ejti többek között, ezeket a jól bevált "k"-val pótolja. A magánhangzók szintén elég hiányosak, ezzel nem sokat bíbelődik, gyakorlatilag szinte minden magánhangzó a vagy e. Így aztán ne csodálkozzunk azon, hogy így beszél: kaka=kaka; kuki=kaka; kuka=kaka; cica=kaka; cici=kaka; csüccs=kakk.

Viszont nagy örömömre megtanulta mondani hogy apa, anya, Ádá(m), bár eddig kizárólag akkor mondta, ha megkértük, hogy mondja "szépen" (értsd: magánhangzóval kezdve), amúgy sajnos általában nyanya, papa és Dádá van.

A kétszótagos szavakig még mindig nem jutott el, így az egy szótag plusz mutogatás a kommunikációjának legjellemzőbb ismérve.

Játék: bármivel eljátszik. Mondjuk, ennek pont nem örülök, mert pillanatnyilag épp a konyhafiók kipakolása a legkedvesebb időtöltése. Emiatt jelentősen megcsappant a kiskanál készletünk. Jó, ma épp találtam egyet, a mosógépből vettem ki, miközben pakoltam ki a mosott ruhákat.

Szeret könyvet nézegetni, sőt "olvasni" is. Tegnap valami állatosat nézett, és sorolta: Lóó, ee, kee, háá, öö.. (azaz: róka, egy, kettő, három, öt). Szépen lapozza a sima lapos könyvet is, úgyhogy elképzelhető, hogy karácsonyra megkapja az első komoly, "nagygyerekes" könyvét.

Alvás: erről nem írok. Csak annyit jegyzek meg, hogy az elalvási szokásai megváltoztak. Eddig nem volt más alvós állata rajtam kívül, de vagy 3 hete van, egyből kettő is. Az egyik Pizsó, akit Noémi kifejezetten erre a célra választott még Simi születése előtt, de nem vette tudomásul a gyerek, hogy neki márpedig van alvós állata. A másik egy roppant ronda rózsaszín cica, amit Simi választott magának, hogy honnan, arról fogalmam sincs. Mindenesetre minden alvás előtt közli, hogy "Pe" és "Kaka", magához szorítja őket és lehet is menni aludni. 

A hálótársak megjelenésével egyidőben Simi lemondott arról, hogy ringatás hatására merüljön álomba. Ezt nem bánom, mert sokszor már majd' leszakadt a derekam és a karjaim, mire végre 15 Lencsilány után hajlandó volt elaludni. Most általában szopival alszik el, vagy simán bekéredzkedik az ágyába, és ott (általában vagy 20-30 perc alatt) elalszik.

Szopi: khm, khm... Alig vártam, hogy másfél éves legyen, mert ezt az időpontot tűztem ki végső dátumnak arra nézve, amennyiben magától addig nem választja el magát, akkor megteszem én. Elgyengültem, és úgy döntöttem, hogy hagyom még egy kicsit. Látszik rajta, hogy igényli. igaz, én meg az átaludt éjszakákat igénylem, de még kitartok. Talán 2-3 hónap... Addig csak kihúzom valahogy.

És hát még mindig halálosan jó fej. Rengeteget énekelget, dudorászik, bohóckodik. Néha meglepődök azon, hogy milyen kis okos. A nagyokkal rendszeresen zsörtölődöm amiatt, hogy az innivalós üvegüket amint hazajönnek, tegyék a mosogatóba, ne másnap reggel kelljen a rohanás közepette még azokat is mosogatnom. Pár napja újra megfutottuk a magunk flakonos köreit a nagyokkal, erre hétfő délután, mikor hazajött Ádám és ledobta a táskáját a nappaliban, Simi rohant és kivette, majd betette a mosogatóba a teás üveget. Noéminél ugyanezt eljátszotta. És kedden meg ma szintén.

Ha meglát egy kis akármit a padlón, már rohan a partvisért. Ki-és bepakolja a mosógépet. De kifelé teljesen komolyan ám: kiveszi a ruhát, megrázogatja és utána teszi a kosárba. Együtt pakolunk be, ha mondom, hogy a mosószeres flakont kérem (nem, máskor nem nyúlhat hozzá, kizárólag ha én kérem), akkor azt adja, ha az öblítőt, akkor azt.

Ja, igen, megtanult szabályosan motorozni. És tegnap rájött a köszönés titkára is. Mikor felült a motorra és elindult, hátrafordult, és integetett, ezzel egyidőben közölte, hogy "pá-pá". Eddig csak lefekvés előtt köszönt megszokásból a lent maradóknak, ez volt az első "saját" köszönése.

Egyébként attól félek, hogy vajon nem foguk-e "agyonszeretni". Mert valaki mindig puszilgatja, ölelgeti. Nem szeretjük jobban, mint a nagyokat. Emlékszem, Noémiért mennyire rajongtunk, mert ő volt az első. Minden mozdulatát valóságos nemzeti ünnepként éltük meg, és ő volt a legeslegszebb és legeslegokosabb kislány, akivel találkoztunk. Ádámnál ugyanez volt, mert hát ő ugye fiú, és mennyire máshogy csinálja, mint Noémi, és a kis hurkáit állandóan puszilgattuk. Érte is rajongtunk. De rájuk ketten voltunk. Most viszont itt van egyedül ez a kis majmóca, és mi négyen ontjuk rá a szeretetünket. Sokszor gondolom azt, hogy minden kisgyereknek ennyi szeretethez kellene jutnia, és semmi baj nem lenne a világon. Máskor meg azon gondolkodom, hogy vajon jó-e ez így? Nem lehet, hogy kellene valaki, aki átvesz egy kis "terhet" ebből a nagy szeretetből, mielőtt Simit "túlszeretjük" és elromlik?

Gasztrotündér vagy miacsuda

Ez én lennék. Mondjuk, inkább talán maradjunk a miacsuda megnevezésnél. Mostanában ugyanis az történik, hogy mindenfélét főzök, és sikerül egész ehető a végeredmény. Írom ezt úgy, hogy lassan másfél évtizede küszködök a receptekkel, fazekakkal, fűszerekkel, és be kell vallanom, több csatát vesztettem, mint nyertem. Eleinte még szabadkoztam, hogy ilyet még sosem csináltam, azért rossz, vagy mert a sütő milyen béna már, tök össze-vissza süt, vagy nyilvánvalóan az alapanyagok voltak kellően rossz minőségűek ahhoz, hogy "elromoljon" az élet főzés közben. Azt azért bátran kijelentem, hogy nem azért nem tudok főzni, mert manapság trendi a nem főzés. Én nem vagyok trendi. Egyszerűen csak hiányzik belőlem a főzés iránti szenvedély és a gasztronómia bármely szakágára vonatkozó tehetség írmagja is. De nem adom fel, rendületlenül sütök-főzök (mert muszáj), és azért kisebb-nagyobb sikereim is adódnak a borzalmas lebőgések mellett. Vegyük csak sorjában az elmúlt hét nagyszerű eredményeit.

Szombaton borsófőzeléket készítettem. Majdnem egyhangú közfelkiáltással szavazta meg a család, ugyanis Ádám nem szereti, meg hát én sem túlzottan,  Siminek egyelőre nincs szavazati joga ebben a témakörben (sem). Mivel borsófőzelékben egyáltalán nem szereztem gyakorlatot eddigi életemben, így szakácskönyvhöz nyúltam, egyből kettőhöz is. Semmi Stahl Judit vagy ilyesmi, a két nagy klasszikus: Horváth Ilona és Pelle Józsefné. A két szakértő örök érvényű receptgyűjteményét ütöttem fel, mindkettőt a "zöldborsó főzelék" címszónál.

Ez lett a nyerő

Ez is a polcon van, ezt meg az én nagymamám adta, és anyu is ebből főzött kiskorában

 Rövid tanakodás után, melyet magammal folytattam, végül a "horvátilonánál" maradtam, ugyanis anyósom is abból főzött kezdő korában (a saját példányomat is tőle kaptam ajándékba), így -gondolom- a borsófőzeléket is ebből főzte, vagyis a férjem ezt a fajtát szeretheti. Neki is álltam, nem volt nehéz. Ami furcsa volt -és végén a vesztemet okozta, de ezt akkor még nem is sejtettem-, hogy vajon kellett párolni a borsót, víz nélkül. Én azért adtam hozzá is kis vizet, biztos, ami biztos. Ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy az idő alatt, amíg Simit kivakartam a kakiból (sajnos, ennek a roppant lélekemelő feladatnak az elvégzésére nem állnak hosszú, tömött sorokban családom tagjai, várván, hogy mikor tojik a ded, így maradok ugye én) és egy picit mókáztam vele (ezt nem kellett volna, utólag belátom), szóval, ez alatt az idő alatt gyakorlatilag szénné égett a borsómennyiség alsó egynegyede. Én egy másodpercre sem estem kétségbe, mert egy gasztrotündér minden felmerülő gasztroproblémát pikk-pakk megold. Miután eloltottam a gázt, kedvemre csapkodtam, ordibáltam és toporzékoltam egy sort, csupán csak a feszültség levezetése céljából, nekiálltam menteni a menthetőt. Az épen maradt borsószemeket szűrőbe tettem, alaposan megmostam, majd beáztattam, hogy az égett íz eltűnjön. Amúgy nem tudom, hogy mi a szakszerű teendő ilyen esetben, tőlem ennyire tellett. Valamit mindenképpen muszáj volt csinálnom, mert nem volt itthon már csak nagyon kevés borsó, amiből két emberre való főzeléket se tudtam volna összehozni. Ezek után feltettem főni a maradék, igen csekély mennyiségű borsót, amit még a fagyasztóban leltem, pont úgy, ahogy először, csak épp egy tapodtat se mozdultam mellőle. Amíg párolódott az ebédnek való, addig hamupipőkéset játszottam, és a tálban ázó borsók közül válogattam ki azokat, amik megítélésem szerint mégis nagyon égettek voltak. Aztán összeborítottam a kettőt, a leírást követve behabartam. Itt pici gond volt, mert Ilonka néni csak annyit írt, hogy "felöntjük vízzel, majd egy deci tejjel", nyilván úgy hitte, a víz mennyiségével mindenki tisztában van. Én öntöttem valamennyit, majd behabartam 2 dkg liszttel, ahogyan azt a recept előirányozta. Híg lett. Ekkor megnéztem, hogy Pelle Józsefné mit javasol habarás ügyben. Nos, ő Ilokna néni lisztmennyiségének a dupláját, vagyis 4 dekagramm lisztet írt elő habarásként. Úgyhogy csináltam egy újabb "kétdekást", amivel tökéletessé vált a főzelék állaga. Az ízéért nem mertem felelősséget vállalni, mivel én nem szeretem, így Noémi kértem fel főkóstolónak. Kicsit sótlannak ítélte meg, így abból tettem még hozzá. Cukrot nem, szerinte az már nem hiányzott belőle, viszont a férjem szerint kellett volna még bele. De ez csak az ebédlőasztal mellett derült ki, megcukrozta és jóízűen elfogyasztotta. Én is. Mert rájöttem közben, hogy mégsem annyira rossz ez a borsófőzelék, és már azt is tudom, milyennek kellene lennie.

Szerdán narancslekvárt főztem. Pályafutásom kezdetén voltak már próbálkozásaim ezen a téren (borzasztó lelkesedésemmel próbáltam tudásbéli hiányosságaimat áthidalni -általában nem sok sikerrel), de miután háromszor dobtam ki adagonként 3 kiló narancsból készült kulimászt, mert olyan keserű lett, hogy teljesen ehetetlen volt, feladtam a küzdelmet. Viszont így, karácsony közeledtével újra felmerült bennem a gondolat, hogy narancslekvárt kellene főzni. Most igénybe vettem a modern technikát, és az internetről hat darab, számomra elkészíthetőnek tűnő receptet töltöttem le. Gondoltam, kipróbálom kis mennyiséggel mindegyiket, és amelyik leginkább ízlik a családnak, abból készítek majd többet is. Elsőre a legkönnyebbet választottam, de bátran mindjárt két verziót (simát és fűszereset) is szándékoztam belőle készíteni. A narancsnak épp szezonja van, így tulajdonképpen bárhol beszerezhettem a megfelelő mennyiséget (lekvárfajtánként mintegy 6-6 darab gyümölccsel számoltam). Azonban a lekvárfőzés időtartamát megközelítőleg 80%-kal csökkenteni tudó bizonyos dzsemfixet sehol nem találtam. Se élelmiszerboltban, se zöldségesnél, se sehol. Aztán végül a Sparban azért csak megkérdeztem (előző nap már futottam egy kört, de nem találtam, pedig szentül hittem, hogy egy akkora boltban bizonyosan lesz), hogy nincs-e véletlenül, és kiderült, hogy van, csak épp nem a polcon, hanem a raktárban, de nagyon kedves volt az eladónő, és hozott nekem.

Végre elaludt Simi, és hozzáláttam. Rém egyszerű recept: kifacsar, összekever, felforral, cukor bele, megint forral 5 percig és mehet az üvegbe. Ától cettig fél óra (plusz a mosogatás). És nem keserű, úgyhogy kidobnom sem kellett. Most azon tanakodom, vajon a maradék 5 receptet kipróbáljam-e, vagy maradjak a tutinál.

Szintén szerdán egy óriási húst sütöttem egyben. Ezt kedden a férjem ízlése szerint bepácolta, nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megsüssem. Majdnem sikerült is, csak éppen a teflon edény, bármennyire is szuper, nem alkalmas maradéktalanul steak sütésére (ez vajon magyarázkodás?). Mert nem olyan forró és nem úgy osztja el a hőt, mint egy erre a célra kifejlesztett sütőalkalmatosság, mondjuk vasból. De azért megsült, csak sokkal hosszabb idő alatt, mint én arra számítottam, így kissé (jó, nagyon) szétesett, elveszítve ezzel eredeti báját, ami miatt a férjem megvásárolta. 

Ehhez a szuper húshoz a ház ura steak burgonyát rendelt, és én megígértem, hogy elkészítem. És meg is csináltam, bibibí! Persze, ezt is a netről, és jó is lett, csak szerintem kicsit eltúlozta a recept írója azt az egy deci olajat, amivel meg kellett kenni a krumplikat, mert a végére a legfinomabban szólva is folyt róla az olaj mindenfelé. Ettől eltekintve azért jó lett, senki nem mondta, hogy nem.

No, így vagyok mostanság én és a konyhám. Lassan, több mint 14 év után lehet, hogy megtanulok főzni. Persze, azért továbbra is szorosan fogom Horváth Ilona és a NoSalty kezét, de előbb-utóbb egyedül is menni fog. Igaz, Noéminek nem tanácsolnám, hogy tőlem tanuljon főzni (mondjuk, nincsenek is ilyen irányú ambíciói egyelőre), de talán az unokám egyszer...

A részeredményeket is meg kell becsülni

Tegnap kaptam egy új levelet a KELLO-tól, a lényeget idézem (gondolom, a tankönyvek listájára senki nem kíváncsi). Azért nem írtam hamarabb ujjongva, mert csak későn olvastam,és tegnap különben is két poszt is volt, nehogy azt higgyétek, hogy beteg vagyok, vagy mi, és aggódni kezdjetek elmeállapotom miatt. Szóval akkor a levél (kiemelés tőlem):

Tisztelt Prótár Andrea!

Köszönjük levelét, és nagyon sajnáljuk az okozott kellemetlenségeket.

Minden tisztelettel azt kell, hogy mondjam, az Ön kapcsolata a lehető legjobb a világon*.

Tankönyveinek egy részét a mai napon sikerült postára adnunk, ezúton is elnézését kérjük a késedelemért.

(...)

A hiányzó könyvek beszállítás alatt állnak, amint beérkeznek, értesíteni fogjuk Önt.

Amennyiben –érthető módon- úgy dönt, nem kívánja azokat megvárni, módjában áll visszamondani a rendelés ezen részét, s az összeg visszatérítésre kerül.

Eddigi türelmét megköszönve, 

D. Sz.

Remélem, Ádám könyvei is hamarosan megérkeznek, mert az ő helyzete sokkal rosszabb, hiszen olyan tankönyvcsaládokból tanulnak, amik teljesen újak, így nincs is plusz példány a suli könyvtárában, vagy ami volt, azt már mások kivették. De legalább haladunk előre, akármilyen rögös is az út, ami az okossághoz elvezet. A bölcsességhez sajnos nem...

12 óra 45 perc: megérkezett a csomag!!!!

*Ezzel mondjuk tökéletesen tisztában vagyok, de jó, hogy más is észreveszi.

Tapsolás, nótázás, vidámság

Kérem tisztelettel, ma van Simikénk másfeledik szülinapja! Én erre nem ma jöttem rá, már napok óta tudom, és nagyon készültem is erre a szép napra. Történt ugyanis, hogy hétvégén megláttam a falusi újságban, hogy itt, nálunk (nem a házban, hanem a településen) baba-mama zenés-táncos mulatság tartatik. És mikor? Na? Hát pont csütörtökön, pont azon a napon, amikor Simike pont 18 hónapos. Ezt mindenképpen kihagyhatatlan lehetőségnek tekintettem, és eldöntöttem, hogy akkor kirúgunk a hámból és elmegyünk mulatni a gyerekkel, ha már úgyis van rá megfelelő indok. Amúgy is évek óta szeretnék már valami olyasmin részt venni, ahol a "katedra" másik oldalán vagyok, vagyis nem én irányítgatok egy szekérderéknyi gyereket a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, hanem csak élvezem a gyerekemmel való időtöltést. Na, erre eddig ebben a kis porfészekben városkában nem volt lehetőség, így aztán persze, hogy kapva kaptam az alkalmon, mikor láttam, hogy mégis van. 

Már tegnap elkezdtem készülődni. Szépen hajat mostam, ki is szárítottam kábé egyenesre, sőt, manikűröztem is (viszont nem epiláltam, de bíztam abban, hogy azért csak nem kell bugyira vetkőzni). Alaposan elterveztem a délelőttöt, hogy mindenre maradjon elég idő, és fél 10-kor el tudjunk indulni, nehogy lekéssük a kezdést. Reggel már 6 óra 20-kor fent voltam. Igaz, nem ezért, hanem mert minden nap ekkor kelek, hogy kaját készítsek a nagyoknak, de gondoltam, megemlítem. A reggeli időtöltés a szokásos módon telt, kivéve azt a momentumot, hogy az előző blogbejegyzést megírtam, mert átlagos napokon délelőtt sose írok blogot, mert nincs rá időm. Szóval, kávé nekem, reggeli Siminek (nem akart enni), kis pakolás, játék. Utána gyönyörűen kivasaltam a hajam, meg szemceruzával rajzoltam is valami csíkot a szememre, és szempillaspirált is kentem fel. Igazán nagy örömmel töltött el, hogy reggelre kelve mindössze négy új pattanás nőtt rám, végül is sokkal több is keletkezhetett volna, és azért ez a négy is picike volt, nem óriási furunkulus. Hogy jobb kedvem legyen, a napok óta a számon lévő herpesz szinte teljesen eltűnt, és szokásától eltérően nem változott levedző förtelemmé. Igyekeztem nagyon, hogy ne nézzek ki annyinak (nagyjából 45-50 közötti fiatalos nagymamának), mint amennyinek általában látszom, hát mégis csak egy másfél éves gyerek anyja vagyok, vagy mi a szösz. Felvettem az egyetlen legjobb farmeromat, egy nem pecsétes felsőt, a jobbik edzőcipőmet (azt, amelyik egy kicsit még mindig töri a lábamat, de ez most igazán nem számított, hiszen a gyerekről volt szó). Arra is nagyon ügyeltem, hogy a zoknim még véletlenül se legyen felemás vagy lyukas, esetleg valaha fehér, ámde most már inkább sötétszürke színű, amiről viszont mindenki tudja, hogy lánykorában fehér volt. És milyen jól tettem! Mert tényleg mezítlábas foglalkozás volt, a helyiség tisztaságát megőrizendő. Indulás előtt még megkínáltam Simit banánnal, ha már nem reggelizett, de annyira izgatott volt a nagy esemény miatt valahogy nem volt éhes, és nem akart enni. 

A sikeres (értsd: időben történő) elindulást a helyszínre való sikeres megérkezés követte, ahol már gyülekeztek a csemeték és a mamák. Jó sokan voltak, ezen picit meg is lepődtem. A foglalkozást tartó nő (asszony, anyuka stb.) személyét illetően viszont semmi meglepő nem volt, mert már előre lecsekkoltam a fészbúkon, hogy ki ő (ami tulajdonképpen mindegy is, csak az a fontos, hogy 10(!!!) évvel fiatalabb nálam), nehogy csak álljak ott mint szamár a hegyen, hogy akkor kit is kell nézni, ha esetleg amúgy nem lenne egyértelmű. 

Odaérve teljesen megnyugodtam, hogy nem vagyok annyira toprongyos, sőt a farmerral lehet, hogy kicsit túl is lőttem a célon, mert volt pár anyuka, akiknek ha fehér pihék lettek volna a hajában, simán elhiszem, hogy akkor ugrottak ki az ágyból.

Simi az első néhány percben csak ült az ölemben, és komoly arccal mérte fel a terepet: ennyi kisbabát ennyi anyukával összeterelve egy helyre ő még sosem látott. A foglalkozás elején (az ölben ülős részben) nagyon egyszerű volt vele, ringattam, tapsoltunk, szépen a koreográfiára a többiekkel együtt. A járkálós rész már nem ment ennyire simán, de azért vettük az akadályt. Viszont a következő földön ülős éneklést már nem bírta, el-elszaladgált tőlem, szélesen vigyorogva és bohóckodva mindenkire. Irtó kis cuki volt, komolyan! Ámde azon totál kiakadtam, hogy a foglalkozást tartó lányon és rajtam kívül egy anyuka sem mosolygott. Ennyi fapofával éneklő anyát én még nem láttam. És a kisgyerekeik is hozták ugyanezt: érzelemmentes arccal ültek, néztek, sétáltak stb. Mondjuk lehet, hogy csak Simi az, aki állandóan vigyorog és jópofizik, ezért tűntek a többiek ennyire másnak. Nem tudom. Mindenesetre mindketten nagyon élveztük a mókázást: én azért, mert nem én vezényeltem, és összesen csak egyetlen gyerekre kellett figyelnem (rémesen egyszerű ahhoz képest, amit a melóban csinálnom kell), Simi pedig ugrabugrált (tényleg, majdnem rendesen, páros lábbal nem is tudtam, hogy ezt is tudja), és sok-sok vidám percet okozott mindenkinek, és még boldoggá is tette, hogy bohóckodhat. El is határoztam, hogy mindenképpen megyünk legközelebb is, egy kis környezetváltozás jól jön mindkettőnknek, Simi borzasztóan jól elvolt, és hát 700 Ft-ot bőven megért. A foglalkozás különben olyan Ringató-féleség volt, vagy Tücsökzene, csak persze nem az, mert az ugye frencsájz, és bár gyakorlatilag tökugyanaz, mégse az. Értitek...

Mivel Simike mindenféle testi fejlődését nyomon követő paramétereknek teljes hiánya áll fenn, ezekről nem is ejtenék szót. Jövő héten megyünk a 18 hónapos oltásra, akkor megtudok mindent, és természetesen közhírré is teszem. Ekkor fogok beszámolni legkisebb gyermekem elme-, mozgás-, beszéd- és természetbeni változásairól, arról, hogy hogy is áll a mindentudással így, másfél évesen. 

Azért néhány friss képet csatolok, ha már félévfordulót tartunk. Szinte egész nap próbáltam fotózni, hogy legalább egyetlen valamire való portré készülhessen róla, de ez a gyerek folyamatosan pofákat vág, mókázik, szórakoztat. Legalább más is megláthatja, miért mosolygott rajta mindenki a foglalkozáson.

Juhééé, választ kaptam!!!

Mégpedig a KELLO-nak küldött levelemre. Nesze semmi, fogd meg jól!

Íme:

Tisztelt X.Y.!

Tárgyi rendeléséből 7 db cikkszámot nem kaptunk még meg a Kiadóktól.

A csomagja feldolgozás alatt áll, de mivel ügyfélszolgálatos vagyok, nincs rálátásom a Raktár készletére és a beérkezésekre, ezért nem tudok információval szolgálni, mikor fog beérkezni a fennmaradó megrendelése.

A csomagolás, számlázás után automatikus rendszerüzenetet fog kapni a szállítás pontos időpontjáról.

Üdvözlettel:

W.Z. 

Én újra írtam nekik, ezt:

Tisztelt W. Z.!

Köszönöm válaszát, ami sajnos nem vitt közelebb ügyem megoldásához. Tisztában vagyok vele, hogy nem Ön tehet róla, sőt, gyakorlatilag semmi beleszólása nincs a dolgokba, de úgy éreztem, valamit tennem kell. Tudom, hogy a KELLO honlapján megadott telefonszámokon (amennyiben valaha valaki is felvenné a kagylót, de nem teszi) szintén ügyfélszolgálatosokkal tudnék beszélni, akik ugyanennyire tudnának abban segíteni, hogy végre a könyveimhez juthassak, mint Ön.

Sajnos, én csak egy egyszerű anyuka vagyok, nincsenek kapcsolataim sehol, nem tudok olyan telefonszámokat, amik valami "nagy fejes" íróasztalán csöngetnék a telefont. Illetve egyet ugyan tudtam, de azon a számon már "előfizető nem kapcsolható", nyilván, mert túl sokan zaklatták az illetőt. Egyetlen jó kapcsolatom maga az Isten, de hiába kérem, úgy látszik, ebbe a tankönyvproblémába még az ő bicskája is beletört, vagy egyszerűen rám hagyja az intézkedést. 

Vidéki vagyok, itthon egy kisbabával, így eljutni a budapesti boltjukba viszonylag nehézkesen menne. Arról nem is beszélve, hogy tetemes útiköltség kifizetésére lennék kényszerülve annak ellenére, hogy a házhoz szállítás -szintén nem csekély- díját már kifizettem. Megmondom őszintén, abban is kételkedem, hogy az üzletben dolgozók -amennyiben kizárólag eladók dolgoznak a kirendeltségeken- érdemben tudnának segíteni abban, hogy ez az őrület minél előbb megoldódjon. Esetleg ügyintéző munkatárs is dolgozik a budapesti boltban? Ha tudnám, hogy segít valamit az, hogy személyesen odamegyek és patáliát csapok, megtenném. De egy, az ügyemben segíteni nem tudó embert nem szívesen hoznék kellemetlen helyzetbe, mert hát alapvetően én nagyon kedves, megértő, intelligens nő vagyok, akinek volt gyerekszobája.

Amúgy a türelmem is végtelen, ez mindenki számára nyilvánvaló lehet, hiszen hónapok óta várok a csomagomra, eddig nem pattogtam, nem méltatlankodtam (jó, két mérges posztot azért kiettem a Facebookra), és megingathatatlanul bíztam abban, hogy amit ígértek, be is tartják (sokan mondták már, hogy javíthatatlanul hiszékeny és naiv vagyok, talán igazuk van).

Sajnos azonban a cérna elszakadt. Leginkább azért, mert a gyerekeimről van szó. Elfogadhatatlan, hogy azért írjanak rossz dolgozatot, mert elkeveredett a szeptemberben kapott fénymásolt lap, amiről tanulni kellett volna, holott megvettük nekik a munkafüzetet. Vagy azért ne tudjon órára készülni, mert egyik osztálytársa sem tudta a Facebookra feltölteni a neki hiányzó tananyagot, pedig van könyve amiből megtanulhatta volna, csak épp Önöknél.

Az előző levelemmel nem fenyegetőzni akartam, hanem teljesen komolyan gondolom. Sajnos, nincs más eszköz a kezemben, ki vagyok szolgáltatva a KELLO-nak, ezért határoztam úgy, hogy amennyiben a jövő hét végéig nem érkeznek meg a könyvek, hivatalosan is panaszt emelek a cég ellen.

Tisztelettel,

X. Y.

Nagyon várom, hogy mi sül ki ebből, komolyan.

Betelt a pohár

Tudom, tudom, hangember vagyok, és nem tettem semmit a tankönyvek ügyében a múlt héten, pedig megígértem. Amúgy igazából az van, hogy akartam még adni egy pár napot a nyomorult KELLO-nak, hátha küldik a könyveket. Nem tették. Én viszont most az előbb küldtem el nekik egy levelet, amiben nem rejtettem véka alá, hogy mi a bajom velük, és balhé lesz, ha nem jönnek a könyvek. Azért ezt az opciót választottam, mert a Fogyasztóvédelemnek leadni a kérvényt elég macerás (de tuti megteszem, ha nem küldik a cuccot), így talán a fejükhöz kapnak megszánnak, és postázzák a csomagomat.

Írtam bele egy-két jogokkal kapcsolatos dolgot, ami simán lehet, hogy nem úgy van, viszont hatásosnak tűnik és jól is hangzik (jogászok, bocs), és hátha elérek vele valamit. Amúgy igazán tisztelettudó, kedves hangú levelet írtam, pedig egy fröcsögős, ordibálós járt a fejemben, de hát a neveltetésem, ugye.

Íme a levél:

Tisztelt KELLO!

Többszöri ígérgetésük ellenére a mai napig nem érkezett meg az általam már augusztusban kifizetett tankönyvcsomag (2013. 07. 22-én adtam le a rendelést 4236-os rendelésszámon). Az alábbiakban két, hozzám érkező levelükből idézek.
Az első 2013. október 2-án érkezett, válaszul a rendelésem iránti érdeklődésre:

(...)A jövő  héten  postára adjuk a jelenleg készletünkön lévő megrendeléseit.
A fennmaradó cikkszámokat (Sajnos több, mint a fele hiányzik), melyeket még a Kiadók nem tudtak kiszállítani részünkre készlethiány miatt, azokat később fogjuk Önnek küldeni szállítási költség felszámítása nélkül.(...)

Ezt követően október 17-én kaptam egy levelet (gondolom, rajtam kívül még jó néhányan)  Arany László Tamás ügyvezető igazgatótól. Ebből is idézek: (...)A jövő hét folyamán igyekszünk minden kedves Vevőnknek maradéktalanul kiküldeni a megrendelt tankönyveket.(...)

A két levél kézhez vétele óta már több "jövő hét" is eltelt, de eddig egyetlen könyvet sem kaptam. Igazán sajnálom, de a türelmem elfogyott. Ezeket a könyveket én megvásároltam, tehát az én tulajdonomat képezik attól a perctől fogva, hogy a csekket befizettem a postán. Ennek ellenére nem jutottam a mai napig a tulajdonomhoz. Rendkívül felháborítónak tartom, hogy az iskolákba már az Önökhöz szeptemberben pótrendeléssel leadott könyvek is megérkeztek, noha engem türelemre intettek, mondván, a kiadók nem szállították le a könyveket (Csak az enyémeket? Az iskolák részére hogyhogy volt könyv?). Azt sem értem, hogy miért rendelhetőek folyamatosan a honlapról azok a könyvek, amelyeket nekem még nem postáztak úgy, hogy nem áll mellettük semmiféle megjegyzés arról, hogy "ideiglenes készlethiány" állna fent, vagy a szóban forgó tankönyv(ek) épp nyomtatás alatt volnának.

Arról én igazán nem tehetek, hogy Önök nem tudják a vásárlói igényeket kielégíteni, mert többen rendeltek a honlapról, mint ahogy arra számítottak. Higgyék el, én sem önszántamból tettem, hanem iskolai felkérésre, mint ahogyan több szülő is gyermekeim iskolájából. A gyerekek szeptember óta fénymásolatokból, osztálytársak könyveiből, facebookra feltöltött anyagokból tanulnak, holott vannak könyveik, csak nem nálunk. Sajnálatos módon az Önök kereskedelmi magatartása miatt az én saját tulajdonomhoz való jogom, illetve a gyerekeim tanuláshoz való joga sérül.

Önök megígérték nekem kétszer is, hogy a "jövő hét folyamán" küldik a megrendelt tankönyveket. Most én teszek egy ígéretet Önöknek: amennyiben a jövő hét végéig (2013. november 29., péntek) nem érkezik meg hiánytalanul a megrendelt tankönyvcsomag, jogorvoslatot kérek ebben az ügyben, valamint panaszt teszek a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnál Önök ellen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat címén.

Tisztelettel:

XY

vásárló

Roppant kíváncsian várom a fejleményeket... Majd beszámolok mindenről.

Irgum-burgum 2.0

Elég régen írtam ezt a bejegyzést. Csak tájékoztatnám az olvasóközönséget, hogy a gyerekeimnek azóta sem érkeztek meg a tankönyvei. Ezen már kétszer kiakadtam a fészbúkon, de azért ez mégis csak a blogom, gondoltam, itt is megörökítem a magyar tankönyvellátás szégyenfoltját.

Na, szóval azt ígérték, szeptember vége felé lesznek könyvek. Október 3-án írtam egy e-mailt (amellett, hogy folyamatosan hívtam a megadott 8 telefonszámot felváltva, de senki nem vette fel, vagy azt mondták, hogy nem kapcsolható előfizető), amire másnap válaszoltak is, hogy elnézést, de a rendelt könyvek több mint a fele hiányzik. Ennek ellenére a következő héten természetesen elküldik nekem a meglévőket, utána jön a többi is, de akkor nem kell a postaköltséget újra kifizetnem. Köszi.

Na, ahogy közületek bárki megkapta a gyerekeim könyveit, pont úgy kaptuk meg mi is. Annak ellenére, hogy október 13-án kaptam egy -vélhetően- körlevelet valami KELLO-s főmuftitól, hogy újra elnézést kérnek, de a jövő héten tutira küldik az összes könyvet. Ennek holnapután lesz kerek egy hónapja, és azóta sincsenek könyvek.

Eddig bírtam cérnával (ugyanis én vagyok a türelem és a megértés élő szobra, komolyan). Most két lehetőség felett agyalok. "A" verzió: írok nekik egy e-mailt, hogy amennyiben 5 munkanapon belül nincsenek nálam a könyvek, feljelentem őket a Fogyasztóvédelmi Hatóságnál tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat címén. "B" verzió: előbb feljelentem őket a fogyasztóvédelemnél, utána írok nekik, hogy megtettem, és kapjanak már a fejükhöz, legyenek szívesek. Még nem tudom, hogy lesz, de holnap lépek mindenképpen, mert ez már nonszensz, hogy november közepén nem tud a gyerek tanulni, mert a kifizetett, tehát az és saját tulajdonomat képező könyvek még nem érkeztek meg.

Mars-expedíció

Felfedeztem Bruno Marsot. Azért kellett ezt megtennem, mert -és itt most kérek minden 30 év alatti olvasót, hogy ne kapjon a szívéhez, és ne halálozzon el anginás rohamban- halványlila ibolyám sem volt eddig arról, ki ez a fickó. Ismertem ugyan egy-két számát a rádióból, de egyáltalán nem tudtam, hogy azokat pont ő énekli, az arcát meg életemben nem láttam. Na, ilyen előzményekkel látogattunk ki férjjel és nagylánnyal csütörtök este a fent említett fiatalember koncertjére. Azért megsúgom, hogy a többiek képben voltak a házigazdával kapcsolatban, csak én voltam homályban. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a férjem munkahelye által biztosított ún. "kultúra utalvány" által jutottunk el ide. Amúgy sose vennénk ennyi pénzért koncertjegyet, pláne nem hármat. Régebben fel lehetett használni ezt az utalványt könyvvásárlásra is, de manapság az olvasás nem része a kultúrának, így mindössze rendezvények látogatására lehet felhasználni a kiporciózott összeget.

Persze, megint gondban voltam. Először is, mert nem tudtam, mit vegyek fel (nincs nagy választék ezen a téren nálam), így maradtam annál, amit mindig szoktam: farmer és pulcsi, végül is egy koncert, nem pedig egy hangverseny, amire készülünk. Nem lőttem mellé, mert mindenki abban volt, amiben akart, nem volt dress code. Így találkoztam atlétába bújt fiatalokkal, de olyan is volt, aki nyilván célt tévesztett, mert betlehemezni való bekecs volt rajta (ez most amúgy divat?). Voltak ott hajadonfőtt, ám a fejfedők mindenféle tárháza is felvonult: bézbólsapka, valami fejtetőn hordható sildes sapka (nyilván az 1,60-as fiatalember testmagasságát mintegy 15 centivel növelendő, ugyanis jobbján egy nála kb. ennyivel magasabb hölggyel masírozott fel-alá), kendő, "bájalexsapka" (nem csak feketében), kalap. Cipőből szintén volt minden. Leginkább edzőcipő, de 15 centis sarkú körömcipő (a küzdőtéren álltunk), gumicsizma (ebből volt mindenféle: egyszínű, kockás, szegecses, masnis), nem gumi, viszont nagyon bundás csizma, ámde papucs nem volt.

Másodszor az volt a baj, hogy nem tudtam, hogy kell mozogni egy ilyen 21. század beli koncerten. Nyilván, ez a problémám abból adódott, hogy nem tudtam, kinek a koncertjére megyek, és miféle közönség lesz ott. Aztán ebben is nyugalmam lett, mert mindenki úgy táncolt, ahogy tudott akart. Az idősebbek a 80-as évek diszkótáncát lejtették, a fiatalabbak robotzsaru- vagy medvetáncot adtak elő. A sokkal idősebbek (akik még nálunk is öregebbek voltak) pedig szálfaegyenesen álltak gyermekük mellett. A legnagyobb többséget képviselők azonban fejük felett két kézzel tartott okostelefonnal (vagy bármilyen más modern adathordozóval) álltak szilárdan, vigyázva, nehogy bemozduljon a kép illetve felvétel, amit a színpadon lévő híres emberről készíteni óhajtottak. 

Amúgy a koncert tényleg jó volt. Az elején volt valami felejthető előzenekar, ennek köszönhetően el is felejtettem, kik voltak. Valami Myron, vagy Brian, vagy Miron akárki, akinek egy középen kettérepedt szív a logója (emblémája?, védjegye?, miaszösze?), és aki eljátszott vagy 10 ugyanolyan számot. Nekem úgy tűnt, mintha 40 percen keresztül ugyanazt játszotta volna, de én nem vagyok valami vájtfülű, úgyhogy elnézést, ha valaki ismeri és szereti az előadót.

Ezek után vagy 20-25 perc szünet következett, mert a mi Brunónknak át kellett rendezni a színpadot. Ez megtörtént, és akkor bejött az, akiről addig azt sem tudtam, kicsoda: egy színesbőrű Tom Sawyer... De komolyan, világos nem szalma, de annak tűnő kalap, világos ing, mellény, kicsit kinőtt bokalengő nadrág, mindez egy kistermetű figurán. Nekem egyből az jutott eszembe, hogy vagy azon nyomban felszólít minket kerítésfestésre, vagy előhúz mindjárt egy döglött macskát valahonnan. Persze, nem ez történt. Egy tényleg jó hangulatú koncert vette kezdetét, volt ott látvány, "hallvány", ami kell: jó zene, táncos koreográfiák, fények, konfetti, csillogás, show. Az sem volt különösebben zavaró, hogy nem ismertem minden számot alig ismertem egy-két számot, mert a zene klassz volt. És hát körülöttem mindenki énekelt, csápolt (ha éppen nem fotózott), jól érezte magát. Én is. Éljen a kultúra!

Egyebek közt...

... rátaláltam a fészbúkon az "Üzenetek" Egyéb mappájára. Persze, nem magamtól, hanem azért, mert az elmúlt napokban két helyen is olvastam, hogy van ilyen. Gondoltam, akkor hajrá, megkeresem. Meg is találtam, és nagyon kíváncsian nyitottam ki, gondoltam, lesz vagy 2-300 olvasatlan üzenetem, végtére is már vagy 3 éve tagja vagyok a portálnak. Na, most kapaszkodjatok meg, összesen 4, azaz négy darab olvasatlan üzenetem volt! Ennyire vagyok népszerű :). Két darab idegen nyelvű, ezeket nem nyitottam meg. Aztán volt egy pontosan 1 évvel ezelőttről, az akkori ajándékba kínált kismacska után érdeklődtek. Szerencsére, azóta már nincs meg. És volt egy egész frissnek mondható, idén júliusi kérés az egyik volt osztálytársamtól, hogy segítsek neki megszervezni az osztálytalálkozót. Neki válaszoltam egy szabadkozó üzenetben, hogy nem suttyóságból nem írtam eddig, csak éppen nem vagyok tisztában a FB működésével. Megértette, írt is, de azóta nem jelentkezett. 

... rátaláltam tegnap az elveszettnek hitt távirányítónkra: Simike a kukásautóba rejtette. De ez még mindig jobb, mintha magába a kukába dobta volna. 

... Simike rátalált az egyik melltartómra. Nem volt nehéz dolga, a szárítón volt, mert épp száradt. Levette, a fejére tette, és közölte, hogy "sapka". Most erre mit mondjak? Tényleg akkora a fejére...

... még mindig nem találtam rá az értesítésre, hogy postázták a srácok nyáron megrendelt és kifizetett tankönyveit. Nagyon pipa vagyok, mert bár én vagyok a türelem szobra, ezt azért picurkát túlzásnak tartom. Már komolyan fontolgatom, hogy írok a fogyasztóvédőknek vagy valakinek, mert ez azért nem járja. Pedig komolyan elhittem, amit egy hónapja írtak, hogy jövő héten küldik. Aztán három hete megint a jövő hetet ígérgették, azt is bevettem (többen jelezték már felém életem során, hogy borzasztóan naiv és hiszékeny vagyok, de én tényleg nem feltételezem senkiről, hogy direktbe belehazudik a képembe), de azóta sincsenek könyveik. Végül is minek is tankönyv? Van az osztálytársaknak, lehet azt fénymásolni, nem? Ki a csoda ez a KELLO, hogy ezt megteheti?

Mozgalmas napok

Ezek állnak a hátunk mögött. Az elmúlt hétvégén voltunk barátokkal és azok gyerekeivel Nógrádban három napot. Aztán jöttek a tesómék full családilag, tegnap mentek haza. Írni nem akarok ezekről, csak pár képet rakok. A legtöbbön sok ismeretlen ember között vagyunk láthatóak, így csak azok közül mazsoláztam egyet-kettőt, amin a család szerepel. Jó, olyan is van, amiről utólag levágtam azokat, akik nem vérrokonok. Már, amelyikről sikerült.

Púp a hátamon :-)

Kis krumpli orrúm az Apukájával

Repül a, repül a...

Őt már nem lehet eldobni olyan könnyen (amúgy ez a hosszú lábú nő Noémi)

"Dádá"

Óriás

Kotlós