Tapsolás, nótázás, vidámság

Kérem tisztelettel, ma van Simikénk másfeledik szülinapja! Én erre nem ma jöttem rá, már napok óta tudom, és nagyon készültem is erre a szép napra. Történt ugyanis, hogy hétvégén megláttam a falusi újságban, hogy itt, nálunk (nem a házban, hanem a településen) baba-mama zenés-táncos mulatság tartatik. És mikor? Na? Hát pont csütörtökön, pont azon a napon, amikor Simike pont 18 hónapos. Ezt mindenképpen kihagyhatatlan lehetőségnek tekintettem, és eldöntöttem, hogy akkor kirúgunk a hámból és elmegyünk mulatni a gyerekkel, ha már úgyis van rá megfelelő indok. Amúgy is évek óta szeretnék már valami olyasmin részt venni, ahol a "katedra" másik oldalán vagyok, vagyis nem én irányítgatok egy szekérderéknyi gyereket a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, hanem csak élvezem a gyerekemmel való időtöltést. Na, erre eddig ebben a kis porfészekben városkában nem volt lehetőség, így aztán persze, hogy kapva kaptam az alkalmon, mikor láttam, hogy mégis van. 

Már tegnap elkezdtem készülődni. Szépen hajat mostam, ki is szárítottam kábé egyenesre, sőt, manikűröztem is (viszont nem epiláltam, de bíztam abban, hogy azért csak nem kell bugyira vetkőzni). Alaposan elterveztem a délelőttöt, hogy mindenre maradjon elég idő, és fél 10-kor el tudjunk indulni, nehogy lekéssük a kezdést. Reggel már 6 óra 20-kor fent voltam. Igaz, nem ezért, hanem mert minden nap ekkor kelek, hogy kaját készítsek a nagyoknak, de gondoltam, megemlítem. A reggeli időtöltés a szokásos módon telt, kivéve azt a momentumot, hogy az előző blogbejegyzést megírtam, mert átlagos napokon délelőtt sose írok blogot, mert nincs rá időm. Szóval, kávé nekem, reggeli Siminek (nem akart enni), kis pakolás, játék. Utána gyönyörűen kivasaltam a hajam, meg szemceruzával rajzoltam is valami csíkot a szememre, és szempillaspirált is kentem fel. Igazán nagy örömmel töltött el, hogy reggelre kelve mindössze négy új pattanás nőtt rám, végül is sokkal több is keletkezhetett volna, és azért ez a négy is picike volt, nem óriási furunkulus. Hogy jobb kedvem legyen, a napok óta a számon lévő herpesz szinte teljesen eltűnt, és szokásától eltérően nem változott levedző förtelemmé. Igyekeztem nagyon, hogy ne nézzek ki annyinak (nagyjából 45-50 közötti fiatalos nagymamának), mint amennyinek általában látszom, hát mégis csak egy másfél éves gyerek anyja vagyok, vagy mi a szösz. Felvettem az egyetlen legjobb farmeromat, egy nem pecsétes felsőt, a jobbik edzőcipőmet (azt, amelyik egy kicsit még mindig töri a lábamat, de ez most igazán nem számított, hiszen a gyerekről volt szó). Arra is nagyon ügyeltem, hogy a zoknim még véletlenül se legyen felemás vagy lyukas, esetleg valaha fehér, ámde most már inkább sötétszürke színű, amiről viszont mindenki tudja, hogy lánykorában fehér volt. És milyen jól tettem! Mert tényleg mezítlábas foglalkozás volt, a helyiség tisztaságát megőrizendő. Indulás előtt még megkínáltam Simit banánnal, ha már nem reggelizett, de annyira izgatott volt a nagy esemény miatt valahogy nem volt éhes, és nem akart enni. 

A sikeres (értsd: időben történő) elindulást a helyszínre való sikeres megérkezés követte, ahol már gyülekeztek a csemeték és a mamák. Jó sokan voltak, ezen picit meg is lepődtem. A foglalkozást tartó nő (asszony, anyuka stb.) személyét illetően viszont semmi meglepő nem volt, mert már előre lecsekkoltam a fészbúkon, hogy ki ő (ami tulajdonképpen mindegy is, csak az a fontos, hogy 10(!!!) évvel fiatalabb nálam), nehogy csak álljak ott mint szamár a hegyen, hogy akkor kit is kell nézni, ha esetleg amúgy nem lenne egyértelmű. 

Odaérve teljesen megnyugodtam, hogy nem vagyok annyira toprongyos, sőt a farmerral lehet, hogy kicsit túl is lőttem a célon, mert volt pár anyuka, akiknek ha fehér pihék lettek volna a hajában, simán elhiszem, hogy akkor ugrottak ki az ágyból.

Simi az első néhány percben csak ült az ölemben, és komoly arccal mérte fel a terepet: ennyi kisbabát ennyi anyukával összeterelve egy helyre ő még sosem látott. A foglalkozás elején (az ölben ülős részben) nagyon egyszerű volt vele, ringattam, tapsoltunk, szépen a koreográfiára a többiekkel együtt. A járkálós rész már nem ment ennyire simán, de azért vettük az akadályt. Viszont a következő földön ülős éneklést már nem bírta, el-elszaladgált tőlem, szélesen vigyorogva és bohóckodva mindenkire. Irtó kis cuki volt, komolyan! Ámde azon totál kiakadtam, hogy a foglalkozást tartó lányon és rajtam kívül egy anyuka sem mosolygott. Ennyi fapofával éneklő anyát én még nem láttam. És a kisgyerekeik is hozták ugyanezt: érzelemmentes arccal ültek, néztek, sétáltak stb. Mondjuk lehet, hogy csak Simi az, aki állandóan vigyorog és jópofizik, ezért tűntek a többiek ennyire másnak. Nem tudom. Mindenesetre mindketten nagyon élveztük a mókázást: én azért, mert nem én vezényeltem, és összesen csak egyetlen gyerekre kellett figyelnem (rémesen egyszerű ahhoz képest, amit a melóban csinálnom kell), Simi pedig ugrabugrált (tényleg, majdnem rendesen, páros lábbal nem is tudtam, hogy ezt is tudja), és sok-sok vidám percet okozott mindenkinek, és még boldoggá is tette, hogy bohóckodhat. El is határoztam, hogy mindenképpen megyünk legközelebb is, egy kis környezetváltozás jól jön mindkettőnknek, Simi borzasztóan jól elvolt, és hát 700 Ft-ot bőven megért. A foglalkozás különben olyan Ringató-féleség volt, vagy Tücsökzene, csak persze nem az, mert az ugye frencsájz, és bár gyakorlatilag tökugyanaz, mégse az. Értitek...

Mivel Simike mindenféle testi fejlődését nyomon követő paramétereknek teljes hiánya áll fenn, ezekről nem is ejtenék szót. Jövő héten megyünk a 18 hónapos oltásra, akkor megtudok mindent, és természetesen közhírré is teszem. Ekkor fogok beszámolni legkisebb gyermekem elme-, mozgás-, beszéd- és természetbeni változásairól, arról, hogy hogy is áll a mindentudással így, másfél évesen. 

Azért néhány friss képet csatolok, ha már félévfordulót tartunk. Szinte egész nap próbáltam fotózni, hogy legalább egyetlen valamire való portré készülhessen róla, de ez a gyerek folyamatosan pofákat vág, mókázik, szórakoztat. Legalább más is megláthatja, miért mosolygott rajta mindenki a foglalkozáson.