Gasztrotündér vagy miacsuda

Ez én lennék. Mondjuk, inkább talán maradjunk a miacsuda megnevezésnél. Mostanában ugyanis az történik, hogy mindenfélét főzök, és sikerül egész ehető a végeredmény. Írom ezt úgy, hogy lassan másfél évtizede küszködök a receptekkel, fazekakkal, fűszerekkel, és be kell vallanom, több csatát vesztettem, mint nyertem. Eleinte még szabadkoztam, hogy ilyet még sosem csináltam, azért rossz, vagy mert a sütő milyen béna már, tök össze-vissza süt, vagy nyilvánvalóan az alapanyagok voltak kellően rossz minőségűek ahhoz, hogy "elromoljon" az élet főzés közben. Azt azért bátran kijelentem, hogy nem azért nem tudok főzni, mert manapság trendi a nem főzés. Én nem vagyok trendi. Egyszerűen csak hiányzik belőlem a főzés iránti szenvedély és a gasztronómia bármely szakágára vonatkozó tehetség írmagja is. De nem adom fel, rendületlenül sütök-főzök (mert muszáj), és azért kisebb-nagyobb sikereim is adódnak a borzalmas lebőgések mellett. Vegyük csak sorjában az elmúlt hét nagyszerű eredményeit.

Szombaton borsófőzeléket készítettem. Majdnem egyhangú közfelkiáltással szavazta meg a család, ugyanis Ádám nem szereti, meg hát én sem túlzottan,  Siminek egyelőre nincs szavazati joga ebben a témakörben (sem). Mivel borsófőzelékben egyáltalán nem szereztem gyakorlatot eddigi életemben, így szakácskönyvhöz nyúltam, egyből kettőhöz is. Semmi Stahl Judit vagy ilyesmi, a két nagy klasszikus: Horváth Ilona és Pelle Józsefné. A két szakértő örök érvényű receptgyűjteményét ütöttem fel, mindkettőt a "zöldborsó főzelék" címszónál.

Ez lett a nyerő

Ez is a polcon van, ezt meg az én nagymamám adta, és anyu is ebből főzött kiskorában

 Rövid tanakodás után, melyet magammal folytattam, végül a "horvátilonánál" maradtam, ugyanis anyósom is abból főzött kezdő korában (a saját példányomat is tőle kaptam ajándékba), így -gondolom- a borsófőzeléket is ebből főzte, vagyis a férjem ezt a fajtát szeretheti. Neki is álltam, nem volt nehéz. Ami furcsa volt -és végén a vesztemet okozta, de ezt akkor még nem is sejtettem-, hogy vajon kellett párolni a borsót, víz nélkül. Én azért adtam hozzá is kis vizet, biztos, ami biztos. Ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy az idő alatt, amíg Simit kivakartam a kakiból (sajnos, ennek a roppant lélekemelő feladatnak az elvégzésére nem állnak hosszú, tömött sorokban családom tagjai, várván, hogy mikor tojik a ded, így maradok ugye én) és egy picit mókáztam vele (ezt nem kellett volna, utólag belátom), szóval, ez alatt az idő alatt gyakorlatilag szénné égett a borsómennyiség alsó egynegyede. Én egy másodpercre sem estem kétségbe, mert egy gasztrotündér minden felmerülő gasztroproblémát pikk-pakk megold. Miután eloltottam a gázt, kedvemre csapkodtam, ordibáltam és toporzékoltam egy sort, csupán csak a feszültség levezetése céljából, nekiálltam menteni a menthetőt. Az épen maradt borsószemeket szűrőbe tettem, alaposan megmostam, majd beáztattam, hogy az égett íz eltűnjön. Amúgy nem tudom, hogy mi a szakszerű teendő ilyen esetben, tőlem ennyire tellett. Valamit mindenképpen muszáj volt csinálnom, mert nem volt itthon már csak nagyon kevés borsó, amiből két emberre való főzeléket se tudtam volna összehozni. Ezek után feltettem főni a maradék, igen csekély mennyiségű borsót, amit még a fagyasztóban leltem, pont úgy, ahogy először, csak épp egy tapodtat se mozdultam mellőle. Amíg párolódott az ebédnek való, addig hamupipőkéset játszottam, és a tálban ázó borsók közül válogattam ki azokat, amik megítélésem szerint mégis nagyon égettek voltak. Aztán összeborítottam a kettőt, a leírást követve behabartam. Itt pici gond volt, mert Ilonka néni csak annyit írt, hogy "felöntjük vízzel, majd egy deci tejjel", nyilván úgy hitte, a víz mennyiségével mindenki tisztában van. Én öntöttem valamennyit, majd behabartam 2 dkg liszttel, ahogyan azt a recept előirányozta. Híg lett. Ekkor megnéztem, hogy Pelle Józsefné mit javasol habarás ügyben. Nos, ő Ilokna néni lisztmennyiségének a dupláját, vagyis 4 dekagramm lisztet írt elő habarásként. Úgyhogy csináltam egy újabb "kétdekást", amivel tökéletessé vált a főzelék állaga. Az ízéért nem mertem felelősséget vállalni, mivel én nem szeretem, így Noémi kértem fel főkóstolónak. Kicsit sótlannak ítélte meg, így abból tettem még hozzá. Cukrot nem, szerinte az már nem hiányzott belőle, viszont a férjem szerint kellett volna még bele. De ez csak az ebédlőasztal mellett derült ki, megcukrozta és jóízűen elfogyasztotta. Én is. Mert rájöttem közben, hogy mégsem annyira rossz ez a borsófőzelék, és már azt is tudom, milyennek kellene lennie.

Szerdán narancslekvárt főztem. Pályafutásom kezdetén voltak már próbálkozásaim ezen a téren (borzasztó lelkesedésemmel próbáltam tudásbéli hiányosságaimat áthidalni -általában nem sok sikerrel), de miután háromszor dobtam ki adagonként 3 kiló narancsból készült kulimászt, mert olyan keserű lett, hogy teljesen ehetetlen volt, feladtam a küzdelmet. Viszont így, karácsony közeledtével újra felmerült bennem a gondolat, hogy narancslekvárt kellene főzni. Most igénybe vettem a modern technikát, és az internetről hat darab, számomra elkészíthetőnek tűnő receptet töltöttem le. Gondoltam, kipróbálom kis mennyiséggel mindegyiket, és amelyik leginkább ízlik a családnak, abból készítek majd többet is. Elsőre a legkönnyebbet választottam, de bátran mindjárt két verziót (simát és fűszereset) is szándékoztam belőle készíteni. A narancsnak épp szezonja van, így tulajdonképpen bárhol beszerezhettem a megfelelő mennyiséget (lekvárfajtánként mintegy 6-6 darab gyümölccsel számoltam). Azonban a lekvárfőzés időtartamát megközelítőleg 80%-kal csökkenteni tudó bizonyos dzsemfixet sehol nem találtam. Se élelmiszerboltban, se zöldségesnél, se sehol. Aztán végül a Sparban azért csak megkérdeztem (előző nap már futottam egy kört, de nem találtam, pedig szentül hittem, hogy egy akkora boltban bizonyosan lesz), hogy nincs-e véletlenül, és kiderült, hogy van, csak épp nem a polcon, hanem a raktárban, de nagyon kedves volt az eladónő, és hozott nekem.

Végre elaludt Simi, és hozzáláttam. Rém egyszerű recept: kifacsar, összekever, felforral, cukor bele, megint forral 5 percig és mehet az üvegbe. Ától cettig fél óra (plusz a mosogatás). És nem keserű, úgyhogy kidobnom sem kellett. Most azon tanakodom, vajon a maradék 5 receptet kipróbáljam-e, vagy maradjak a tutinál.

Szintén szerdán egy óriási húst sütöttem egyben. Ezt kedden a férjem ízlése szerint bepácolta, nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megsüssem. Majdnem sikerült is, csak éppen a teflon edény, bármennyire is szuper, nem alkalmas maradéktalanul steak sütésére (ez vajon magyarázkodás?). Mert nem olyan forró és nem úgy osztja el a hőt, mint egy erre a célra kifejlesztett sütőalkalmatosság, mondjuk vasból. De azért megsült, csak sokkal hosszabb idő alatt, mint én arra számítottam, így kissé (jó, nagyon) szétesett, elveszítve ezzel eredeti báját, ami miatt a férjem megvásárolta. 

Ehhez a szuper húshoz a ház ura steak burgonyát rendelt, és én megígértem, hogy elkészítem. És meg is csináltam, bibibí! Persze, ezt is a netről, és jó is lett, csak szerintem kicsit eltúlozta a recept írója azt az egy deci olajat, amivel meg kellett kenni a krumplikat, mert a végére a legfinomabban szólva is folyt róla az olaj mindenfelé. Ettől eltekintve azért jó lett, senki nem mondta, hogy nem.

No, így vagyok mostanság én és a konyhám. Lassan, több mint 14 év után lehet, hogy megtanulok főzni. Persze, azért továbbra is szorosan fogom Horváth Ilona és a NoSalty kezét, de előbb-utóbb egyedül is menni fog. Igaz, Noéminek nem tanácsolnám, hogy tőlem tanuljon főzni (mondjuk, nincsenek is ilyen irányú ambíciói egyelőre), de talán az unokám egyszer...