Ez nem korrekt...

Most olvastam a szakdolgozatom témavezetőjétől kapott e-mailt, amiben közli, hogy holnaptól már nem dolgozik a főiskolán, ezért keressek másik konzulenst. Hát, köszi. 2 hónap múlva le kell adnom, és most akkor futkorásszak ember után, aki elvállal a témámmal és a félig kész dolgozatommal együtt. Mééééé pont én?????

Keresem a gombot

Azt, amelyik kikapcsolná a gyereken a szundi funkciót. Ugyanis éjjelente hiába nyomom le, rövid időn belül újra ébreszt. Nagyon rövid időn belül... 

Néhány napja azt hittem, hogy a nyolcadik fog áttörésével végre az éjszakai alvásban is áttörés következik be, hát, nem kell aggódni, nem történt meg. Az igaz, hogy vasárnap éjjel csak háromszor, és hétfőn csak kétszer(!!!) ébredt Simon, de ez csak átmeneti javulás volt.

Pár napja úgy döntöttem, hogy számolom, hányszor ébred a gyermek, és egy-egy alkalommal mennyit vagyok fönt vele. Csak, mert kíváncsi voltam, mennyit is alszom én éjszakánként. Vettem egy jegyzettömböt meg egy ceruzát, csatasorba állítottam őket az éjjeli szekrényen, és vártam a keléseket. Meg is érkeztek szépen sorjában, én meg írtam. (Igen, beteg vagyok, tudom. De ez csak annak újdonság, aki még nem olvasta ezt itt . Aki már olvasta, az tudja, hogy megszállott módjára vagyok képes bármiből statisztikát készíteni.)

Ma kifejezetten jó éjszakánk volt, mert kétszer is tudtam két órát aludni egyhuzamban, és Simi csak ötször ébresztett. Ezzel ellentétben tegnap 4 óra 50 percet aludtam össze-vissza, azt is 5 részletben. Ez nem azt jelenti, hogy Simon olyan kegyes volt hozzám, és mindössze ötször ébresztett fel, mert amúgy kilencszer, csak voltak olyan ébredések, amik között nem tudtam visszaaludni.

Szomorú ez, kérem szépen, nagyon szomorú. Mert napközben is alig alszik, egyem meg a zúzáját. Tegnap pl. kétszer 35 percet, meg egy kicsit 6 körül. Ma eddig egyszer fél óra, és most már 20 perce ismét szundít, úgyhogy valószínűleg nem fogom tudni megírni ezt a bejegyzést, mert fel fog ébredni. 

Úgy látszik, ez a beépített szundi funkció a modern kor vívmánya, mint annyi egyéb technikai újítás. Mert anyáink szerint mi estétől reggelig egy mukkanás nélkül aludtunk újszülött korunktól kezdve. Itt konkrétan a saját anyámra és anyósomra gondolok, akik többször is elmondták, hogy az ő gyerekeik aztán úgy aludtak, mint a tök. Hát, az enyémek meg nem. Jó, egy ideig tényleg rendesek velem, sőt Simi egész 5 hónapos koráig szépen aludt éjszakánként, de aztán mindegyik kimutatja a foga fehérjét. Sajnos, szó szerint. Mert amikor elkezdődik ez a nyomorult fogzás, onnantól fogva ezek kelnek, mintha muszáj lenne. Ráadásul nekem háromból három. Ez van. Szerencsére csak 20 tejfoga van egy embergyereknek, és Simon elég jól halad, az első nyolcat pikk-pakk kinövesztette négy hét alatt. Remélem, a maradék 12 kibújik a következő 2-3 hónapban (tudom, hogy nem...) és újra alhatok.

Végre

Kibújt Simi 8. foga, remélem, most lesz egy kis szünet. Nem vágyom sokra, mindössze 2-3 olyan hétre, amikor csak 3-4 alkalommal ébred éjszakánként, hogy kicsit "kipihenhessem" magam. Mert amit az utóbbi időben művelt, hogy óránként ébresztett, sőt, időnként ennél is gyakrabban, az már brutális volt. Eljutottam az ép eszem elvesztését megelőző állapotig, de úgy tűnik, egyelőre nem kerül rá sor. Hacsak eddig már valamikor meg nem történt, és én évek óta abban a téveszmében leledzem, hogy normális vagyok, pedig nem is. Van rá esély. Végezhetnénk közvélemény kutatást családom körében, de nem teszem. Nem szívesen szembesülnék a válaszokkal.

Felvételi

Már több mint egy hete esett, hogy Ádám megírta az előfelvételijét a nyolc osztályos gimibe (azóta már a pontjait is tudjuk, egész jól sikerült neki, be is adjuk a felvételi lapot). Immáron másodszorra éltem át irtózatos gyomorgörcsöt és idegbajt, mialatt gyermekem élete első komolyabb megmérettetésén vett részt. 3 éve még nem, de most eszembe jutott, hogy saját jó anyám mennyire be volt rezelve a felvételim előtt. Akkor nem értettem, mondjuk, annyira most sem, de legalább már tudom, mit érzett.

Ennek már sok-sok éve, mikor én egy még nem is létező középiskolába felvételiztem. Két ok miatt jelentkeztem: egyrészt, mert "nulladik" helyként lehetett megjelölni (Van manapság még ilyen?), így, ha nem vesznek fel, nem számít, másrészt, mert a vadonatúj iskolát pontosan a házunk tőszomszédságában építették. Így az agglomerációban lakó középiskolások életét megkeserítő napi 2x2 óra utazást megspórolhattam magamnak. Már, amennyiben felvételt nyerek az akkor már két éve beharangozott, "elit középiskolaként" induló intézménybe, amit csupa igen-igen jó tanuló, helybéli és a környező településekről válogatott, kiváló kvalitásokkal rendelkező tizenévesekkel kívántak benépesíteni. A megbízott igazgató a város (és a környék) összes iskolájában kampányokat tartott, ecsetelvén a leendő oktatási intézmény összes előnyét: rengeteg nyelvóra választható nyelvvel -egyik sem az orosz; latin nyelv tanulása -ez miért volt előny, a mai napig nem tudom; egyenruha viselése -én még hordtam iskolaköpenyt, úgyhogy az egyenruha nem zaklatott fel; szigorú, konzervatív értékeken alapuló házirend -a rendszerváltás évében jártunk, a szigorúság nem volt újdonság, de nem hiszem, hogy ez lett volna az a mézesmadzag, ami a sok nyolcadikost az iskolába vonzotta. Nyilván az sem nagyon érdekelt senkit, hogy választhatunk a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola között, ha leszünk olyan okosak, és bejutunk.Tartok tőle, hogy a jelentkezők többségét ugyanaz a cél vezérelte, mint engem: ez a suli közel van, pont jó lesz nekünk. A többit maximum a szüleink értékelték. A beharangozó kampánykörút olyannyira sikeres volt, hogy a 60 helyre 300-nál is többen jelentkeztünk.

Januárban írásbeli. Nem ám központi, mindenki egy napon az egész országban, á, dehogy. Akkoriban, ha valaki volt olyan eszement, és mondjuk 5-6 középiskolába is beadta a jelentkezési lapját, akár egész januárban (a nulladik helyen jelölhető iskolákba) és februárban (a "sima" iskolákba) járhatott heti rendszerességgel felvételizni, írásban vagy szóban (vagy mindkettőben), ahogy éppen a választott oskola megkívánta. A végére egész komoly gyakorlatra lehetett szert tenni, arról nem is beszélve, hogy minden egyes felvételi igazolt távolmaradást jelentett a suliból. Feltéve, ha nem egy olyan iskolába szeretett volna bejutni az ember, ami tulajdonképpen még nem is létezett. Mert akkor egy kölcsön általános iskolában, szombaton kellett megejteni az eljárást, mindenféle lógást nélkülözve. Ilyen az én formám...

Tehát egy januári szombaton indultam útnak, hogy megbirkózzam életem első igazi nagy feladatával. Csak egy picit izgultam, azt hiszem jogosan. Attól féltem, ha ez nem sikerül, akkor mekkora gáz lesz, hogy a legjobb tanulót nem vették fel. Micsoda szégyen, mekkora blamázs, rettenet! Ha jól belegondolok, azért kellett jól megírnom a nyavalyás felvételit, hogy ne bőgjek le az osztálytársaim előtt. Anyukám párás szemmel indított utamra, hogy aztán ügyes legyek ám, nagyon figyeljek, ne siessek, ellenőrizzem a feladatokat, használjam ki az időt. Ilyen és ezekhez hasonló anyai jótanácsok birtokában kezdtem neki a dolgozatoknak. A magyarral nem volt gond, emlékeim szerint csak egy fogalmazást kellett írni (de lehet, hogy egy teszt is volt az elején, 23 év távlatából elhomályosulnak az emlékek...), a matek, hát... Kicsit furcsálltam, hogy a mi oszlopunkban ülők még bőszen körmölnek (A és B csoport volt, ugyebár), míg a másik oszlopban ülők már nyújtózkodnak, szöszmötölnek, sőt, néhányan arra is vetemedtek hogy 30 perc után kivigyék a dolgozatot, mondván, ők már be is fejezték. Én meg a 45 perc elteltével sem tudtam befejezni, csak abbahagytam, mert muszáj volt.

Hazatérve anyukám remegő hangon kérdezte, hogy mi volt, mondtam, hogy semmi. Megírtam, ennyi. De mégis, könnyű volt? Az. Mi volt benne?  Feladatok. Milyenek? Mégis, nem mindegy? (Itt jegyezném meg, hogy az én gyerekeim is kb. ennyire bőbeszédűek, ha iskolai teljesítményeikről faggatózom.) 2 hét múlva jött az értesítés: magyar 40/40 pont (éljen), matematika 40/17 pont (hú, de gáz), és ezzel a csodálatos eredménnyel belépőt nyertem a szóbeli elbeszélgetésre, melynek időpontja valamikor márciusban lesz. Szülővel és ellenőrző könyvvel leszek szíves megjelenni.

A megjelölt napon (persze, hogy szombat volt ez is, a kölcsön iskolában) ellenőrző könyvemet és anyukámat a hónom alá csapva el is indultam elbeszélgetni. Várakozás közben meglepődve vettem tudomásul, hogy rajtam kívül mindenki tanul. Volt akinél magyar könyv, másnál matek cucc, sőt, akadt, akinél kémia(!) tankönyv itta az izzadságot a delikvens tenyeréről. Anyám kérdezte, hogy én melyik könyvemet hoztam magammal. Mondtam, hogy az ellenőrző könyvemet, mert azt kérték. És különben is, én BESZÉLGETNI jöttem, ne kérdezgessenek tőlem semmit. Anyukám alapjáraton is eléggé izgulós fajta, így már addig is rogyadoztak a térdei az idegességtől, de akkor már félő volt, hogy mentőt kell hívni hozzá. Végül kibírta élve, amíg ránk került a sor. Addig a kiérkezőktől megtudtam, hogy sok tanárral fogok szembe kerülni, akik mindahányan valamely tudományterület szakavatott ismerői, és azért vannak jelen, hogy feltérképezzék a jelentkező bizonyos tantárgyakhoz való viszonyát. Persze, nem az érzelmi kötődésre voltak kíváncsiak, inkább arra, mennyire mélyen ismeri a nebuló az adott tantárgy bugyrait. Így hát volt, akihez történelmi máshoz földrajzi, megint máshoz a biológia tárgyköréből való kérdést intéztek. Szép kis beszélgetés, mondhatom...

Bementünk, majd rögtön az első kérdést nem is tőlem, hanem jó anyámtól kérdezték, még pedig azt, hogy rosszul van-e. Mondta, köszöni, jól van, elhitték neki. Aztán én kerültem terítékre. Maga az Igazgató Úr (magyar-történelem) kérdezte meg, hogy miképp lehetséges, hogy maximum pontos magyar dolgozat mellé képes voltam egy 17 pontos matekot prezentálni. Még válaszolni se tudtam, mire meg is felelte a saját kérdését: " Ja, "B" csoport volt? Ó, azoké mind rosszul sikerült, az sokkal nehezebb volt, mint a másik." 

Így, az első kérdésen szerencsésen túl is voltam, majd Arany Jánosra terelődött a "beszélgetés". Elmeséltem, hol született, meg egy-két dolgot, ami épp eszembe jutott róla. Tudok-e verset tőle? Családi kör. Idézni tudok-e? "Este van, este van: kiki nyúgalomba!..."  Addig tudtam, hogy "nagyot koppan akkor, s azután elhallgat". Az ez utáni sorokat -nagyjából a vers 99%-át- csak tartalommondás szintjén tudtam volna idézni, ezért gondoltam, itt majd megállok, és bátran megkérdezem, hogy elég-e. Már nyitottam volna a számat, mire a tiszteletre méltó Igazgató Úr közölte, hogy hagyjam abba, látja, hogy tudom. Aha. Hát persze, hogy tudom, én ne tudnám?! Azt hiszem, Arany János döntötte el a sorsomat. Itt még volt egy rövid párbeszéd arról, hogy hová adtam még be a jelentkezési lapomat (két közeli gimnáziumba). Válaszomat hallván a direktor felugrott ültéből (anyukám majdnem elájult), és felbődült (anyukámat majdnem újra kellett éleszteni), hogy "De hát oda minden hülyét felvesznek!" Nem akartam humorral elütni a dolgot, hogy akkor nekem pont jó lesz, mert épp azt közölte a vezér, hogy megígéri nekem, felvesz a gimnáziumba, mert nagyon jó lett a magyar dolgozatom, és látja, hogy irtó tehetséges vagyok. Reméli, hogy oda szeretnék menni, nem a közgázba (naná, hogy nem, olyan matekkal), mert a matek felvételim miatt azt nem ajánlaná. Majd biztosított róla, hogy találkozunk még. Tényleg találkoztunk.

Akkor még nem tudtam, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy egy családi tradíciót keltettem életre azzal, hogy a szomszédba jártam gimibe. Mert a húgom is ott tanult, 3 éve Noémi is oda jár, és, ha minden jól megy, Ádám is folytatja majd a hagyományt, és jövőre ott kezdi meg az ötödik osztályt. Csak még hátra van egy szóbeli elbeszélgetés... Amin én nem akarok részt venni, mert biztos, hogy rosszul lennék az idegességtől. Hogy bírta ki anyukám élve azt a pár percet, nem tudom. Nekem már most 200 a vérnyomásom és remeg a kezem, ha csak rá gondolok is...

8 hónapos

Simon ma 8 hónapossá vált. Hipp-hopp. Súlyt és centit nem tudok, csütörtökön megyünk a titkot felfedetni a védőnővel, majd utólag megírom.

Simikém jelenleg 7 foggal rendelkezik (a bal alsó 2-es nem óhajt kibújni már lassan 3 hete), ezen kívül kúszik, mászik, majdnem felül, de még csak inkább a földről való feltámaszkodásnál tart. Remélem, azért a következő havi bejegyzéskor már fog ülni is.

Azt mondja a "nagykönyv", hogy a babák általában 8 hónapos korukra tanulnak meg mászni. Az én gyerekem pontosan. Ugyanis tegnaptól datálható, hogy 1-2 tempó után nem vágta magát hasra, hanem kitartóan elmászott addig, amit kiszemelt magának.  Így ezennel vége is van a jó dolgomnak, ugyanis Simi mindenhol ott van. Eddig nem volt gond, letettem a játszószőnyegre -ami azért elég nagy, 2x2 méter, úgyhogy volt helye-, és ott szépen eljátszott, elmocorgott magában. Ezzel szemben most, ha leteszem, elég csak elfordulnom, és visszafordulva már tör is rám a jeges rémület, hogy "atyaégholagyerek???" És a gyerek hol innen, hol onnan bukkan elő. Van, hogy az erkélyajtó előtt találok rá lábtörlőt nyalogatva, máskor a játékos dobozt próbálja bevenni. Ma is hozta rám a frászt rendesen, mikor épp a vadiúj vasalómmal csapta magát majdnem agyon akart játszani, csak épp a vasaló fent volt a vasalódeszkán, a vezetéke viszont elérhető volt...

Hogy ne legyek megint fénykép híján, mikor arról számolok be, hogy milyen is egy nyolchónapos, egész nap Simi nyomában loholtam fotóapparáttal a nyakamban, nehogy valamiről lemaradjak. Most közkinccsé teszem, amit sikerült megörökítenem a mai napból, íme!

A napot porszívózással kezdte

Jól el is fáradt a nagy munkában

Alvás után vadászott pingvinre...

...és papucsra

Megéhezvén vidáman várta az ebédet

Az ebéd kevésnek bizonyult, így némi papírt is leküldött

Simi nagy dorbézolással ünnepelte ezt a szép napot: ma alig aludt. Olyat csinált, mint még soha: 5 órán keresztül fent volt egyhuzamban. Nem is kellett ringatnom, úgy belealudt a esti szopiba, mint akit leütöttek.

(Csütörtökön a védőnőnél megtudtuk, hogy Simi 8110 g és 68 cm így, nyolc hónaposan. )

Új vasaló

Sajnos, nincs mentségem, muszáj lesz vasalnom. Ugyanis tegnap a férjem vett egy új vasalót a "régi" helyett, ami állandóan lecsapkodta a villanyórát. Így most már újra hódolhatok szenvedélyemnek, amire az utóbbi, lecsapkodós időszakban igen ritkán került sor. Három napig van rá cseregarancia, úgyhogy ez alatt az idő alatt vagy halálra gyötröm, vagy szépen megszelídítem, és vasal majd nekem, mint a kisangyal.

Hadd kérdezzem már meg, mennyi egy vasaló átlagos élettartama? Mert az én kezem alatt hullanak, mint a legyek. Átlagosan évente egyet végzek ki. Már próbáltunk többféle típust, egyik sem bírta tovább, mint a többi. Az utolsó Fagor volt, tegnap Zanussit vett a férjem, olyanom még nem volt. Ami nagyon sokáig bírta, az egy Siemens volt, vele 7 teljes évig voltunk partneri viszonyban, de amint átköltöztünk a saját házunkba, kilehelte a lelkét (már nem kapni azt a típust, pedig olyan kellene). Azóta újabb 7 év telt el, és én csak gyilkolom őket sorjában. Annyi pozitívuma van a dolognak, hogy mindig Ádámék osztálya nyeri az elektromos hulladék gyűjtésekor a versenyt, mert 1-2 vasalót minden évben tudunk prezentálni. Tavaly például kettőt vitt, mert volt ugye az enyém, amit meggyilkoltam, és volt a nagymamámtól kölcsönkért (neki úgyis kettő volt...) és általam kinyuvasztott példány. Ezek szerint jövök a nagyimnak egy vasalóval....

Kis fejem van

Ez önmagában nem hátrány, ugyebár, mert mégis csak jobban néz ki az ember kis fejjel, mintha egy hőlégballon lenne a nyakára nőve, nő létére. A baj akkor következik be, mikor az ember teste jóval nagyobb, mint amekkorát a feje indokolttá tenne (vagyis inkább fordítva, a feje jóval kisebb, mint amekkora a testéhez "passzol"). Az orvostudomány ezt az állapotot relatív mikrokefáliának nevezi. A szilveszterkor rólam készült képet megnézve döbbentem rá, hogy én relatív mikrokefál vagyok. A képet nem vállalom, úgyhogy ne is számítson arra senki, hogy én majd jól közzé teszem itt világ csúfjára.

A fotót jobban megnézve rá kellett jönnöm, hogy a fejemmel az ég egy adta világon semmi probléma nincsen. Jó az úgy, ahogy van. Na, de a többi... Egy szűk fazonú póló volt rajtam, amiben pontosan úgy festettem, mint egy kötözött sonka. Őszintén: nem a fazonja volt szűk a pólónak, hanem a póló volt szűk rám. És ez a nem mindegy! Ráadásul a hajam copfban volt (ami a férjem szerint rettenetes hajviselet), és ez még inkább erősítette a fejem és a testem közötti kontrasztot. Jó, azt mondják, a fényképek kövérítenek. Ez biztos igaz más esetében, de engem nem a fénykép kövérít, mert azt nem igazán eszem, hanem a sok édesség, tészta miegymás, ami nap mint nap eltűnik a bendőmben.

Mondhatnánk, hogy ugyan, kérem, 36 évesen, 3 gyerek után egy kis (kis?) súlyfelesleg igazán belefér. Csak az van, hogy engem nem a 3 gyerek hizlalt fel vágósúlyra, hanem én magamat. Mert bármilyen hihetetlen is, én azokhoz a szerencsésekhez tartozom, akik mindenféle hókuszpókusz -értsd: csakradiéta, rubintréka, tisztítókúra, ágyúval történő zsírbontás stb.- nélkül szülés után gyakorlatilag 2 héten belül visszanyerik az induló súlyukat. Ez mindháromszor így történt, hízhattam akár 9 kg-t, mint a nagyokkal, vagy 17-et, mint Simivel, pikk-pakk eltűntek a felugrott kilók. És az induló súly sem volt mérvadó, a nagyokkal 53-ról indultam, a picivel is annyi+10-ről...

A probléma a terhességek közötti időszakban keresendő, ugyanis hiába mentem vissza 2004-ben alig 50 kg-san dolgozni két gyerek után, mindenki nagy ámulatára -nem azon ámuldoztak, hogy visszamentem, hanem azon, hogy vékony vagyok-, májusban már 58 kg voltam (életemben addig annyi még sosem, csak terhesen). Aztán szépen mindenki megszokta a látványt, és az azóta felcsusszant 4 kg már szint észrevétlen maradt. És tényleg észrevétlen maradt, mert nem is volt itthon akkora tükrünk, amiben tetőtől talpig látható lettem volna, sőt, mérleggel sem rendelkeztünk, ami talán időben megálljt parancsolhatott volna. Bár, nem tudom, mekkora sikere lett volna a megálljnak, ha az sem volt túl nagy hatással rám, hogy a 36-os ruhaméret helyett már 40-42-est kellett venni.

Mindenesetre most szembesültem a valósággal, és kellő képpen megdöbbentett ahhoz, hogy rájöjjek, a fent említett diagnózison változtatni kellene. És most nem kezdek nagy fogadkozásokba, mert utálom, ha nem tudom betartani az ígéreteimet, de ha már a relatív mikrokefália megszűnt, ígérem, nem tartom titokban! Hogy milyen gyógymódot fogok alkalmazni, még nem tudom, de bízom a sikerben.

Újdonságok

Az idei év csupa meglepetést tartogatott számomra Simi részéről.

Kezdődött azzal, hogy január 1-én két darab, 2-án egy darab majd 4-én szintén egy darab fogat növesztett és ma reggelre még egy kibújt, így pillanatnyilag 7 foggal rendelkezik őbabasága.

Mostanában egyre többször játszik oldalt, alkarra támaszkodva, mintha fel akarna ülni. De nem tud, az ülés egyáltalán nem megy, borul, mint a zsák.

Hogy a mozgásnál maradjunk valamelyest, Simikém futva alszik el. De komolyan. Elkezdem ringatni, ő nekilát, hogy mondjuk Szegedig elszaladjon, aztán, mikor leért, nyilván rájön, hogy ott mégis csak egyedül lenne. Na, akkor visszafordul, nyargal, amíg haza nem ér, akkora aztán úgy elfárad, hogy jól el is alszik. Még nem láttam magunkat kívülről, de biztos nem mindennapi látvány, ahogy anya rugózik fel és alá abból a célból, hogy cseppnyi gyermekét elalvásra bírja, miközben a karjaiban fekvő csecsemő épp a Bécs-Budapest ultramaratonra edz. És minden altatásnál ez van, mindegy, hogy nappal van vagy este. Mert akkora változás sajnos nem állt be Siminél az új évre (vagy annak a jó édes anyjának a megsegítésére) való tekintettel, hogy magától -akár véletlenül vagy hirtelen felindulásból- önállóan elaludjon. 

Aztán az evés, ugye. Három variáció van mostanában. Az első, hogy Simon valami nagymonológot ad elő tele szájjal, amit minden egyes kanálnál újra és újra meghallgattat a nagyérdeművel (azaz velem), kitolva az étkezés időtartamát úgy nagyjából háromnegyed órára. Eddig elég volt cirka 5 perc, és eltűnt 2-2,5 deci pempő a tányérból. A második, hogy evés közben berreg és prüszköl, minek következtében a körülöttünk lévő mintegy 2 méter sugarú félkörben (hátrafelé szerencsére nem köp) minden tiszta trutymós lesz. Ez a fel- illetve letörölhető dolgoknál nem is akkora gond, de mikor a boltból hazajőve a tükörbe pillantva veszem észre azt a krumplis brokkolicsimbókot a hajamban, amit az üzletben nyilván többen is megcsodáltak, na, az azért durva. Ez után majd sapkát húzok, biztos, ami biztos. Nyáron meg főkötőben járok majd, itt vidéken biztos nem fog rajtam senki sem röhögni. A harmadik, hogy hipp-hopp eltűnik minden a tányérból, de ez nem érdemel említést.

Van még a fogcsikorgatás, ami a fogak kibújásával egy időben vette kezdetét. Legszívesebben füleimet befogva, visítva menekülnék, mikor a számomra minden testrészre kiterjedő azonnali szőrfelállást kiváltó hang felharsan. Napjában úgy 4-500 alkalommal. Hát, az valami rettenet, komolyan mondom.  Én, aki két gyermeket már sikeresen átsegítettem a csecsemőkor nehézségein, azt hittem, már mindent megtapasztaltam. Hát nem, ez a fogcsikorgatás még nekem is új. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy mi a szösznek kell koptatni egy még gyakorlatilag ki sem bújt fogat. Kérdeztem Simont is, de nem válaszolt. Amúgy nem csak a rágcsálók éreznek kényszert genetikailag a metszőfogaik koptatására? Simi egyébként a rágcsálók semmiféle további tulajdonságaival nem rendelkezik, és különben is, nekem eddig kérődzőnek tűnt. Már, ami az evés utáni időszakban felböfögött, majd spórolósan visszanyelt táplálékot illeti. Bár, az igaz, hogy rendszertanban nem vagyok annyira otthon, és lehet, hogy léteznek kérődző rágcsálók is. Majd megkérdezem a tesómat, ő biológia tanár (bár nem gyakorolja a szakmát), biztos eloszlatja a kételyeimet.
És van még a fogcsikorgatásnak egy számomra nagyon fájdalmas hozadéka is, a folyamatos szőrfelállás miatt kialakult szőrtüsző emelő izomlázon kívül is. Nevezetesen az, hogy Simi szoptatás közben is próbál csikorgatni. Persze, ez nem jár a jól ismert hangeffektekkel, csak anya visításával, mert eszméletlenül fáj. Úgy gondolom, a régebben említett mellbimbó piercing szinte tuti, és szakemberhez sem kell fordulnom, csak megveszem a piercingboltban a nekem tetsző darabot, és becsattintom a Simi által elkészített likakba.

És akkor a cuki dolgok. Az idegeskedés (gyakran elgondolkodom, hogy vajon kitől örökölhette ezt a tulajdonsásgát). Mert Simikém komolyan be tud gurulni. Amennyiben valami vélt vagy valós sérelem éri (például nem nézheti tovább az erkélyajtón keresztül a táplálkozó macskákat, mert anya nem bír 10 percnél tovább guggolni hanyatt esés nélkül, vagy megszakítom az éppen nagy műgonddal végzett székrángatást, egy esetleges konyhaszék általi kilapulást megelőzendő), akkor két kezét ökölbe szorítja, egész testét megfeszíti és összeszorított szemmel visít. Mindezt 7,5 hónaposan. Mi lesz velünk később? Aki tudja a választ, kérem, kíméljen meg tőle, inkább bizakodnék, amíg még tehetem, hogy nem lesz (még)egy irtó hisztis gyerekem. De felfoghatjuk úgy is, hogy lehet örülni, van a gyereknek akarata. Roppantul örülök. Tényleg. Most még, mert mindig röhögnöm kell, mikor ennyire pipa lesz a gyerek. De mi lesz két év múlva? Valószínűleg ő fog röhögni rajtam.

A másik cuki dolog a szuszogás. Tulajdonképpen ezzel hódít. Résnyire szűkíett szemmel, jól felhúzott orral fújat, mint egy gőzmozdony. Az embernek meg kell zabálnia. És amennyiben visszaszuszogunk rá, komoly (bár a végén reménytelenül röhögésbe fúló) szuszogás-párbeszédeket lehet vele folytatni.

Röviden ennyi. a többit leírom majd 2 hét múlva, hogy a hófordulós bejegyzéshez is maradjon valami, ne csak a kilók és a centik szerepeljenek.

Siminek miabajavan

De most komolyan, két napja valami van vele, de mi a szösz? Tegnap óta gyakorlatilag letenni alig lehet, mindenen bőg -de úgy ám, mintha valaki elevenen nyúzná.

Simon tegnapig egy példásan működő gyerek volt. Sőt, annál is jobb: kiegyensúlyozott, kifejezetten vidám és borzasztóan jópofa kiskölök. Mi több, meg vagyok győződve róla, hogy vannak olyan produkciói, amit kifejezetten a család szórakoztatására fejlesztett ki (például bizonyos arckifejezések és hangeffektek), hogy még jobb színben tűnjön fel előttünk.

Már tegnap is sírós volt, ma azonban túltett minden eddigi rekordján. Ezidáig semmi baja nem volt a kiságyban, de ma végig üvöltötte a porszívózást -még jó, hogy alig hallottam a porszívótól, aztán a felmosást is. Az egész általában nem vesz igénybe több időt 15 percnél, de ma jó sokáig tartott, mert folyamatosan nyugtatgatnom kellett. Gondoltam, a kiságy lehet baj, kitettem a játszószőnyegre, miután felszáradt a nappali, és sikerült a nyamvadt habszivacs puzzle-ból  újra összeraknom az alávalót. Ott is bőgött. Aztán elindultunk a boltba. Amíg a babakocsival el nem startoltunk, úgy ordított kint az ajtó előtt, hogy attól féltem, valaki rám hívja a gyermekvédelmet. Gondoltam, mínusz 2-3 °C ide vagy oda, gyalogolok inkább 3 km-t papucsban, de indulunk izibe. Aztán végül csak felvettem a bakancsomat, és Simi se őrült bele a várakozásba. Az üzlet előtt 1 kanyarral elaludt, én meg elkövettem azt a hibát, hogy leálltam beszélgetni az egyik volt osztálytársammal. Az eszmecsere nem tartott tovább 20 percnél, aztán gyorsan betettem a vásárolni kívánt dolgokat a kosárba. Azaz, csak töredékét annak, amit venni szándékoztam, ugyanis a gondosan összeállított listámat itthon hagytam a nagy sietségben. Mindegy is, mert Simi úgyis felébredt, rohanni kellett haza, mielőtt egy újabb áriába kezdett volna. A rohanást szó szerint kell érteni, vágtattam a babakocsival, mint egy eszelős. Szerencsére déltájban kevesen vannak az utcán, így senki nem nézett hülyének.

Szerencsésen megérkeztünk, csak a kapu előtt akart rázendíteni, de némi rábeszélés hatására nem kezdett bele a bömbölésbe. Legalábbis nem azonnal, csak mikor elkezdtem levetkőztetni. De akkor nagyon. Kis dajkálás, aztán gyors szoptatás, hogy amíg elkészül az ebédje nehogy éhen vesszen. Optimistán mintegy fél órát szántam a kaja elkészítésére, és közben feltettem a saját (értsd: a család többi tagjának szánt) vacsoránkat is, amit sóska képében szerettem volna tálalni. Siminek őszibarackos rizst terveztem csirkehússal. Én hülye. Mert a rizs nem fő meg 20 perc alatt olyan puhára, hogy a baba is meg tudja enni. Még akkor sem, ha Edit -aki dietetikus, és rengeteg hasznos ötletet adott már nekem- tanácsára kávédarálóban megőröltem a rizst, hogy gyorsabban és puhábbra főjön. Szóval, fél 1-kor nekiálltam a rizspempő elkészítésének, 20 perc múlva hozzátettem a barackot, és nem akart megfőni. A gyerek már jó régóta bőgött, de a rizs meg egyfolytában oda akart égni, nem hagyhattam ott. Simi ölbe, rizs kever, gáz elolt, gyerek megszoptat aztán letesz, gáz vissza, rizs trutymós lett, vizet neki, gyerek bőg, nem éhes, most szopott, akkor miabajavanmegint, gyerek ölbe, kever a rizst, húst vágni kell, egy kézzel nem lehet, gyerek letesz, gyerek üvölt, húst felaprít, bele a rizsbe, gyerek ölbe, elhallgat végre, megint trutymós, vizet neki, kavar, kavar, 13 óra 40: végre kész. Simit megetettem a csodás ízű barackos rizspapival. Nem volt egyszerű, de erről majd máskor írok, mindenesetre majdnem fél órámba telt. Gondoltam, kaja után megnyugszik, így a sóskát, amit kénytelen voltam levenni a gázról, szándékoztam befejezni. Sikerült is, és csak 10 percet ordított közben a baba. Gyorsan megvigasztaltam, majd, miután láttam, hogy majd' leragad a szeme, elaltattam. 2 perc alatt sikerült, így már 14 óra 50-kor meg is tudtam ebédelni. Gondoltam, a zaklatott délelőttre való tekintettel engedélyezek magamnak egy kis blogolvasást -másét-, esetleg írást -sajátot. Neki is láttam, de kemény 25 perc után a fiatalúr 15 óra 22 perckor velőtrázó sikolyokkal adta tudtomra, hogy az alvást befejezettnek tekinti. Próbáltam visszaaltatni, nem ment. Letettem magam mellé a szőnyegre, gondoltam, jól ellesz, mert ez ismeretlen terep neki, ebben a szobában ugyanis nincs engedélyezve a földön kúszás-mászás a mindenféle műszaki cikkek mindenfelé (többnyire a földön, különböző kábelekkel együtt) való fellelhetősége okán. Igazam lett, vagy 20 percig el is volt -mai napi rekord-, és nagyon nem is kellett arra figyelnem, hogy a gurulós székkel nehogy széttrancsírozzam valamelyik alkatrészét. Aztán megint jött a nyavalygás, de hála Istennek 4-kor hazajöttek a házibálványok, így a nagyobb jajveszékelést megúsztam. Egy kis játékkal minden meg volt oldva. De csak rövid időre, ezért a mai kétszer nem egész félórás alvásra, Simi feszült idegállapotára és a folyamatos ásítására való tekintettel fél 6-kor újra elaltattam, és 18.10-kor már fent is volt. Hatalmasat tévedtem, mikor azt gondoltam, egy kipihent, vidám babát hozok le a szobából. Egy ásítozó, nyűgös gyerek jött velem. Vacsora után kicsit jobb lett a helyzet, sőt fürdés után kifejezetten jó kedélyű lett, a család többi tagjának nemigen mutatta meg, hogy két napja mit művel velem. 

Mivel folyamatosan nyúlt a szája a fiatalúrnak, ráadásul egész nap alig aludt, balga módon azt hittem, pikk-pakk elalszik. Hah, így is volt, már, ha az 50 perces szoptatás-ringatás-szoptatás-ringatás -néha egy kis rimánkodással (Légyszi, légyszi, aludj már el, olyan nehéz vagy, egész nap nyavalyogtál, kegyelmezz anyádnak, vagy lesz nemulass...) tarkított- körforgása gyors elalvásnak számít. Jó, úgy 30 perc után egyszer úgy tűnt, hogy elaludt Simon, be is tettem az ágyába, de amint kitettem volna a lábam a szobából, egyből felordított. A fejem vertem a falba, hogy nemigaznemiganemigaz, pedig tök igaz volt. Kivettem, és ott folytattam, ahol abbahagytam, de előtte esdekelve kérleltem, hogy aludjon már el végre. További 20 perc szoptatás és ringatás után megtette. Most épp a "nulladik ébredést" várom, hogy aztán lefekhessek, mert ki tudja, mit tartogat még ez az éjszaka számomra?

De, hogy mi lehet a folyamatos nyígás oka? Talán a front? Délután elkezdett havazni. Vagy valami fejlődési ugrás jön? Mielőtt új dolgot csinál,van, hogy napokig zakkant. A szeparációs szorongás veszi kezdetét? Lassan itt az ideje. Vagy a foga? Na, az tuti nem, egy átaludt és egy egyszer ébredős éjszaka alatt kinövesztett párat. Vagy csak simán rossz napja volt? Lehet. 

Végül is mindegy, amíg ennyire cuki, meg kell zabálni:

Évértékelés

Ha gyorsan visszagondolok, úgy látom, nagyon jó évünk volt. Ha lassan végiggondolom, akkor inkább azt mondanám, hullámzó volt 2012 "jósága". Igazából talán attól függ, hogy az élet melyik dimenzióját boncolgatom (egészség, anyagiak stb.), vagy éppen melyik hónapot nézem. Mert egészségügyi szempontól botrányos évet zártunk: én már Simi születése előtt bevonultam a kórházba, a férjem júniusban és júliusban is töltött kórházban pár napot. A gyerekek szerencsére néhány náthától eltekintve egészségesek voltak. Anyagilag teljesen átlagosnak volt mondható a tavalyi év: mindenre jutott, nem éheztünk, nem fáztunk, nem maradtunk el számlával. És hát ugye megtakarítani se tudtunk, de ez az átlagos év kategóriájának a megfelelője nálunk. Ha a változásokat nézzük, akkor nagyon eseménydús hónapokon vagyunk túl: bővült a család, új gyülekezetbe járunk (igaz, régi tagokkal, de új helyre), én itthon vagyok Simivel, Noémi zeneiskolát váltott. Boldogságilag semmi gond: az első perctől az utolsóig boldog voltam, különösebben nem hagytam befolyásolni magam a körülményektől. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy voltam olykor-olykor kétségbe esve, nem is kicsit (mikor Kornél kórházban volt, akkor nagyon...), de túléltük. Ha a szerencse-faktor a kérdés, az mindegy, nem hiszek a szerencsében, inkább az isteni gondviselésben, áldásokban pedig bőven volt részünk. 

Amit nagyon bánok, az az, hogy nem hagytam hamarabb abba a munkát. Ha nem várok a 36. hétig, akkor megúszhattam volna a kórházat, és nem kerültem volna olyan állapotba, hogy császárral jöjjön világra Simon. Borzasztóan szerettem volna rendesen megszülni őt, és így is volt 9 hónapig, de a végén máshogy alakult. Na, ez a momentum kicsit elhomályosítja a 2012-es év ragyogását.
És tényleg boldog év volt a 2012-es, de talán nekem könnyű, mert én nem forint-alapú boldogság mérleget működtetek. Sokkal inkább dominál a szeretet és az öröm, meg az elhatározás, hogy nem hagyom magam agyonnyomni a problémáktól. Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor tavaly kaptam egy-két jól irányzott kupánvágást az élettől, de oda se neki. Mikor olyan dolgok miatt volt lehetőségem felhőtlenül örülni, hogy egészséges kisfiúnk született, akinek a születésénél a férjem is jelen volt; nyaralni mehettünk óriási famíliával a Balatonra; kiderült, hogy a férjem nem szenved krónikus betegségben, noha minden orvos ezt állította; sikeres félévet zártam a főiskolán, pedig az utolsó dolgozatokat már a kórházban tudtam csak megírni; két alomnyi (összesen 7 db) kiscicának sikerült gazdát találni és még jó sok dolog, ami nem jut eszembe. Az idén írnom kellene, és akkor egy év múlva pontos mérleget tudnék vonni, hogy hogy is álltunk a boldogsággal 2013-ban.
Bízom benne, hogy legalább ilyen jó évünk lesz. Na jó, gyereket nem szeretnék szülni az idén, akármekkora öröm is, és attól is eltekintenék, hogy valakiről kiderüljön, hogy nem is annyira beteg, mert azon aggódni, hogy mi baja van, hát, az rémes. Kicsit csekélyebb cica szaporulat is jó lenne (annak ellenére, hogy irtó cukik a kiscicák, és eddig még egy sem maradt a nyakunkon, sőt, a tavasziakra már néhány "előjegyzés" is van), és hát az államvizsga júniusban, na az durva lesz, de fő az optimizmu(mu)s :-).