Újdonságok

Az idei év csupa meglepetést tartogatott számomra Simi részéről.

Kezdődött azzal, hogy január 1-én két darab, 2-án egy darab majd 4-én szintén egy darab fogat növesztett és ma reggelre még egy kibújt, így pillanatnyilag 7 foggal rendelkezik őbabasága.

Mostanában egyre többször játszik oldalt, alkarra támaszkodva, mintha fel akarna ülni. De nem tud, az ülés egyáltalán nem megy, borul, mint a zsák.

Hogy a mozgásnál maradjunk valamelyest, Simikém futva alszik el. De komolyan. Elkezdem ringatni, ő nekilát, hogy mondjuk Szegedig elszaladjon, aztán, mikor leért, nyilván rájön, hogy ott mégis csak egyedül lenne. Na, akkor visszafordul, nyargal, amíg haza nem ér, akkora aztán úgy elfárad, hogy jól el is alszik. Még nem láttam magunkat kívülről, de biztos nem mindennapi látvány, ahogy anya rugózik fel és alá abból a célból, hogy cseppnyi gyermekét elalvásra bírja, miközben a karjaiban fekvő csecsemő épp a Bécs-Budapest ultramaratonra edz. És minden altatásnál ez van, mindegy, hogy nappal van vagy este. Mert akkora változás sajnos nem állt be Siminél az új évre (vagy annak a jó édes anyjának a megsegítésére) való tekintettel, hogy magától -akár véletlenül vagy hirtelen felindulásból- önállóan elaludjon. 

Aztán az evés, ugye. Három variáció van mostanában. Az első, hogy Simon valami nagymonológot ad elő tele szájjal, amit minden egyes kanálnál újra és újra meghallgattat a nagyérdeművel (azaz velem), kitolva az étkezés időtartamát úgy nagyjából háromnegyed órára. Eddig elég volt cirka 5 perc, és eltűnt 2-2,5 deci pempő a tányérból. A második, hogy evés közben berreg és prüszköl, minek következtében a körülöttünk lévő mintegy 2 méter sugarú félkörben (hátrafelé szerencsére nem köp) minden tiszta trutymós lesz. Ez a fel- illetve letörölhető dolgoknál nem is akkora gond, de mikor a boltból hazajőve a tükörbe pillantva veszem észre azt a krumplis brokkolicsimbókot a hajamban, amit az üzletben nyilván többen is megcsodáltak, na, az azért durva. Ez után majd sapkát húzok, biztos, ami biztos. Nyáron meg főkötőben járok majd, itt vidéken biztos nem fog rajtam senki sem röhögni. A harmadik, hogy hipp-hopp eltűnik minden a tányérból, de ez nem érdemel említést.

Van még a fogcsikorgatás, ami a fogak kibújásával egy időben vette kezdetét. Legszívesebben füleimet befogva, visítva menekülnék, mikor a számomra minden testrészre kiterjedő azonnali szőrfelállást kiváltó hang felharsan. Napjában úgy 4-500 alkalommal. Hát, az valami rettenet, komolyan mondom.  Én, aki két gyermeket már sikeresen átsegítettem a csecsemőkor nehézségein, azt hittem, már mindent megtapasztaltam. Hát nem, ez a fogcsikorgatás még nekem is új. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy mi a szösznek kell koptatni egy még gyakorlatilag ki sem bújt fogat. Kérdeztem Simont is, de nem válaszolt. Amúgy nem csak a rágcsálók éreznek kényszert genetikailag a metszőfogaik koptatására? Simi egyébként a rágcsálók semmiféle további tulajdonságaival nem rendelkezik, és különben is, nekem eddig kérődzőnek tűnt. Már, ami az evés utáni időszakban felböfögött, majd spórolósan visszanyelt táplálékot illeti. Bár, az igaz, hogy rendszertanban nem vagyok annyira otthon, és lehet, hogy léteznek kérődző rágcsálók is. Majd megkérdezem a tesómat, ő biológia tanár (bár nem gyakorolja a szakmát), biztos eloszlatja a kételyeimet.
És van még a fogcsikorgatásnak egy számomra nagyon fájdalmas hozadéka is, a folyamatos szőrfelállás miatt kialakult szőrtüsző emelő izomlázon kívül is. Nevezetesen az, hogy Simi szoptatás közben is próbál csikorgatni. Persze, ez nem jár a jól ismert hangeffektekkel, csak anya visításával, mert eszméletlenül fáj. Úgy gondolom, a régebben említett mellbimbó piercing szinte tuti, és szakemberhez sem kell fordulnom, csak megveszem a piercingboltban a nekem tetsző darabot, és becsattintom a Simi által elkészített likakba.

És akkor a cuki dolgok. Az idegeskedés (gyakran elgondolkodom, hogy vajon kitől örökölhette ezt a tulajdonsásgát). Mert Simikém komolyan be tud gurulni. Amennyiben valami vélt vagy valós sérelem éri (például nem nézheti tovább az erkélyajtón keresztül a táplálkozó macskákat, mert anya nem bír 10 percnél tovább guggolni hanyatt esés nélkül, vagy megszakítom az éppen nagy műgonddal végzett székrángatást, egy esetleges konyhaszék általi kilapulást megelőzendő), akkor két kezét ökölbe szorítja, egész testét megfeszíti és összeszorított szemmel visít. Mindezt 7,5 hónaposan. Mi lesz velünk később? Aki tudja a választ, kérem, kíméljen meg tőle, inkább bizakodnék, amíg még tehetem, hogy nem lesz (még)egy irtó hisztis gyerekem. De felfoghatjuk úgy is, hogy lehet örülni, van a gyereknek akarata. Roppantul örülök. Tényleg. Most még, mert mindig röhögnöm kell, mikor ennyire pipa lesz a gyerek. De mi lesz két év múlva? Valószínűleg ő fog röhögni rajtam.

A másik cuki dolog a szuszogás. Tulajdonképpen ezzel hódít. Résnyire szűkíett szemmel, jól felhúzott orral fújat, mint egy gőzmozdony. Az embernek meg kell zabálnia. És amennyiben visszaszuszogunk rá, komoly (bár a végén reménytelenül röhögésbe fúló) szuszogás-párbeszédeket lehet vele folytatni.

Röviden ennyi. a többit leírom majd 2 hét múlva, hogy a hófordulós bejegyzéshez is maradjon valami, ne csak a kilók és a centik szerepeljenek.