Nincs már min izgulnunk

Január vége óta életünk egyik meghatározó eleme Ádám gimis felvételije. Aki figyelemmel követi a blogot, olvashatott egy sikeres írásbeliről, majd részletes beszámolót tettem közzé a szóbeliről. Ezek után egy roppant csalódott bejegyzés  következett. Nem volt könnyű kivárni ezt a másfél hónapot. Többen biztattak, hogy talán mégis sikerült, mert azért mennek gyerekek más 8 osztályos gimikbe is. Mások fellebbezésre bujtogattak. Én meg csak a körmömet rágtam, hogy mi lesz. 

Alig vártam az április 24-ét, amikor is közzé kellett volna tenni a felvételi listát. De ez csak az elmúlt 20 évben volt így, ettől a tanévtől kezdve se a honlapra, se az iskola ajtajára nem teszik fel, sőt, e-mailben sem értesítik a kedves szülőket, hogy mi lesz gyermekük további sorsa. Kizárólag a hivatalos levél nyújthat támpontot. Annyit azért feldobtak a suli weboldalára, hogy legkésőbb 25-éig postára adják a leveleket. 

Már Ádám összes érintett osztálytársa megkapta a leveleket, tegnap a szülőin is ez volt a téma, én meg csak mondtam, hogy nem, mi nem kaptunk értesítést. Pedig szombat óta idegeskedtem folyamatosan, állandó wc-re járkálás, fejfájás nyomorította meg a hétvégémet. Nem, mintha ettől vártam volna, hogy hirtelen ott lesz a levél a postaládában. Tegnap kínomban, a szülői előtt még anyukámhoz is beugrottam, hátha tévedésből oda küldték a levelet (az ő címe is rajta van a lakcímkártyán), de ott sem volt. 

Épp az igazgatónővel való  beszélgetésemet tervezgettem -biztos voltam benne,hogy nekünk nem is küldtek semmit-, mikor kinéztem, és láttam, hogy járt már a postás. Megérkezett a papír! A boríték méretéből már sejtettem, hogy mi lesz benne (elutasítás esetén vékony boríték, sikeres felvételi esetén vastag boríték jár a delikvenseknek). Vastag boríték. Felvették. Ráadásul egy osztályba kerül a legjobb barátjával. Kell ennél több a boldogsághoz?

Vásárolok

Szeretek vásárolni. Mindent. Legjobban persze a gyerekeknek. Sajnos, a nagyok már akkorák, hogy lassan maguknak vásárolnak, sőt, Noémi már el is kezdte. Ádám gyűlöl vásárolni, a múlt héten is, mikor elmentünk ruhát venni, közölte, hogy öt ruhaboltba hajlandó bemenni, utána inkább kint vár. És tényleg nem jött be többe. Simivel meg az a probléma, hogy gyakorlatilag mindene megvan. Ruhából három gyerekre való (nem is fér a szekrényébe, pont a napokban gondolkodtam, mikor a tavaszi-nyári kollekciót is kimostam és kivasaltam, hogy kellene még egy szekrény neki), és játékból is annyi, amennyivel egy komplett játszóházat fel tudnánk szerelni. Úgyhogy ő maximum zoknikat kap újat, meg mértenként 3-4 új kombidresszt. A mostani méretből már megvannak az újak, így nagyjából 40(!) darabot számoltam össze. Mert a tesóm is szeret vásárolni, leginkább ő is a gyerekeknek, és mi ugye mindent tőlük örököltünk...

De most nem arról szeretnék írni, hogy hogyan nem vásárolok, hanem, hogy hogyan igen. Több fronton is tehetségtelennek bizonyulok vásárlás terén, ami, valljuk be, nőként nem vet rám túl jó fényt. 

Először is van ugye az akciós holmik megszerzése. Nem megy. Múlt hét végén volt a nagy Glamour hétvége, fantasztikus leárazásokkal, soha vissza nem térő alkalmakkal és rengeteg -használhatatlan- kuponnal. Soha még ilyet, de most egy életem, egy halálom, kipróbálom. Mindezt persze családilag felvonulva. Noémi lelkesedett az ötletért, Ádám szívből utálta, a férjem tudomásul vette. Simire meg anyukám vigyázott. 

Nagyjából 5 órát töltöttünk el a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpontban, kb. egy nagy nullányi végeredménnyel. Na jó, azért mégsem. Ádám kapott két pólót és Noémi egy ruhát. Meg egy övet, kuponmentesen. Ezek voltak a jó dolgok. De vettünk még pár dolgot. 

Noéminek mindenképpen szüksége volt egy cipőre, meg is kapta, ami aztán a vásárlás utáni harmadik napon kezdett szétjönni. Ez önmagában nem meglepő, mert nagylányom a Hülye Járások Minisztériumától igényelt magnak egy olyan járásmódot, amivel gyakorlatilag a másodperc tört része alatt teszi tönkre a vadiúj lábbeliket. Erősen gondolkodom a mesebeli vascsizmán...

Simon kapott két kombidresszt, amiből az egyik az első felvétel alkalmával a patent mellett szétszakadt. A másikat még nem hordta.

És akkor vagyok ugye én. Tudni kell rólam, hogy kozmetikumokra nem költök sokat, leginkább AVON termékeket használok, de mióta itthon vagyok Simivel, nincs honnan beszereznem. Viszont a szempillaspirálom elfogyott, és gondoltam, most, éljen az 50%-os lehetőség, veszek egy bazi drágát olcsón. Válogattam úgy fél órán keresztül a dm-ben, végül egy "háromezrest ezeöccáé' " mellett döntöttem. Az első felvitel után 5 másodperccel kezdtem el könnyezni, majd fekete patakokban kezdett ömleni a könnyem és le is folyt rólam a felkent szépségápolási termék. Hurrá. 

Van egy sajnálatos szépséghibám (a többi mellett): fekete karikákkal a szemeim alatt élek. Ezek színmélysége és nagysága nem függ az alvással eltöltött órák számától, örökölt típushibám, amit sikerült a két nagyobbik gyereknek továbbadnom. Simin még nem látszik. A karikák eltüntetése céljából korrektort használok, évek óta ugyanazt a Kallos "márkájú" stiftet, amit 235 Ft-ért szoktam beszerezni a munkahelyem közelében lévő drogériában. Mivel mostanában nem járok a munkahelyem közelében, a korrektorom meg fogyóban van, így az ő ügyében is hasonlóképpen jártam el, mint a szempillaspirálnál: drágát akartam olcsón. Ezt kiválasztani is beletelt úgy fél órába. Mindenképpen változtatni szerettem volna az addig használt stift formátumon, gondolván, hogy az applikátoros variáns nem ül meg annyira a szemem alatt - is- jelen lévő szarkalábakban. Találtam applikátorost, 4 félét, végül egy olyat választottam, amiért ezer forintot fizettem a kasszánál. De ha tudtam volna, hogy mekkora egy f*s, akkor hozzá nem érek. Ugyanis a felvitt réteg csak akkor szárad meg, ha olyan vékonyan viszi fel az ember, hogy nem fed egyáltalán. Ha vastagabban kenem, akkor nagyon lassan szárad, és ha végre megszáradt, akkor meg foltos, úgyhogy mindenképpen el kell kenni. 235 Ft-os Kallos a király!

Apánk nem kapott semmit. Legalább spóroltunk egy csomót, mert biztos neki is valami használhatatlant sikerült volna vennünk.

Jó, béna vagyok a mindenféle dolgok kiválasztásában. De nem csak ebben! Ha végre sikerült a nagyrészt használhatatlan dolgokkal teletömni a kosaramat, ugyanilyen tehetséggel választom ki a működő 2-10 (üzlettől függően) kassza közül a leglassabban haladót. Szintén múlt heti történet. 

A Sparba mentem Simivel, aki babakocsiban élvezte végig a bevásárlást. Amikor a kasszához értünk, csak egy (házas)pár volt előttünk, a másik kasszánál többen álltak, így ezt választottam. Mikor ki akartam pakolni a kosárból, láttam, hogy valaki ott felejtett egy szatyrot, benne egy pulóverrel, sajnáltam nagyon szegény tulajdonost. Felpakoltam a szalagra, egyszer csak megjelent mögöttem egy nem kisdarab hölgy, aki mindenképpen át akarta verekedni magát rajtam és a babakocsin, mert, mint kiderült, nemcsak a pár volt előttem, hanem magára hagyva hevert néhány holmi a szalagon, amit a tolakodó hölgy szándékozott megvenni. Sikeresen átverekedte magát rajtunk (semmi elnézést, vagy valami), majd közölte a pénztárossal, hogy visszament ugyan valamiért, de mire odaért a sorok közé, már elfelejtette, hogy miért indult, így visszajött. Röhögtem. Gyorsan lehúzta a pénztáros a cuccokat, mikor kiderült, hogy a nő kajajeggyel akar fizetni, de nem jön ki az összeg, így vissza kell szaladnia egy csokiért. Megtette, cirka 2 percébe telt, majd visszafelé jövet újra átfurakodott rajtunk, újból nélkülözve bármiféle mentegetőzést. Hiába a csoki utólagos beszerzése, már nem lehetett hozzácsapni az összeghez, így készpénzzel kellett fizetnie 300 Ft-ot. Volt is nagy rémület, mert úgy gondolta, egyáltalán nincs nála pénz, de végül talált, így fizetett, és sorra kerülhettünk. A nagy rohanásban nem pakolt el a szatyrába, így, mikor mi következtünk, akrobata mutatványokkal megfűszerezett pakolást hajtottam végre, hogy a cuccaink ne keveredjenek az övéivel. Egyszer csak megszólalt egy telefon a távolban. Az ottfelejtett szatyor zenélt -mi még nem végeztünk a kasszánál-, erre a betonpillangó "Jaj, ez az enyém!" felkiáltással menetiránnyal szemben próbált meg újra átjutni Simin és a babakocsin. Csak nyomakodott ész nélkül, mondtam, hogy várjon már egy picit, majd a gyereket egy laza mozdulattal kilöktem a kassza elé. Így elfért mellettem, csak az utánam jövő bevásárló kocsiján kellett átmásznia. Mire megszerezte a készüléket, én már túl voltam a fizetésen. Csak azt hallottam, ahogy rémesen affektálva mondja a hívó félnek, hogy "Jaaaaajjjjj, ne mááááár! Pooooont moooooost végzteeeem a Spáááááárban, úúúúúúúúúgy meeeeeennék máááár hazaaaaaa!". Persze, ez alatt nem rámolt, akármennyire is sietett haza, a vásárolt cuccok háromnegyede még a kasszánál volt, mögötte meg szépen feltorlódott a sor. Nem volt szimpatikus, cseppet sem. De akkor vált végképp visszataszítóvá, mikor beszólt nekem -na jó, nem közvetlenül. Van most a Sparban az Óceánmánia nevű matrica gyűjtögető kórság, és az én gyerekeim megszállottan gyűjtenek. Mindenhol megnéztem (pénztárca, babakocsi alja, teteje, két szatyor), de nem találtam az otthagyott 4600 Ft-ért járó 2 matricacsomagot. Nyilván, mert nem kaptam. Ezért csendesen, illedelmesen visszamentem és megkértem a pénztáros lányt, hogy ne haragudjon, de legyen szíves, adja oda a két csomag matricát, mert gyűjtik a gyerekek. Mosolyogva adta oda, mire a tolakodós nőci felháborodva, jó hangosan, hogy én is halljam, megszólalt: -Nahát, egyesek itt hagyják a matricákat, mások meg követelik! - én meg se köpni, se nyelni nem tudtam. Követelte a nénikéje, legszívesebben jól beszóltam volna neki, de nem tettem, csak nyeltem egyet és eljöttem. Legközelebb nem állok elhagyott cuccok mögé a pénztárnál.

Tegnapelőtt tizenegy

Simon tegnapelőtt volt 11 hónapos. Természetesen hosszt és testtömeget most sem tudok, de ez kit érdekel, ugyebár.

Új fogat ebben a hónapban sem növesztett, viszont egy csomó pöttyöt a képére igen. Több mint egy hete rajta vannak, már múlnak, de elég ronda ragyák. Arra gyanakszunk, hogy múlt vasárnap anyukám csupa jószándékból 3(!) üveg húsos babakaját etetett meg a gyerekkel egyszerre, és nem bírta feldolgozni a sok fehérjét. 3 napja fehérje (hús) mentes diétán van, azóta javul a helyzet. 

Amúgy meg nagyon ügyes. Kapaszkodva lépeget, leguggol, feláll (persze, ezt is kapaszkodva) és dumál. De igaziból! Ha valahol meglát egy babát, közli, hogy "baba", legyen az fényképalbum, újság, popsikrém doboza. De ma a boltból hazajövet a szembe jövő babakocsi utasáról állapította meg -mi tagadás, helyesen-, hogy baba. Ezen kívül a cipőre mondja, hogy "pe-pe". Nem kizárólag a sajátjára, de arra elsősorban. Sőt, tegnap óta, ha megtalálja valahol a cipőjét, közli, hogy "pe-pe", és teszi oda a lábához. Öltözködésnél szépen dugja a kezeit, nincs hiszti, sőt, a sapkát se veszi le a fejéről. Ha éhes, vagy ha körülötte valaki eszik, illetve, ha meghallja a keksz és ennivaló szavakat, vagy ha a tányért illetve a kekszes kék dobozt meglátja, egyből hangosan kántálja, hogy "mammm, mammm, mammm". Az autóra brümmög, akkor is, ha meglát egyet az ablakból, vagy ha éppen a készleten lévők közül játszik valamelyikkel. A szókincse egyelőre ennyi, de próbál mindent utánozni. Pillanatnyilag ott tart, hogy ahány szavas a mondani kívánt szó, annyi magánhangzót (a vagy e) ejt. Számolni ezek szerint tud :-).

Eljött a "nem szabad" korszak is, napjában többször is hallja, ilyenkor lelkesen rázza a fejét, hogy "nem, nem", majd vigyorogva folytatja a tilos dolgot. Ilyen például a lépcsőre mászás, könyvtépkedés (ma a könyvtári példányomat szerezte meg, és szakított ki az egyik oldalból egy darabot, pedig azt hittem, elég magasra tettem), mosogatógépbe mászás, cipőevés, mindenféle vezetékek rágcsálása, csak hogy a leggyakrabban előfordulókat említsem. És anyáéknak is itt a nem szabad korszak. Nem szabad Simit 3 másodpercnél hosszabb időre látótérből kiengedni, mosogatógépet pakolni, ha jelen van, bármilyen fiókot a jelenlétében kihúzni, telefonálni, távirányítani. Egyelőre. Holnap nyilván bővül a lista.

Megmutatja, hogy hol van az okos feje, a füle, a lába. Érti, mit jelent, hogy csukd be a szemed. 

Az éjszakáink mostanában jók, csak 4-5-ször ébred, így van, hogy akár 2-3 órát is tudok aludni egyhuzamban, persze, éjjelenként egy alkalommal, a többi általában óránkénti ébredés. De ne legyek telhetetlen.

Most értem vissza egy vigasztalásból, mert Simikém a kikapcsolt rádiót előbb csutkára felhangosította, majd eltekergette a sávot, végül bekapcsolta. Utána frászt kapott. 3 másodperc...

És egy nem túl jó kép, mert most nem rohangáltam egész nap utána,jó fotótémára vadászva.

Vigadjuk kedvünkre!

Leadtam a szakdolgozatomat!!! Ennek örömére és fergeteges jókedvem bizonyítása képpen hívok minden kedves Olvasót egy kis felhőtlen kacagásra visítva fetrengős röhögésre. Nagyon szeretem a stand upot, nem sok minden miatt vagyok képes fent maradni késő estig, de a hétfői vidám fiúk műsorért igen.

Most, hogy úgy tűnik, végérvényesen kitört a tavasz, ráadásul a szakdolgozat terhe is legördült a vállamról -már csak két portfólió leadása szükségeltetik a tökéletes eufóriához, az államvizsgával egyelőre nem foglalkozom-, úgy érzem, megérdemlek egy kis nevetést.

Ajánlom mindenki figyelmébe a következő videót. A 13. 10 és 33. 28 közötti időintervallumot javaslom megtekintésre. Szükségeltetik előtte wc-re menni, a bepisilés elkerülése céljából. Amennyiben alvó emberek/gyerekek vannak a közvetlen közelünkben, akkor mindenképp ajánlom a következő napra, illetve akkorra halasztani a bejátszás megtekintését, mikor mindenki ébren van, mert a fel-feltörő éktelen visítás tutira felébresztene mindenkit. Én vasalás közben néztem, és bevallom, volt olyan rész, mikor a vasalódeszkára borulva vonyítottam a röhögéstől. 

Jó szórakozást!

 

Meguntam

a szürkeséget, tavaszt szeretnék. Ha máshol nem, legalább itt a blogon. Még javítgatom, de jobb, mint a kinti borús látvány. Sajnos, a bejegyzés címének a színei elvesztek, de igyekszem visszaszerezni őket.

Az első nap

Most biztosítok mindenkit arról, hogy nem fogok részletesen beszámolni kínszenvedéseimről. De úgy látom biztosnak a sikert, ha legalább az induló napot megéneklem. Íme, ez történt tegnap:

Reggel fél hétkor letámolyogtam az emeletről, és gyorsan, még mielőtt magamhoz tértem volna, és lebeszélem magam a tett elkövetéséről, félig öntudatlan állapotban elfogyasztottam az -immár helyes arányok tudatában elkészített- almaecetes vizemet. Na, ettől fel is ébredtem nyomban, mert ugye büdös és rossz ízű.

A család útnak indítása nem tartozik szorosan véve a fogyókúrámhoz, de most alig vártam, hogy elmenjenek már végre itthonról, hogy gyorsan mérlegre állhassak. Ez megtörtént, azonnal felvágtattam az emeletre, ráugrottam a mérlegre, majd halálhörgés kíséretében abban a pillanatban le is szédültem, mikor megálltam a kijelzőt: 62,8 kg! Ezdegáz! Én naivan hittem, hogy 62-nél több sose voltam-vagyok-leszek, aztán tessék. Na, ez már tényleg alapos indok az életmódváltásra. 

De azért, amikor lejöttem, még nem váltottam hirtelen életmódot, hanem előtte elfogyasztottam a tejeskávémat 3 üres Abonettel. És ezután történt a váltás, egy kis mozgással.

Az első igazi kihívása fogyókúrámnak a Wii készülék beüzemelése volt. A tévé bekapcsolásáig probléma nélkül jutottam el, sőt, a világító gombot is megtaláltam a fehér dobozon. Meg is nyomtam annak rendje és módja szerint, de a megjelenő információkkal nem tudtam mit kezdeni. Először is nem tudtam, hogy a két távirányító közül melyiket válasszam. Mert lehet, hogy nem is mindegy, és csak az egyik működteti. Végül kiválasztottam a szimpatikusabbat. Az még nem derült ki, hogy pont a jót választottam-e, vagy nem számít egyáltalán, bármelyikkel működött volna. Nyomkorásztam mindenféle gombokat, majd észrevettem, hogy a képernyőn az is ki van írva, hogy mit kell megnyomni, ha valahová el szeretnék jutni. Aztán, úgy negyedórányi kínszenvedés után - ekkorra már majdnem túl is akartam lenni az ugráláson - sikerült megtalálnom a kívánt játékot, és nekikezdhettem. Nem kellett sokáig törnöm magam, a pulzusom, tökéletes fittségemnek köszönhetően, körülbelül a tizenkettedik másodpercben szökött a zsírégető tartományba, és ott is maradt estig addig, amíg a következő bekezdésben leírandó mutatványom véget nem ért. De egyelőre még csak a táncnál tartunk. Tánc, hja, kérem... Én, aki eddig meggyőződéssel vallottam, hogy igenis van tehetségem a tánchoz, rájöttem, hogy vagy elmúlt a tehetségem, vagy soha nem is volt. Mindenesetre most nagy erőfeszítéseim ellenére sem sikerült utánoznom a tévében látott mozdulatokat, ugráltam össze-vissza, közben lihegtem és izzadtam, mint egy ló. 

20 perc után gondoltam elérkezettnek az időt arra, hogy átnyergeljek a Leg Magicre. Simit felköltöztettem a szobába némi játék kíséretében, és fel is pattantam a szerkezetre. A combjaim és a fenekem őrjöngtek, de kitartottam, és meg is csináltam a 3x30-as minimum programot, amit annak a korosztálynak állítottak össze, akik már ingyen utaznak mindenféle járművön. Több nem ment, ha pisztollyal a fejem mellett kényszerítettek volna rá, akkor sem. Azért becsületből még csináltam néhány hasizom gyakorlatot, és csak utána nyúltam el a parkettán, mint akit agyonvertek. 

De mivel nem, ezért Simit újra felnyaláboltam, leköltöztettem, és nem gyorsan lezuhanyoztam, mert indulnunk kellett a dm-be a finom ízű almaecetért, és mégsem akartam istállószagúan buszozni és vásárolni.

Azt nem is említettem, hogy életmódváltásom egyik alappillére lett, hogy elkezdtem inni. No, én aki eddig az antialkoholizmus élő szobra voltam, nem most kívánok a mértéktelen alkoholfogyasztás rabjává válni. Bár, ha sokat kell szenvednem, még ez is előfordulhat. Nem, nem söröztem, hanem vizet ittam. Reggel 3 decit almaecettel megbolondítva, aztán 2,5 dl tejeskávét. Utána 3 decit a torna vergődés előtt, ugyanennyi utána. Ez barátok közt -és jóban rosszban- is több mint egy liter folyadék, még délelőtt 10 előtt. Ennyit amúgy egész nap szoktam inni, ha szomjas vagyok. De én bátran, a bennem lévő folyadékmennyiségről tudomást sem véve nekiindultam egy nagyjából másfél-kétórásnak ígérkező bevásárlókörútnak. Gondolom, senki nem lepődik meg, ha elárulom, a buszmegállóhoz vezető út felénél (500 m) már annyira kellett pisilnem, hogy azt hittem, nem bírom tovább. De kibírtam. Egész hazáig, úgy ám! Igaz, olyan lassan mentem, ahogy csak tudtam, mert minden egyes hevesebb mozdulat hatására érezni véltem a kicsurranó cseppeket. Ezért aztán szépen, megfontoltan közlekedtem, közben annyira szorítottam össze a lábaimat, amennyire nem éreztem túlságosan kínosnak. Így végigpingvineztem mintegy másfél órát, majd hazatértünkkor Simit lehajítottam szépen letettem a földre, eltűntem a barna ajtó mögött és annyit pisiltem, hogy ha nem volnánk a csatornára rákötve, akkor komoly büntetést kellett volna fizetnünk extra talajterhelés címén.

És még csak a dél közeledett. Éhes voltam, de mivel a szénhidrátok az elmúlt napokban halálos ellenségeimmé váltak, nem ehettem a sült húshoz se krumplit, se rizst, ahogy azt minden normális ember tenné. Ezért megpároltam a Simi abrakolására beszerzett zöldségkészlet mintegy háromnegyedét, és ezt el is fogyasztottam. Hűdejóllaktam...

Délután -mondjuk, hogy uzsonnára- megittam a következő adag tejeskávémat, estére pedig 4 szelet Abonettet ettem vajjal meg sajttal. 

Sikeresnek könyveltem el az első napomat, annak ellenére, hogy volt egy-két bukta benne. Pl. az, hogy délutánra már annyira éhes voltam, hogy megettem 2 evőkanál egészségesnek nem nevezhető, de finom gyümölcsös müzlit. Viszont nem ittam 3 tejeskávét, csak kettőt. Egy-egy. Délután már nem tudtam visszamászni a Leg Magicre (nem volt időm), de helyette sétáltam egy csomót Simivel. Igaz, lassú séta volt, de mindegy.

És megvettem a másik almaecetet. Jelentem, egyáltalán nem finom, csak annyival könnyebb meginni, hogy tudom lassan is inni, úgy, hogy veszek közben levegőt, mert a szaga nem olyan intenzív, és az íze is mintha kevésbé savanyú lenne. Vagy csak szeretném azt hinni. Mindenesetre éhgyomorra inni tényleg halálos, mindegy, hogy bio vagy nem, simán felfordítja az ember gyomrát.

Noha megígértem magamnak, hogy nem fogok naponta mérlegre állni, nem bírtam ki, hogy ma reggel rá ne álljak...  62,5! Nyilván nem lettem könnyebb 30 deka zsírral, mint ahogy hinni  szeretném, de legalább a szememnek jót tett a látvány.

Ma gyümölcsnapot tartok. Dél van, és kopognak a szemeim. Pedig megettem már egy csomó mindent, és ittam is vagy 3 liter vizet. De akkor is éhes vagyok. Mennyit lehet egyáltalán gyümölcsből enni? Ha bezabálok 2-3 kilót, az is ér? Mert a nap java még hátra van, én meg itt dülöngélek az éhségtől.

Nekiláttam

Mármint az életmódváltásnak. Gondoltam, ha már annyira elhatároztam magamat, nyomban neki is veselkedem, mert ismerve gyönge természetemet, egy-két nap alatt eltűnt volna a lelkesedésem. De most tényleg nekiálltam.

1.: Vettem nagyjából három kiló Abonettet, mert száműzni kívánom a mocsok szénhidrátokat, hogy ne hizlaljanak tovább. Viszlát, jó kis vajas kenyér/zsömle/kifli szalámival... És csoki sincs több. Meg süti se. És ha meleg lesz (talán lesz még ebben az életben), akkor fagyit vagy jégkrémet se fogok enni. A többi édesipari terméktől nem kihívás megtartóztatni magam, mert a cukorkákat, gumicukrot meg hasonlókat nem szeretem. Bár előfordulhat, hogy ha vészesen rám tör az édesség utáni vágy, még a gumicukrot is megeszem, ugyanúgy, ahogy az alkoholisták megisszák a borotválkozás utáni arcvizet.

2.: Elővettem (még a múltkor, mikor takarítottam) a kölcsönkapott punitárogatót Leg Magic-et. Megtekintettem a világhálón néhány témába vágó videót, és így kiművelve magam rá is álltam és kipróbáltam. Jelentem, fáj. A fenekem és combjaim megmaradt izomcsökevényei visítva jelezték, hogy köszönik szépen, inkább sorvadnának tovább. Na, nem! Én elhatároztam, és kész.

3.: Tegnap olvastam a Nők Lapjában (hol máshol, ugye), hogy az almaecet kúra hatásos fogyókúrás módszer. Teljesen más célzattal szereztem be almaecetet itthonra, de ha már van, gondoltam, nosza, kipróbálom. Reggel azon frissiben, éhgyomorra elkészítettem a koktélt: 1,5 dl vízbe öntöttem 2 evőkanál almaecetet, majd le is döntöttem a torkomon. Ahogy leért, abban a pillanatban küzdöttem meg egy falka rókával. Nem sok híja volt, hogy nem hánytam ki még a tegnapelőtti kajámat is. Hát, kérem szépen, ez egy borzalom!!! Nem tudom, miként fogyaszt, de nyilván úgy, hogy az ember eszik, aztán megiszik belőle egy pohárral és simán kihányja még a karácsonyi menüt is. Rettentő egy förmedvény ez az almaecet.

No, azért be kell valljam, hibáztam. Mert csak úgy találomra adagoltam a vízbe az almaecetet. Délelőtt megnéztem néhány almaecetes tippet, és mindenhol azt írták, hogy 3 dl vízbe kell 1 evőkanál cucc. Ja... Úgy is megpróbáltam. Semmivel nem jobb, de sokkal tovább tart meginni. Nagyon gondolkodom, hogy akarom-e én ezt csinálni. Egyelőre igen. De ha csak egyszer is elhányom magam tőle, azonnal berekesztem a használatát.

Pillanatnyilag itt tartok, de vannak még terveim. Például heti egy gyümölcsnap kivitelezése. Ebben csak az lesz nehéz, hogy kávé nélkül nem tudom, hogy maradok életben (most napi 3 tejeskávé az adagom) . Majd ha vérnyomás nélkül fetrengek fejfájva, akkor kitalálom.

Aztán kardio-mozgást is tervezek. Mivel a futás kizárva, ezért azt találtam ki, hogy majd a Wii segítségével (Just Dance 2 és 3 programok) megmozgatom punnyadt testemet. Persze, kizárólag olyankor, mikor egyedül vagyok itthon. Maximum Simi nézheti szánalmas vergődésemet.

Egyelőre ennyi. Mérlegen még nem álltam, majd holnap reggel, gondolom, azt illik hétfővel kezdeni. És azt is írta a Nők Lapja, hogy átlagosan a 20. nap körül szokták feladni a mozgást és a diétát a népek. Mert addig még nincs látványos eredmény, és megunják. Ígérem, én legalább egy hónapig ki fogok tartani. A következő mérlegelést május 1-jére tervezem. Gyakrabban nem vagyok hajlandó ráállni (jó, maximum hetente, tíz naponta), mert attól tartok, hogy ha nem látnék azonnal eredményt, menten be is fejezném az egészet, mert nekem úgysem megy. Majd meglátjuk.

Nincs mese

Le kell fogynom. Talán emlékeztek még erre a bejegyzésre (megjegyzem, a legtöbbet olvasottak között van) amit kb. 2,5 hónapja írtam. Na, hogy mindenki kíváncsiságát kielégítsem, elárulom, azóta nem fogytam le. Semennyit. Illetve az előző napi táplálékmennyiség elfogyasztásával egyenes arányban vagyok a 62 vagy a 61 kilóhoz közelebb.

Azonban az utóbbi egy hétben történő események mindenképpen arra késztetnek, hogy változtassak magamon: faragjak le valamennyit terebélyes hátsómból, eresszem le az úszógumimat és szüreteljem le a combjaimon terpeszkedő narancsligetet. Jó, oké, azon leszek, most aztán tényleg megígérem! De komolyan, úgy haljak meg ;-)! Mármint, ha pusztulni kell, akkor inkább vékonyan érjen a halál, mint debella kiadásban.

Ha híres celeb lennék, akkor azt mondanám, azért szeretnék vékony lenni, mert a rajongóim igazán megérdemlik, hogy egy dögös csajért rajongjanak. Mivel azonban az utóbbi időben erősen megcsappant rajongóim létszáma rajongótáborral sosem rendelkeztem, így ezt nem mondhatom.  

Nézzük sorjában, mik/kik is voltak hirtelen pálfordulásom kiváltó okai.

Először is két "fórummami", akikkel nagyjából egy időben szültük csemetéinket. Főhajtás mellett teszem közhírré, hogy nekik sikerült annyi kilótól megszabadulni, amennyinek én  a töredékével is elégedett lennék. De nem a jótündér keresztanya varázsolta le róluk a felesleges kilókat, hanem diétával és sporttal (!!!), valamint hatalmas akaraterővel küzdöttek meg minden egyes dekával. Az ő példájukból okulva látom, hogy igenis le lehet fogyni. Sokat is. Én csak "közepesen sokat" szeretnék...

Másodszor az a tény sarkall fogyásra, hogy megint a tesómékkal megyünk nyaralni. Tavaly nyáron egy 7 hetes babával mentem, és nem zavart, hogy 64 kiló voltam, bár bújócskázás esetén simán elfért volna mögöttem a tesóm (családostól) úgy, hogy senki nem találta volna meg. Amúgy most is. Viszont most a húgom is belehúzott, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, elfogy izmos lesz. Ezért a meglévő mind a 47 kilójával egyetemben felkeresett valami szakszervizt, ahol a megfelelő pénzösszeg kifizetése ellenében búvárruhába bújtatva, vibrációs technikával erőteljes összehúzódásra késztetve az izmokat Rubint Rékává varázsolják.

Eddig is sovány volt, mint a kóró nádszálkarcsú volt, de ha ezután még izmos is lesz, jaj nekem! Pedig a Balaton mellé készülünk, ahol tavaly nyáron még simán elbújtam szoptatást színlelve a "félsátor" rejtekében, hogy ne kelljen emberek közé mennem, de ennek az időnek vége. Simi megnőtt, komoly napirendje van, ami mellett lehet majd rendesen strandra menni, nem lesznek kifogások. Persze, fürdőruhában kellene strandolni. Ja, fürdőruha. Ha esetleg valóban csökkenne a testtömegem, valódi indoka lenne annak, hogy új fürdőruhát vegyek. A tavalyi mellben biztos nagy lesz, mert akkora kosárral rendelkezik, hogy a fejem is belefér. De akkor az kellett. Emlékbe biztos elteszem, hogy majd nosztalgiázhassak a régi szép idők emlékére, mikor volt mellem. Nem kicsi.

Harmadszor: a Nők Lapjában is azt írták a héten, hogy életmódváltásra van szükség. És nekik hiszek.

Negyedszer: vannak olyan elvetemültek, akik egészalakos, fürdőruhás fotójukkal - ahol persze nagyon jól néznek ki - borzolják az idegeimet. Már csak azért, mert nemrégiben láttam egy fényképet -szintén egész alakot ábrázoló, ám szerencsére nem fürdőruhás - magamról. Ez kb. 3 hónappal Simon fogantatása előtt készült, és totálisan ledöbbentem, hogy mennyire kövér voltam. Jelezném, hogy gyakorlatilag dekára ugyanannyi vagyok most is. Vagyis pontosan olyan kövér vagyok. Brutális.

Ötödször azért szeretnék lefogyni, mert felsejlenek bennem régi emlékek, mikor a férjem végigsimította a csípőmet, és kiálló csontjaimon végigfuttatva ujjait fátyolos tekintettel rám nézve szinte könyörgött, hogy hízzak. Már évek óta nem kér ilyesmit. Sőt, a csípőmet se szokta simogatni. Ellenben azzal szórakozik, hogy fenekem simogatását mímelve belemarkol az egyik túlméretezett farpofámba és jól megrengeti. Egészen addig csinálja, amíg megkérem, legyen kedves abbahagyni, mert akkora tömeget sikerült megmozgatnia, hogy komplett agyrázkódást szenvedtem miatta.

Hatodszor: mert jól akarok kinézni. Szeretnék olyan holmikat hordani, mint rövidnadrág és térd fölött - jó, nem sokkal - érő szoknya, valamint az épp aktuális divatnak megfelelő nadrág. Vagy magas sarkú cipő, amit most nem tudok viselni, mert olyan dagadt vagyok, hogy a térdem megfájdul, mikor pipiskedve cipelem saját magam terhét.

Nem vágyom olyasmikre, amik fiatal(abb) koromban olykor megestek velem, mint például leszólítottak a buszon, hogy meghívhatnak-e valamire, vagy utánam dudáltak/fütyültek (nem építőipari munkások), sőt, egyszer még meg is állt mellettem egy autós, akinek -hátulról- megtetszettem. Nem, nem. Csak éppen azt szeretném, hogy a kategóriámban -harmincas évei közepén járó háromgyerekes mami- megüssem az elfogadható szintet. Esetleg egy kicsit jobb legyek ennél.

Majd referálok az előmenetelről. Mert most aztán nagyon "elhatároztam magamat", ahogy Palya Bea is megénekelte. Csak épp én lefogyasztani kívánom a hasamat. A fenekemet meg még annál is jobban.

"Be van fejezve...

...a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen."

Oké, nem pihenek, de legalább már nem agyalok rajta, mert elkészült!!!

A szakdolgozatom megírattatott!!! Na jó, azt állítani, hogy készen van, még erős túlzás lenne. De mindent leírtam, amit akartam. Hogy kell-e még valamit hozzátennem, az attól függ, hogy a konzulensem mennyire lesz megelégedve a végeredménnyel. 

Pillanatnyilag szegény férjem küszködik azzal, hogy a disznó módon össze-vissza beirkált, mindenféle fejezetcímeket különösebb koncepció nélkül egymás mögé hányt, és mindenféle formátumú betűt alkalmazott mesterművemet emberi fogyasztásra alkalmassá tegye. Nem irigylem. De ez történik akkor, ha az ember lánya alvás nélkül, mentális képességeinek töredékét felhasználni képes állapotban próbál valami fantasztikusat elfogadhatót létrehozni.

Mert tényleg ez volt. Az utóbbi három napban nem feküdtem le hajnali 2 előtt, és mivel a tavaszi szünetnek vége, tegnap és ma is fél hétkor keltem. A lefekvésem és felkelésem közötti rövid időben viszont óránként ugráltam Simihez. Ma reggel már úgy éreztem, hogy leesek a talpamról. De kitartottam, eldöcögtem a bébivel a védőnőhöz (9010 g és 72 cm, csak, hogy el ne felejtsem). Ott kitöltöttem egy kérdőívet a védőnő szakdolgozatához (muhaha), kedélyesen elbeszélgettünk, majd rövid postai és bevásárló körutat tettem, hogy fejemet kissé kiszellőztetve folytathassam véres küzdelmemet a százalékokkal, kis kapitálisokkal, táblázatokkal és elviselhetetlen kamaszok viselkedésének leírásával. Verejtékes viadal volt, de talán győztem. Majd kiderül, egyelőre "a gép forog", aztán majd meglátjuk, mit dob a végén. Remélem, nem egy "újra írhatja" lehetőséget fogok nyerni. Akkor tuti Dunának megyek.

Most szépen elküldöm a konzulensnek, majd alszom rá egyet, és kipihenve elkezdem szépítgetni, mert biztos, hogy találok benne hibákat. Sőt, az is elképzelhető, hogy írok hozzá még ezt-azt, mert most, hogy szépen meg lett formázva, kikerültek a felesleges sorközök, a lóbetűkből kisebb méretűek lettek, valahogy 2 oldallal kevesebb lett, mint amennyit a férjemnek odaadtam formázásra. Pedig attól féltem az elején, hogy sehogyan nem fogok beleférni a 40 oldalba. Hát, 34 lett...

Bocsánatot kérek

minden kedves Olvasómtól, vagyis inkább azoktól, akik olvasnának. Szakdolgozatot írok éjjel-nappal, és most egy picit sem túloztam, tényleg. Minden szómenésemet és írói fantáziámat abba ölöm, hogy a serdülőkori viselkedéses változásokról minél többet és minél szebben tudjak írni a konzulensem, az opponense(i)m és jómagam legnagyobb megelégedésére. 

A szemem már kezd kifolyni, az ínhüvely gyulladás is alakulóban van, pedig a gépelésnél még nem is tartok. Ja, mert van egy olyan mániám, hogy előbb mindent papíron meg kell írni piszkozatban, csak utána gépelek és megy befelé a technika vívmányának (laptop) memóriájába. Ha nem lennék olyan idióta, hogy mindent kétszer írok le, már rég készen volnék. Remélem, sikerül ma megírnom, és elküldenem. Ha egyszer végzek, akkor három napig semmit nem csinálok, végre neki tudok állni vasalni (a múltkor kivasaltam, de azóta mostam is), meg tudok írni egy 7-8 oldalas házi dolgozatot, és hozzá tudok látni a vizsgáimra és az államvizsgára való tanulásnak. De jó is lesz!

Pedig volna miről írnom, de nem visz rá a lélek, hogy megint hagyjam a nyomorult szakdolgozatot pihenni. Annál is inkább, mert jövő szombaton nyomtatva, köttetve kell leadnom a suliban, és azért ahhoz képest még sehol nem állok. Sajnos. 

Most jönne jól egy bébiszitter, aki eljátszik Simivel, amíg én csapkodom a klaviatúrát, akkor délutánra be is fejezném. Talán a gyerekek megkönyörülnek rajtam... Cserébe rendelek nekik pizzát. Meg azért is, mert boltba se volt időm menni, így alapanyag híján főzni sem tudtam. Ja, meg idő híján se. Így legalább mindenki jól jár. Legjobban persze a pizzéria, mert marha drága a pizza, ha nem én sütöm. De hát valamit valamiért, ahogy a bölcs mondás tartja.