Vásárolok

Szeretek vásárolni. Mindent. Legjobban persze a gyerekeknek. Sajnos, a nagyok már akkorák, hogy lassan maguknak vásárolnak, sőt, Noémi már el is kezdte. Ádám gyűlöl vásárolni, a múlt héten is, mikor elmentünk ruhát venni, közölte, hogy öt ruhaboltba hajlandó bemenni, utána inkább kint vár. És tényleg nem jött be többe. Simivel meg az a probléma, hogy gyakorlatilag mindene megvan. Ruhából három gyerekre való (nem is fér a szekrényébe, pont a napokban gondolkodtam, mikor a tavaszi-nyári kollekciót is kimostam és kivasaltam, hogy kellene még egy szekrény neki), és játékból is annyi, amennyivel egy komplett játszóházat fel tudnánk szerelni. Úgyhogy ő maximum zoknikat kap újat, meg mértenként 3-4 új kombidresszt. A mostani méretből már megvannak az újak, így nagyjából 40(!) darabot számoltam össze. Mert a tesóm is szeret vásárolni, leginkább ő is a gyerekeknek, és mi ugye mindent tőlük örököltünk...

De most nem arról szeretnék írni, hogy hogyan nem vásárolok, hanem, hogy hogyan igen. Több fronton is tehetségtelennek bizonyulok vásárlás terén, ami, valljuk be, nőként nem vet rám túl jó fényt. 

Először is van ugye az akciós holmik megszerzése. Nem megy. Múlt hét végén volt a nagy Glamour hétvége, fantasztikus leárazásokkal, soha vissza nem térő alkalmakkal és rengeteg -használhatatlan- kuponnal. Soha még ilyet, de most egy életem, egy halálom, kipróbálom. Mindezt persze családilag felvonulva. Noémi lelkesedett az ötletért, Ádám szívből utálta, a férjem tudomásul vette. Simire meg anyukám vigyázott. 

Nagyjából 5 órát töltöttünk el a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpontban, kb. egy nagy nullányi végeredménnyel. Na jó, azért mégsem. Ádám kapott két pólót és Noémi egy ruhát. Meg egy övet, kuponmentesen. Ezek voltak a jó dolgok. De vettünk még pár dolgot. 

Noéminek mindenképpen szüksége volt egy cipőre, meg is kapta, ami aztán a vásárlás utáni harmadik napon kezdett szétjönni. Ez önmagában nem meglepő, mert nagylányom a Hülye Járások Minisztériumától igényelt magnak egy olyan járásmódot, amivel gyakorlatilag a másodperc tört része alatt teszi tönkre a vadiúj lábbeliket. Erősen gondolkodom a mesebeli vascsizmán...

Simon kapott két kombidresszt, amiből az egyik az első felvétel alkalmával a patent mellett szétszakadt. A másikat még nem hordta.

És akkor vagyok ugye én. Tudni kell rólam, hogy kozmetikumokra nem költök sokat, leginkább AVON termékeket használok, de mióta itthon vagyok Simivel, nincs honnan beszereznem. Viszont a szempillaspirálom elfogyott, és gondoltam, most, éljen az 50%-os lehetőség, veszek egy bazi drágát olcsón. Válogattam úgy fél órán keresztül a dm-ben, végül egy "háromezrest ezeöccáé' " mellett döntöttem. Az első felvitel után 5 másodperccel kezdtem el könnyezni, majd fekete patakokban kezdett ömleni a könnyem és le is folyt rólam a felkent szépségápolási termék. Hurrá. 

Van egy sajnálatos szépséghibám (a többi mellett): fekete karikákkal a szemeim alatt élek. Ezek színmélysége és nagysága nem függ az alvással eltöltött órák számától, örökölt típushibám, amit sikerült a két nagyobbik gyereknek továbbadnom. Simin még nem látszik. A karikák eltüntetése céljából korrektort használok, évek óta ugyanazt a Kallos "márkájú" stiftet, amit 235 Ft-ért szoktam beszerezni a munkahelyem közelében lévő drogériában. Mivel mostanában nem járok a munkahelyem közelében, a korrektorom meg fogyóban van, így az ő ügyében is hasonlóképpen jártam el, mint a szempillaspirálnál: drágát akartam olcsón. Ezt kiválasztani is beletelt úgy fél órába. Mindenképpen változtatni szerettem volna az addig használt stift formátumon, gondolván, hogy az applikátoros variáns nem ül meg annyira a szemem alatt - is- jelen lévő szarkalábakban. Találtam applikátorost, 4 félét, végül egy olyat választottam, amiért ezer forintot fizettem a kasszánál. De ha tudtam volna, hogy mekkora egy f*s, akkor hozzá nem érek. Ugyanis a felvitt réteg csak akkor szárad meg, ha olyan vékonyan viszi fel az ember, hogy nem fed egyáltalán. Ha vastagabban kenem, akkor nagyon lassan szárad, és ha végre megszáradt, akkor meg foltos, úgyhogy mindenképpen el kell kenni. 235 Ft-os Kallos a király!

Apánk nem kapott semmit. Legalább spóroltunk egy csomót, mert biztos neki is valami használhatatlant sikerült volna vennünk.

Jó, béna vagyok a mindenféle dolgok kiválasztásában. De nem csak ebben! Ha végre sikerült a nagyrészt használhatatlan dolgokkal teletömni a kosaramat, ugyanilyen tehetséggel választom ki a működő 2-10 (üzlettől függően) kassza közül a leglassabban haladót. Szintén múlt heti történet. 

A Sparba mentem Simivel, aki babakocsiban élvezte végig a bevásárlást. Amikor a kasszához értünk, csak egy (házas)pár volt előttünk, a másik kasszánál többen álltak, így ezt választottam. Mikor ki akartam pakolni a kosárból, láttam, hogy valaki ott felejtett egy szatyrot, benne egy pulóverrel, sajnáltam nagyon szegény tulajdonost. Felpakoltam a szalagra, egyszer csak megjelent mögöttem egy nem kisdarab hölgy, aki mindenképpen át akarta verekedni magát rajtam és a babakocsin, mert, mint kiderült, nemcsak a pár volt előttem, hanem magára hagyva hevert néhány holmi a szalagon, amit a tolakodó hölgy szándékozott megvenni. Sikeresen átverekedte magát rajtunk (semmi elnézést, vagy valami), majd közölte a pénztárossal, hogy visszament ugyan valamiért, de mire odaért a sorok közé, már elfelejtette, hogy miért indult, így visszajött. Röhögtem. Gyorsan lehúzta a pénztáros a cuccokat, mikor kiderült, hogy a nő kajajeggyel akar fizetni, de nem jön ki az összeg, így vissza kell szaladnia egy csokiért. Megtette, cirka 2 percébe telt, majd visszafelé jövet újra átfurakodott rajtunk, újból nélkülözve bármiféle mentegetőzést. Hiába a csoki utólagos beszerzése, már nem lehetett hozzácsapni az összeghez, így készpénzzel kellett fizetnie 300 Ft-ot. Volt is nagy rémület, mert úgy gondolta, egyáltalán nincs nála pénz, de végül talált, így fizetett, és sorra kerülhettünk. A nagy rohanásban nem pakolt el a szatyrába, így, mikor mi következtünk, akrobata mutatványokkal megfűszerezett pakolást hajtottam végre, hogy a cuccaink ne keveredjenek az övéivel. Egyszer csak megszólalt egy telefon a távolban. Az ottfelejtett szatyor zenélt -mi még nem végeztünk a kasszánál-, erre a betonpillangó "Jaj, ez az enyém!" felkiáltással menetiránnyal szemben próbált meg újra átjutni Simin és a babakocsin. Csak nyomakodott ész nélkül, mondtam, hogy várjon már egy picit, majd a gyereket egy laza mozdulattal kilöktem a kassza elé. Így elfért mellettem, csak az utánam jövő bevásárló kocsiján kellett átmásznia. Mire megszerezte a készüléket, én már túl voltam a fizetésen. Csak azt hallottam, ahogy rémesen affektálva mondja a hívó félnek, hogy "Jaaaaajjjjj, ne mááááár! Pooooont moooooost végzteeeem a Spáááááárban, úúúúúúúúúgy meeeeeennék máááár hazaaaaaa!". Persze, ez alatt nem rámolt, akármennyire is sietett haza, a vásárolt cuccok háromnegyede még a kasszánál volt, mögötte meg szépen feltorlódott a sor. Nem volt szimpatikus, cseppet sem. De akkor vált végképp visszataszítóvá, mikor beszólt nekem -na jó, nem közvetlenül. Van most a Sparban az Óceánmánia nevű matrica gyűjtögető kórság, és az én gyerekeim megszállottan gyűjtenek. Mindenhol megnéztem (pénztárca, babakocsi alja, teteje, két szatyor), de nem találtam az otthagyott 4600 Ft-ért járó 2 matricacsomagot. Nyilván, mert nem kaptam. Ezért csendesen, illedelmesen visszamentem és megkértem a pénztáros lányt, hogy ne haragudjon, de legyen szíves, adja oda a két csomag matricát, mert gyűjtik a gyerekek. Mosolyogva adta oda, mire a tolakodós nőci felháborodva, jó hangosan, hogy én is halljam, megszólalt: -Nahát, egyesek itt hagyják a matricákat, mások meg követelik! - én meg se köpni, se nyelni nem tudtam. Követelte a nénikéje, legszívesebben jól beszóltam volna neki, de nem tettem, csak nyeltem egyet és eljöttem. Legközelebb nem állok elhagyott cuccok mögé a pénztárnál.