Magánbeszélgetések

Szeretek beszélgetni. Vagy inkább beszélni. Vagy inkább csak szeretnék. Beszélni még csak-csak akad lehetőségem, mert tökéletes hallgatóságom biztosítva van Simon személyében. Bármit mondhatok neki, az alkalmazott metakommunikációs eszközöktől függően (mosolygás, kérdő hanglejtés stb.) vigyorog rám vagy rázza a fejét. Egyelőre nem beszél vissza, mindenben egyetért velem, így azonban nem gazdagítja eszmefuttatásaimat konstruktív hozzászólásokkal. Pedig igazából erre vágynék. Hogyha mondok valamit, akkor valaki -lehetőség szerint felnőtt, szellemi képességeinek tökéletesen birtokában lévő személy- reagáljon rá. Nem kell feltétlenül egyetérteni velem, csak mondjuk böffenjen egyet, hogy "Ja, aha." vagy "Hát, te teljesen hülye vagy, ez nem így van."

Könnyű annak, aki rendelkezik például barátnővel. Lehet, hogy furcsa, de nekem nincs. Vannak csajok, akik a "majdnem barátnő" kategóriába esnek, velük alkalom adtán beszélek is, de nem igazi lelkizős kebelbarátnők. Gyerekekről, közös ismerősökről, a férjeinkről, háztartásvezetésről beszélünk egymással. De nagyon ritkán.

Van még a tesóm, akivel azért, valljam be őszintén, szoktunk maratoni beszélgetéseket folytatni. Bár, mióta dolgozik (lassan két éve), van, hogy két hétig sem beszélünk egymással, pedig régebben naponta trécseltünk. Mondjuk, ha már nagyon rég nem beszéltünk, és feltétlen ki kell adnom magamból a bennem lévőt, rácsörgök. Mint a múlt héten is. De akkor azt mondta, hogy bocs, de nem ér rá, mert épp a barátnőjével van kimenőn. Hja, kérem, barátnő, kimenő, csavargás, gondtalan időtöltés...

Szóba jöhetnének a munkatársak is. Most éppen nincs egy sem, mert itthon vagyok. De míg dolgoztam, addig sem beszélgettem velük, mert én teljesen egyedül dolgoztam, minden munkatárs nélkül. Maximum ebédidőben találkoztam velük, így senkivel nem tudtam kialakítani igazi munkahelyi barátságot, pedig már 15 éve ugyanott dolgozom. Eleinte hívtak még, mikor közös programokat csináltak, de sosem tudtam menni, mert a gyerekeket kellett hoznom-vinnem (az övéik már vagy nagyok, vagy nincs nekik).

No és akkor ugye a férjem, aki ideális beszélgető partner lehetne. Na, ő pont nem beszélget velem (pedig tudja ám, hogy szeretnék, többször is tettem erre utaló megjegyzéseket). Az a baja, hogy nekem mindig este (éjszaka) jut eszembe, hogy beszélgetnék. Ez nem így van. Én folyamatosan szeretnék beszélgetni, de napközben nincs itthon. Mikor még világos van, sok gyerekünk lévén soha nincs csend vagy legalábbis egy kis nyugalom, hogy beszélgethessünk. Marad(na) akkor a késő este. Ő olyankor nem akar. Felvetettem már a sétálást is, mert közben lehetne, de valahogy az sem sikerül. Mondom: menjünk, mondja: jó, menjünk. Aztán végül maradunk. Elmehetnénk olykor-olykor kikapcsolódni, de már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára ketten valahol (Jó, volt az ABBA koncert meg a színház, de én olyanra gondoltam, ahol kommunikálhatnánk egymással. Nem drága "hallgatós" program, hanem ketten lenni, ingyé'). Pedig a hőskorban órákon át tudtunk beszélgetni. Mindenféléről. Én mondjuk most is tudnék. (Most mondta Noémi, hogy a férjemnek valami programja van délután, így nem tudja táncolni vinni. Biztos sürgős megbeszélni valója van valakivel. Még jó, hogy nekem nem is szólt róla. Ilyenkor mérges és sírós hangulatom szokott támadni. Támadt is...)

Mivel nincs ember, aki szóba állna velem, egyetlen megoldás maradt: magammal beszélgetek. Megvitatom Andival korszakalkotó ötleteimet, tanácsot kérek tőlem gyereknevelési problémákban, megkérem magam, hogy segítsek már nekem ha ebben vagy abban elakadtam. Jól elvagyunk mi ketten: én, magammal. Előfordul olyan is, hogy magam elé képzelem annak a képét, akivel épp valamiről beszélni szeretnék. Például, mikor arról gondolkodom, hogy ki kellene festetni, mert már hét éve nem volt, vagy, hogy szeretném az előszobát szépen megcsinálni, hogy igazi barátságos, hangulata legyen, azt -persze csak magamban- a férjemnek mondom. Ha a nyárról gondolkodom, hogy mikor hol lesznek a gyerekek, mennek vagy megyünk-e nyaralni, azt a húgommal egyeztetem. A gyerekekkel pedig kigondolom az egész hétre való menüt, hogy ne kapjak naponta agygörcsöt azon, hogy mit főzzek. 

Aztán persze  rájövök, hogy kuka vagyok, megint egész nap nem szóltam senkihez, és hiába is mondanám, mindenkinek jobb dolga van, mint hogy engem hallgasson. Biztos tudják, hogy ha nekiállok és mondani kezdem, akkor sose hagyom abba, így inkább nagy ívben elkerülnek. Több mint egy éve vagyok bezárva a gondolataimmal, és annak ellenére, hogy tökéletesen elvagyok itthon Simivel, néha, de tényleg csak ritkán, úgy 1-2 havonta rám jön, hogy marhára egyedül vagyok. Hogy nem mozdulok ki itthonról, és becsavarodom, ha nem szól hozzám valaki. Most például ez van. Aztán pár nap múlva elmúlik a roham, és újabb 1-2 hónapig bírom. Akkor újra rám tör, de el is múlik, mert úgyse változik semmi. 

Még jó, hogy kitalálták mások, hogy írjak blogot. Legalább ide ki tudom önteni a sok gondolatot, ami bennem van. Mondjuk, a család sose mondja, hogy olvas egyáltalán, kommentelni meg pláne nem szokott (jó, a húgom mondta, hogy vagy 3 hónapja felém se nézett, mert nincs rá ideje). Így nem tudom, hogy tudatában van-e egyáltalán valaki a közvetlen környezetemből annak, hogy mit is gondolok egyáltalán. Mindegy, vannak állandó, nem "vér szerinti" olvasóim, akik törődnek velem. Köszi :-).

Csodás kilátásaink vannak

Már amennyiben igaz az, amit a pszichológusok és egyéb babanövekedéssel foglalkozó szakemberek terjesztenek, miszerint fél éves kor után azért alszanak rosszabbul a babák, mert a rengeteg fejlődés, amin keresztülmennek (fizikai és mentális területen egyaránt) megterheli az idegrendszerüket. Ezért aztán kemény munkával éjszaka dolgozza fel az agyuk a töménytelen elme- és fizikum béli gyarapodást, amit napvilágnál felhalmoznak. Ha ez tényleg így van, akkor Simonból minimum egy Nobel díjas olimpikon lesz, annyira rosszul alszik mostanában. (Még jó, hogy épp hétfőn dicsekedtem Krisztinek, hogy van már, hogy akár 3 órát is alszom egyhuzamban. Na, pont hétfő óta megint nem aszik a gyerek.) Éjfélre már túl vagyunk az első 4-5 ébredésen, és hol van még a reggel fél 7 ?! Lehet szorozni az órák és az ébredések számát. Megdöbbentő az eredmény.

Fogyókúrám eredménye

Tudom, hogy még nem telt le az újabb egy hónap, de említésre méltó dolog történt a hétvégén. Ugyanis ketten is megjegyezték, hogy az utóbbi időben milyen vékony lett... az arcom...

Hát, pont így van. Ugyanis, ha hízom, akkor lentről felfelé "töltődök fel", vagyis  a térdem fölött úgy 15 centivel elkezdek dagadni, kikerekednek a combjaim, a fenekem elkezdi szétrepeszteni a nadrágomat. Utána a derekam is vastagszik egy picit, hogy ne legyen nagy a kontraszt, majd a melleim is nőnek egy kicsit. Bár, talán inkább a hátam szélesedik ezért kell egy számmal nagyobb melltartó. Valamicskét szedek fel az amúgy pálcika vékonyságú karjaimra is, legvégül pedig a szopott gombóc fejem kerekedik ki. Vagyis inkább válik háromszög alakúból oválissá az arcom.

Viszont, ha fogyni kezdek, akkor először az arcom esik be, utána a melleim tűnnek el, a hasam lapos lesz, de a fenekem és a combjaim ugyanolyan lipicai ló méretűek maradnak egész addig, amíg kb. 56-57 kg nem leszek, ezek csak utána kezdik megadni magukat. Hát, addig még van némi tennivalóm. 

De az arcom már fogy. Ez vajon jó jel?

Egy éve már,

hogy Simikénk világra jött. A 3060 grammos indulósúlyt 9450-re tornázta fel, 52 centis magassága ma már 74 . Összes gyerekeim egyéves státusza alapján Simi testtömegével az előkelő második helyet szerezte meg Ádám mögött, de hosszúsága miatt majdnem lemaradt a dobogóról, épp elcsípte a harmadik helyet.

Beszéde: kiváló. Szókincse ugyan nem nagyon bővült az előző hónaphoz képest, csak a "Dádám" és a "hnnnn-ta" (Ádám, hinta) jött be, de az eddigieket szépen használja.

Mozgása: ő az első gyerekem, aki nem jár kapaszkodás nélkül a szülinapján. Mármint az elsőn, a többin valószínűleg fog. Kapaszkodva lépeget, és pár másodpercig kapaszkodás nélkül is megáll, de egyelőre ennyi.

Evése: mostanában kevésbé nagy étkű, és az édes dolgokat valahogy nem annyira szereti.

Alvása: katasztrófa. 5-15 közötti ébredést produkál éjjelente. Tudom, én rontottam el...

Játéka: legújabb kedvence a hinta (pedig azt hittem, kidobott pénz, eddig annyira utálta) , de szeret autózni is. Minden kerékkel rendelkező járművet tologat és brümmög hozzá. Pont, mint Ádám ennyi idősen.

Tudja hol a feje, hasa, füle, nyelve, szeme (csak becsukja kérésre), keze, lába, kukija (ezt melyik fiú nem tudja?).

Lássuk, hogy is volt...

Gyönyörű :-)

Ma reggel ébredés után

Teljesen felébredve, zsiványan

Totál elfáradva a tortával és a tesókkal

És azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik még, jöjjön Simon születésének története. Akik már olvasták tavaly, máshol, azok ugorjanak. Ez se lesz rövid, elnézést érte...

Simon születésének története

2012.05.21.

Eredetileg május 25-re vártuk, és az előzetes császár ellenére sima szülésre készültünk. Aztán lassan jöttek a problémák: először csak az ödéma, nem kicsi. Már látványra is egyre jobban hajaztam egy elefántra, nem csak szimpla életérzés volt számomra, hogy olyan vagyok, mint a nevezett óriásemlős. Aztán fehérje lett a vizeletemben és a végére a vérnyomásom is elkezdett felmenni. Hiába húztuk-halasztottuk, a vége az lett, hogy május 9-én be kellett feküdnöm a kórházba. Akkor még az is felmerült, hogy azon frissiben kiszakajtják belőlem a gyermeket, de jól reagáltam a mindenféle szerekre, és baba úr is elsőrangúan érezte magát, a műszerpark legalábbis imígyen jelezte. Mindenesetre, férjurammal semmit nem bíztunk a véletlenre, így ott, a lehetséges császármetszés rémével a nyakunkon roppant módon előrelátóan eldöntöttük leendő gyermekünk nevét. Végül aznap este már nem történt semmi, osztályra kerültem és vártam bizonytalan jövőmet.

12 napot töltöttem az I. Női Klinika terhesosztályán sószegény diétára ítélve, ami az amúgy is a gasztronómia csúcsát jelentő kórházi koszt még élvezhetetlenebb variációja. De hős voltam, kitartottam, és nem hozattam magamnak a sarki Mekiből sült krumplit (pedig majd’ megvesztem érte…), csipszet sem vettem a büfében (nagyon drága volt…). Csak csokit zabáltam kiló számra, hogy a napi CTG jól sikerüljön, és ne kelljen a szülőszobán végeznem (mint a második kórházi napomon) egy branüllel a kezemben zubogtatva belém a cukros infúziót, hogy a gyermek magához térjen és megmoccanjon végre. És aztán egész álló nap és éjjel másodpercnyi szünetet sem hagyva üssön-vágjon, megbosszulván ezzel az édes pihenésének véget vető rettenetes cukros lötyi erőszakos elfogyasztatásának bűntettét.

Hogy ne unatkozzam a kórházi lét alatt, az összes tudományos vizsgálatban való részvételre igent mondtam. Így aztán véremet adtam a 2. típusú diabétesz vizsgálatához (sőt, a baba köldökzsinór vérét is). 2 naponta jártam a magas vérnyomástól sújtott kismama-halmaz érdekeit szem előtt tartva mindenféle ereim áramlásának nyomon követésére (ahol nyomban kiderült, hogy jobb oldalon KDM, majd szép lassan a bal oldalon is KDM lett). Ezek után kitöltöttem egy részletes kérdőívet szintén a magas vérnyomásomnak köszönhetően, de ez már egy harmadik roppant tudományos dolog volt. Egyik szabad délelőttömön 2 szülésznő hallgató kapott 5-öst a rajtam abszolvált államvizsga tételért. És még azt is bevállaltam, hogy külföldi medikusok előtt keringés javító tornát végezzek (jó nem egyedül…), és be kell valljam, 9 hónapos terhesen sokkal jobban csináltam, mint némely leendő doktor (ugyanis a szigorú gyógytornász néni rajtuk is számon kérte a gyakorlatokat).

Időközben eldőlt a baba szülinapja is: ha magától nem indul be a szülés (ami, ha megtörténik, akkor sima hüvelyi szülés lett volna), akkor május 21-én, hétfőn, a nagymamája 70. születésnapján fog megszületni.

Azt hittem, jó lesz, hogy tudom, mikor mi fog történni, de nem. Már szombaton tiszta ideg voltam, és olyan dolgoktól kezdtem félni, ami azelőtt fel sem merült bennem. Egy csomó „mi lesz, ha”: rosszul szúrják a spinált és érezni fogok mindent/soha nem érzek többé semmit deréktól lefelé; ha valamilyen létfontosságú alkatrészem megsérül a műtét alatt; valami eszméletlen komplikáció történik; csak simán belehalok a császármetszésbe… Érdekes, a baba miatt valahogy nem aggódtam, annyit vizsgálták, hogy tudtam, nincs semmi baja. Hogy minden teljesen komfortos legyen, rám jött valami eszméletlen hasmenés is, és ki is tartott 3 napig. A végén már nem tudom, mi jött belőlem, de jött. Szombattól hétfőig így teltek a napok: idegeskedés-sírdogálás-WC-re futkározás. Rettegtem, még a férjemmel is sikerült összekapnom vasárnap, mert kicsit már elege volt a nyavalygásomból, és rám dörrent, hogy igazán abbahagyhatnám már, nem lesz semmi bajom. Na, erre még jobban elkezdtem bőgni, hogy igazán meg is vigasztalhatott volna ahelyett, hogy mérgelődik velem, végül is nem őt fogják felkoncolni. Még jó, hogy a gyerekek is ott voltak, és végig hallgatták az egészet. Na, ezt a momentumot azért törölném az emlékeikből… Lassacskán azért este lett, lefeküdtem, és vártam a hajnalt.

A hajnal meg is érkezett, valamennyit aludtam is. Aztán az előzőleg megbeszélt menetrend szerint történt az előkészítés, mert 9-re lent kellett lennem a szülőszobán, mivel fél 10-kor már a műtét kezdődött volna.

Mivel a hasmenés a kiadós beöntés hatására sem szűnt meg, így szégyen szemre kioldalogtam a nővérszobába. Elpanaszoltam bánatomat, és mérhetetlen félelmemet attól, hogy én leszek az első kismama, aki a spinál hatására teljesen kontrollt vesztve fogja magát össze-vissza f*sni a műtét alatt. Mindenki jót derült, és közölték, hogy ez nem fog előfordulni, nyugi. Hát, pont meg is nyugodtam…

Viszont reggel már nem értettem magam, hogy mi a bánattól rettegetem 2 napig? Miért is gondoltam, hogy élve boncolás, felnégyelés esetleg tüzes trónon megégetés vár rám a gyerekem megszületése helyett??? Minden félelmem elmúlt, és csak egy kis izgalom volt bennem és hatalmas várakozás.

8-kor megjelent a nővérke, hogy megkaphassam végre a várva várt barnülömet. Háááát…. Nézegette a karomat kívül-belül, és semmi jót nem mondott (ekkorra már teljesen szét volt szúrva az összes vénám, sebes és kék-zöld volt mindkét karom, de most csak a bal jöhetett szóba). Végül 2 sikertelen kísérlet után közölte, hogy majd a műtőben beteszik, ő nem kínoz tovább.

Közben megérkezett a férjem, a folyosón összefutottunk az dokival, aki közölte, hogy „hacsak sürgős műtét be nem fut előttünk, akkor fél 10-kor kezdünk”. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak orvos, hanem próféta is. Vagy jós. Vagy látó. Vagy valami.

9 után levonultunk a műtőbe, és elkezdtünk várni. Lassan telt az idő, ezért, hogy ne unatkozzak, kb. 10 perc alatt sikerült is az aneszteziológusnak találnia rajtam egy vénát, amibe be is tudta tenni –nem kis küzdelem árán- a branült, mialatt én végre produkáltam az addig mindenki által hiányolt (és a praeeclampsiánál igen gyakori- szikralátást. De szó szerint csillagokat láttam… Közben folytak az események (belém meg az infúzió), szinte nem csodálkoztam, mikor jött az altató doktornő, és közölte, hogy sajnálja, de sürgős császár lesz előttem, egy órát csúszunk. Jó.  Egy fél óra múlva megkezdődött életem leghosszabb CTG vizsgálata. Feltettek a gépre és csak vártam, illetve a férjemmel vártunk. Mikor megláttam a felbukkanó altatóorvost, felcsillant a remény is, de hamarjában el is enyészett, mivel csak azért jött a doktornő, hogy közölje, újabb sürgős császár miatt ismét minimum egy óra csúszás, de ha minden jól megy, dél körül meglesz a mi kisbabánk is. Hamarosan megszületett a „sürgős baba”, aki kislány lett, de a doktorok-szülésznők azon meditáltak, hogy a szülei által adott Zille név vajon nem inkább fiúnév-e  (amúgy nem az).

Eközben én kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni, főleg, mert mintha elkezdődött volna valami… 3 alkalommal is éreztem elég erős görcsöket, beszélni nem tudtam, csak szorongattam a szék karfáját, a férjem kérdezte is, hogy mi a baj. Mondtam, hogy fájdogálok… Sajnos, csak 1 CTG tappancs volt rajtam, így nem tudom, milyen erős volt az összehúzódás, csak azt hallottunk, hogy a baba szívverése „szépen” lelassult a görcsök alatt, aztán visszaállt. Már épp kezdtem volna figyelni pontosan a történéseket, mikor egy orvos (nem tudom melyik) vagy egy szülésznő bejött, és közölte, hogy nem hagynak tovább várakozni, intéztek nekem a fenti műtőben helyet, úgyhogy irány a 2. emelet. Felmentünk, majd rövid folyosói várakozás után szívélyesen beinvitáltak bennünket a műtőbe. A spinál bekötése után, mikor már konyhakészen feküdtem a műtőasztalon, bejött a férjem is. 13.05-kor adták be az érzéstelenítőt, és pár perc múlva rákérdeztem az orvostól, hogy akkor mikor is kezdődik a dolog, mire ő vidáman közölte, hogy már teljes szépségükben látja maga előtt belső szerveimet. Vagyis az a félelmem, miszerint mindent érezni fogok, abszolút alaptalannak bizonyult. Éljen. 1-2 perc múlva a doki elkezdte mesélni nagy vidáman, hogy szombaton az Állatkertben megharapta egy teve, teljesen tévedésből, ugyanis a Zoo csemegés zacskót kiharapta a kezéből, nem véve tudomást arról, hogy a zacskót tartó kéz bizony érzékeny a teveharapásra. Más lehetősége nem lévén belebokszolt a patás képébe, mire az elengedte a kezét. Hurrá, így legalább volt megfelelő számú végtagja a műtéthez (igaz, dupla kesztyűbe bújtatva…). Ezek után már csak mindenféle ráncigákat éreztem, meg egészen fent a bordámnál valami húzó fájdalmat, de nem volt vészes. Viszont nem nagyon nagy jókedvvel hallgattam, ahogy az operátor ecsetelte az asszisztensnek, hogy „szentégszűzmáriaatyagatyamivanitt”. Tudtomra jutott, hogy amennyiben sürgősségi császárra került volna sor, a hólyagom szinte biztos sérül, olyan rossz helyen (magasan) volt az előző műtét után, emellett számtalan összenövés is nehezítette az operációt. A kedves asszisztens doktornő mondta is, hogy bizony ő még ilyet sosem látott. A férjem közben nem szólalt meg, csak simogatta a fejem. Azért jó lett volna látni az arcát is közben, de a fejem búbjánál volt elhelyezve. Minden kacifánt ellenére hamarosan megszólalt a szülésznő, hogy mindjárt kint a baba, a haját már látja. Erre a férjem csak annyit kérdezett, hogy „Szőke?”, mire megnyugtatták, hogy nem. És pár másodperc múlva, 13 óra 21-kor elő is kotorták a mi pici babánkat. Nem sírt, egy árva hangot nem adott ki, csak békésen nézelődött körbe-körbe. Megmutatták, és akkor láttam meg, mennyire pirinyó. Elvitték, megnézte a gyerekorvos, aztán 1 percre visszahozták, de borzasztó hideg volt a műtőben, nem maradhatott sokáig. Én csak néztem a kedves, ismerős arcot, és csak azt tudtam mondani, hogy mennyire kis picurka, és milyen szép. Sosem fogom elfelejteni, mennyire boldog voltam, hogy átélhettem, ahogy világra jött, láthattam az édes kis pofiját, és tudhattam, hogy minden rendben van vele. A férjem elkísérte Simont a „rendberakó helyiségbe”, azaz vissza oda ahonnan indultunk. A szülésznő nagyon kedves volt, feltelefonált a műtőbe Simi paramétereivel (3060g, 52 cm, Apgar 9/10).

Ez alatt én teljesen fel voltam villanyozva, az átélt hatalmas öröm hullámain dobálóztam. Csak fél füllel hallottam, mikor a doktornő megköszönte az orvosnak, hogy őt kérte fel asszisztensnek, mert ilyen dolgokat (itt az én személyes belsőségeimre célzott) ő még nem látott, és sok új tapasztalatot szerzett. Biztos nem lehetett könnyű, mert mikor a jódoktor levette magáról a türkiz műtőscuccot, alatta a hátán egy hatalmas tócsa volt, és az arcáról is patakokban folyt a víz, annak ellenére, hogy olyan hideg volt a műtőben, hogy minden valamire való jegesmedve otthon érezte volna magát.

Az őrzőben délután fél órára megkaptam Simont, de csak fekve tarthattam a karomon, mert még nem telt el a 6 óra a spinál beadása óta, és a fejem nem emelhettem fel. A bal kezembe folyt az infúzió, azt nem mozdíthattam, mert kizárólag egyetlen szögben tudott folyni a lé, amint megmoccantottam, leállt. (Fejemelés ide vagy oda, annyit azét megkockáztattam, hogy az arcába csúszott sapit a fogammal feljebb ráncigáltam, hogy az egész gyönyörű arcocskáját nézhessem.)

Így csak néztem a kisfiamat, simogatni, megpuszilni nem tudtam, csak bőgtem, mint a szamár, és tudtam, hogy én lennék a világ legnagyobb vesztese, ha ezt a csodát kihagytam volna az életemből. Csak néztem, néztem, valahogy úgy, mint József Attila versében Mária: „hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját”. Nem győztem elég hálás lenni Istennek, hogy megadta őt nekünk, minden rendben van mindenkivel, és van egy gyönyörű, egészséges kicsi fiunk.

Isten hozott, pici Simon, nagyon szeretünk!

13 éves

  lett ma Noémi. Azt hiszem, nem lenne ide való, ha azt írnám, hogy már végigalussza az éjszakát (csak elaludni nem akar), és utálja a tökfőzeléket (viszont az édességet szereti), és ügyesen öltözik egyedül.

Ezért csak egy vers az elejére.

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

 

És most megtudhatja mindenki, hogy született Noémi. Nem lett rövid a történet, pedig igyekeztem a lényegtelen dolgokat kihagyni. Nem tudom, valahogy egy szülésnél nincsenek lényegtelen dolgok, maximum olyanok, amik senkit nem érdekelnek. Ezért aztán nyugodtan ugorja át, aki nem bírja tovább.

Úgy kezdődött, hogy nem akart megszületni. 2000. május 13. – ez volt a bűvös dátum, de nem jött, és nem, és nem. Úgyhogy 18-án irány a kórház, hogy ha nem lesz más megoldás, akkor néhány nap múlva mindenképpen kiugrasztják a nyulat a bokorból.

20-ára, szombatra, esküvőre voltunk hivatalosak, ahová el is engedtek, mert jobb dolgom úgyse nagyon volt. Mondjuk, szülni épp lehetett volna, de semmi jelét nem tapasztaltam a vajúdásnak. Nem úgy az orvos, aki biztos, ami biztos alapon 19-én délelőtt megvizsgált, hogy még mindig szabad-e esküvőre mennem. Megadta az engedélyt, de közölte, hogy megeszi a saját fejét, ha én esküvőn leszek másnap délelőtt, ugyanis a takaró alatt a kórházi unalom kellős közepette titokban már vajúdok. Mondtam, én ugyan nem. Mondta, hogy pedig de. Mondtam, hogy noha még sosem szültem, egy kis vajúdást, akármennyire titkos is, csak észrevennék magamon.  Mondta, hogy a nők tudnak észrevétlenül, alattomban vajúdni, és én most épp azt csinálom. Mondtam, hogy hahaha…

Ezek után nagyjából egy órával, úgy délelőtt 10 körül, a meglepetés teljes erejével csapott le rám egy deréktáji „összefacsaró” fájdalom. Na, csak nem igaza lesz az öregnek? Aztán el is felejtettem ezt a kis közjátékot, csak két óra múlva juttatta eszembe egy újabb késforgatás, hogy akár szülhetek is. Így, mikor délután bejött a férjem, megkértem, hogy ne menjen haza, hanem aludjon a szüleinél, és onnan jöjjön értem autóval másnap, majd menjünk haza átöltözni az esküvő előtt. Mert úgy fáj néha a hasam meg a derekam, hogy majd’ leszakad, nem szívesen tömegközlekednék ilyen állapotban. Meg aztán lehet, hogy mégis inkább szülünk, és nem esküvőzünk. De azért aludjon nyugodtan, ha valami esemény lesz, jelentkezem.

Úgy 5-6 órától már óránként jöttek az összehúzódások, de 11 körül még el tudtam aludni. Aludtam is fél 1-ig, de utána nem bírtam. Nem kizárólag a fájások miatt, bár azért az se volt kellemes, hanem a rám tört cifra fosás miatt. Mikor fél órán belül már harmadszorra mentem el WC-re, inkább kimentem a folyosóra, hogy ne zavarjam a járkálásommal a szobatársaimat. Jobb dolgom nem lévén odaültem a nővérpult előtt világító lámpa mellé és olvasgattam. Fél 3 körül arra jött egy nővér egy másik osztályról és megkérdezte, hogy mit csinálok én ott magányosan.

-          Azt hiszem, hamarosan szülök, de nem akartam felverni senkit a mászkálásommal, ezért kijöttem a szobából. És miért nem keltettem fel a szülésznőt? Á, nem akartam zavarni, biztos fáradt, én meg jól elvagyok. Na, persze, - és felzavarta legédesebb álmából kolléganőjét.

Lett is nagy sürgés-forgás körülöttem. Gyors vizsgálat (jó 1,5 ujjnyi), ezért aztán a szülőszobán ügyelő orvost is fel kellett kelteni miattam, aki szintén megvizsgált (bő 1 ujjnyi – ekkora a különbség egy nő és egy férfi keze között…).  No, és akkor az előkészítés – nem részletezem, de azért annyit tudni kell, számomra akkor lett nyilvánvaló, hogy sprintszámokat kizárólag beöntött fenékkel kellene futtatni az atlétikai versenyeken, mert eszméletlen világrekordok születnének.

Miután belülről tiszta lettem, felszólítottak egy zuhanyzásra (hogy kívülről is kifogástalanul csillogjak-villogjak), valamint a szülőszobai motyó összekészítésére. Ezek elvégzése után felsorakoztam a lift előtt, és felvonultunk a vajúdóba, úgy 4 óra körül. Birtokba vettem egy ágyat, és vártam a csodát. Néha-néha rám nézett a szülésznő, kérdezte, nem szeretnék-e inkább sétálni, de nem szerettem volna, jobb volt oldalt feküdni. Fél 6 körül telefonáltam a férjemnek (nem mobilról, hanem a szülőszobai vezetékesről), hogy ez a lány elindult kifelé, de nem kell sietni, mert még irtóra az elején vagyunk. Azért szeretettel várom, persze, de nem kell rohanni, csak érjen be, az a lényeg.

Közben telt-múlt az idő, orvosok, szülésznők jöttek-mentek, de valahogy mindenki a lábaim között kötött ki. Szombat volt, és rajtam kívül senkinek nem volt sürgős szülnivalója, úgyhogy egyetlen valamire való szülőnőként rajtam elégítette ki a buzgó egészségügyi személyzet mindenféle kotorászás iránti vágyát. Jó hír volt ez mindenképpen, mert a terhességemet végig követő orvost, akivel szülni szándékoztam volna, nem lehetett elérni, így viszont tudtam, hogy ha véletlen ki találnám pottyantani utódomat, bőven lenne ember, hogy elkapja.

No, azért fél 8 körül csak sikerült elérni a dokit (ekkor már 3,5 ujjnyi volt a „tágulatom”), és utasítást is adott a burok megrepesztésére. Megtörtént, majd egy bazi nagy betétet tettek a lábaim közé, és sétálásra szólítottak fel. Szót nem szóltam, felkecmeregtem, majd –bugyi nélkül, ami tartotta volna a hülye betétet- kacsázva sétálgattam, közben persze fájt, mint az állat (ez volt a cél a burokrepesztéssel, ugyebár), csorgott a magzatvíz, kínlódtam. Hamar meguntam, és szóltam, hogy nem-e lenne-e baj-e, ha inkább újra leheverednék, mert ez nekem marharossz. Megengedték. Néha-néha benézett a szülésznő, hogy elmúltak-e a fájásaim? Már miért múltak volna el? Hát, mert nem kiabálok, és a gép erős fájásokat mutatott, hátha elmúltak. Mondtam, akkor se kiabáltam, mikor az erőseket mutatta, most is fáj, sokkal jobban, de valahogy nem akaródzik kiabálni. Olyan nagy baj ez? Hát, nem baj, csak nem ezt szokták meg. Oh, bocsánat, akkor ordítsak, így jelezvén az egész univerzum számára, hogy szülök? Nem, nem feltétele az ordítás a szülésnek, végül is anélkül is lehet szülni. Megnyugtató. 

Férj 8-ra érkezett, illatosan, borotválkozva, csinosan, mint aki esküvőre készül. Kérdeztem, anyámat hívta-e, mondta, hoppá, elfelejtette, mondtam, de jó. Gyors telefonálás a szülőszobáról, mert még mindig nem volt mobilunk. Hiba volt. Ugyanis jóanyám negyedóránként telefonált a szülőszobára bőgve, hogy mi a helyzet. Én minden egyes alkalommal lekászálódtam az ágyról, odavánszorogtam a készülékhez, és mondtam, hogy még nem szültem meg, de folyamatban van. A negyedik telefonálásnál közölte, hogy már süti a rántott húst nekem (jesszusom), és főzzön-e levest is (szűzanyám) és megszültem-e. Mondtam nem kell hús, leves se, és ne telefonáljon többet, mert kitagadom magam a családból, majd szólunk, ha lesz gyerek, de ha nem hagy nyugodtan szülni, akkor sose lesz unokája. Na, végül csak hagyott.

Ja, közben vissza-visszajött a burokrepesztős orvos, aki roppant idegesítő módon kérdezte 5 percenként, hogy vannak-e „kakilós” fájásaim (így: Vannak kaaaa-kiii-lóóóós fájások?). Mondom, nincsenek. Egy idő után megunhatta, hogy nem vagyok elég együttműködő, így újra sétálni lettem zavarva. Szerencsére ott volt már a férjem, így rajta lógtam, mikor fájt, és neki nyavalyogtam, hogy fáj (tényleg fájt, nem hülyéskedtem), így könnyebb volt elviselni a nyavalyás sétálást. Nekem irtó rossz volt, nem tudom, más mit élvez benne. Ezek után még a nagy gumilabdára is ráültettek, na, az konkrétan visszanyomta belém a gyereket, így le is ugrottam róla amint lehetett.

Fél 10-kor végre befutott a várva várt doki. Ráckevén volt fodrásznál és a piacon, de félretette a kedvemért ezeket a fontos dolgokat. Picit azért megdorgált, hogy hogy képzelem én ezt a szülést, hát nem arról volt szó, hogy esküvőre megyek? Csak ezért mert elindulni a világ végére, mert úgy tudta, nem lesz velem dolga. Csak úgy farmerban, ingben –és persze kesztyűben- megvizsgált, és közölte, hogy akkor akár fel is ugorhatok a szülőágyra, mert teljesen kész vagyok arra, hogy szüljek.

Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy pillanatok alatt átugrottam a szülőágyra, csináltunk egy-két próbanyomást, és hajrá. 9 óra 40 körül mondta a doki, hogy már látja a baba fejét, nemsokára meg is lesz. Én naivan megkérdeztem a szülésznőt, hogy hány fájás egy átlagos „gyerekkinyomás”. Mondta, nagyjából öt, ez ugye 5x3 nyomás. De van olyan, aki 3 fájásra megszül, viszont előfordul olyan is, aki csak 7-8-ra. No, én 13-ig számoltam, utána elvesztettem a fonalat. Ez a szülés marha fárasztó dolog, főleg, ha az ember lánya olyan béna benne, mint én. Iszonyú erőfeszítés nyomni és közben két kézzel tartani a felhúzott térdeidet. Főleg olyan sokszor, hogy már számolni sem tudod. Doki látta, hogy ez nem fog menni, mondta fél 11 magasságában, hogy vákuum kellene. Mondtam, azt nem szeretném, köszönöm (gondoltam: anyádat vagdalod szét, és az ő gyerekének a koponyáját szippantod csúcsosra). Oké, de akkor segítség kell. Jött is vagy 2-3 orvos más osztályokról (említettem már, hogy szombat volt, és senki nem szült rajtam kívül) segíteni. A segítség abban merült ki, hogy míg én eszeveszetten nyomtam, valamelyik megpróbálta kikönyökölni belőlem a gyereket (a férjem szerint térdelés is volt, de én azt nem láttam, csak a fölém tornyosuló fehérséget), egy másik -általában a "saját" dokim- próbálta alul forgatni és kihúzni belőlem. Amikor már nagyon elfáradt a fölül lévő –láttam a patakokban folyó verejtéket az arcán-, szólt a másiknak, hogy cseréljenek. Engem nem akart senki felváltani, ezt eléggé nehezményeztem. Közben egész fogadóbizottság gyűlt össze gyermekem számára: az ágyam végénél megjelentek az újszülött osztályról a népek. Állítólag problémás szüléseknél ez van, ha gond adódik a babával, azonnal kéznél legyenek. Persze, ezzel akkor nem idegesítettek, csak annyit mondtak, hogy ők a kisbabát fogják ellátni. 

Lassan olyan fáradt lettem, hogy alig éltem, de szép csöndben nyomtam, nyomtam és nyomtam. Ekkor már volt bennem annyi oxitocin, amennyivel egy bölcsis csoportot meg lehet szülni, meg némi cukros izé, mert nem ettem és nem ittam előző este óta.

A férjem csak ült a fejem mellett és törölgette a számat nedves gézzel. Kis idő után közöltem vele, hogy ha ki meri csavarni a gézt, nagyon megjárja. Így a víztől tocsogó gézlapból szívtam ki az éltető nedűt, mert inni nem adtak, pedig olyan szomjas voltam, hogy majd’ elpusztultam. 

Háromnegyed 12 előtt 1-2 perccel megkérdezte a doki, hogy mit mondok most a vákuumra. Azt, hogy ide vele! Bármi szóba jöhetett már (vákuum, ipari porszívó, kézigránát), csak legyen vége, annyira elfáradtam. Érdekes, a fájdalom nem volt nagy -a tolófájások alatt semmiféle fájdalmat nem éreztem, csak a kényszert, hogy nyomjak- , csak a fáradtság. Egy nyisszantás (ekkor hagyta el az első és egyetlen hangos szó a számat), na, nyomjon, na, még egyet! És vége volt. 

Csak nyöszörgött a kis drágám, nem sírt. Üdvözült mosollyal néztem a férjemre, hogy „megcsináltuk”, de rám se bagózott. Csak nézte a pici lányt és potyogtak a könnyei. Aztán rám tették (a babát, nem a férjemet), és én mindössze azon csodálkoztam, hogy mennyire nagy, és hogy a csodában fért el bennem. És már akkor tudtam, hogy szeretném újra átélni.

A vákuum miatt 4 órát voltam az őrzőben, addig végig együtt voltunk. Néztük és gyönyörködtünk a csodálatos kislányunkban.

Szépsége azóta is változatlan, de kiderült hogy okos is. Meg más, egyéb nagyszerű tulajdonságokkal is rendelkezik, bár most kamasz, erről viszont a szülinapján semmiképp nem akarok beszélni.

Igenis tudnom kellett volna!

Tegnap, miután hazaérkezett, szokás szerint feltettem a férjemnek azt a semmitmondó, ócska kérdést, hogy mi volt a munkahelyén. Ő közölte velem, hogy semmi, bár nem is volt ma a munkahelyén, mert Veszprémbe ment(ek) egy ügyfélhez. Hogymivan? Igaz, reggel szép nadrág és ing plusz cipőmustra volt, de azt hittem, hogy az időnként előforduló "céges reggeli" nevű összejövetelre megy. Nem, ő Veszprémben volt. Én meg rákérdeztem, hogy nem lett volna-e illendő ezt nekem elmondani valamikor? Mire ő, hogy ugyan minek, hiszen reggel ugyanakkor ment el és délután ugyanakkor jött haza. Nem mindegy, hogy közben hol dolgozott? 

Most komolyan, én vagyok a hülye, aki mindenkinek minden lépéséről tudni akar (kismama, aki sehová se megy, legalább azt tudja, mások hol vannak), vagy a férjem az, aki kevés infóval lát el engem? Mert mi van, ha valami történik vele (ez az egyik, sőt, talán az egyetlen félelmem), jön a rendőr, én meg közlöm, hogy á, az nem az én férjem, ő nem is járt arra, mert máshol dolgozik. Aztán kiderül, hogy mégis. Vagy valami történik itthon, és haza kell ugrasztanom (mint mikor Simit várva váratlanul nem engedtek haza a kórházból a vizsgálatról), ő meg nem tud ugrani, mert Veszprémből lehetetlen.

Na, kinek van igaza? Nyilván nekem. Vagy tényleg túlzás, és ez már úgy tűnik, mintha nekem kellene lennem a Big Mothernek Brothernek?

Másokat olvasok

És ez engem frusztrál. Mostanában bele-beleolvasok egy-egy "idegen" blogba, és teljesen el vagyok képedve azon, hogy egyesek hogy képesek annyira jól írni, mondhatni irodalmi igényességgel, hogy élvezet minden szavukat olvasni (ez egyébként olyan blogokra is érvényes, ahová "haza járok"). Akkor is, ha éppen nem értek egyet az aktuális poszt témájával, vagy amúgy, ha bénán lenne megfogalmazva, idegesítő rinyálásnak tűnne, amit leírtak. De olyan klasszul adják elő, hogy elolvasom az egész bejegyzést, sőt, olykor vissza-visszatérek egy-egy blogra, mintegy ellenőrzés képpen, hogy nem csak egy véletlenül szenzációsan megírt posztot olvastam-e. Hát, többnyire nem.

Ilyenkor gondolkodom azon, hogy esetleg zárttá kellene tennem a saját blogomat, mert ha idetéved egy-két műértő, és belémolvas, akkor soha többé nem jön vissza, sőt elkergeti a környéken ólálkodókat is a házam tájától. Jó, mondjuk alapvetően nem a nagyvilágnak írok -pedig kattintottak már ide, bár, nyilván nem szándékosan, még Kirgizisztánból is -, mégis elkerülhetetlen, hogy akárki olvasson. Az igaz, hogy a blogírás nem verseny, hogy ugye kitudjobbat-viccesebbet-frappánsabbat, meg alapból magának ír az ember, de én születetten kisebbségi komplexussal küzdök, és állandóan arra gondolok, hogy biztos mindenki, aki olvas, tiszta idiótának tart (mondjuk, nem éppen alaptalanul). Na jó, akikhez rokoni szálak fűznek, úgysem fognak kritizálni - a lányom nem mer, a férjem sose mondja, hogy olvas, a húgom meg fényévente téved erre, mások meg már hozzá szoktak a stílus(talanság)hoz. Vagy ha nem, akkor gyorsan szokjanak hozzá!

Az is zavar, hogy nem tudok eléggé költőien fogalmazni. Igaz, költői vénával sose rendelkeztem, ha irodalom órán kötelező volt valami verset írni, én úgy ragaszkodtam a rímekhez, mint Nyomasek Bobó, a tartalom szinte mindegy volt, az "abab" mindent felülírt, még egy nyomorult "axax"-et se tudtam írni, szabad versről meg ne is beszéljünk. Amúgy gimiben irodalom fakultációra jártam, de ez a blog szempontjából lényegtelen (a latin és történelem meg pláne). De olyan jó lenne néha, ha valami igazán felemelő történik velünk - olykor megesik, mert nem kizárólag szenvedés az életünk- úgy írni róla, hogy könnyezik tőle a kedves Olvasó (Pont a napokban olvastam a fb-n a helyesírós oldalon, hogy a nagy kezdőbetűvel írt köznevek modorosak, úgyhogy módosítok: a kedves olvasó). Nem a röhögéstől, hanem a meghatottságtól kellene bőgve fakadni. Főleg most, hogy jönnek sorra a gyerekeim születésnapjai, és kellene róluk valami könnyezőset írni, mert azt úgy illik. Legalábbis, akiket olvasok, azok többnyire úgy csinálják.

Pont tegnapelőtt rendeltem meg Noéminek a Kezdő írók kézikönyvét  (ami nem egy üres könyv, hogy el lehessen benne kezdeni az írást, ahogyan azt a férjem gondolta), és elhatároztam, hogy el is fogom olvasni, hátha csiszol valamit rajtam. Úgyhogy nem kell meglepődni, ha néhány hét múlva rám se ismer majd senki, olyan kifinomult és zseniális lesz minden posztom.

Ezt a bejegyzést két nap alatt hoztam össze (megdöglött a másik gépünk, így családilag osztozunk a laptopon, én pedig kifejezetten hátrányos helyzetűnek számítok a laptopért való sorban állásban), és közben jutott tudomásomra, hogy egyik -rendszeres és feliratkozott- olvasóm, aki a titokzatos "rejtelmek" nevet viseli (és én is rendszeres olvasója vagyok, meg fórumtárs a babás oldalon, és már voltam is náluk, viszont a futás szépségéről nem tudott egyelőre meggyőzni), elindította újratöltött blogját egy másik szolgáltatónál. Na, ő pont az, akit érdemes olvasni, mert ha egy bejegyzést elolvas az ember, rászokik. Mindenkinek szívből ajánlom,  a blog, ami kellemes szórakozást ígér, itt található .

Ha valaki kíváncsi,

annak elmondom, hogy ma telt le az egy hónap a fogyókúra kezdete óta. Ráálltam a mérlegre, 60,9 kg-t mutatott. Ez mindenképpen dicséretes -meg is simogattam a buksimat. De be kell vallanom, hogy egy hete 60,1 kg voltam -mert néha azért megnéztem, nem hízok-e túl gyors ütemben. Akkor annyira megijedtem, mennyire törékennyé és légiesen karcsúvá váltam mindössze 3 hét alatt, hogy kicsit visszafogtam a diétát és mozgást (jó, a mozgást nagyon), nehogy elfogyjak nagy hirtelen. Ma reggel azt mondta a mérleg, hogy a hirtelen elillanás veszélye nem fenyeget, úgyhogy folytatom - nem túl intenzív - fogyókúrámat. Sajnos, az életmódváltást totál bebuktam, mindig meg tudtam magyarázni, hogy éppen miért nem tornáztam, viszont az, hogy nincs édesség meg cukros lötyik és fehér liszt, egész jól ment. Egy hónap múlva helyzetjelentés.

Tudtam ám, hogy ez lesz

Mármint, hogy elfogy a lelkesedés, és egy idő után alig fogok írni. Pedig már nem is foghatom a sulira, mert szombaton voltam utoljára. Nincs több házi -és szakdolgozat, prezentáció, portfólió és hasonló, életet megkeserítő dolgok. Végeztem. Mindössze egy államvizsga néhány hét múlva, és kész. Jó, szeptembertől azért beiratkozom egy "álfélévre", hogy meglegyen a szakképesítésem is a szakvizsga mellé, de akkor nem kell majd bejárni, csak a végére leadni egy szakdogát plusz egy újabb államvizsgát tenni.

Viszont diplomám nem lesz, csak papírom. Legalábbis addig, amíg be nem mutatok egy középfokú nyelvtudásról szóló igazolást, úgynevezett nyelvvizsga bizonyítványt, a megfelelő helyen. Mert hogy nekem olyanom nincs, és annak ellenére, hogy igen vén vagyok már, annyira azért mégsem, hogy eltekintsenek eme fontos papír meglététől. Hah, nincs nyelvvizsgája, de diplomája igen? Hogyan lehetséges ez? - hördülhetnek most fel több százan mindketten, akik a blogomat olvassák. Hát úgy, kérem szépen, hogy nem volt kötelező. Illetve de, államilag igen, csak akkoriban még volt egy olyan lehetőség, hogy a főiskola (egyetem nem) elfogadhatja nyelvvizsga helyett a saját intézményi vizsgáját. És nálunk elfogadták, így esze ágában se volt senkinek a Rigó utca - akkoriban még egyedüli államilag elismert nyelvvizsga központ - büdzséjét növelni. Egyrészt, mert elsőre csak nagyon keveseknek sikerült - a fent említett egyeduralkodás miatt -, másrészt, mert genetikailag minden ember a könnyebb ellenállás irányába mozdul.

Pillanatnyilag szenvedek, hogy mi legyen. Mindenképpen szeretném a keményfedelű papírt, nem azért töltöttem ennyi időt a sulival, hogy most elússzon. Másrészt, mert a tanulmányi szerződésem a diploma megszerzéséről szól. Felmerült bennem az Ecseri úti piac online nyelvtanfolyam gondolata, de ezzel még barátkozom. Kérdés még az is, hogy melyik nyelvből szerezzek nyelvvizsgát? Mert németet nagyon hosszú ideig tanultam, és ha kicsit megerőltetem magam, simán ment volna a középfokú, viszont annak a nyelvtana sokkal nehezebb. Angolból lejjebbről kellene kezdenem, de többen mondták már, hogy gyorsabban lehet eljutni a középfokig. A húgom lováriból nyelvvizsgázott fél év alatt :-). Annak ellenére, hogy kilenc évig tanult németet általános -és középiskolában, majd az egyetemen angolt. Ő is a könnyebb ellenállás felé mozdult. Lehet, hogy nekem is a lovárit kellene megpróbálnom?

Ja, és hogy visszatérjek a bejegyzés címéhez: egy csomó mindenről akarok írni. Úgyhogy elképzelhető, hogy a közeljövőben fogok is.