13 éves

  lett ma Noémi. Azt hiszem, nem lenne ide való, ha azt írnám, hogy már végigalussza az éjszakát (csak elaludni nem akar), és utálja a tökfőzeléket (viszont az édességet szereti), és ügyesen öltözik egyedül.

Ezért csak egy vers az elejére.

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

 

És most megtudhatja mindenki, hogy született Noémi. Nem lett rövid a történet, pedig igyekeztem a lényegtelen dolgokat kihagyni. Nem tudom, valahogy egy szülésnél nincsenek lényegtelen dolgok, maximum olyanok, amik senkit nem érdekelnek. Ezért aztán nyugodtan ugorja át, aki nem bírja tovább.

Úgy kezdődött, hogy nem akart megszületni. 2000. május 13. – ez volt a bűvös dátum, de nem jött, és nem, és nem. Úgyhogy 18-án irány a kórház, hogy ha nem lesz más megoldás, akkor néhány nap múlva mindenképpen kiugrasztják a nyulat a bokorból.

20-ára, szombatra, esküvőre voltunk hivatalosak, ahová el is engedtek, mert jobb dolgom úgyse nagyon volt. Mondjuk, szülni épp lehetett volna, de semmi jelét nem tapasztaltam a vajúdásnak. Nem úgy az orvos, aki biztos, ami biztos alapon 19-én délelőtt megvizsgált, hogy még mindig szabad-e esküvőre mennem. Megadta az engedélyt, de közölte, hogy megeszi a saját fejét, ha én esküvőn leszek másnap délelőtt, ugyanis a takaró alatt a kórházi unalom kellős közepette titokban már vajúdok. Mondtam, én ugyan nem. Mondta, hogy pedig de. Mondtam, hogy noha még sosem szültem, egy kis vajúdást, akármennyire titkos is, csak észrevennék magamon.  Mondta, hogy a nők tudnak észrevétlenül, alattomban vajúdni, és én most épp azt csinálom. Mondtam, hogy hahaha…

Ezek után nagyjából egy órával, úgy délelőtt 10 körül, a meglepetés teljes erejével csapott le rám egy deréktáji „összefacsaró” fájdalom. Na, csak nem igaza lesz az öregnek? Aztán el is felejtettem ezt a kis közjátékot, csak két óra múlva juttatta eszembe egy újabb késforgatás, hogy akár szülhetek is. Így, mikor délután bejött a férjem, megkértem, hogy ne menjen haza, hanem aludjon a szüleinél, és onnan jöjjön értem autóval másnap, majd menjünk haza átöltözni az esküvő előtt. Mert úgy fáj néha a hasam meg a derekam, hogy majd’ leszakad, nem szívesen tömegközlekednék ilyen állapotban. Meg aztán lehet, hogy mégis inkább szülünk, és nem esküvőzünk. De azért aludjon nyugodtan, ha valami esemény lesz, jelentkezem.

Úgy 5-6 órától már óránként jöttek az összehúzódások, de 11 körül még el tudtam aludni. Aludtam is fél 1-ig, de utána nem bírtam. Nem kizárólag a fájások miatt, bár azért az se volt kellemes, hanem a rám tört cifra fosás miatt. Mikor fél órán belül már harmadszorra mentem el WC-re, inkább kimentem a folyosóra, hogy ne zavarjam a járkálásommal a szobatársaimat. Jobb dolgom nem lévén odaültem a nővérpult előtt világító lámpa mellé és olvasgattam. Fél 3 körül arra jött egy nővér egy másik osztályról és megkérdezte, hogy mit csinálok én ott magányosan.

-          Azt hiszem, hamarosan szülök, de nem akartam felverni senkit a mászkálásommal, ezért kijöttem a szobából. És miért nem keltettem fel a szülésznőt? Á, nem akartam zavarni, biztos fáradt, én meg jól elvagyok. Na, persze, - és felzavarta legédesebb álmából kolléganőjét.

Lett is nagy sürgés-forgás körülöttem. Gyors vizsgálat (jó 1,5 ujjnyi), ezért aztán a szülőszobán ügyelő orvost is fel kellett kelteni miattam, aki szintén megvizsgált (bő 1 ujjnyi – ekkora a különbség egy nő és egy férfi keze között…).  No, és akkor az előkészítés – nem részletezem, de azért annyit tudni kell, számomra akkor lett nyilvánvaló, hogy sprintszámokat kizárólag beöntött fenékkel kellene futtatni az atlétikai versenyeken, mert eszméletlen világrekordok születnének.

Miután belülről tiszta lettem, felszólítottak egy zuhanyzásra (hogy kívülről is kifogástalanul csillogjak-villogjak), valamint a szülőszobai motyó összekészítésére. Ezek elvégzése után felsorakoztam a lift előtt, és felvonultunk a vajúdóba, úgy 4 óra körül. Birtokba vettem egy ágyat, és vártam a csodát. Néha-néha rám nézett a szülésznő, kérdezte, nem szeretnék-e inkább sétálni, de nem szerettem volna, jobb volt oldalt feküdni. Fél 6 körül telefonáltam a férjemnek (nem mobilról, hanem a szülőszobai vezetékesről), hogy ez a lány elindult kifelé, de nem kell sietni, mert még irtóra az elején vagyunk. Azért szeretettel várom, persze, de nem kell rohanni, csak érjen be, az a lényeg.

Közben telt-múlt az idő, orvosok, szülésznők jöttek-mentek, de valahogy mindenki a lábaim között kötött ki. Szombat volt, és rajtam kívül senkinek nem volt sürgős szülnivalója, úgyhogy egyetlen valamire való szülőnőként rajtam elégítette ki a buzgó egészségügyi személyzet mindenféle kotorászás iránti vágyát. Jó hír volt ez mindenképpen, mert a terhességemet végig követő orvost, akivel szülni szándékoztam volna, nem lehetett elérni, így viszont tudtam, hogy ha véletlen ki találnám pottyantani utódomat, bőven lenne ember, hogy elkapja.

No, azért fél 8 körül csak sikerült elérni a dokit (ekkor már 3,5 ujjnyi volt a „tágulatom”), és utasítást is adott a burok megrepesztésére. Megtörtént, majd egy bazi nagy betétet tettek a lábaim közé, és sétálásra szólítottak fel. Szót nem szóltam, felkecmeregtem, majd –bugyi nélkül, ami tartotta volna a hülye betétet- kacsázva sétálgattam, közben persze fájt, mint az állat (ez volt a cél a burokrepesztéssel, ugyebár), csorgott a magzatvíz, kínlódtam. Hamar meguntam, és szóltam, hogy nem-e lenne-e baj-e, ha inkább újra leheverednék, mert ez nekem marharossz. Megengedték. Néha-néha benézett a szülésznő, hogy elmúltak-e a fájásaim? Már miért múltak volna el? Hát, mert nem kiabálok, és a gép erős fájásokat mutatott, hátha elmúltak. Mondtam, akkor se kiabáltam, mikor az erőseket mutatta, most is fáj, sokkal jobban, de valahogy nem akaródzik kiabálni. Olyan nagy baj ez? Hát, nem baj, csak nem ezt szokták meg. Oh, bocsánat, akkor ordítsak, így jelezvén az egész univerzum számára, hogy szülök? Nem, nem feltétele az ordítás a szülésnek, végül is anélkül is lehet szülni. Megnyugtató. 

Férj 8-ra érkezett, illatosan, borotválkozva, csinosan, mint aki esküvőre készül. Kérdeztem, anyámat hívta-e, mondta, hoppá, elfelejtette, mondtam, de jó. Gyors telefonálás a szülőszobáról, mert még mindig nem volt mobilunk. Hiba volt. Ugyanis jóanyám negyedóránként telefonált a szülőszobára bőgve, hogy mi a helyzet. Én minden egyes alkalommal lekászálódtam az ágyról, odavánszorogtam a készülékhez, és mondtam, hogy még nem szültem meg, de folyamatban van. A negyedik telefonálásnál közölte, hogy már süti a rántott húst nekem (jesszusom), és főzzön-e levest is (szűzanyám) és megszültem-e. Mondtam nem kell hús, leves se, és ne telefonáljon többet, mert kitagadom magam a családból, majd szólunk, ha lesz gyerek, de ha nem hagy nyugodtan szülni, akkor sose lesz unokája. Na, végül csak hagyott.

Ja, közben vissza-visszajött a burokrepesztős orvos, aki roppant idegesítő módon kérdezte 5 percenként, hogy vannak-e „kakilós” fájásaim (így: Vannak kaaaa-kiii-lóóóós fájások?). Mondom, nincsenek. Egy idő után megunhatta, hogy nem vagyok elég együttműködő, így újra sétálni lettem zavarva. Szerencsére ott volt már a férjem, így rajta lógtam, mikor fájt, és neki nyavalyogtam, hogy fáj (tényleg fájt, nem hülyéskedtem), így könnyebb volt elviselni a nyavalyás sétálást. Nekem irtó rossz volt, nem tudom, más mit élvez benne. Ezek után még a nagy gumilabdára is ráültettek, na, az konkrétan visszanyomta belém a gyereket, így le is ugrottam róla amint lehetett.

Fél 10-kor végre befutott a várva várt doki. Ráckevén volt fodrásznál és a piacon, de félretette a kedvemért ezeket a fontos dolgokat. Picit azért megdorgált, hogy hogy képzelem én ezt a szülést, hát nem arról volt szó, hogy esküvőre megyek? Csak ezért mert elindulni a világ végére, mert úgy tudta, nem lesz velem dolga. Csak úgy farmerban, ingben –és persze kesztyűben- megvizsgált, és közölte, hogy akkor akár fel is ugorhatok a szülőágyra, mert teljesen kész vagyok arra, hogy szüljek.

Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy pillanatok alatt átugrottam a szülőágyra, csináltunk egy-két próbanyomást, és hajrá. 9 óra 40 körül mondta a doki, hogy már látja a baba fejét, nemsokára meg is lesz. Én naivan megkérdeztem a szülésznőt, hogy hány fájás egy átlagos „gyerekkinyomás”. Mondta, nagyjából öt, ez ugye 5x3 nyomás. De van olyan, aki 3 fájásra megszül, viszont előfordul olyan is, aki csak 7-8-ra. No, én 13-ig számoltam, utána elvesztettem a fonalat. Ez a szülés marha fárasztó dolog, főleg, ha az ember lánya olyan béna benne, mint én. Iszonyú erőfeszítés nyomni és közben két kézzel tartani a felhúzott térdeidet. Főleg olyan sokszor, hogy már számolni sem tudod. Doki látta, hogy ez nem fog menni, mondta fél 11 magasságában, hogy vákuum kellene. Mondtam, azt nem szeretném, köszönöm (gondoltam: anyádat vagdalod szét, és az ő gyerekének a koponyáját szippantod csúcsosra). Oké, de akkor segítség kell. Jött is vagy 2-3 orvos más osztályokról (említettem már, hogy szombat volt, és senki nem szült rajtam kívül) segíteni. A segítség abban merült ki, hogy míg én eszeveszetten nyomtam, valamelyik megpróbálta kikönyökölni belőlem a gyereket (a férjem szerint térdelés is volt, de én azt nem láttam, csak a fölém tornyosuló fehérséget), egy másik -általában a "saját" dokim- próbálta alul forgatni és kihúzni belőlem. Amikor már nagyon elfáradt a fölül lévő –láttam a patakokban folyó verejtéket az arcán-, szólt a másiknak, hogy cseréljenek. Engem nem akart senki felváltani, ezt eléggé nehezményeztem. Közben egész fogadóbizottság gyűlt össze gyermekem számára: az ágyam végénél megjelentek az újszülött osztályról a népek. Állítólag problémás szüléseknél ez van, ha gond adódik a babával, azonnal kéznél legyenek. Persze, ezzel akkor nem idegesítettek, csak annyit mondtak, hogy ők a kisbabát fogják ellátni. 

Lassan olyan fáradt lettem, hogy alig éltem, de szép csöndben nyomtam, nyomtam és nyomtam. Ekkor már volt bennem annyi oxitocin, amennyivel egy bölcsis csoportot meg lehet szülni, meg némi cukros izé, mert nem ettem és nem ittam előző este óta.

A férjem csak ült a fejem mellett és törölgette a számat nedves gézzel. Kis idő után közöltem vele, hogy ha ki meri csavarni a gézt, nagyon megjárja. Így a víztől tocsogó gézlapból szívtam ki az éltető nedűt, mert inni nem adtak, pedig olyan szomjas voltam, hogy majd’ elpusztultam. 

Háromnegyed 12 előtt 1-2 perccel megkérdezte a doki, hogy mit mondok most a vákuumra. Azt, hogy ide vele! Bármi szóba jöhetett már (vákuum, ipari porszívó, kézigránát), csak legyen vége, annyira elfáradtam. Érdekes, a fájdalom nem volt nagy -a tolófájások alatt semmiféle fájdalmat nem éreztem, csak a kényszert, hogy nyomjak- , csak a fáradtság. Egy nyisszantás (ekkor hagyta el az első és egyetlen hangos szó a számat), na, nyomjon, na, még egyet! És vége volt. 

Csak nyöszörgött a kis drágám, nem sírt. Üdvözült mosollyal néztem a férjemre, hogy „megcsináltuk”, de rám se bagózott. Csak nézte a pici lányt és potyogtak a könnyei. Aztán rám tették (a babát, nem a férjemet), és én mindössze azon csodálkoztam, hogy mennyire nagy, és hogy a csodában fért el bennem. És már akkor tudtam, hogy szeretném újra átélni.

A vákuum miatt 4 órát voltam az őrzőben, addig végig együtt voltunk. Néztük és gyönyörködtünk a csodálatos kislányunkban.

Szépsége azóta is változatlan, de kiderült hogy okos is. Meg más, egyéb nagyszerű tulajdonságokkal is rendelkezik, bár most kamasz, erről viszont a szülinapján semmiképp nem akarok beszélni.