Egy éve már,

hogy Simikénk világra jött. A 3060 grammos indulósúlyt 9450-re tornázta fel, 52 centis magassága ma már 74 . Összes gyerekeim egyéves státusza alapján Simi testtömegével az előkelő második helyet szerezte meg Ádám mögött, de hosszúsága miatt majdnem lemaradt a dobogóról, épp elcsípte a harmadik helyet.

Beszéde: kiváló. Szókincse ugyan nem nagyon bővült az előző hónaphoz képest, csak a "Dádám" és a "hnnnn-ta" (Ádám, hinta) jött be, de az eddigieket szépen használja.

Mozgása: ő az első gyerekem, aki nem jár kapaszkodás nélkül a szülinapján. Mármint az elsőn, a többin valószínűleg fog. Kapaszkodva lépeget, és pár másodpercig kapaszkodás nélkül is megáll, de egyelőre ennyi.

Evése: mostanában kevésbé nagy étkű, és az édes dolgokat valahogy nem annyira szereti.

Alvása: katasztrófa. 5-15 közötti ébredést produkál éjjelente. Tudom, én rontottam el...

Játéka: legújabb kedvence a hinta (pedig azt hittem, kidobott pénz, eddig annyira utálta) , de szeret autózni is. Minden kerékkel rendelkező járművet tologat és brümmög hozzá. Pont, mint Ádám ennyi idősen.

Tudja hol a feje, hasa, füle, nyelve, szeme (csak becsukja kérésre), keze, lába, kukija (ezt melyik fiú nem tudja?).

Lássuk, hogy is volt...

Gyönyörű :-)

Ma reggel ébredés után

Teljesen felébredve, zsiványan

Totál elfáradva a tortával és a tesókkal

És azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik még, jöjjön Simon születésének története. Akik már olvasták tavaly, máshol, azok ugorjanak. Ez se lesz rövid, elnézést érte...

Simon születésének története

2012.05.21.

Eredetileg május 25-re vártuk, és az előzetes császár ellenére sima szülésre készültünk. Aztán lassan jöttek a problémák: először csak az ödéma, nem kicsi. Már látványra is egyre jobban hajaztam egy elefántra, nem csak szimpla életérzés volt számomra, hogy olyan vagyok, mint a nevezett óriásemlős. Aztán fehérje lett a vizeletemben és a végére a vérnyomásom is elkezdett felmenni. Hiába húztuk-halasztottuk, a vége az lett, hogy május 9-én be kellett feküdnöm a kórházba. Akkor még az is felmerült, hogy azon frissiben kiszakajtják belőlem a gyermeket, de jól reagáltam a mindenféle szerekre, és baba úr is elsőrangúan érezte magát, a műszerpark legalábbis imígyen jelezte. Mindenesetre, férjurammal semmit nem bíztunk a véletlenre, így ott, a lehetséges császármetszés rémével a nyakunkon roppant módon előrelátóan eldöntöttük leendő gyermekünk nevét. Végül aznap este már nem történt semmi, osztályra kerültem és vártam bizonytalan jövőmet.

12 napot töltöttem az I. Női Klinika terhesosztályán sószegény diétára ítélve, ami az amúgy is a gasztronómia csúcsát jelentő kórházi koszt még élvezhetetlenebb variációja. De hős voltam, kitartottam, és nem hozattam magamnak a sarki Mekiből sült krumplit (pedig majd’ megvesztem érte…), csipszet sem vettem a büfében (nagyon drága volt…). Csak csokit zabáltam kiló számra, hogy a napi CTG jól sikerüljön, és ne kelljen a szülőszobán végeznem (mint a második kórházi napomon) egy branüllel a kezemben zubogtatva belém a cukros infúziót, hogy a gyermek magához térjen és megmoccanjon végre. És aztán egész álló nap és éjjel másodpercnyi szünetet sem hagyva üssön-vágjon, megbosszulván ezzel az édes pihenésének véget vető rettenetes cukros lötyi erőszakos elfogyasztatásának bűntettét.

Hogy ne unatkozzam a kórházi lét alatt, az összes tudományos vizsgálatban való részvételre igent mondtam. Így aztán véremet adtam a 2. típusú diabétesz vizsgálatához (sőt, a baba köldökzsinór vérét is). 2 naponta jártam a magas vérnyomástól sújtott kismama-halmaz érdekeit szem előtt tartva mindenféle ereim áramlásának nyomon követésére (ahol nyomban kiderült, hogy jobb oldalon KDM, majd szép lassan a bal oldalon is KDM lett). Ezek után kitöltöttem egy részletes kérdőívet szintén a magas vérnyomásomnak köszönhetően, de ez már egy harmadik roppant tudományos dolog volt. Egyik szabad délelőttömön 2 szülésznő hallgató kapott 5-öst a rajtam abszolvált államvizsga tételért. És még azt is bevállaltam, hogy külföldi medikusok előtt keringés javító tornát végezzek (jó nem egyedül…), és be kell valljam, 9 hónapos terhesen sokkal jobban csináltam, mint némely leendő doktor (ugyanis a szigorú gyógytornász néni rajtuk is számon kérte a gyakorlatokat).

Időközben eldőlt a baba szülinapja is: ha magától nem indul be a szülés (ami, ha megtörténik, akkor sima hüvelyi szülés lett volna), akkor május 21-én, hétfőn, a nagymamája 70. születésnapján fog megszületni.

Azt hittem, jó lesz, hogy tudom, mikor mi fog történni, de nem. Már szombaton tiszta ideg voltam, és olyan dolgoktól kezdtem félni, ami azelőtt fel sem merült bennem. Egy csomó „mi lesz, ha”: rosszul szúrják a spinált és érezni fogok mindent/soha nem érzek többé semmit deréktól lefelé; ha valamilyen létfontosságú alkatrészem megsérül a műtét alatt; valami eszméletlen komplikáció történik; csak simán belehalok a császármetszésbe… Érdekes, a baba miatt valahogy nem aggódtam, annyit vizsgálták, hogy tudtam, nincs semmi baja. Hogy minden teljesen komfortos legyen, rám jött valami eszméletlen hasmenés is, és ki is tartott 3 napig. A végén már nem tudom, mi jött belőlem, de jött. Szombattól hétfőig így teltek a napok: idegeskedés-sírdogálás-WC-re futkározás. Rettegtem, még a férjemmel is sikerült összekapnom vasárnap, mert kicsit már elege volt a nyavalygásomból, és rám dörrent, hogy igazán abbahagyhatnám már, nem lesz semmi bajom. Na, erre még jobban elkezdtem bőgni, hogy igazán meg is vigasztalhatott volna ahelyett, hogy mérgelődik velem, végül is nem őt fogják felkoncolni. Még jó, hogy a gyerekek is ott voltak, és végig hallgatták az egészet. Na, ezt a momentumot azért törölném az emlékeikből… Lassacskán azért este lett, lefeküdtem, és vártam a hajnalt.

A hajnal meg is érkezett, valamennyit aludtam is. Aztán az előzőleg megbeszélt menetrend szerint történt az előkészítés, mert 9-re lent kellett lennem a szülőszobán, mivel fél 10-kor már a műtét kezdődött volna.

Mivel a hasmenés a kiadós beöntés hatására sem szűnt meg, így szégyen szemre kioldalogtam a nővérszobába. Elpanaszoltam bánatomat, és mérhetetlen félelmemet attól, hogy én leszek az első kismama, aki a spinál hatására teljesen kontrollt vesztve fogja magát össze-vissza f*sni a műtét alatt. Mindenki jót derült, és közölték, hogy ez nem fog előfordulni, nyugi. Hát, pont meg is nyugodtam…

Viszont reggel már nem értettem magam, hogy mi a bánattól rettegetem 2 napig? Miért is gondoltam, hogy élve boncolás, felnégyelés esetleg tüzes trónon megégetés vár rám a gyerekem megszületése helyett??? Minden félelmem elmúlt, és csak egy kis izgalom volt bennem és hatalmas várakozás.

8-kor megjelent a nővérke, hogy megkaphassam végre a várva várt barnülömet. Háááát…. Nézegette a karomat kívül-belül, és semmi jót nem mondott (ekkorra már teljesen szét volt szúrva az összes vénám, sebes és kék-zöld volt mindkét karom, de most csak a bal jöhetett szóba). Végül 2 sikertelen kísérlet után közölte, hogy majd a műtőben beteszik, ő nem kínoz tovább.

Közben megérkezett a férjem, a folyosón összefutottunk az dokival, aki közölte, hogy „hacsak sürgős műtét be nem fut előttünk, akkor fél 10-kor kezdünk”. Akkor még nem tudtam, hogy nemcsak orvos, hanem próféta is. Vagy jós. Vagy látó. Vagy valami.

9 után levonultunk a műtőbe, és elkezdtünk várni. Lassan telt az idő, ezért, hogy ne unatkozzak, kb. 10 perc alatt sikerült is az aneszteziológusnak találnia rajtam egy vénát, amibe be is tudta tenni –nem kis küzdelem árán- a branült, mialatt én végre produkáltam az addig mindenki által hiányolt (és a praeeclampsiánál igen gyakori- szikralátást. De szó szerint csillagokat láttam… Közben folytak az események (belém meg az infúzió), szinte nem csodálkoztam, mikor jött az altató doktornő, és közölte, hogy sajnálja, de sürgős császár lesz előttem, egy órát csúszunk. Jó.  Egy fél óra múlva megkezdődött életem leghosszabb CTG vizsgálata. Feltettek a gépre és csak vártam, illetve a férjemmel vártunk. Mikor megláttam a felbukkanó altatóorvost, felcsillant a remény is, de hamarjában el is enyészett, mivel csak azért jött a doktornő, hogy közölje, újabb sürgős császár miatt ismét minimum egy óra csúszás, de ha minden jól megy, dél körül meglesz a mi kisbabánk is. Hamarosan megszületett a „sürgős baba”, aki kislány lett, de a doktorok-szülésznők azon meditáltak, hogy a szülei által adott Zille név vajon nem inkább fiúnév-e  (amúgy nem az).

Eközben én kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni, főleg, mert mintha elkezdődött volna valami… 3 alkalommal is éreztem elég erős görcsöket, beszélni nem tudtam, csak szorongattam a szék karfáját, a férjem kérdezte is, hogy mi a baj. Mondtam, hogy fájdogálok… Sajnos, csak 1 CTG tappancs volt rajtam, így nem tudom, milyen erős volt az összehúzódás, csak azt hallottunk, hogy a baba szívverése „szépen” lelassult a görcsök alatt, aztán visszaállt. Már épp kezdtem volna figyelni pontosan a történéseket, mikor egy orvos (nem tudom melyik) vagy egy szülésznő bejött, és közölte, hogy nem hagynak tovább várakozni, intéztek nekem a fenti műtőben helyet, úgyhogy irány a 2. emelet. Felmentünk, majd rövid folyosói várakozás után szívélyesen beinvitáltak bennünket a műtőbe. A spinál bekötése után, mikor már konyhakészen feküdtem a műtőasztalon, bejött a férjem is. 13.05-kor adták be az érzéstelenítőt, és pár perc múlva rákérdeztem az orvostól, hogy akkor mikor is kezdődik a dolog, mire ő vidáman közölte, hogy már teljes szépségükben látja maga előtt belső szerveimet. Vagyis az a félelmem, miszerint mindent érezni fogok, abszolút alaptalannak bizonyult. Éljen. 1-2 perc múlva a doki elkezdte mesélni nagy vidáman, hogy szombaton az Állatkertben megharapta egy teve, teljesen tévedésből, ugyanis a Zoo csemegés zacskót kiharapta a kezéből, nem véve tudomást arról, hogy a zacskót tartó kéz bizony érzékeny a teveharapásra. Más lehetősége nem lévén belebokszolt a patás képébe, mire az elengedte a kezét. Hurrá, így legalább volt megfelelő számú végtagja a műtéthez (igaz, dupla kesztyűbe bújtatva…). Ezek után már csak mindenféle ráncigákat éreztem, meg egészen fent a bordámnál valami húzó fájdalmat, de nem volt vészes. Viszont nem nagyon nagy jókedvvel hallgattam, ahogy az operátor ecsetelte az asszisztensnek, hogy „szentégszűzmáriaatyagatyamivanitt”. Tudtomra jutott, hogy amennyiben sürgősségi császárra került volna sor, a hólyagom szinte biztos sérül, olyan rossz helyen (magasan) volt az előző műtét után, emellett számtalan összenövés is nehezítette az operációt. A kedves asszisztens doktornő mondta is, hogy bizony ő még ilyet sosem látott. A férjem közben nem szólalt meg, csak simogatta a fejem. Azért jó lett volna látni az arcát is közben, de a fejem búbjánál volt elhelyezve. Minden kacifánt ellenére hamarosan megszólalt a szülésznő, hogy mindjárt kint a baba, a haját már látja. Erre a férjem csak annyit kérdezett, hogy „Szőke?”, mire megnyugtatták, hogy nem. És pár másodperc múlva, 13 óra 21-kor elő is kotorták a mi pici babánkat. Nem sírt, egy árva hangot nem adott ki, csak békésen nézelődött körbe-körbe. Megmutatták, és akkor láttam meg, mennyire pirinyó. Elvitték, megnézte a gyerekorvos, aztán 1 percre visszahozták, de borzasztó hideg volt a műtőben, nem maradhatott sokáig. Én csak néztem a kedves, ismerős arcot, és csak azt tudtam mondani, hogy mennyire kis picurka, és milyen szép. Sosem fogom elfelejteni, mennyire boldog voltam, hogy átélhettem, ahogy világra jött, láthattam az édes kis pofiját, és tudhattam, hogy minden rendben van vele. A férjem elkísérte Simont a „rendberakó helyiségbe”, azaz vissza oda ahonnan indultunk. A szülésznő nagyon kedves volt, feltelefonált a műtőbe Simi paramétereivel (3060g, 52 cm, Apgar 9/10).

Ez alatt én teljesen fel voltam villanyozva, az átélt hatalmas öröm hullámain dobálóztam. Csak fél füllel hallottam, mikor a doktornő megköszönte az orvosnak, hogy őt kérte fel asszisztensnek, mert ilyen dolgokat (itt az én személyes belsőségeimre célzott) ő még nem látott, és sok új tapasztalatot szerzett. Biztos nem lehetett könnyű, mert mikor a jódoktor levette magáról a türkiz műtőscuccot, alatta a hátán egy hatalmas tócsa volt, és az arcáról is patakokban folyt a víz, annak ellenére, hogy olyan hideg volt a műtőben, hogy minden valamire való jegesmedve otthon érezte volna magát.

Az őrzőben délután fél órára megkaptam Simont, de csak fekve tarthattam a karomon, mert még nem telt el a 6 óra a spinál beadása óta, és a fejem nem emelhettem fel. A bal kezembe folyt az infúzió, azt nem mozdíthattam, mert kizárólag egyetlen szögben tudott folyni a lé, amint megmoccantottam, leállt. (Fejemelés ide vagy oda, annyit azét megkockáztattam, hogy az arcába csúszott sapit a fogammal feljebb ráncigáltam, hogy az egész gyönyörű arcocskáját nézhessem.)

Így csak néztem a kisfiamat, simogatni, megpuszilni nem tudtam, csak bőgtem, mint a szamár, és tudtam, hogy én lennék a világ legnagyobb vesztese, ha ezt a csodát kihagytam volna az életemből. Csak néztem, néztem, valahogy úgy, mint József Attila versében Mária: „hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját”. Nem győztem elég hálás lenni Istennek, hogy megadta őt nekünk, minden rendben van mindenkivel, és van egy gyönyörű, egészséges kicsi fiunk.

Isten hozott, pici Simon, nagyon szeretünk!