Magánbeszélgetések

Szeretek beszélgetni. Vagy inkább beszélni. Vagy inkább csak szeretnék. Beszélni még csak-csak akad lehetőségem, mert tökéletes hallgatóságom biztosítva van Simon személyében. Bármit mondhatok neki, az alkalmazott metakommunikációs eszközöktől függően (mosolygás, kérdő hanglejtés stb.) vigyorog rám vagy rázza a fejét. Egyelőre nem beszél vissza, mindenben egyetért velem, így azonban nem gazdagítja eszmefuttatásaimat konstruktív hozzászólásokkal. Pedig igazából erre vágynék. Hogyha mondok valamit, akkor valaki -lehetőség szerint felnőtt, szellemi képességeinek tökéletesen birtokában lévő személy- reagáljon rá. Nem kell feltétlenül egyetérteni velem, csak mondjuk böffenjen egyet, hogy "Ja, aha." vagy "Hát, te teljesen hülye vagy, ez nem így van."

Könnyű annak, aki rendelkezik például barátnővel. Lehet, hogy furcsa, de nekem nincs. Vannak csajok, akik a "majdnem barátnő" kategóriába esnek, velük alkalom adtán beszélek is, de nem igazi lelkizős kebelbarátnők. Gyerekekről, közös ismerősökről, a férjeinkről, háztartásvezetésről beszélünk egymással. De nagyon ritkán.

Van még a tesóm, akivel azért, valljam be őszintén, szoktunk maratoni beszélgetéseket folytatni. Bár, mióta dolgozik (lassan két éve), van, hogy két hétig sem beszélünk egymással, pedig régebben naponta trécseltünk. Mondjuk, ha már nagyon rég nem beszéltünk, és feltétlen ki kell adnom magamból a bennem lévőt, rácsörgök. Mint a múlt héten is. De akkor azt mondta, hogy bocs, de nem ér rá, mert épp a barátnőjével van kimenőn. Hja, kérem, barátnő, kimenő, csavargás, gondtalan időtöltés...

Szóba jöhetnének a munkatársak is. Most éppen nincs egy sem, mert itthon vagyok. De míg dolgoztam, addig sem beszélgettem velük, mert én teljesen egyedül dolgoztam, minden munkatárs nélkül. Maximum ebédidőben találkoztam velük, így senkivel nem tudtam kialakítani igazi munkahelyi barátságot, pedig már 15 éve ugyanott dolgozom. Eleinte hívtak még, mikor közös programokat csináltak, de sosem tudtam menni, mert a gyerekeket kellett hoznom-vinnem (az övéik már vagy nagyok, vagy nincs nekik).

No és akkor ugye a férjem, aki ideális beszélgető partner lehetne. Na, ő pont nem beszélget velem (pedig tudja ám, hogy szeretnék, többször is tettem erre utaló megjegyzéseket). Az a baja, hogy nekem mindig este (éjszaka) jut eszembe, hogy beszélgetnék. Ez nem így van. Én folyamatosan szeretnék beszélgetni, de napközben nincs itthon. Mikor még világos van, sok gyerekünk lévén soha nincs csend vagy legalábbis egy kis nyugalom, hogy beszélgethessünk. Marad(na) akkor a késő este. Ő olyankor nem akar. Felvetettem már a sétálást is, mert közben lehetne, de valahogy az sem sikerül. Mondom: menjünk, mondja: jó, menjünk. Aztán végül maradunk. Elmehetnénk olykor-olykor kikapcsolódni, de már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára ketten valahol (Jó, volt az ABBA koncert meg a színház, de én olyanra gondoltam, ahol kommunikálhatnánk egymással. Nem drága "hallgatós" program, hanem ketten lenni, ingyé'). Pedig a hőskorban órákon át tudtunk beszélgetni. Mindenféléről. Én mondjuk most is tudnék. (Most mondta Noémi, hogy a férjemnek valami programja van délután, így nem tudja táncolni vinni. Biztos sürgős megbeszélni valója van valakivel. Még jó, hogy nekem nem is szólt róla. Ilyenkor mérges és sírós hangulatom szokott támadni. Támadt is...)

Mivel nincs ember, aki szóba állna velem, egyetlen megoldás maradt: magammal beszélgetek. Megvitatom Andival korszakalkotó ötleteimet, tanácsot kérek tőlem gyereknevelési problémákban, megkérem magam, hogy segítsek már nekem ha ebben vagy abban elakadtam. Jól elvagyunk mi ketten: én, magammal. Előfordul olyan is, hogy magam elé képzelem annak a képét, akivel épp valamiről beszélni szeretnék. Például, mikor arról gondolkodom, hogy ki kellene festetni, mert már hét éve nem volt, vagy, hogy szeretném az előszobát szépen megcsinálni, hogy igazi barátságos, hangulata legyen, azt -persze csak magamban- a férjemnek mondom. Ha a nyárról gondolkodom, hogy mikor hol lesznek a gyerekek, mennek vagy megyünk-e nyaralni, azt a húgommal egyeztetem. A gyerekekkel pedig kigondolom az egész hétre való menüt, hogy ne kapjak naponta agygörcsöt azon, hogy mit főzzek. 

Aztán persze  rájövök, hogy kuka vagyok, megint egész nap nem szóltam senkihez, és hiába is mondanám, mindenkinek jobb dolga van, mint hogy engem hallgasson. Biztos tudják, hogy ha nekiállok és mondani kezdem, akkor sose hagyom abba, így inkább nagy ívben elkerülnek. Több mint egy éve vagyok bezárva a gondolataimmal, és annak ellenére, hogy tökéletesen elvagyok itthon Simivel, néha, de tényleg csak ritkán, úgy 1-2 havonta rám jön, hogy marhára egyedül vagyok. Hogy nem mozdulok ki itthonról, és becsavarodom, ha nem szól hozzám valaki. Most például ez van. Aztán pár nap múlva elmúlik a roham, és újabb 1-2 hónapig bírom. Akkor újra rám tör, de el is múlik, mert úgyse változik semmi. 

Még jó, hogy kitalálták mások, hogy írjak blogot. Legalább ide ki tudom önteni a sok gondolatot, ami bennem van. Mondjuk, a család sose mondja, hogy olvas egyáltalán, kommentelni meg pláne nem szokott (jó, a húgom mondta, hogy vagy 3 hónapja felém se nézett, mert nincs rá ideje). Így nem tudom, hogy tudatában van-e egyáltalán valaki a közvetlen környezetemből annak, hogy mit is gondolok egyáltalán. Mindegy, vannak állandó, nem "vér szerinti" olvasóim, akik törődnek velem. Köszi :-).