Másokat olvasok

És ez engem frusztrál. Mostanában bele-beleolvasok egy-egy "idegen" blogba, és teljesen el vagyok képedve azon, hogy egyesek hogy képesek annyira jól írni, mondhatni irodalmi igényességgel, hogy élvezet minden szavukat olvasni (ez egyébként olyan blogokra is érvényes, ahová "haza járok"). Akkor is, ha éppen nem értek egyet az aktuális poszt témájával, vagy amúgy, ha bénán lenne megfogalmazva, idegesítő rinyálásnak tűnne, amit leírtak. De olyan klasszul adják elő, hogy elolvasom az egész bejegyzést, sőt, olykor vissza-visszatérek egy-egy blogra, mintegy ellenőrzés képpen, hogy nem csak egy véletlenül szenzációsan megírt posztot olvastam-e. Hát, többnyire nem.

Ilyenkor gondolkodom azon, hogy esetleg zárttá kellene tennem a saját blogomat, mert ha idetéved egy-két műértő, és belémolvas, akkor soha többé nem jön vissza, sőt elkergeti a környéken ólálkodókat is a házam tájától. Jó, mondjuk alapvetően nem a nagyvilágnak írok -pedig kattintottak már ide, bár, nyilván nem szándékosan, még Kirgizisztánból is -, mégis elkerülhetetlen, hogy akárki olvasson. Az igaz, hogy a blogírás nem verseny, hogy ugye kitudjobbat-viccesebbet-frappánsabbat, meg alapból magának ír az ember, de én születetten kisebbségi komplexussal küzdök, és állandóan arra gondolok, hogy biztos mindenki, aki olvas, tiszta idiótának tart (mondjuk, nem éppen alaptalanul). Na jó, akikhez rokoni szálak fűznek, úgysem fognak kritizálni - a lányom nem mer, a férjem sose mondja, hogy olvas, a húgom meg fényévente téved erre, mások meg már hozzá szoktak a stílus(talanság)hoz. Vagy ha nem, akkor gyorsan szokjanak hozzá!

Az is zavar, hogy nem tudok eléggé költőien fogalmazni. Igaz, költői vénával sose rendelkeztem, ha irodalom órán kötelező volt valami verset írni, én úgy ragaszkodtam a rímekhez, mint Nyomasek Bobó, a tartalom szinte mindegy volt, az "abab" mindent felülírt, még egy nyomorult "axax"-et se tudtam írni, szabad versről meg ne is beszéljünk. Amúgy gimiben irodalom fakultációra jártam, de ez a blog szempontjából lényegtelen (a latin és történelem meg pláne). De olyan jó lenne néha, ha valami igazán felemelő történik velünk - olykor megesik, mert nem kizárólag szenvedés az életünk- úgy írni róla, hogy könnyezik tőle a kedves Olvasó (Pont a napokban olvastam a fb-n a helyesírós oldalon, hogy a nagy kezdőbetűvel írt köznevek modorosak, úgyhogy módosítok: a kedves olvasó). Nem a röhögéstől, hanem a meghatottságtól kellene bőgve fakadni. Főleg most, hogy jönnek sorra a gyerekeim születésnapjai, és kellene róluk valami könnyezőset írni, mert azt úgy illik. Legalábbis, akiket olvasok, azok többnyire úgy csinálják.

Pont tegnapelőtt rendeltem meg Noéminek a Kezdő írók kézikönyvét  (ami nem egy üres könyv, hogy el lehessen benne kezdeni az írást, ahogyan azt a férjem gondolta), és elhatároztam, hogy el is fogom olvasni, hátha csiszol valamit rajtam. Úgyhogy nem kell meglepődni, ha néhány hét múlva rám se ismer majd senki, olyan kifinomult és zseniális lesz minden posztom.

Ezt a bejegyzést két nap alatt hoztam össze (megdöglött a másik gépünk, így családilag osztozunk a laptopon, én pedig kifejezetten hátrányos helyzetűnek számítok a laptopért való sorban állásban), és közben jutott tudomásomra, hogy egyik -rendszeres és feliratkozott- olvasóm, aki a titokzatos "rejtelmek" nevet viseli (és én is rendszeres olvasója vagyok, meg fórumtárs a babás oldalon, és már voltam is náluk, viszont a futás szépségéről nem tudott egyelőre meggyőzni), elindította újratöltött blogját egy másik szolgáltatónál. Na, ő pont az, akit érdemes olvasni, mert ha egy bejegyzést elolvas az ember, rászokik. Mindenkinek szívből ajánlom,  a blog, ami kellemes szórakozást ígér, itt található .