Járványügyi híradó

Van nekünk most ugye - pontosabban Siminek, nem is értem, mi ez a "nekünk", sosem szerettem magamat is belevonni a gyerek ügyeibe, mint például lázasak vagyunk, megy a hasunk, kijött az első fogacskánk ésatöbbi - szóval felütötte a fejét nálunk a "bájámhimjő".
Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából 6 héttel ezelőtt, vagyis alig, hogy elkezdtük a bölcsit, lett egy darab bárányhimlős kislány a bölcsiben. 4 hete szólt a gondozónő, hogy már a mi csoportunkban is "tombol" (igen, ezzel a szóval mondta) a kór. Csak néztem rá boci szemmel, mire megjegyezte, hogy egy, azaz egyetlen gyermek a 12-ből, már elkapta...

Na, attól fogva kezdtem Simit minden este fürdés előtt (és a biztonság kedvéért utána is, hátha pont fürdés alatt jött ki az első pötty) alaposan átvizslatni, különös tekintettel a hajlatokra, hogy akkor himlős-e vagy sem. És nem volt az. Megnyugodtam, hogy tutira megúsztuk, mert addig csak 2 gyerek fertőződött meg Simiék csoportjából, azt hittem, akkor ennyi és kész.
Múlt vasárnap nem vittük Simit istentiszteletre, mert anyu felajánlotta, hogy vigyáz rá, és bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert épp csak kigyógyult a takonyból. Mondtam is magamnak (meg minden érdeklődőnek), hogy jó is, hogy otthon marad, így legalább biztos, hogy nem kap el semmit. Nekem meg mindenképpen muszáj dolgoznom az utolsó két hétben, én vállaltam a téli ünnepek leszervezését az oviban, és ezek ugye most vannak, úgyhogy bármi áron óvjuk és védjük a csepp gyermek egészségét és édesanya munka jellegű terveit. És akkor hazamentünk, és akkor gyorsan levetkőztettem a gyereket, mert már késő volt, és akkor levert a víz. Jó, a  fürdőszobában amúgy is 32°C van a két radiátor miatt, de ez most amiatt a 4 pötty miatt volt, amit a hasán láttam. Csukott szemmel fordítottam meg a kölköt, hogy hátha nem, ugye nem, biztos hogy nem bárányhimlős. Pedig az volt, mert a hátán, egész pontosan a jobb lapockáján már nemcsak pötty, hanem egyenesen hólyag volt. Még jó, hogy nem vittük, és nem fertőzünk meg vele egy csomó embert, akikre kb. karácsonykor jöttek volna ki az első pöttyök.

Hétfőn akartam dokihoz vinni, de végül az eső miatt nem mentünk. Gondoltam, semmit nem tudna az orvos egy himlős gyerek kezeléséhez hozzátenni, végül is nem 40°C-os lázas, tüdőgyulladt gyerek, akinek azonnal antibiotikumra van szüksége. Így aztán megspóroltam magamnak bő 2 km szakadó esőben való sétát. Persze másnap mentünk, de épp voltak a fertőző váróban (kb. 6 négyzetméter), és egyszerre csak egyvalaki lehet bent, így a már előttünk lévő gyerek is kint volt az anyjával az udvaron, mi meg hát csatlakoztunk. Még jó, mindezt nem szakadó esőben kellett, mert fél óra ázás nem esett volna jól. Így csak szimplán hideg volt, de azt meg ki lehetett bírni.

És valóban himlő, és idén már nincs bölcsi. És akkor egy hét szabi, mert azért csak nem sózok egy himlős gyereket senkire.

Terveket szőttem a hirtelen felszabadult egy hétre: ablakpucolás, minden ruha kivasalása, ajtók lemosása, és ami még belefér. Ebből csak a vasalás valósult meg úgy 80%-ban, a többi nem. Nyűgös volt, néha 38°C-ig is felment a hője, vakarózott, bújt, és nem sajnáltam, hogy otthon maradtam, mert csak az anyjával volt jó neki. Adtam a Fenistil cseppet, hogy ne viszkessen, és amitől köztudottan minden gyerek agyonvert kutya módján alszik, hát az enyém nem. Óránként felkelt(tett engem), sőt, volt, hogy ennél is gyakrabban. Kipurcantam. Ugyanis hiába a szépen gyógyuló pöttyök, ez még mindig nem hagy aludni (mondjuk, sose hagyott). Ma pl. olyan fáradt voltam a munkahelyemen (mert már mamaszolgálat van, vége a szabinak), hogy a jobb szememnél konkrétan látótérkiesésem volt, meg villódzott minden. Ez eddig csak ritkán jött elő, olyankor, amikor már nagyon padlón voltam alváshiányból kifolyólag.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy itt a szoptatás vége, és kész. Aludni akarok. Annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És ami a legnagyobb baj, hogy a fáradtság nálam abban mutatkozik meg, hogy állandóan ideges vagyok, kiabálok, csapkodok, gyakorlatilag kifordulok önmagamból. De ugye itt van a lelkiismeretem, hogy mégis hátha kell még neki az összebújás, és ugye itt a bölcsi, az is stressz. Pedig tudom, hogy csak cuminak használ. De amilyen szerencsétlen vagyok, leszoktatom, és ugyanúgy ébredni fog, mint eddig, csak azért, hogy neki legyen igaza. Nem tudom, mit csináljak. Viszont aludni akarok. Nem egy órát egyhuzamban, vagy ünnepnapokon akár hármat is, hanem nyolcat, de minimum hatot. Ennyire komoly igényeim vannak. Különben rövid úton begolyózom, ez tuti. Mégis csak jobb egy normális anya és egy szopásmentes gyerek, mint egy szopó gyerek és egy meggárgyult anya. És hát igen, már 2,5 éves elmúlt. Ilyenkor már simán odaadják a gyerekek a cumit a Mikulásnak, süninek, kiét épp ki viszi el. Tavaly elgondolkodtam Evelin írásán, hogy esetleg egy süni elé vetem magam, de letettem róla. Most -szintén egy poszt miatt- a Mikulásnak akartam magam adni (nem úúúúúgy, persze, hogy nem, csak a mellemet, jó, azt sem úúúúúgy, tudjátok, áh, mindegy), de erről is lemaradtam. Mi legyen? Aludni akarok. Önző vagyok? Sajnos, akkor is aludni akarok.

Ja, visszakanyarodva az eredeti témához: gyógyul, már sebes, nem lázas, nem fertőz. Karácsonyra talán nyoma sem lesz.

Mikor beteg a gyerek?

No az enyém éppenséggel most. De nem is időbeni kérdés volt ez a "mikor", hanem inkább olyasmi, hogy szerintem akkor beteg, ha..., az orvos szerint meg akkor, ha... és így tovább. Ha jól megnézzük, alapvetően három embercsoport dönti el, hogy mikor beteg a gyerek. 

Első körben van ugye az anya (szülő), ebből rögtön két alcsoport is létezik, úgy mint a tüneteket produkáló gyerek anyja, illetve a többi gyerek anyja. Ez nagyon különleges csoport, mert a saját gyerekünk egészségi állapotától függően tartozunk hol az egyik, hol a másik csoportba.

Vannak még a közintézményekben dolgozó nevelők/pedagógusok, akik szintén jogosultak a gyerek egészségi állapotát felmérni. És hát nem utolsó sorban létezik az egészségügyi személyzet (doktornéni/bácsi, kinek mi jutott), aki arra hivatott, hogy diagnosztizálja az ember gyerekét sújtó kórságot. Közel 17 évnyi pedagógusként eltöltött év, majd' 15 évnyi anyaság, és jó néhány óra orvosi rendelőben való várakozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a fentiek az esetek többségében egyáltalán nem értenek egyet a bizonyos tünetegyüttest mutató gyerek állapotának megítélésében.

Vegyünk csak alapul egy egyszerű náthát, ami mondjuk kicsit már "begorombult", és sűrű, zöld takony folyik a gyerekből, nagyjából a bokájáig lógva, és mellé köhög is olykor. Ez nem kirívó eset, kábé mindennapos az összes bölcsiben, oviban, és az iskola legalább első két évfolyamán. Nézzük sorra, ki mit gondol.

Az anya, akinek taknyos a gyereke

Hát valóban, mintha kicsit náthás lenne. Igazából reggel ki kell szívni az orrát, meg csepegtetem is neki, de amúgy tényleg semmi baja. Nem, nem lázas, picit néha köhög meg tüsszög, ha épp nem kap levegőt a sok takonytól, mert fújni nem tudja rendesen, de amúgy egyáltalán semmi baja. És különben is, mindenki pont ilyen beteg náthás, mint az enyém.

Az anya, akinek épp nem taknyos a gyereke, mert mondjuk most volt otthon vele két hétig

Basszus, jövő héten megint otthon leszek. Itt van ez a gyerek tök betegen, térdig lóg a taknya, köhög, mint egy tüdőbeteg, mindenhová köpködi szét a kórságot, a frász törné ki az anyját, hogy nem gondol a többire? Én kikúrálom, ez meg behozza, orvos nem látta, az hétszentség, mert biztos otthon tartaná. És az óvónénik meg miért nem zavarják haza, hát mindenkit elfertőz?!

A pedagógus

Csóri gyerek, már megint milyen állapotban van?! Hiába mondom az anyjának, hogy rosszul érzi magát, másnap itt van újra igazolással, hogy egészséges, az orvos szava meg szent. Amúgy meg sajnálom is szegény anyját, nincs segítsége, előbb-utóbb a munkahelyén is szóvá teszik, ha sokat hiányzik. De mit csináljak, muszáj megmondanom, hogy beteg, hát itt van a többi, azoknak is van szülője, azok is dolgoznak, így nem lehetne közösségbe járni. Na jó, azt megértette az anyuka, mikor ideállított az orrcseppel, hogy naponta 4x kellene csepegtetni és kétszer itt nálunk, mert úgy jön ki a négy, hogy azt azért már mégse. Az a gyerek, akinek orrot kell szívni és orrcseppre szorul, annak otthon a helye.

Az orvos

Megint egy náthás. Mit csináljak vele? Otthon kellene maradnia pár napot minimum, de ismerem az anyját, dolgoznia kell. Végül is csak egy nátha, csepegteti az orrát, porszívózza, előbb-utóbb meggyógyul, csak lassabban, mintha otthon volna. Meg hát szétköpködi mindenfelé, meg aztán ki tudja, nem lesz-e belőle arcüreg gyulladás - a bölcsiben nyilván nem tudják szívni - vagy valami. Mindegy, menjen, ha az anyja annyira akarja, jövő héten úgy is itt lesz megint.

Na, valahogy így lehet, bár az orvosban nem vagyok biztos, orvos még sose voltam. Nehéz ügy ez a betegség. Mert most komolyan, egy kis ócska orrfolyással ki a frász vinné el a gyerekét dokihoz? Hát én tuti nem, orrcseppet tudok adni neki simán orvos nélkül is, de kell az a nyavalyás igazolás, ezért megyek, kockáztatva ezzel azt, hogy az egy órás várakozás alatt elkapja a bubópestist a váróban, nesze neked igazolás, maradhatok vele két hetet otthon. És nem vagyok álszent, tényleg megértem azokat, akik a taknyos kölköt beadják, mert muszáj nekik melózni. A gyerek jár közösségbe, amíg tud, aztán úgyis kidől egy időre, és akkor nincs mese, otthon kell maradni vele. 

És ha épp a "másik gyerek szülője" a szerepem, hát az is oké, mert ugye tényleg vérlázító, hogy fél fizetésért otthon maradtam hetekig, full egészséges gyereket viszek, és pár nap múlva már megint dögrováson van. Vagy megemlíteném itt azt a bicskanyitogató facebook-poszot, amit a bölcsis csoportban olvastam. Anyuka kiírta, hogy reggel ugyan 37,6°C volt a gyerek hője, de láthatóan nem érezte magát rosszul, így adott neki egy kis Nurofent, és bevitte a bölcsibe. Délután meg ment érte, mert hívták, hogy a gyereknek 39°C a láza. Na, ez kiakaszt, nem sok híja volt, hogy nem írtam az anyukának, szerencséje, hogy nem egy csoportba járnak a gyerekeink.

Közlöm, hogy a pedagógus is ember. És megérti, hogy néha jobb helye van a náthás gyereknek a közösségben, mint otthon, vagy azt, hogy a szüleinek dolgoznia kell, így egy ideig nem szól, hogy sz*rul van a gyerek. Mindent megért, mert ő is anya és ember. De felelősséggel tartozik a többi gyerekért, és benne van a házirendben, hogy csak egészséges gyerek járhat közösségbe, ezt a szülő aláírta, és higgye el, hogy joga van megkérni anyát, hogy ugyan mutassa már meg doktornak, ha nem tud aludni mert nem kap levegőt, mert az a takony, ami általában a térdéig ér, az vízszintes helyzetben nem tud kifolyni. És nem, nem adhat be orrcseppet/köptetőt/antibiotikumot(!), lázcsillapítót is csak akkor, ha felhívta a lázas gyerek szülőjét, és ő beleegyezett. És bocs, hogy csak orvosi igazolással lehet bevenni a betegség gyanújával kiadott gyereket (különös tekintettel a lázas állapotra), de így is van, hogy simán palira veszik a szülők, mert "otthon felejtették" az igazolást, de délután hozzák. És hozzák is.

És az orvost is megértem, hogy segíteni akar a szülőnek, és látatlanban ad igazolást, a gyerek megvizsgálása (egyáltalán megpillantása) nélkül, végül is csak egy nátha, ha komoly a baj, úgyis elviszik vizsgálatra. Remélhetőleg. Ezek után azt is megértem, hogy úgy néz az orvos az ember lányára, mint egy félnótásra, ha megkéri, hogy hadd maradjon otthon a gyerek pár napot, igen, tudom, hogy csak az orra folyik, de talán könnyebben meggyógyul úgy. Nekem mondjuk könnyű, mert van egy biztos, és egy időnként bevethető nagymama kéznél. De nem volt ez mindig így. A nagyoknál például, mikor az egyik a bölcsit kezdte, a másik az ovit, és állandóan betegek voltak, senki nem volt, aki helyettem kúrálta volna őket. És igen, én is szégyenkezve szóltam a munkahelyemen, hogy bocs, de megint beteg valamelyik, és tudtam, hogy megértik, mert ők is anyák, de azért mégis kínos volt. És igen, volt olyan, hogy sírva fakadtam a munkahelyemen, mikor tizedszerre telefonáltak, hogy Ádám megint lázas, pedig két hétig otthon voltam vele előtte, Isten bizony, kikúráltam rendesen. Most is kínos amúgy, pedig Simivel eddig 1 napot voltam itthon betegség miatt, meg ez a mostani egy hét, a jövő hetet már leszerveztem. Ugyanis bárányhimlős. Ez mindenképpen betegség, az orvos, a kisgyermeknevelő, a másik anya és a saját szememben is. De legalább karácsonyra meggyógyul, és nem kell attól tartani, hogy bárkit megfertőz, mert mindenki átesett már rajta. Éljen!

A válás oka: szakdolgozat

Leadtam. Most nem nyígtam annyit, mint az előzőnél, mert egyszerűen nem volt annyi időm, hogy ide is írjak, miközben azon kínlódtam, hogy azzal végezzek. Nem is tudom, hová tettem a józan eszemet, mikor arra vállalkoztam, hogy 3 gyerek, munka, háztartás mellett 7 hét alatt a nulláról összerakjak egy minimum 40 oldalas szakdolgozatot. Hát normális vagyok én? Nem, nem és nem! Soha, de most halálosan komolyan gondolom, hogy soha többé nem fogok ilyen szoros határidővel vállalni semmit, mert ebbe bele lehet bolondulni.

 Elmentem dolgozni, és ott voltam, ennyi. Nem tudtam sok mindent hozzátenni a dolgokhoz, mert alig láttam ki a fejemből. Aztán a háztartás… Erről nem nyilatkoznék bővebben. Sem a Himalája nagyságú vasalatlan cucc-hegyről, sem a házban csapatosan vonuló és támadó portigrisekről, sem a vasárnapi ebéd gyanánt - a férjem által - telefonon rendelt pizzáról, sem a hat hete epilálatlan lábszáramról.

Újra rá kellett döbbennem, hogy a férjem szeret. Vagy csak sajnálta a gyerekeket? Meglehet. Így aztán anyjuk helyett anyjuk volt, amíg én éjt nappallá téve írtam azt a sz*rt mesterművet. Egyetlen zokszó nélkül etette őket, játszott a kicsivel, reggel tízórait csomagolt, Simit bölcsibe vitte-hozta, hogy én addig is itthon maradhassak, Noémit orvoshoz vitte szintén ezért. Aztán átvedlett házvezetőnővé is: mosogatott, porszívózott, macskát etetett, mindezt kérés nélkül. És még a dolgozat megformázását is vállalta, annak ellenére, hogy a köztünk lévő romantikus kapcsolat az utóbbi időben kimerült ennyiben, hogy „ó, igen, ez a jó méret”, vagy „inkább vastag legyen, az nekem jobban tetszik”, és a végén pedig csak ennyi, hogy „Istenem, ez nagyon jó, csodálatosan sikerült”. Hát, így.

Ó, és akkor ott van még, hogy egy idegbeteg házisárkánnyá váltam – na jó, ez mondjuk, nem nagy változás az alaptermészetemhez képest. Ezt is úgy tűrte az én férjem, de úgy ám, hogy egyszer sem ordította le a hajamat, pedig megérdemeltem volna. Mindenen, de tényleg bármin felkaptam a vizet, kiabáltam mindenkivel korra és nemre való tekintet nélkül, akár csinált valamit a nyomorult áldozat, akár nem. És akkor mondhatnám kifogásként, hogy az utolsó pár napban nem aludtam 3-4 óránál többet - az előző hetekben is elég keveset, meg úgy általában sem sokat, Simi születése óta, de ez azért mindent alulmúlt, amit valaha is alvásként műveltem. Siminek hála ezt a keveset is olyan egy-másfél óránkénti megszakításokkal, és gyakorlatilag folyamatosan fájt a fejem, de hát felnőtt ember vagyok, tudhatnék uralkodni magamon. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben akkora alvásdeficitem keletkezett, amit soha nem fogok tudni behozni, főleg, hogy annyi elmaradt munkám van, hogy a szabad időmet inkább azok elvégzésére fogom felhasználni, nem holmi szunyókálásra. Pedig de jó is volna! Csak három nap, amikor fel sem kelek az ágyból, csak alszom, alszom és alszom. Hahaha…

Na, szóval a leadási határidő előtt egy nappal, azaz a mai napon leadtam. A tanárnak fogalma sincs, ki írt nála dolgozatot, mert csak telefonon meg e-mailben értekeztünk (idézem: „tulajdonképpen azt se tudom, ki maga, de biztos ismerem, ha engem keresett meg” – ezt akkor mondta, mikor már a kész szakdolit visszaküldte javítva), de teljesen meg volt vele elégedve, sőt. Közölte, hogy annyira tetszik neki, hogy talán el kellene küldeni a Szociális és Családügyi Minisztériumba (van ilyen, kérdezem?), hogy kicsit közelebb kerülhessenek a problémához. Ja, igen, a probléma, amiről írtam, így hangzik: A súlyosan, halmozottan sérült gyermeket nevelő édesanyák munkába állását befolyásoló tényezők. És csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, sehová nem fogom elküldeni. És remélem, azért jó jegyet kapok rá, ha már ennyit dolgoztam vele, és (szintén a tanárt idézem) ha már ennyire kifinomult, tudományos a stílusom, remekül fogalmazok, amit élvezet olvasni, és nem utolsó sorban, mert kiváló a helyesírásom :D.

És egy bónusz jó hír: csak január 30-án lesz az államvizsga! Igaz, mikor a csaj a tanulmányin mondta, hogy "és akkor lássuk csak, igen, nektek 30-án lesz az államvizsga, a bizottság...", na én ott kaptam egy közepesen erős szívrohamot. Mert hónap nélkül, csak úgy odalökte ezt a harmincadikát, én meg egyből decemberre asszociáltam. Hát, ha tényleg így lett volna, ott a helyszínen  harakirit követek el, mert arra felkészülni, na, azt tuti nem tudtam volna. Bezzeg így, enyém a világ! Aztán csak várjatok pár hetet, és olvassátok röhögéstől fájó hasizommal azt, hogy mennyire hülye voltam, hogy jelentkeztem erre az egészre, mert ennyi idő alatt aztán nem lehet felkészülni egy államvizsgára, és ott tört volna le a kezem, mikor az entert megnyomtam a jelentkezéskor. Tuti így lesz. Mert hisztizni, mindenen kiborulni, idegeskedni, azt nagyon tudok. Lehet, hogy ebből is kellene írnom valami negyvenoldalast?

Nem tudok szó nélkül elmenni mellette

így aztán szakdolgozat helyett most blogbejegyzést írok. Egyszer már írtam erről egy posztot , akkor a karácsonyi katalógusok miatt. Most hazafelé a bölcsiből beszélgettem egy anyukával, és ez durrantotta el az agyamat.

Előre bocsátom, nem tartom magam valami orbitális szakmai orákulumnak, de vannak bizonyos dolgok, amikről megvan a véleményem, és eddig még senkinek nem sikerült meggyőznie arról, hogy rosszul gondolom. Ezek közé tartoznak az úgynevezett (és szerintem nem létező) fejlesztő játékok. 

Történt ugyanis, hogy a tegnapi szülői felől érdeklődött egy anyuka, aki nem tudott rajta részt venni. Anyukát régebb óta ismerem, ő az, aki ezt a nótás foglalkozást tartja. Nem, nincs szakmai háttere, de igen lelkes amatőr, nem is csinálja rosszul, bár én másképp csinálnám. Már, ha tudnék annyira énekelni mint ő, és rávenném magam, hogy ilyesmit csináljak. Szóval, mondtam, hogy az udvari játékok témaköre is felvetődött, mit kellene kicserélni, satöbbi. Mire ő roppant módon felháborodva imígyen szólott:

- Hát igen, csak azt sajnálom, hogy nem volt pénz egyetlen fejlesztő játékra sem!

Na, ezt nem kellett volna mondania. Igen nagy szerencséje, hogy odaértünk az ovihoz, ahová ment a kisfiáért, mert ha lett volna időm, akkor kifejtettem volna neki a nézeteimet a fejlesztő játékokról. 

Akkor nem tudtam, viszont füstöl a fülem még mindig miatta, úgyhogy megkapja az, aki most ezt olvassa.

Drágáim, higgye már el mindenki, hogy nincsenek fejlesztő játékok, vagy ha vannak, akkor minden egyes játék fejlesztő játék! A gyerekmarketing szerint persze hogy van, pedig nincs, csak fejlesztő játéktevékenység létezik, azt meg bármivel lehet csinálni. Szinte.

Vegyük sorra a bölcsi udvarán lévő irgum-burgum semmit nem fejlesztő játékokat. 

Van egy csúszda, ami szinte használhatatlan, mert túl nagy a fokok közötti távolság, de ha jó lenne, erre lenne jó. A csúszda tetejére való feljutás közben a szem-kéz és szem-láb koordináció, az izomerő (lábakban, karokban, kezekben), a téri tájékozódás fejlődik. Nem beszélve a testképről, testtudatról, hiszen a gyereknek nagyon pontosan kell tudnia, mekkorát kell lépnie, hogy a következő lépcsőfokra eljusson, de ne lépjen mellé, milyen magasságba kell helyeznie a kezét, hogy elérje a kapaszkodót, milyen erővel kell felhúznia magát, hogy ne billenjen le, de azért fel is érjen a csúszda tetejére. Mindeközben komoly mérési, számítási feladatokat is végez (a felfelé való mozgáshoz szükséges távolságokat alaposan ki kell centizni), amik a későbbi matematikai képességeket alapozzák meg. Lecsúszáskor az egyensúlyérzéke fejlődik, a vesztibuláris rendszere kap ingereket. Leérkezéskor újra figyelnie kell, hogy mikor kell letennie a lábát, hogy ne essen fenékre, milyen gyorsan kell felállnia ahhoz, hogy ne bukjon orra, itt újra a testtudat, testkép fejlesztése történik. Lehet, hogy tud még mást is a csúszda, de hirtelen ennyi jut eszembe.

Van ugye a hinta. De most komolyan, minden fejlesztő helyen, foglalkozáson van legalább egyféle hinta, hiszen köztudott, hogy a hintázás kiválóan fejleszti az egyensúlyérzéket, ráadásul a ritmikus mozgás közben oldódhatnak a belső feszültségek, szorongások is, amire valljuk be, egy bölcsis beszoktatós időszakban nagy szükség van.

Akad az udvaron egy mászóka is, ő pont azt tudja, amit a csúszda "felmászós része".

No és akkor a homokozó. Ha csak simán futkároznak benne a gyerekek, a következő történik velük: fejlődik a mozgáskoordinációjuk, egyensúlyérzékük, erősödnek a láb- és hátizmaik, mert a homokban elég nehéz szaladgálni, mivel elsüllyed benne az ember, vagy kicsúszik a lába alól, ha nagyon száraz. Amennyiben rendeltetés szerűen homokozásra használják, akkor megtanulják/felfedezik, hogy mennyi homokot kell beletenni a formába, hogy normális "pogácsát" kapjanak, tehát megint méréseket végeznek (eleinte próbálkoznak, tapasztalnak, aztán már ránézésre is megy nekik, hiszen látják, hogy mikor van tele a forma és mikor fér még bele homok). Megtanulják azt is, hogy mekkora erővel kell belepaskolni a formába a homokot ahhoz, hogy egyáltalán kiboruljon belőle, ne szoruljon bele, vagy pont ellenkezőleg: ne hulljon szanaszét az elkészült remekmű. Megtanulják, hogy különbség van a vizes és száraz homokból készült dolgok között, lapátolás, tapicskolás, homokvár építés közben a kis kézizmaik és a finommotorikájuk is rengeteget fejlődik. Biztos van még itt is valami, de most csak ez ugrik be hirtelen.

Van az udvaron még egy kisvonat, amin gondolkodnom kellett, hogy mit is fejleszt. Ez inkább a szocializáció fejlesztésére szolgál: engedni, hogy a másik is "vezesse", együtt játszani tanít. Illetve ebben lehet jól elbújni, mint általában a kis házakban szoktak a gyerekek, de az ebben a bölcsiben nincs.

És akkor most megkérdezem, hogy az anyuka milyen fejlesztő játékra gondolt? Ez nem elég?

Gondoljuk csak el, hogy bedőlünk egy ravasz tévés hirdetésnek, megvesszük ezt a terméket:

- Kérem szépen, ez a világ legjobb felmosó szettje! Csak tiszta vízzel, vegyszer hozzáadása nélkül elpusztítja a padlón található kórokozók 99,9%-át, minden koszt eltüntet, ráadásul olyan kevés vizet használ, hogy pillanatok alatt megszárad bármilyen padló, hiszen bármilyen felületen képes ezt a fantasztikus hatást elérni! Egy háztartásból sem hiányozhat a Medzsik Mop, a mindent felmosó felmosószett! 

És megvesszük, beletöltjük a vödörbe a vizet, mellétesszük a Medzsik Mopot, és várjuk a csodát. Semmi nem történik, majd ordítva követeljük a vevőszolgálatnál, hogy adják vissza a pénzünket, hiszen a Medzsik Mop egy nagy humbug, nem csinál az az égvilágon semmit, átverés az egész. És akkor a következőt mondják nekünk:

- Kedves Vevő, maga nagyon hülye! Komolyan elhitte, hogy a Medzsik Mop magától felmos? A felmosóval végzett felmosás fogja eltüntetni a kórokozók 99,9%-át minden kosszal együtt, nem az eszköz.

Hát így van ez a fejlesztő játékokkal is. A játékokkal való tevékenység fejleszt, nem a tárgy, legyen az marha drága, sípoló-zenélő-beszélő-forgó akármicsoda is. Nincs fejlesztő játék vagy eszköz. Vegyünk csak alapul egy olyan kifejezetten fejlesztő foglalkozást, amit mondjuk a TSMT terapeuták végeznek. Van ott kutya közönséges tornapad, sima gumilabda, egyszerű műanyag botok, karikák, kötelek, babzsákok ilyesmik. Mégse mondhatjuk, hogy a labda fejleszt vagy a babzsák, hanem az a mozgás, amit ezek segítségével végez a gyerek. Pedig ezek aztán tényleg nem százezres összegbe kerülő szuperfejlesztő szuperjátékok, hanem olyan dolgok, amik jó esetben minden oviban megtalálhatóak. Jól is hangzana, ha mozgásfejlesztési célzattal gyűjtenénk az otthoni készletbe eszközöket, és bemennénk a játékboltba így:
- Adjon nekem, kérem, egy fejlesztő botot, mozgásjavító babzsákot meg egy koordináció fejlesztő labdát.
Ki is röhögnének, vagy jó esetben adnának egy könyvet, amiből megtanulhatjuk, hogy mit kell csinálni az eszközökkel.

Ha tényleg a játék fejlesztene, akkor az elmúlt 20-40 évig csupa kripli ember élt volna a földgolyón, hiszen hol voltak akkor még a tanuló kutyusok, játszóházak trambulinnal és más mozgásfejlesztő játékkal, play doh gyurmák, érzékelő korongok, gyöngyfűző szettek, legók-duplók? Sehol. Volt viszont fára mászás, nyilván azért, hogy az izomerejük, mozgáskoordinációjuk, szem-kéz és szem-láb koordinációjuk, téri orientációjuk fejlődjön. Fogócskázás mezítláb fűben, sárban, homokban, dombnak fel-dombról le, amire így szólították fel a szülők a gyerekeket, hogy "mennyé' gyerek, fejlesszed az izomerődet meg a tüdőkapacitásodat, meg a mozgáskoordinációdat és az állóképességedet, nehogy hülyegyerek legyél az iskolában".  Kukoricatörés, majd a csuhéból vagy vesszőből fonás, tésztadagasztás vagy csak "sarazás" a finommotorika fejlesztésnek céljából történt, meg hogy kreatív legyen a gyerek, és jó állása legyen, mert kreativitás igen kifizetődő tulajdonság mondjuk egy cipésznél vagy szabónál, meg hát a monotóniatűrést is kedvezően befolyásolja mondjuk az egész délután tartó kukoricatörés kivitelezése. A rohadt almával való dobálózást azért erőltették anno a felvilágosult szülők, mert tisztában voltak a célzómozgások fejlesztésének lehetőségeivel, a figyelem, koncentráció fontosságával, hiszen ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. Ugye mekkora baromság? Ezek a sima játéktevékenységek vagy egyszerű munkák a mindennapi élet részei voltak. Olyan dolgok, amik szuperfejlesztőek voltak, tök ingyen, és amiket megpróbálunk ma mindenféle "fejlesztő játékként" megjelölve helyettesíteni. Valahol persze érthető ez, mert manapság lehetetlenség a fenti dolgokat művelni, de ekkora cirkuszt csinálni a fejlesztő játékokból kész agyrém. Játsszunk a gyerekkel és hagyjuk játszani, akkor szépen fejlődni fog, ez a titok. (A "normál" gyerek, ismét mondom, a normál gyerek, nem részképesség- vagy egyéb zavaros, fogyatékkal élő vagy ilyesmi, mert nekik kell a fejlesztés, bizony, bizony!)

Megőőőőrülök, még ilyet....

... a fészbúkon ismerősnek jelölt a falusi városunk polgármestere! Vissza is igazoltam, pedig nem is ismerem. Igaz, hogy tegnap a bölcsis szülőin bemutatkozott, még kezet is fogtunk, de azért az nem valami nagy ismeretség. Mindegy amúgy, mert a többi jelen lévő anyukát is bejelölte, gondolom, beírta a keresőbe a jelenléti ív névsorát :D!

És a szülői... én nem értem, minek mentem el. Igen, valóban nem minden játék kompatibilis a 2-3 évesek méreteivel, és veszélyes, de ezt már jelezték a gondozónők is. Igen, valóban kaviccsal van felszórva a játékok alatti rész, de a legnagyobb baja nem az volt a felszólaló (és a szülőit összehívó) anyukának, hogy a kavicságy "kemény", hanem az, hogy néhány gyerek eszi a kavicsot. Gumilapot ígért a polgármester tavaszra, oké, de ha nem lesz kavics, majd mást (füvet, homokot, ágat stb.) fognak enni a gyerekek, mert simán találnak bármiféle szájba vehető dolgot. Igen, valóban szinte mindig főzelék van (ehhez mi köze a polgármesternek, hatóságilag rendeljen el rántott húst krumplival vagy mi?), de szigorú rendeletek szabályozzák a gyermekétkeztetést, nincs mit tenni. Igen, valóban nincs zárva a bölcsi ajtaja, és bárki be (és ki...) mehet rajta, de még mindig tart a beszoktatási időszak, és amúgy meg ezen könnyen lehet segíteni, van kaputelefon felszerelve, csak be kell zárni kulccsal és kész. Igen, valóban sok a 15ezres gondozási díj per hó, főleg, hogy akkor is kell fizetni, ha a gyerek havonta 2 hétig nincs is a bölcsiben, mert beteg, remélem, ezen tényleg elgondolkodnak a képviselők.

Nagyjából ennyi volt. És ha már ott volt a polgármester srác úr (de most komolyan, gondoljátok el, 37 éves, és októberben már a harmadik ciklust kezdte nálunk pmesterként), szóba kerültek ilyenek is, hogy csapadékvíz-elvezetés innen-onnan, útburkolások itt-ott, játszóterek építése ide-oda. Mindenre készségesen válaszolt -meglepően értelmes embernek tűnik, nem bújt ki egy kérdés alól sem, pedig elhozta magával egyik hű fegyverhordozóját képviselőjét, gondolom, lelki támasznak, vagy mi. 

Amúgy az egész szülői furcsán oldott hangulatban telt, kivéve azt a pár percet az elején, mikor az Anyuka, Aki Megszervezte határozottan és idegesen közölte a közlendőjét, többször is belevágva a kérdéseire adott válaszba (amúgy nagyon idegesítő volt a hangnem, amit megütött), és tényleg látszott rajta, hogy feltett szándéka lesöpörni a pástról a Szeretett Vezetőt, de nem sikerült neki. A pémester simán letegezett mindenkit, gondolom, nem tiszteletlenségből, és vissza is tegezték az anyukák/apukák, nem tudom, közülük melyiket ismeri valójában személyesen, vagy csak a közhangulat hatására volt ez a nagy bratyizás?

És ami a legjobb, hogy tényleg majdnem végig tudtam ülni úgy, hogy nem szóltam be(le), pedig fú, de sok mindent tudtam volna mondani. Azt az egyet nem bírtam megállni szó nélkül, mikor egy okos anyuka megkérdezte a pémestert, hogy árulja mér el neki, hogy ha az ő gyereke január 12-én lesz 3 éves, akkor miért nem veszik át a bölcsiből az oviba, holott törvényileg lehetne, és a valakijének a gyereke, aki január 6-án lesz 3 éves, 7-én már mehet oviba. Mert ő meg van győződve arról, hogy az oviban a gyerek korosztályának megfelelő foglalkozást kapná, és inkább arra lenne szüksége. Most komolyan, ez azt hiszi, hogy a harmadik szülinapján felkel a gyerek, rádöbben, hogy "jó ég, én 3 éves vagyok, hát mi keresnivalóm nekem a bölcsiben, az én korosztályom már az óvoda", és visítva követeli majd az áthelyezését, vagy mi a frász? Tényleg újra kezdené a beszoktatási mizériát 3 hónap után? Normális? És miből gondolja, hogy 25 gyerek mellett jobban tudna bárki is foglalkozni a gyerekével az oviban, mint a bölcsiben, ahol -főleg most, a taknyos időszakban- átlagosan mintegy 8 (de van, hogy még ennél is kevesebb) gyerek van a csoportban? És egyáltalán, szerinte az oviban nem pont ugyanúgy játszik a gyerek egész nap, mint a bölcsiben? Hallott már arról, hogy "kezdeményezés" van kis- és középső csoportban, és nincsenek foglalkozások, csak abban vesz részt a gyerek, amiben akar, és az is max. napi 15-20 perc, a többi szabad játék? És ha nem akar festeni/gyurmázni/mondókázni/körjátékot játszani stb., akkor nem fog, mert az óvónő nem cibálja egyenként mindet oda, viszont 8 gyereket sokkal könnyebb foglalkoztatni, és jobban vevők rá, mint az oviban, mert ha ott egy nem akar menni, akkor még 6 biztos nem fog akarni?

De ezt a sok mindent nem kérdeztem meg tőle, csak azt, hogy tényleg újra akarja-e szoktatni a gyerekét egy sokkal nagyobb közösségbe, új emberek mellé? Nem mondott semmit.

Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.

És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.

És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)

És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 

Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.

Jobb előbb, mint később

Gőzerővel elkezdtem készülni a karácsonyra. Ma vettem a dm-ben két tekercs karácsonyi csomagolópapírt -annak ellenére, hogy környezettudatossági szempontokat figyelembe véve évek óta ugyanabba a néhány gondosan kisimítva tárolt ajándékzacskóba tesszük az ajándékokat. Meg két csomag karácsonyi szalvétát is. Senki nem mondhatja, hogy nem kezdtem el időben készülődni az ünnepre :D!

Murphy élt, él és élni fog

Jajistenem, hát hol kezdjem? A legelején, mikor visszamentem dolgozni, és Simi szinte egyből a kórházban kötött ki ? Vagy a vége felé, mikor kiderült, hogy én ugyan heti 5 napot dolgoznék, de nem indul szeptemberben a bölcsi, így még egy hónapig a kolléganőim jó szívére lettem bízva, hogy dolgozzanak helyettem, míg én heti két alkalommal itthon őrzöm a gyereket?

Inkább akkor mondom a mostot. Simi beszokott a bölcsibe. Magyarul: már nem őrjöng, csak sírdogál, keveset, könnyen megnyugtatható módon. Hétfőtől indult az a munkaprojekt, ami egy hónapot csúszott, vagyis visszaálltam a munka világába teljes idejű munkásként. És akkor Simi vasárnapra 3-szor is 39 °C feletti lázat produkált. De most komolyan, miért??? Szerencsére anyukám még a legelején mondta, hogy tartogatott ilyen és hasonló vészhelyzetekre pár nap szabadságot, hogy dolgozhassak, így vasárnap délelőtt pincsikutya-üzemmódban átoldalogtam hozzá, hogy akkor most lenne az a bizonyos vészhelyzet, és tud-e maradni hétfőn úgy, hogy a gyereket megmutatja a dokinak, mert miabajavan már megint és lázas.

Úgyhogy anyu hétfőn maradt, doki szerint a gyereknek semmi baja, csak mintha piros lenne kicsit a torka. Erre a "minthára" fel is írt rögtön 3 féle gyógyszert amit mintegy ötezer magyar forint ellenében kapott meg anyukám a patikában. Az utasítás annyi volt, hogy csütörtökön mehet bölcsibe, ha nem lesz lázas. Hát, vasárnap este óta nem volt lázas, pörög, mint a veszedelem, nem köhög, tüsszög, orrfolyik azóta sem. Ki tudja, mi volt ez a láz? A gyógyszerek közül a toroksprayt és a cseppeket alkalmaztam, a méregdrága harmadikat nem, mert az olyan tünetekre való, amik közül még véletlenül se volt egy sem Siminek.

Ja, és akkor a szakdolgozat. A tanárnő kérésére megadott napon pontosan elküldtem a kért dolgokat (2,5 napja) válasz azóta sincsen :-(. Pedig tényleg keményen dolgoztam, hogy az a 15 oldal megírattassék, és rá se bagózik.

Meg van ugye ez a pedagógus portfólió izé, amire én be voltam nevezve, de valami miatt nem kerültem regisztrálásra. Ezt júliusban tudtam meg, és hadd legyek őszinte, annyira azért nem bántam. Augusztusban jött a hír, hogy valószínűleg ebből a fordulóból kimaradok, de lehet, hogy mégsem, mert lesz valami módosítás, majd értesítenek. Csak és kizárólag azért jelentkeztem a főiskolára, mert abban bíztam, hogy nem kell megírnom, mert 2 ilyen nagy volumenű dolgot ennyire rövid idő alatt képtelenség megcsinálni. Így is kivagyok, hogy nov. 30-áig le kell adnom a szakdogát.

Na erre tegnap jött a csodás hír, hogy hurrá, minden rendeződött, és november 30-áig leszek szíves feltölteni a portfóliómat a megadott helyre. Hogy mi van? Na ez az, amire tuti nem leszek képes. Megnézem, hogy lehet ezt elhalasztani, vagy van-e valami retorzió, ha nem csinálja meg az ember, mert több száz oldal szakmai cucc plusz egy szakdolgozat megírása 3 hét és 3 gyerek és munka mellett totálisan lehetetlen dolog.

Nem is tudom, menjek talán világgá?

Ja, egy jó hír a végére: mindjárt dobozolom be az utolsó megmaradt kiscicát, mert valaki telefonált, hogy elvinné. Ez az a kis csúnyácska, aki pont úgy néz ki, mint az előző csúnyácska, akit pont ilyen idős korában sikerült kitelepítenünk innen. Legalább van valami, aminek örülhetek.

Tündérgyerekünk rémtettekkel tarkított napja

A mai nap nagyon korán kezdődött. Simi hajnali 2-kor úgy döntött, inni kér. Tőlem. Még szerencse, hogy esténként odakészítek az ágya mellé egy kis üveg vizet. Megkapta. Mielőtt ivott volna belőle, a felét gondosan szétlocsolta a matracán. Én először valami csúnyát mondtam heveny idegösszeomlást szenvedtem, hogy micsinááájak??? Húzzak ágyat éjnek évadján, főleg, hogy a férjemet alig két napja sikerült rávennem, hogy költözzön vissza a nappaliból, mert Simi mostanában annyira megemberelte magát, hogy mindössze 2 alkalom/éjszaka felébredést produkál? Nem húztam, hanem a gyereket egy laza mozdulattal megfordítottam, gondoltam, jó lesz neki a száraz részen aludni. Nem volt jó. Mármint a száraz igen, csak az nem, hogy megfordítottam, ezért igen hangos méltatlankodásba kezdett, magyarul vonyítani, mint az eszelős. Nesze neked férjjel teli hitvesi ágy, gondoltam magamban, miközben Simit kikaptam az ágyból és jól leteremtettem, hogy azonnali jelleggel fejezze abba az óbégatást. Erre -meg a hirtelen mozdulatra- úgy megijedt, hogy biztos ami biztos kicsit erősebben kezdett sivalkodni, majd hirtelen abbahagyta. Ezalatt én újabb korszakalkotó ötletemet hajtottam végre -sajnos homályos aggyal nem jutott eszembe hamarabb - , vagyis megfordítottam a matracot , a gyereket pedig az eredeti helyzetében pozicionáltam. 

Csönd lett, visszamentem aludni. Már majdnem el is aludtam, mikor a gyerek úgy döntött, inkább csak akkor alszik, ha én ott vagyok mellette a fotelban. Nem akartam menni. De menjek. De nem. De igen. És mentem. No nem azért, mert a fotelben való ülve alvásnál jobbat elképzelni sem bírok, hanem mert a kis gané újra elkezdett vernyogni, én meg nem akartam, hogy az egész család felébredjen, pont elég volt, hogy én (meg a visszatelepült, ám akkor minden bizonnyal az örökre  nappaliba való visszatérést fontolgató édesapja) fent vagyok már majd' egy órája. Szerencsére jó döntés volt, elaludt, így visszatérhettem eredeti tervem, vagyis a fekve alvás megvalósításához. Meg is valósítottam.

Reggel csak alig sírt, hogy nem akar bölcsibe menni, ott viszont eléggé rendesen, hogy nem akar ott maradni. Végül persze otthagytam.

Mikor mentem érte, mondta a gondozónő, hogy Simi lepisilte a nadrágját. Aztán alvás után, amíg szokás szerint az ölében pityergett, háláját kifejezve a vigasztalásért lepisilte őt is. Az már csak hab a tortán, hogy ő, a bölcsiben való sírás hercege jól kupán vágta az egyik kisfiút, aki állandóan (tényleg folyamatosan és tényleg vigasztalhatatlanul) sír, mondván, hogy ő megunta a másik kisfiú folytonos bőgését.

Hazafelé sétát terveztem, ezért nem vittem babakocsit, de Simi nem így gondolta, és a bő két kilométernyi út jó részén "Anya, cipeljél!" volt.

Itthon csak annyira volt hisztis, amennyire tankönyvileg muszáj egy közel 2,5 évesnek, ez mondjuk a sokszorosa annak, amilyen ő egyébként lenni szokott, úgyhogy családilag tűrtünk, amíg tűrhettünk, aztán kezünkbe vettük a dolgok irányítását és leszereltük, mert nem kívántunk egy tomboló egyméteres indulatgombóc bohócai lenni.

A mozgalmas nap egyetlen pozitívuma, hogy 15 perc alatt elaludt, amivel szerintem megjavította az egyéni csúcsát.

Jaj, ez a bölcsi, ez a bölcsi...

Valahogy nem megy a beszokás Siminek. Ma volt a 10. nap, elméletileg véget ért a beszoktatás, ma már ott kellett volna uzsonnáznia is. A négy napos hétvége miatt tegnap megint korán ott kellett lennem érte, és ma megint. Még jó, hogy fél 2-re ott voltam, mert már a gondozó néni kezében pityergett. Igaz, a mai napunk eléggé rosszul indult, kicsit később értünk be (8 óra 2-kor mentünk a csoportba), a reggelit viszont korábban hozták majdnem negyed órával, így a többiek már az asztalnál ültek, elbúcsúzni se tudtunk rendesen. nagyon sírt csórikám, mikor otthagytam.

Amúgy alig alszik napközben, az átlagos két óra helyett jó, ha egyet sikerül, állandóan fáradt szegénykém. Holnap mi lesz? És azután?

Hála Istennek, valami csoda folytán (amit nem tudok mi, mert szabin vagyok jó ideje) őszi szünet van az óvodában, így nem kell dolgozni mennem, tudom csinálni ezt a nyűglődést. Nem tudom, mi az oka, hogy 2 hét után sírdogál Simi, talán neki nem jön be ez a két hetes beszoktatás? Pedig sokat vigyázott rá más is, mégis szinte egész nap a gondozó nénik ölében-kezében van. Szerencsére jól vigasztalható, de nagyon nehéz így otthagynom, ha tudom, hogy szinte egész nap pityereg. 

Sajnálom szegényt nagyon, de ez van, ezt kell szeretni. Még három napig tudok érte menni 2 körül, de aztán dolgozni megyek, valahogy meg kell oldani a gondozónőknek Simi problémáját.

Remélem, hogy csak az első sokk miatt sír ennyit, és aztán szépen beszokik, mert amúgy itthon állandóan bölcsődébe akar menni, jókedvűen megy, csak nem akar elengedni. Azt látom, hogy a gondozónők nagyon kedvesek, nagy a bizalmam feléjük, és Simi is szereti őket, de ők mégsem én vagyok. 

Itthon szinte állandóan rajtam lóg, semmit nem csinál egyedül, sokat sír (hisztizik?), akaratos lett. Tudom, igen, jól tudom, hogy ez természetes ebben a helyzetben, csak hát nehéz.

Bjútiful lájf

Megfogadtam szent esküvel, hogy nem írok másokról. Nem is fogok, csak ezt most muszáj. Üzenem ezeket valakiknek, akik szerintem nem is olvassák a blogomat.

"Élni csodálatos mutatvány. De egyet ne feledj! A nyulat, amit elővarázsolsz a cilinderből, te tetted bele! Nem mások. Te magad. Ezt mindig elfelejted, és ebből van a legtöbb baj. Mi abban a megfordított tudatban élünk, hogy mindenért mások a hibásak. (...) Mindig mások. Mások felelnek az én életemért. Nem emlékszünk rá, hogy a nyulat mi tettük a cilinderbe."

Müller Péter

"Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék,
Nézd meg jobban hogy élnek anyádék!
Ha nem hiszed el hogy az élet,
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol belefulladsz,
Pedig ott van a másik part.

Na jól van, borítsunk fátylat a múltra,
A dolgok jönnek aztán mennek hirtelen,
És néha elvisznek magukkal arra az útra,
Ahol az érzelmek laknak nem az értelem."
Tankcsapda

  
"Ezért amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek, azt tegyétek ti is velük!"
Jézus Krisztus

Kis zavar a modusok háza táján, de nem baj, ő is kicsi

Simikém megtalálja a mérőszalagot a padlón (khm, hát, nem ott a helye, ez igaz), azon melegében használatba is veszi. Illegeti maga mellett, és közvetít:

- Anya, megmérem, hány óra vagyok!

Mikor ezzel végez (amúgy öt lett az eredmény), gyorsan kapja magát, átrobog a fürdőszobába, ahol rááll a mérlegre:

-Anya, megmértem magam, öt centi vagyok!

Legalább az öt biztos :-D.

Iskolai bajaim, ragyogó ősz, vásárlás elbaltázva

Történt, hogy augusztus utolsó napjának késő estéjén, az utolsó perceket megragadva éltem a lehetőséggel, és több barátom, rokonom, ismerősöm javaslatára, miszerint hülye lennék nem kihasználni a kihagyhatatlan ajánlatot (ti. nem kell suliba járnom, mert már a választott szakot elvégeztem, "csak" szakdolgozatot leadnom és államvizsgáznom a totál tandíj tizedrészéért), szóval fogtam magam és jelentkeztem (újra) a főiskolára. Tudtam, hogy erőltetett menet lesz - 6 hét alatt szakdolgozatot írni, még ha csak 30 oldalt, akkor is -, de vállaltam, így mikor jelezték, hogy hurrá, elindul a választott szak, örültem nagyon. Főleg akkor, mikor két volt csoporttársammal egyeztetett időpontban sikerült egyszerre, a viszontlátás felett érzett öröm hullámain dobálózva pikk-pakk beiratkozni. A tanulmányis hölgy javaslatára ugyanazt a tanárnőt kértem fel konzulensnek, akinél a másik két lány is dolgozatot ír -igaz, ők nem most kezdték, halasztottak, így sokkal előrébb tartanak mint én. Na, a lényeg az, hogy hétvégén felvettem a tanárnővel a kapcsolatot, hogy elvállal-e engem is így, hogy soványmalac-vágtában kell megírni a diplomamunkámat. Nem baj, ha nem, csak válaszoljon, hogy akkor keressek másik témavezetőt. De nem válaszolt. Írtam egy másik címre, onnan sem érkezett válasz. Aztán írtam újra, és még mindig nincs válasz. Egy hét eltelt a hatból, és sehol nem állok, most mondjátok meg, mit csináljak? Írjak másnak is, aztán ha mégis válaszol az eredetileg felkért tanár, akkor mondjam meg neki, hogy bocs, de lecsúszott rólam? Vagy kezdjem el írni a dolgozatot, hátha válaszol? Vagy mi legyen?

A múlt pénteken, mikor a beiratkozás volt, még nem tudtam, hogy mennyi bajom lesz a sulival, így borzasztóan örültem, hogy az alig pár perc alatt lezavart iskolakör után enyém az egész csodásan napos nap, tehetek akármit, mert a mama és a papa óvó kezei között van kicsiny gyermekem. És akkor jött a remek ötlet, hogy ha már ősz, és csodás ragyogás, és színek és pompa, akkor futás vásárolni! Mivel azonban az elmúlt hónap alaposan összehúzta a bukszám hasát (osztálytalálkozó, új szemüveg előlege, tandíj befizetése és a mindennapos kiadások), így eldöntöttem, hogy benézek az egyik kedvenc turimba és ott vásárolok.

A vásárlás ötlete persze nem volt újkeletű (egy nőnél amúgy mikor lehet az?), a múlt hónapban lezajlott - és itt sajnos meg sem említett, pedig nagyon jól sikerült - osztálytalálkozó apropóján akartam valami új holmit venni. Ugyanis mikor benéztem a szekrényembe, a kissé alkalmibb alkalomra felvehető holmik között mindösszesen két csinos fekete pulóvert, egy csinos fekete szoknyát és egy szintén csinos fekete ruhát találtam. Gondoltam, a húsz éves (hja, igen, ennyire öreg vagyok) érettségi találkozóra csak nem megyek feketében, vásárolok egy szép bármilyen színű fölsőt, alulról meg jó lesz a farmer magassarkúval. Több heti(!) nézelődés után sikerült vennem egy igazán pompás indigókék blúzféleséget (tunika, pulcsi, egyéb?), ami annyira sötét kék, hogy nagyon. Még jó, hogy nem feketében mentem.

Minden esetre a verőfény és az előző színpompás vásárlásom következtében elhatároztam, hogy akkor jöhetnek a sárgák, bordók, pirosak, narancsok, okkerek és rozsdaszínűek, esetleg egy kis zölddel megbolondítva, végül is mindegy, csak színes legyen, fekete, szürke, sötétkék teljességgel kizárva! Már láttam magam előtt a kosárban egyre csak duzzadó színes halmot, amit blúzokból, pulóverekből, kardigánokból emeltem. 

Na, a halom meg is lett, még ha nem is annyira hatalmas, végül ezeket sikerült megvennem (nem gúnyolódni, kérem szépen!):

Őszies színekben pompázó holmijaim

A kép nagyon rossz, így leírom, hogy mi látható rajta: egy darab fekete tunika, egy sötétkék szoknya, egy sötétkék pulóver és egy barna fölső (ennek legalább köze van az őszhöz). Ami nincs rajta, az egy szürkéskék kardigán, amit Noéminek vettem. Amúgy nem tetszik neki. 

Roppant ügyesen sikerült megoldanom a feladatot, amit saját magam elé állítottam. De legalább az vigasztal, hogy ezért a halom csodás, a legkevésbé sem őszi színekben virító cuccért (kivéve a barnát) kevesebbet fizettem, mint a múlt hónapban az egy darab fölsőért, pedig azért az se volt túl drága (a piacon vettem, igaz újonnan). Ja, és mentségemre szóljon, hogy visszakerült a polcra egy darab sötétkék farmerszoknya, egy fekete pulcsi és egy sötétkék ing. Hiába, na, a véremben van a vásárlás...

Semmiképp ne csináljátok utánam!

A következő pár sor kizárólag a hozzám hasonlóan kétbalkezes háziasszonyoknak íródik.

Ha vasalsz, és kifogy a víz a tartályból, akkor a félliteres vizespalackból semmiképp ne afölött a hosszabbító fölött töltsd meg a vasalót, amibe az be van dugva -konkrétan a dugalj fölött, természetesen-, mert ha kifolyik a víz (és már miért ne folyna ki, ugye), akkor lehet, hogy nem leszel olyan szerencsés mint én, és nem a szőnyeget locsolod le két deci vízzel, hanem az áram alatt lévő hosszabbítót.

Statisztikai adatok támasztják alá, hogy a világon legtöbben háztartási balesetben veszítik életüket (állítólag). Jó lesz vigyázni!

Szokik befelé

Mármint Simikém a bölcsődébe. Ugyanis végre eljött a várva várt nap, melyen hivatalosan is bölcsődéssé avatták csepp gyermekemet: ma reggel 9 órakor kezdetét vette a bölcsődei beszoktatás.

Roppant módon rákészültem, már hosszú ideje szinte csak ez tölti ki a gondolataimat. Szerencsére túl sok dolgot nem kellett beszerezni, de amit leginkább kellett volna, azt persze nem sikerült. Mert a szandállal úgy voltam, mivel olyan indokolatlanul gyors ütemben nő a gyerek lába (május végén még 22-es volt, most meg már inkább 24-es, mint 23-as), hogy  a bölcsis lábbeli megvásárlását az utolsó pillanatra hagyom, úgyis annyi cipőbolt van a környéken, és sima kérges, csatos szandált tulajdonképpen akármikor vehetek. Az a helyzet, hogy ez a hétvége pont nem volt akármikor. Voltunk jó néhány kisebb-nagyobb cipőüzletben, ahol a következő esetek fordultak elő (egyes helyeken egyszerre több is):

a) egyáltalán nem volt szandál

b) volt szandál, csak épp a megfelelő méret hiányzott

c) volt szandál, a méret is stimmelt, csak épp a duplájába került (tulajdonképpen öt számjegyű összegről beszélünk), mint amennyit én költeni szándékoztam rá,

d) volt szandál, a méret is stimmelt, olcsó is volt, de annyira gagyi kiképzésű és anyagú, hogy azt inkább otthagytam, 

így nem vettünk szandált, hanem marad az eddigi benti szandál, amiről még éppen hogy nem lóg le a lábujja - de könnyen lehet, hogy két hét múlva le fog.

A szükséges felszerelés többi részének beszerzése nem ütközött akadályba, így ma reggel babakocsival és a következő képen látható kupaccal felszerelkezve elindultunk a bölcsibe.

A képen a következő tételek láthatóak:

- három totális váltás ruha

- egy pár szandál

- 10 darab pelenka

- egy kis csomagos popsitörlő

- 2x1 l folyékony szappan

- 4 csomag 100 db-os zsebkendő

- 4 csomag 100 db-os szalvéta

- 4 guriga wc-papír

- 1 csomag füles kukás zacskó

- 1 textil szatyor "zsáknak"

- 1 mappa mindenféle fontos iratokkal a beiratkozáshoz.

Azért nem kell megijedni, az van, hogy pöttyet túllihegtem a dolgot. Mert a tisztasági cuccokból elég lett volna egy havi adag, de én inkább vittem négyet, mert mostanában olyan feledékeny vagyok, hogy biztos szólniuk kellene a gondozónőknek, mert nem vittem, és az ciki (vagy nem?). A kukás zacskón csodálkoztam, mármint nem azon, hogy kell, nyilván a koszos ruhák miatt szükség van rá. De abból is havi 1 csomag kell. Én most 40-et vittem, de viszek még, ha kelleni fog, csak én azt hittem, az mindenkinek a szekrényében lesz, és beleteszik a szennyes holmit -igény szerint. Na, mindegy.

A túllihegéshez hozzá tartozik a ruhás zsák esete is. A szülőin megkértek minket, hogy valamiféle füles tároló alkalmatosságot vigyünk be a ruháknak, de semmiképpen ne a hagyományos vállfás ovis zsákot, mert az olyan széles, hogy nem fér el egymás mellett kettő az öltözőnél. Nekem azonnal eszembe ötlött az ideális megoldás: vászonszatyor, rajta a gyerek saját kezűleg hímzett jelével. Hosszú esték-éjszakák fáradságos munkájával ezt hoztam össze:

Nagyon büszke voltam magamra (amúgy tegnap lett kész, jellemző) egészen addig, amíg a bölcsibe érve konstatáltam, hogy enyhe túlzásba estem zsák-ügyileg. A kampókra akasztva ugyanis a következő dolgok voltak, nyilván valóan ruhatárolási célzattal:

- hagyományos vállfás ovis zsák (hahaha...)

- nejlonszatyor

- tornazsák

- hátizsák.

Mindegy, azért jól szórakoztam az alatt a rengeteg munkaóra alatt (alvás helyett), amíg készen lettem vele, és ha már megvan, akkor marad is, nem fogom leváltani spáros zacskóra, akármennyire is ciki a kézzel hímzett vászonszatyor.

A mappára végül semmi szükség nem volt. Mivel az eredetileg a "bölcsődekóstolóra" tervezett beiratkozás elmaradt, így a beszoktatás első napján kellett volna menni iratkozni, így vittem magammal a mindenféle munkahelyi és MÁK-os igazolásokat, személyes adatainkat tartalmazó lapokat, és -felkészülve a váratlan kérdésekre is- Simi füzetét, amiben születése óta jegyzetelem tetteit. Sőt, megmondom őszintén, összeírtam 4 A/5-ös füzetlapra mindent, amire kíváncsiak lehetnek: naprend, mit eszik, mit nem eszik, mit tud, mit szeret, mit nem szeret, kedvenc elfoglaltságai, fejlődési lépcsőfokai dátum szerint (lehet, hogy ezt is kicsit túlgondoltam???). De annyian voltak, hogy rám nem került sor, majd holnap. Vagy azután. Azért mindent viszek magammal (a jegyzeteket is), hátha kelleni fognak.

Simi remekül érezte magát: játszott. Igaz, hogy kizárólag egyedül tette, kontaktusba csak akkor került egy kislánnyal, mikor az elvette tőle -és hát mástól is, mindig, mindent- azt a játékot, amivel épp játszani szeretett volna. Szerencsére elég sokan voltak ahhoz, hogy az "elvevős" kislánynak sok dolga legyen a megszerzendő játékokkal, így alkalmanként akár 10 percet is tudott játszani. A gyerekek létszáma -8 fő- kicsit meglepett, mert én úgy emlékeztem, hogy a szabály szerint heti 2 gyerek szokhat be, de nálunk 3 fog, mert az anyukák nem tudják máshogy megoldani. Ez akkor is csak 6 lenne, ugye, erre voltak 8-an. Ami a gyerekek szempontjából annyira nem rossz, hiszen egyből a közösséghez is szokhatnak, de a gondozónőknek nyilván nem egyszerű. Na, mindegy. A tízóraira kapott szilva és víz lecsúszott, csak épp a wc-t nem akarta használni. Azért csak belejön majd, nem volna jó, ha napi 3 váltás ruha várna a kukás zacskóban. Amúgy természetesen élvezte, nem sírt és persze hazajönni sem akart a mai egy óra után.

Holnap folyt. köv., akkor már két teljes órán át ott leszünk. 

Allegória

Henrik nem volt új lakó az utcában, már vagy egy évtizede is megvan, hogy megvette a kis házat. Mindig is szerette a környéket, és nagyon örült, mikor évekkel ezelőtt egy ott lakó ismerőse felhívta, hogy eladó az egyik ház az utcában. Szülei segítségével megvette, beköltözött, majd megnősült, most pedig már a két ovis lányával együtt laknak itt.

Kutyája nem volt, de macska mindig akadt az udvaron. Sajnos, a cicák időről időre eltűntek: némelyik egészségét az idő kezdte ki, másik betegség miatt pusztult el, valamelyik pedig egyszerűen eltűnt. Fájdalmas volt megválni szeretett állataitól, és ha lett is új, az sosem volt olyan, mint az, akit elveszített.

A férfit megbízható, gondoskodó embernek ismerték a környéken, többször előfordult, hogy a szomszédok rá bízták féltett állataik, növényeik gondozását, amíg hosszabb-rövidebb ideig távol voltak az otthonuktól. Szívesen vállalta a feladatot, mert tudta, hogy a saját jószágait is gondoznia kell olykor-olykor valamelyik szomszédnak, és amúgy is nagy kedvvel végezte az állatok ellátását.

Az utcabeliek különben jó kis társaságot alkottak, nyáron egy-egy szalonnasütés erejéig összeültek, jókat beszélgettek, télen szánkózni vitték a gyerekeket. Mindig számíthattak egymásra, ha például vigyázni kellett valakinek a gyerekeire, de a nagymamák nem értek rá, vagy ha elromlott valakinek a fűnyírója, biztos akadt, aki megcsinálta a szomszédok közül.

Henriknél egy napon, alighogy hazaért, csengettek. Az egyik szomszéd állt az ajtóban.

- Szervusz, Henrik, van egy perced?

- Persze, gyere csak be.

- Megölted a macskámat.

- Tessék?

- Megölted a macskámat. Elütötted. Az egyik szomszéd talált rá a kocsibeállód előtt. Nagyon súlyos sérülései voltak, majdhogynem felismerhetetlenné vált, de minden kétséget kizáróan az én cicám volt, ezt többen is megerősítették. Nem lehetett megmenteni, eltemettem. Bár az eset nem ma történt, csak most volt lehetőségem szembesíteni vele. A nyomai még mindig jól láthatóak a kapud mellett.

- Hogy mi? Biztos ez? Nem tudom elhinni. Ne haragudj, ha így is történt, nem volt szándékos. Soha nem bántanék készakarva egy állatot sem, nagyon sajnálom.

- Körültekintőbben kellett volna vezetned.

- Igen, igazad van, biztos nem voltam elég figyelmes. Roppant módon sajnálom.

A férfi amúgy elég sportosan vezetett: lendületesen, de mégis biztonságosan. A közlekedési szabályok betartására nagyon figyelt, soha nem okozott még balesetet, a zebra előtt mindig lassított, és soha nem lépte túl a megengedett sebességhatárt. Igaz, a sportos vezetési stílus miatt előfordult, hogy benézett egy-egy jobbkezes utcát, és majdnem összeütközött egy másik autóval, a szívbajt hozva ezzel magára és a másik sofőrre egyaránt, de szerencsére nem lett baj. Vagy az áruház parkolójában meghúzta tolatás közben a mellette álló ajtaját, ám személyi sérülés szerencsére ott sem történt, elismerte a hibáját, odaadta a betétlapot, a biztosító rendezte a számlát. Ilyesmi olykor előfordult, de komoly szerencsétlenséget sose okozott.

Saját autója csak alig két éve volt. Addig is szívesen vezetett, de csak céges autót vitt, illetve alkalmi sofőr volt másoknál, ha mondjuk egy buliban alkohol is volt, mert ő nemigen ivott, így barátait nyugodt szívvel fuvarozhatta haza. Ismerősei már egy ideje rágták a fülét, hogy vegyen egy autót, ha már annyira szeret vezetni, higgye el, nem fogja megbánni. Végül beadta a derekát, és megvette a kocsit. 

Persze, nem használja minden nap, munkába szinte mindig tömegközlekedve jár, a lányokat az oviba gyalog viszik, hiszen ott az óvoda alig háromszáz méterre a házuktól. De tény, az autó használata nagyobb szabadságot ad: sokkal könnyebb bevásárolni, szívesen elvisz bárkit bárhová, ha kérik, és a messze lakó barátok, rokonok is elérhetőbbek, mióta saját autóval rendelkezik. Sőt, akkor is bepattan a járgányba, ha valami nagy öröme van, de feszültséget oldani is segít, ha beül, és levezet gyors tempóban az autópályán néhány kilométert.

Mikor utasként ült mellette valaki, általában elégedett volt sofőri tevékenységével, élvezte a vele való utazást. Persze, olyan is akadt, aki megkérte, hogy ha őt viszi, akkor legyen szíves lassabban haladni, mert bár lehet, hogy biztonságosan vezet, ezt a sebességet ő nem szereti. Ilyenkor természetesen visszavett a lendületből, mégis előfordult, megszokásból újra felpörgette a motort, aztán elnézést kért, és lassított.

Ez a mostani eset viszont teljesen megdöbbentette. A kihajtáskor mindig különösen figyel, hiszen bármikor jöhetnek gyerekek, egy elgurult labda, bármi. Nem is értette, hogy nem vette észre a cicát, vagy legalább azt, hogy áthajtott rajta. Pedig tényleg nem vette észre, kihajtott, a kapu automatikusan becsukódott, ő pedig teljes lelki nyugalommal ment a dolgára: álmában sem gondolta volna, hogy a kapuja előtt a szomszéd cicája holtan fekszik.

Azért is volt különösen fájdalmas számára az ügy, mert nemrégiben pont ez a szomszéd mondta neki, hogy az utóbbi években sok macskáját elveszítette: a legtöbbet megmérgezték, és mennyire rosszul érinti őt a dolog, hiszen minden állatát egyformán szereti, és nagy űrt hagy a hiányuk. Egy ideig ugyan lehet próbálkozni újabb és újabb kedvencek felnevelésével, de a sok veszteséget nehéz feldolgozni, és egy idő után, bármennyire is szereti az ember a cicákat, inkább nem vesz magához többet, nehogy újra rossz vége legyen.

És akkor most tessék. Itt van ő, a megbízható állatbarát, és nesze neked, elcsapja a macskát. Nem tudott mit mondani, csak annyit, hogy őszintén sajnálja. Henrik amúgy sem volt valami nagy érvelő, nem is szeretett konfliktusba keveredni senkivel, mert a saját érdekeit nem tudta képviselni semmilyen vitában. Ilyenkor tisztára olyan lett, mint egy-két bogár: inkább halottnak tettette magát, csak érjen véget a vita, a lényeg, hogy túlélje, az sem baj, ha közben megsérül, csak ne kelljen harcolnia.

Tisztában volt azzal, hogy szomszédjának igaza van: a macskát ő ütötte el, és ha jobban figyelt volna, észreveszi, hogy ott van és életben marad. A macskáját vesztett szomszédot újra biztosította arról, hogy nem állt szándékában kárt tenni az állatban, aki elfogadta a bocsánatkérést, de ez nem hozza vissza a cicáját, és az elvesztése felett érzett fájdalmat sem enyhíti, majd megérte Henriket, hogy takarítsa fel a tragédia nyomait a betonról, utána elbúcsúzott és hazament.

A férfi kiment, és azonnal észrevette a vöröslő foltot a kapu mellett. Eddig nem látta, hiszen a kapu automata, ki sem kell szállnia, hogy begurulhasson az udvarra, csak a garázsban kell elhagynia az autót. Akkor ötlött eszébe, hogyan is történhetett a baj. Volt egy rossz szokása, ugyanis. Mikor a murván tolatott a kapu felé, néhanapján felgyorsított annyira, hogy kissé kipörögjenek a kerekek, és az autó döccenjen egyet az automata kapu sínjén. Utána azonnal lassított, mert közel volt az úttest, és senkiben nem akart kárt tenni. Eddig nem is tett.

Miközben slaggal fellocsolta a foltot, és homokkal szórta be, hogy tényleg semmi ne látszódjon, jónéhány könnycseppet elhullajtott. Sajnálta a macskát, a szomszédot és átkozta magát, hogy miért volt ennyire figyelmetlen.

Henriknek álmatlanul telt az éjszakája, azon gondolkodott, mit kellett volna csinálnia, hogy elkerülje a tragédiát. Ha körülnéz, mielőtt beül az autóba, biztosan meglátja a macskát, és akkor életben marad. Vagy esetleg hangosabban bőgeti a motort, akkor a cica megijed és elszalad, megmentve ezzel saját életét. Vagy pont az lett volna a megoldás, hogy nagyon lassan megy, hogy az állatnak legyen ideje elugrani? Vagy ha nem szöszmötöl annyit a szendvicsekkel, akkor pár perccel előbb indul, talán még nem lett volna ott az állat. Vagy rendesen elmosogat, nem csak beteszi a mosogatóba a kávéscsészét, akkor pár perccel később indul, és talán már nem lett volna ott a macska. Vagy aznap be sem indítja az autót. Vagy, vagy, vagy... a cicát semmi nem hozza már vissza.

Elgondolkodott rajta igen erősen, hogy soha többet nem ül autóba, sőt az volna a legjobb, ha el is adná. Pedig nagyon szeret vezetni, de ha az kell, akkor soha többé nem ül a sofőrülésre. Ezt végül elvetette, inkább azon gondolkodott, hogyan tudná a stílusát úgy megváltoztatni, hogy önmaga maradjon, mégse ártson senkinek. Szereljen tolatóradart az autóba? Vegyen extrém helyzetekre való vezetésleckéket? Vagy a sebességkontroll segítene? Vagy bármi más?

Az is foglalkoztatta, hogy a szomszédok vajon milyen következtetésre jutottak vele kapcsolatban. Mikor ott álltak a macska  teteme fölött, és beszélgettek (mondjuk, ez nem biztos, hogy így volt, de a károsult szomszéd említette, hogy többen is látták cicája holttestét, csak azt nem mondta, hogy egyszerre látták-e, de ez az ügy szempontjából lényegtelen), szóval, mikor róla került szó, akkor vajon egy gyilkosról beszéltek? Megvádolták-e azzal, hogy készakarva ütötte el a cicát? Esetleg arra gondoltak, hogy mikor rábízták a saját állataikat, veszélyben volt az életük, mert ez a disznó akár meg is mérgezhette volna őket? És egyáltalán, ki merjék-e engedni az utcára a gyerekeiket, amíg Henrik ott lakik és autója van, hiszen aki ilyet tesz egy ártalmatlan állattal, az egy emberrel is bármikor, gond nélkül megteheti? Valakinek vajon eszébe jutott, hogy a férfinak fogalma sem volt arról, mit tett, és baleset történt nem gyilkosság? Amit ugyan el lehetett volna kerülni, mint minden balesetet, ha jobban odafigyel, de semmilyen ártó szándék nem volt a dolog mögött? Valakiben felmerült, hogy eddig nem ilyennek ismerték Henriket, és bár valóban lendületesen vezetett, azért elég megbízhatóan ahhoz, hogy ne kelljen tőle sem ember sem állat életét félteni? Vagy egy emberként ostorozták ballépése miatt, szörnyülködve a vélt kivégzésen, amit minden bizonnyal gonosz terv vezérelt? A megbízható szomszéd képe átváltozott-e véres kezű gyilkosévá, aki titokban mindig is biztos volt, legalábbis a szomszédok szerint? Ezt nem tudhatja, csak azt, hogy nem akart bántani senkit, a macska figyelmetlenségének és meggondolatlanságának lett az áldozata, nem pedig egy aljas módon, gyűlöletből elkövetett gázolásnak. Sose voltak gyilkos szándékai senkivel szemben, és ezután sem lesznek.

Végül elaludt. Reggel, mikor felébredt már tudta, hogy az autó marad, vezetni is fog. Viszont a kerékpörgetős tolatásnak egyszer s mindenkorra vége. Ha rajta múlik, állat többet nem fog elhullani a környéken.

Úgy tisztességes

ha nyilvánosan kérek bocsánatot itt a világhálón azoktól, akiket megbántottam, ha már ide írtam a bántó sorokat.

Azokat, amiket én nem szántam bántónak, soha, senkit nem akartam kibeszélni, piszkálni, bántani. Egyetlen bejegyzésem volt csak, amit azért írtam, mert el akartam kerülni egy (vagy több) konfliktust, és egy jó nagy adag düh volt benne. A többiről nem is gondoltam, hogy valakinek gondot okozhat, még akkor sem, ha esetleg magára ismer, lévén teljes lelki nyugalommal, kritika nélkül fogalmaztam, legalábbis én azt hittem -ezért is írtam egy nyilvános blogba. Aztán kiderült, hogy mégsem. Úgy érzem jogos volt a bírálat, és ha én olvasom más szemmel, talán fel is tűnt volna. De még ennek tudatában is elmondhatom, hogy nem rossz szándékkal írtam, mert hát ki az az eszement, aki saját maga alatt vágja a fát?

Tudom, hogy a humorom néha(?) elég szarkasztikus, és annak ellenére, hogy semmi ártó szándék nincs mögötte, esetleg nagyot szúrhat valakin. Tényleg sajnálom. 

A kritikus posztokat eltávolította a szerző.