Pucolás!

És ha szépen ki van tisztítva a cipő/csizma (lehetőség szerint a legnagyobb), akkor lehet várni az öreg nagyszakállút, hátha csurran-cseppen valami kis ajándék!
Nekünk szerencsénk van, mert van házimikulásunk, igaz, elég zsenge korú, de legalább sokáig kitart majd.

.

Díszbe öltöztetjük

Itt az advent, és én évek óta arról álmodozom, hogy csodás díszbe öltöztetem a házat és úgy várjuk kollketíve a nagybetűs Ünnepet, hogy minden ragyog, narancs- és fahéjillat keveredik a levegőben, girlandok és fények teszik ünnepivé szerény hajlékunk amúgy teljesen dísztelen enteriőrjét. Emlékszem, mikor beköltöztünk tíz évvel ezelőtt, összevásároltam mindenféle bizbaszt karácsonyi dekorációs kelléket, és rém ízléstelenül, ámde a gyerekekkel együtt hatalmas jókedv és móka közepette felaggattunk mindent szerte az egész házban. A lépcsőkorlátra szanaszét hulló, ellenben elképesztően szúrós drótgirland került, rá mindenféle gyöngyfüzérek, a karnisra valami piros és arany anyagokat függesztettünk, narancskarikákat aggattunk mindenhová. Sőt, még a nappali két "lámpája" közé (akkoriban az egész házban mindenhol minimál stílusban felfüggesztett pucér izzók hivatottak a világítást biztosítani) is került a már említett szúrós műfenyőből. Akkor nagyon szépnek tűnt, főleg a gyerekek csodálták nap mint nap a közösen elkövetett lakásdíszítési malőrt. Mára az akkor beszerzett csecsebecsék egytől egyig száműzetésre ítéltettek, így semmiféle lakásdísszel nem rendelkezem. Az ablakmatricák bírták legtovább, őket idén tavasszal hajítottam a kukába.

Most pedig hosszasan időzöm az internetet böngészve, hogy hogyan és mivel lehetne ünnepivé varázsolni a házat. Nézegetek DIY oldalakat szebbnél szebb saját készítésű díszekben gyönyörködve, percekig mélázom a mindenféle fényeket áruló (web)áruházak kínálata előtt, hogy akkor mibe is kerülne valami szép beltéri égősor, esetleg világító függődísz, netán az ajtóra -kívülre, természetesen- némi fénycső vagy -füzér. Sokba. Úgyhogy nehéz szívvel le is mondtam ezekről - persze titokban azért nézelődöm, mert olyan jó nézni, hogy máshol milyen szép dolgok vannak. Álmodozni csak lehet, nem?

És merész álmokat szövögetek arról is, hogy kiveszek pár nap szabadságot az ünnepek előtt, mondjuk egyet rögtön a most következő héten, egyet pedig az azt követőn. Takarítani gondoltam ezeken az amúgy igen szabad napokon. Ablakot pucolni és függönyt mosni, letörölni az ajtókat, normálisan port törölni, ilyesmi. Talán ha nincs is feldíszítve a ház, egy alapos takarítás azért csak ünnepibbé varázsolná a látványt.

Vigyáz ránk

Simikénk értő fülekkel hallgatja a tévéreklámokat:
- Anya, negyven éves kor után már futnod kell!
- Tessék???
- Igen, neked is és apának is. És Calcitriót is szedni kell, mert a csontjainkra vigyázni kell!

Ó, Istenem, bármit, csak futni ne kelljen!!!

Hiszi a csodát

Nekünk ilyen "tasakos" adventi naptárunk van, amit a szülőknek kell feltölteniük meggyőződésük szerinti ajándékkal (= édesség, apró játékok, ilyen-olyan akármik). Én nem töltöm tele az egészet egyből, mert a karnisra van fellógatva, és már magában is kb. egy kiló darabja, telerakva pedig azt kockáztatom, hogy ránk szakad a karnis adventesől. Így aztán csak az aktuális napi cuccot teszem a számos zsákba. Simikém ma délután kérdezett erről valamit, én pedig úgy gondoltam, hogy nem kertelek, megmondom neki a teljes igazságot.

- Anya, ki teszi az ajándékot az adventi naptárba?

- Én, kisfiam.

- Na neee!!! Ezt nem hiszem el!

- Miért, szerinted ki tesz bele?

- Hát, biztosan a manók vagy a tündérek!

Ha választani lehet, akkor inkább tündér vagyok, mint manó.

Kicsit fáj

Úgy látszik, technikailag nem vagyok eléggé felszerelt ahhoz, hogy a kedvenc drogérialáncomban embervásárlószámba vegyenek. Megdöbbenve tapasztaltam ugyanis néhány hete, hogy a *m-ben megszűnt az általam nagyon kedvelt kuponfüzet, helyette letölthető valamilyen applikáció az okostelefonomra, amivel kedvezményekhez juthatok. Na mármost, nekem nincs okostelefonom, nem anyagi vagy meggyőződésbeli okokból, egyszerűen csak nem szeretem az érintőképernyőt használni. Már a mostani telefonom vásárlásakor úgy kellett könyörögnöm az eladónak, hogy ezt a helyes kis nyomógombosat adja már el nekem, mert mindenáron érintőképernyőset akart rámsózni, mondván, hogy ilyet csak az öregek vagy a gyengénlátók vesznek. Meg én.

Szóval okostelefon hiányában nem tudom beváltani a sok vásárlással hűségesen gyűjtögetett pontjaimat. Mondjuk, nem is tudom, megéri-e egyáltalán, mert a kuponfüzet eddig 150 pontba került, amiben volt egy kupon, ami 10%-os engedményre jogosított a vásárlás végösszegéből, plusz egy csomó egyéb kedvezmény is volt benne. És ilyen végösszegi kedvezményes bonhoz 75 pontért külön is hozzá lehetett jutni. Most meg a 75-öst kompletten eltörölték, és a szorgalmasan kuporgatott pontjaimból 150-et kell áldoznom arra a nyamvadt 10%-os végösszegi kedvezményes cetlire, és minden további termékkedvezményt 5-10-15 pontért kaphatok meg. Mondjuk én pont nem, mert nincs mire töltenem az applikációt.

Most kicsit el vagyok szontyolodva, mert lehúzásnak érzem ezt az egész új rendszert, és akkor se veszek okostelefont, ha anélkül nem is engednek be az ajtón a drogériába. Bár a mostani telefonom lelke néha kilép a testéből és olyankor ideig-óráig használhatatlan, úgyhogy előbb-utóbb lesz nekem is. Addig viszont csak a kedvenc sajátmárkás termékekért fogok betérni, mert amúgy viszont nem olyan olcsó a *m, a lakótelepi drogéria sokkal pénztárcabarátabb.

Amúgy lehet, hogy túljárok az eszünkön, és letöltöm a tabletre az applikációt, csak hát milyen már egy kéttenyérnyi monstrummal bohóckodni?

Loholok egész héten

De tényleg, gyakorlatilag olldötájm, és a loholás a szó szoros értelmében futást jelent, nem holmi andalgást, de nem ám. Mert van nekem egy munkahelyem, ahová heti ötször szépen bejárok dolgozni, meg van két mellékállásom, két különböző helyszínen, ami heti háromszori elfoglaltságot jelent főállás előtt vagy után, az attól függ. Természetesen időre megyek, természetesen gyalogszerrel, természetesen mindig rohanok.

És emellett az a legnagyobb bajom, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok trendi, mert zavar, hogy eközben (ti. az állandó rohanás közben) a ház is szalad. Mert amúgy meg bizonyos csoportokban (ilyen internetes "klubok") folyton azt olvasom, hogy egymásra licitálnak az emberek (nők, háziasszonyok, anyák), hogy kinél van nagyobb kupleráj, kinek nagyobb vasalni való halom a hálószobájában, ki nem pucolt már egy éve ablakot ésatöbbi. Hát bevallom, én is beálltam a sorba, de úgy, hogy én iszonyatosan szégyellem, hogy néha tényleg embernyi méretű a mosott de még ki nem vasalt ruhahalom, meg a mosogatógép ellenére  néha sokszor dugig van  a mosogató, meg napokig van a szárítón a megszáradt ruha, meg ki tudja, mikor töröltem port, és nem tudok minden este frissen főzött vacsorát tenni az asztalra (mert mindig tele van pakolva mindenféle vacakkal). Szerintem ez igenis probléma, mert nekem mondjuk lenne igényem egy rendben tartott házra, ahol tisztaság és csudarend van, de egyedül képtelen vagyok rá. Azt is tudom, hogy vannak alternatív lehetőségek, például heti-kétheti rendszerességgel felbukkanó takarítónő, meg kajarendelés, meg vannak vasalócégek is*.

 De ebben valahogy olyan vaskalapos vagyok, hogy az ilyen hétköznapi dolgokat meg kell tudnia oldani egy valamire való háziasszonynak. Ebből is látszik, hogy nem vagyok valamire való háziasszony, mert nem tudom megoldani. Vagyis biztos vagyok valamire való, csak még nem jöttem rá, mire. Vasalni pont szeretek, de eszméletlen sok időt elvesz, sokan vagyunk, na. A takarítás meg... Szerintem anyagilag beleférne, hogy kéthetente valaki eljöjjön és egy kicsit összekapja a házat. Csak hát ugye kéthetente pont kevés, hogy egy öt ember által használt házat kitakarítsunk. Meg van nagyon közeli hozzátartozóm, aki másoknál takarít, és nekem meg leégne a képemről a bőr, ha nem magam takarítanék ő pedig megtudná (márpedig megtudná). Az is igaz egyébként, hogy akkor is leég a bőr a képemről, ha valaki csak úgy beállít hozzánk, és kupi van. Márpedig kupi van, és akkor jön a kérdés, hogy az-e a nagyobb égés, ha valaki más takarít/pakol de rend van, vagy én, és nincs (mert ugye én nem csinálom).

Persze tudom, hogy ez a "női munka-férfi munka" felállás rég nincs így, hiszen a hagyományos családmodell is megszűnt, miszerint apa pénzt keres, anya családot és háztartást igazgat. Én dolgozom, mellette csak a háztartásunkat kellene menedzselnem, a gyerekek hurcolásának nagyobbik része a férjemre hárul, ugyanis neki van hozzá képessége (tud vezetni, nekem csak jogsim van) és járműve (szolgálati autó, nekem meg csak a saját futóműveim). Én csak heti párszor hozom-viszem Simit oviba, és a gyerek itthoni szórakoztatását is ő végzi általában.

Így aztán állandó lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy milyen tevékenységgel melyik háztartási munkától veszem el az időt. Például gondoltam arra, hogy ha a férjem mondjuk minden héten egyszer altatná Simit, akkor én az alatt az idő alatt tudnék vasalni. Mert így egyébként olvasok(!!!)**, amíg a kislámpa fényénél álomba nem szenderül a legkisebb - meg nagyon gyakran én is, hiába a jó könyv. Vagy például most is, mikor blogot írok, tüsténkedhetnék egy portörlő ronggyal, vagy a már említett vasalóval a kezemben.

Megyek is!


* Meg lehetnének egyéni feladatai a tízentúliaknak, hogy segítsenek szegény, agyongyötört anyjukon. Nincs nekik, és ez az én hibám, tudom, pedig nem is kerülne annyiba, mint egy takarítónő.
**Tegnap fejeztem be Frederik Backmantól az Itt járt Britt-Marie-t. Aki még nem olvasta, sürgősen tegye meg, kihagyhatatlan!

Lassan felnő

Sokszor azt gondolom, hogy pont olyan, mint én, mert kamaszkoromban én is könyvmániás, koravén megfontolt, stréber szorgalmas, trehány szétszórt voltam. Aztán inkább mégse annyira olyan, mert ő ambiciózus, talpraesett, nyílt, közösségi ember.

Már nem annyira kamasz, de azért a felnőttségtől még messze áll. Viszont dolgozik minden hétvégén (külföldiül kell beszélnie és korrekt fizetése van), jól tanul, elképesztő kapcsolatrendszere van. Az őszi szünetet például Németországban töltötte egy volt "csere évfolyamtársa" jóvoltából, vagyis tulajdonképpen a szülei jóvoltából, mert meghívták "csak úgy". Mi meg azt mondtuk, menjen. Csak a repülőjegyet fizettük mi, a többi költséget a saját keresetéből fizette. Kicsit mondjuk magunkra is büszke vagyok azért, mert a 16 éves gyerekünket elengedtük egy alig 18 éves évfolyamtársával -vagyis egyedül - külföldre. Igaz, a férjem tette fel a repülőre és Berlinben várták őket, de akkor is. Még írásbeli nyilatkozatot is kellett tennünk, hogy szülői kíséret nélkül utazhat repülőn. Igaz ami igaz, egy 14 órás busz- vagy vonatútra biztos nem engedtem volna el, mert nem hiszem, hogy két tizenéves lány biztonságban lett volna felnőtt kíséret nélkül.

Külföldi tartózkodása közben átvettünk helyette egy oklevelet, amit egy novellaíró pályázaton nyert, a díja pedig az, hogy nyomtatásban, igazi könyvben, megjelenik a novellája, persze több más nyertesével együtt. 

És még csak 16 éves. Okos, értelmes, intelligens, még jó, hogy ő az első gyerekünk, és a fiúknak van példakép, akit követhetnek. Persze csak így, feltételes módban, mert azt gondolom, hogy egy szülőnek a gyereke mellett kell állnia, akár agysebész akar lenni, akár patkolókovács, és nem kell minden gyerekéből (több)diplomás embert faragnia. Egyszerűen csak embert...  Noémi a nyelvek iránt érez perverz vonzódást, és ezek elsajátításához is van megfelelő tehetsége. Úgyhogy őt abban tudjuk támogatni, hogy az összes lehetőséget, amit finanszírozni tudunk, kihasználhassa nyelvtanulási- és gyakorlási célzattal. Mondjuk egy gazdag amerikai nagybácsi igen jól jönne. Persze kizárólag a nyelvtanulás miatt :)!

Trópusi hangulat a búskomor őszben

Rengetegen mondták már, hogy egy szárítógép elengedhetetlen a nagycsaládosoknak, de nem nagyon hittem, mert eddig is megszáradt bármelyik évszakban minden ruha, igaz, télen mondjuk 2-3 nap alatt, de megszáradt és kész. Néha azért el-eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha..., de mikor megnéztem, mennyibe kerül egy normálisabb fajta, egyből lemondtam róla. Most viszont ott tartok, hogy bárkinek a fél karját adnám egy szárítógépért.
 Noémi holnap hajnalban megy Németországba egy hétre, és minden normális 16 éves lányhoz hasonlóan ő is folyamatosan ugyanazt a pár kedvenc ruháját hordja, amiket természetesen magával akar vinni. Ezért tegnap este két adagot mostam, ma már hármat. A házban trópusi hangulat uralkodik, azt várom, hogy valamelyik zugból előugorjon egy pálmaágat lengető karibi fiú, hogy így mérsékelje a bent uralkodó 120%-os páratartalom ártalmait. A cirkó fűt, mert mindenhol ruhák lógnak és száradniuk kell, az amerikai konyhának köszönhetően a gőz is belengi a teret, és most készülök beizzítani a vasalót, hogy az eddig megszáradt ruhákat be lehessen pakolni, illetve a félszárazak teljesen szárazak legyenek. Legalább a nap kisüthetne egy kicsit :-P.

És még csak most kezdődik az ősz. 

Csak keményen!

Csendben dünnyögök a férjemnek a telefonomra vadászva: Jó ég, mit akar már megint? Ha nekem most is azt mondja, hogy átküldött valamit, amit nézzek át és javítsak ki, biztos nem állok neki este negyed tízkor! Azért mindennek van határa!

Én: - Szia!
Ő: - Szia, figyelj, átküldtem neked valamit, átnéznéd? Ez most nem olyan hosszú mint a múltkor, csak gyorsan csináld már meg, légyszi, nagyon fontos lenne!
Én: - Jó, persze, megyek, mindjárt nézem...

Most megyek is, mert javítanom kell valami óratervezetet vagy mit.

Férficsíra

Igazán meghatóan bókol a kicsi.

- Anya, miért ilyen színű a szemed?
- Mert ki van festve szemfestékkel. Tetszik?
- Igen! De miért olyan hosszú a szempillád? Olyan, mint egy boszorkánynak!
- De én nem vagyok boszorkány.
- Persze hogy nem, de úgy nézel ki!

Kikong bikking és ojikoki

avagy lassacskán a kicsi is megtanul beszélni

Mert hogy nem tud. Vagyis persze tud olyan, de olyan hanghibákkal, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre miden szavát megérti. Előfordul, hogy én se értem, sőt, az is előfordul, hogy sokadszorra sem. A gyermek 4,5 éves ugye, és azért ilyenkor már illik sokkal, de sokkal szebben beszélni, mint ahogy ő teszi. A magánhangzók terén sincs túl jól képezve, az e, a, á helyett is ugyanazt a "rövid á"-t ejti, amit a mindenféle idegen nyelvekben szoktak. Az ö, ő helyett ó, az ü, ű helyett ú van a hangkészletében. A mássalhangzókkal se jobb a helyzet, Simkém a "k mindenek felett" elvét vallja, így aztán k-t ejt az f , s, sz, c, cs és ty helyett is, meg néha a t helyett is, pedig azt tudja mondani. A z és zs helyett g van, és akkor van még a j, ami egyben a v, az l és az r is.

Az utóbbi egy hónapban viszont nagyon elkezdett odafigyelni, és a v és f szinte mindig jól megy, az s is sikerül, sőt, ha szó elején van, még az l-t is kimondja.

Ennek ellenére előfordulnak ilyen párbeszédek közöttünk (csak a kritikus szavakat írom simisen, a többit rendesen, hogy más is értse, ne csak én :D):

- Anya, pénteken lesz ojikoki, szeretnék menni!
-  Mi lesz pénteken???
- Ojikoki!
- Ojikoki? Az meg mi? Mondd még egyszer!
- O-ji-ko-ki!
- Nem értem, kisfiam! Mi a bánat az?
- Hát koki, amit a Bálint is csinál!
- OVIFOCI???
- Igen!

*  *  *  *  *

- Anya, nézd már, kijájján van az égen!
- Királylány? Kisfiam, az égen tündérek repkednek, nem királylányok!
- Neeem! Nézd már, kijájján! Nem kijájján, hanem ki-jáj-ján!
- Valami felhő, aminek valamilyen alakja van?
- Nem! Kijájján! Nézz már oda!
- Ó, látom már! SZIVÁRVÁNY!
- Igen, az!


Lehet tippelni a következő magyar szavak magyar jelentésére (a "rövid á"-kat nem jelölöm):
keteke
kémpék (újabban fémpék)
tebnak
jagok
kujdójíg
kojp


Azért jó, hogy az egész nyáron gyakorolt hangok már mennek. Mire tavasszal lesz a logopédiai felmérés, szerintem nem marad csak 2-3 hang, amit meg kell tanulnia, mert izoláltan szépen megy szinte az összes, a kivéve az r, z, zs, sz. Rengeteget gyakoroltuk, valahogy így:

- Na, akkor most jöjjön az l. Mondd, hogy ló!
- Ló.
- Lámpa.
- Lámpa.
- Lakat.
- Lakat.
- Lép.
- Lép.
- Hú, már nem jut eszembe semmi, ami l-lel kezdődik.
- LOGOPÉDIA!


És akkor a megfejtések:
keteke: fekete
kémpék: fénykép
tebnak: tegnap
jagok: vagyok
kujdójíg: fürdővíz
kojp: szörp

És ez csak pár szó, ami hirtelen eszembe jutott. Ja, és a címben szereplő kikong bikking? Chicken Big King, a reklám utáni angolból. Nem kis fejtörést okozott a megfejtése.

Sétálunk, sétálunk

Már tavaly is feltűnt, mivel a férjem megszűnt állandó, vagyis inkább heti néhányszori sofőröm lenni, és lett másodállásom is, hogy elképesztően sokat megyek. Az idénre beütemeztem egy másik másodállást (nem az én ötletem volt), ahová szintén gyalogszerrel jutok el, úgyhogy most még a tavalyinál is többet megyek. Meg tömegközlekedem is, de azt most hagyjuk. Na de tényleg? Vagy csak én érzem így, és mivel állandóan a feladatokban fuldoklom, valamire fognom kell, hogy miért nem végzek soha semmivel és mivel mostanában megint nem sportolok, ezzel kívántam megnyugtatni a lelkiismeretemet.? Utánajártam. Virtuálisan persze, nem gyalog.

Manapság nagy divat a mindenféle dolgokat ellenőrző applikáció az okostelefonokon. Sok ismerősömnek van lépésszámláló, kilométer számláló, pulzusmérő, stb. a telefonján. Nekem mondjuk pont nincs okostelefonom (nem, mintha nem lehetne, csak egyelőre nem szeretnék, tudom, naaagyon gáz vagyok), így aztán vettem a fáradságot, beütöttem az általam gyalogszerrel bejárt útvonalakat a gúglmepszbe, és meg is tudtam mindent. Végül átlagot számoltam: vettem a napokat külön, hogy mikor mennyit megyek a legrosszabb esetben (vagyis, ha a férjem pl. nem visz el véletlenül reggel dolgozni) és a legjobb esetben (ha véletlenül elvisz), és a legkedvezőbb és legkedvezőtlenebb hetek átlagából számolva az jött ki, hogy hetente 19,75, azaz nagyjából 20 km-t gyalogolok. (Megjegyzem, hogy ebben a tanévben legkedvezőbb hét eddig egyszer volt, legkedvezőtlenebb több is, általában viszont "közepesen kedvezőtlen" heteim vannak.) Ez havi szinten körülbelül 80 km, ami 5 km/h átlagsebességgel számolva heti 3,95, havi 14,4 óra. És mondom, ez csak a gyaloglás, az az idő, amit a HÉV-en és a buszon, valamint várakozással töltök, nincs benne. Szerintem nagyon nagyvonalúan bánok az időmmel, nem csoda, hogy sose jutok a teendőim végére.

Amúgy picit megbántam, hogy ilyen komoly számolgatásokba bocsátkoztam, mert most még jobban irigylem a férjemet, aki beül a kapu előtt a szép, nagy céges személygépkocsijába és nem hogy havi 80 km-t, de talán 0,8 km-t se gyalogol, tömegközlekedni pedig aztán pláne nem szokott.


És miért gyalogolok ennyit? Mert messze lakunk a buszmegállótól (1 km), messze van tőlünk az ovi (1,4 km), messze van a másik ovi, ahová hetente kétszer járok egy kisfiúhoz fejlesztésre (1,8 km), a másik kisfiú, aki hetente egyszer fejlesztődik általam, szintén messze lakik a HÉV-től (1,5 km) és a bolt is messze van tőlünk (1,1 km).

Kéne vennem két nordic walkig botot, és máris hivatalosan is sportolásnak nyilváníthatnám a munkába járást :D!

Kertészeti analfabéta is vagyok

Tudom ám, nem most jöttem rá, de ma megint kiderült. Hozott be az oviba a kolléganőm vagy 3-4 hete a múltkor valami szobanövényt, amit ő majomfának hívott, ellenben én gumifaként ismerem, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy hozott be hajtásokat, én meg hazahoztam kapásból négyet egy lila színű nejlonzacskóban, amit odahelyeztem a konyhaablakba, majd hetekre megfeledkeztem róla. Azért hoztam el rögtön többet, annak ellenére, hogy én nem szeretnék se majomfát, se gumifát nevelni, hogy hátha megmaradnak, vagy legalább egy, és kiderül, hogy mégis értek hozzá. Mondjuk, ha értenék, meg úgy kicsit komolyan is venném a fellángolás után még pár nappal is a dolgot, nyilván nem hagyom lila nejlonban az ablakban a növényeket hetekig aszalódni. De hagytam. Egészen addig, amíg a múlt héten ugyanaz a kolléganőm megint be nem hozott valami egészen más növényt (csokrosindát, ezt ismerem), amit szintén nem akartam nevelni, de mégis hoztam haza pár hajtást, mert állítólag ez pont olyan igénytelen, mint a majomgumifa, majd ezt pedig kék csíkos nejlonban feledtem 3-4 napig valahol. Egy mappa alatt leltem amúgy rájuk, és megkönyörültem a nyomorultakon, beletettem egy joghurtospohárnyi vízbe az összes gumifát és csokrosindát, amíg végső döntésre nem jutok felettük. Ma végül döntöttem, mert ma megint hoztam haza a kolléganőm szobanövény-arzenáljából való hajtásokat, és ez már tényleg tetszett, annyira, hogy kiderítettem az internet segítségével, hogy botkaktuszt szándékozom ültetni.

Úgy voltam vele, ha már hazahozom, akkor elültetem a többit is, meg ha már belekezdek a lakás összemocskolásába, akkor a halódó orchideáimat is átültetem. Annyiszor elhatároztam már, hogy igazán jó gazdája leszek a növényeimnek, hogy mindenféle virágfölddel és virágtáppal bírok, meg is néztem, hogy melyiket mibe kell ültetni. Szerencsére mindegyiket ugyanolyan általános virágföldbe, kivéve persze az orchideákat, de azt amúgy is tudtam. Bele is ültettem, csak hát akkor derült ki, mikor csomagoltam el a földet, hogy a másik zacskót vettem elő, és az összes növényt savanyú virágföldbe ültettem. Remélem, nem lesz nagy bajuk, bár, az a növény, ami kibírta az egy hónapnyi lila zacskóban sínylődést, szerintem a savanyú virágföldet kifejezetten kánaánként éli meg. Remélem, a botkaktusz is.

Szőrmentén

Nincs mit tennem, be kell vallanom, ami mindenki számára nyilvánvaló a tegnapi blőd posztom után: szépészeti analfabéta vagyok. Ezt nem szégyellem (kellene?), mert megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jól nézzek ki, de vannak dolgok, amik nekem nem fontosak.
Ezért is nem vagyok képben például a műszempillák világában. Mert szempilla szempontból igen szerencsés az a genetikai sorscsapás, ami miatt meglehetősen erős szőrzettel rendelkezem. Ráadásul még sötéttel is. És ezek az erős, sötét szempillák (ahogy az előző poszt egyik válaszában írtam), nem kiáltanak azonnali ragasztott segédcsapatokért, egy jobb fajta szempillaspirállal tökéletesek lesznek. Sőt, igen vigyázva kell adagolnom a spirált, mert ha "túl jó" a cucc (vagyis vannak benne ilyen hosszabbító szöszök) , akkor képes annyira meghosszabbítani a pilláimat, hogy összemaszatolom a szemüvegemet. Úgyhogy műszempilla kizárva.

De megtudtam azt is, hogy akár műszemöldököt is lehet ragasztatni annak, aki mondjuk a '80-as évek szupersztárjaira szeretne hasonlítani. Nekem személy szerint nem tetszik a túl erős szemöldök, olyan furcsa, férfias, mogorva lesz tőle a nők arca, én biztos nem ragasztatok műszemöldököt (sem).

Azért jó lesz, ha esetleg egyszer a sűrű láb- vagy hónaljszőrzet reneszánsza köszönt be... Micsoda kígyózó sorok állnak majd a kozmetikai szalonokban! Mert egy valamire való teljes lábszőrzet applikáció azért jóval hosszabb idő, mint a szempillák felragasztgatása. Főleg, ha a szempillák nyomába eredve a lábszőr is 2-3-10D-s lesz.

Na jó, befejezem. Azért azt mindenképpen hozzáteszem, hogy nagyon tetszik a szép, hosszú szempilla (nyilván ezért kenem a sajátomat). Az se baj, ha mű, mert én találkoztam már olyannal, akinek műszempillái voltak, de nem tudtam, és nem is vettem észre, csak később mondta. És olyan, de olyan szép szeme volt a szempilláitól, hogy bármennyire is jók nekem az enyémek, azért kicsit irigykedtem. De ez titok :).

Nem vagyok képben egyáltalán

Olvastam az imént egy hirdetést, ami műszempilla-építést ajánlott. Annyira hihetetlennek tűnt az ajánlat, hogy menten utána is néztem, mit próbálnak eladni nekem. Íme a hirdetés, teljes szöveghűséggel (félkövér kiemelés tőlem).

"Szálankénti szempilla építés a legújjabb technikákkal 1D-től 10D-ig. Ugyan itt elsajátítható képzések."

Most kivételesen nem a nyelvtani dolgok ragadták meg a figyelmemet, hanem a számok. Be kell vallanom, sose voltam egy nagyágyú fizikából. Azonban szerény ismereteim alapján egy műszempillának az 1D túlságosan kevésnek tűnt, mondhatni teljesen felesleges anyagi befektetésnek, a 10D viszont valami megfoghatatlan, az anyagi világon és az egész tér-idő kontinuumon messze túlmutató iszonyat lehet. De azt is vállalom, hogy annyira nem vagyok tisztában a szépségipar pillanatnyi újdonságaival, hogy teljesen lebőgetem magam világ csúfjára. Mert nekem az életemben nem volt még műszempillám, se szálanként, se csomónként (tincsenként?) felrakott, úgyhogy lehet, hogy emiatt nem vagyok képben egyáltalán.

Mi is lehet az az 1D-s műszempilla? Valami szprével (spray-vel?) lefújják a vállalkozó kedvű hölgy pilláit? Vagy bepöttyözik? Mert ha már egy mezei szempillaspirállal kikeni az ember, akkor is minimum 2 dimenzióban növekszik a szemszőrzete. Szerintem.

Ez a 10D viszont annyira felizgatta a fantáziámat, hogy nem szégyelltem több tudományos honlapot is felkeresni dimenziókra vadászva. Tulajdonképpen arra az eredményre jutottam, hogy a mezei 3 dimenzió utániak már nem szükségképpen fizikai fogalmak, hanem bármit lehet dimenzióként jelölni, ami valami pluszt ad "feldimenzionált" fogalomnak/tárgynak/akárminek.

Vajon a műszempilla esetén mi szösz lehet ez a 10 dolog? Az első három egyszerű, nyilván a fizikai tér három kiterjedéséről beszélünk. De a többi? Miféle 7 titkos dolgot tudhat egy műszempilla, amit saját 3D-sem nem? Illatos? Magától pillog? Könnyezik? Beszél? Olvas? Bevásárol? Esetleg "okosszempilla" és rácsatlakozik a mobiltelefonomra? Elhozza a gyereket az oviból? Ébreszt reggel 6-kor?

További ötletek?

Hát ez kész, anyagi összeomlás elé nézünk

Mert tovább böngésztem ezt a vásáros kínai oldalt. Most épp azon gondolkodom, hogy a) vegyek-e varrógépet, vagy b) javíttassam meg a nagymamám régi, de kiváló gyártmányú masináját, mert olyan fantasztikus anyagokat láttam, hogy kedvem támadt varrni. Mondjuk táskákat, vagy csak ilyen itthoni dekorációkat, mint például asztalterítő, függöny, ilyesmi. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy varrni nemigen tudok, csak úgy simán egyenesen, de majd megtanulok. Ha lesz anyagom, amin megtanuljak :D. És hát az asztalterítőt pont egyenesen kell varrni, nem?

És komplett keresztszemes készletek is vannak.

Meg gyöngyök mindenféle színben és formában.

És papírszalvéták meg rizspapírok decoupage-hoz (vagy dekupázshoz, esetleg szalvétatechnikához?).

Szerintem a legjobb az lesz, ha soha többet nem nézek rá erre az oldalra. Még jó, hogy elképesztő önuralommal rendelkezem, ha vásárlásról van szó. Magyarul: olyan zsugori vagyok, mint egy mit tudom én, micsoda :D.

Ja, és az ágyneműk botrányosan drágák!

Felfedeztem a netes vásárlást?

Ajjajaj...

Eddig jellemzően nem rendeltem internetről, csak végső kétségbeesésemben akkor, ha a) sehol nem találtam jobbat (árban vagy minőségben) annál, amit a világhálón láttam, b) nem volt időm/lehetőségem valódi boltba menni, c) nem tudtam megoldani a választott holmi hazaszállítását, vagyis végső kétségbeesésemben :).

Ma viszont odatévedtem a világhírű online kínai piacra, a bizonyos @express-re. Már máskor is odapillantottam, ma azonban elkezdtem céltudatosan böngészni. Táskát kerestem. Találtam. Rengeteget, csodaszépeket, teljesen jó áron. És akkor elkezdtem nézelődni, csak úgy. Mondjuk a (manapság ugyan nem létező, de valaha szívesen űzött) hobbijaim kellékei nagyságrendekkel kevesebbe kerülnek ott, mint itthon a mindenféle kreatív- és kézimunkaboltokban. Gondolok például nagy szerelmem, a keresztszemes hímzés alapanyagaira (fonalak, vásznak), vagy kötőfonalakra. Tavaly például csináltam ilyen sálakat:

Kép

kép

Ezekhez a falusi kreatív boltban sok pénzért vásároltam fonalat, kábé a fele-kétharmada lenne Kínából. Idén karácsonyra is pici keresztszemes dolgokat szeretnék készíteni a barátainknak, bár ahogy láttam, időt nem árulnak ezen az oldalon sem, se sok, se kevés pénzért, ez mondjuk kár.

Szóval most azon gondolkodom, hogy rendelni kellene, mert megérné. Annyira erős a kísértés, hogy feltettem egy sok tagból álló fórumon a kérdést, hogy rendeljek-e. Egybehangzó igennel biztattak a hölgyek az eltévelyedésre, úgyhogy minden bizonnyal el is csábulok hamarosan.

Ajjajaj...

Mindenki a rendeltetési helyén

avagy elkezdődött az új tanév

A nagyok iskolában, a kicsi óvodában (mondjuk most épp itthon, mert két teljes hét után leverte a lábáról valami nátha - éljenek a nyugdíjas nagymamák!) és én is óvodában.
Szinte mindenki megkapott az iskolakezdésre mindent, bár Noémi az új iskolatáskát - egyelőre - nem, mert picit sokalltunk 16 ezer Ft-ot kiadni egy hátizsákért. A tavalyi még hordható, mondjuk tényleg eléggé csúf már, úgyhogy biztos kap másikat. Most abban reménykedem, hogy beleszeret egy olcsóbba, vagy talál valami nagyon hasonlót valami kínai rendelős oldalon, mert mindent a gyerekért, de azért na...

Teljesen odáig voltam, hogy alig kellett cipőt vennünk. Én fejenként 3 párral számoltam, de annak nem mertem utánagondolni, hogy ez mennyibe is kerülhet. Végül csak Simi kapott 3 pár cipőt (ovis benti szandál, tornacipő, zárt cipő) ezek összértéke közel 15 ezer Ft volt, és rájöttem, hogy a gumicsizmáját kinőtte és venni kell egy bőr magas szárú cipőt is neki, ami szintén néhány ezres lesz még, de leghamarabb októberben, remélem, addig nem köszönt be a jégkorszak vagy valami monszun. Ádám és Noémi lemondott a tornacipőről, mert a tavalyi nem ment még szét (bár Ádám tavaly év közben kapott újat), az ünneplő jó volt még, úgyhogy csak suliba járós kellett, így megúsztuk 5 pár cipő vásárlásával az iskolakezdést. Vagy Noéminek cipőt se vettünk? Viszont kapott új szemüveget (42 ezer) és 3 havi ellátmányt kontaktlencséből (7 ezer), még jó, hogy a szemüveg öltöztet, muhaha...

A szülőiket is túléltem, azon nagyon izgultam, hogy mennyit kell majd havonta fizetni, hát nem tudom, ha egyedülálló szülő lennék, és mondjuk ugyanígy pedagógus, mint most, biztos eret vágnék magamon. A nagyoknak 5.000 ill. 6.000 Ft/hó. Ebből 2.000 az alapítványi befizetés, amiről aláírtunk egy papírt a jelentkezéskor, hogy nem árul zsákbamacskát a suli, vállaljuk a fizetését, plusz ehhez jön a többi: osztálykirándulásra gyűjtés, ilyesmi, de az is 3 és 4.000 Ft/koponya. Még jó, hogy Siminek csak 500/hó (szeptemberben 1.000) plusz a féléves tisztasági ellátmány, ami önmagában is vagy 3.000 Ft, ha mindenből a legolcsóbbat (vagy majdnem a legolcsóbbat) veszem. Ez így 11.500 Ft havonta, hála Istennek, hogy kétkeresős család vagyunk.

Újabb szélmalomharcom kezdődött a vasalnivalókkal, annyi, de annyi van, hogy az iszonyat, jövő nyárig biztos nem tudom eltüntetni, csak csökkenteni időnként a K2-t. Egyre inkább kacérkodom a szárítógép beszerzésének gondolatával, csak az tart vissza, hogy a) csilliárdokba kerül, b) egy porszívó jobban kellene, mert a mostani már 17 éves és jobbára csak orrszívásra lehet használni, vagy a padlót felporszívózni, mert a szőnyegekkel már nem igazán birkózik meg. 

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a nyáron sikerült szinte koromfeketére befestenem a hajamat, ezáltal rémségesen nézek ki. Már egy hónapja rajtam van, és ez bezzeg nem kopik, nincs igazság a Földön, mert ugye  pont azért mázoltam be, mert az előző szép barna olyan világosra kopott a naptól, hogy az egy centis lenövés is olyan feltűnő volt, amivel nem bírtam azonosulni. Hát ezzel a feketével pont annyira nem bírok, úgyhogy hagyom még egy darabig (októberig biztos, mert a büdzsé most nem bírna ki egy fodrászt), és reménykedem, hátha mégis kopik egy picit.

Itt a vége

Eltelt a nyár, magával vitt hét hétnyi, azaz 35 nap szabadságot, mindezt úgy, hogy tegnap, a szabadságom első napján hajnali negyed 4-kor keltem, mert utaztunk Olaszországba. Még a szünet előtt akartam írni egy bakancslistát a nyári szünetre, mert az mostanában annyira trendi, hogy mindenki olyat ír. Időhiány miatt lemondtam róla, de a fejemben azért megvolt a terv, és próbáltam magam ahhoz tartani. Voltak sikerek és kudarcok is.

Kudarcok
1.) Nem lettem 55 kiló. Igaz, semmit nem tettem érte, az egész fogyókúrámat felfüggesztettem a nyárra. Nem mozogtam egyáltalán semmit (így az a tervem, hogy szobortestet faragok magamból, szintén nem sikerült), mindenfélét ettem minden mennyiségben. Viszont nem híztam vissza, olyan 58 kg vagyok, úgyhogy egyáltalán nem vagyok elkeseredve.
2.) Nem vezettem. Az volt a tervem, hogy veszek néhány újrakezdő órát, és szeptembertől majd autóval járok dolgozni. Nem, mintha tömegközlekedéssel nem volna elérhető a munkahelyem, de az idő, amit utazással töltök, az azért nagyon sok. Autóval 7-10 perc a házunktól az ovi, tömegközlekedve ugyanez 55 perc (csak a buszmegállóig kábé 10 percet gyalogolok). Szent elhatározásom volt a vezetés, de a férjem mondta, hogy a sógorom kölcsönkérte az autónkat, és én úgy vettem ki a szavaiból (persze ez nem biztos), hogy hosszabb időre kellene neki. Így aztán lemondtam a terveimről, nem vettem órákat, ha úgyse fogok vezetni, csak kidobott pénz lett volna.
3.) Nem keresztszemeztem. Pedig annyira akartam, előkerestem a régi megkezdett képeimet, de egyetlen öltést sem böktem.
4.) Nem pakoltam ki a "fenti fürdőszobát", ami még nem fürdőszoba, de az lesz. Most lomtár, és ki akartam pucolni, de sajnos nem rendeltünk konténert és nem vettünk könyvespolcot, így nem volt hely hová tenni a lomokat.
5.) Nem szedtem ki a cuccot a konyhaszekrényből és nem engedtem le a hűtőt.
6.) Nem vettünk függönyt a dolgozószoba ablakaira. 
7.) Nem csináltam közös programot a férjemmel. Azt hiszem, egyszer mentünk el moziba a nyáron, és ennyi. Pedig olyan jó lett volna, volt is 3 napunk, mikor egy gyerek se volt itthon, akár el is mehettünk volna, de nem tettük. Majd jövőre jobban megszervezem.

Sikerek
1.) Majdnem az összes pakolós tervem megvalósult. Kirámoltam a fürdőszobát, a lépcsőalját, a földszinti és az emeleti gardróbot és a kamrát. Bevákuumzsákoztam több tíz kiló használaton kívüli ("kifogyott") ruhámat és mindenféle holmikat.
2.) Igaz, hogy csak egyszer, de elmentünk Simivel nagy budapesti tömegközlekedős és játszóterezős körútra. 
3.) Sokat olvastam. Igaz, hogy leginkább skandináv krimiket (Jo Nesbo Harry Hole-sorozatát), pedig megfogadtam, hogy a nyáron azt nem fogok, aztán mégis.

Holnap újra dolgozni megyek. Új tanév, új gyerekek, új kollégák. És persze régiek is. Ilyenkor mindig van egy kis szívdobogásom, hogy vajon hogy fogunk belerázódni, meddig tart majd ki a nyáron felhalmozott pihenés és úgy egyáltalán hogy birkózom meg az egésszel. Remélem, legalább annyira jól, mint az előzőekben.

Nézem az olimpiát

De férfiasan bevallom, nem való nekem. Ez rosszabb, mint egy thriller, komolyan. Csukott szemmel és befogott füllel izgulom végig a sorsdöntő pillanatokat, már amikor egyáltalán ki merem dugni az orromat a dolgozószobából. Milyen jó, hogy csak négyévente kell ezt végigcsinálnia az embernek.
Hajrá magyarok!

Picit tartok attól, ha esetleg mégis elnyerné kicsiny hazánk a 2024-es olimpia rendezési jogát, hát akkor mi lenne itt nálunk, a faluban? Túl közel vagyunk a fővároshoz, biztos nem tudnék dolgozni menni. Micsoda szerencse, hogy pedagógusként nem kell ilyeneken előre törnöm a fejem, mert az ötkarikás időszakban mindig pont szabin vagyok. Juhé!

Jó lesz a vége?

Az úgy volt, hogy a húgom vagy két hete felhívott, és hatalmas lelkesedéssel mondta, hogy de jó, itt a lehetőség, hogy anyukám végre beváltsa a Siminek tett ígéretét, és lemenjen vele vonattal Pécsre, egy egész hétre. Sőt, Ádám is mehet vele, ami meg aztán már tényleg a kihagyhatatlan lehetőségek netovábbja. Kicsit félve kérdeztem meg, hogy mi is volna az utazás apropója, mire ő, hogy hát vasárnaptól csütörtökig (vagy péntekig, de ez még nem biztos) elmenne a Balatonhoz, és gyerekvigyázás szükségeltetne a fiúk mellé. Ja, vagy úgy. Én már akkor pontokba szedtem aggályaimat, és közöltem is vele, hogy
1.) Anyukámra nem biztos, hogy szívesen rábíznám a 4 fiút ennyi időre,
2.) Simi még sose aludt nélkülünk csak 2-szer  egy éjszakát, ilyen hosszú ideig meg aztán pláne,
3.) Ádám természetét ismerve egyáltalán nem tudom garantálni, hogy hajlandó lesz kilépni a szobájából, főleg több napra, hiszen ezen a nyáron már kétszer is elment nyaralni.
Mindenesetre megbeszélem a férjemmel, mondtam, és úgy váltunk el, hogy másnap beszámolok a beszélgetés eredményéről. Na, a férjemnek is pont ezek voltak a terv neuralgikus pontjai, viszont kitaláltuk (hogy ki, azt már nem tudom, lehet, hogy még a tesóm, mikor először beszéltünk?), hogy mi volna, ha anyu levinné a gyerekeket, és félidőben cserélnénk. Így tényleg minden jó lenne: Simi végre vonatozhatna anyuval, anyukám se kapna idegbajt a panelban a fiúkkal, a tesóm is nyugodtan elmehetne nyaralni, sőt, mivel Noémi épp akkor megy táborba, 2 napig egy gyerek se lenne itthon. Hiába na, nem vagyok egy szuperanya, így aztán a 2 nap gyereknélküliség mézesmadzagjára ráragadtam, és igent mondtam erre a lehetőségre. Anyukámmal is megbeszéltük, bár először győzködött, hogy ugyan már, ellesz ő a fiúkkal akármennyi ideig, de megjegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy én szívesen maradnék egyedül annyi ideig a nagyimmal és a nagybátyámmal...

A terv készen állt, még Ádám se húzta a száját az utazás hallatán, de akkor jöttek a problémák.
1.) A nagymamám (a másik, nem aki mellettünk lakik) mondta, hogy utazik Németországba, és előtte feltétlenül menjünk be hozzá a gyerekekkel. Oké. De neki csak és kizárólag a szombat jó, ami ugye az a nap, amikor a terv szerint anyu utazik a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem lehetne-e máskor, mert így az összes csomaggal kell bemennünk tömegközlekedve, mert a férjem pont azon a hétvégén nincs itthon, úgyhogy nem tudunk autóval menni, ráadásul onnan még a pályaudvarra is ki kell bumlizni, nyilván a csomagokkal. Nem, másik nap semmiképpen nem jó. Jó, akkor legyen így.
2.) Szerveződni kezdett egy főiskolai csoporttalálkozó, ami végül arra a péntekre került, amikor a tesóm lehetséges, hogy már itthon lesz a nyaralásból. Vagyis, nekem csütörtökön mindenképpen haza kellett volna jönnöm. De úgy voltam vele, hogy ha nem biztos, hogy tud maradni péntekig, akkor jöjjön haza csütörtökön, és én is haza tudok utazni, ha máskor nem, akkor a péntek reggeli vonattal, így én is a pályaudvarról érkezem, mint a csoporttársaim, hahaha.... Nem, az semmiképpen nem jó, mert mindenképpen péntekig akarnak maradni, ha lehet. Inkább cseréljünk anyuval, menjek le én a gyerekekkel, és anyu jön utánunk kedden, és akkor cserélünk. Jó, akkor legyen így.
Anyukám győzködött, hogy majd jön hétfőn, de én lebeszéltem róla, mondtam, hogy elég kedden vagy szerdán, csak beszéljük meg előre, mikor jön. Végül a keddben maradtunk.
Ez jó is volt, mert marad 2 napom arra, hogy kipakoljam a tetőtérben a gardróbot és a sufnit leendő fürdőszobánkat, és a találkozóra is el tudok menni. Most biztos elképesztően felháborítónak tűnik a hozzáállásom, de nagyon örültem a gyerekmentes napok lehetőségének. Mióta Simi megszületett, még nem volt olyanra példa, hogy egyszerre ne legyen otthon a három gyerek, kivéve persze azt az időt, mikor mindannyian a korosztályuknak megfelelő közintézményben voltak, de akkor meg én dolgoztam, ugye. Ebből a szempontból nagyon irigylem a tesómat, mert csak ezen a nyáron a fiait kétszer 1 hétre vitte el az apjuk nyaralni, voltak már anyósánál is talán 2 hétre, és most meg ő akar meglépni egy gyerekmentes nyaralásra. Mi ez, ha nem a Kánaán, kérem. És tudom, hogy azért szülte az ember a gyerekeit, hogy velük legyen, meg minden, de 4 évente 2-3 nap gyerek nélkül azért nem olyan sok, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznem amiatt, hogy nincs otthon legalább egy gyerek a sokból. És most sem holtig tartó láblógatást terveztem, hanem a lomtalanítás előtti kirámolást, ami azért sokkal könnyebb úgy, hogy nem kell mellette 3 gyerekre főzni (én elvagyok hideg kaján is), a legkisebbet teljes ellátásban részesíteni: étellel kiszolgálni, feneket törölni, ebéd után altatni, esetenként szórakoztatni is.

Na, az lett a dolog vége, hogy szombaton én beutaztam a három gyerekkel, dugig tömött sporttáskával és két hátizsákkal a nagymamámhoz, onnan eltömegközlekedtünk a Keletibe, majd 3 óra vonatozás után (melyből a 14 éves vagy másfél órát végigszunyókált, míg a 4 éves egy percet sem, így viszont volt lehetősége ötpercenként megkérdezni, hogy mikor érünk már oda) elértük a célunkat, másnap a húgom elutazott, én pedig vártam a keddet, hogy mehessek haza.

És eljöve a kedd, azaz a mai nap. Mikor is reggel fél 8-kor hívott anyukám, hogy ő akkor inkább mégis szerdán jönne.
Én: - De hát mit kell csinálnod?
Ő: - Főzni öreganyádéknak.
Én: - Főőőőőőőzniiiii????? De hát mit csináltál tegnap?
Ő: - Takarítottam. Lemostam az összes ajtót és ablakot.
Én: - ???????
Ő: - Jó, hát figyelj, ha elérem a déli vonatot, akkor lemegyek ma, és akkor még az esti vonattal haza tudsz jönni.

Na, köszönöm szépen. Csak halkan jegyzem meg, hogy a) anyukám nyugdíjas, ergo bármikor alkalmas neki a nagytakarítás, nem kell feltétlenül az elutazása előtti napra időzíteni, ha tudja, hogy főznie is kell az öregeknek, ráadásul több napra;   b) alig tudtam meggyőzni, hogy ne hétfőn jöjjön, hanem elég kedden is, erre most szerdán fog jönni.

Most itt ülök, és várom, hogy hívjon, hogy elérte-e a déli vonatot. 11 óra 50 perc van.

Update
Anyukám elérte a vonatot

Lehull a lepel

Arról amivé (akivé?) lettem.

Az elmúlt posztokban közzétett képek alapján igaztalan vádakkal illettek, melyek szerint nem rendelkezem túlsúllyal, illetve egyenesen hazudósnak tituláltak a testemmel kapcsolatban. Lássuk akkor a tényeket.

Ahonnan indultam
2016. 01. 01-jén 67,9 kg voltam a 163 cm-es testalacsonyságomhoz. Ez a testtömeg már - az amúgy igen tág határok között mozgó - BMI szerint is a túlsúlyos tartományba esett (25,6). Ez volt minden eddigi súlyhisztim legsúlyosabbikának alapja, annyira, hogy kőkeményen elhatároztam: lefogyok. Megmondom őszintén, nem igazán hittem magamban, itt a blogon is többször írtam már arról, hogy nekiláttam a (legújabb) fogyókúrámnak. Aztán 2-3-4 hét után feladtam. Most viszont nem, de annyira nem, hogy egyenesen az 55 kg elérését tűztem célul magam elé, ami annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy úgy voltam vele, ha nem sikerül, majd arra fogom, hogy elégtelen volt a célkitűzésem.

Amit csináltam, és amit nem
Ettem. Eleinte nagyon kemény szénhidrátmegvonás mellett éltem, nem volt fehér liszt, cukor, rizs, krumpli. Egyetlen megkötésem volt csak, ha valami ünnepség van (ovis vagy itthoni), akkor nem csinálok hülyét magamból, eszem és iszom, amit a többiek.
Mozogtam. Olykor-olykor. Szégyellem nagyon, de a mozgásra igen nehezen vettem rá magam (és az utóbbi hetekben megint elhanyagoltam, ejnye-bejnye). Sajnos a világ lustáinak táborát erősítem, így addig húztam-halasztottam a megmozdulást, amíg csak lehet. Végül, mikor elértem a 60 kg-t, belevágtam. Halálos volt. Pedig tényleg csak a nyugger programot nyomtam mindenből, mégis a tüdőmet majd' kiköptem, és 10 perc mozgástól egész nap 200 volt a pulzusom. A hulahoppozás nagyon bejött, bár a testemre gyakorolt kizárólagos hatását nem látom, igaz, majdnem egyszerre kezdtem el ezt meg még 1-2 fészbúkos kihívást, úgyhogy szerintem azért. Belevágtam ugyanis egy plank nevű, mindenhol eszméletlenül reklámozott testvarázsló csodagyakorlatba.

Ezt csináltam minden nap

Nem tudom, mennyivel lettem feszesebb, de az biztos, hogy az első napokban tényleg majd' meghaltam attól a pár másodperctől is, utána viszont semmi gondom nem volt se lett könnyebb, és a végén kis híján ottmaradtam a szőnyegen, annyira nehéz volt. Mindkét könyököm teljesen tönkrement, a hónap végére gyakorlatilag nem volt rajtuk bőr, mert lenyúzta a szőnyeg.
Rátaláltam Péntek Enikőre és beleszerettem elkezdtem tornázni a youtube-os videóira, ezzel kezdtem . Majdnem belepusztultam, kétpercenként pihentem három percet, pedig akkor már vagy egy hónapja aktívan mozogtam: szintén P. Enikő rövid videóira vonaglottam naponta 20-25 percet, szigorúan a négy fal között, mert a család rekeszizomlázat kapott volna, ha meglátja szánalmas vergődésemet. Szóval inkább váltottam egy kissé könnyebb videóra. Büszkén mondhatom, hogy egy hónap után már pihenés nélkül végig tudtam csinálni a bemelegítést. 
Csak halkan és fejemre hamut hintve mondom, hogy a tornázást megint elhanyagoltam, pedig megfogadtam, hogy a szabadságom alatt majd nyomom ezerrel. Na, pont nem.

Ahová eljutottam
A legutóbbi (múlt heti) mérlegelés alapján 56,5 kg vagyok (voltam), tehát már közel a cél! A BMI-m most 21,3, ez bőven a normál tartományban van. Ha ennyi maradnék, az se lenne baj, mert már most is jól érzem magam a bőrömben. Nem gondolom, hogy bármi gond is volna az alakommal, bár egy kicsit azért lehetnék izmosabb, de ez csak rajtam múlik. Felöltözve egészen jól nézek ki, fürdőruhában mondjuk nem annyira, de az nem baj, életem nagy részét úgysem bikiniben flangálva töltöm, világ csúfjára.
A ruhaméretem 42-esről (de volt 44-es nadrágom is vááááá) 38-arsa csökkent, sőt, a jó nagy méretezésű C&A-s farmerek közül egy-két 36-os is jó rám.
A változást mindenki észrevette, de igaza volt a tesómnak pár hónapja , mikor azt mondta, hogy 10 kiló után feltűnő a súlyvesztés. Amint elhagytam a bűvös 10-est, sorra jegyezték meg az ismerőseim, hogy milyen vékony lettem. Még a húgom is mondta, hogy sokkal jobban nézek ki, mint ezelőtt. Nem, nem jól, csak jobban, mint 10 kilóval nehezebben. Ő ilyen szigorú, ha az ember testéről van szó, nem tehet róla, ő 47 kg. A 47-ről tehet, csak arról nem, hogy ilyen szigorúan veszi a testméreteimet.
Amúgy igaza van a tesómnak, nem vagyok vékony, csak az eddigi bálnatesthez képest. Simán csak normális az alakom: csak egy picit nagy a fenekem és csak egy picit  vastagok a combjaim, nem pedig nagyon.

Ami még hátra van
Nagyjából 1,5 kg eltüntetése magamról. A diétát folytatom, bár bevallom őszintén, hogy a nyár kezdete óta szinte nem volt bűntelen napom: csoki, süti, fagyi, jégkrém, tészta - szóval minden tiltott dolog lecsúszott már a torkomon. Egyelőre még nem látszik, úgyhogy most nagyon vissza kell fognom magam, nehogy visszahízzak.
Picit meg kellene nyomnom a mozgást is. Egyre többször játszom el a futás gondolatával, de egyelőre nem vesztettem el a józan eszem, és nem kezdtem el fejvesztve rohangálni faluszerte. Pedig egy csomó ismerősöm fut, fiatal és idősebb egyaránt. Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog?

Amire rájöttem
1.) Az emberi test formálható. Még az enyém is, pedig nem hittem volna.
2.) Az, hogy ki mikor néz ki jól, nem a kilók számától függ. Még emlékszem, mikor Noémivel terhes lettem, és 3 hét alatt 53-ról 57 kg-ra híztam - tehát gyakorlatilag pont úgy néztem ki, mint most -, mindenki szörnyülködött, hogy soha még nem voltam ennyire kövér. Szóval, csak viszonyítás kérdése, hogy az 57 kg-s nő akkor kövér vagy sovány.
3.) Ha fogysz, akkor mindenhonnan fogysz. Az összes, de tényleg az összes "eredeti" ruhám nagy rám, mondjuk talán a zoknijaimat, a sapkáimat és a sálakat kivéve. Az, hogy a nadrágok, pólók, blúzok, szoknyák, ruhák lógnak rajtam, az 2-3 ruhaméret csökkenése miatt egyáltalán nem ért váratlanul. De a bugyijaim is nagyok, és - sajnos - a melltartóimat is kisebbekre kell cserélnem. Ez picit azért elszomorít. Ja, és az a durva, hogy a cipőimből is kifogytam! Persze, nem a fűzős tornacsukákról beszélek, hanem a közel 12 kilóval ezelőtti testtel kitaposott, amúgy szűk alkalmi cipőimről, amik, ha picit jobban szaporázom, szépen lerepülnek a lábamról. Nagyon sokba kerül az új ruhatár, mert voltam olyan hülye elkeseredett tavaly nyár elején, a sokadik sikertelen fogyókúrám után, hogy az összes 40-esnél kisebb méretű ruhámat elajándékoztam, mert azt gondoltam, ezek a büdös életben nem lesznek már jók rám. De tényleg mindet, egy szoknya menekült meg, ami véletlenül a kabátok közé volt akasztva. Még szerencse.
4.) Az ember arca is lefogy. Ez csak azért rossz, mert kifogyott a zsír a pofazacskóimból, és lett egy csomó új ráncom. Ez azért nem annyira jó.

És akkor az ígért kép. Most kérek elnézést mindenkitől, de nincs igazi előtte-utána fotóm. Egyrészt, mert sose csinálok, mikor belekezdek egy-egy fogyókúrába, és most se gondoltam, hogy tényleg sikerülni fog. De azért találtam egyet, ami majdnem a januári valóságot tükrözi. A kép a tavalyelőtti nyaraláson készült, amikor olyan 63-64 kg körül voltam. Úgyhogy ehhez tessék még hozzászámolni 4-5 kilót!!! Amúgy van karácsonyi kép is, csak ott sötét farmerben vagyok és egy sötétkék blúzban, úgyhogy nem látszanak a hurkáim. Az "utána" rész biztos ismerős, egy nyaralásos képből vágtam ki. Íme:

Szemmel látható a különbség

Hurrá, nyaral(t)unk! Vol. 3.

7. nap: Pisa+tengerpart (2016. 07. 08., péntek)
Teljesen hihetetlen, hogy gyakorlatilag eltelt a nyaralásra szánt idő. Utolsó napra hagytuk Pisát, mert mindenhol azt olvastuk, hogy  2-3 óra alatt meg lehet nézni, ugyanis a Ferde torony és a dóm az összes ottani néznivalót lefedi. Hát, mit mondjak? Elhittük, ezért nem indultunk korán, meg ugye 20 km-re volt csak az "olaszi otthonunktól", sok autózásra se kellett számítani. Ennek ellenére Simi megint beijesztett bennünket egy hányással, de csak viccelt, szerencsére.
A Ferde torony tényleg bazi ferde, a dóm szép, és hát kb. ennyit láttunk. Mert elhittük, hogy elég pár óra. De nem volt elég amúgy, sokkal többet lehetett volna nézni, ugye Pisa is egy város, szép épületekkel, múzeummal, ilyesmivel, de hát a gyerekeknek megígértük a tengert, és máskor nem nagyon volt már lehetőségünk elmenni, hagytuk tehát Pisát és mentünk fürdeni.
Jó pocsék strandot választottunk, a kikötő mellett, ráadásul nem is volt szabadstarnd. A másik sokkal szebb volt, de olyan messzire nem mentünk vissza, ez meg 10 percre volt Pisától. Mindenesetre Simike borzasztóan élvezte, mert egyáltalán nem voltak hullámok, teljesen belegyógyult  a tengerbe, alig lehetett kivonszolni belőle este 7-kor.

Este még elmentünk egy utolsó esti sétára, Ádám végre ehetett igazi olasz lasagnét, Simi pizzát, a többiek meg ezt-azt.

Erről a napról alig készült kép, a tengerpartól egyáltalán nem. Viszont eszembe jutott, hogy előző este voltunk valami másik tengerparti sétányon, onnan van pár fotó. Jó bénák, természetesen.

Akkor Pisa

Amikor Simi úgy döntött, hogy mégse fog hányni

Cukipofa

Ennyire ferde a torony

A férjem azért vág ilyen képet, mert nehéz a torony és ráadásul a fejéből is kiáll egy toronydaru

Simi repül

Ezt is nagyon élvezte

Armageddon

Kiváló fényképarcok :D

Kicsit jobb kép

Arno

Városrészlet

 Esti sétányozás

Tengerparti homokozás zokniban és szandálban. Innen gratulálok a gyerek anyjának :D

Nem, nem vagyok terhes a negyedik gyerekkel

Pálmafa, csak nekem fotózta a férjem

A sötét szülők

A szülők sötétben

8. nap: hazaút (2016. 07. 09., szombat)
Eseménytelen út fotódukmentáció nélkül. 10-kor indultunk, egy rapid ajándékvásárlást követően. A kedves baráti családtól egy idő után érzékeny búcsút vettünk, mert ők rokoni látogatásnak tettek eleget, mi meg jöttünk haza. Fél 11 magasságában érkeztünk, Simi az egész utazás alatt csak egyszer aludt 1,5 órát, ellenben a nagyok fejenként minimum vagy hármat. Én is elszunyókáltam szerintem, de szerencsére a férjem nem, így épségben hazaértünk.

Szép volt, jó volt, rövid volt. Bármikor visszamennék, hogy jobban megnézhessem az egészet. Vagy csak simán odaköltöznék.

Hurrá, nyaral(t)unk! Vol. 2.

4. nap: Siena, San Gimignano (2016. 07. 05., kedd)
A legjobb és a legrosszabb nap volt. Sikeres elindulást követően alig egy óra utazás után megérkeztünk Sienába. Addigra már volt némi tapasztalatunk az olasz parkolási rendszerről, tudtuk, hogy van fenntartott (sárga), fizetős (kék) és ingyenes (fehér) színes vonallal körülhatárolt parkolóhely. Valami hihetetlen módon találtunk két egymás mögötti fehér parkolót, amiket el is foglaltunk. Ez azért volt igen jó hír, mert Itáliában a parkolás (és amúgy minden közlekedéssel kapcsolatos dolog) nagyon drága. Legalábbis szerintem. De a fehér szín nem győzött meg minket (engem mondjuk igen, de a sofőröket kevésbé), így aztán rászabadítottuk Noémit a helyszínen keringő olaszokra, hogy friss, harmatos olasztudásával biztosítson minket arról, hogy jó helyen állunk, és ha magára hagyjuk járműveinket, visszatértünkkor nem fog-e a szélvédőn befizetendő eurókról szóló cédula várni (emlékszünk még az első napi 100 eurós büntetéssel rémisztgető házigazdáinkra?). Noémi szám szerint 3 darab, a helyi parkolási renddel teljesen tisztában lévő embertől gyűjtött infókat, és a végeredmény az lett (mindenki szerint), hogy igen, valóban ingyenes parkolóhelyeket foglaltunk el. Ennek ellenére a kedves baráti család feje még az ott szolgálatot teljesítő parkolóőrtől is megkérdezte (hogy milyen nyelven, azt nem tudom, nyilván magyarul, mert más nyelven nem beszél), hogy jó-e ez így, és miután jónak ítéltetett, elindultunk, hogy bevegyük Siena óvárosát.
Bevettük. Csodás épületek, szűk utcák, sikátorok, emelkedők, lépcsők százai, pazar kilátás a toszkán tájra, sokeurós szuvenírek tömkelege, ötvenfokos mediterrán hőség. Megy egy csomó ember. Egy darab templomot néztünk meg, rögtön a bejáratnál, aminek a "névtábláját" le is fotóztam, ennek lesz majd jelentősége a későbbiekben. Egy darabig együtt mentünk a kedves, baráti családdal, de valami (másik) óriási egyházi építmény külső megtekintése után szétváltunk, és megegyeztünk egy jónak tűnő időpontban, mikor is az autóknál kellett megjelennünk mindnyájunknak. Ők mentek valamerre, meg mi is. Találtunk egy pici játszóteret, Simi kihintázta magát, aztán elindultunk lefelé. Le is értünk annak rendje és módja szerint valahová -közben elmentünk az egyetem mellett, én előirányoztam Noéminek ott egy ösztöndíjat, de nem vette komolyan. Valami buszvégállomás vagy mi volt, de gyorsan fel is kellett vennünk a nyúlcipőt, mert vészesen közelgett a találkozó időpontja, hát iszkiri, visszafelé. Újabb emelkedők és lépcsők meg sikátorok, nekünk viszont halványlila gőzünk nem volt róla, hol vagyunk, és hozzánk képest hol van a kijárat meg a parkoló. A férjem persze nem esett kétségbe, gyakorlati ember lévén be is üzemelte a telefonjára frissen telepített navigációs rendszert, épp csak annyi hiányzott, hogy nem tudtuk, milyen célállomást adjunk meg, mert semmiféle utcanevet nem ismertünk vagy jegyeztünk fel. Na, és ekkor jöttem én, korszakalkotó ötletemmel, hogy írja be az általam készített fotón található templomnevet, hátha. És igen! Pikk-pakk odaértünk, utána már csak egy rövid egészségügyi kitérőt tettünk világ legmorcosabb és legizzadságszagúbb vécésbácsija által uralt toalettben, és indultunk is tovább San Gimignanóba.

A kedves baráti család autója ment elöl, mi mögöttük (nyilván, ugye). De még véletlenül sem arra, amerre jöttünk, hanem felfelé, valamerre, amiről sejtettük, hogy nem lesz jó. Hát nem is lett, úgyhogy ők szépen megfordultak, mi is ezt kívántuk tenni, és utánuk menni. De a férjem szolgálati csatahajójával, amivel az utazáson részt vettünk, a szűk utcákon épp, hogy elfértünk, a megfordulásra hangyabokányi esélyünk sem volt. A férjem úgy gondolta, hogy az első alkalmas helyen megfordul, és visszamegyünk. Az első alkalmas hely azonban a város legtetején lévő katonai bázis előtt volt, ahol is kiderült, hogy az út csak felfelé vezet, visszafordulni tök hülyeség, ugyanis egyirányú. Kicsit kétségbe estünk, mert láttuk magunk előtt a kedves baráti család tagjainak múmiává aszott testét, amíg ránk vártak éveken át a ház előtt, ahol nekik sikerült megfordulni, mi azonban nem fértünk el. Ekkor a férjem újra élesítette a telefonján lévő navigációs rendszert, célállomásként San Gimignanót belőve, egy ezresért küldött egy üzenetet a kedves baráti családnak, hogy ott találkozunk. Miután így megnyugodtunk, hogy nem fognak miattunk odaveszni, elindultunk. És mentünk, mentünk és mentünk. Mindig ugyanott. Dimbeken-dombokon fel és le, mert hiába manőverezett a férjem, a GPS-ben lévő (nem online) férfihang mindig ugyanabba a körforgalomba vitt vissza, aminek a folyton emlegetett harmadik kijárata választhatatlan volt, ugyanis útépítési munkálatok miatt le volt zárva. Miután tizedszer is be-majd kihaladtunk a körforgalomból, közben megtettünk vagy 80 km-t, Simin kijött az addig sohasem volt utazási betegsége, és közölte, hogy akkor ő nyomban telihányja az autót. Na, ezt azért már mégse, úgyhogy satufékkel lehúzódtunk az út mellé, a gyerek gyomra megnyugvást lelt, a férjem vérnyomása is rendeződött, és újra nekieredtünk. Annyira messzire mentünk a minket mágnesként vonzó körforgalomtól, amennyire csak bírtunk, reménykedve abban, hogy vagyunk már olyan távol, hogy a GPS más útvonalat javasol, és "elhagyhatjuk végre ez az istenverte várost", ahogy a férjem mondta, féktelen haragjában. A navigációs rendszer megkönyörült rajtunk, és hamarosan már San Gimignanóban voltunk.

Nagyon-nagyon tetszett, nekem ez volt a non plus ultra, nem is annyira a város, hanem  a környék miatt. Sajnos Sienában rájöttünk, hogy megtelt a fényképezőgép memóriakártyája, így egy darab normális képünk sem lett, kivéve azt a párat, amit Noémi a telefonjával készített. Pedig annyi, de annyi fantasztikus képet lehetett volna készíteni, hogy három posztot is meg tudtam volna vele tölteni. Az épületek, a növények, a hegyek, minden. Á, már mindegy.
Viszont mindenképpen említésre méltó, hogy itt ettem eddigi életem legfinomabb salátáját. Én nem tudom, mit tettek rá, de olyan jó volt, hogy az valami eszméletlen. Az összetevőket felismertem (rukkola, répa, paradicsom stb.), de hogy milyen lé tette olyan jóvá, azt nem tudom. Talán az olívaolaj és a balzsamecet keveréke? A csoda tudja, de iszonyú jó volt.
Hoppá, majdnem elfelejtettem, itt is volt WC-s kaland. Szerintem San Gimignanóban van a világ legeslegszebb nyilvános illemhelye. Talán a férjem telefonján van is róla fotó, hihi... Ódon "barlang", téglafal, tisztaság, és nem egy büdös vécésbácsival kell felváltatni a kéteuróst, hogy beengedjen a forgókorlát vagy mi, hanem egy automatába kell bedobni az érméket. Csakhogy nem akármilyet! Az elmúlt néhány nap alatt felgyülemlett centeket próbáltuk rásózni a gépezetre, de nem volt hajlandó 10 centesnél kisebb érmét elfogadni. A nyavalyás. Vissza nem adta a már bedobott, de a bebocsátáshoz még nem elegendő pénzt, így ott álltunk, "mitévőlegyek" arckifejezéssel. Én mondjuk simán bent hagytam volna, rádobok valami nagyobb pénzt, azt csókolom. De a férjem nem, ő nem hagyott veszni "ennyi" pénzt, Noémit rávette apai tekintélyével, hogy egy helyi lakost kérjen meg (elvégre az olasz nyelvet gyakorolni jött el, vagy mi), hogy a nálunk lévő szuperaprót váltsa már fel, legyen szíves, kicsit nagyobb apróra, hogy elfogadja a WC-automata. Nem váltotta fel. "Ajándékba" adott a csóró külföldieknek azt hiszem talán 20 eurocentet, nehogy szégyenben maradjanak és bepisiljenek.
Hamar ránk esteledett, el is indultunk visszafelé, végig a hegyes-völgyes, mesébe illő valódi Toszkánán, amibe úgy ahogy van, beleszerettem, és még mindig vérzik a szívem, hogy nem maradt egyetlen fénykép sem róla.

Ezek viszont vannak.

Siena

Az életmentő tábla

Kiscsalád

A nagy egyházi építmény előtt

Lesifotó

Kábé az összes városnézést ennyire élvezte :D

Ilyen erkélyt Andinak!

Kocsmarom

Kiskert a teraszon

Valamelyik templom

Nagycsalád, naná, hogy mindenki odanéz

Kicsit még próbálkoztunk, persze nem sok sikerrel

San Gimignano

Itt is van nagytemlom

Meg szűk utca

És nagy tér, ahol valami készül

Itt van, egészen balra (az egyik szék csücske látszik is) a világ legjobb salátáját felszolgáló helye

Ez is kiscsalád

Papás-mamás

5. és 6. nap: Firenze (2016. 07. 06-07., szerda, csütörtök)
Szent meggyőződésem volt, hogy Firenzébe nem megyek el. Most lehet azt gondolni, hogy mekkora egy műveletlen paraszt vagyok, hiszen ott van a világ egyik legnagyobb híreskép és híresszobor-gyűjteménye, meg egy csomó monumentális építészeti alkotás, aminek megtekintését kihagyni egyenesen halálos vétek. Ez biztos így van (mármint, hogy marha nagy marha vagyok, hogy nem akartam ezeket látni), de tudtam, hogy rengetegen vannak mindenhol, sokat kell sorban állni, jól kell viselkedni, amiket én simán bírtam volna, de a 4 éves kisgyerek szerintem nem annyira. Úgyhogy minden lelkifurdalás nélkül hagytam a két család művészeti alkotásokra éhező tagjait elmenni, gondoltam, úgyis mesélnek majd, meg mutatnak képeket. Pontosan így történt. Mi meg Simivel sétáltunk, vásároltunk, főzőcskéztünk, játszottunk. Nem unatkoztam egyáltalán.
Este óriási élménybeszámoló az Uffizi képtárról, a tömegről, a kalandos "rosszbuszraszállásról", ennek következtében sok kilométeres gyaloglásról, és arról, hogy másnapra már megvannak a jegyek a Dómba és a harangtoronyba, és, hogy megyek-e. Először nem akartam menni, de végül úgy alakult, hogy én mentem Simivel, Noémi maradt Ádámmal és a kedves baráti család kisebbik lányával.

Eljött a másnap, és nyakunkba vettük a városokat. Rengeteg csodaszép kisvároson mentünk keresztül (bárcsak megálltunk volna valahol egy-két képet készíteni, de nem), Simi jól bírta az utat, nem akart egyszer sem hányni, gond nélkül leparkoltunk a coop.fi parkolójában, és villamosra szálltunk, nem aggódtam, a többiek már egynapos rutinnal rendelkeztek a Firenze külvárosából belvárosába jutás területén. Annak rendje és módja szerint megérkeztünk, és beálltunk a harangtoronyhoz álló sorba. Alig 20 perc várakozás után már a lépcsőn is találtam magunkat, és miután a három "pihenővel" ellátott torony tejére felértem, tudtam, hogy a Dóm kupolájába én fel nem megyek, ha az életem múlik rajta, akkor sem. 85 méter magasra kellett felkutyagolni, majd kiköptem a tüdőmet, leszakadtak a lábaim, ami csak kell. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem fogyok 11 kilót, és úgy kell felmennem. Nyilván a felénél kilehelem a lelkem. Biztos én vagyok a puhány, de rajtam kívül senki nem panaszkodott, sőt a férjem még Simit is felcipelte az égbe. Meg kellett állapítanom, hogy a több hetes tornázás ellenére olyan a fizikumom, mint egy nyugdíjasnak. Igen elszomorító, de ez a valóság. A húszemeletnyi magasságból viszont eszméletlen a kilátás, megérte felmenni. Ennek ellenére sem másítottam meg a véleményemet: a harangtoronytól 30 méternyire lévő Santa Maria del Fiore kupolájába semmi pénzért nem kívántam felmenni, hiszen pont ugyanezt láttam volna onnan is, ráadásul 6 méterrel magasabbra kellett volna mennem. Nekem ennyi pont elég volt.
Megnéztük Firenzét madártávlatból, majd odalent kettéváltunk, és beálltunk két sorba. A csapat fele a Dóm templom részéhez várakozó rövidebb, mintegy másfél órányi várakozással kecsegtető sorába, Kornél pedig egymaga a hosszabbik sorba, nagyjából 2,5 órányi - tűző mediterrán napon való - ácsorgás lehetőségét ragadva meg ezzel.
Meg kell mondjam, Simi hihetetlenül jól viselkedett. Remekül bírta a várakozást, mondjuk ebben elvitathatatlan érdeme van a kedves baráti család nagylányának, aki szórakoztatta a kiskorút másfél órán keresztül. Itt is köszönöm neki (tudom, hogy olvassa, ezért írom bátran :D). A templomban is jól nevelt gyerek módjára viselkedett, nem hangoskodott, és simán kibírta a kábé nagy semmit, amit meg lehetett nézni. Óriási csalódás volt, másfél órát állni azért sorba, hogy egy 4/5 részben lezárt templomba bemehessünk, és valami síremlékeket és mozaikokat nézzünk az alagsorban. Cirka 15 perc alatt végeztünk, pedig lassan mentünk.
Kijőve Kornélt még mindig hozzávetőlegesen egyórányi sorban állás várta, de elkéredzkedtünk, hogy hadd láthassam én is a Ponte del Vecchiót, mert azt állítólag tényleg nem szabad kihagyni, ha Firenzében jár az ember. Mivel Firenzében minden híres hely közel van egymáshoz, ezért nekivágtunk, és a szó szoros értelmében elszaladtunk a nevezetes hídhoz, ahol lóhalálában csináltunk egy-két szelfit, megnéztük az ékszerboltok kirakatait, és többször is lebeszéltem a férjemet arról, hogy vegyünk nekem valami csecsebecsét, aztán visszarohantunk a Dómhoz, ahol épp azon izgult a kedves baráti család, hogy visszaérünk-e mert pont a következő etapban zavartak volna be minket. Visszaértünk. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a Ponte del Vecchio ékszerkínálata a női szemnek meglehetősen csábító. Még akkor is, ha amúgy nemigen visel ékszert a jegygyűrűjén és fülbevalóján kívül. Az arany ékszerek nem igazán villanyoztak fel, én azokat valahogy sokkal kevesebbre tartom, mint a kézműves dolgokat. Ki tudja, miért? Az összes általam szívesen viselt ékszer nem nagyüzemi gyártás során készült darab. Így aztán az aranyakról szívesen lemondtam, de volt ott valami tűzzománc szerű dolog, kis medálok, talán fülbevalók is, na, azok nagyon tetszettek.
De most visszakanyarodok a dóm elé, ahová én semmiképpen nem akartam bemenni, ezt tudta az egész csapat. Mondtam, hogy nyugodtan menjenek csak fel, én majd Simivel szépen megvárom őket, jól elleszünk addig odakint. Drága férjem viszont egy korszakalkotó ötlettel állt elő: ugyan minek főnénk tovább a hőségben, menjünk csak be a dómba, ők majd felmennek, mi meg lent, az ajtó mellett szépen megvárjuk őket. És lőn. Kornél előrement, oldalt, az utasításoknak megfelelően leparkolta a babakocsit, én addig fogtam Simit, hogy ha eljön az idő, én menjek a kocsi mellé, ő meg induljon felfelé. De az őr ezt nem tudta. Illetve szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaki bemegy ebbe a nemzetközileg is igen nagyhírű, gigantikus épületbe azon az ajtón, ahol felfelé lehet menni, és nem akar felmenni. Így aztán rámförmedt, hogy "Prégo!", én meg ijedtemben elkezdtem szedni a lábamat fölfelé, karomban a gyerekkel. Na, kérem, hát pont így képzeltem! Nem elég, hogy fel kellett mennem, még a 16 kilós gyereket is cipelnem kellett fölfelé. És nem ám sima, lépcsőházi lépcsők, hanem 30 centi magas középkori monstrumok, ráadásul olyan szűk a feljárat, hogy egy ember is alig fért el, visszafordulni teljességgel lehetetlenség volt. Nagyjából 100 lépcsőn vittem én Simit, aztán a KBCS (= kedves baráti család) feje átvette tőlem, Kornél ugyanis a babakocsi leparkolása miatt jelentős hátránnyal kezdte meg fölfelé haladását. És csak mentünk, és mentünk felfelé. A harangtorony ehhez képest kismiska volt, mert ott legalább 3-szor meg lehetett állni amíg az ember felért a tetejére, itt meg egyszer be lehetett menni a kupola alá, de megállni nem volt szabad, mondjuk néhány levegővétel (netán a kupolát díszítő freskó fotózása vagy csak megnézése) céljából, mert az őr, amint egy pillanatnyi megtorpanást is tapasztalt a sor haladásában, egyből nekilátott rikoltozni, hogy meg ne merjen állni senki sem. Szó szerint hajtottak minket, mint az ökröket. Aztán már csak úgy 100 lépcső, és hipp-hopp fent is voltunk a tetőn! Még én is, pedig én nem is akartam, aztán tessék. Kicsit kifújtuk magunkat, újra megnéztük ugyanazt, amit pár órával azelőtt, csináltunk pár izzadt fotót, és elindultunk lefelé. Lefelé menet megint meg lehetett kísérelni a kupola belsejének szemrevételezését illetve fotózását, pont akkora eséllyel és sikerrel, mint felfelé menet.

Végül csak leértünk, én túléltem, és konstatáltuk, hogy nyilván én vagyok a világtörténelemben az első ember, akit akarata ellenére kényszerítettek a Világörökség eme gigászi magassággal bíró részének megtekintésére.
Amúgy Firenze nekem nem nagyon jött be. Eszméletlen embertömeg, minden nagyon nagy, mindenhol pucér és félpucér férfiakról és nőkről készült szobrok, képek, domborművek, kivéve az arany teknősbékát, azon ott a páncélja. Ha lett volna több időnk, biztosan jobban tetszik, de így, hogy szó szerint átrohantunk rajta, szerintem nem volt ideje csóri Firenzének hatnia rám.

Hazafelé jövet barátaink még megmutatták nekem egy kirakatban azt a fehérnemű szettet, amit a férjem szerint viselnem illenék az aldis bugyi-melltartó csodák helyett (ezt az előző napi kiruccanáskor mutatta meg nekik), majd villamosra és buszra szálltunk, utána autóba, és nyomás haza. Itt tennék említést egy picurka mulatságos történésről. Előző nap ugyanis a már említett "rosszbuszraszállás" annyira mély nyomot hagyott mindenkiben, hogy mikor felszálltunk a buszra, előreküldtük  az egyetlen valamire való idegenyelv-tudással rendelkező bandatagot (kiválóan beszél angolul), azaz a KBCS nagylányát, tudakolja meg a sofőrtől, hogy biztosan oda megy a busz, ahová mi szeretnénk menni. Azt mondta a pilóta, hogy igen. Mindenki megnyugodott, kivéve a KBCS fejét. Emlékszünk még a sienai parkolásra? Na, ő ilyen fajta, hogy nem hiszi el elsőre (vagy másodikra, esetleg harmadikra sem), így aztán ő is felvonult a sofőr elé, majd ékes (és igen hangos) magyarsággal megkérdezte, hogy "Kóp áruház? Kóp áruház?" -miközben vadul lengette a karját (bocs, de még mindig röhögök, ha magam elé képzelem a jelenetet). A buszvezető nyilván tudott magyarul, vagy csak elvégzett egy izgatott külföldiek megnyugtatását célzó tanfolyamot, mindenesetre a barátunk széles mosollyal az arcán, teljese lelki nyugalommal tért vissza hozzánk, hogy jó buszon vagyunk. És tényleg. Mondjuk, mi addig is tudtuk, mert elhittük, hogy a stabil angoltudás megfelelő biztosíték egy egyszerű kérdés feltevésére és a válasz megértésére. Már, ha a kérdezett személy tud angolul, ugye. De az angol nyelv ismeretében azért sokkal nagyobb eséllyel bízhatunk, mint a - szintén sokak által beszélt - magyaréban.

Otthon életben találtuk az összes hátrahagyott kamaszt, akik távollétünkben várost néztek (Noémi), interneteztek (Ádám és a KBCS ifjabb leánya) és hamburgereztek.

És akkor Firenze, személyes vonatkozásban.

Nem szobor

Ponte del Vecchio

Lesifotó az előző kép készítéséről

Ennek a tetejére készülünk

Firenze fentől

 A kedvencem

 Siminek mindegy, ő mindig bohóckodik

Mondom, még akkor is, ha az anyja a háttérben kipurcanva magyaráz

A háttérben a dóm kupolája, ahová nem akartam felmenni

És a bizonyíték, hogy mégis felmentem: mögöttem a harangtorony

ilyen szűk helyen volt a felvonulás

A kupola belülről

A férjem bemutatja a fehérneműt, amit viselnem kellene

Azt ott, balra

Folyt. köv.