Altatás nélkülem, színielőadás velem

Nagy esemény történt pénteken: Simon születése óta először nem voltam jelen az esti fektetésnél. Ugyanis Kornéllal színházba mentünk, ezt a darabot néztük meg.

Az előadás este 7-kor kezdődött, mi 6-kor már útra is keltünk, hogy időben el tudjuk foglalni helyünket a nézőtéren. Becsületemre legyen mondva, egyetlen egyszer sem jegyeztem meg az odaút folyamán, hogy "el fogunk késni", ami a férjem fülének vörös posztó. Na jó, mikor 18. 45-kor még mindig kóvályogtunk parkolóhelyet keresve, azért csak kicsúszott a számon, hogy mindjárt kezdődik a darab, mi meg még az autóból sem szálltunk ki. Végül kiszálltunk, alig 10 perc alatt parkolójegyet is sikerült venni (az automata rossz volt), és a várakozás közben fejemre hulló mintegy 10 kilós hótömb sem csapott agyon -ezen azért kellően meglepődtem, még szerencse, hogy a kapucni rajtam volt, így nem lett csurom víz a fejem, jól is néztem volna ki. Úgyhogy a parkolócédula sikeres járműbe helyezése után felkaptuk a nyúlcipőt, és talpig csinosban, szakadó esőben vágtáztunk, és 18 óra 57-kor be is zuhantunk a ruhatárba. Nem voltunk egyedül, sőt, még utánunk is érkeztek, cseppet sem sietősen. Úgy látszik, csak nekem van "tutira el fogunk késni" parám.

A darab -nyilván a későkre való tekintettel- csak 19. 10-kor vette kezdetét, és meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Nem vagyok színikritikus, sem műértő, ezért egyáltalán nem szakmai szemmel néztem, viszont simán "női szemmel" nézve nagyon szórakoztató volt. Férfiszemmel nézve még inkább, tekintve, hogy a főszereplő Schell Juditot jó néhány percen keresztül fekete csipke "kombidresszben" és átlátszó köntösben gyötörte a hőség. Jókedvemet az sem csorbította, hogy a másik főszereplő, Csányi Sándor néha oly kevéssé artikulált, hogy mondandója egy részét csak kikövetkeztettem. A két órás előadásból úgy nagyjából 1 óra 50 percet röhögtem, de tényleg. Nem mosolyogtam, szó szerint hahotáztam. Jó volt, na.

Mielőtt elindultunk, sokat dilemmáztam, hogy mit vegyek fel -végül a vadonatúj sötétkék szövetnadrág és a rettentő régi tört fehér (talán)kasmír pulóver mellett döntöttem. Hát, nem kellett volna sokat gondolkodnom. Volt ott farmernadrág gyűrött inggel, barna kockás rövidnadrág szürke pólóval, csipketerítőbőlcsodából varrt passzentos ruha -természetesen dundinénin-: ízléses és ízléstelen öltözékek teljes tárháza. A legjobb egy csíkos nejlonzacskóval közlekedő srác volt, aki a zacsiban a pulóverét hurcolta. 

Egy mobiltelefon sem csörrent meg -ez mindenképpen pozitívum a közönség részéről.  Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy ha valaki rászán 2,5 órát az életéből egy színházi előadásra, akkor miért kell már a taps alatt kiosonnia a teremből, hogy mindenképpen ő legyen az első a ruhatárban. Komolyan nem tud várni a sorban még 4-5 percet? Mekkora suttyóság már, jó ég?!?!?!?! 

Csak jótanács azoknak, aki a Tháliába szeretnének jegyet venni a közeljövőben: a földszintről nagyon rossz a rálátás a színpadra, mert nem emelkedik a nézőtér. Vagy csak én vagyok túl alacsony? Legközelebb magasabbra (vagy a 12. sor helyett mondjuk a 6.-ba) kellene jegyet váltani.

Az még hozzá tartozik a beszámolóhoz, hogy itthon a húgom tartotta a frontot 5 darab gyerekkel, de sikeresen helytállt. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert sima hétköznapokon 34 gyerek óvónénije. Simon megvacsorázott, el is aludt rendesen. Én sem telefonáltam haza egyszer sem, hogy mi van, gondoltam, ha valami irtó nagy gáz van, biztos hívnak itthonról. Nem volt. Jó, a férjem ajánlatát, hogy vacsorázzunk is valahol, visszautasítottam, mert sietni akartam haza. Mégis csak premier volt ez Siminek mással történő elalvás szempontjából. Nem lehetett tudni, hogy reagál rá. Legközelebb bátrabb leszek.