Édes, okos, ügyes

Már az elején tisztázom, nehogy valami családi perpatvar alakuljon ki, a cím mindhárom gyermekemre tökéletesen ráillik. Most mégis Simiről írnék egy picit bővebben, aki szombaton már 16 hónapos volt. 

Úgy tűnik, lassacskán csak elkezd beszélni. Igaz, komoly szavakat még nem mond, viszont mindent szeretne utánozni, és amiről úgy gondolja, ki tudja ejteni, annak valamelyik - általában az első- szótagjával meg is próbálkozik. Igaz, a redőny csak "dő", ugyanúgy, mint mikor közli, hogy a motorja eldőlt, vagy a lámpa szimplán "pa", ami ugye megint csak nem az első szótag. Én már néha "anya" vagyok, de apa szigorúan "papa" továbbra is. Noémi "Nonó" lett, Ádám "Dádá" maradt. Valamiféle averziója lehet a sziszegő és "ciccegő" hangokkal kapcsolatban, mert ezeket egyszerűen nem hajlandó kiejteni. A macska maradt irtó vékony hangon kiadott "m-m", pedig olyan sok gyerek mondja, hogy "szisza" a cica helyett, na, ő pont nem.

Magánhangzók közül nincs "i" , "e" és "é" továbbra sem, a többi jól alakul.

Mozgásban nagyon ügyes, úgyhogy a kiharcolt lépcsőkapu vagy mi a szösz fel is lett szerelve Simike állagmegóvása céljából. Én komolyan azt hittem, hogy majd ott fog állni őrjöngve a rácsot rázva, hogy ő azonnal fel akar menni a lépcsőn, de nem. Egyszer megnézte, kicsit megtapogatta, aztán tudomásul vette, hogy ezentúl nem lehet a lépcsőn felmenni. Mondjuk, ha engem kérdeztek, csak idő kérdése, és észreveszi, hogy a korlát és a lépcsőfokok között lévő nagyjából 30 cm-s résen simán fel tud mászni a lépcsőre...

Végre-valahára megtérülni látszik a befektetett energia! Tegnapelőtt elkezdte mutogatni a Csiga-biga told ki szarvadat kezdetű nóta koreográfiáját. Ez fantasztikus! Már hónapok óta tépem a számat, mondóka és gyerekének dömping, persze mutogatással egybekötve, de eddig csak tátott szájjal hallgatta, illetve a kezeimet rángatva követelte a mutogatást. De most megtört a jég, és végre egyet mutogat! Mondjuk, nem nagy szám a mutogatás (a két mutatóujjat kell a fejünk tetején mozgatni) és elég kis bénán is csinálja (két kézzel integet a feje tetején), de akkor is meg kell zabálni! Dokumentálva egyelőre nincs. Sőt, a rongyosra nézegetett állatos könyvben is végre-valahára megmutatja az állatokat, és próbálja utánozni a hangjukat vagy az állat nevét. Jó, nem mind megy, mert a kecske például egyszerűen nem érdekli, onnan mindig el kell lapozni, de a macskát, mint fő-fő házibálványt már elnagyoltan rajzolt képen is felismeri (vajon miért?).

Amúgy meg mindenben segít. Már teljesen el is felejtettem, hogy egy ilyen kis tipegő mekkora segítsége lehet a jó édes anyjának. Simi például kiválóan söpröget, porszívózik, pakol a mosógépbe -mindent, válogatás nélkül, mint például papír zsebkendőt, játékautót (és más típusú játékot minden mennyiségben). A szemetesbe ugyanilyen segítőkészséggel rámol szintén mindent, emiatt kukáztam már ki kistányért kanállal, labdát (és a játékok mindenféle nemeit), tollat, cipőt meg egyéb ruhadarabokat. És nyilván ennél sokkal több mindent nem, amik már a kommunális hulladék megsemmisítőben tartózkodnak. 

A roppant unalmas teregetést a csipeszek szanaszét szórásával és a mosott ruhák padlón (udvari szárítás esetén betonon illetve  homokon) való meghempergetésével teszi változatosabbá.

Aztán nagy gondot visel személyi higiénémre is. Puli kutya módra követ a vécére (ha nem engedem be, akkor ordítva veri az ajtót), és tekeri le nekem a papírt, majd próbálja a megfelelő helyre tenni, de azt azért tudom egyedül is. Szerencsére megérti, de minden alkalommal bepróbálkozik. Azzal is, hogy a toalett lehúzását közvetlen közelről figyelhesse, de szeretettel elterelgetem a vécécsésze mellől, hogy a lezúduló víz a bent elhelyezkedő végtermékkel és papírral együtt mégse csapja már képen. Kézmosáskor addig ráncigálja a törölközőt a tartón, míg le nem esik (előbb-utóbb a kampó is jönni fog), aztán "Tö-tö!" (=megtörölni) felkiáltással nyújtja a zsákmányt a megfelelő használat céljából.

Az evése egyre kiborítóbb. Alig eszik, és sokszor eltalálni se tudom, mit akar. Mondjuk ezen nem aggódom (de), remélem, hamarosan visszaáll mindenevő üzemmódba. Ha nem, akkor viszont nagyon fogok aggódni, mert tudom, ha végképp nem eszik, akkor minden meggyőződésem ellenére megkínálom majd tiltólistás eledelekkel (pl. csokis keksz, Túró Rudi stb.), csak, hogy egyen valamit.

Ja, a fogak. A múltkorjában írtam, hogy csak 8 van neki, hát már nem. A rágófogai teljesen kibújtak, az alsó két szemfoga is áttört már, és hamarosan a felső kettő is át fog. Fogak terén nincs min izguljak, teljesen jól áll velük. 

A múlt héten, életében először Simi rendesen belázasodott. Természetesen az oltás utóhatásaként, és természetesen pontosan az oltást követő 14. (és utána még kettő) napon volt lázas. Hát, azt kell mondjam, vagy az idő szépíti meg az emlékeimet, vagy teljesen elfelejtettem, milyen egy lázas gyerek. Az odáig rendben is van, hogy forró. De valahol halványan én elesett, mozdulatlanul fekvő, nagy vizenyős-csillogó szemekkel pillogó, nagyokat alvó gyereket vizionálok, ha lázas gyerekre gondolok. Na, Simi pont nem ilyen. Hiába 38,8 °C a láza, ő vidáman rohangál fel-alá, egész nap mindenféle szilárd táplálékot nélkülözve, kizárólag szopás általi feltöltődéssel. És hiába fetrengett lázban, és hiába adtam be neki egy kiadós adag Nurofent, nem aludt éjszaka. Az első éjjel ezerszer ébredt, ebből két alkalommal két órán keresztül nem aludt vissza. Utána éjjel már nem volt lázas, így csak szokásosan 8-10-szer ébresztett fel. Jó kis szer ez a Nurofen. Legközelebb kávé helyett majd én is megiszom vagy 2 decit, hátha jobban bírom a kiképzést.

Hiába na, übercuki.

És a végére pár kép, néhány még nyárról.

Ez akkor volt, mikor megérkeztünk Pécsre, és Simikém felébreszthetetlenül elaludt

Szintén Pécsen, ugyanaznap, valami melóra készül, mert a munkavédelmi sisakot már felhelyezte

Itthon, takarítás közben. Háttérben a félig lerámolt ruhaszárítóval...

Fülhallgatóillesztés

A jövő úszóbajnoka

A pofám leszakad!

Először is elnézést kérek a kirohanásomért, már ami a címet illeti, de nagyon felhúztam magam ma délután. Pedig nem is erről akartam írni, hanem Simiről, aki 16 hónapos lett (pont szombaton, a blogszülinapon, így háttérbe szorítottam picit a gyereket), és aki újabban  továbbra is nagyon ügyes és okos, úgyhogy pont egy jó kis ömlengős (képekkel illusztrált) bejegyzést akartam közreadni. De nem, mert a pipát ki akarom adni magamból. Simi jön holnap, ma füstölgök egy kicsit.

Délután csörög a telefon (a vezetékes), szokás szerint én veszem fel.

- Jó napot kívánok, Kiss Mariska vagyok (bocs, a nevére sajnos nem emlékszem) a Blablabla Biztosítótól (ennek a nevére emlékszem, de nem akarom kiírni), és Práter Noémivel (így! , de mentségére legyen mondva, hogy legalább a mássalhangzókat eltalálta) szeretnék beszélni.

- Talán inkább P...r Noémivel, nem?

- Miért, nem jó  a név? Elnézést, nekem így van írva. Akkor Pótér Noémi?

- Nem, P...r Noémi.

- Jó. Ja, és a cím... (itt a régi címünket mondta)? 

- Nem, hanem  ... (hülye fejjel megmondtam a mostani címünket, ő meg, gondolom, jól fel is írta, de akkor még nem tudtam, mit akar).

- Húha, nekem ez a cím volt, de javítottam. (Afelől nem is érdeklődött, hogy akivel beszél az bizonytalan vezetéknevű, de biztosan Noémi keresztnevű egyén-e.) Az ügyben hívom, hogy Noémi NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT kötött nálam egy LAKÁSBIZTOSÍTÁST, és érdeklődnék, hogy nem kívánja-e megújítani?

- ??? (Itt konkrétan nem kaptam szikrát, és beletelt pár másodpercbe, mire képes voltam megszólalni). Micsodaaaa???? Kérem szépen, hölgyem, én Noémi anyukája vagyok, ugyanis ő egy 13 ÉVES KISLÁNY, aki a büdös életben nem kötött semmilyen lakásbiztosítást sem önnel sem mással, pár évvel ezelőtt meg aztán végképp nem.

- Hűha, pedig nekem ez van a papíromon.

- Nem, az önök biztosítójával kizárólag a kötelező iskolai biztosításokat kötjük a gyerekekre (és akinek van állami intézménybe járó gyereke, az rá is jöhetett egyből, melyik biztosítóról van szó).

- Biztos nem kötött Noémi lakásbiztosítást?

- Értse már meg, hogy ő egy gyerek!

- Érdekes, pedig az én papíromon ez szerepel. És mondja már meg, van önöknek lakásbiztosításuk (elmész ám te  valahová -de ezt csak gondoltam, nem mondtam, pedig talán kellett volna. Mindegy, én nem cirkuszolok.)?

- Van.

- És melyik biztosítónál? (Mit érdekel az téged???)

- Egy másiknál.(Na jó, bevallom, megmondtam a nevét)

- És meg van vele elégedve? (Közöd????)

- Igen, meg. Időről időre megújítjuk, teljesen megfelel nekünk.  (Hát, ez azért így nem teljesen igaz, mert picit drága, és való igaz, hogy időről időre felhív a biztosítós nő, hogy nézzük át a papírokat, de én mindig lerázom. Szóval hazudtam. Bocs.)

- Ja, mert ezt akartam még kérdezni, hogy megújítják-e, de akkor igen. Hát, elnézést, kedves NOÉMI, a zavarásért. 

- Viszonthallásra (Ez azért csak nem fog bekövetkezni...).

Na, ki nem kapta volna fel a vizet egy ilyenre? Most komolyan ennyire hülyének nézik az embert? Egyáltalán honnan variálta össze ez a nő (vagy akárki más) azt, hogy a gyerekem pár évvel ezelőtt biztosítást kötött nála? Micsoda társaság ez? A gyerekem régi lakcíme a mi új telefonszámunkkal, egyáltalán hogy került ez hozzá ilyen kombinációban? Főleg, hogy a vezetékes telefonszámunk titkos, semmiféle telefonkönyvben nem szerepel, csak a beavatottak ismerik. Na, most jut eszembe, hogy lehet, hogy anyukám volt... Meg is kérdezem, hogy nem telefonált-e oda valaki hozzájuk a régi címhez tartozó számra, és nem adta-e meg neki egész véletlenül a vezetékes számunkat. Hát, remélem, nem. Mindenesetre ha mégis, megkérem, legyen kedves a továbbiakban tartózkodni a telefonszámunk kiadásától.

Statisztika

Mostanában sok blogon olvasok ilyen-olyan számadatokat. Bevallom, én sokáig nem is néztem ilyesmit, mert azt sem tudtam, hogy meg tudom nézni, milyen keresőszavakkal jutottak el a blogomra, vagy honnan kukucskálnak be hozzám. Aztán rájöttem, hogy van ilyen opció is, bár bevallom nem túl sűrűn leskelődöm mindenféle adataim után.

De ez a nap más. Ugyanis ma van a blogom első szülinapja. Megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy kitartok idáig. Az életem nem egy nagy durranás, kb. "tucatélet", már ha van ilyen egyáltalán. Meg aztán azt se gondoltam volna, hogy van 10 ember, aki érdeklődik irántam (meg pár még rajtuk kívül, akikről tudom, hogy olvasnak, mert mondták). Mindenkinek köszönöm, hogy érdemesnek tart arra, hogy olvasson. 

Szóval, van ez a statisztika. Lássuk akkor, mi az elmúlt egy év termése.

125 bejegyzést írtam, amire összesen 270 megjegyzés érkezett (ennek a fele kb. az enyém, mert igyekszem mindenkinek válaszolni, persze, nem mindig sikerül, bocs). 7732 oldalmegjelenítés volt, amiből kb. 7000 az enyém, vagy közeli családtagé (mindenkinek köszi). 

A legérdekesebb keresőkifejezések, melyek ide irányították a népet: fogalmazás az iskolaköpenyről; a mobilom magato atall; a sűrű jó főzelék titka (ezen röhögtem nagyot); kinti macska beszoktatása (ketten is idetaláltak így); cseregyerek német. 

Az is meglepő, hogy hány ország fiai-lányai olvasnak, én azt hittem, csak itt helyben, vagy maximum a közelben kíváncsiak az emberre, de ezek szerint nem. Bár élek a gyanúperrel, hogy az Argentínából, Fehéroroszországból vagy Egyiptomból ide keveredett "olvasó" megjelenésében a véletlennek igen nagy szerepe lehetett.

Holnap új évet kezdek. Ígérni nem fogom, hogy szépítek a külcsínen (nagyon béna vagyok ehhez), igényesebb szöveggel állok elő a mostaninál gyakrabban vagy esetleg több képet teszek. De ha valaki továbbra is kitart, annak előre is köszi!

Ja, igen. Vannak olyanok, akik titokban olvasnak? Légyszi, írjatok már egy kommentet, mondjuk csak egy sima kis igent. Lehet névtelenül is, annyira furdal a kíváncsiság. Jó, Z. Edit kivétel, mert ő mondta, hogy írna, csak nem tudja, hogy kell. Majd megtanítom ;-).

Papucs és oklevél

Olvastam kedvenc blogjaimat, és láttam, hogy ez a hétvége a fotózás jegyében telt mindenkinél. Hihetetlen, de már szombaton elhatároztam -a többiektől teljesen függetlenül-, hogy a legközelebbi bejegyzésemet (kicsit előbb akartam) mindenképpen fotókkal szeretném illusztrálni. Így is fog történni. 

Az első fényképen az a csodás papucs látható, melyet Noéminek sikerült vennünk. Szerintem nagyon jó, neki is tetszett, kényelmes, komfortos, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel egy papucsnak bírnia kell (bármi legyen is az). Annak külön örültem, hogy végre találtam egy olyan példányt, aminek rendes műanyag talpa van, nem az a "textil alapon kis gumipöttyök" -típus, ami 1-2 hét után szétfoszlik. Ő lenne az:

Emitt ugyanez a lábbeli látható alulnézetből, mintegy háromórányi, lakáson belül történő viselés után.

A fehér izé az a szivacs, ami a puha lépteket biztosítja, csak épp teljesen kifordult önmagából

 A blokkot ugyan kukáznom kellett, de ellenvetés nélkül visszaadták a papucs árát. Még jó.

Másnap végre elérkezett a diplomaosztóm napja, és hogy mindenki elhiggye, nem kamuztam, itt a diplomám fotója. Jó, a személyiségi jogaim védelmében kizárólag a lényeg látható. Komolyan az enyém, nem valamelyik csoporttársamé, csak nem akartam már névvel, születési adatokkal stb. terhelten közreadni. És a mindenféle fotós eltüntetési manőverekhez totál sötét vagyok. Ahhoz meg, hogy egy "kapitulátusz"-szal eltüntessem nem vagyok elég bűbájos. Na, íme a kép (a sulit azért reklámozom egy kicsit):

Hülye, hülye, hülye

vagyok! Itt ülök, olvasgatok, miközben Simi alszik. Pedig elhatároztam, hogy ma alszom kb. 1-ig, hogy kicsit regenerálódjak. Épp csak meg akartam nézni, válaszolt-e a férjem a kétségbeesett e-mailemre, hogy most azonnal rohanjon a svédekhez biztonsági ajtót vagy micsodát venni a lépcsőre, mert Simi hamarosan tuti lezuhan (napjában úgy 4-5 ezer alkalommal rohanok utána, és itt-ott a lépcsőn kapom el. Lesz nekem hamarosan csodaszép, kerek rubintrékás farizmom, ha ennyit lépcsőzök...). De nem írt, én meg ide-oda bekukkantottam (végre senki után nem kell rohangálnom), és elment az idő.

Most viszont én megyek vasalni, mert elborít a cucc. Előtte/közben benyomok egy extra kávét, mert alig látok. Mondom én, hogy hülye vagyok.

Kicsit fáradt

vagyok. Inkább nagyon. Most ott tartok, hogy a szemem is fáj. De egyelőre nem tudok lefeküdni, mert a férjem ma későn jön haza, a nagyok meg még nem alszanak. Ha meg elalszom, mielőtt elmennének lefeküdni, kérdéses, hogy alszanak-e egyáltalán az éjszaka. Simi mondjuk alszik, éljen a levendula balzsam, ugyebár. Kérdés csak az, hogy meddig. De ezen nem gondolkodom, meg azon se, hogy hányszor fog felkelni éjjel, mert akkor inkább egyből mennék a Dunának. Pillanatnyilag próbálom rávenni az agysejtjeimet, hogy minél többen maradjanak életben, bár kétséges az akció sikeressége, ugyanis gyakorlatilag hallom, ahogy élettelenül zuhannak egymásra. Naponta több millióan. Csak kéne egy kicsit aludnom valamikor.

Írnék komolyabb (normálisabb, mást is érdeklő) dolgokról, de nem megy. Nem is tudom, mi volt jobb. Mikor egész kicsi volt Simi általában 1-1,5 (néha 2) órán keresztül kellett altatni, de utána legalább hagyott aludni 5-6 órán keresztül. Most viszonylag hamar elalszik -mondjuk 20 perc alatt-, általában már szoptatás közben, viszont éjjel számtalanszor ébred. Na jó, annyi hozzá tartozik, hogy a tévé szerint most nagyon nyugtalanok a gyerekek az időjárás miatt. Megnyugtat, hogy másoké is, nem kizárólag az enyém. De a nulla helyett két-három alkalommal, vagy a hat-nyolc helyett hússzor felkelni azért lássuk be, nem ugyanaz.

Azért milyen jó már, hogy nem kell még dolgoznom is egy ilyen kis kuvik mellett, mert akkor tuti lenne a halál. Gondolkodom amúgy az elválasztás idején is. Egyelőre nem szándékozom, majd ha lesz hozzá elég agya, hogy megértse azt, hogy "elfogyott". Jelenleg csak beletörődne, azt meg nem szeretném, így még húzom egy darabig, de max. fél évet adok még magunknak. Tudom, hogy sokakat ez felháborít, mármint, hogy nem hagyom a gyereket addig szopni, ameddig neki jó, de hát Istenem. Ez van (lesz), bele kell törődnie. Amúgy ettől várom a megváltást alvás ügyileg. Ádám is akkor kezdte átaludni az éjszakákat, mikor elválasztottam (majdnem három éves volt már). Bár, ha a kicsi jobban értené, hogy döglődöm a fáradtság miatt, talán megkönyörülne rajtam, és mától fogva nem ébredne éjszakánként. Mondjuk csak 1-2 alkalommal. Mekkora királyság lenne már!

Amúgy meg sikerült elkapnom az első habkönnyű őszi náthát, úgyhogy bokáig járok a takonyban meg a tüsszögésben. Ami csak azért különösen jó, mert ha lefekszem, egyből eldugul az orrom, levegőhöz nem jutok, csak szájon át, vagyis jól kiszáradok, tehát innom kell. Ez azért nem nagy baj. De felébreszt Simi a nagy nehezen való elalvás utáni 23. percben, én felkelek, a függőlegesbe kerülés hatására elkezd dőlni belőlem a takony, plusz tüsszögök is, aminek egyenes következménye, hogy a gyerek sokkal jobban felébred, mint az indokolt lenne, így a visszaszoptatás is hosszadalmasabb. Mivel a szájszárazság miatt beszlopáltam vagy fél litert, ezért sürgető ingerem támad pisilni, amit el is intézek. Persze nem ott helyben, hanem lezarándokolok a földszintre, ahol a toalett található. Ez a tevékenység pont megfelelő arra, hogy kimenjen az álom a szememből, így aztán a náthával nehezített elalvásomat újabb körülmény hátráltatja. Érdekes, a felébredés roppant könnyedén megy.

Hát így.

Nem jött be

Mármint a csodabalzsam. Mondjuk, sejtettem, de azt azért nem hittem volna, hogy minden eddigit túlszárnyal Simi ébredéseinek száma. Ráadásul reggel 5 óra 55-kor úgy döntött, hogy ideje felkelni, úgyhogy azóta fent is van. És a nem alvás meg a korai ébredés miatt már most nyűgös, pedig még alig múlt fél nyolc. Aztán meg a férjem is itthonról dolgozik ma, amiről annyit érdemes tudni, hogy tényleg dolgozni szokott. Ilyenkor bezárja magára a dolgozó szoba ajtaját, amivel Simi élettere jelentős csökkenést szenved. Ettől meg a gyerek szenved, mert szereti befutkározni az egész házat.

Azt hiszem, minden ott romlott el, hogy valószínűleg Pécsen hagytuk az álommanóinkat. Mert azóta, hogy hazajöttünk,  a délután alvása lecsökkent nagyjából 1,5 órára, és éjszakánként is többször ébred. Igaz, jönnek a fogai: már majdnem kint van mind a 4 rágó, és az alsó két szemfoga is napokon belül áttör. Hacsak nem épp ma éjszaka... Ja, és pont mostanában van az a bizonyos 7-10 nap, amit a múlt heti oltáskor említett a védőnő, hogy lehet a gyerek pöttyös, lázas és nyugtalan. Ezek közül egyelőre csak nyugtalan, minek következtében én is nyugtalan vagyok.

Jó, azért én is tehetek arról, hogy nem alszom rendesen. Tegnap is hülye fejjel ott ragadtam egy blogon, de mit csináljak, ha érdekes és stílusos (az én ízlésemnek/elvárásaimnak pont megfelelő) volt minden írása az illetőnek? Aztán fél 12-kor csak elvonultam, de utána még komoly dolgokon elmélkedtem, úgyhogy az éjféli ébredéskor (ami már a 4. volt a sorban) még fent voltam. És akkor ez után következett még vagy 10-12 reggel 6-ig. Ilyen az én formám. Azért mindenesetre megnyugtató hogy a kisgyerek nem cápa, és nem növeszt 3-4 fogsort.

Mindenesetre nem adom fel a próbálkozást, ma estére is bekenem a gyere fejét. Olyan jó illat van tőle a szobánkban...

Aludni fogok?

Remélem. Meguntam ugyanis, hogy nem vagyok önmagam. Ordítozok, ideges vagyok, és még postás is képes felbosszantani.

Ezért aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy személyesen is megtapasztaljam a levendula alvásra gyakorolt jótékony hatását. Azt azért gondolhatjátok az eddig elsírt panaszaim alapján, hogy nem magamat akartam elkábítani álomra bírni levendulával, mert én aztán mindenféle természetes vagy mesterséges altató nélkül is úgy tudnék aludni, mint akit agyonvertek. Ha hagynának. Na, szó ami szó, sok helyen olvastam arról, hogy a levendula mennyire jól megnyugtatja az idegrendszert (erre mondjuk pont szükségem lenne), és ettől aztán mennyire jól fog aludni a levendulát szagolgató egyed. 

Még tavasszal el is határoztam, hogy belefogok a levendula nagyüzemi termesztésébe, aludjon csak a család jó mélyen, nem árthat az senkinek. Erről a férjem nem tudott, mégis beállított egyik nap két csomag levendulamaggal. Én el is vetettem mind a két csomaggal, és ki is kelt a magokból összesen négy(!) darab növény. Ezek közül egy hozott virágot, a többi még kicsi, úgyhogy az álmaimban szereplő levendulacsokor terve, aminek szagoltatásával Simit akartam alvásra kényszeríteni, megsemmisült.

De nem adtam fel. Egész véletlenül akadtam rá erre a csodára , amit tegnap meg is rendeltem (valami akció volt), mára megérkezett, és Simikém már bedörzsölt halántékkal húzza a lóbőrt. Hát, kíváncsi leszek... Majd jövök holnap beszámolni.

Panaszlevél

Jó, tényleg hisztis vagyok, de emellett borzasztóan intelligens is, és hivatalban, boltban, illetve egyéb ügyintézéskor még soha nem cirkuszoltam. Most sem szándékozom. Ellenben a mai nap történései után szándékomban áll megalapítani kicsiny falunk posta "fun" klubját, mert ami itt folyik, az már tényleg vicc. A mai két eset miatt vetemedtem az alábbi panaszlevél megírására.

Mélyen tisztelt és nagyra becsült Posta!

Picit morcos vagyok. Nem szoktam panaszkodni, de az utóbbi egy hónap alatt történtek miatt cseppet már összevonni készülök a szemöldökömet. Még ugyan nem vontam össze, de már nem sok híja, elhihetik nekem. 

Jó, bevallom, egészen két hónappal ezelőttig renitensek voltunk, de már kijavítottuk a hibát, kérem, miért kell rajtunk folyamatosan bosszút állni? Mert nem volt postaládánk, hanem csak egy csövünk a kerítésen. De mikor megkaptuk kedves levelüket, melyben közölték, hogy amennyiben záros határidőn belül nem cseréljük ki a csövünket szabályos formátumú postaládára, ne is számítsunk küldeményeink kézbesítésére, mert alkalmazottaik nem tehetik a küldeményeket máshová kizárólag és csakis postaládába, megrettentünk és beszereztünk, majd fel is szereltünk egy teljesen szabványos postaládát. Végül is igazuk van, a szemetet se szállítják el bármiféle szedett-vedett vödrökből. Postaláda azóta van, levelek meg hol igen, hol nem.

Van például más nevére és címére szóló levelünk. Ezt ugyan nem értem, hiszen kérésüknek eleget téve NYOMTATOTT NAGYBETŰKKEL van feltüntetve a postaládán a nevünk és a lakcímünk is. Mégis, mennyiből tartana a kézbesítőnek egyeztetni a borítékon és a postaládán található adatokat? Jó, tudom, mindenkivel előfordul, hogy félreolvas ezt-azt, ezért zokszó nélkül vittem vissza a fent említett levelet a postahivatalba, ahol jeleztem, hogy rossz címre hozták ki a küldeményt. A kedves postás kisasszonnyal egyeztettünk, ő elnézést kért (nem ő volt a hibás, persze, hogy elnéztem neki), és mondta, hogy szól a kollégájának, figyeljen jobban. Hát, nem figyelt, ugyanis az eset után három nappal újra megkaptam a visszavitt levelet (megjegyzem, ma ismét visszavittem az előzővel megegyező indokkal). No, azért érezhette a postás, hogy nem lehet ezt a levelet csak úgy bedobni a ládába, ezért gondosan beillesztette két nekünk szóló levél közé, nehogy már észrevegyük véletlenül, hogy nem a saját levelünket olvassuk. Háháhá, nem jött be, én észrevettem, bibibí! És akkor újra megkérdezem, nem tűnt fel a kézbesítőnek, hogy a három levél közül kettő a postaládán szereplő adatokat tartalmazza, a harmadik pedig teljesen mást? Nem akarok én kötözködni, kérem szépen, csak úgy megkérdezem, hogy nincs a postásoknál valami alkalmassági vizsga? Nem komolyra gondolok, csak egyszerű feladatok megoldására, mint például: Lát-e különbséget az alábbi két szám között? 35 - 71 igen-nem vagy Takarhatja-e a két név ugyanazt a természetes személyt (nemváltoztató műtét kizárva)? Kiss János - Nagy Éva igen-nem vagy Előfordulhat-e, hogy az alábbi két közterület nem ugyanaz? Petőfi Sándor utca - Napraforgó körút igen-nem . Amennyiben nincs alkalmassági, javaslom valamilyen, az előzőekhez hasonló egyszerű kvízkérdésekből álló feladatsor megoldatását a pályázókkal. Kiszűrhetőek ugyanis ezzel mindenféle részképesség-zavarok, mint például diszlexia és diszkalkulia, melyek megléte kedvezőtlenül befolyásolhatja a jelentkezők munkáját. Ezzel párhuzamosan a küldeményeket váró lakosság idegállapotát is.

Az még az igazsághoz tartozik, hogy a fent említett két -nekünk szóló- levél közül az egyik igen gyalázatos állapotban volt: a boríték sáros volt és gyűrött, kicsikét lukas is itt-ott. És hát a pecsét, ugye... Az nagyjából egy héttel a másik előtt volt keltezve, pedig ugyanakkor kaptuk meg őket. Tudom, nem lehetek én ebben biztos, de csak megfordult a fejemben a gondolat, hogy esetleg azt a levelet is valahová máshová dobta be a postás, de a kedves lakó visszavitte, hogy eljuthasson hozzánk a küldemény. Itt jelezném, szerencsésen megérkezett.

Viszont az a levél, amely a diplomaosztómra invitált volna meg szeretettel, az sehol nincs. Tudtam, hogy mostanában lesz az ünnepség, ezért a feladónál érdeklődtem, hogy mi van a küldeménnyel. Kiderült, hogy hetekkel ezelőtt feladták számomra a kérdéses levelet, ám az valahol eltűnt. Lehet, hogy valakinek a kukájában landolt, miután fogalmuk se volt róla, hogy ki az a nő, akinek címezték, náluk nem lakik ilyen, sőt, tulajdonképpen ők se ott laknak, ahová a levél szól, mit törődjenek akkor vele? Igazuk van amúgy. Nem is az ő dolguk jó helyre kézbesíteni.

No, és akkor volt ez a mai nap, ugye. Megyek a gyerekkel a postára (visszavinni másodszorra is a hozzánk bedobott levelet), és látom, hogy a szomszéd kerítésébe begyömöszölve ott ázik egy boríték. Istenemre, kedvem lett volna megnézni, hogy nem a miénk-e véletlenül! Jövök vissza, látom, hogy a boríték még mindig ott van. Megint eszembe jutott, hogy megnézem, de nem tettem. Meg aztán az is eszembe jutott, hogy minket köteleztek postaláda beszerzésére és felszerelésére, mert a postások nem dobhatnak be akárhová küldeményt. És kerítésléc közé dugni a küldeményt, azt szabad? Főleg akkor, ha postaláda is van, csak egy kicsit odébb? Nem lehet a szolgálati járművel a postaláda előtt megállni és belehelyezni a levelet, főleg esőben, hogy ne ázzon már szanaszét? 

Na, pont ezen gondolkodtam, mikor hazaértem, és kivettem a -szabályos- postaládánkból egy szabályos fizetési felszólítást. Szólt pedig a felszólítás egy olyan számla kiegyenlítésnek elmulasztásáról, ami a büdös életben a kezemben nem volt. De akkor hol van? Hová dobta be az a szerencsétlen, vak, félnótás postás? Mert hozzánk nem, az biztos. 

De itt még nincs vége! Mert jól éreztem, azt a mindenit neki! Meg kellett volna néznem, mert a szomszéd kerítéslécei között ázó boríték a mienk volt! És akkor most magyarázza meg nekem valaki, hogy hogy a búbánatban nem tűnt fel a nyomorultnak postásnak, hogy ugyanarra a névre és címre szóló küldeményt két különböző helyre kézbesített? Azt hitte, hogy ott is mi lakunk? Meg még sok más helyen is, gondolom, így aztán falu szerte széjjelszórta a leveleinket. Istenem, ha mondjuk Kovács Istvánnak hívnák a férjemet -vagy engem-, akkor megérteném. De könyörgöm, olyan neve van, ami az egész országban nincs még egy, nem hogy a szomszédban! Aki egyszer azt olvasta, nemigen felejti el (ezért nem is szoktam reklamálni, mert az alá kell írni, és én is a férjem nevét viselem, megspékelve a saját, szintén nem hétköznapi lánykorimmal). Vagy akkor hogy kell elképzelni a szortírozást? Sacc per kábé, hogy legalább az utca nagyjából stimmeljen (mondjuk ugyanazzal a betűvel kezdődjön, mert pont a múlt héten, mikor sorban álltam, vitt vissza egy férfi egy levelet, ami a Melinda utcába volt címezve, ők meg a Madách Imre utcában laknak), vagy ugyanaz legyen az utca névadójának a foglalkozása (szintén a múlt héten a 76 éves nagymamám gyalogolt át az Ady Endre utcába, mert a kézbesítőnek nem tűnt fel, hogy a Katona József utcában jár. Hát, Istenem, van ilyen, ha az ember mondjuk picit elábrándozik)?

De visszatérek a saját történetemhez. Mondanom sem kell, hogy csekk volt abban a borítékban is, ami nem a mi postaládánkban landolt. De ronggyá ázott. Szárítgattam, simítgattam, de csupa hepehupa és gyűrődés. Holnap viszem feladni, a fizetési felszólításhoz mellékelt csekkel együtt. Remélem, elfogadják. Bár, az a hír járja, hogy szigorúan csak tökéletes állapotban lévő csekkeket áll módjukban elfogadni. Hát, majd meglátjuk.

Kérem szépen, könyörüljenek rajtunk, és ne fosszanak meg minket a jövőben a nekünk címzett küldeményektől! Van postaládánk, rajta a név és a cím, mi kell még? Mondják, és azonnal meglesz! Táblázzam ki a postától a házunkig vezető utat? Tartsak olvasás és matematika órát a postásoknak (megvan hozzá a megfelelő képesítésem, szívesen korrepetálok bárkit)? Egyéb ötlet? Megvalósítjuk!

Jaj, kérem, ne vegyék ám komolyan a fenti kirohanásomat! Tudom én, hogy két gombnyomással kitörölhetném az egészet, de annyi időt feccöltem bele, hogy mindent hitelesen visszaadjak, hogy nincs szívem kitörölni. De tudom ám, hogy az egész értünk, miattunk, a nép megjobbítása érdekében történik! Ne is tagadják, nincs értelme, hiszen a Napnál is világosabb, hogy Önök törődnek velünk! Fejlesztik szociális érzékenységünket azzal, hogy meglátva a másnak szóló levelet rádöbbenjünk, mennyire fontos lehet embertársunknak a nálunk landolt küldemény, így időt és energiát nem kímélve valahogy eljuttatjuk neki. Jó, azért ezen van még mit csiszolni. Úgyhogy remélem, tudja a mi postásunk, hogy a Kodolányiról érkezett levelemet illetve a telefonszámlámat hová dobta. Kérem, ha úgy adódik, oda dobjon még néhány nekem címzett levelet, hátha az ott lakónak is fejlődött annyit szociabilitása, hogy eljuttatja hozzám a küldeményt. 

Meg aztán ott van ugye a lusta magyar nép. Csupa elhízott, antisport ember. Viszont, ha néha-néha elrejtünk egy-egy másnak szóló borítékot a sajátjai közé, akkor van esély néhány kilométer legyalogoltatására vagy lebicikliztetésére. Hadd hívjam fel a figyelmüket, hogy ilyenkor illik azért figyelni arra, hogy a két illető kellően nagy távolságra lakjon egymástól vagy a postától, különben oda az egész sporttevékenység. A szomszédba átugrani igazán nem nagy kunszt.

Tisztelettel, egy rajongójuk

Röviden: ez van. Még nem küldtem el a levelet, de komolyan mondom, hogy a következő incidensnél megyek, és tényleg kiborítom a bilit. Máshol is ennyi az egy hónapra eső összevissza kézbesített levelek száma, vagy ez kizárólag a mi kisvárosunkra jellemző sajátosság?

Irgum-burgum!

De komolyan. Több okom is van a mérgelődésre. Jó, alapvetően sopánkodó, morcoskodó, sőt, talán egyenesen hisztérikus természetemnél fogva gyakorlatilag bármin képes vagyok felhúzni magam, felidegesítve ezzel közvetlen környezetemet, pillanatok alatt elintézve, hogy mindenki tök jól érezze magát mellettem. Na, inkább leírom, hogy most mi(ke)n buktam ki, aztán lehet fújolni, hogy tiszta hülye vagyok, mit idegeskedem.

Nincsenek a gyerekeimnek tankönyvei! Persze, néhány azért van, amiket a könyvtárból megkaptak, de amiket megrendeltem, azoknak se híre, se hamva. Júliusban megrendeltem, augusztus 23-án érkezett meg a csekk, aminek pont aznap volt a befizetési határideje. No, mivel ilyen sokat kellett a csekkre várnunk, egyből küldtek is kettőt, hogy érezzük a törődést. Az igaz, hogy az egyiken nem az én gyerekem azonosítója volt, de azért írtam egy e-mailt az illetékeseknek, hogy csak nem kell már befizetnünk a másik húszezret is, ugye? És talán a másik borítékból kimaradhatott a csekk... Azt írták, nem kell befizetünk, és jajderendesvagyok, hogy jeleztem a problémát. A válasz elolvasása után el is zarándokoltam a postára, befizettem a kiszámlázott összeget, és azóta várjuk a tankönyveket. Persze, előtte kellene egy elektronikus értesítőt kapnunk, hogy összecuccoltak nekünk és várhatjuk a postást, mert érkezik a szajré. Na, eddig nem szóltak. Viszont egy jó ismerősöm adott egy tuti telefonszámot, amin érdeklődhetek csomagunk hogy/holléte felől, mert ő megtette, és meg is vannak a könyveik. Hohó, ez kell nekem! A kezem ügyébe készítettem minden iratot: díjbekérőt, befizetett csekket, ilyen-olyan azonosító számokat. Tárcsáztam, aztán a gépnő közölte, hogy az előfizető jelenleg nem kapcsolható, próbáljam később. Muhaha, ezek szerint nem vagyok egyedül a problémámmal, és megunták a sok érdeklődést? De könyörgöm, miből fognak tanulni a gyerekeim??? Nem tudom, próbálkozzak egyenesen Hoffmann Rózsánál? Telefonszám van esetleg valakinél?

A másik agybajom kicsiny településünk postai szolgáltatása miatt kereng a fejem körül, és érzem, hamarosan le is csap rám. Biztos új postásunk van, vagy nem tudom, mi lehet az oka, de összevissza hurcolnak ide mindenféle leveleket, az enyémeket meg hiába várom. 

Történt ugyanis, hogy egy ismeretlen cég nevére és a szomszédunk lakcímére szóló levelet kézbesítettek nekünk. Nem egyszer dobtam már át a szomszédnak a véletlen(?) hozzánk érkezett levelét, de most a címzett totál ismeretlen volt, ezért visszavittem a postára. Mondtam, hogy se a név, se a cím nem stimmel, egyik se mi vagyunk, és még csak a szomszéd se, úgyhogy valamit csináljanak vele ők, mert nem tudom, hová dobjam. Egyúttal közöltem azt is, hogy a postaládánkon nagy, jól látható nyomtatott (ergo olvasható) betűkkel kint van a nevünk és a lakcímünk is, nem is értem, miért dobta be hozzánk a postás ezt a levelet. De ha van ötletük, hogyan segíthetném ezen kívül a kézbesítő munkáját, csak mondják meg bátran, nyomban cselekszem. Ó, hátjajkérem, bocsánat, majd szólunk a kollégának, hogy legközelebb figyeljen, és nagyon köszönik (ők is, persze, mint Kellóék), hogy jeleztem a problémát. Nem is tudom, miért lepődtem meg, mikor alig három nap múlva két -valóban nekünk szóló- levél közé gondosan elrejtve (nyilván attól tartott a postás, hogy megtalálom) újra megérkezett hozzánk a postára visszavitt levél. Normálisak ezek? Ott van két levél a mi nevünkkel és címünkkel, erre képes a postás bedobni egy nem nekünk szóló, máshová címzett levelet ezekkel együtt. Másodszorra. Ja, és a két saját levelünk közül az egyik olyan volt, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, és a pecsétje egy héttel előbb volt keltezve, mint a másiké. Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt feltételezem, azt is először máshová kézbesítették, de valaki volt olyan rendes, és visszavitte. 

Azt viszont csak véletlenül tudtam meg, hogy vasárnap lesz a diplomaosztóm. Levelezek ugyanis az egyik volt csoporttársammal (e-mail, nem postai, természetesen), tőle kérdeztem rá, hogy mi a helyzet, lassan várható a levél, amit ígértek. Várható??? Ő már hetekkel ezelőtt megkapta, 15-én 13 óra 30-ra várnak minket szeretettel. Nekem nem volt ilyen szerencsém, nem érkezett levelem. Ellenben minden bizonnyal csodálkozott valaki itt a környéken, hogy miféle főiskola küldözget neki levelet, holott ő semmi ilyesmiben nem vett részt, és ne is zaklassák ilyesmivel, kukába vele!

Egy dolgot viszont elhatároztam. Ha netán mégis kiküldenék a gyerekek könyveit, akkor a csomagot ide kérem, a kicsi kezeimbe! Mert mifelénk az a szokás, hogy megkapjuk az értesítést a csomagról, és befáradunk érte a postahivatalba. Az nem számít, hogy az ember lánya itthon ül egész nap, meg se kísérelik kihozni a csomagokat (túl nehezek?), csak bedobják a cetlit, hogy lehet érte menni. Hát, én aztán nem fogok! Én a házhozszállításért fizettem ki 1.200 Ft-ot, ha valaki nekem azzal jön, hogy ott a csomag, menjek érte, akkor fogom a telefont és megkérem őket szépen, hogy ugyan, hozzák már ki, ha kifizettem a szolgáltatást... De azért én bízom benne, hogy erre nem kerül sor, és valami csoda folytán -mondjuk még a héten- a kezünkben lesznek a várva várt tankönyvek!

Szereti a gyerekeket, komolyan

A múltkor írtam, hogy a férjem (lélekben már) megvált ósdi telefonjától, és beruházott egy valódi, igazán okos készülékre. Pillanatnyilag épp a régiben elmentett telefonszámokat böngészi és írja át az újba. Időközönként feltesz nekem olyan kérdéseket, hogy "Te, nem tudod, ki az az XY?" vagy "Ismerek én WZ-t?" esetleg "Nem ismerős neked az a szám, hogy 06606542315099, mert csak annyit írtam oda, hogy T, de fogalmam sincs, ki lehet.". Eddig még nem tudtam neki segíteni. Jó, az elején mondtam, hogy simán csak tegye át a kártyát egyik készülékből a másikba (nem, mintha ő nem ismerte volna ezt a lehetőséget), de a régi olyan régi, hogy az újba nem is jó a kártya :-).

Na, szóval lett ez az új telefon, és ezzel egyidőben, ha lúd, legyen kövér alapon, az én férjem regisztrált a legnépszerűbb közösségi portálra is.  És akkor itt jön az a rész, amiről a cím szól. Mert tegnap egész este, sőt, kicsit még éjjel is, a fényképeinket böngészte, hogy miket is tölthetne fel közülük mindenki általi megcsodálás céljából. Természetesen előbb-utóbb eljutott a gyerekek albumaihoz is. Nézegette őket, majd megszólalt:

- Hát, nem tudom. Ez az egész szülés-dolog engem nem érintett meg. Ott voltam, meg minden, de ennyi. Ráadásul ezek a kisbabák is milyen rondák. Mindenki azt mondja, hogy szépek, de most nézd meg, tiszta ráncos, és hát elég csúnya is (amúgy épp Simit nézte). Ezen a fotón meg tiszta ragya a képe, rémes.

Gondolom, ezért történhetett, hogy a randa kis kölkeinkről egy darab fotót nem tett fel, viszont a kollégáiról, akik valóban nagyon mutatósak mind egy szálig, kilenc került fel a világhálóra. Lehet, hogy azért született három, hogy majd végre az egyik szép lesz? Most akkor nem sikerült? Érdekes, nekem annyira tetszettek az első pillanattól fogva, olyan kis helyes, cuki volt mind.

Pedig amúgy szereti őket. Mindet.

15 és fél hónap

Ez Simiposzt lesz.

Ma látogatást tettünk a védőnőnél (aki nem volt ott), ahol mázsálásnak és hosszmérésnek vetették alá Simit, valamint mindkét combjába egy-egy adag oltóanyagot helyeztek el.

A hossza 78 centiméter, ezzel magasan a legalacsonyabb gyerek a három közül, ez a hossz ugyanis nem éri el Ádám egyéves kori magasságát, de pont annyi, mint Noémi volt 12 hónaposan. A súlya csak nagyjából lett megsaccolva, ugyanis üvöltött a mérlegen, így a digitális kijelzőn 10200 és 10550 gramm között ugrabugráltak a számok. A (helyettes) védőnő nem várta meg, míg pittyeg a masina, hanem egy középértéket (10340) akart beírni, ehelyett azonban egy hihetetlen szám került a kiskönyvbe. Ezek szerint Simon 13040 g testtömeggel bír.

Amúgy Simikénk egyre ügyesebb. Mióta megtanult (végre valahára) járni, állandóan fut mint a nyúl. A beszéde továbbra se valami nagy szám, noha rengeteg szó első szótagját mondja. Viszont már 12 foga van, igaz, a hátsók még nem bukkantak elő teljesen, de már áttörtek.

Alvástevékenysége továbbra is kritikán aluli, már a délutáni alvás alatt is felébred. Sőt, valamikor vissza se tudom altatni, olyankor kb. másfél órányi szundikálással van el estig, holott az átlagos napközbeni alvásmennyisége 2-3 óra között változik. 

Miket is kell(ene) még tudni egy ilyen korú gyereknek? Nem eszik egyedül kanállal, nem iszik egyedül pohárból. Viszont megmutatja hol a haja, feje, szeme, nyaka, hasa, füle, keze, lába. Ismeri a saját ruháit, játékait. Felismeri a macskát (Vajon hol tanulhatta???), a kutyát, tyúkot (bár minden madár pipi), lovat és talán a bárányt. Vagy a szarvasmarhát (=boci)? Hú, ezt most nem tudom.

És rettenetesen jópofa továbbra is.

Heti összefoglaló

Talán a nyár legmozgalmasabb hetén vagyunk túl.

Hétfőn ugye hazajöttünk Pécsről.

Szerdán Ádám tulajdonba vette vadiúj gimis ünneplős egyencuccát. Nem hiszem el, hogy már ő is ilyen nagy...

Csütörtökön mondjuk pont semmi nem történt, mert gyakorlatilag egész nap esett az eső, be voltunk zárva a házba.

A péntek viszont nem is piros, hanem egyenesen vérvörös betűkkel kerül a naptáramba: elvitték a tavasszal született utolsó, ún. "nyakunkon maradt" kismacskát. Én nagyon csodálkoztam, hogy valakinek egy 4,5 hónapos nagyméretű kölyökmacska kell, de egyre bizonygatta a nő a telefonba, hogy higgyem csak el, hogy ők tényleg nagyobb cicát akarnak, de nem felnőttet. Aztán mikor délután megjelent a 3 fiával, egyből megértettem, hogy miért nem hathetes apróságok után kutatott a neten... A lehető legfinomabban fogalmazva is kis vadállatok energiabombák voltak a srácok, egy apró cica biztos nem húzta volna sokáig náluk. Ez a kis nyomi kandúr meg teljesen odáig van, ha játszanak vele, úgyhogy szuper dolga lesz a három fiúval. Most akkor más dolgom nincs is, csak el kell paterolnom itthonról azokat a macskákat, akik 4 hete születtek...

És, kérem tisztelettel, jelentkeztem a főiskolára, arra a "kamu félévre", amit már régebben említettem. Így novemberig prezentálnom kell egy szakdolgozatot és decemberben államvizsgáznom család- és gyermekvédelemből. Igaz, most a volt (és leendő) csoporttársaimmal gondolkodunk a félévhalasztás lehetőségén, mert a november 15., mint szakdolgozat leadási határidő gyakorlatilag maga a "mission impossible".  

Szombaton anyukám szittelte egy pár órát Simont, így el tudtunk szaladni megvásárolni a holnap kezdődő sulihoz a maradék cuccot. Ilyen jelentéktelen apróságok hiányoztak még, mint mindkét gyerek összes füzete és Ádám iskolatáskája. De megvettünk mindent.

És mindenképpen szót kell ejtenem egy igazán történelmi eseményről: férjem megvette élete MÁSODIK mobiltelefonját! Eddig ugyanis azzal a telefonnal nyomult, amit még akkor vett, mikor Ádám született. Íme a veterán készülék:

Ám mostantól egy mindent tudó, igazi okostelefon büszke tulajdonosa. Ez a mostani tuti nem fog kibírni 11 évet, de hát ezeket már nem is azért gyártják, ugye.

Vasárnap (azaz ma) megvolt a nagyok évnyitója, Ádám is elkezdi holnap a gimit. 

És egy borzasztó szomorú hír a végére: vége a nyárnak. Brühühü...