Szép kilátások

Csak két darab széntabletta volt itthon. Elfelejtettem feltölteni a készletet az előző záróvizsgám óta. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő mire lesz elég, rettenetes, hogy bármiféle izgalom ilyen erős kiválasztási rohamot indít el. Mindjárt inulok...

Az ész a fontos, nem a haj... hajjaj...

Hiába a remekbe szabott, keletkezése óta már szólássá vált mondat, én azért bepróbálkoztam, hátha mégis javít a kinézetemen egy kiváló frizura, ami szimpatikusabbá tesz a vizsgabizottság előtt, ami által kevésbé veszik komolyan a feleletemet. Mert az fontos, hiszen a szakdolgozatom nagyon ellentmondásos értékelést kapott, biztos felfigyel erre a tényre a Tisztelt Ház, így aztán össze kell kapnom magam, ha jó jegyet szeretnék ama végső elszámoláskor. És én azt szeretnék, úgyhogy mindent bevetek. Még imádkozom is, ahogy azt a minap Simikém javasolta, igaz, nem esem abba a hibába, amibe egyik ismerősöm, aki remek kapcsolatot feltételezvén az odafelvalókkal a vizsgája előtt semmit nem tanult, mondván, úgyis tudni fogja, hiszen van mennybéli segedelme. Hja, kérem, az hogyan jusson az ember eszébe, amit soha el sem olvasott? Erre a vizsga után (talán már közben) ő is rájött, így a későbbiekben a tanulás-imádság kombót alkalmazta vizsgahelyzetekben. Jóval sikeresebb volt, mint az első variáció.

De visszatérve az eredeti témához, ma fodrászhoz mentem, hogy néhány százalékpontnyit javítsak a külcsínemen, ha már záróvizsga ugye. Volt majd' két évvel ezelőtt az az ominózus fodrászos kalandom, amit az életben soha nem akartam megismételni. Most sem. Nem is sikerült amúgy, csak majdnem. De az én hibám, tudom jól.

Időben (reggel 8-ra) odaértem az üzletbe, és meglepődve vettem észre, hogy nem egy, hanem két fodrász van jelen: az én régi, jól megszokott Rozim, és egy fiatal lány. Tanuló? Ez azóta sem derült ki, de a munkájából ítélve nem lennék meglepve. Mindegy is, erről később. Én tanulni valóval bőven felszerelkezve érkeztem, kis hezitálás után kiválasztottam majdani (sötétbarna) hajszínemet, és olvasgatás tanulás közben vártam a soromra. Rozi színt kevert, majd a lány felkente, szemüveg vissza és nekiláttam tanulni, hogy a rendelkezésemre álló 40 percet hasznosan töltsem, ha már két nap múlva záróvizsgázom. A hatóidő letelte után elraktam a jegyzeteimet, levettem a szemüvegemet, és kaptam egy heveny ideggörcsöt: ugyanis a gyönyörű, gyöngyházfehér szemüvegszár tök sötétbarna volt! Jó, nem az egész, csak úgy félig, de akkor is, a szemüveg új és 40 ezer jó magyar forintba került. Tudom, hülye voltam, hogy feltettem, de 18 éve viselek szemüveget, félvak vagyok nélküle, hosszú évek óta festetem a hajam, minden "hajkenés" után ráillesztettem az orromra, saját testi épségemre való tekintettel, és eddig még soha, de tényleg soha nem lett még csak foltos sem. Hát gyorsan megpróbálták dauervízzel(!!!) eltüntetni a barnaságot, mondanom sem kell, hogy totál sikertelenül, én meg mit mondtam volna, mint azt, hogy "á, semmiség!". Hát dehogynem! Most így néz ki, némi acetonos és pálinkás(!) festékoldás után (tudom, nem tudok fényképezni, bocs!):

Gyárilag nem volt barna a szára ott, ahol most az

Hiába rossz minőségű a kép, azért látszik, hogy hol barna, brühühü

És nem, nem kértek elnézést, mert nekem nyilván sejtenem kellett volna, hogy baj lesz belőle. Nem sejtettem, a hosszú évek tapasztalata ugyanis nem ezt mutatta. Mea culpa.

Miután túltettem magam a szemüvegem megrongálódásán, beültem a mosóba, és nagyon csodálkoztam azon, hogy mindössze 10 perccel azután, hogy "összemosta" a tövével a többi hajat, elkezdte lemosni a lány a festéket. Azon is csodálkoztam, hogy öblítés közben a hátamon csorgott a víz a nadrágomba, de addig-addig tornáztam magam feljebb, míg sikerült megakadályoznom a bugyim végleges elázását.

Festés kipipálva, jött hát a frizura elkészítése. Én a "szokásosat" szerettem volna, el is mondtam, de igen, azóta rájöttem, hogy az is az én hibám, hogy évente egyszer (jó esetben kétszer) jutok el fodrászhoz, és hát a "szokásos", ami tulajdonképpen az aktuális hajam 8-10 centivel rövidebben, nem annyira egyértelmű a fodrásznak. Aki annyira nem ismer, hogy amíg ott voltam, 4-szer kérdezett rá a nevemre. A végén már tudta.

Kész lett a frizura is. Nem, nem voltam (vagyok) vele megelégedve, mert ha már nem is sikerült olyanra, amilyenre kértem, annyit azért elvárna az ember lánya, hogy legalább a töredezett hajvégeket rendesen eltüntessék. Nem sikerült ez sem. Jó, az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy jó lett a frizurám, csak éppen én nem ilyet szerettem volna. Kis különbség. És a színe, na arról még nem is meséltem, pedig jó ám! Mert utoljára 4 hónapja volt festve, és nekem nagyon gyors növésű hajam van, így kb. 6-8 centis lenövésem volt már, minden egyes ősz hajszálamat remekül láthatóan kivillantva. A hajam többi részéről pedig eléggé lekopott már a szín, nem is sötétbarna volt, és hát az őszek itt is jól látszottak, csak nem fehér, hanem sárga színűek voltak. Nézett is nagyot Rozi néni, mikor szárítás után, hát Istenem, a 10 perces hatóidő nem volt elég, szóval az ősz hajaim látszottak. Na, nem a tövénél, mert 40 perc alatt eltűnt mindahány, hanem a lobonc részen, aminek a színe 3-4 árnyalattal világosabb, mint a töve (10 perc, emlékeztek?), ezen felbuzdulva el is kezdte levágni egyenként az őszeket, de aztán néhány szál után feladta. Megbeszéltük, hogy akkor legközelebb hosszabb ideig marad a festék a hajamon, mert ennyi idő nyilván valóan kevés volt. Nahát, tényleg?

És igen, tudom, hogy most feszültebb vagyok a vizsga miatt, mint általában, és annyira nem gáz a festés színe, és a formája sem rossz, bár nem ilyet akartam, hát Istenem, megnő pikk-pakk, majd legközelebb részletekbe menőbben megtárgyaljuk. És a szemüvegem szára sem vészes, mert csak a fülem mögötti rész lett barna, és amúgy se jó ez a látásjavító eszköz, mert valamit nem jól csináltak, mert a bal lencsével nem látok jól, hiába mondta az optometrista, hogy igenis 2.0 dioptriás lencse kell, mikor 15 perccel az átvétel után visszamentem, hogy nem jól látok a szemüvegemmel. Meg vagyok győződve róla, hogy 2.25, mert ezzel homályosan látok, azzal meg élesen, úgyhogy el is határoztam, hogy nyáron veszek kontaktlencsét, hogy ellenőrizzem, tényleg nekem van-e igazam. Ha nem, akkor is marad egy ideig a félig barna szárával együtt, mert nem szeretnék az idén is kiadni 40 ezret szemüvegre. Ha homályos, akkor homályos. Most meg már ronda is.

De nem dühöngök tovább. Ez most 7.500 Ft-ba került (nem tudom, ez sok vagy kevés, a fővárosi és más városi fodrász árakat nem ismerem, nekem azért nem tűnik kevésnek), de legközelebb biztos nem hagyom ennyiben, ennyi pénzért kapja már azt az ember lánya, amit szeretne. Talán még az idén sor kerül az újabb fodrászélményre, addig meg gyűjtöm az önbizalmat, hogy meg merjem mondani, ha nem tetszik a végeredmény...

A férjem szerint amúgy mindig ez van, ha fodrászhoz megyek, vagyis, hogy nekem nem tetszik a végeredmény. Ezt kikérem magamnak. Nem mindig, de még csak nem is gyakran. Olykor-olykor nyilván előfordul, de ez nem töri meg bizalmamat, és időről időre (évenként általában 2 alkalommal, mondjuk tavaly csak egyszer) ellátogatok a hajszobrászhoz, hogy akkor majd most. És általában tényleg jól sikerül, csak mikor mégsem, akkor olyan sokáig sopánkodom rajta, hogy a férjem memóriájába úgy ég bele, mintha minden egyes alkalom után elégedetlenkednék. Pedig dehogy, tényleg csak akkor, ha okom van rá. Mint most. Vagy most tényleg csak hisztiztem volna?

Na szaladok tanulni, ha már a külső nem sikeredett, legalább legyen valami belül a fejemben, amire támaszkodhatok pénteken.

Mit tudhat, amit én nem?

Délelőtt rizsfőzés közben, egyik kezemben fakanállal, másikban egy vizsgatétellel, hangosan beszélve talált rám Simi a konyhában. Meg is lepődött rendesen.

Simi: Anya, mit beszélsz?

Én: Tanulok.

Simi: Imádkozol?

Én: Nem, csak mondogatom, ami erre a papírra van írva.

Simi: Inkább imádkozzál!

??? Ekkora bajban lennék, hogy tanulni teljesen felesleges???

Hát ez sokkal jobb lesz, mint gondoltam!

Van ugye a tény, hogy pénteken (január 30-án) záróvizsgázom. Határtalan volt az örömöm, mikor kiderült, a kolléganőm úgy rendezte a beosztást, hogy el tudjak jönni 3 napra (plusz a vizsga napjára) szabira. Ez hatalmas rendesség ám, tekintve, hogy baromi rosszul állunk emberileg az oviban. Mármint, hogy kevesen vagyunk.

Addig tartott az örömöm, amíg ki nem derült, hogy Simi náthás, és szerdán mehet csak bölcsibe. Akkor még jobban megzuhantam, mikor az is kiderült, hogy anyósomék, akik bástyaként szolgálnak munkavégzésem hadszínterén, lázas betegen fekszenek, így alternatív gyerekvigyázási módszerhez kell folyamodnunk. Az az alternatíva jutott eszembe, hogy cseréltem a kolléganőmmel, aki holnap szabad napos lett volna, viszont így helyettem bemegy, én meg helyette csütörtökön(!) fogok hosszúzni, mintegy magasról letojva a másnapi államvizsgámat. Juhé!

De ez még mind semmi! Mert délutánra az eddig csak orrfolyós, és szerdán elméletileg bölcsibe menős gyerekem annyira elkezdett köhögni, hogy majd' megfúlik a nyomorult. Úgyhogy szerdán nem megy bölcsibe, de még csütörtökön és pénteken sem, mert ha hozzám hoznának be egy ilyen köhögős gyereket, biztos megkérném az anyukáját, hogy mutassa meg orvosnak.

Hát ez van, kérem tisztelettel. A férjem egy napra eljön szabira, hogy tudjak tanulni, de mi lesz a többi nappal? Amikor elvileg már bölcsiben kellene lennie Siminek? Péntekre megkérem anyukámat, de csütörtökön ki lesz vele, ha én reggeltől estig dolgozom? És mikor fogok tanulni? Mert éjjel lehetne, de a betegség miatt olyan sokszor ébredünk éjszakánként, hogy este már semmihez nincs agyam.

30 tétel. Van közöttük nagyon könnyű is, amiről bármikor bármennyit tudnék beszélni, és rendes tényeket is, nem csak rizsát, de van pár olyan is, amikhez hozzá se tudok nyekkenni. Be vagyok f*sva rendesen, pedig azt hittem, ez most sokkal könnyebb lesz, mint az előző. Hát persze, meg ahogyan azt az ember lánya elképzeli, hahaha...

Mennyire tűnik dicsekvésnek vagy nyálposztnak

ha az ember a gyerekei bizonyítványáról ír?

Tegnap volt ugyanis kis hazánkban a bizonyítványosztás ama országos napja, mikor is kézhez kapták a tanulók a félévi értesítőt tanulmányi előmenetelükről. Az enyémek is, és a két gyereknek összesen egy darab négyese lett (a többi ennél jobb)! Most mondjátok meg, hát nem tök jó? És az a legjobb az egészben, hogy ehhez én semmit, de tényleg semmit nem tettem hozzá: nem járnak külön tanárhoz, nem tanulok velük, nem kell a nyakukra lépnem, hogy írjanak leckét, egyszerűen maguktól ilyenek! Jó, mondjuk talán a genetikámmal kicsit hozzájárultam, hogy könnyen (és jól) tanuljanak, de ezen kívül tényleg semmit nem teszek. Így születtek, és igazán hálás vagyok érte Istennek, hogy nem kell kínlódni velük (bár, ha kellene, megtenném), nem kell korrepetálásra járatni őket (bár, ha kellene, fizetném a külön tanárt), hanem okosak és szépek. Könnyű nekem.

Ádám kitűnő bizonyítványának azért örülök különösen, mert tavaly nagyon el volt keseredve, mert sokat rontott a 4.-es bizijéhez képest. Viszont az idén vannak tankönyvei, amikből tud tanulni! Mert tavaly volt ugye az, hogy a gyerekeknek nem volt meg néhány tankönyve ,emiatt aztán  leveleztem a KELLO-val , de november végén csak Noémi hiányzó könyvei érkeztek meg, Ádámét nem kaptuk meg. Annyira nem, hogy májusban tisztelettel visszamondtam a rendelést, azzal az indokkal, hogy eleget vártam előző év júliusa óta, a maradék 6 hétre már ne küldjék, inkább utalják vissza a befizetett összeget. Az idén okosabb voltam, nem rendeltem a KELLO-tól semmit, így megvan az összes tankönyv, hurrá! És ennek meg is van az eredménye.

De ha történetesen nem lennének ilyen jó tanulók, akkor is ők lennének a legklasszabb gyerekek a világon :-D!

Mit vegyek fel, de inkább hová?

Másfél éve, az előző államvizsgám előtt egyáltalán nem tűnt fontosnak a kérdés: fehér blúz, fekete nadrág, ahogy illik (mondjuk, a szoknya is illett volna, de nekem akkor még nem volt). A nagy nap előestéjén elő is vettem mindhárom fehér blúzomat, hogy akkor melyik is a befutó, hát az egyiket - 36-os méret, ebből látszik, hogy nem mai darab, de még csak nem is tegnapi - íziben vissza is tettem a szekrénybe, mint esélytelen pályázót. Június végét írtunk, így a rövid ujjúval próbálkoztam először, de csak köldökig kivágott verzióban tudtam volna felvenni, mert a szoptatás miatt jelentősen megnövekedett kebelméretem nem engedte összegombolódni a két oldalt. És volt a harmadik, a legújabb, alig 3 éve vettem (természetesen az akkori időszámítás szerint), és be tudtam gombolni! Egészen a tükörig tartott az örömöm, ott tűnt fel ugyanis, hogy hiába a begombolás, a gombok között bizony feszül szétfele, és buggyan ki, aminek nem annyira kellene látszódnia (ti. a mellem, tartóstul). És akkor jött a "mitvegyekfel-mitvegyekfel-mitvegyekfel"? Majd az, hogy "mi jön rám egyáltalán"? Végül két blúz maradt: egy piros és egy zöld. A zöldet választottam, és csak titkon reménykedtem abban, hogy rajtam kívül lesz még valaki, aki nem fekete-fehérben fog a bizottság elé állni. Nem volt. Mindenki olyan csinos volt, hogy csak na: kiskosztüm, nadrágkosztüm, boleró, selyemblúz, meg amit akartok (a fiúk pl. öltönyben voltak). Meggyőződésem, hogy az alkalomhoz nem illő ruházatom miatt kaptam 4-est az amúgy tényleg remekül sikerült feleletemre...

Ezt az égést elkerülendő múlt héten vásároltam egy fehér blúzt, mivel a mellbőségem az elmúlt másfél év alatt semmit nem csökkent (meg mondjuk semmilyen más méretem sem, sajnos). Egyetlen szépséghibája van a dolognak: inkább nadrághoz illik, mint szoknyához, de hát Istenem, a piacon nem volt más csak ez, és ez pont jó. Ez nem volna akkora baj, de a két "szép nadrágom" közül az egyik -amelyikhez való volna a blúz, mert pont olyan sötétkék, mint a blúzomnak az a része, ahol a gomblyukak vannak, sejtelmem sincs, mi a szakkifejezés erre a ruharészletre -, szóval az egyik csak akkor jön rám, ha vazelinnel alaposan bekenem magam előtte, de le még akkor sem, hacsak nem úgy, hogy szétreped rajtam. A barna feljön, de az nem illik a blúzhoz. A múltkori feketével az a baj, hogy az egy vékony, nyári vászonnadrág, semmiképp nem jó most (talán fel se bírnám venni, de erre most gondolni sem akarok).

Van még egy sötétkék szoknyám, ami jó lenne, de nem csinos vele a blúz. A feketével sem. 

Vannak olyan alternatív megoldások, mint például blézer vagy kardigán a blúz fölé, de olyanom nekem nincs. Blézerem egyáltalán semmilyen, kardigán még akad: van egy drapp, bolyhos, szöszös, 9 éves darab, és egy ennél is régebbi bordó-fekete-drapp csíkos, amit a húgomtól örököltem, még egyetemista korában kapta (most 36 éves). Oké, tudom, hogy lehetne venni, de a büdzsé most nem engedi, ugyanis bejelentkeztem a fodrászhoz (festés-vágás, kb. 6-7.000 Ft), mert tavaly május óta nem voltam, és van egy olyan 8 centis lenövésem a festésben, ami mondjuk annyira nem feltűnő, mert sötétbarnára van festve az amúgy is sötétbarna hajam, de azért az ősz szálakat el kellene tüntetni. Meg azért na, nézzen már ki valahogy az ember lánya egy ilyen jeles napon.

Feltehetjük a kérdést, hogy mi a bánat hajt engem, hogy ennyit foglalkozom a külsőmmel, elég volna, ha megtanulok mindent rendesen, kit érdekel akkor, hogy hogy nézek ki? Hát pont ezért. Mert tanulni nem nagyon van időm, így aztán gondoltam, szerzek egy jó pontot azzal, hogy úgy nézek ki, ahogy egy államvizsgán illik. Normálisan.

Be kell valljam, tettem egy igen kétségbe esett lépést arra nézve, hogy a kék nadrágot mégis viselni tudjam: elkezdtem diétázni és tornázni. Persze ebben a döntésben az is szerepet játszik, hogy mikor január elsején ráálltam a mérlegre, szó szerint leszédültem róla: ahhoz, hogy annyi kiló legyek, mint amennyinek addig gondoltam magam (pedig azért az sem kevés, higgyétek el), kereken 4 kilót kellett volna fogynom. Most legyen elég annyi, hogy még mindig nem értem el azt a súlyt, amihez képest mínusz 10-zel lennék elégedett.

Azt, hogy hogy állok a nadrágokkal és szoknyákkal, még nem tudom. Nem mertem őket egyelőre felpróbálni. Sőt, mérlegre sem mertem állni. Rettenetes.

Ma is bölcsebb lettem

Néztük Simivel Noddy kalandjait, ezt az epizódot (azok kedvéért, akiknek halványlila segédfogalma sincs arról, kicsoda is Noddy):

 A végén a főhős ezt találta mondani:
Jó dolog kedvesnek lenni másokhoz, de néha magadhoz is kedvesnek kell lenned.

Na, ezt tanulom én mostanában. Ma például ettem egy Túró Rudit, annak ellenére, hogy pillanatnyilag orbitális fogyókúrában vagyok (az okokról később nyilatkozom).

Betegségek vs. államvizsga

Ez nem valami új, "zs kategóriás" sci-fi címe, hanem az életemé. Én komolyan nem hiszem el, de tényleg. Azt hittem, minden rendben lesz, mert a munkahelyemen anélkül, hogy kértem volna, megoldották a lányok, hogy jövő héten csak hétfőn kelljen dolgozni mennem, záróvizsgára készülés, majd pénteken záróvizsgán való megjelenés (és sikeres abszolválás) okán. Gondoltam, hogy addig tanulok, amennyit tudok, nagyjából minden tételt átolvasok, de utána napi 10 tétellel végzek (30 van összesen), hiszen senki nem lesz a nyakamon, és ez biztosan nem fordul elő újra, így felkészülten, magabiztosan állhatok a kivégzőosztag vizsgabizottság elé. Muhaha...

Mert az vagyon, hogy tegnap délután Noéminek elkezdett fájni a torka, de nem vészesen, és ő azért mégis csak nagylány, nem igazán kell ápolgatni. Persze nem lett jobban, késő délután el is aludt kínjában. Ma délután hívtak a bölcsiből, hogy Simi köhög, taknyos, siessünk érte. Hurrá, holnap biztos nincs bölcsi, meg szerintem a jövő hét első két napján sem (minimum!), hogy kikecmeregjen belőle. Itt kicsit összeomlottam, hogy akkor mi is lesz a vizsgára tanulással, gondolataimban végső megoldásként a gyermek nagymamánál történő elhelyezése látszott realizálódni. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a felbérelni kívánt nagyszülő lázas betegséggel nyomja az ágyat. Ez aztán a hurrá! Meg az, hogy közben Ádám is taknyos lett, és állítólag ma ketten is hazamentek a suliból, annyira rosszul voltak, hát bízom benne, hogy nem kapta el, és csak nátha marad, nem valami lázas franckarika.

Pillanatnyilag csak annyit tudok, hogy ha ezek hárman itt lesznek betegen a nyakamon, miközben én EGYEDÜL, MAGÁNYOSAN szándékoztam az államvizsgára tanulni, akkor beadom a felmondásomat. Azonnali hatállyal.

...az utcát járom egymagamban...

Múlt héten, a szabad napomon, miután Simit letettem a bölcsiben, elzarándokoltam a falu túlsó végében található boltba, oda, ahová addig Simivel ketten jártunk: ő a babakocsiban - eleinte alvó állapotban, később ülve, még később ülve és be nem álló szájjal - én gyalogszerrel. Végigmentem a szokásos útvonalon, a tele szatyor a vállamon, és előttem nem volt semmi, csak az aszfalt. Pedig hosszú ideig minden nap megtettük az utat, hacsak nem ömlött az eső. Furcsa volt, hogy ezentúl nem így lesz, mert már nagyfiú, a babakocsiba is alig fér bele, bár belepréselem, mert nem akarom hazáig cipelni a bölcsiből.

Pontosan emlékszem az első sétánkra: kényszerből tettük. Simi épp kéthetes volt, a férjem kórházban feküdt, a nagyok anyukámnál voltak, hogy ne kelljen itthonról hajnalban buszozniuk a suliba. Benéztem a hűtőbe, és semmi, de semmi ehető nem volt itthon, még egy szelet kenyér sem, így aztán muszáj volt a császármetszés utáni tiltólista egy újabb pontját megszegnem (a ne lépcsőzzön, ne emelgessen, ne hajolgasson már megvolt): ne gyalogoljon sokat - a legközelebbi bolt ugyanis egy bő kilométerre van tőlünk, így ez oda-vissza kb. 2,5 km séta. Felcuccoltunk és elindultunk. Rettegtem, nehogy felébredjen, hát hogy fogok vele hazarohanni, mikor menni se nagyon tudtam (érdekes, Ádám után milyen egyszerű volt minden...), ráadásul a babakocsink sem az itteni viszonyokhoz van tervezve, bár ez akkor még nem derült ki. Végül csak sikerült bevásárolni, és életem egyik legbénább bókját bezsebelni egy öreg bácsitól.

Bácsi: De aranyos! Mennyi idős?

Én: Két hetes.

Bácsi: Látom, már jön is a következő.

Én: ??? Ja, nem, az csak a hasam, ami még nem ment vissza szülés óta, mert ugye ő még csak két hetes.

Bácsi: Elnézést, hát nem vagyok én nőgyógyász, nem tudom én az ilyeneket.

Ma megint egyedül vásároltam be, egyedül mentem végig - ezúttal direkt - ugyanazon az útvonalon. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, ráadásul ilyen gyorsan: az ember nem is tudja, hová tűnt. Tényleg, hová?

A feledés homálya

az, amibe merülnek a jobbnál jobb "gyerekszájak".

Sajnálom nagyon, pedig itt a lehetőség, hogy megörökítsem most, hogy Simi már tényleg jól beszél, és csak mondja, mondja és mondja. Úgyhogy most le is írom azt a kettőt, ami hirtelen eszembe jut a múlt hétről. A többi, azt hiszem, végleg odavan. Okuljatok, és írjátok, évek múlva remek olvasmány lesz a család számára!

Nem itthon mentem pisilni Simivel, kétes tisztaságú volt  mellékhelyiség, így aztán állva pisiltettem (én egyébként sem ülök le, de ő bilizni szokott), ráállt a lábamra, hogy felérje a WC kagylót. Már végzett (én legalábbis azt hittem), eltenni készültem a szerszámot, mikor újra elkezdett csöpögni a pisi -a kezemre, természetesen. 

Én: -Simikém, ha már befejezted, akkor miért csöpögteted újra a pisit?

Simi: - Anya, minden emberből csöpög a pisi, ha pisil!

* * *

Úton hazafelé, hideg van nagyon. Hallom, hogy liheg a babakocsiban, mondom, ennek utána járok íziben:
Én: -Kisfiam, valami baj van, hogy így lihegsz? Vagy csak nézed a leheletedet?
Simi: - Nem, anya, csak füstölök.

Első negyed év

Simikénk ma, egy pillanatnak tűnő hathetes vakáció után újra bölcsibe ment! Leghőbb vágyam, hogy most legalább annyit járjon egyhuzamban bölcsődébe, amennyit itthon volt. A nagy napot megünneplendő olvassátok Simi első negyed éves bölcsis jellemzését. Jó szórakozást!

Kedves Andrea és Kornél!

Szeretnélek benneteket tájékoztatni az adaptáció óta eltelt időszakról. Simi adaptációja zökkenő mentesen zajlott le, jól alkalmazkodott a bölcsődei napirendünkhöz. Az elválási időszakban Simi nehezen vált el, sírt, de ölbe véve mindig vigasztalható volt, így jól lehetett növelni az anyuka fokozatos távollétét. Személyemet fokozatosan fogadta el (saját kisgyermekgondozói rendszer van -a szerk.), s ahogy teltek a napok, egyre ragaszkodóbbá vált felém, ha kikerültem a látóteréből, sírt utánam.

Simi az adaptáció óta reggelente változóan éli meg az elválást, hol könnyedebben, hol nehezebben viseli, és ez a változó hangulat kihat az egész napjára és játéktevékenységére is. Előfordul, hogy napközben többször igényli a jelenlétünket, ölbe kéri magát, passzív, ebben az esetben be kell vezetni a játékba. Általában a különböző kirakók, konstruáló játékok érdeklik, de időnként a kiskonyhában is serénykedik :).

Manuális tevékenységekben a jobb keze a dominánsabb, ügyesen illeszti az egyes kirakókat a megfelelő helyre. Az alapvető színeket felismeri, nevén nevezi (amúgy a kiegészítő színeket is, egytől egyig -a szerk.). Nagyon szereti, és többször igényli a nap folyamán a mesélést. Leginkább az otthonról hozott mesekönyvéből kéri, hogy olvassunk neki, láthatólag érdeklődve figyeli a mesében elhangzott történéseket. Jókedvre deríti, és mostanában egyre többször fordul elő, hogy magától mondja a tőlünk hallott mondókákat-énekeket. Rossz idő esetén a szobában játékosan, mondókával egybekötve tornázunk, amelyben általában ő is részt vesz.

Társai felé nem kezdeményez még, olyan külső szemlélője környezetének. Viszont, ha egy csoporttársa hiányzik, érdeklődik felőle. A társait nevén nevezi, és minket is. Most már a társgondozónőt is elfogadja, és a többi gondozónőt is. 

Ha az időjárás engedi, igyekszünk minél több időt a szabadban tölteni. Simi játéktevékenysége az udvaron is változó, hol aktív, hol passzív, ez a kedvétől függ. Előfordul, hogy igényli a jelenlétünket, a felajánlott kinti játékok nem érdeklik, és inkább az együtt sétálgatást igényli. De ha jobb a kedve, motorozik, csúszdázik, hintázik, de a tevékenységenél is fontos számára a jelenlétünk. Esetenként zavarja, ha egy másik társával is foglalkozunk, ez főleg a szobában nyilvánul meg, olyankor erőszakossá válik a viselkedése azzal a társával szemben, aki elvonja a figyelmünket, főleg, ha ez meseolvasásánál történik.

Érthetően, mondatokat alkotva fejez ki magát, igaz, idő kellett számára, hogy megnyíljon és beszédesebbé váljon :). Önállóságra törekvő kisfiú, főleg az öltözésnél-vetkőzésnél, illetve a tisztálkodásnál mutatkozik meg. Együttműködő, kérésemnek eleget tesz. Teljesen szobatiszta, szükségleteit időben jelzi, az alvásnál nem igényel pelenkát, és ebben az adaptáció sem zavarta meg. Bölcsis jelét felismeri, és a kézmosást követően büszkén mutatja, esetenként megnevezi. Alapjában véve jó étvágyú kisfiú, itt is önállóságra törekvő, a levesféléknél még segítséget igényel (kanalazásnál), előke még szükséges. Helyét az asztalnál beazonosítja. Asztaltársai: Mizsó, Amanda, Zita, Vili. Ebédet követően önállóan megy az ágyához, kérésemre veszi le a szandálját. Viszont ahogy otthon is, itt is sarkalatos pont az alvás. Eleinte igényelte, sőt, most is a jelenlétünket az elalvásnál, és az otthonról hozott plüss állatát (ami amúgy egy barna bárány, nem pedig majom, ahogy azt a gondozónők hiszik -a szerk.). Általában nehezen alszik el, mostanában előfordul, hogy sír elalvás előtt, főleg, ha hiányzás után tér vissza. Változó az alvásideje, kb. 1 órát tesz ki. Nyugtalanul és sírósan ébred, ilyenkor ölbe véve vigasztalható, viszont már nem alszik vissza egy rövid alvás után.

Uzsonnát követően nagyon várja, hogy jöjjenek érte.

Úgy gondolom, hogy Simi hangulatváltozásai ellenére elfogadja a bölcsis életét, és idővel aktív részese lesz csoportunknak.

Súlya: 13,5 kg

Magassága: 91 cm

Jó, nem az a kétszáz forint, de akkor is

Ma, mikor jöttem haza a munkából, odajött hozzám egy kicsit érdekes kinézetű fickó, és kért kétszáz forintot buszjegyre. Nem volt hajléktalan, egész normálisan nézett ki, bár az összhatás olyan fura volt, nem túl bizalomgerjesztő, vagy hogy is fejezzem ki magam rendesen.
Adtam, végül is egy gombóc fagyi ára, tél van, úgyse fagyizom, meg most van ez a fogadalmam az ezredik fogyókúrámmal kapcsolatban, hogy semmi édesség, úgyhogy ment az érme a fura fickónak. Egy pillanatra ugyan átfutott az agyamon, hogy a legolcsóbb buszjegy is kétszázötven forint, de elhessegettem a gyanút, gondoltam, egy ötvenese biztos akad.
Aztán, mikor megérkezett a busz, szépen hátrébb ment, hogy kikerüljön a látókörömből, ennek ellenére mégis tisztán láttam, hogy bérletet felmutatva szállt fel a buszra.
Most akkor érezzem magam a) átverve, b) hülyének, c) baleknak, d) jó szándékú utastársnak? És vajon adjak-e legközelebb bárkinek is pénzt, ha buszjegyre kuncsorog?

Szomorúúú vagyoook

Teljesen elkeseredtem. Írtam ugye a szakdolgozatomat hosszú hetekig. Mindent beleadtam, de annyira rövid volt az idő, amit ezzel tölthettem (mindössze 8 hét), hogy nagy volumenű munkába nem metem vágni a fejszémet, mert hát a körülmények, hogy munka, meg háztartás meg egy fészekalja gyerek, hát Istenem, azért csak nekifogtam, ha már vállaltam. Nem akartam szégyen szemre (újra) megfutamodni.

Aki még emlékszik arra, hogy milyen nehezen találtam konzulenst, utána mennyit kínlódtam, hogy mindent megtegyek azért, hogy minden igényét kielégítsem szakdolgozati szempontból, az nyilván arra is emlékszik, mennyire boldog voltam, mikor a kész pályaművet kiválóra értékelte az egyszemélyes zsűri, külön kiemelve, hogy ilyen remek stílusban megírt diplomamunkát nagyon régen olvasott. Azt ugyan megemlítette, hogy az opponens, ha nem annyira szociálisan érzékeny, vagy  inkább tudományos beállítottságú, akkor akadhatnak gondok az értékelésnél. Nem gondoltam, hogy nagy baj lehet, hiszen MINDENT a konzulens utasításai szerint csináltam. Miután a konzulensem az egekig magasztalta remekművemet, minden különösebb aggodalom nélkül adtam be, majd vártam - egészen a mai napig - a szöveges értékelést. Megérkezett.

És valóban. A kozulensem 50/49 ponttal "jeles" értékelést adott. Az opponens - komolyan, majdnem elsírtam magam, mikor megláttam - 50/36 pontos "közepes" minősítéssel látta el a cuccot. Csak a mihez tartás végett: kizárólag a stílusomra adott maximális pontot. Hát köszi, ez nem vigasztal. Sajnos, bejött az, amitől kicsit tartott a kedves, idős hölgy: kolléganője valóban nem tartotta elég tudományosnak a két interjú összehasonlító elemzését.

Azt nem tudom, hogy akkor most hányas lett a szakdolgozatom? A két jegy átlaga számít, vagyis 4-es? Vagy csak az opponens szava számít, azaz 3-as? Még sosem fordult elő velem ilyesmi, általában sikres irományokat készítettem (értsd: mindig 5-öst kaptam).

Szóval, el vagyok kenődve, nem kicsit. Mégis máshogy kellett volna csinálnom, bár szent meggyőződésem, hogy ennyi idő alatt tudományos kutatást nem tudtam volna végezni. Ja, és az esetbemutatás, interjúelemzés a "Szakdolgozati szabályzat" szerint megfelelő módszer szakdolgozat készítéséhez. Csak azt nem tartalmazza a szabályzat, hogy nem minden tanárnak jön be. Ezt mondjuk tudhattam volna.

Brühühü...

Egészséges önzés -bukta No.1.

Nem volt valami kellemes éjszakánk. Holnap ugye kezdőik az új tan/munka/mindenféle év, amit komoly elhatározással teljes erőbedobással szándékoztam elkezdeni. Aki figyelemmel kíséri a családi egészség alakulását, az tudhatja (aki nem, annak mondanám), hogy Simikém december 5-én volt  utoljára bölcsiben, először a bárányhimlő, később a téli szünet számlájára írható az egy hónapnyi lógás.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egy hónap alatt semmi baja nem volt, picit folyt az orra, de nem az a zöldes csiga-féle váladék, csak olyan szerény, átlátszó formátumú, így joggal bízhattam abban, mintegy 48 órával a gyermek tervezett bölcsibe adása és saját munkakezdésem előtt, hogy már semmi boríthatja fel terveinket. Hahaha... Hogy ne menjen minden könnyen, és legfőképp azért, hogy jól induljon az év, Simmedli produkált éjjel egy kisebb fajta kruppos jelenetet. Rohamnak nem mondanám, mert ehhez képest kiskutya füle sem volt az a köhögés, amit hallatott, de minden kétséget kizáróan kruppos köhögés volt, így magabiztosan dugtam a kúpot hajnali háromnegyed 4-kor a fenekébe. Ezt megelőzően már 4-szer felébredt, és a második után már sejtettem, hogy valami készülődik, aminek én nagyon nem fogok örülni, de bíztam benne, hogy mégsem. De, mégis, így aztán nem vártam semmire, ahogy elkezdte a semmivel össze nem téveszthető köhögést, kapta a kúpot. Mivel a gyógyszerek a földszinten találhatóak, a hálószobák meg az emeleten, így gyerekkel együtt lecaplattam, felébresztve ezzel a férjemet, aki ugye a nappalinkban hál, ami ugye egy légtérben van a konyhával, azaz a krupp-kúp fellelési helyével. 

Hiába alig 5 perc telt el Simi ébredése, a kúpozás és a gyerek ágyba történő visszahelyezése között, úgy felkelt, hogy nem bírtam visszaaltatni. Így fél óra nyűglődés után magam mellé vettem, ő el is aludt, én viszont hajnali (reggeli...) 5 után is fent voltam még. Szerencsére Simi jól aludt, így negyed 8-kor kelt legközelebb, amivel egy füst alatt le is rendezte az éjszakai alvást. Én meg nem láttam kettőig, mert éjszaka fél 12 (nem sokkal azelőtt aludtam el a tévé előtt...) és hajnali 3/4 4 között 4-szer keltem fel, aztán 5 után sikerült visszaaludnom. Na, el is jutottam arra a komoly elhatározásra - miután a gyermek közölte, hogy mindenáron le akar menni, és semmivel nem tudtam őt rávenni, hogy elálljon a szándékától -, hogy akkor 3/4 8-kor levonulok vele, majd megkérem a férjemet, hogy vigyázzon még rá egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok, hiszen alig aludtam az éjszaka. Elhatároztam, de tényleg. Lementünk, majd a következő párbeszéd hangzott el köztünk, miután felkelt a férjem is:

Én: - Jó reggelt!

Ő: - Jó reggelt! Akkor én most felmegyek még aludni.

Én: - Persze, menjél csak!

Ennyi.

Ennek vége, újat kezdünk

Mármint évet. Rettenetesen fura, itt vagyok az üres házban, velem a két kicsi (Simi és a húgom kisebbik fia), a nagyok "buliznak" (mi is voltunk, de már hazajöttünk, mert hullák voltak). Azt se tudom, mikor volt éjfél, valamikor két hátsimogatás közben lehetett, miközben Bálintot altattam. Nem tudom, volt-e már valaha az életemben olyan szilveszter, hogy a kutya se kívánt volna nekem boldog új évet, de most pont ez történt. A srácokat elaltattam a kisebbfajta durrogtatások közepette, épp  éjfél előtt, így most, mikor szimultán minimum 12 tűzijáték folyik a szomszédainknál, békésen alszanak, és nem kelnek fel az éktelen robajra. Így aztán boldogan átblogolhatom magam az újesztendőbe. Jó, hát pont nem, mert pár perccel éjfél után ültem le, de majdnem.

Hosszú ideje nem volt időm írni, így nem is akarok mindent bepótolni, ez nyilvánvaló lehetetlenség volna. Sajnos, a családban rajtam kívül mindenkinek van okostelefonja és/vagy tabletje és/vagy munkahelyi laptopja, amin a világ dolgaiba be tud leselkedni, sőt, alkalom adtán be is szólhat. Én vagyok az, aki csak akkor, ha éppen a családi laptop szabad (ez mostanában nem igazán volt így), vagy ha elkunyizom Ádi tabletjét. Ezért hallgattam ilyen sokáig.

Kellene most valami számvetés vagy ilyesmi, ugye? Áh, nem hiszem, hogy menni fog. Ez egy jó év volt, de lehetett volna jobb is, arról nem is beszélve, hogy mennyivel rosszabbul is elsülhetett volna. Ebben az évben sem lettem gazdag, nem fogytam le (majd 2015-ben, hahaha...), nem kezdtem el vezetni, nem vezetem jobban a háztartásomat sem, nem aludtam többet (pedig szerettem volna). Viszont visszamentem dolgozni (volt hová visszamenni, ráadásul hívtak), sikerült elmennünk nyaralni, az összes kiscicának találtam gazdát, senkivel nem történt semmi komoly baj, egyben a család. 

Jó év volt, de biztos, hogy lehetett volna jobban csinálni. Mostanában annyi rossz hírt hallok családon belülről és kívülről, hogy tettem egy felajánlást a férjemnek: írjon össze 3 dolgot, ami rajtam múlik, és amitől jobban érezné magát a házasságunkban. Magyarul, hogy miben változzak, min változtassak, hogy jobban működjön (az amúgy szerintem jól funkcionáló) házasságunk. Bevallom, először 5 dolgot akartam javasolni, de hamar lealkudtam magamban háromra, hogy ne legyen számomra túl nagy kudarc, ha belebukom a vállalásomba. Van amúgy egy listám, 2 perc alatt 20 dolgot írtam össze, amin ha változtatnék, a férjem biztos jobban érezné magát a házasságunkban. Ha szántam volna rá még egy kis időt, biztos feltornáztam volna a listát 100-ra. Csak azt remélem, hogy a férjem hármas listája benne van az enyémben, és nem azt kéri mondjuk, hogy havonta lejtsek hétfátyol táncot, vagy legyek igazi nő itthon is (nem, mintha bárhol máshol az volnék), és miniszoknyában és magassarkúban süssem a Sztroganoff bélszínt. 

Amúgy, ha én kérném magamat, hogy miben változzak, hogy jobban érezzem magam, elképzelhető, hogy csak egy kis egészséges önzést kérnék tőlem, magamnak. Csak annyit, hogy tudjak igent és nemet mondani, ha szükséges. Például igent arra, ha a férjem felajánlja, hogy alszik ő Simivel, én maradjak lent, hiszen már 2,5 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Ilyenkor nem elhárítani, hogy de hát úgyis mindegy, meg pihenjél csak te, hanem megköszönni, és élni a lehetőséggel, akkor is, ha biztos, hogy fel fogok kelni a gyerek nyavalygására, de legalább nem kell kimásznom az ágyból. Vagy arra, hogy mikor valamilyen ruhaboltban járunk, vegyünk nekem valamit, és ne kizárólag 2.500 Ft-os piaci vagy ennél is olcsóbb turis holmikat hordjak. Vagy arra, hogy ha karácsony előtt szembe jön velem egy csodaszép piros ruha, ami nagyon olcsó és jól is áll, és egyből beleszerettem, mikor megláttam, akkor vegyem meg magamnak, ne tegyem vissza sajgó szívvel a fogasra, hogy úgysem veszem fel sehová. Persze hogy nem, ha nem is veszem meg.

És nemet mondani a gyereknek, ha már 5 órája ott ül a laptop előtt, pedig én tornázni szerettem volna, most már aztán igazán, de nincs szívem elküldeni, olyan jót játszanak a barátaival (vagy venni kellene egy sima DVD lejátszót a tévéhez, mert van egy csomó tornás DVD-m, ja, mert nekünk nincs olyan, csak számítógépen tudok DVD-t nézni, bizony). Vagy a kedves rokonnak, hogy bár nagyon szeretem a gyerekeit és őt magát is, de államvizsgára készülnék, és most nem alkalmas, hogy másfél hétig vigyázzak a gyerekeire, mert nekem is csak egy téli szünetem van. És még hosszan sorolhatnám, hogy hogyan ne legyek egy hülye, mulya nőszemély.

De nem kérek semmit. Csak mindenkinek boldog új évet kívánok!