Lakodalom van a mi utcáááááánkbaaaaa'

Idehallik rendesen. Pedig annyira azért nincs közel, de ez egy ilyen kicsi falu, hogy az öröm elhallatszik egyik végétől a másikig.
Simi talán már elaludt, mindenesetre egy ideje már nem mocorog. Az ablak ugyanis nyitva van, mert élvezem a friss levegőt. Meg a lagzit.
Most van 22 óra 36 perc. Túl vannak már a tortán, meg egy csomó "csókot, csókot"-on. De tényleg annyin, hogy ha így folytatják, a végére elfogynak, és lemaradok az "Eladó a menyasszony!"-ról.

Arra lennék személy szerint kíváncsi, hogy mennyi lehet a lakodalmi sokadalom átlagéletkora, mert eddig csak gyermekkorom slágereiből csemegézett a lemezlovas. Volt már Modern Talking (You're My Heart, You're My Soul), Hungária (Csókkirály), Zoltán Erika (Szerelemre születtem), Demjén Rózsi Bácsi  Hogyan tudnék élni nélküled?), Neoton Família (Pago Pago - ez szerintem véletlen volt, nem értem a lakodalmas-szerelmes koncepcióba hogy fér bele), a többire nem emlékszem. A zene alapján pont úgy érzem magam, mint a nyolcadikos ballagási banketten. Még egy kis Bonanza Banzai, Pet Shop Boys és kész is vagyunk.

Éljen az ifjú pár!

Ui.: Mindenkitől elnézést kérek, de ez életem első mobiltelefonról közzétett blogbejegyzése. Nem látom egyszerre az egész képernyőt, nem tudom, mit hogyan írtam el. 

Showtime

És nekiláttam...

Kedden minden erőmet összeszedve elkezdtem kikapálni a gazt az utcafronti udvarrészről. Bevallom, először ásni szerettem volna, de tudtam, hogy arra teljességgel képtelen lennék, mert annyira gazos a talaj, hogy csak egy legalább 80 kilós ember tudja lenyomni az ásót benne. Szóval nekiálltam kapálni, mert azt hittem, én azt azért tudok. Hát de nem ilyen földben! Az lett a vége, hogy gyakorlatilag a hátam mögül a fejem felett előrelendítve, minden erőmet beleadva vágtam a földbe a szerszámot, és kitéptem amit csak bírtam. Mert máshogy nem ment. A harmadik kapavágás után éreztem, hogy itt mégis inkább az ásó lenne a megfelelő célszerszám. Nagyjából 5-6 gyilkos sújtás után meg kellett állnom és pihennem egy kicsit, mert úgy éreztem, vállból kiszakad a karom. És ez így ment körülbelül minden 5-10. kapavágás után. Simike nagyon kedvesen, minden szaktudását bevetve hátráltatott segítette előre a munkafolyamatot, bár arra ügyelni minden egyes csapás előtt, nehogy kupán vágjam csórikámat, még inkább nehézkessé tette az amúgy is sok verejtéket követelő melót. Eddig is sejtettem, hogy a tarack minden bizonnyal az ördög találmánya (vagy ha mégsem, akkor az Isten a szúnyogokkal egyszerre teremtette, mert valami miatt a bögyében volt az ember), de ebben a keddi magányos kapa-party után egészen biztos vagyok.
A három bazi nagy bukszust nem bántottam, mert ásni nem volt erőm/kedvem/szaktudásom, és épp nem volt itthon kézigránátom, hogy egy kecses hajító mozdulattal, minden fáradozást nélkülözve kifordítsam őket a helyükből.

Azért csak sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. De csak este derült ki számomra, hogy gyakorlatilag tök feleslegesen dolgoztam, mert egy valamire való gyomirtó elvégezte volna helyettem a piszkos munkát, és a döglött gazakat kiásni /kikapálni klasszisokkal könnyebb lett volna. Ezt már buktam, de "szerencsére" van még egy kétszer ekkora terület, amin kipróbálhatom új tudományomat.
Szerdán és csütörtökön a három terhesség és két császármetszés által meggyötört hasfalam igencsak sajgón méltatlankodott a keddi, eszetlenül elvégzett kert munka miatt, folyamatos fájdalommal demonstrált a megterhelő munka ellen.

Pénteken összegereblyéztem a megszáradt gyomtengert. Már akkor éreztem, hogy itt valami bűzlik, mikor csak megközelítettem a munkaterületet. Gereblyézés közben azonban teljesen világossá vált, hogy minden bizonnyal a falu összes macskája hírét vette a frissen kapált macskavécének, mert olyan penetráns macskaszarszag (már elnézést, de erre nincs szofisztikáltabb kifejezés) terjengett, hogy a gyomrom is felfordult tőle. De a feladatot elvégeztem, és láttam, hogy nagyon-nagyon gyatrán teljesítettem, kapálásból tuti meghúztak volna az erre szakosodott tanintézményben. Biztosan szükség lesz még egy "pótkapálásra".

De valami elkezdődött, remélem, ez a kezdő lépés arra sarkallja majd családom többi tagját, hogy beszálljanak a melóba, és őszre már kész legyen a csodás előkertünk, ugyanis azt mondta a férjem, hogy legkésőbb szeptemberben megvásároljuk az új bútorainkat. Khm.. majd teszek róluk képet, ha lesznek...

Ez volna jobbról a gaztenger

Ugyanez a ház másik sarkától fotózva

Amikor azt hittem, mindent kikapáltam, amit csak ki lehet

Gereblyézés után. A ház mellett Dagi cicánk fekszik, nyilván alig várja, hogy eltűnjek a színről, hogy letesztelhesse a friss macskavécét, majd ennek hírét vigye a faluban. A disznó.

Gereblyézés után - közelebbről. Van még hová fejlődnöm a mezőgazdaság kapálás szakirányában

Minden a tervek szerint történik

Mondjuk, hogy kinek a tervei szerint, azt nem tudnám megmondani, de hogy nem az enyémek szerint, az biztos.


Ez nem történt
Azt hittem, ilyenkor már boldogan mutogathatom a kertünk és a házunk "ilyen volt-ilyen lett" fotóit. Az manapság úgyis nagyon trendi, mi meg épp renoválásra készülünk, hát akkor miért is ne? Na akkor elmondanám, hogy a kertünkben, oppardon, az udvarunkban egyetlen kapavágás sem esett, nem darab kavics vagy növény nem került a helyére. Ugyanezt tudom elmondani lakhelyünk enteriőrjéről is. Bár ide bentre nem is terveztem fenyőmulcsot és apró murvát szórni, de kifesteni és bútort cserélni igen. Alig két hét van már vissza a szünetből, és se szép kert, se szép ház nincsen. Annyi változás van csupán, hogy a kanapénkra anyósom által varrt huzat gyakorlatilag végképp megadta magát, és két helyen is ronggyá szakadt. Igazán felemelő látványt nyújt. Most nem tudom hirtelen, hogy dobjam-e ki, és nézzem a kimoshatatlan foltokkal teli kárpitot, vagy inkább továbbra is szemléljem fájón a cafatokra szakadt huzatot?

Nem rendeltünk konténert sem, hogy az új bútorok miatt feleslegessé vált ócska régieket elvitessük. Mert ugye nincsenek újak, hiába gyalogoltunk kilométereket ilyen-olyan bútoráruházakban a földi valóságban és virtuálisan egyaránt, semmiféle megoldásra nem jutottunk.

Terveztem egy szobakerékpárt vásárolni, mert úgy gondoltam, némi aerob mozgással megtámogatva könnyebben sikerülne leadnom azt a 2 kilót, amit még tavalyról maradt a fenekemen, és így elérném az áhított 55-öt. Nem vettem szobabicajt (a férjem nem támogatja), pedig orvosi utasítás szerint is kondíciónövelést kellene eszközölnöm. És 2 kilót se fogytam, ellenben pont ennyit híztam, ezt nem akartam megosztani, de kicsúszott az ujjaimon. Hiába szándékoztam én diétázni, az van, hogy konkrétan egész nyáron kajamaradékon élek, mert sajnálok kidobni mindenfélét. Ezért aztán a tészták, főzelékek, kenyerek, satöbbik számolatlanul csúsznak le a torkomon, és nem dolgozom, jövök-megyek annyit, mint dologidőben, úgyhogy nő a sejhajom. De ma erőt vettem magamon, kivágtam a hűtőből minden - jó, majdnem minden- maradék ételt, megettem az utolsó, szülinapomra kapott Túró Rudit, és innentől fogva nem vagyok hajlandó olyan ételt enni, amit amúgy nem akarok megenni.

Nem beszéltem németül. Pedig nagyon terveztem, hogy amíg a házunk két német tinédzser megszállása alatt sínylődik, leporolom német nyelvtudásomat, és kicsit élvezem, hogy meg tudok szólalni a magyaron kívül más nyelven is. Hát nem tettem. Pedig szerintem jobban beszélek közel 20 évnyi hallgatás után is németül, mint a nálunk állomásozó srác magyarul, mégse mertem megszólalni. Nehogy hülyének nézzen és kiröhögjön a két fiatal.

Már a szezon elején észleltem, hogy a tavaly vásárolt gagyi szandálom kezdi megadni magát, így szent esküvéssel fogadtam, hogy mindenképpen veszek másikat. Meg egy olyan bebújós cipőt is, talán balerinát, vagy hasonlót. Tényleg megpróbáltam, több ízben is kísérletet tettem minimum egy pár nyári lábbeli vásárlására, de mivel még mindig nem szakadt el -teljesen- az a fránya tavalyi, nem bírtam rávenni magam a vásárlásra.


Ez történt
Voltunk nyaralni. Nyíregyházára mentünk a tavaly már jól bevált szokás szerint egy kedves baráti családdal. Ők most egy másik család, nem a tavalyiak, viszont kezdenek elfogyni a kedves baráti családok, és szerintem terjed is a hírünk, hogy évről évre beletrollkodunk valakinek a családi nyaralásába, úgyhogy minden bizonnyal jövőre magunk megyünk nyaralni. Sajnos képek nem nagyon vannak, most valahogy nem készítettem, csak az állatkertben, de nincs kedvem zebra, bivaly, víziló és elefánt képekkel terhelni a blogot. Emberképeket nem is készítettem. Legalábbis publikusakat nem.

Megjavították a mosó-és mosogatógépünket is. A mosógép 17ezerbe került, és kiderült, hogy a 7(!) éves masinánk már matuzsálemnek számít a mosógép-univerzumban. A mosogatógépünk a maga 11 évével szintén igen idősnek, de jól karbantartottnak találtatott, és 7 ezer forintért megmondta a szerelő, hogy a gépnek semmi baja nincs, csak a "reset" gombot kellett volna használnunk. Azóta is kiválóan működik mindkét cselédem.

Egész nyáron mostam. Szerencsére ma lehűlt annyira a levegő, hogy elkezdtem a felgyülemlett több köbméternyi vasalni valót eltüntetni, de a siker csak átmeneti, mert 5 garnitúra ágyneműt mostam ki.

Elmentek a nagyok táborba. Pont jól időzítették, tegnap mentek, és mire megérkeztek az amúgy sátortáborba, már megérkezett esővel és széllel a hidegfront is. Jól el is áztak, mire felverték a sátrakat, de bíztak/bíztunk a legjobbakban. Mivel egész éjjel megállíthatatlanul zuhogott az eső, korán reggel megírtam az idei első aggódó anyai sms-emet Noéminek, hogy élve megúszták-e a felhőszakadást. Persze, megúszták. Ő és a barátnője a modern sátorban gond nélkül, de Ádám és a barátja szó szerint úsztak apósom 40 éves sátorszörnyében. Szerencsésen kimentették őket, és csak alig ázott el valamijük (mondjuk pont a hálózsákoknak sikerült), de ventilátorral és miegyébbel megszárítgatták. Nem száműzték vissza a gyerekeket a már fedett medencévé változott sátorba, hanem a kőházban éjszakáztak. Jelenleg a férjem épp a vadiúj, frissen vásárolt sátrukat állítja fel a táborban, még jó, hogy Gödöllő nincs túl messze tőlünk.

Egyelőre ennyi. Holnap mindenképpen készítek néhány fényképet az "ilyen volt" albumba, és legalább pár gazat kihúzok az udvaron, hogy végre történjen valami.

Közepesen jó hírek

Nyár van, gondolom, ezt senkinek nem hír. Viszont a mi családunk elméletben hatalmas fába vágta a fejszéjét. Ez a nyár arról (is) szólna, hogy a házunkat, amit 11 éve építettünk és vettünk birtokba, némileg kipofoznánk illetve egyes részeit végleges formába öntenénk. Ez rettenetesen sok pénzbe kerül, ami nekünk ugye nincs, de tavaly óta erősen spórolunk, hogy a nagyon fontos dolgokat mégis meg tudjuk csinál(tat)ni. Ennek okán az idei családi nyaralásunk kimerül egy 5 napos nyíregyházi kirucccanásban. (Itt jegyzem meg, hogy idén egy másik baráti családdal megyünk, lehet, hogy jövőre már nem találunk baráti családot, aki velünk jönne :).) 

Nem mindenben van egyetértés a család feje és köztem, persze vérre menő vitákat nem folytatunk, hiszen vannak olyan részei a háznak, amit mindketten haladéktalanul széppé szeretnénk varázsolni, így, hogy ki milyen sorrendben végezné a szépítést, az másodrendű.

Azért megosztanám, hogy én hogyan gondolom. Mindenképpen kívülről befelé végezném a megújító hadműveletet. Kezdeném a kerttel. Legalább az első és oldalsó résszel, hogy a putrifeelinget némiképp oldjam, a többi nem olyan fontos. Anyagilag ez a legkevésbé megterhelő, de hogy valóban ne legyen drága, sok-sok időbe és energiába kerül. Viszont van két tinédzser gyerekünk, akik minden bizonnyal szívesen vennének részt az ásásban, kapálásban, gyomirtásban, föld-és kőtalicskázásban, növényültetésben. Ez után a bejárat előtti teraszra csináltatnék korlátot és leköveztetném. Ez mondjuk így már nem olcsó, úgyhogy ettől el is tekintek az enteriőr javára, maradjon ez jövőre. Csak olyan jó lenne, ha a kapun bejőve normális kép tárulna az ember szeme elé. Bár kívülről is minden tökéletesen látszik, hiszen mindössze egy nyomorult drótháló-kerítésünk van.
Ez után az előszoba bebútorozása volna a javaslatom. Ez a mindenféle speciális adottságok miatt nem túl egyszerű, mindenképpen asztalosmunkát kíván, ezért aztán nem is olcsó mulatság. Viszont 11 év után végre lenne fogasunk, és száműzhetnénk a retró fotelt a nappaliból, amibe eddig a kabátokat és táskákat hajigáltuk, mindenki szépérzékének megreformálása céljából. Ugyancsak kukába kerülne anyukám 30 éves tévéállványa és a sógornőmék szintén 30 éves ülőgarnitúrája, ha vásárolnánk helyettük valami szépet.
És akkor amiben semmi véleménykülönbség nincs közöttünk: ki kell festetni a házat, mert 11 éve érintetlenül áll a fala. Bár ez így nem igaz, mert jócskán teli van tapicskolva gyerekkéz-lenyomatokkal, meg egyéb, használatban keletkező mocsokkal. És amúgy is nonszensz ebben a mai világban, hogy 11 évig nincs festve, úgyhogy azt megcsináljuk mi magunk. Mert bátrak vagyunk, és nem utolsósorban ügyesek, akik képesek ilyesmire.

Nagyjából ennyi volna, ami nagyon muszáj, a sorrend változhat. Álmaink között szerepel, hogy az emeleti fürdőszobát is előcsalogassuk a helyén lévő sufniból, esetleg begalériáztassuk a 6 m magas lépcsőházunkat és az udvarunk hátsó, szintén putrista részét is kertté alakítsuk.

Ezekre spórolunk gyakorlatilag egy éve. És akkor az van, hogy pár hónapja elromlott a mosogatógépünk. Egyelőre romlottan hever, megvagyok nélküle, bár klasszisokkal emelte a komfortérzetemet amíg működött, de ki tudja, mibe kerülne megjavíttatni. Szintén hónapok óta döglődik a cirkónk, amit mindenképpen meg kell csináltatnunk a nyáron, mert a következő fűtésszezonnak nem lehet így nekimenni. A kijelző panelhibát sejtet, ami néhány tízezer forinttal meg fogja kurtítani a felújítási keretösszeget. Ezek mellé a mai szent napon a mosógépünk is leállt. Tegnap már fura, nyikorgó hangokat adott, de ma, néhány paplanhuzattal a gyomrában egyszer csak megszűnt forogni a dobja. Semmilyen programon nem indul el, úgyhogy csak reménykedni tudok benne, hogy mindössze valamilyen banális probléma van a háttérben, vagy ha nem, akkor legalább javítható, mert új mosógépet aztán végképp nem szerettem volna venni mostanában.

Mindegy, én akkor is rendületlenül nézem a bútoráruházak katalógusait, hogy mit, hol, mennyiért, és a Pinterestet elsősorban kertrendezési, másodsorban lakberendezési koncepciók után kutatva. Rendkívüli módon bővölködöm már az ötletekben, nehéz a döntés, főleg úgy, hogy a család többi tagjának vétójoga van. Igaz, az anyagi keret jócskán leszűkíti a megvalósítható tervek számát. Elképesztő amúgy, hogy amikor az ember nem költhet bármennyi pénzt, mennyire nehezen választ. Annyira a legjobbat akarja, persze a lehető legkevesebb kompromisszummal, hogy a döntés gyakorlatilag lehetetlen. Én például egyáltalán nem akartam tálalószekrényt az ebédlőbe, de a férjem ragaszkodik hozzá. Jó, legyen, de akkor ilyen íves-rusztikus-parasztos nem jöhet a házba. Más meg nagyon nincs. Jó lenne, ha fából lenne a nappaliba szánt bútor, persze megfizethető áron. Az elmúlt 4 hétben eleget tettem néhány meghívásnak, és csak ámultam és bámultam, hogy milyen szép körülmények között élnek az ismerőseim. Csodaszép kertek: itt igazi pázsit, amott medence (persze harsogó zöld gyepen), aztán kerti tó meg kőgrill, máshol nagy műgonddal ültetett, mégis igazi vadregényes növényarzenál. Bent vagy vidéki meseház-hangulat uralkodott (személyes kedvencem), vagy igazi, fiatalosan modern belső, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy egyféle stílusú berendezés volt mindenhol, összeillett minden mindennel, rendezett, esztétikus volt az összhatás. Én meg annyira vérszemet kaptam, hogy inkább mosogatok életem végéig kézzel, de mindenképpen lépni szeretnék már valamit.

Most megyek a nagymamámhoz, megkérem, hogy használhassam a centrifugáját, mert közben kiöblítettem a kádban a paplanhuzatokat.

I'm alive!

Pedig akár a túlvilágról is írhatnám ezt a posztot, ha a kedves néni, aki ijedtében rám dudált, amikor én a zebrán haladtam át, esetleg nem vesz észre időben.

De most komolyan, mit kellett volna tennem? Én annak rendje és módja szerint körülnéztem, mielőtt leléptem volna a kijelölt gyalogátkelőhelyre, az út túloldalára történő átkelés szándékával. Miután megállapítottam, hogy balról semmi nem közelít, jobbról (tehát az úttest túlsó oldalán, ugye) viszont jön egy autó, de az még messze van, és biztosan meg fog állni, ha látja, hogy én a zebrán menetelek. Tudom, meggondolatlanul tettem kockára testem épségét, mikor erre gondoltam. Noha volt már néhány halálközeli élményem zebrán, én ezek ellenére is töretlenül bízom az autóvezetőkben. Abban, hogy esetleg betartják a KRESZ-t, vagyis megállnak, ha látják, hogy egy gyalogos megy/áll/van a zebrán. De mi van, ha mégsem látják? Mint ez a mai néni, aki felháborodva dudált rám, és mutogatott nekem, hogy vak vagyok-e, hogy nem látom, hogy ő jön. Láttam, persze, már akkor láttam, mikor ő még vagy 60 méterre volt a gyalogátkelőtől, csak arra nem számítottam, hogy esze ágában sincs megállni a zebra előtt, bármennyire is rajta tartózkodtam éppen.

Talán azt várta, hogy megállok, jobb kezemmel jobbról balra indított kecses ívű mozdulattal magam előtt jelzem, hogy lemondok a közúti közlekedés szabálya értelmében engem megillető elsőbbségről? De én nem akartam lemondani erről, mert pont azért építették két hétig az utat, zebrástul, korlátostul, mindenestül, hogy az ember lányának ne kelljen az úttest szélén szobrozva állni, és közben idegrohamot elszenvedni minden egyes nap, látva, hogy az autóbusz, amivel hazautazni szándékozott, elindul, mert egyetlen autós sem áll meg vagy két percig, hogy ő (és megannyi sorstársa) átjuthasson a buszpályaudvarra. Mert bizony, kérem, évtizedek hosszú harca után a múlt héten felavattuk a gyalogátkelőt, ami a környék legforgalmasabb közútján segít átjutni a gyalogszerrel közlekedő halandóknak (és itt a halandót sajnos a szó legszorosabb értelmében tessék venni), hogy élve - és szabályosan - átkelhessenek a buszpályaudvarra, ahonnan a környék összes távolsági busza indul.

Bevallom amúgy, ha felmerül bennem a gondolat, hogy esetleg nem áll meg a nő, esküszöm, megállok az út közepén és elengedem. De tényleg nem gondoltam, hogy nem vesz észre... Én kérek elnézést.

Voilá

...és egy jól megérdemelt elkészített és elfogyasztott kávé után újra itt vagyok. A kávét a férjem készítette, és tényleg annyira jó lett, hogy nem akartam veszni hagyni belőle az utolsó pár cseppet sem, így egy laza mozdulattal végigborítottam az arcomon és a ruhámon azt a fél kortyot, amit a végére tartogattam. Hát így. Hiába telt el egy bő hónap az utolsó jelentkezésem óta, semmivel nem lettem ügyesebb.

Be kell valljam, nemcsak blogot nem írtam, hanem a szívemnek-lelkemnek kedves állandóan olvasott blogokat is hanyagoltam, így pont annyira nem tudom, kivel mi történt mostanában, mint ahogyan más sincs képben a családi életünk folyásával. Pedig azért történt egy s más, de mindenre már nem emlékszem.

Jelentem, a fáradtság falát még nem másztam meg, viszont egy csomó dolgot simán elengedtemhanyagoltam, gondoltam, ez bizonyosan segít majd, hogy ne legyek annyira nyomi. Úgyhogy most sokkal kevesebbet vasalok, persze, ez nem azt jelenti, hogy vasalatlanul teszem el a ruhákat, hanem csak annyit, hogy egy hét helyett akár két-három hétig is várják, hogy valaki (én) kivasalja őket, ergo nem egy, hanem egyszerre általában két darab, ember magasságú ruhahalom vár a kivégzésre. Sokkal depresszívebb látványt nyújt amúgy, mint amikor csak egy volt belőle. A mosogatással ugyanez a helyzet, bár ehhez jelentős mértékben hozzájárul az is, hogy elromlott a mosogatógépünk, és még nem volt érkezésünk megjavíttatni. Van tehát folyamatos piszkosedény-hegy a mosogatóban, viszont emiatt a család ifjabb és/vagy férfitagjai is szoktak mosogatni. Nem kell elsietni azt a javíttatást...
Mondjuk a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én ettől (a kevesebb vasalástól, takarítástól stb.) nem lettem boldogabb, bár biztosan azért, mert ebben sem vagyok trendi. Mostanában többször jött velem szembe egyes mamás internetes csoportokban, meg csak úgy a világhálón, hogy nem baj, ha kupi van, meg nem főzünk, nem mosunk. Hiszen teljesen természetes, hogy mindenhol van legalább egy kupis polc/szekrény/szoba/sőt lakás, ezzel mindenki így van, jól van ez így. Annyira, hogy szinte egymásra licitálnak a nők, hogy ki mennyire gázul vezeti a háztartását. Ezekbe én nem szoktam beleszólni, mert szerintem én elég öreg vagyok már, és zavar, hogy kosz van, meg vasalatlan hegyek meg ilyesmi, és nem érzem magam felmenthetőnek a főzés-mosás-takarítás (vasalás...) alól, csak mert például dolgozom és van három gyerekem.

Ténylegesen rákaptam az aliexpressről rendelgetésre. Jó, nem nagy tételben, mert maximum havi 15 dollárt engedek magamnak költeni (áprilisban még nem jártam arra). Vettem pár fülbevalót (említettem már, hogy fülbevaló-fetisizmusban szenvedek?), karkötőt meg egy szandált. És alig lőttem mellé. Az egyik fülbevaló  mondjuk elég durva, mert a vállamig lóg, azt tuti nem fogom hordani, pedig szép, a szandál pedig picit keskeny (olyan széles lábam van, mind Donald kacsának), még nem döntöttem el, hogy hordható-e így, vagy elajándékozzam. Ja, és rendeltem két telefontokot az új telefonomhoz. Ja, nincs is új telefonom. Jó, hát úgy volt, hogy februárban veszünk, mert épp akciós volt az, amilyet szeretnék. De márciusra halasztottuk, mert a férjem még kedvezőbb ajánlatot talált (cégen belül), de arról még nincs hír, pedig maholnap május van. Mindenesetre rendeltem két tokot, egyenként 2-2 dollár értékben, hogy ha mégse jönne össze a telefon, ne veszítsek sokat, még szerencse.

Végre eleget tettem egy régi ígéretemnek. Már nagyon nyomta a lelkiismeretem, de hétről hétre elfelejtettem odaadni a KBCS nagylányának a saját tulajdonát képező, de nyár óta nálam táborozó pendrive-ját (hogy kik a KBCS, arról nosztalgiabejegyzés olvasható itt,  és itt , meg itt is , ugyanitt képek is vannak a fent említett adathordozóról másolva), pedig már augusztus óta ígérgetem. Szilveszterkor még a frász is rám jött , mert épp itt voltak, és visszakérte, én meg nem találtam hirtelen. Pedig tudtam, hogy hol kellene lennie, csak a férjem szépen rendet rakott* a családi íróasztalon ( =gyorsan, hirtelen mozdulatokkal minden mozdíthatót belesöpört egy papírszatyorba, szilveszter lévén vendégeket vártunk, és hát rendnek kell lenni), és a pendrive-nak csak a hűlt helyét találtam. Aztán persze meglett, mégpedig a nagy rajztábla alatt, ahová a szilveszteri, takarítási szándékkal elkövetett hirtelen mozdulat penderítette. De meglett, mert el se veszett, csak tök ideg voltam, hogy hol van.

Átéltem egy áprilisi telet, hát ez borzalom. Rettenetes, hogy április közepén (inkább már a vége felé) reggel télikabátban és bakancsban kell munkába mennem, mert mínusz 2 °C van. Őrület.

Jaj, és olyat láttam, mint még soha. Valamelyik nap leszállt az udvarunkban egy vércse -gondolom, csak az lehetett -, és a szemem láttára fogyasztott el valami más, tollas jószágot. Ez azért különösen érdekes, mert hiába lakunk falun, azért ornitológiai szempontból cseppet sem frekventált helyen élünk, errefelé a természetes madárpopulációt nagyjából a veréb, a vadgerle és a feketerigó alkotja. Mondjuk az idén megint raktak fészket az erkélyen a házi rozsdafarkúink, télen egy-két széncinkét is láttunk, de a legextrémebb madárkaland eddig egy fakopáncs felbukkanása volt a fűzfánkon. Ha lenne egy normális fényképezőgépünk  tudnék fotózni, készítettem volna fényképeket is, amiket persze így is csináltam, de nem látszik rajuk semmi. Vagyis egy madár igen, de olyan kevéssé felismerhető, hogy ha azt mondanám, hogy flamingó, azt is elhinné bárki.

Mindent elmondtam? Valaki kíváncsi még valamire?
Indulok blogokat olvasni, remélem, mások szorgalmasabbak voltak nálam.


* A múltkor mindannyian közös családi takarításon vettünk részt, erre Simikém megjegyezte:
 - Anya, miért takarítunk? Ma is vendégek jönnek?
 - Kisfiam, nem csak akkor takarítunk, hogy ha vendégek jönnek.
 - Jó, de leginkább akkor.

Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.

Hogyan lettem vállalkozó?

Úgy, hogy egyszerűen egy majom vagyok.

Annak ellenére lettem újra vállalkozó másodállásban, hogy egyszer már voltam, még a pályám hajnalán, mikor egy külföldi munka miatt "kiváltottam az ipart". Az volt az első és egyetlen külföldi munkám, pedig mindenki tudja, hogy akkoriban, mintegy 20 esztendővel ezelőtt, konduktorként külföldön egy hónap alatt az itthoni fizetés 3-szorosát is meg lehetett keresni. Hogy most mi a helyzet, nem tudom. Szóval jelentkeztem, a munka feltétele az volt, hogy az ember lánya számlaképes legyen, és mivel épp nem volt egy valamire való sikeres vállalkozás a közelemben, ami számlázott volna helyettem (igen, nem volt feltétel, hogy személy szerint én adjak számlát), így vállalkozó lettem. Akkora pofára esés lett a vége, hogy a) elvette a kedvem a külföldi munkáktól mindörökre, és megfogadtam, hogy én aztán soha többé így aztán soha nem gazdagodtam meg, b) vissza is adtam a vállalkozói igazolványomat és megfogadtam, hogy én aztán soha többé.

Akkor mégis miért?
Mert akkora egy marha  kivételesen hiszékeny és jószívű vagyok. Az egész annyi, hogy tavaly tanév végén felhívták a mi falunkban székelő református EGYMI-ből az ovit (= a munkahelyemet), hogy nincs-e egy szabad kapacitással rendelkező konduktorunk, mert nekik egyáltalán semmilyen nincs. Viszont van egy kisgyerek a szintén református, és szintén a mi falunkban lévő oviban, akinek heti 2 óra konduktív fejlesztésre volna szüksége. Én meg elvállaltam, holott van egy másik másodállásom (ez nem ilyen számlás, hanem sima, bérszámfejtett), de hát semmiből se tart ugye heti kétszer, munka előtt még dolgozni egy kicsit. És a lényeg, hogy nekem azt mondták, hogy nekik sokkal egyszerűbb, ha tudok számlát adni, és ha ügyes vagyok, én is sokkal jobban járok, mintha bérszámfejtenék a fizetésemet. Én meg kiváltottam ezt a vackot, hogy nekik könnyebb legyen. Hát normális vagyok én? Mert amúgy nem, nem vagyok ügyes, és ha a mostani katyvaszt nem is nézzük, amibe kerültem, akkor is kétlem, hogy nekem ez annyira nagyon meg fogja érni. Mert sima állami bruttó órabérért dolgozom, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag fillérre ugyanannyi, mint a pedagógusbérem. Én nem ismerem a törvényes kiskapukat, a többit meg pláne nem, nem vagyok dörzsölt és pofátlan sem, hogy irreális árakat kérjek a munkámért (pedig azt tanultam most utoljára a főiskolán, hogy igenis el kell hinnünk magunkról, hogy a tudásunk sokat ér), úgyhogy én teljesen boldog leszek, ha az idei évet úgy fogom zárni, hogy annyi marad a zsebemben, mint amennyiért amúgy dolgozom.

Ja, és persze a másik másodállásom*  munkáltatója hallani sem akar a számlaadásról, mert neki meg úgy könnyebb, hogy bérszámfejt nekünk, pedig lehet, hogy ha az is számlás lenne, még meg is érné ez az egész cirkusz. Mondjuk lehet is könnyebb neki, mert az még hagyján, hogy a januári fizetésemen ülnek, így, február közepe után, de még a decemberit se kaptam meg. Bezzeg, ha számláztam volna nekik, kénytelenek lettek volna utalni... Legszívesebben alá se írtam volna a munkaszerződést, de annyira sajnálom a gyereket (előtte egy évig totál ellátatlan volt, mert nem volt embere a sulinak, hogy fejlessze), hogy nem volt szívem nemet mondani. Most meg bosszankodom, hogy dolgozom, de kvázi ingyen. Azért csak kifizetnek egyszer, végtére is eddig mindig megtették.


*Pont ugyanez a szituáció: felkeresték az ovit, hogy tudnánk-e vállalni egy szomszéd faluban élő gyerek fejlesztését heti 10 órában. Végül négyen vállaltuk, mert máshogy nem ment a főállás mellett, de nekik így is megfelelt.

Alacsony elvárások?

Most hirtelen felindulásból gőztisztítókat nézegetek a világhálón. Több helyről hallottam már, hogy ezek mennyire remek szerkezetek, mert a háztartás összes mocskával úgy elbánnak, mint a pinty. Nekem folyamatos gondot jelent, hogy a  sütőt sikálnom kell, a gőztisztító állítólag ebben is profi. Ugyanúgy, mint a 10 éve használt járólap eredetileg bézs színű fugájának (megkérek mindenkit, ne kérdezze, hogy járólapot miért bézs színnel fugáztattunk) újrabézsesítésében.

Szóval nézegettem a gőztisztítókat (leginkább mondjuk az áruk érdekelt), és a kedves vásárlók véleményét is, melyet a megvásárolt gép használata után alkottak. Ezen megakadt a szemem (5 csillagot adott amúgy a vásárló a termékre):

A termék kiválasztásának fő szempontjai:

Takarításhoz segédeszközt kerestem, megfelelő ár-érték arány.

Előnyök

A korábbi hasonlóterméknél, jobb minőségű, nagyobb tartály és több tartozék.

Hátrányok

azt nyújtja amit vártam tőle

Idegösszeomlok

Van nekem ez a vállalkozásom. Ne tessék nagy dologra gondolni, csak éppen annyi az egész, hogy a főállásom mellett másodállásban egyéni vállalkozóvá kellett válnom, hogy az egyik "másodgyerekemhez" mehessek. Én teljesen hülye vagyok ehhez, abszolút laikusként úgy mentem be a hivatalba, hogy ott majd tudni fogják. Meg is csináltuk a hülyeséget a vállalkozást, de én, a világ talán legszabálykövetőbb és legkonformistább embere azért néhányszor feltettem a kérdést a hivatalban dolgozó hölgynek, hogy milyen teendőm van még nekem ezzel az egésszel? Kell még mennem valahová (értsd: a NAV-hoz, önkormányzathoz, valamilyen hivatalba, a pékhez, vagy tudja az ég hová), kell benyújtanom valamilyen nyomtatványt valahová? Mikor harmadszorra is az volt a válasz, hogy ugyan, dehogy, ez így teljesen elég, majd egy könyvelőhöz kell mennem egyszer, év végén és ő majd szépen minden papírt elintéz és az adóbevallásomat elkészíti. Akkor megnyugodtam, és vártam az "egyszer" eljöttét, amikor is be kell nyújtanom az adóbevallásomat.
Én nem szeretek kifutni az időből, ezért ma, miután délután 13 óra 45-kor kezembe vettem a másik másodállásomról érkezett adópapírt vagy mit, vettem a kabátomat és az összes holmimat a vállalkozásommal kapcsolatban, és azon nyomban nyakamba vettem a falut, és célba vettem az egyik falusi könyvelőirodát. Ott bekopogtam, és kedvesen segítséget kértem tőlük. Mondták, hogy nincs bent a főnöknőjük, sőt, péntekig nem is lesz, de nem futottunk még ki az időből, február 25-éig bőven bemegy a bevallás. Mondtam, hogy nekem van ez a két papírom, meg a számlatömböm, és semmi másom.
Hölgy: - És nem kapott még büntetést sehonnan?
Én: - ???? Milyen büntetést? Honnan?
Hölgy: - Hát a NAV-tól, hogy nem jelentette a vállalkozását, az önkormányzattól, hogy nem fizetett iparűzési adót, és az Iparkamarától, hogy nem fizetett tagdíjat.
Én itt kaptam egy heveny agyvérzést, és mondtam, hogy hát nem kaptam semmit (mire ő: ez nagyon jó hír), de én annak idején többször is kérdeztem, hogy hová kell még mennem, milyen papírt kell beadnom, de nekem azt mondták, hogy teljesen elég ez így. De nem elég (elhittem), sőt, valami nullás bevallást is kellett volna beküldenem (az meg mi a jó ég?). És ha vannak számláim, amit le tudok írni az adóból (nincs egy darab se), azt vigyem magammal legközelebb.

Most az a helyzet, hogy a bevételem 16%-át elviszi az szja, 27%-át az EHO (ezt nem tudom, mi), 1,8%-át az iparűzési adó. Van még 5000 Ft kamarai tagdíj és a könyvelő díja, amit én úgy 20-25 ezer Ft körül számolok, mert nemcsak a bevallásomat kell elkészítenie, hanem igen sok egyéb papírt is benyújtania.

A tavalyi összbevételem bruttó 63.000 Ft volt. Lehet számolni, hogy mennyi marad belőle... amúgy ha érdekel valakit, kiszámoltam. Ha megúszom 20.000-ből a könyvelőt, 9.056 Ft. És akkor az a hír járja, hogy aki magánúton fejleszt gyerekeket, az rommá keresi magát. Höhöhö...

Majdnem tökéletes

Tegnap nem kellett mennem a másodállás-oviba, és az volt benne a különösen jó, hogy már előző nap telefonált az anyuka, hogy kár fáradnom, úgyis beteg a csemete, nem lesz bent. Ennek azért örültem felettéb, mert a múltkor pont bementem és ugye nem igazán volt ott a gyerek, én meg vártam 20 percet a 45 perces órámból, mikor is felhívtam a mátert, hogy hát akkor várjak-e tovább. Most meg előre tudtam tervezni egy szabad fél délelőttöt. Negyed nyolckor elvonult a család, én pedig takarítottam, pakoltam, mosogattam, mostam, tiszta ruhákat szedtem le. Negyed 11-kor, mikor indulnom kellett, egy rendes lakást hagytam magam mögött, és ettől nagyon elégedett lettem magammal. (Ennél egy picit csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha nem 1 óra alatt értem volna az oviba, de azért ne akarjak már mindent, ugyebár.)

És most újra átértékeltem magamban az én munkámat/hivatásomat/állásomat, és komolyan nem tudom, hogy megéri-e nekem ez a két másodállás. Anyagilag mondjuk igen, mert ugye itt a három gyerek, és pedagógusfizetés, és lassan a legnagyobb tovább tanul, és az egyetem nem olcsó, meg a cipő sem (Noémi például egyből két párat kapott szombaton), szóval pénzügyileg jól jön a plusz pénz. De az, hogy a gyerekek oviba, iskolába szállítása szinte kizárólag a férjem gondja, meg, hogy sokszor nincs időm hétköznapokon semmire, ami a háztartást illeti, hogy egyébről már ne is beszéljek (pl. a blogírás, höhö...), hát ez igen csak elgondolkodtató. Egyelőre az anyagiak picit fontosabbak, úgyhogy maradnak a plusz órák, pedig olyan jók azok a napok, amikor van elég időm mindenre, sőt, még marad is.

Továbbképzés szuperhősökből

Volt egy időszak, nagyjából Simi 3 éves koráig, amikor semmi más nem akart lenni felnőtt korában, csakis apuka, és ezt hetente 4-5 alkalommal tudtunkra is adta. Amióta óvodás lett, folyamatosan változó intenzitással szeretett volna tűzoltó, mentős és/vagy állatorvos lenni. Egy ideje viszont semmi más nem akar lenni, csakis szuperhős. Szerintem egyébként az apuka, a tűzoltó, a mentős és az állatorvos is a szuperhős kategória egy ovis számára.
Amióta Simi ennyire nagyon gyúr a szuperhősségre, egy pár igen fontos dolgot tudtam meg a szuperhősökről, amit most megosztanék, hátha van más is, akinek hasonló beállítottságú gyermeke van, már ami a pályaorientációt illeti.

Én: - Simikém, elég lesz már ennyi mese.
Ő: - De a szuperhősök is meséket néznek. De legtöbbször ijesztő filmeket.

                                                                 * * *

Én: - Mosd meg a fütyidet is!
Ő: - De a szuperhősöknek nem kell megmosniuk a fütyijüket, mert magától megmosódik. Sőt, nincs   is fütyijük.
Én: - Akkor mivel pisilnek?
Ő: - Semmivel. Nem is kell nekik soha.

                                                                  * * *

Ő: - Kérek borsot is!
Én: - De nagyon erős lesz tőle a leves.
Ő: - De a szuperhősök mindenbe tesznek borsot!

                                                                  * * *

Én: - Na jó, most már tényleg aludjál!
Ő: - De a szuperhősök soha nem alszanak!
Én: - De akkor mindig álmosak lesznek.
Ő: - De ha aludnának, akkor nem hallanák, amikor hívják őket!

A tegnapi nap margójára

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy orvosra én még életemben rosszat nem mondtam. Most sem fogok. Nagyon tisztelem őket, elismerem a munkájukat, a tudásukat, azt, hogy a hazai viszonyok ellenére is ezt a hivatást választották és ki is tartanak mind az ország, mind a hivatásuk mellett. Ennek ellenére jöjjön a tegnap.

Először is feltenném a kérdést, hogy egy házi gyermekorvosnak (ez most a hivatalos státusz?), nagyjából nettó 50 év szakmai gyakorlattal, van-e képesítése/joga felállítani a középfülgyulladás differenciáldiagnózisát, majd azt megfelelően gyógyszerezni?

Mert Simit tegnap ugye fülfájással hoztam haza az oviból. Délután elmentünk a gyerekorvoshoz, elmeséltem, hogy mi van (értsd: fáj a füle, picit folyik az orra és nem, nem lázas). Erre a doktor néni megnézte a torkát, ott semmit nem talált, majd megnyomogatta a gyerek mindkét füle tövét. A bal oldalinál Simi elfintorodott, mire a doki megjegyezte, hogy valóban fáj a gyerek füle. Ennyi volt a vizsgálat, majd jött a diagnózis és a terápia: tulajdonképpen semmi komoly, ha fáj a füle, adjak neki Nurofent vagy Cataflam cseppet (Van otthon vagy írjon? Köszönöm, van.), hétfőn mehet oviba. De amúgy, ha engem megnyugtat, pont ma délután van fül-orr-gégészeti magánrendelés a másik rendelőben, megmutathatom ott is a gyereket, ha megtehetem (értsd: van 4.000 Ft-om a vizsgálatra). Viszontlátásra. (SZTK-s rendelésre nem küldött)

Én "füles" voltam gyerekkoromban, és tudom, milyen szörnyű a fülfájás, és meg is tehettük, így megmutattuk a gyereket a magándokinak. A srác (már bocs, de tényleg, a mi dokinéninknek talán az unokája is lehetne) belenézett a gyerek fülébe egy kis lámpával -nem, nem nyomogatta a füle tövét- és kábé 2 másodperc alatt megmondta, hogy a gyereknek középfülgyulladása van, de szerencsére még az elején tart, antibiotikum viszont kell, meg valami nyákoldó is a náthára, hogy ne fertőződjön tovább, és melegítsük naponta sokszor 3-5 percig a fájós fülét. Belenézett a torkába is, és lám, a mandulái is meg vannak nagyobbodva. Bizonyára az alatt a 1,5 óra alatt nőttek meg, amíg a váróban voltunk, mert előtte a gyerekorvos nem vette észre. És nem, nem mehet hétfőn oviba, keddig kell szedni az antibiotikumot, és ha megtehetem (értsd: van újabb 4.000 Ft-om a következő vizitre), akkor egy hét múlva szeretné újra látni.

És akkor újra felteszem a kérdést. Egy gyerekorvosnak, aki napi szinten találkozik fülfájós gyerekkel 1) nem kellett-e annak idején részt vennie fül-orr-gégészeti képzésen is, hogy biztosan meg tudja állapítani a fájdalom okát,  2) nem kellene-e beszereznie egy ilyen fülbenéző lámpát, amilyen, basszus, még a Bagolydoktornak is van a Bogyó és Babócában, és akkor nem kézrátétellel kéne téves diagnózist felállítania? Mert teszem azt, mi van, ha elhiszem, hogy semmi komoly baja nincs a gyerekemnek, mert nyilván minden szülő azt szeretné, ha nem volna beteg a gyereke? Vagy mi van, ha éppen hónap végén nincsen 4.000 (sőt, a tények ismeretében 2 x 4.000) forintom magánrendelésre, mert ugye állami szakorvoshoz nem lettünk küldve, mert nincs semmi komoly baj? A nagyokkal többször voltam a szakrendelőben a fülészeten, hát az egy horror, ezért vittem most magánba a kicsit. Mert én megtehetem. De mi van azokkal, akik nem tehetik meg? Vagy a könnyebb ellenállás felé mozdulva elhiszik, hogy minden rendben van?

Bölcselkedik

Simi csoportjába jár egy kisfiú, akinek minden szépítés mellett is inkább az "én ovimba" kellene járnia, de nem is ez a lényeg. Simi a minap megkérdezte, hogy a Gábor (nyilván nem így hívják) miért fut olyan furcsán, miért rossz, miért nem beszél rendesen, miért hord olyan vastag szemüveget? Én tudom, hogy Gábor valami 25-26 hetet töltött csak méhen belül, de ezt el kellett magyaráznom a 4,5 éves gyerekemnek.
- Tudod, a Gábor túl korán bújt ki az anyukája pocakjából, nem volt ideje annyira megnőnie odabent, hogy egyedül egyen és egyedül vegyen levegőt. Egy dobozba kellett tenni, ahol egy csövön keresztül kapta a levegőt, amit az orrába dugtak, és egy másikat a szájába, azon keresztül etették.
Tényleg megpróbáltam mindent, még demonstráltam is. Bedugtam egy macit és egy másik szőrállatot a pólóm alá, és elmondtam, hogy ekkorára kellett volna nőnie a Gábor anyukája hasának, de (és ekkor furmányosan kikaptam a macit) csak ekkorára tudott nőni, és akkor a Gábor kibújt, sokkal korábban, mint kellett volna. Túl korán, mielőtt még megnőhetett volna.
A gyerek néz rám, majd látom, ahogy felvillan a szeme, és már mondja is:
- Aha! Már értem, anya! Akkor a Gábor hajnalban született!

                                                                  *   *   *

Pihenünk, közösen, közben megy az M2, Frakk a macskák réme következik. Bemondják, hogy 6 éven aluliaknak nem ajánlott. Mire Simi:
- Anya, ugye azt, amit a mesék elején mondanak, azt nem kell komolyan venni?

Meghallgattatott

Dolgozom ugye a főállásomban, az oviban, és még két mellékállásban is, heti 3 napon. Tegnap reggel annyira, de annyira nem volt kedvem elmenni a mellékoviba, hogy azon rimánkodtam magamban, bárcsak elmaradna az órám, bárcsak elmaradna az órám sőt, tulajdonképpen a mai és a holnapi órák elmaradásáért is folyamatosan fohászkodtam, és már láttam magam előtt a gyerkőcök anyukáinak az sms-eit, hogy jaj, bocs, de ma sajnos...  Így aztán ötpercenként néztem a telefonomat, hogy elolvashassam az értesítést: beteg a gyerekem, elmarad az órám. Sajnos, értesítés nem jött, így a -11°C-ban nekiindultam a közel 2 km-es túrának. Odaértem, ahol bociszemekkel néztek az óvónénik, hogy mit keresek én ott, hiszen beteg a gyerekem és az anyuka hogyhogy nem szólt nekem, hát nincs is oviban. Na, megmondom őszintén, nem az volt a első gondolatom, hogy mennyire szeret az Isten, hogy meghallgatta a kérésemet, és elmarad az órám, hanem (szégyellem nagyon, de így volt) olyan dühös lettem, mint a pinty. Ennek ellenére, mikor felhívtam az anyukát, hogy mi van, elnézést kért, és simán mondtam neki, hogy semmi baj, mert hát előfordul az ilyen. És valóban előfordul, úgyhogy mérgelődve indultam a munkahelyemre.

Majd' megfagytam útközben, de a hideg miatt gondoltam, hogy ez igazán természetes. De a 26°C-os oviban sem engedtem fel, úgyhogy megkértem gyanútlan kolléganőmet, hogy precízen mérje már meg a testhőmérsékletemet a 14ezer forintos professzionális homloklázmérőnkkel. 38,8 °C. Juhéééé! Többszöri újramérés után, 38,8 - 39,9 °C között ugrándozó hővel hazahozott az egyik igen kedves kolléganőm, sőt a mai napra nyertem magamnak egy rehabilitációs napot a tavalyról áthozott szabadságaim terhére.

Engem nem nagyon szokott a magas láz se leverni a lábamról, de estefelé, mikor már több órája voltam eléggé lázas, a szervezetem kezdte megelégelni, és elkezdett fájni a fejem, meg kompletten az egész ember. Tartottam magam ugyanis a legújabb lázcsillapítási trendhez (amit én kábé mindig így is csináltam a gyerekeknél is), miszerint addig nem csillapítunk mesterségesen lázat, amíg az ember nincs a láztól marha rosszul, mert a láz jó, nem ellenség, szépen legyőzi a betegséget. Az egész délután végigfetrengése után egy Neocitrant elfogyasztottam, hátha segít, bár se náthára, se influenzára utaló tüneteim nem voltak, de mindegy. Szóval Simit megfürdettem, lefektettem és elaludtam. Nyilván a gyerek is, mert mikor 11 körül felébredtem átöltözni, mert tiszta víz volt a pizsamám az izzadtságtól, szépen szuszogott.

Reggel mindenki elpályázott itthonról, én a biztonság kedvéért betettem egy adag ruhát a mosógépbe, mert hát igazán pihentető így mosni, hogy az automata masina csinálja, és megígértem a munkahelyemen, hogy ezt a napot ha törik, ha szakad magamra és a pihenésre fogom szánni. Elvégre gyakorlatilag soha nem vagyok beteg, de tényleg nem, úgyhogy 10-15 évente 1 nap igazán jár nekem is. Nem állt szándékomban kikelni az ágyból egész nap, gigantikus alvás-olvasás-filmnézés-alvás-olvasás-filmnézést terveztem. Meg a ruhák kiteregetését, természetesen. Egészen 9 óra 5 percig élveztem is a magányt, a csendet és a lustálkodást regenerálódást, mikor is a telefon berregése derékba törte az egészet. Az oviból hívtak, hogy Simi sír és fáj a füle, fekszik, nincs jól. Hát bakker, komolyan, tényleg ezt érdemlem??? Elzarándokoltam a gyerekért, tényleg sírt, biztos fájt is a füle. A fülfájás sajnos a járóképességét is negatívan befolyásolta, így kis megszakításokkal hazáig cipeltem. Potom másfél kilométerről beszélünk (jó, nem volt annyi, mert a csúszós részeken letettem, de 1 km tuti volt), meg egy 16 kilós, overállba öltöztetett gyerekről, úgyhogy mire hazaértem leszakadtak a karjaim, kiköptem a tüdőmet és úgy fájt a hasam, hogy csak na. Egy kis Nurofentől a gyerek fájdalmai megszűntek, vidám, mint egy kismókus, ennek ellenére elviszem ma orvoshoz.

Én amúgy jól vagyok. A betegség úgy gondolta, hogy semmi értelme kitörnie rajtam, úgyse tudnék vele foglalkozni, így ma már nem vagyok lázas sem, de még csak hőemelkedésem sincs. Viszont holnap is itthon leszek a beteg gyerekkel, így a holnapi órám is elmarad.

Minden kívánságom így teljesüljön???

Try again

Borzasztó nehéz nekifogni újra, ha egyszer már ennyi idő kimaradt. Persze nem az van, hogy a Mikulás elvitte a közlésvágyamat, vagy semmi sem történik velem, csak így alakult. Magyarázhatom azzal, hogy volt ugye az év vége, amikor ünnep ünnep hátán, szinte sose voltunk itthon, vagy ha mégis, akkor nem voltunk egyedül, vagy ha mégis, akkor meg vagy a már elpucolt vendégsereg után pakoltunk, vagy a következő előtt takarítottunk. Meg Noémi írta a magyar OKTV-dolgozatát, tegnap kellett leadnia, és ha itthon voltam, szinte folyamatosan foglalt volt a laptop. Mert mi egy olyan család vagyunk, amelyben nem rendelkezik minden családtag saját laptoppal. Vagyis leginkább én nem, mert Ádámnak van, a férjemnek van céges, Noémi ezt nyúzza.  Mindegy.

Most az a helyzet, hogy Simike egy egész hetes kimenőt kapott, mert anyukám elvitte Pécsre a húgomékhoz, holnap jönnek haza. Az csak hab a tortán, hogy a kimenő mellé kapott a jó kis baranyai influenzából, napokig magas lázzal nyaralt, de állítólag már jól van. Na, és én eredetileg ezt a Simimentes időszakot szándékoztam kihasználni blogírásra, de nem jött össze. Ezentúl szeretnék kissé naprakészebb lenni, bár annyi mindent tervezek, hogy biztos van, amit nem fogok megcsinálni, vagy legalábbis nem úgy, ahogy terveztem. Meg szeretnék tanulni például varrni, mert karácsonyra varrógépet kaptam, és hogy ne csak pénzkidobás legyen a masina ára, használni is illenék. Jó, hát nem kell valami nagy értékű szupergépre gondolni, a Lidlben vett az angyal egy "Lidl márkájú" gépet, állítólag jó fajta. A lényeg, hogy varrni lehet vele, a tesóm már kipróbálta. Minden vágyam (na jó, az egyik a sok közül), hogy a lakásba szép mindenféléket varrjak, úgy mint asztalterítő -nyilván a legkönnyebbel kezdeném-  meg székpárnák, aztán jöhetnek a függönyök, szoknyák -ezeket persze nem a lakásban aggatnám ki-, és az se lenne baj, ha egy leszakadt nardágalj felvarrását vagy egy elromlott cipzár cseréjét nem anyósomnak kellene megoldani. Ez lenne az új hobbim. Persze a raktáron lévő több kiló gyöngyöt, fonalat, miegymást se dobnám ki, mert mi van, ha egyszer azoknak akarok újra nekikezdeni? Most például nagy kihívás, hogy Ádámnak a farsangra fűzzek pár tombolaékszert. Itt ülök éppen egy nagy doboz gyöngy, több kilométer damil és vagy 50 kapocs, csat, fülbevalóbigyó és minta között és erre a blogot élesztem újjá.
Mert amúgy az is tervben van, hogy kissé rendszerezettebb leszek, mindennek meglesz a helye és az ideje, de ezt még nem kezdtem el, így nincs miért furdaljon a lelkem ismerete. Jövök még.