Hahaha, tegye fel a kezét, akiben a címet olvasva felmerült, hogy esetleg terhes vagyok! Nem, nem vagyok. Az alábbiakban azon tapasztalataimat szeretném megosztani a nagyérdeművel, amit tömegközlekedve szereztem, mikor gyermekeimet még bent, illetve már kint hordtam.
Baba bent
Háromszor sikerült úgy teherbe esnem, hogy várandósságom vége tavasz végére-nyár elejére esett, mikor is alig hord már magán az ember ruhát. Így teljesen nyilvánvaló volt, hogy babát várok, amit az emberek természetesen valamennyien észre is vettek, és vagy mosollyal vagy csak alapos megbámulással nyugtáztak. Érdekes módon attól a pillanattól fogva, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközre felszálltam, valahogy senki nem látta, hogy terhes vagyok. Háromszor kilenc hónapig próbálkoztam, ez alatt azt hiszem összesen 4 alkalommal kérdezték meg: leülnék-e. Olyan is előfordult, hogy a szomszédunk rikkantott egyet a tömött buszon, ugyan adja már át valaki a kismamának a helyet. Fel is állt egy illető, mire a szék mellett álló szemfüles fiatalember azon melegében lehuppant a felszabadult ülőhelyre. Kétség sem fért hozzá, hogy nem volt kismama, mégsem szólt senki, hogy nem neki szánták a helyet. Én sem szóltam. Végül is csak a 10. hónapban jártam (már vagy 5 nappal túlhortam a gyereket), nem volt feltűnő a pocak.
Arra is gondoltam, hogy az emberek nem hiszik el, hogy tényleg terhes vagyok. Mert ki tudja, mit hordok a ruhám alatt? Mivel május végén dinnye még nincs, ezért az kizárva. De lehetett ott mondjuk egy gömbakvárium -EU-s rendelet miatt állattartásra már nem lehet használni, így én titokban a pólóm alatt rejtegettem-, vagy egy jól megtermett halloween tök (nem, az mégsem, mert annak sem volt szezonja), esetleg egy földgömb, vagy mondjuk egy fölfújt strandlabda. Esetleg egy nagyobb lámpabura vagy lufi. De semmiképpen nem gyerek. Pedig az volt. Mindháromszor.
Baba kint
A nagyokkal babakocsiztam. Nem volt rendes babahurcoló eszközöm, csak egy kenguru, de azt egy próba után bojkottáltam, mert majdnem belerokkantam, amíg eljutottam a 4 hónapos gyerekemmel anyukámig. Maradt a babakocsi. Jobb is volt, mert sokkal nagyobb látványosság voltam, amint a buszra vagy a HÉV-re tettem fel-le a járgányt, mintha egy kenguruba szerelt gyerekkel egyszerűen fellibbenek. Senki nem nyújtott segítő jobbot -esetleg balt-, viszont udvariasan félreálltak az útból, elegendő helyet hagyva nekem, hogy minden erőmet összeszedve megküzdjek a gravitációval és feltegyem a 15 kilós babakocsit (benne a gyerekkel, aki még plusz 8-10 kiló volt) az aktuális járműre. Ezért volt az, hogy amint a gyerekeim megbízhatóan tudtak gyalogolni hosszabb távot is, két lábon jártak mindenhová.
Sajnos a kisgyerekkel ugyanaz a helyzet, mint a terhes nőkkel. Szabad téren édes, aranyos, cuki, de a buszon észrevehetetlen. Mikor a nagyok még picik voltak és oviba meg bölcsibe jártak, busszal és HÉV-vel utaztunk a szomszéd városba, ki-ki a saját "munkahelyére". Az akkor 2 és 4 éves gyerekeim rendszeresen végigállták az utat. Tömegben, mikor kapaszkodni is alig tudtak a szerencsétlenek. Senkit nem zavart. Akkor sem szánta meg senki a gyerekeket, mikor Ádám, akinek már nem jutott kapaszkodó sem, akkorát esett a buszon, mint az ólajtó. Kedves első gyerekes tömegözlekedő anyukák, lehet készülni...
Simit viszont hordozom. Mei taiban, mikor valahová mennem kell, és úgy ítélem meg, hogy babakocsival reménytelen. Amúgy, eddig még mindig úgy ítéltem meg, úgyhogy Simon még csak rajtam élvezte a buszozást és HÉV-ezést. Kicsit tartottam ugyan a dologtól -az újdonság, ugye-, de abszolút kellemesen csalódtam. Rögtön az első buszozásom alkalmával amint felszálltam a buszra és jegyet váltottam, már a sofőr megkérdezte, hogy szeretnék-e leülni. Először kicsit megriadtam, hogy csak nem a saját ülőhelyét szándékozik nekem felkínálni?! Mert van ugyan jogosítványom, de úgy fog lejárni jövőre, hogy jóformán annyi kilométert nem vezettem, ahány éve megszereztem... Nem szívesen tettem volna kockára annyi ember életét, ezért köszöntem szépen a szíves felajánlást, de nem éltem vele. És ez után még ketten is át akarták adni nekem a helyet, de nem volt rá szükség, mert volt szabad ülőhely a buszon.
Az ominózus első alkalom óta már néhányszor közlekedtem tömegesen ezen a módon, de soha nem kellett még állnom, mert ha nem lett volna valamelyik járművön szabad hely, akkor nyomban felállt valaki, hogy kényelmesen utazhassunk.
Lám-lám, ennyit tesz, ha valaki kívül hordja a gyerekét. Az már annyira egyértelmű, hogy hiába próbálja az ember lánya elfedni kendővel, csatos vagy kötözős hordozóval, az a gyerek attól még látszik. És annyira gyerek formája van, hogy senkiben nem merül fel, hogy esetleg egy dinnyét vagy a nagybevásárlás zsákmányát hordja magára applikálva az ember. Úgyhogy, bátorítok mindenkit a hordozós közlekedésre. Hogy mi lesz, ha már nem bírom el Simit? Gyanítom, ugyanaz, mint a nagyokkal, mert akkorát azért mégsem változott az utazóközönség, hogy egy két-háromévesnek átadja a jól megérdemelt ülőhelyét.
A négy éves lányommal az oviból busszal járunk haza. Szinte mindig kapunk helyet ő is, én is. De én pocakosan is szinte mindig kaptam helyet. És a babakocsit is szinte mindig segítenek feltenni.
VálaszTörlésAz a saját megfigyelésem, hogy minél nagyobb a tömeg, annál kevesebb a felajánlás. (Akkor is, ha nem takar el a tömeg). Talán, mert jobban meg kellett küzdeni annyi ember között az ülőhelyért, s azt az ember fia-lánya nehezebben adja fel...
Én is szerencsés vagyok. Pocakosan is és kisgyerekkel is szinte mindig akadt aki átadta a helyét vagy segítséget ajánlott föl a babakocsi mozgatásához. Azon ritka alkalmakkor, amikor mégsem, én bizony kinyitottam a számat. Segítséget kértem. Vagy azt, hogy a három évesem, leülhessen, mert nem könnyű kapaszkodni neki a kanyargós úton. Az ötvenes nő fel is háborodott ezen, hiszen ő munkából megy haza és a saját gyerekei is álltak anno... El is mondtam a véleményemet. Akkor a gyerek már ült, mert más úgy gondolta, hogy mégiscsak könnyebb lenne neki, ha nem kellene kapaszkodnia. Még ha emiatt nem is lehet az anyukája közelében, mert én a babakocsival, és a kistesóval nem tudtam követni őt. De nem hiszem, hogy a bunkó nőnek egyetlen percig is mgfordult volna a fejében, hogy ő most tényleg bunkó. Hiszen ott ült, ahol a babkocsiknak vagy kerekesszékesnek van fenntartva a hely, és fontosabb volt az ő kényelme, mint egy három évesé.
VálaszTörlésHú, ekkora különbség van vidék és Budapest között? Az ember azt hinné, itt "vidéken" empatikusabbak az emberek, de ezek szerint nem. Mondjuk, a "buszozás kisgyerekkel" témához azért hozzá tartozik, hogy reggel full tömött buszon utaztunk, jórészt kamaszokkal teli járművön. Talán 2 alkalommal kapott helyet a 2 gyerek a 3 év alatt, amíg így közlekedtünk. Nem túlzok, komolyan. Olyan is volt, hogy hiába szóltam, hogy le szeretnénk szállni, senki nem mozdult és fennmaradtunk a buszon, mert nem tudtam a két gyerekkel utat törni a tömegben. Csak a következő megállónál sikerült leszállnunk. De ez csak egyszer fordult elő, bár, szerintem egyszer sem kellett volna.
VálaszTörlésEgyszer, még kamaszkoromban felszállt egy terhes kismama a jó tömött buszra (Volán, amivel most is járunk), és szólt a sofőr, hogy valaki adja át a helyet. Jellemzően senki nem mozdult. A sofőr szólt még egyszer, akkor se állt fel senki. Harmadjára azt mondta, hogy amíg valaki nem hajlandó felállni, hogy a kismama leülhessen, nem indul el a megállóból. Na, akkor végre valaki átadta a helyét. Így utaznak az emberek itt, vidéken...
Én felteszem a kezem, mert egyből azt hittem, hogy terhes vagy! :)))
VálaszTörlésTerhesen nekem sem nagyon adták át a helyet, de hozzá kell tenni, hogy télen volt "nagy" pocakom. Hát egyáltalán nem volt. Olyan kicsi volt, hogy csak na, és még a nagy téli kabát is eltakarta, így nem nagyon látszódott, hogy terhes vagyok. Szerintem sokan morfondíroztak, hogy vajon terhes vagyok, vagy csak kicsit kövér, és inkább nem adták át a helyet, nehogy megbántsanak azzal, hogy azt hiszik babát várok, holott nem is. :)))
Gyerekkel viszont mindig átadták eddig a helyet. :)))