Kultúra -nehogy késő legyen

Egyik előző bejegyzésemben említettem, hogy Simivel könyvtárban voltunk. Családunk olvasási szokásait alaposan megfigyelve rá kellett jönnöm: nálunk az olvasás szeretete női ágon öröklődik. Amint kiderült, hogy harmadik gyermekem hímnemű, menten elhatároztam: kijátszom a genetikát.  Könyvet nézegetünk, olvasunk -egyelőre inkább csak én, neki- gyakorlatilag azóta, hogy fókuszálni képes. Remekül haladunk, mostanra Simi szó szerint falja a könyveket, így elérkezettnek láttam az időt a kultúrában való jártasság következő lépcsőfokának megmászásához.

Egyedül voltunk itthon, jó idő volt, éppen kiolvastam az előzőleg kivett könyveket, úgyhogy eme tények ilyen kedvező együttállása mellett kihagyhatatlannak tűnt a lehetőség: viszem a gyereket magammal a könyvtárba, hadd töltekezzen egy kis kultúrával. Péntek lévén a falusi kisvárosi könyvtár csak 13 és 16 óra között fogadta az olvasni vágyókat, így nagyon jól kellett sakkoznom az idővel, hogy mindenképpen éber állapotban legyen Simon a könyvtárlátogatáskor. Mivel ugye egy alvó gyereket semmiképpen nem tudtam volna használni tervem tökéletes megvalósításához. De Simikém rendes volt velem, pontban 13 órakor felébredt, gyors készülődés (szoptatás, tisztába tétel, öltözés) után háromnegyed 2-kor startoltunk, és 15 perc múlva már ott is voltunk a kiszemelt objektumban. Roppant előrelátó módon overáll helyett télikabátot adtam Simire a bundazsákba, hogy könnyebb legyen az öltöztetése, miután megfelelő mennyiségű olvasásszeretetet ültettem el a kobakjában (szívében?). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kabát, ami már négy hónapja várta, hogy valaki magára vegye, és amit akkor adtam rá először, teljességgel kicsinek bizonyult -én persze azért beleszuszakoltam a gyereket-, még jó, hogy nem volt drága. 

No, tehát megérkeztünk a könyvtárba, ahol rajtunk kívül két kislány olvasott és nagyjából öten lehettek a számítógépek előtt, szintén kiskorúak -a könyvtár az iskola épületében van kialakítva. A kedves könyvtáros nő mosolyogva fogadott minket, és megengedte, hogy a babakocsit leparkoljam a bejáratnál. A gyereket kikaptam a kocsiból, az ő kabátját levettem, a magamét csak kicipzároztam, és neki is láttam Siminek bemutatni a könyvtárt.

Ő fogdosott volna mindent megfelé, én ezzel egyidőben igyekeztem megakadályozni, hogy komolyabb kárt tegyen valamelyik könyvben, amire, valljuk be, volt némi esély, ismerve Simi  és a könyvek közötti testkontaktus intenzitását. Szóval, Simon a kezemben volt, én pedig próbáltam könyvet találni magamnak. Nem volt egyszerű. Először is, a könyvtárban trópusi hőség uralkodott, úgyhogy télikabátban, karomon egy közel 9 kilós gyerekkel nagyjából a könyvtárban töltött 47. másodpercben kezdett rólam ömleni a verejték. Izzadásomat fokozandó, szokás szerint fölülről lefelé nézelődtem a polcokon, ami derékmagasság alatt igencsak komoly erőpróba volt: lehajolni, aztán leguggolni, majd ebből a testhelyzetből felállni gyerekkel együtt kész tornamutatvány. Szegény Simi is csak dőlt jobbra-balra, miközben én hajlongtam és guggoltam le-föl. Az, hogy egy-egy könyvet egy kézzel a tömött sorból kivakarásszak, majd esetleg bele is lapozzak, vagy legalább a fülszöveget elolvassam, szintén nem kis problémát jelentett. Egyrészt, mert ahogy húztam ki a könyvet, jött vele együtt a két (három, négy, öt) szomszédja is, másrészt, mikor végre az egész sor könyv leborítása nélkül mégis sikerült kibányásznom a kiválasztottat, Simon folyton jobban meg akarta szemlélni, mint én. Tépte ki a kezemből az olvasni valót, de hát ezért volt ott, ugyebár, hogy könyvek iránti érdeklődését fokozzam. Megtörtént. A végére -nagyjából az érkezésünk utáni tizedik percben- Simi már annyira behergelte magát azon, hogy nem adok oda neki egy könyvet sem, hogy menekülőre kellett fognunk a dolgot, megelőzendő, hogy hatalmas cirkusz kerekedjék a művelődésből. Vagy mielőtt olyan tetemes anyagi kárt okozunk az intézménynek, amit megfizetni kismamaként nem állt volna módomban.

Ezért aztán gyorsan levettem a polcról két könyvet, amik érdekesnek bizonyultak, plusz a már régebben említett Janikovszky kötetet, mert arról legalább tudtam beleolvasás nélkül is, hogy tutira nem lövök mellé.

Levontam a tanulságot: a gyerek zsenge kora ellenére is igen nagy érdeklődést mutat a könyvek iránt -éljen! A hozzátáplálást önhatalmúlag ki akarta egészíteni addig ismeretlen ízekkel -egyelőre csak kemény lapos gyerekkönyveket fogyasztott, meg néhány újságot, a szépirodalmat nem kóstolta-, de nem engedtem neki. A védőnőtől kapott "babakaja táblázatban" ugyanis nem szerepel a 8. hónapnál a nagyobb mennyiségű cellulóz elfogyasztása.

Mivel a könyvtár látogatás ennyire jól sikerült, mondhatni, elérte a célját, úgy döntöttem, egy darabig maradunk az itthon fellelhető könyveknél. Majd ha azokat kívülről fújja a gyerek, de minimum meg tudja mutatni, hogy hol van a kutya, cica, nyuszi ésatöbbi, akkor újra ellátogatunk a könyvtárba. Addig egyedül megyek.