Ez is kamasz, és néha kiakaszt

Ádámról alig írok, na most picit kifecsegem, hahaha... Rémesen kamasz (mindjárt 14 éves), az a klasszik visszapofázós, flegma stílusú, amitől minden szülőnek (tényleg mindenkinek?) 400 a vérnyomása, és azonnal csapná agyon.

Valamelyik nap is ül az egyetlen, mára már félhalott laptopunk előtt, játék beindítva, mellette a(z okos) telefonja, amin épp viberezett, kezében a tablet, amin szintén játszott. Én meg képes voltam elkérni a tabletet, hogy megnézzem az e-mailjeimet (nekem ugyanis nincs okostelefonom...). Erre aztán olyan pofát vágott, hogy kénytelen voltam felhívni a figyelmét arra, hogy a) én vagyok az anyja, és ha úgy tartja úri kedvem megfosztom az összes technikai eszköztől és mehet mondjuk legózni b) nehogy már egyszerre 3 kütyü kelljen neki a túléléshez. Végül (látszólag önként) odaadta a tabletet.

Tegnap a következő párbeszédet hallottam, miközben valakivel épp közösen játszottak valamilyen általam ismeretlen játékot, és "telefonon" tárgyaltak:
- Figyi, mindjárt mennem kell!
- (...)
- Á, már megint segítenem kell. Valami fát vágnak ki az udvaron, komolyan mondom, két hét alatt ezek már vagy a tizedik fát vágják ki!
Rettenetes, ugye? Az egész délelőttöt kint kellett töltenie, hogy segítsen szegény gyerek, hát milyen szülők vagyunk mi? Csak a miheztartás végett, mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egy kies ligetben lakunk, netán egy erdőben, mivel már a tizedik fát vágták ki két hét alatt, elárulom, hogy nem. A másodikat. (Vagy a harmadikat? - ezt meg kell kérdeznem a férjemtől)

Mennyire tűnik dicsekvésnek vagy nyálposztnak

ha az ember a gyerekei bizonyítványáról ír?

Tegnap volt ugyanis kis hazánkban a bizonyítványosztás ama országos napja, mikor is kézhez kapták a tanulók a félévi értesítőt tanulmányi előmenetelükről. Az enyémek is, és a két gyereknek összesen egy darab négyese lett (a többi ennél jobb)! Most mondjátok meg, hát nem tök jó? És az a legjobb az egészben, hogy ehhez én semmit, de tényleg semmit nem tettem hozzá: nem járnak külön tanárhoz, nem tanulok velük, nem kell a nyakukra lépnem, hogy írjanak leckét, egyszerűen maguktól ilyenek! Jó, mondjuk talán a genetikámmal kicsit hozzájárultam, hogy könnyen (és jól) tanuljanak, de ezen kívül tényleg semmit nem teszek. Így születtek, és igazán hálás vagyok érte Istennek, hogy nem kell kínlódni velük (bár, ha kellene, megtenném), nem kell korrepetálásra járatni őket (bár, ha kellene, fizetném a külön tanárt), hanem okosak és szépek. Könnyű nekem.

Ádám kitűnő bizonyítványának azért örülök különösen, mert tavaly nagyon el volt keseredve, mert sokat rontott a 4.-es bizijéhez képest. Viszont az idén vannak tankönyvei, amikből tud tanulni! Mert tavaly volt ugye az, hogy a gyerekeknek nem volt meg néhány tankönyve ,emiatt aztán  leveleztem a KELLO-val , de november végén csak Noémi hiányzó könyvei érkeztek meg, Ádámét nem kaptuk meg. Annyira nem, hogy májusban tisztelettel visszamondtam a rendelést, azzal az indokkal, hogy eleget vártam előző év júliusa óta, a maradék 6 hétre már ne küldjék, inkább utalják vissza a befizetett összeget. Az idén okosabb voltam, nem rendeltem a KELLO-tól semmit, így megvan az összes tankönyv, hurrá! És ennek meg is van az eredménye.

De ha történetesen nem lennének ilyen jó tanulók, akkor is ők lennének a legklasszabb gyerekek a világon :-D!

Sok sikert, gyerekek!

Annyira jó fej az én nagyobbik fiam (is)! Ma voltak az írásbeli felvételik, és ő tegnap délután küldött minden egyes volt osztálytársának, akiről tudta, hogy ma felvételizik a 8 osztályosba (és persze akinek tudta a telefonszámát is), egy-egy sms-t, hogy sok sikert kíván a felvételihez.

Most komolyan, hát hol van még manapság, mikor a legfontosabb erény az ego, és taposunk mindenkit elfelé magunk elől, hogy előbbre jussunk, ilyen érzékeny, kedves gyerek? Büszke vagyok rá nagyon!

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Az alábbi videóval kívánok minden egyes idetévedőnek -vagy direkt ideérkezőnek- áldott, békés karácsonyt.

A felvételen Noémi 2004-es előadása látható. Otthon (még a nagymamámnál laktunk, a 18-20 °C-os szobában, ezért a sok ruha), az ágy tetején történik a karácsonyi műsor prezentációja, néhol Ádám is fel-feltűnik pár pillanatra. 

Jó szórakozást!

Újabb szülinap

Ma van Ádám 11. születésnapja. Mit is írhatnék a nagy nap alkalmából, mint, hogy szép, okos, ügyes, én meg nem vagyok elfogult. De azért a szokásos szüléstörténetet megkapja minden kedves érdeklődő. Íme:

                                                       Ádám születésének története

Mit is írhatnék egy altatásos császármetszésről? Azt, hogy fogalmam sincs, hogy született a gyerekem, mert „nem voltam ott”. De ez azért mégse járja, így egy kicsit hosszabb beszámoló következik.

Ádám is úgy kezdett születni, mint két évvel korábban Noémi: nem és nem akart megszületni. Ezért tekintettel arra, hogy menetiránynak fenékkel volt elhelyezkedve, valamint a 4 kiló körüli becsült súlyára és vödör méretű fejére, a terminus lejárta utáni második napon újra bevonultam a Klinika terhesosztályára. Immáron másodszor voltam azért szállóvendég ugyanott, mert nem szándékozott kibújni belőlem az épp aktuálisan megszületésre váró gyerekem. Ádámnál nem volt annyira egyszerű a dolog, mert a medencevégű fekvésre, nagy súlyára és fejére, valamint Noémi viszontagságos megszületésére való tekintettel az orvos császármetszést tervezett. Annyi „kedvezményt” kaptam, hogy megvárjuk, míg a baba magától ki akar jönni, kicsit vajúdok, utána lesz csak a műtét. 

A második bent töltött éjszakán (pont, mint két évvel azelőtt), inkább hajnalban, 4 óra körül ismerős érzés hasított az aljamba, vagyis a hormonok kést forgattak a derekamban. Azt hittem, lesz egy-két óra nyugalmam, de nem, tíz perc múlva újabb fájás, aztán még egy. Ennek fele se tréfa, jutott eszembe a bölcs mondás, miközben két fájás között sovány malac vágtában inaltam a mellékhelyiség felé, ugyanis ez is pont úgy történt, mint két évvel azelőtt: mit szépítsem, fostam. Mivel most sokkal gyorsabban zajlott minden, mint előző alkalommal, ráadásul az összehúzódások is olyan intenzívek voltak, hogy alig kaptam levegőt tőlük, már a harmadik-negyedik fájás után gondoltam, hogy szólok a nővérnek –most nem szándékoztam megvárni, míg valaki érdeklődik hogylétem felől. De a wc-re rohangálás miatt csak fél 6-kor jutottam odáig, hogy bejelentsem szülési szándékomat a felettes hatóságnál. Mikor ez megtörtént, a szülésznő feldobott a CTG-készülékre. 10 perc múlva le is szedett, mert olyan egyenes vonalat húzott a masina, mintha vonalzóval rajzolták volna (mint később kiderült, ez a szülésznő bénasága miatt volt), így visszaküldött az ágyba, mondván, nyilván csak jóslófájásaim vannak. Nyilván, 40+4-nél jósolgatja a gyerek, hogy megszületne. A papírt megkaptam a lázlapomra, és oldalra fordulva, az ágy szélébe kapaszkodva vártam, hogy jöjjön a vizit, és valaki újra érdeklődjön hogylétem felől. 

Fél 8-kor meg is érkezett két kedves, fiatal orvos, rá is kérdeztek, hogy milyen a közérzetem így reggel. Mondtam, hogy köszönöm a kérdést, remekül vagyok, lassan megszülök. Ó, hát csak nem fájásaim vannak? Ó, hát de, hajnali 4 óta. Ó, hát a műszerek nem mutattak összehúzódásokat. Ó, hát pont letojom, hogy mit mutattak, én akkor is szülök. Ó, hát ha tényleg így gondolom, akkor értesítik a kezelőorvosomat, ő majd megvizsgál. Ó, hát igazán köszönöm az irányomban tanúsított megértést, várom az értesítést, mikor mehetek vizsgálatra. 

Negyed 9-ig bírtam a várakozást, aztán kimentem a nővérpulthoz megkérdezni, hogy mi a jó ég van már, tényleg mindjárt megszülök. Biztos nem néztem ki szépen, mert rám nézett a szülésznő, és azt mondta, hogy oké, csinál egy újabb CTG-t, és ha az mutat fájásokat, majd szól a dokinak. Gépre fel, szülésznő el, én egyedül kínlódtam, és láttam, hogy a kijövő nyomtatványon közel 100%-os erősségű fájások láthatóak. Mit mondjak, megkönnyebbültem, hogy nem hülyültem meg, és nem fantomfájdalmak kínoznak. A kötelező 20 perc helyett 10 perc múlva visszakocogott a szülésznő, ránézett a papírra, sebtében hosszában kettétépte, lerántotta rólam a CTG tappancsokat és elrohant.

Tudtam, mit kell tennem. Először is lekecmeregtem a három lépcső magasságában lévő ágyról, majd elvánszorogtam a szobába a pénztárcámig és a fali telefonról (mobil, ugyan már) felhívtam a férjemet. Akkor ők Noémivel anyósoméknál „laktak”, hogy amíg dolgozik, legyen, aki vigyázzon a gyerekre. Na, felhívtam, hogy ne csináljon semmit, nem ér rá borotválkozni, zuhanyozni, pedikűrözni, hanem ahogy van, ugorjon autóba és száguldjon befelé, mert mindjárt megvan a gyerek.

Utána elkezdtem összepakolni a szülőszobás cuccomat (a rutin, ugyebár), két fájás között. A szobatársaim meg halálra váltan kérdezték, hogy nagyon fáj-e. Hát, mit mondhattam volna? Ugyan, csak egy kis szúnyogcsípés? Nem hazudtam, mondtam, hogy piszkosul fáj. 

Mindeközben az orvost kergették, mert a házban volt ugyan (a kórházban, nyilván nem otthon), de sehol nem találták. Aztán csak meglett, meg is vizsgált, 3,5 ujjnyi méhszáj. Megkérdezte, hogy aludni szeretnék-e vagy inkább EDA, mondtam, EDA. A műtőt hívta, ott viszont közölték, hogy nincs olyan aneszteziológus, aki EDÁ-t csinál (2002-ben volt), így aludnom kell. Mondtam, mindegy, alszom.

Innentől aztán mindenki körülöttem rohangált. A szülésznő előkészített. Egyfolytában kérdezte, hogy nem kell-e még nyomnom. Mondtam neki, hogy nem, ne izguljon már annyira. Ott állt mellettem a borotvával, remegett keze-lába (fiatal lány volt, kb. mint én), félt, hogy valami gáz lesz. Nyugtatgattam, hogy semmi baj, nem lesz probléma, csak csinálja a dolgát. Féltettem magam, nem szándékoztam még megcsonkulni is, ha már úgyis szanaszét kaszabolnak rövid időn belül. Beöntés most nem volt, hála a reggeli hasmarsnak, úgyhogy irány a szülőszoba. Ott a nagyon kedves szülésznők megpróbáltak rámpirítani, hogy miért nem szóltam hamarabb, hogy szülök, most rohanni kell mindennel, a doki szólt nekik, hogy nagyon siessenek, és nem kell-e nyomnom, mert ha igen, azonnal szóljak. Mondtam, hogy nem kell nyomnom, és különben is, elmehetnek a jó fenébe, mert hajnal óta mondom mindenkinek, hogy szülök, de senki nem hitte el, nehogy már most én legyek a hibás. Na, biztos elég határozott voltam, mert ezek után olyan kedvesek voltak velem, hogy csak néztem. Alig tíz perc múlva már a műtőben voltunk, a doki kérdezte, hogy mi tartott ennyi ideig? Utána zöld sapka, zöld csizma, karok-lábak kikötve. Emlékszem, pont úgy éreztem magam, mint egy kiterített béka, még színben is passzoltam. Két slukk a tiszta oxigénből, aztán valami másból, és hipp-hopp már az őrzőben is voltam.

Persze, közben megszületett Ádám 10 óra 18-kor, 3850 grammal és 56 centivel. Mikor felébredtem, a férjem ott volt mellettem, fogta a kezem. Simán lemaradt az egész hajcihőről, egy szót se tudtunk beszélni a műtét előtt. Mondta, hogy hiába sietett, már csak azt látta, mikor becsukódott a műtő ajtaja két oxigénpalackot hurcoló ember mögött. ez a látvány elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön egy kiadós idegroham, mert attól tartott, hogy valami nagy gáz van odabent. Néhány perc múlva felsírt Ádám, kihozták neki megmutatni. Aztán tájékoztatták, hogy én is jól vagyok. Mindenesetre nem volt valami felemelő élmény számára, legalábbis nekem ezt mondta. Én meg nem emlékszem. Megmutatta a műtőben készült polaroid képet, láttam, hogy milyen kis cuki a gyerek, pont olyan, mint Noémi, csak fiúban. Aztán pár óra múlva élőben is megcsodálhattam, édes volt nagyon.

Most is az. Bájos-bújós, kicsit morcos, igéző szemű nagyfiú lett belőle. Már 11 éves. 

Ezt a képet nézegettem órákon keresztül, míg meg nem láttam élőben

Nincs már min izgulnunk

Január vége óta életünk egyik meghatározó eleme Ádám gimis felvételije. Aki figyelemmel követi a blogot, olvashatott egy sikeres írásbeliről, majd részletes beszámolót tettem közzé a szóbeliről. Ezek után egy roppant csalódott bejegyzés  következett. Nem volt könnyű kivárni ezt a másfél hónapot. Többen biztattak, hogy talán mégis sikerült, mert azért mennek gyerekek más 8 osztályos gimikbe is. Mások fellebbezésre bujtogattak. Én meg csak a körmömet rágtam, hogy mi lesz. 

Alig vártam az április 24-ét, amikor is közzé kellett volna tenni a felvételi listát. De ez csak az elmúlt 20 évben volt így, ettől a tanévtől kezdve se a honlapra, se az iskola ajtajára nem teszik fel, sőt, e-mailben sem értesítik a kedves szülőket, hogy mi lesz gyermekük további sorsa. Kizárólag a hivatalos levél nyújthat támpontot. Annyit azért feldobtak a suli weboldalára, hogy legkésőbb 25-éig postára adják a leveleket. 

Már Ádám összes érintett osztálytársa megkapta a leveleket, tegnap a szülőin is ez volt a téma, én meg csak mondtam, hogy nem, mi nem kaptunk értesítést. Pedig szombat óta idegeskedtem folyamatosan, állandó wc-re járkálás, fejfájás nyomorította meg a hétvégémet. Nem, mintha ettől vártam volna, hogy hirtelen ott lesz a levél a postaládában. Tegnap kínomban, a szülői előtt még anyukámhoz is beugrottam, hátha tévedésből oda küldték a levelet (az ő címe is rajta van a lakcímkártyán), de ott sem volt. 

Épp az igazgatónővel való  beszélgetésemet tervezgettem -biztos voltam benne,hogy nekünk nem is küldtek semmit-, mikor kinéztem, és láttam, hogy járt már a postás. Megérkezett a papír! A boríték méretéből már sejtettem, hogy mi lesz benne (elutasítás esetén vékony boríték, sikeres felvételi esetén vastag boríték jár a delikvenseknek). Vastag boríték. Felvették. Ráadásul egy osztályba kerül a legjobb barátjával. Kell ennél több a boldogsághoz?

Fél pont...

Úgy tűnik, Ádámnak nem sikerült a felvételi a gimibe :-(. Nagyon el vagyok keseredve, de nem azért, mert nem sikerült, hanem miatta. Annyira akarta, semmiben nem szeretett volna lemaradni Noémi mögött, és tessék. 

Megmondom őszintén, a jól sikerült írásbeli után eszembe sem jutott komolyabban, hogy esetleg nem veszik fel. A szóbelire nem mentünk be (talán be kellett volna....), Ádám nem akarta, de ezek szerint elég rosszul sikerült neki (30 pont az 50-ből), pedig ugrálva jött ki, hogy könnyű volt. 

60 gyereket vesznek fel, az utolsó felvettnek 165,5 pontja lett. Ádám a 62. helyen van 165 ponttal. Pedig az írásbeli után a legjobb 30-ban benne volt. A legjobb barátjának sikerült, 38. lett, pedig az írásbelije sokkal rosszabb lett, mint Ádámé.

Meg ugye mit szólnak az iskolában??? Ez Ádámra nézve gáz, mert nagyon jó tanuló, és mindenki készpénznek vette, hogy felveszik. Remélem, hogy nem fogják csúfolni miatta! Ettől félek még nagyon, olyan gonoszak tudnak lenni a gyerekek.

Mindegy, nekünk akkor is ő a legjobb. A miértekre nem vagyok kíváncsi, bízom benne, hogy ez most azért alakult így, mert Isten valami mást készített neki. Valami jobbat. De mit?

Á, most elkeseredett vagyok, zaklatott és dühös magamra, hogy miért nem ment be valaki vele a szóbelire, így legalább nem gyötörne a kétség, hogy vajon mennyire volt gáz, amit mondott.

Felvételi 2.0

Aki olvasta ezt a bejegyzést, tudja, hogy Ádám 8 osztályos gimnáziumba készül. Tegnap volt a szóbeli megmérettetés.

Aki még nem csinálta volna végig, annak mondom, hogy a tisztítókúrának tökéletesen kiváló módja gyermekünk felvételijére való várakozás. Már, ha hajlamos az ember a stressz kiváltotta hasmenésre. Jelentem, én hajlamos vagyok. A többiről nem nyilatkozom.

Ádám úgy döntött, hogy mindkét szülőjének jelenlétét kívánatosnak tartja a szóbeli elbeszélgetés közben. Ezért össznépileg felvonultunk, és helyet foglaltunk a izgulók számára odakészített padon. Nagyjából 30 perccel a behívás tervezett időpontja előtt érkeztünk -ezt kérték tőlünk, hátha gyorsabban haladnak, mint tervezték. A várakozók közölték, hogy körülbelül fél órás csúszásban vannak. Éljen. Noéminek azt mondtam, hogy nagyjából egy óra hosszáig kell Simire vigyáznia. Akkor már sejtettem, hogy nem így lesz.

Vártunk, vártunk, közben ki-be mentek a gyerekek, majd kijött az egyik tanárnő, és közölte, hogy ők most tartanának egy negyedórás ebédszünetet, mert már nem bírják tovább. Így ahelyett, hogy hamarabb került volna sorra Ádám, az eredeti időponthoz képest 50 perces késéssel jutott be. Egyedül. Mert, miután senkivel nem ment be szülő, ő is úgy döntött, hogy egyedül birkózik meg a feladattal. 

Várakozás közben szóba elegyedtem a mellettem ülő anyukával, majd, miután ők elmentek, jött Noémi barátnőjének a családja: ők is a kisebb csemetét kísérték el. Velük is váltottam pár szót, aztán jött is ki Ádám, meglehetősen jó kedvvel ugrándozott kifelé. Szerinte tök könnyű volt, jó lett a matek példa (bár volt benne számolási hiba, a végeredmény stimmelt), az olvasás is jól ment, beszélgetni meg tudott. Azért kíváncsi vagyok, hány pontot szedett össze a végére.

Az ideiglenes felvételi listát jövő héten szerdán teszik közkinccsé. Addig még izgulunk...

Felvételi

Már több mint egy hete esett, hogy Ádám megírta az előfelvételijét a nyolc osztályos gimibe (azóta már a pontjait is tudjuk, egész jól sikerült neki, be is adjuk a felvételi lapot). Immáron másodszorra éltem át irtózatos gyomorgörcsöt és idegbajt, mialatt gyermekem élete első komolyabb megmérettetésén vett részt. 3 éve még nem, de most eszembe jutott, hogy saját jó anyám mennyire be volt rezelve a felvételim előtt. Akkor nem értettem, mondjuk, annyira most sem, de legalább már tudom, mit érzett.

Ennek már sok-sok éve, mikor én egy még nem is létező középiskolába felvételiztem. Két ok miatt jelentkeztem: egyrészt, mert "nulladik" helyként lehetett megjelölni (Van manapság még ilyen?), így, ha nem vesznek fel, nem számít, másrészt, mert a vadonatúj iskolát pontosan a házunk tőszomszédságában építették. Így az agglomerációban lakó középiskolások életét megkeserítő napi 2x2 óra utazást megspórolhattam magamnak. Már, amennyiben felvételt nyerek az akkor már két éve beharangozott, "elit középiskolaként" induló intézménybe, amit csupa igen-igen jó tanuló, helybéli és a környező településekről válogatott, kiváló kvalitásokkal rendelkező tizenévesekkel kívántak benépesíteni. A megbízott igazgató a város (és a környék) összes iskolájában kampányokat tartott, ecsetelvén a leendő oktatási intézmény összes előnyét: rengeteg nyelvóra választható nyelvvel -egyik sem az orosz; latin nyelv tanulása -ez miért volt előny, a mai napig nem tudom; egyenruha viselése -én még hordtam iskolaköpenyt, úgyhogy az egyenruha nem zaklatott fel; szigorú, konzervatív értékeken alapuló házirend -a rendszerváltás évében jártunk, a szigorúság nem volt újdonság, de nem hiszem, hogy ez lett volna az a mézesmadzag, ami a sok nyolcadikost az iskolába vonzotta. Nyilván az sem nagyon érdekelt senkit, hogy választhatunk a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola között, ha leszünk olyan okosak, és bejutunk.Tartok tőle, hogy a jelentkezők többségét ugyanaz a cél vezérelte, mint engem: ez a suli közel van, pont jó lesz nekünk. A többit maximum a szüleink értékelték. A beharangozó kampánykörút olyannyira sikeres volt, hogy a 60 helyre 300-nál is többen jelentkeztünk.

Januárban írásbeli. Nem ám központi, mindenki egy napon az egész országban, á, dehogy. Akkoriban, ha valaki volt olyan eszement, és mondjuk 5-6 középiskolába is beadta a jelentkezési lapját, akár egész januárban (a nulladik helyen jelölhető iskolákba) és februárban (a "sima" iskolákba) járhatott heti rendszerességgel felvételizni, írásban vagy szóban (vagy mindkettőben), ahogy éppen a választott oskola megkívánta. A végére egész komoly gyakorlatra lehetett szert tenni, arról nem is beszélve, hogy minden egyes felvételi igazolt távolmaradást jelentett a suliból. Feltéve, ha nem egy olyan iskolába szeretett volna bejutni az ember, ami tulajdonképpen még nem is létezett. Mert akkor egy kölcsön általános iskolában, szombaton kellett megejteni az eljárást, mindenféle lógást nélkülözve. Ilyen az én formám...

Tehát egy januári szombaton indultam útnak, hogy megbirkózzam életem első igazi nagy feladatával. Csak egy picit izgultam, azt hiszem jogosan. Attól féltem, ha ez nem sikerül, akkor mekkora gáz lesz, hogy a legjobb tanulót nem vették fel. Micsoda szégyen, mekkora blamázs, rettenet! Ha jól belegondolok, azért kellett jól megírnom a nyavalyás felvételit, hogy ne bőgjek le az osztálytársaim előtt. Anyukám párás szemmel indított utamra, hogy aztán ügyes legyek ám, nagyon figyeljek, ne siessek, ellenőrizzem a feladatokat, használjam ki az időt. Ilyen és ezekhez hasonló anyai jótanácsok birtokában kezdtem neki a dolgozatoknak. A magyarral nem volt gond, emlékeim szerint csak egy fogalmazást kellett írni (de lehet, hogy egy teszt is volt az elején, 23 év távlatából elhomályosulnak az emlékek...), a matek, hát... Kicsit furcsálltam, hogy a mi oszlopunkban ülők még bőszen körmölnek (A és B csoport volt, ugyebár), míg a másik oszlopban ülők már nyújtózkodnak, szöszmötölnek, sőt, néhányan arra is vetemedtek hogy 30 perc után kivigyék a dolgozatot, mondván, ők már be is fejezték. Én meg a 45 perc elteltével sem tudtam befejezni, csak abbahagytam, mert muszáj volt.

Hazatérve anyukám remegő hangon kérdezte, hogy mi volt, mondtam, hogy semmi. Megírtam, ennyi. De mégis, könnyű volt? Az. Mi volt benne?  Feladatok. Milyenek? Mégis, nem mindegy? (Itt jegyezném meg, hogy az én gyerekeim is kb. ennyire bőbeszédűek, ha iskolai teljesítményeikről faggatózom.) 2 hét múlva jött az értesítés: magyar 40/40 pont (éljen), matematika 40/17 pont (hú, de gáz), és ezzel a csodálatos eredménnyel belépőt nyertem a szóbeli elbeszélgetésre, melynek időpontja valamikor márciusban lesz. Szülővel és ellenőrző könyvvel leszek szíves megjelenni.

A megjelölt napon (persze, hogy szombat volt ez is, a kölcsön iskolában) ellenőrző könyvemet és anyukámat a hónom alá csapva el is indultam elbeszélgetni. Várakozás közben meglepődve vettem tudomásul, hogy rajtam kívül mindenki tanul. Volt akinél magyar könyv, másnál matek cucc, sőt, akadt, akinél kémia(!) tankönyv itta az izzadságot a delikvens tenyeréről. Anyám kérdezte, hogy én melyik könyvemet hoztam magammal. Mondtam, hogy az ellenőrző könyvemet, mert azt kérték. És különben is, én BESZÉLGETNI jöttem, ne kérdezgessenek tőlem semmit. Anyukám alapjáraton is eléggé izgulós fajta, így már addig is rogyadoztak a térdei az idegességtől, de akkor már félő volt, hogy mentőt kell hívni hozzá. Végül kibírta élve, amíg ránk került a sor. Addig a kiérkezőktől megtudtam, hogy sok tanárral fogok szembe kerülni, akik mindahányan valamely tudományterület szakavatott ismerői, és azért vannak jelen, hogy feltérképezzék a jelentkező bizonyos tantárgyakhoz való viszonyát. Persze, nem az érzelmi kötődésre voltak kíváncsiak, inkább arra, mennyire mélyen ismeri a nebuló az adott tantárgy bugyrait. Így hát volt, akihez történelmi máshoz földrajzi, megint máshoz a biológia tárgyköréből való kérdést intéztek. Szép kis beszélgetés, mondhatom...

Bementünk, majd rögtön az első kérdést nem is tőlem, hanem jó anyámtól kérdezték, még pedig azt, hogy rosszul van-e. Mondta, köszöni, jól van, elhitték neki. Aztán én kerültem terítékre. Maga az Igazgató Úr (magyar-történelem) kérdezte meg, hogy miképp lehetséges, hogy maximum pontos magyar dolgozat mellé képes voltam egy 17 pontos matekot prezentálni. Még válaszolni se tudtam, mire meg is felelte a saját kérdését: " Ja, "B" csoport volt? Ó, azoké mind rosszul sikerült, az sokkal nehezebb volt, mint a másik." 

Így, az első kérdésen szerencsésen túl is voltam, majd Arany Jánosra terelődött a "beszélgetés". Elmeséltem, hol született, meg egy-két dolgot, ami épp eszembe jutott róla. Tudok-e verset tőle? Családi kör. Idézni tudok-e? "Este van, este van: kiki nyúgalomba!..."  Addig tudtam, hogy "nagyot koppan akkor, s azután elhallgat". Az ez utáni sorokat -nagyjából a vers 99%-át- csak tartalommondás szintjén tudtam volna idézni, ezért gondoltam, itt majd megállok, és bátran megkérdezem, hogy elég-e. Már nyitottam volna a számat, mire a tiszteletre méltó Igazgató Úr közölte, hogy hagyjam abba, látja, hogy tudom. Aha. Hát persze, hogy tudom, én ne tudnám?! Azt hiszem, Arany János döntötte el a sorsomat. Itt még volt egy rövid párbeszéd arról, hogy hová adtam még be a jelentkezési lapomat (két közeli gimnáziumba). Válaszomat hallván a direktor felugrott ültéből (anyukám majdnem elájult), és felbődült (anyukámat majdnem újra kellett éleszteni), hogy "De hát oda minden hülyét felvesznek!" Nem akartam humorral elütni a dolgot, hogy akkor nekem pont jó lesz, mert épp azt közölte a vezér, hogy megígéri nekem, felvesz a gimnáziumba, mert nagyon jó lett a magyar dolgozatom, és látja, hogy irtó tehetséges vagyok. Reméli, hogy oda szeretnék menni, nem a közgázba (naná, hogy nem, olyan matekkal), mert a matek felvételim miatt azt nem ajánlaná. Majd biztosított róla, hogy találkozunk még. Tényleg találkoztunk.

Akkor még nem tudtam, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy egy családi tradíciót keltettem életre azzal, hogy a szomszédba jártam gimibe. Mert a húgom is ott tanult, 3 éve Noémi is oda jár, és, ha minden jól megy, Ádám is folytatja majd a hagyományt, és jövőre ott kezdi meg az ötödik osztályt. Csak még hátra van egy szóbeli elbeszélgetés... Amin én nem akarok részt venni, mert biztos, hogy rosszul lennék az idegességtől. Hogy bírta ki anyukám élve azt a pár percet, nem tudom. Nekem már most 200 a vérnyomásom és remeg a kezem, ha csak rá gondolok is...

Nosztalgia képekben vol 3.

És van néhány olyan kép is, amin ketten vannak rajta. Íme!

Ölelős-szeretős

Egy ágyban az ellenséggel :-)

A kedvenc képem

Ádi "tojtája"

Alul apa van, de ő nem látszik

Ez igazán nem sok kép, így gondoltam, feldobom a bejegyzést néhány aranyköpéssel, amit a gyerkőcök "micimackós füzetében" őrzök. Jó, leginkább Noémitől vannak jópofa beszólások, ő nagyon hamar kezdett beszélni, és előrébb járt a nyelve, mint az esze :-).
No, akkor jöjjön néhány morzsa.

Noémi megmagyarázza (18 hónapos):
-Megsimogatom Apát, hogy ne legyen morgós.
-Rálépek a kutyus farkára, hogy ne ugasson.

Egyszer lehorzsolta a kezét, de nem vette észre, csak kézmosáskor, mikor fájt neki (3 évesen):
-Jaj, anya, van egy bibi a kezemen!
-Látom, valami lehorzsolta.
-Nem, lemosta a víz a bőrömet.

Szintén 3 évesen, egy náthás időszakban...
Tisztába kellett tennem Ádámot, mert bekakilt, miközben Noémi tájékozódott:
-Jó büdöset kakilt az Ádi, ugye?
-Bizony.
-De én nem érzem, mert nem én vagyok az anyukája.

Ugyanebben az időben a nagymamámnál. Bekente a száját szőlőzsírral, mire megkérdezte tőle az unokatesóm:
-Cserepes a szád, Noémi?
-Nem, szőlőzsíros.

4 évesen, mikor oviba került:
-Jó az ovi, csak kár, hogy tönkre tette az életemet.
-Miért?
-Mert nagyon korán kell reggel felkelni. (Valóban korán kellett, 3/4 6-kor).

Az első ovis köhögős betegség idején megkérdeztem tőle, hogy mikor köhög, nem birizgálja-e valami váladék, és közben mutattam magamon, hogy hol (a torkomnál). Mire ő:
-Nem birizgálja semmi a vállamat.

Az udvaron:
-Anya, ez milyen növény?
-Tyúkhúr.
-Ezen pengetnek a tyúkok?

És akkor Ádámtól is kettő, hogy ne maradjon ki.
Ő a "félrebeszéléseiről" volt híres:
-Add ide, Noémi, azt a kis labdát meg a "penészütőt" (teniszütőt), mert azzal szeretnék játszani!

Pécsre autózunk, hulla fáradt:
-Aludj már kisfiam, látom, hogy álmos vagy!
-Nem, anya, mert én "alhatatlan" vagyok!

Nosztalgia képekben vol.2.

És akkor jöjjenek a csillagszemű nagyfiam, Ádám képei.

2 hónapos-tiszta Simi :-)

Féléves

Picit komoly

Álmos

Süni

Apa sapkája pont jó :-)

Szülinapi motor

Csodaszem

Ritka pillanat- vigyori kép

2009. 09. 01.

Leszármazottaim

Nem sok blogot követek figyelemmel, de úgy tűnik, anyatársaim viszonylagos rendszerességgel adnak hírt csemetéik aktuális paramétereiről. Gondolom, egy rendes anya ezt csinálja, avagy a mami-blogoknak ez lehet az egyik fontos alapvetése. Azt nem tudom ígérni, hogy az összes gyerekről sokszor sokat fogok írni. Egyrészt, mert a nagyok már tényleg nagyok, nem változik a kiterjedésük semmilyen irányban túl intenzíven, tudnak járni, beszélni (jó Ádám rendesen raccsol, de ez mindegy), és minden egyéb alapképesség birtokában vannak. Másrészt, mert nem nagyon kívánok a lelkükbe taposni azzal, hogy mindent kitálalok róluk (erre különösen Noémi érzékeny, még képet se tehetek fel róla), főleg, hogy egyelőre nincs is tudomásuk arról, hogy a jó édesanyjuk blogot vezet. De ugye itt van nekünk Simon, aki még friss, ropogós, zsenge gyermek, napról napra változik, és még nem tud tiltakozni az ellen, hogy nagyközönség elé tárjam. Úgyhogy, őt fogom leginkább tálcán kínálni, annál is inkább, mert itthon vagyok vele, és minden, ami velem történik, az gyakorlatilag vele is történik.

Azért az aktuális alapadatokat megadom, így lehet a későbbiekben is -kis fejszámolással- következtetni, hogy melyik gyerekem épp milyen idős, hányadikba jár stb.

Noémi, 2000. 05. 20., hetedikes, magas, vékony, szőke, szemüveges, okos, táncol, zongorázik, olvas (mindig). Jó gyerek.

Ádám, 2002. 06. 12., negyedikes, átlagos magasságú és testalkatú, barna, okos (matematikus), karatézik és gyógytesire jár (Ez már nagyon személyes infó, ugye?). Jó gyerek.

Simon, 2012. 05. 21., 4 hónapos és 1 napos, 6700 g (az itthoni mérleggel mérve) és hatvanvalahány centi, jelenleg már majdnem kopasz, néha forog, ügyesen játszik a kezeivel, nyálzik, eszik, alszik, kakál (az összes tudománya közül ebben a legjobb) és csak ritkán sír. Jó gyerek.

Láthatóan 3 jó gyerekem van, mindenkinek ilyeneket kívánok. Az nem biztos, hogy ők minden gyereknek ilyen anyát kívánnak, mint amilyen én vagyok. 

Vagyunk még ugye mi ketten a férjemmel, így adjuk ki családilag a "csillagos ötös"-t, de magunkról aztán végképp nem akarok titokzatos információkat megadni, legyen elég annyi, hogy:  

Apa és Anya, még nem annyira öreg (hogy bevállalta a 3. gyereket is) és nagyjából mindenben átlagos. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Apa az átlagosnál sokkal jobb APA...