Minden a tervek szerint történik

Mondjuk, hogy kinek a tervei szerint, azt nem tudnám megmondani, de hogy nem az enyémek szerint, az biztos.


Ez nem történt
Azt hittem, ilyenkor már boldogan mutogathatom a kertünk és a házunk "ilyen volt-ilyen lett" fotóit. Az manapság úgyis nagyon trendi, mi meg épp renoválásra készülünk, hát akkor miért is ne? Na akkor elmondanám, hogy a kertünkben, oppardon, az udvarunkban egyetlen kapavágás sem esett, nem darab kavics vagy növény nem került a helyére. Ugyanezt tudom elmondani lakhelyünk enteriőrjéről is. Bár ide bentre nem is terveztem fenyőmulcsot és apró murvát szórni, de kifesteni és bútort cserélni igen. Alig két hét van már vissza a szünetből, és se szép kert, se szép ház nincsen. Annyi változás van csupán, hogy a kanapénkra anyósom által varrt huzat gyakorlatilag végképp megadta magát, és két helyen is ronggyá szakadt. Igazán felemelő látványt nyújt. Most nem tudom hirtelen, hogy dobjam-e ki, és nézzem a kimoshatatlan foltokkal teli kárpitot, vagy inkább továbbra is szemléljem fájón a cafatokra szakadt huzatot?

Nem rendeltünk konténert sem, hogy az új bútorok miatt feleslegessé vált ócska régieket elvitessük. Mert ugye nincsenek újak, hiába gyalogoltunk kilométereket ilyen-olyan bútoráruházakban a földi valóságban és virtuálisan egyaránt, semmiféle megoldásra nem jutottunk.

Terveztem egy szobakerékpárt vásárolni, mert úgy gondoltam, némi aerob mozgással megtámogatva könnyebben sikerülne leadnom azt a 2 kilót, amit még tavalyról maradt a fenekemen, és így elérném az áhított 55-öt. Nem vettem szobabicajt (a férjem nem támogatja), pedig orvosi utasítás szerint is kondíciónövelést kellene eszközölnöm. És 2 kilót se fogytam, ellenben pont ennyit híztam, ezt nem akartam megosztani, de kicsúszott az ujjaimon. Hiába szándékoztam én diétázni, az van, hogy konkrétan egész nyáron kajamaradékon élek, mert sajnálok kidobni mindenfélét. Ezért aztán a tészták, főzelékek, kenyerek, satöbbik számolatlanul csúsznak le a torkomon, és nem dolgozom, jövök-megyek annyit, mint dologidőben, úgyhogy nő a sejhajom. De ma erőt vettem magamon, kivágtam a hűtőből minden - jó, majdnem minden- maradék ételt, megettem az utolsó, szülinapomra kapott Túró Rudit, és innentől fogva nem vagyok hajlandó olyan ételt enni, amit amúgy nem akarok megenni.

Nem beszéltem németül. Pedig nagyon terveztem, hogy amíg a házunk két német tinédzser megszállása alatt sínylődik, leporolom német nyelvtudásomat, és kicsit élvezem, hogy meg tudok szólalni a magyaron kívül más nyelven is. Hát nem tettem. Pedig szerintem jobban beszélek közel 20 évnyi hallgatás után is németül, mint a nálunk állomásozó srác magyarul, mégse mertem megszólalni. Nehogy hülyének nézzen és kiröhögjön a két fiatal.

Már a szezon elején észleltem, hogy a tavaly vásárolt gagyi szandálom kezdi megadni magát, így szent esküvéssel fogadtam, hogy mindenképpen veszek másikat. Meg egy olyan bebújós cipőt is, talán balerinát, vagy hasonlót. Tényleg megpróbáltam, több ízben is kísérletet tettem minimum egy pár nyári lábbeli vásárlására, de mivel még mindig nem szakadt el -teljesen- az a fránya tavalyi, nem bírtam rávenni magam a vásárlásra.


Ez történt
Voltunk nyaralni. Nyíregyházára mentünk a tavaly már jól bevált szokás szerint egy kedves baráti családdal. Ők most egy másik család, nem a tavalyiak, viszont kezdenek elfogyni a kedves baráti családok, és szerintem terjed is a hírünk, hogy évről évre beletrollkodunk valakinek a családi nyaralásába, úgyhogy minden bizonnyal jövőre magunk megyünk nyaralni. Sajnos képek nem nagyon vannak, most valahogy nem készítettem, csak az állatkertben, de nincs kedvem zebra, bivaly, víziló és elefánt képekkel terhelni a blogot. Emberképeket nem is készítettem. Legalábbis publikusakat nem.

Megjavították a mosó-és mosogatógépünket is. A mosógép 17ezerbe került, és kiderült, hogy a 7(!) éves masinánk már matuzsálemnek számít a mosógép-univerzumban. A mosogatógépünk a maga 11 évével szintén igen idősnek, de jól karbantartottnak találtatott, és 7 ezer forintért megmondta a szerelő, hogy a gépnek semmi baja nincs, csak a "reset" gombot kellett volna használnunk. Azóta is kiválóan működik mindkét cselédem.

Egész nyáron mostam. Szerencsére ma lehűlt annyira a levegő, hogy elkezdtem a felgyülemlett több köbméternyi vasalni valót eltüntetni, de a siker csak átmeneti, mert 5 garnitúra ágyneműt mostam ki.

Elmentek a nagyok táborba. Pont jól időzítették, tegnap mentek, és mire megérkeztek az amúgy sátortáborba, már megérkezett esővel és széllel a hidegfront is. Jól el is áztak, mire felverték a sátrakat, de bíztak/bíztunk a legjobbakban. Mivel egész éjjel megállíthatatlanul zuhogott az eső, korán reggel megírtam az idei első aggódó anyai sms-emet Noéminek, hogy élve megúszták-e a felhőszakadást. Persze, megúszták. Ő és a barátnője a modern sátorban gond nélkül, de Ádám és a barátja szó szerint úsztak apósom 40 éves sátorszörnyében. Szerencsésen kimentették őket, és csak alig ázott el valamijük (mondjuk pont a hálózsákoknak sikerült), de ventilátorral és miegyébbel megszárítgatták. Nem száműzték vissza a gyerekeket a már fedett medencévé változott sátorba, hanem a kőházban éjszakáztak. Jelenleg a férjem épp a vadiúj, frissen vásárolt sátrukat állítja fel a táborban, még jó, hogy Gödöllő nincs túl messze tőlünk.

Egyelőre ennyi. Holnap mindenképpen készítek néhány fényképet az "ilyen volt" albumba, és legalább pár gazat kihúzok az udvaron, hogy végre történjen valami.

Trópusi hangulat a búskomor őszben

Rengetegen mondták már, hogy egy szárítógép elengedhetetlen a nagycsaládosoknak, de nem nagyon hittem, mert eddig is megszáradt bármelyik évszakban minden ruha, igaz, télen mondjuk 2-3 nap alatt, de megszáradt és kész. Néha azért el-eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha..., de mikor megnéztem, mennyibe kerül egy normálisabb fajta, egyből lemondtam róla. Most viszont ott tartok, hogy bárkinek a fél karját adnám egy szárítógépért.
 Noémi holnap hajnalban megy Németországba egy hétre, és minden normális 16 éves lányhoz hasonlóan ő is folyamatosan ugyanazt a pár kedvenc ruháját hordja, amiket természetesen magával akar vinni. Ezért tegnap este két adagot mostam, ma már hármat. A házban trópusi hangulat uralkodik, azt várom, hogy valamelyik zugból előugorjon egy pálmaágat lengető karibi fiú, hogy így mérsékelje a bent uralkodó 120%-os páratartalom ártalmait. A cirkó fűt, mert mindenhol ruhák lógnak és száradniuk kell, az amerikai konyhának köszönhetően a gőz is belengi a teret, és most készülök beizzítani a vasalót, hogy az eddig megszáradt ruhákat be lehessen pakolni, illetve a félszárazak teljesen szárazak legyenek. Legalább a nap kisüthetne egy kicsit :-P.

És még csak most kezdődik az ősz. 

Csak keményen!

Csendben dünnyögök a férjemnek a telefonomra vadászva: Jó ég, mit akar már megint? Ha nekem most is azt mondja, hogy átküldött valamit, amit nézzek át és javítsak ki, biztos nem állok neki este negyed tízkor! Azért mindennek van határa!

Én: - Szia!
Ő: - Szia, figyelj, átküldtem neked valamit, átnéznéd? Ez most nem olyan hosszú mint a múltkor, csak gyorsan csináld már meg, légyszi, nagyon fontos lenne!
Én: - Jó, persze, megyek, mindjárt nézem...

Most megyek is, mert javítanom kell valami óratervezetet vagy mit.

Kertészeti analfabéta is vagyok

Tudom ám, nem most jöttem rá, de ma megint kiderült. Hozott be az oviba a kolléganőm vagy 3-4 hete a múltkor valami szobanövényt, amit ő majomfának hívott, ellenben én gumifaként ismerem, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy hozott be hajtásokat, én meg hazahoztam kapásból négyet egy lila színű nejlonzacskóban, amit odahelyeztem a konyhaablakba, majd hetekre megfeledkeztem róla. Azért hoztam el rögtön többet, annak ellenére, hogy én nem szeretnék se majomfát, se gumifát nevelni, hogy hátha megmaradnak, vagy legalább egy, és kiderül, hogy mégis értek hozzá. Mondjuk, ha értenék, meg úgy kicsit komolyan is venném a fellángolás után még pár nappal is a dolgot, nyilván nem hagyom lila nejlonban az ablakban a növényeket hetekig aszalódni. De hagytam. Egészen addig, amíg a múlt héten ugyanaz a kolléganőm megint be nem hozott valami egészen más növényt (csokrosindát, ezt ismerem), amit szintén nem akartam nevelni, de mégis hoztam haza pár hajtást, mert állítólag ez pont olyan igénytelen, mint a majomgumifa, majd ezt pedig kék csíkos nejlonban feledtem 3-4 napig valahol. Egy mappa alatt leltem amúgy rájuk, és megkönyörültem a nyomorultakon, beletettem egy joghurtospohárnyi vízbe az összes gumifát és csokrosindát, amíg végső döntésre nem jutok felettük. Ma végül döntöttem, mert ma megint hoztam haza a kolléganőm szobanövény-arzenáljából való hajtásokat, és ez már tényleg tetszett, annyira, hogy kiderítettem az internet segítségével, hogy botkaktuszt szándékozom ültetni.

Úgy voltam vele, ha már hazahozom, akkor elültetem a többit is, meg ha már belekezdek a lakás összemocskolásába, akkor a halódó orchideáimat is átültetem. Annyiszor elhatároztam már, hogy igazán jó gazdája leszek a növényeimnek, hogy mindenféle virágfölddel és virágtáppal bírok, meg is néztem, hogy melyiket mibe kell ültetni. Szerencsére mindegyiket ugyanolyan általános virágföldbe, kivéve persze az orchideákat, de azt amúgy is tudtam. Bele is ültettem, csak hát akkor derült ki, mikor csomagoltam el a földet, hogy a másik zacskót vettem elő, és az összes növényt savanyú virágföldbe ültettem. Remélem, nem lesz nagy bajuk, bár, az a növény, ami kibírta az egy hónapnyi lila zacskóban sínylődést, szerintem a savanyú virágföldet kifejezetten kánaánként éli meg. Remélem, a botkaktusz is.

Jó lesz a vége?

Az úgy volt, hogy a húgom vagy két hete felhívott, és hatalmas lelkesedéssel mondta, hogy de jó, itt a lehetőség, hogy anyukám végre beváltsa a Siminek tett ígéretét, és lemenjen vele vonattal Pécsre, egy egész hétre. Sőt, Ádám is mehet vele, ami meg aztán már tényleg a kihagyhatatlan lehetőségek netovábbja. Kicsit félve kérdeztem meg, hogy mi is volna az utazás apropója, mire ő, hogy hát vasárnaptól csütörtökig (vagy péntekig, de ez még nem biztos) elmenne a Balatonhoz, és gyerekvigyázás szükségeltetne a fiúk mellé. Ja, vagy úgy. Én már akkor pontokba szedtem aggályaimat, és közöltem is vele, hogy
1.) Anyukámra nem biztos, hogy szívesen rábíznám a 4 fiút ennyi időre,
2.) Simi még sose aludt nélkülünk csak 2-szer  egy éjszakát, ilyen hosszú ideig meg aztán pláne,
3.) Ádám természetét ismerve egyáltalán nem tudom garantálni, hogy hajlandó lesz kilépni a szobájából, főleg több napra, hiszen ezen a nyáron már kétszer is elment nyaralni.
Mindenesetre megbeszélem a férjemmel, mondtam, és úgy váltunk el, hogy másnap beszámolok a beszélgetés eredményéről. Na, a férjemnek is pont ezek voltak a terv neuralgikus pontjai, viszont kitaláltuk (hogy ki, azt már nem tudom, lehet, hogy még a tesóm, mikor először beszéltünk?), hogy mi volna, ha anyu levinné a gyerekeket, és félidőben cserélnénk. Így tényleg minden jó lenne: Simi végre vonatozhatna anyuval, anyukám se kapna idegbajt a panelban a fiúkkal, a tesóm is nyugodtan elmehetne nyaralni, sőt, mivel Noémi épp akkor megy táborba, 2 napig egy gyerek se lenne itthon. Hiába na, nem vagyok egy szuperanya, így aztán a 2 nap gyereknélküliség mézesmadzagjára ráragadtam, és igent mondtam erre a lehetőségre. Anyukámmal is megbeszéltük, bár először győzködött, hogy ugyan már, ellesz ő a fiúkkal akármennyi ideig, de megjegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy én szívesen maradnék egyedül annyi ideig a nagyimmal és a nagybátyámmal...

A terv készen állt, még Ádám se húzta a száját az utazás hallatán, de akkor jöttek a problémák.
1.) A nagymamám (a másik, nem aki mellettünk lakik) mondta, hogy utazik Németországba, és előtte feltétlenül menjünk be hozzá a gyerekekkel. Oké. De neki csak és kizárólag a szombat jó, ami ugye az a nap, amikor a terv szerint anyu utazik a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem lehetne-e máskor, mert így az összes csomaggal kell bemennünk tömegközlekedve, mert a férjem pont azon a hétvégén nincs itthon, úgyhogy nem tudunk autóval menni, ráadásul onnan még a pályaudvarra is ki kell bumlizni, nyilván a csomagokkal. Nem, másik nap semmiképpen nem jó. Jó, akkor legyen így.
2.) Szerveződni kezdett egy főiskolai csoporttalálkozó, ami végül arra a péntekre került, amikor a tesóm lehetséges, hogy már itthon lesz a nyaralásból. Vagyis, nekem csütörtökön mindenképpen haza kellett volna jönnöm. De úgy voltam vele, hogy ha nem biztos, hogy tud maradni péntekig, akkor jöjjön haza csütörtökön, és én is haza tudok utazni, ha máskor nem, akkor a péntek reggeli vonattal, így én is a pályaudvarról érkezem, mint a csoporttársaim, hahaha.... Nem, az semmiképpen nem jó, mert mindenképpen péntekig akarnak maradni, ha lehet. Inkább cseréljünk anyuval, menjek le én a gyerekekkel, és anyu jön utánunk kedden, és akkor cserélünk. Jó, akkor legyen így.
Anyukám győzködött, hogy majd jön hétfőn, de én lebeszéltem róla, mondtam, hogy elég kedden vagy szerdán, csak beszéljük meg előre, mikor jön. Végül a keddben maradtunk.
Ez jó is volt, mert marad 2 napom arra, hogy kipakoljam a tetőtérben a gardróbot és a sufnit leendő fürdőszobánkat, és a találkozóra is el tudok menni. Most biztos elképesztően felháborítónak tűnik a hozzáállásom, de nagyon örültem a gyerekmentes napok lehetőségének. Mióta Simi megszületett, még nem volt olyanra példa, hogy egyszerre ne legyen otthon a három gyerek, kivéve persze azt az időt, mikor mindannyian a korosztályuknak megfelelő közintézményben voltak, de akkor meg én dolgoztam, ugye. Ebből a szempontból nagyon irigylem a tesómat, mert csak ezen a nyáron a fiait kétszer 1 hétre vitte el az apjuk nyaralni, voltak már anyósánál is talán 2 hétre, és most meg ő akar meglépni egy gyerekmentes nyaralásra. Mi ez, ha nem a Kánaán, kérem. És tudom, hogy azért szülte az ember a gyerekeit, hogy velük legyen, meg minden, de 4 évente 2-3 nap gyerek nélkül azért nem olyan sok, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznem amiatt, hogy nincs otthon legalább egy gyerek a sokból. És most sem holtig tartó láblógatást terveztem, hanem a lomtalanítás előtti kirámolást, ami azért sokkal könnyebb úgy, hogy nem kell mellette 3 gyerekre főzni (én elvagyok hideg kaján is), a legkisebbet teljes ellátásban részesíteni: étellel kiszolgálni, feneket törölni, ebéd után altatni, esetenként szórakoztatni is.

Na, az lett a dolog vége, hogy szombaton én beutaztam a három gyerekkel, dugig tömött sporttáskával és két hátizsákkal a nagymamámhoz, onnan eltömegközlekedtünk a Keletibe, majd 3 óra vonatozás után (melyből a 14 éves vagy másfél órát végigszunyókált, míg a 4 éves egy percet sem, így viszont volt lehetősége ötpercenként megkérdezni, hogy mikor érünk már oda) elértük a célunkat, másnap a húgom elutazott, én pedig vártam a keddet, hogy mehessek haza.

És eljöve a kedd, azaz a mai nap. Mikor is reggel fél 8-kor hívott anyukám, hogy ő akkor inkább mégis szerdán jönne.
Én: - De hát mit kell csinálnod?
Ő: - Főzni öreganyádéknak.
Én: - Főőőőőőőzniiiii????? De hát mit csináltál tegnap?
Ő: - Takarítottam. Lemostam az összes ajtót és ablakot.
Én: - ???????
Ő: - Jó, hát figyelj, ha elérem a déli vonatot, akkor lemegyek ma, és akkor még az esti vonattal haza tudsz jönni.

Na, köszönöm szépen. Csak halkan jegyzem meg, hogy a) anyukám nyugdíjas, ergo bármikor alkalmas neki a nagytakarítás, nem kell feltétlenül az elutazása előtti napra időzíteni, ha tudja, hogy főznie is kell az öregeknek, ráadásul több napra;   b) alig tudtam meggyőzni, hogy ne hétfőn jöjjön, hanem elég kedden is, erre most szerdán fog jönni.

Most itt ülök, és várom, hogy hívjon, hogy elérte-e a déli vonatot. 11 óra 50 perc van.

Update
Anyukám elérte a vonatot

Újra itthon

A múltkor még a nyaralás közepén írtam, de már itthon vagyunk. Gondoltam, hogy akkor a közeljövőben minden elmaradásomat pótolom, sőt. De még picit várni kell, mert a két nyaralás között pont jönnek a tesómék, biztos nem lesz időm hosszú beszámolókra.

Kicsit szét vagyok esve, mert tegnap éjjel fél 11-kor jöttünk haza, reggel fél 8 óta megy a mosógép és holnap is menni fog, mert ruha azért kell, hiába van kánikula. Pakolok, szortírozok, ahogyan mindenki csinálja egy egyhetes üdülés után, és még koránt sem látom a végét. Még jó, hogy ezer fok van, így gond nélkül szárad az udvaron a tengernyi mosott ruha, hogy holnap kezdhessem a vasalást. Erre ma délután hív a tesóm, hogy:
Ő: -Akkor jó nektek, ha holnap megyünk hozzátok?
Én: -???????
Ő: -Na, jó?
Én (nem kaptam szikrát, de valahogy csak kinyögtem): -De hát pár nap múlva megyünk Kismarosra...
Ő: -Nem baj, mi pont aznap akarunk hazautazni, mert 2 nap múlva mennek a fiúk Ausztriába, és ki kell mosnom és vasalnom a ruháikat.
Én: -Háááát, akkor jó. Végül is, gyertek.
Egyetlen tesóm van. Húsvét óta nem találkoztunk. Jöjjenek, majd legfeljebb segít pakolni és vasalni...

Nem sokára megmondom majd a férjemnek is, hogy holnap jön a húgom a fiúkkal, csak még nem akarom felzaklatni. Ma van ugyanis a 17. házassági évfordulónk, és ő holnap már megy dolgozni, hadd lazítson még egy kicsit *.

A nyaralásos beszámoló biztos nem marad el, csak még át kell bogarászni a képeket és az élményeket. Egyébként Toszkánában jártunk. Szerelem első látásra....

*Szerintem - ha eddig még nem tette - ma biztos megbánja, hogy engem vett el feleségül.

Szerintem én tutira fel fogom adni, sokadszorra is

Mondanom sem kell, megint (ezredszerre) fogyókúrázom (jókat röhögni nosztalgiázni lehet itt , és itt , meg itt ,  és esetleg itt )Ha ez a bejegyzés két hónappal ezelőtt íródna, akkor most könnyek között örömujjonganék, hogy igen, igen, igen, el le fogok fogyni!!! Mert az első hónap alatt 4 kilótól szabadultam meg.

Történt ugyanis, hogy karácsony környékén, amikor is olyan sokszor kell csinos ruhákba bújni, elhatároztam, hogy szánalomra méltó nem túl bő választékkal rendelkező szépruha-készletemből előre eltervezem, kiválasztom, miket fogok viselni a családi/"céges"/istentiszteleti alkalmakon. De mikor arra került a sor, hogy megnézzem, hogyan is festek a kiválasztott darabokban, totális kudarcot vallottam. A szép kék nadrágomat, amit Simi születése után vettem, nem hogy begombolni nem tudtam magamon, hanem a fenekemre se jött fel. Az ünneplő csinos fekete ceruzaszoknyám cipzárja majdnem belehalt a próbálkozásba, de megkönyörültem rajta, nem erőltettem a lehetetlent: nem húztam fel erőnek erejével. Végül szégyen szemre vásároltam magamnak egy 4? méretű nadrágot, hogy ne farmerben kelljen megjelennem a szent alkalmakon. Apropó farmer. Hogy azt hogy nem vettem észre, hogy a farmeremből oldalt gyakorlatilag kifolyok, azt nem tudom. Éljenek a sztreccs anyagok!

Éreztem én a ruhás malőrökből, hogy nagy a baj, de csak január elsején mertem ráállni a mérlegre. Ennek következtében az új évet egy heveny infarktussal kezdtem, és csak anyagi megfontolásból nem törtem apró darabokra a mérlegünket. Ugyanis pontosan 67,9 kilót irtózatosan sokat mutatott. Nem hittem a szememnek, de az győzött meg végképp, hogy megnéztem gyorsan a BMI-met, és az a meglehetősen tág határok ellenére is a "túlsúlyos" övezetbe került. 

Hát basszuskulcs irgum-burgum, mivé lettem? Vagyis inkább mivé ettem (magam)? Elhatároztam, hogy no cukor, fehér liszt/tészta/kenyér, krumpli, rizs, cukros löttyök. Tök jól kitartottam, egy hónap alatt 4 egész kilótól szabadultam meg. A következő hónapban, ugyanilyen táplálkozási paraméterek mellett már csak 2 kiló tűnt el, és ebben a nyomorult utolsó hónapban képes voltam 1 kilót hízni. Hiába a nyúleleség, zöldségek, abonett és egyéb vackok diétás csodák, hektoliternyi víz elfogyasztása nap mint nap. És tényleg csak 2-3 nap volt az egész negyedév alatt, mikor megbotlottam, és ettem egy kis sütit, vagy ittam egy pohár kólát.*

Annak ellenére, hogy húsvétkor a fent említett kék nadrágom volt rajtam, ami úgy csusszant rám, mint annak a rendje, hát nem kicsit vagyok csalódott, na. Mások ennyi diétával eltöltött idő után 8-10 kilónyi zsír elillanásáról beszélnek, én meg jól lebőgtem (újfent, hja, kérem, ilyen az én formám). Igaz ami igaz, a sport teljesen kimaradt. Szobabiciklim még mindig nincs (nem is lesz, csak úgy mondom), viszont egy nehéz hulahopp karikára mindenképpen szándékozom beruházni. Tudom,persze, hogy aerob mozgás, meg ilyesmi, de a tavalyi csípőmizériám miatt (még mindig fáj ám néha, pedig már azt hittem, teljesen elmúlt) nem igazán merek nagyon ugrándozni, úgyhogy megpróbálom másképp megoldani. Karikázva, ha már kerekezve nem tudom. Aztán lesz, ami lesz. Talán a diétán is változtatok kicsit, mondjuk előre eltervezem, mit fogok enni (méricskélni nem tudok az oviban), nem csak úgy bedobok valami zöldet reggel a kosaramba a boltban.

Ha lefogyok (álomsúly= 55 kg), boldog leszek, ha nem, akkor meg kövér boldog maradok. 

Ez van.

*Az első 5 kilót egy Bountyval ünnepeltem meg. Lehet, hogy ezt bosszulta meg a természet a plusz egy kilóval???

Megyünk-e akkor, vagy mi lesz?

Az előző "hová menjünk?" poszt talán kicsit luxus picsogásnak tűnhetett, mert hát tudjuk, hogy vannak, akik akik tényleg soha sehová. Mondjuk mi is ritkán, talán épp ezért is éreztem annyira fontosnak, hogy ha már úgy nagyjából 5 évenként egyszer eljutok valahová egy hétvégére kettesben a férjemmel, akkor az ne egy kemping legyen.

Ezért aztán napokig hetekig nézegettem mindenféle szállásokat, kuponoldalakat, akciós lehetőségeket, kértem szakvéleményeket ismerősöktől, munkatársaktól, barátoktól, sőt ismeretlenektől is. Pénztárcabarát, de azért teljes kikapcsolódásra alkalmas helyre vadásztam, és nem kis fejtörés után nagy nehezen kiválasztottuk közösen a férjemmel Cserkeszőlőt úticélként. A dátumot gondosan belőttem (két hétvége jöhetett szóba), mert fekete öves vagyok a "mikor a legalkalmatlanabb menstruálni" nevű sportágban. Annyira, hogy az első közös (wellness) hétvégénken is a szobában wellnesseltem úgy, hogy akkor tutira nem kellett volna megjönnie. Mindegy.
Én beértem volna egy egyszerű szobával is, csak legyen láblógatási lehetőség bőven, de a férjem annyira rendes volt, hogy kis felárral egy magasabb komfortfokozatú szobát (házikót?) foglalt, valami kövér lúddal példálózva. Remélem, nem rám gondolt (erről majd azért írok még, mármint a kövér énről).

Annyira, de annyira beleéltem magam ebbe a Cserkeszőlőbe, hogy tök hidegzuhanyként ért a hír, hogy arra a hétvégére már csak egyetlen szabad "sima" szobája van a szállodának, jó-e az nekünk, vagy megyünk inkább máskor?

Még nem döntöttünk, bár szerintem hamarosan kellene (mondjuk ma), mert a) lehet, hogy már az a szoba sincs meg, b) egyre kevesebb az esély, hogy máshol találjunk szállást a két esélyes hétvégére.

Ilyen az én formám. Lehet, hogy mégis hanyagolni kellene ezt az egészet? Vagy beérni egy sima szobával valahol, és örülni annak, hogy együtt lehetünk? Végül is lehet, csak hát én nem erre készültem...