Közepesen jó hírek

Nyár van, gondolom, ezt senkinek nem hír. Viszont a mi családunk elméletben hatalmas fába vágta a fejszéjét. Ez a nyár arról (is) szólna, hogy a házunkat, amit 11 éve építettünk és vettünk birtokba, némileg kipofoznánk illetve egyes részeit végleges formába öntenénk. Ez rettenetesen sok pénzbe kerül, ami nekünk ugye nincs, de tavaly óta erősen spórolunk, hogy a nagyon fontos dolgokat mégis meg tudjuk csinál(tat)ni. Ennek okán az idei családi nyaralásunk kimerül egy 5 napos nyíregyházi kirucccanásban. (Itt jegyzem meg, hogy idén egy másik baráti családdal megyünk, lehet, hogy jövőre már nem találunk baráti családot, aki velünk jönne :).) 

Nem mindenben van egyetértés a család feje és köztem, persze vérre menő vitákat nem folytatunk, hiszen vannak olyan részei a háznak, amit mindketten haladéktalanul széppé szeretnénk varázsolni, így, hogy ki milyen sorrendben végezné a szépítést, az másodrendű.

Azért megosztanám, hogy én hogyan gondolom. Mindenképpen kívülről befelé végezném a megújító hadműveletet. Kezdeném a kerttel. Legalább az első és oldalsó résszel, hogy a putrifeelinget némiképp oldjam, a többi nem olyan fontos. Anyagilag ez a legkevésbé megterhelő, de hogy valóban ne legyen drága, sok-sok időbe és energiába kerül. Viszont van két tinédzser gyerekünk, akik minden bizonnyal szívesen vennének részt az ásásban, kapálásban, gyomirtásban, föld-és kőtalicskázásban, növényültetésben. Ez után a bejárat előtti teraszra csináltatnék korlátot és leköveztetném. Ez mondjuk így már nem olcsó, úgyhogy ettől el is tekintek az enteriőr javára, maradjon ez jövőre. Csak olyan jó lenne, ha a kapun bejőve normális kép tárulna az ember szeme elé. Bár kívülről is minden tökéletesen látszik, hiszen mindössze egy nyomorult drótháló-kerítésünk van.
Ez után az előszoba bebútorozása volna a javaslatom. Ez a mindenféle speciális adottságok miatt nem túl egyszerű, mindenképpen asztalosmunkát kíván, ezért aztán nem is olcsó mulatság. Viszont 11 év után végre lenne fogasunk, és száműzhetnénk a retró fotelt a nappaliból, amibe eddig a kabátokat és táskákat hajigáltuk, mindenki szépérzékének megreformálása céljából. Ugyancsak kukába kerülne anyukám 30 éves tévéállványa és a sógornőmék szintén 30 éves ülőgarnitúrája, ha vásárolnánk helyettük valami szépet.
És akkor amiben semmi véleménykülönbség nincs közöttünk: ki kell festetni a házat, mert 11 éve érintetlenül áll a fala. Bár ez így nem igaz, mert jócskán teli van tapicskolva gyerekkéz-lenyomatokkal, meg egyéb, használatban keletkező mocsokkal. És amúgy is nonszensz ebben a mai világban, hogy 11 évig nincs festve, úgyhogy azt megcsináljuk mi magunk. Mert bátrak vagyunk, és nem utolsósorban ügyesek, akik képesek ilyesmire.

Nagyjából ennyi volna, ami nagyon muszáj, a sorrend változhat. Álmaink között szerepel, hogy az emeleti fürdőszobát is előcsalogassuk a helyén lévő sufniból, esetleg begalériáztassuk a 6 m magas lépcsőházunkat és az udvarunk hátsó, szintén putrista részét is kertté alakítsuk.

Ezekre spórolunk gyakorlatilag egy éve. És akkor az van, hogy pár hónapja elromlott a mosogatógépünk. Egyelőre romlottan hever, megvagyok nélküle, bár klasszisokkal emelte a komfortérzetemet amíg működött, de ki tudja, mibe kerülne megjavíttatni. Szintén hónapok óta döglődik a cirkónk, amit mindenképpen meg kell csináltatnunk a nyáron, mert a következő fűtésszezonnak nem lehet így nekimenni. A kijelző panelhibát sejtet, ami néhány tízezer forinttal meg fogja kurtítani a felújítási keretösszeget. Ezek mellé a mai szent napon a mosógépünk is leállt. Tegnap már fura, nyikorgó hangokat adott, de ma, néhány paplanhuzattal a gyomrában egyszer csak megszűnt forogni a dobja. Semmilyen programon nem indul el, úgyhogy csak reménykedni tudok benne, hogy mindössze valamilyen banális probléma van a háttérben, vagy ha nem, akkor legalább javítható, mert új mosógépet aztán végképp nem szerettem volna venni mostanában.

Mindegy, én akkor is rendületlenül nézem a bútoráruházak katalógusait, hogy mit, hol, mennyiért, és a Pinterestet elsősorban kertrendezési, másodsorban lakberendezési koncepciók után kutatva. Rendkívüli módon bővölködöm már az ötletekben, nehéz a döntés, főleg úgy, hogy a család többi tagjának vétójoga van. Igaz, az anyagi keret jócskán leszűkíti a megvalósítható tervek számát. Elképesztő amúgy, hogy amikor az ember nem költhet bármennyi pénzt, mennyire nehezen választ. Annyira a legjobbat akarja, persze a lehető legkevesebb kompromisszummal, hogy a döntés gyakorlatilag lehetetlen. Én például egyáltalán nem akartam tálalószekrényt az ebédlőbe, de a férjem ragaszkodik hozzá. Jó, legyen, de akkor ilyen íves-rusztikus-parasztos nem jöhet a házba. Más meg nagyon nincs. Jó lenne, ha fából lenne a nappaliba szánt bútor, persze megfizethető áron. Az elmúlt 4 hétben eleget tettem néhány meghívásnak, és csak ámultam és bámultam, hogy milyen szép körülmények között élnek az ismerőseim. Csodaszép kertek: itt igazi pázsit, amott medence (persze harsogó zöld gyepen), aztán kerti tó meg kőgrill, máshol nagy műgonddal ültetett, mégis igazi vadregényes növényarzenál. Bent vagy vidéki meseház-hangulat uralkodott (személyes kedvencem), vagy igazi, fiatalosan modern belső, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy egyféle stílusú berendezés volt mindenhol, összeillett minden mindennel, rendezett, esztétikus volt az összhatás. Én meg annyira vérszemet kaptam, hogy inkább mosogatok életem végéig kézzel, de mindenképpen lépni szeretnék már valamit.

Most megyek a nagymamámhoz, megkérem, hogy használhassam a centrifugáját, mert közben kiöblítettem a kádban a paplanhuzatokat.

Majdnem tökéletes

Tegnap nem kellett mennem a másodállás-oviba, és az volt benne a különösen jó, hogy már előző nap telefonált az anyuka, hogy kár fáradnom, úgyis beteg a csemete, nem lesz bent. Ennek azért örültem felettéb, mert a múltkor pont bementem és ugye nem igazán volt ott a gyerek, én meg vártam 20 percet a 45 perces órámból, mikor is felhívtam a mátert, hogy hát akkor várjak-e tovább. Most meg előre tudtam tervezni egy szabad fél délelőttöt. Negyed nyolckor elvonult a család, én pedig takarítottam, pakoltam, mosogattam, mostam, tiszta ruhákat szedtem le. Negyed 11-kor, mikor indulnom kellett, egy rendes lakást hagytam magam mögött, és ettől nagyon elégedett lettem magammal. (Ennél egy picit csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha nem 1 óra alatt értem volna az oviba, de azért ne akarjak már mindent, ugyebár.)

És most újra átértékeltem magamban az én munkámat/hivatásomat/állásomat, és komolyan nem tudom, hogy megéri-e nekem ez a két másodállás. Anyagilag mondjuk igen, mert ugye itt a három gyerek, és pedagógusfizetés, és lassan a legnagyobb tovább tanul, és az egyetem nem olcsó, meg a cipő sem (Noémi például egyből két párat kapott szombaton), szóval pénzügyileg jól jön a plusz pénz. De az, hogy a gyerekek oviba, iskolába szállítása szinte kizárólag a férjem gondja, meg, hogy sokszor nincs időm hétköznapokon semmire, ami a háztartást illeti, hogy egyébről már ne is beszéljek (pl. a blogírás, höhö...), hát ez igen csak elgondolkodtató. Egyelőre az anyagiak picit fontosabbak, úgyhogy maradnak a plusz órák, pedig olyan jók azok a napok, amikor van elég időm mindenre, sőt, még marad is.

Díszbe öltöztetjük

Itt az advent, és én évek óta arról álmodozom, hogy csodás díszbe öltöztetem a házat és úgy várjuk kollketíve a nagybetűs Ünnepet, hogy minden ragyog, narancs- és fahéjillat keveredik a levegőben, girlandok és fények teszik ünnepivé szerény hajlékunk amúgy teljesen dísztelen enteriőrjét. Emlékszem, mikor beköltöztünk tíz évvel ezelőtt, összevásároltam mindenféle bizbaszt karácsonyi dekorációs kelléket, és rém ízléstelenül, ámde a gyerekekkel együtt hatalmas jókedv és móka közepette felaggattunk mindent szerte az egész házban. A lépcsőkorlátra szanaszét hulló, ellenben elképesztően szúrós drótgirland került, rá mindenféle gyöngyfüzérek, a karnisra valami piros és arany anyagokat függesztettünk, narancskarikákat aggattunk mindenhová. Sőt, még a nappali két "lámpája" közé (akkoriban az egész házban mindenhol minimál stílusban felfüggesztett pucér izzók hivatottak a világítást biztosítani) is került a már említett szúrós műfenyőből. Akkor nagyon szépnek tűnt, főleg a gyerekek csodálták nap mint nap a közösen elkövetett lakásdíszítési malőrt. Mára az akkor beszerzett csecsebecsék egytől egyig száműzetésre ítéltettek, így semmiféle lakásdísszel nem rendelkezem. Az ablakmatricák bírták legtovább, őket idén tavasszal hajítottam a kukába.

Most pedig hosszasan időzöm az internetet böngészve, hogy hogyan és mivel lehetne ünnepivé varázsolni a házat. Nézegetek DIY oldalakat szebbnél szebb saját készítésű díszekben gyönyörködve, percekig mélázom a mindenféle fényeket áruló (web)áruházak kínálata előtt, hogy akkor mibe is kerülne valami szép beltéri égősor, esetleg világító függődísz, netán az ajtóra -kívülre, természetesen- némi fénycső vagy -füzér. Sokba. Úgyhogy nehéz szívvel le is mondtam ezekről - persze titokban azért nézelődöm, mert olyan jó nézni, hogy máshol milyen szép dolgok vannak. Álmodozni csak lehet, nem?

És merész álmokat szövögetek arról is, hogy kiveszek pár nap szabadságot az ünnepek előtt, mondjuk egyet rögtön a most következő héten, egyet pedig az azt követőn. Takarítani gondoltam ezeken az amúgy igen szabad napokon. Ablakot pucolni és függönyt mosni, letörölni az ajtókat, normálisan port törölni, ilyesmi. Talán ha nincs is feldíszítve a ház, egy alapos takarítás azért csak ünnepibbé varázsolná a látványt.

Loholok egész héten

De tényleg, gyakorlatilag olldötájm, és a loholás a szó szoros értelmében futást jelent, nem holmi andalgást, de nem ám. Mert van nekem egy munkahelyem, ahová heti ötször szépen bejárok dolgozni, meg van két mellékállásom, két különböző helyszínen, ami heti háromszori elfoglaltságot jelent főállás előtt vagy után, az attól függ. Természetesen időre megyek, természetesen gyalogszerrel, természetesen mindig rohanok.

És emellett az a legnagyobb bajom, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok trendi, mert zavar, hogy eközben (ti. az állandó rohanás közben) a ház is szalad. Mert amúgy meg bizonyos csoportokban (ilyen internetes "klubok") folyton azt olvasom, hogy egymásra licitálnak az emberek (nők, háziasszonyok, anyák), hogy kinél van nagyobb kupleráj, kinek nagyobb vasalni való halom a hálószobájában, ki nem pucolt már egy éve ablakot ésatöbbi. Hát bevallom, én is beálltam a sorba, de úgy, hogy én iszonyatosan szégyellem, hogy néha tényleg embernyi méretű a mosott de még ki nem vasalt ruhahalom, meg a mosogatógép ellenére  néha sokszor dugig van  a mosogató, meg napokig van a szárítón a megszáradt ruha, meg ki tudja, mikor töröltem port, és nem tudok minden este frissen főzött vacsorát tenni az asztalra (mert mindig tele van pakolva mindenféle vacakkal). Szerintem ez igenis probléma, mert nekem mondjuk lenne igényem egy rendben tartott házra, ahol tisztaság és csudarend van, de egyedül képtelen vagyok rá. Azt is tudom, hogy vannak alternatív lehetőségek, például heti-kétheti rendszerességgel felbukkanó takarítónő, meg kajarendelés, meg vannak vasalócégek is*.

 De ebben valahogy olyan vaskalapos vagyok, hogy az ilyen hétköznapi dolgokat meg kell tudnia oldani egy valamire való háziasszonynak. Ebből is látszik, hogy nem vagyok valamire való háziasszony, mert nem tudom megoldani. Vagyis biztos vagyok valamire való, csak még nem jöttem rá, mire. Vasalni pont szeretek, de eszméletlen sok időt elvesz, sokan vagyunk, na. A takarítás meg... Szerintem anyagilag beleférne, hogy kéthetente valaki eljöjjön és egy kicsit összekapja a házat. Csak hát ugye kéthetente pont kevés, hogy egy öt ember által használt házat kitakarítsunk. Meg van nagyon közeli hozzátartozóm, aki másoknál takarít, és nekem meg leégne a képemről a bőr, ha nem magam takarítanék ő pedig megtudná (márpedig megtudná). Az is igaz egyébként, hogy akkor is leég a bőr a képemről, ha valaki csak úgy beállít hozzánk, és kupi van. Márpedig kupi van, és akkor jön a kérdés, hogy az-e a nagyobb égés, ha valaki más takarít/pakol de rend van, vagy én, és nincs (mert ugye én nem csinálom).

Persze tudom, hogy ez a "női munka-férfi munka" felállás rég nincs így, hiszen a hagyományos családmodell is megszűnt, miszerint apa pénzt keres, anya családot és háztartást igazgat. Én dolgozom, mellette csak a háztartásunkat kellene menedzselnem, a gyerekek hurcolásának nagyobbik része a férjemre hárul, ugyanis neki van hozzá képessége (tud vezetni, nekem csak jogsim van) és járműve (szolgálati autó, nekem meg csak a saját futóműveim). Én csak heti párszor hozom-viszem Simit oviba, és a gyerek itthoni szórakoztatását is ő végzi általában.

Így aztán állandó lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy milyen tevékenységgel melyik háztartási munkától veszem el az időt. Például gondoltam arra, hogy ha a férjem mondjuk minden héten egyszer altatná Simit, akkor én az alatt az idő alatt tudnék vasalni. Mert így egyébként olvasok(!!!)**, amíg a kislámpa fényénél álomba nem szenderül a legkisebb - meg nagyon gyakran én is, hiába a jó könyv. Vagy például most is, mikor blogot írok, tüsténkedhetnék egy portörlő ronggyal, vagy a már említett vasalóval a kezemben.

Megyek is!


* Meg lehetnének egyéni feladatai a tízentúliaknak, hogy segítsenek szegény, agyongyötört anyjukon. Nincs nekik, és ez az én hibám, tudom, pedig nem is kerülne annyiba, mint egy takarítónő.
**Tegnap fejeztem be Frederik Backmantól az Itt járt Britt-Marie-t. Aki még nem olvasta, sürgősen tegye meg, kihagyhatatlan!

Szőrmentén

Nincs mit tennem, be kell vallanom, ami mindenki számára nyilvánvaló a tegnapi blőd posztom után: szépészeti analfabéta vagyok. Ezt nem szégyellem (kellene?), mert megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jól nézzek ki, de vannak dolgok, amik nekem nem fontosak.
Ezért is nem vagyok képben például a műszempillák világában. Mert szempilla szempontból igen szerencsés az a genetikai sorscsapás, ami miatt meglehetősen erős szőrzettel rendelkezem. Ráadásul még sötéttel is. És ezek az erős, sötét szempillák (ahogy az előző poszt egyik válaszában írtam), nem kiáltanak azonnali ragasztott segédcsapatokért, egy jobb fajta szempillaspirállal tökéletesek lesznek. Sőt, igen vigyázva kell adagolnom a spirált, mert ha "túl jó" a cucc (vagyis vannak benne ilyen hosszabbító szöszök) , akkor képes annyira meghosszabbítani a pilláimat, hogy összemaszatolom a szemüvegemet. Úgyhogy műszempilla kizárva.

De megtudtam azt is, hogy akár műszemöldököt is lehet ragasztatni annak, aki mondjuk a '80-as évek szupersztárjaira szeretne hasonlítani. Nekem személy szerint nem tetszik a túl erős szemöldök, olyan furcsa, férfias, mogorva lesz tőle a nők arca, én biztos nem ragasztatok műszemöldököt (sem).

Azért jó lesz, ha esetleg egyszer a sűrű láb- vagy hónaljszőrzet reneszánsza köszönt be... Micsoda kígyózó sorok állnak majd a kozmetikai szalonokban! Mert egy valamire való teljes lábszőrzet applikáció azért jóval hosszabb idő, mint a szempillák felragasztgatása. Főleg, ha a szempillák nyomába eredve a lábszőr is 2-3-10D-s lesz.

Na jó, befejezem. Azért azt mindenképpen hozzáteszem, hogy nagyon tetszik a szép, hosszú szempilla (nyilván ezért kenem a sajátomat). Az se baj, ha mű, mert én találkoztam már olyannal, akinek műszempillái voltak, de nem tudtam, és nem is vettem észre, csak később mondta. És olyan, de olyan szép szeme volt a szempilláitól, hogy bármennyire is jók nekem az enyémek, azért kicsit irigykedtem. De ez titok :).

Itt a vége

Eltelt a nyár, magával vitt hét hétnyi, azaz 35 nap szabadságot, mindezt úgy, hogy tegnap, a szabadságom első napján hajnali negyed 4-kor keltem, mert utaztunk Olaszországba. Még a szünet előtt akartam írni egy bakancslistát a nyári szünetre, mert az mostanában annyira trendi, hogy mindenki olyat ír. Időhiány miatt lemondtam róla, de a fejemben azért megvolt a terv, és próbáltam magam ahhoz tartani. Voltak sikerek és kudarcok is.

Kudarcok
1.) Nem lettem 55 kiló. Igaz, semmit nem tettem érte, az egész fogyókúrámat felfüggesztettem a nyárra. Nem mozogtam egyáltalán semmit (így az a tervem, hogy szobortestet faragok magamból, szintén nem sikerült), mindenfélét ettem minden mennyiségben. Viszont nem híztam vissza, olyan 58 kg vagyok, úgyhogy egyáltalán nem vagyok elkeseredve.
2.) Nem vezettem. Az volt a tervem, hogy veszek néhány újrakezdő órát, és szeptembertől majd autóval járok dolgozni. Nem, mintha tömegközlekedéssel nem volna elérhető a munkahelyem, de az idő, amit utazással töltök, az azért nagyon sok. Autóval 7-10 perc a házunktól az ovi, tömegközlekedve ugyanez 55 perc (csak a buszmegállóig kábé 10 percet gyalogolok). Szent elhatározásom volt a vezetés, de a férjem mondta, hogy a sógorom kölcsönkérte az autónkat, és én úgy vettem ki a szavaiból (persze ez nem biztos), hogy hosszabb időre kellene neki. Így aztán lemondtam a terveimről, nem vettem órákat, ha úgyse fogok vezetni, csak kidobott pénz lett volna.
3.) Nem keresztszemeztem. Pedig annyira akartam, előkerestem a régi megkezdett képeimet, de egyetlen öltést sem böktem.
4.) Nem pakoltam ki a "fenti fürdőszobát", ami még nem fürdőszoba, de az lesz. Most lomtár, és ki akartam pucolni, de sajnos nem rendeltünk konténert és nem vettünk könyvespolcot, így nem volt hely hová tenni a lomokat.
5.) Nem szedtem ki a cuccot a konyhaszekrényből és nem engedtem le a hűtőt.
6.) Nem vettünk függönyt a dolgozószoba ablakaira. 
7.) Nem csináltam közös programot a férjemmel. Azt hiszem, egyszer mentünk el moziba a nyáron, és ennyi. Pedig olyan jó lett volna, volt is 3 napunk, mikor egy gyerek se volt itthon, akár el is mehettünk volna, de nem tettük. Majd jövőre jobban megszervezem.

Sikerek
1.) Majdnem az összes pakolós tervem megvalósult. Kirámoltam a fürdőszobát, a lépcsőalját, a földszinti és az emeleti gardróbot és a kamrát. Bevákuumzsákoztam több tíz kiló használaton kívüli ("kifogyott") ruhámat és mindenféle holmikat.
2.) Igaz, hogy csak egyszer, de elmentünk Simivel nagy budapesti tömegközlekedős és játszóterezős körútra. 
3.) Sokat olvastam. Igaz, hogy leginkább skandináv krimiket (Jo Nesbo Harry Hole-sorozatát), pedig megfogadtam, hogy a nyáron azt nem fogok, aztán mégis.

Holnap újra dolgozni megyek. Új tanév, új gyerekek, új kollégák. És persze régiek is. Ilyenkor mindig van egy kis szívdobogásom, hogy vajon hogy fogunk belerázódni, meddig tart majd ki a nyáron felhalmozott pihenés és úgy egyáltalán hogy birkózom meg az egésszel. Remélem, legalább annyira jól, mint az előzőekben.

A hülyeség nyilván nagyon kapós

Ezért reklámoznak ész nélkül mindent mindenféle marha szöveggel. A "fejlesztő játékokról" már elmondtam a véleményemet először itt aztán pedig itt . 

Tegnap megint belefutottam egy játékba (ne kérdezzétek mi volt, a magyar mesecsatornán ment, miközben Simi vacsoráját csináltam, csak hallottam a tévét, nem láttam), amit így hirdettek: "fejleszti a motorikus mozgást". Mondja már meg nekem valaki, hogy ez mit jelent? Nem akarok kukacoskodni igazán, és nem is a "motorikus" szó etimológiáját szeretném megmagyarázni, de kábé erről van szó:

motorium = mozgató rendszer

motorika = mozgás

motoros/motorikus = mozgásos

Vagyis a fent nevetett játék a "mozgásos mozgást" fejleszti! Hát nem csodás? Biztos azért kell ezt hangsúlyozni, mert akadnak olyan játékok, melyek az "elméleti mozgást" hivatottak csiszolni, de ez nem olyan ám, ez a valódi, azaz a mozgásos mozgást fejleszti. 

Innen gratulálok a reklámszöveg írójának, de abban biztos igaza volt, hogy egy darab latin eredetű, tudományosnak tűnő kifejezéssel jobban el lehet adni a terméket. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mi lehet ez a kiváló játék, úgyhogy figyelem a reklámokat, és nem, nem kötözködési célzattal.

Ötletek a tarsolyomban

Nagyon várom a karácsonyt. Talán, mert ez az év annyira nehéz, kihívásokkal és kötelezettségekkel teli volt, annyira elfárasztott, leszívta minden erőmet - igazság szerint többször is a végemet jártam év közben-, hogy most a csodát várom én is így, év vége felé.

Teljesen rá vagyok hangolódva az egész ünnepre adventestől, Mikulásostól, karácsonyostól, mindenestől. Régen készültem már ennyire. Van adventi koszorú - na jó, lesz, mert még csak a darabjai vannak meg. Elővettem az ezer éve nem használt ablakmatricákat, fenyőgirlandokat, lehet, hogy még a ház is ki/fel lesz díszítve. Biztos közrejátszik ebben, hogy van nekünk Simi, aki most ért abba a korba, hogy tényleg tud várakozni, izgulni, ámuldozni a csodán, örülni a dolgoknak. Vagy mert végre itt a hideg, a ködös, nyálkás téli időjárás. Nem tudom, van-e így valaki ezzel, de ha néha -a gázfűtéses korszakban egyre ritkábban- megérzem a fa/széntüzelésű kályhák füstjét, egyből nosztalgikus érzésem támad. Pont ugyanilyen volt gyerekkoromban. (Mondjuk, amúgy is kissé "szagfetisiszta" vagyok, egy-egy kellemes, ismerős illatért meg tudok bolondulni.)

Régebben minden évben adtunk a barátainknak saját készítésű, általában fogyasztható ajándékot. Úgy esett, hogy az utóbbi években nemigen volt időm/kedvem/lehetőségem ilyesmire: kisbaba, tanulás, szakdolgozat, államvizsga stb. tarkították az adventi készülődés heteit, így nem is volt adventi készülődés. Most viszont már hetek óta azon gondolkodom, mit is adjunk? Végre nem kell éjszakánként ötvenszer ébrednem egy csecsemőhöz, nem szorít semmilyen tanulmányi határidő, végre üdvözült tagja vagyok a "Pedagógus II." nevű, államilag készített pedagógus-rangsor csoportjának. (Erről nem írtam, de nem volt lelkierőm. Talán majd később, ha már tényleg nevetve tudok rágondolni...) Tehát akkor mit is? Itt vannak az ötleteim, de még nem döntöttem Pedig hamarosan muszáj lesz, nyakunkon az ünnep.

1.) Mézeskalács. Nagyon kommersz. Évekig ezt adtuk, van egy tuti receptem, de úgy érzem, csak végszükség esetén fordulnék ehhez. Itthonra azért sütök, mert hozzá tartozik az ünnephez.
2.) Narancs-dolgok. Régebben készítettem már narancslikőrt, ehhez csak a narancs héja kell. A belsejéből (leginkább a levéből) pedig narancsdzsemet készítenék. Ez is kipróbált recept, nagyon jó. Így legalább nem menne kárba semmi, és ahol gyerekek és felnőttek is vannak, mindenki kapna valamit. 

3) Aprósütemények. Ez is volt már. Mindenféle linzer, habcsók, diós-csokis tallér, ilyesmi. Ezekből egy kis tálcára való mindenkinek. 

És akkor amiket még nem próbáltam, de nagyon szeretném

4.) Bonbon. Vettem hozzá formákat, digitális ételhőmérőt, elkezdtem gyűjteni az alapanyagokat, recepteket. Sőt, a csomagolásukhoz szükséges zacskókból is beszereztem vagy 200 darabot. Ugyanis már  tavaly iy ezt akartam adni, végül nem lett belőle semmi a suli miatt. De a formák, a zacskók és a hőmérő azóta is várják, hogy akcióba lendüljek.

5.) Szaloncukor. Ezzel is évek óta szemezek, de még nem mertem nekiállni. Viszont annyi sikertörténetet hallottam már ez ügyben, hogy talán most nekiállok. Csak az a kérdés, hogy nem gáz-e december 25-én szaloncukrot adni ajándékba?

6.) Borzselé. Ez sajnos csak felnőtteknek való, és a kisgyerekes baráti családoknak kevés. Viszont egyszerű és különleges, állítólag finom is.

Szóval? Bárki tud segíteni ebben nekem? Nem a megvalósításban, azt magamra vállalom, csak abban, hogy döntsek: mi legyen végül az ajándék.

Mikor beteg a gyerek?

No az enyém éppenséggel most. De nem is időbeni kérdés volt ez a "mikor", hanem inkább olyasmi, hogy szerintem akkor beteg, ha..., az orvos szerint meg akkor, ha... és így tovább. Ha jól megnézzük, alapvetően három embercsoport dönti el, hogy mikor beteg a gyerek. 

Első körben van ugye az anya (szülő), ebből rögtön két alcsoport is létezik, úgy mint a tüneteket produkáló gyerek anyja, illetve a többi gyerek anyja. Ez nagyon különleges csoport, mert a saját gyerekünk egészségi állapotától függően tartozunk hol az egyik, hol a másik csoportba.

Vannak még a közintézményekben dolgozó nevelők/pedagógusok, akik szintén jogosultak a gyerek egészségi állapotát felmérni. És hát nem utolsó sorban létezik az egészségügyi személyzet (doktornéni/bácsi, kinek mi jutott), aki arra hivatott, hogy diagnosztizálja az ember gyerekét sújtó kórságot. Közel 17 évnyi pedagógusként eltöltött év, majd' 15 évnyi anyaság, és jó néhány óra orvosi rendelőben való várakozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a fentiek az esetek többségében egyáltalán nem értenek egyet a bizonyos tünetegyüttest mutató gyerek állapotának megítélésében.

Vegyünk csak alapul egy egyszerű náthát, ami mondjuk kicsit már "begorombult", és sűrű, zöld takony folyik a gyerekből, nagyjából a bokájáig lógva, és mellé köhög is olykor. Ez nem kirívó eset, kábé mindennapos az összes bölcsiben, oviban, és az iskola legalább első két évfolyamán. Nézzük sorra, ki mit gondol.

Az anya, akinek taknyos a gyereke

Hát valóban, mintha kicsit náthás lenne. Igazából reggel ki kell szívni az orrát, meg csepegtetem is neki, de amúgy tényleg semmi baja. Nem, nem lázas, picit néha köhög meg tüsszög, ha épp nem kap levegőt a sok takonytól, mert fújni nem tudja rendesen, de amúgy egyáltalán semmi baja. És különben is, mindenki pont ilyen beteg náthás, mint az enyém.

Az anya, akinek épp nem taknyos a gyereke, mert mondjuk most volt otthon vele két hétig

Basszus, jövő héten megint otthon leszek. Itt van ez a gyerek tök betegen, térdig lóg a taknya, köhög, mint egy tüdőbeteg, mindenhová köpködi szét a kórságot, a frász törné ki az anyját, hogy nem gondol a többire? Én kikúrálom, ez meg behozza, orvos nem látta, az hétszentség, mert biztos otthon tartaná. És az óvónénik meg miért nem zavarják haza, hát mindenkit elfertőz?!

A pedagógus

Csóri gyerek, már megint milyen állapotban van?! Hiába mondom az anyjának, hogy rosszul érzi magát, másnap itt van újra igazolással, hogy egészséges, az orvos szava meg szent. Amúgy meg sajnálom is szegény anyját, nincs segítsége, előbb-utóbb a munkahelyén is szóvá teszik, ha sokat hiányzik. De mit csináljak, muszáj megmondanom, hogy beteg, hát itt van a többi, azoknak is van szülője, azok is dolgoznak, így nem lehetne közösségbe járni. Na jó, azt megértette az anyuka, mikor ideállított az orrcseppel, hogy naponta 4x kellene csepegtetni és kétszer itt nálunk, mert úgy jön ki a négy, hogy azt azért már mégse. Az a gyerek, akinek orrot kell szívni és orrcseppre szorul, annak otthon a helye.

Az orvos

Megint egy náthás. Mit csináljak vele? Otthon kellene maradnia pár napot minimum, de ismerem az anyját, dolgoznia kell. Végül is csak egy nátha, csepegteti az orrát, porszívózza, előbb-utóbb meggyógyul, csak lassabban, mintha otthon volna. Meg hát szétköpködi mindenfelé, meg aztán ki tudja, nem lesz-e belőle arcüreg gyulladás - a bölcsiben nyilván nem tudják szívni - vagy valami. Mindegy, menjen, ha az anyja annyira akarja, jövő héten úgy is itt lesz megint.

Na, valahogy így lehet, bár az orvosban nem vagyok biztos, orvos még sose voltam. Nehéz ügy ez a betegség. Mert most komolyan, egy kis ócska orrfolyással ki a frász vinné el a gyerekét dokihoz? Hát én tuti nem, orrcseppet tudok adni neki simán orvos nélkül is, de kell az a nyavalyás igazolás, ezért megyek, kockáztatva ezzel azt, hogy az egy órás várakozás alatt elkapja a bubópestist a váróban, nesze neked igazolás, maradhatok vele két hetet otthon. És nem vagyok álszent, tényleg megértem azokat, akik a taknyos kölköt beadják, mert muszáj nekik melózni. A gyerek jár közösségbe, amíg tud, aztán úgyis kidől egy időre, és akkor nincs mese, otthon kell maradni vele. 

És ha épp a "másik gyerek szülője" a szerepem, hát az is oké, mert ugye tényleg vérlázító, hogy fél fizetésért otthon maradtam hetekig, full egészséges gyereket viszek, és pár nap múlva már megint dögrováson van. Vagy megemlíteném itt azt a bicskanyitogató facebook-poszot, amit a bölcsis csoportban olvastam. Anyuka kiírta, hogy reggel ugyan 37,6°C volt a gyerek hője, de láthatóan nem érezte magát rosszul, így adott neki egy kis Nurofent, és bevitte a bölcsibe. Délután meg ment érte, mert hívták, hogy a gyereknek 39°C a láza. Na, ez kiakaszt, nem sok híja volt, hogy nem írtam az anyukának, szerencséje, hogy nem egy csoportba járnak a gyerekeink.

Közlöm, hogy a pedagógus is ember. És megérti, hogy néha jobb helye van a náthás gyereknek a közösségben, mint otthon, vagy azt, hogy a szüleinek dolgoznia kell, így egy ideig nem szól, hogy sz*rul van a gyerek. Mindent megért, mert ő is anya és ember. De felelősséggel tartozik a többi gyerekért, és benne van a házirendben, hogy csak egészséges gyerek járhat közösségbe, ezt a szülő aláírta, és higgye el, hogy joga van megkérni anyát, hogy ugyan mutassa már meg doktornak, ha nem tud aludni mert nem kap levegőt, mert az a takony, ami általában a térdéig ér, az vízszintes helyzetben nem tud kifolyni. És nem, nem adhat be orrcseppet/köptetőt/antibiotikumot(!), lázcsillapítót is csak akkor, ha felhívta a lázas gyerek szülőjét, és ő beleegyezett. És bocs, hogy csak orvosi igazolással lehet bevenni a betegség gyanújával kiadott gyereket (különös tekintettel a lázas állapotra), de így is van, hogy simán palira veszik a szülők, mert "otthon felejtették" az igazolást, de délután hozzák. És hozzák is.

És az orvost is megértem, hogy segíteni akar a szülőnek, és látatlanban ad igazolást, a gyerek megvizsgálása (egyáltalán megpillantása) nélkül, végül is csak egy nátha, ha komoly a baj, úgyis elviszik vizsgálatra. Remélhetőleg. Ezek után azt is megértem, hogy úgy néz az orvos az ember lányára, mint egy félnótásra, ha megkéri, hogy hadd maradjon otthon a gyerek pár napot, igen, tudom, hogy csak az orra folyik, de talán könnyebben meggyógyul úgy. Nekem mondjuk könnyű, mert van egy biztos, és egy időnként bevethető nagymama kéznél. De nem volt ez mindig így. A nagyoknál például, mikor az egyik a bölcsit kezdte, a másik az ovit, és állandóan betegek voltak, senki nem volt, aki helyettem kúrálta volna őket. És igen, én is szégyenkezve szóltam a munkahelyemen, hogy bocs, de megint beteg valamelyik, és tudtam, hogy megértik, mert ők is anyák, de azért mégis kínos volt. És igen, volt olyan, hogy sírva fakadtam a munkahelyemen, mikor tizedszerre telefonáltak, hogy Ádám megint lázas, pedig két hétig otthon voltam vele előtte, Isten bizony, kikúráltam rendesen. Most is kínos amúgy, pedig Simivel eddig 1 napot voltam itthon betegség miatt, meg ez a mostani egy hét, a jövő hetet már leszerveztem. Ugyanis bárányhimlős. Ez mindenképpen betegség, az orvos, a kisgyermeknevelő, a másik anya és a saját szememben is. De legalább karácsonyra meggyógyul, és nem kell attól tartani, hogy bárkit megfertőz, mert mindenki átesett már rajta. Éljen!

Nem tudok szó nélkül elmenni mellette

így aztán szakdolgozat helyett most blogbejegyzést írok. Egyszer már írtam erről egy posztot , akkor a karácsonyi katalógusok miatt. Most hazafelé a bölcsiből beszélgettem egy anyukával, és ez durrantotta el az agyamat.

Előre bocsátom, nem tartom magam valami orbitális szakmai orákulumnak, de vannak bizonyos dolgok, amikről megvan a véleményem, és eddig még senkinek nem sikerült meggyőznie arról, hogy rosszul gondolom. Ezek közé tartoznak az úgynevezett (és szerintem nem létező) fejlesztő játékok. 

Történt ugyanis, hogy a tegnapi szülői felől érdeklődött egy anyuka, aki nem tudott rajta részt venni. Anyukát régebb óta ismerem, ő az, aki ezt a nótás foglalkozást tartja. Nem, nincs szakmai háttere, de igen lelkes amatőr, nem is csinálja rosszul, bár én másképp csinálnám. Már, ha tudnék annyira énekelni mint ő, és rávenném magam, hogy ilyesmit csináljak. Szóval, mondtam, hogy az udvari játékok témaköre is felvetődött, mit kellene kicserélni, satöbbi. Mire ő roppant módon felháborodva imígyen szólott:

- Hát igen, csak azt sajnálom, hogy nem volt pénz egyetlen fejlesztő játékra sem!

Na, ezt nem kellett volna mondania. Igen nagy szerencséje, hogy odaértünk az ovihoz, ahová ment a kisfiáért, mert ha lett volna időm, akkor kifejtettem volna neki a nézeteimet a fejlesztő játékokról. 

Akkor nem tudtam, viszont füstöl a fülem még mindig miatta, úgyhogy megkapja az, aki most ezt olvassa.

Drágáim, higgye már el mindenki, hogy nincsenek fejlesztő játékok, vagy ha vannak, akkor minden egyes játék fejlesztő játék! A gyerekmarketing szerint persze hogy van, pedig nincs, csak fejlesztő játéktevékenység létezik, azt meg bármivel lehet csinálni. Szinte.

Vegyük sorra a bölcsi udvarán lévő irgum-burgum semmit nem fejlesztő játékokat. 

Van egy csúszda, ami szinte használhatatlan, mert túl nagy a fokok közötti távolság, de ha jó lenne, erre lenne jó. A csúszda tetejére való feljutás közben a szem-kéz és szem-láb koordináció, az izomerő (lábakban, karokban, kezekben), a téri tájékozódás fejlődik. Nem beszélve a testképről, testtudatról, hiszen a gyereknek nagyon pontosan kell tudnia, mekkorát kell lépnie, hogy a következő lépcsőfokra eljusson, de ne lépjen mellé, milyen magasságba kell helyeznie a kezét, hogy elérje a kapaszkodót, milyen erővel kell felhúznia magát, hogy ne billenjen le, de azért fel is érjen a csúszda tetejére. Mindeközben komoly mérési, számítási feladatokat is végez (a felfelé való mozgáshoz szükséges távolságokat alaposan ki kell centizni), amik a későbbi matematikai képességeket alapozzák meg. Lecsúszáskor az egyensúlyérzéke fejlődik, a vesztibuláris rendszere kap ingereket. Leérkezéskor újra figyelnie kell, hogy mikor kell letennie a lábát, hogy ne essen fenékre, milyen gyorsan kell felállnia ahhoz, hogy ne bukjon orra, itt újra a testtudat, testkép fejlesztése történik. Lehet, hogy tud még mást is a csúszda, de hirtelen ennyi jut eszembe.

Van ugye a hinta. De most komolyan, minden fejlesztő helyen, foglalkozáson van legalább egyféle hinta, hiszen köztudott, hogy a hintázás kiválóan fejleszti az egyensúlyérzéket, ráadásul a ritmikus mozgás közben oldódhatnak a belső feszültségek, szorongások is, amire valljuk be, egy bölcsis beszoktatós időszakban nagy szükség van.

Akad az udvaron egy mászóka is, ő pont azt tudja, amit a csúszda "felmászós része".

No és akkor a homokozó. Ha csak simán futkároznak benne a gyerekek, a következő történik velük: fejlődik a mozgáskoordinációjuk, egyensúlyérzékük, erősödnek a láb- és hátizmaik, mert a homokban elég nehéz szaladgálni, mivel elsüllyed benne az ember, vagy kicsúszik a lába alól, ha nagyon száraz. Amennyiben rendeltetés szerűen homokozásra használják, akkor megtanulják/felfedezik, hogy mennyi homokot kell beletenni a formába, hogy normális "pogácsát" kapjanak, tehát megint méréseket végeznek (eleinte próbálkoznak, tapasztalnak, aztán már ránézésre is megy nekik, hiszen látják, hogy mikor van tele a forma és mikor fér még bele homok). Megtanulják azt is, hogy mekkora erővel kell belepaskolni a formába a homokot ahhoz, hogy egyáltalán kiboruljon belőle, ne szoruljon bele, vagy pont ellenkezőleg: ne hulljon szanaszét az elkészült remekmű. Megtanulják, hogy különbség van a vizes és száraz homokból készült dolgok között, lapátolás, tapicskolás, homokvár építés közben a kis kézizmaik és a finommotorikájuk is rengeteget fejlődik. Biztos van még itt is valami, de most csak ez ugrik be hirtelen.

Van az udvaron még egy kisvonat, amin gondolkodnom kellett, hogy mit is fejleszt. Ez inkább a szocializáció fejlesztésére szolgál: engedni, hogy a másik is "vezesse", együtt játszani tanít. Illetve ebben lehet jól elbújni, mint általában a kis házakban szoktak a gyerekek, de az ebben a bölcsiben nincs.

És akkor most megkérdezem, hogy az anyuka milyen fejlesztő játékra gondolt? Ez nem elég?

Gondoljuk csak el, hogy bedőlünk egy ravasz tévés hirdetésnek, megvesszük ezt a terméket:

- Kérem szépen, ez a világ legjobb felmosó szettje! Csak tiszta vízzel, vegyszer hozzáadása nélkül elpusztítja a padlón található kórokozók 99,9%-át, minden koszt eltüntet, ráadásul olyan kevés vizet használ, hogy pillanatok alatt megszárad bármilyen padló, hiszen bármilyen felületen képes ezt a fantasztikus hatást elérni! Egy háztartásból sem hiányozhat a Medzsik Mop, a mindent felmosó felmosószett! 

És megvesszük, beletöltjük a vödörbe a vizet, mellétesszük a Medzsik Mopot, és várjuk a csodát. Semmi nem történik, majd ordítva követeljük a vevőszolgálatnál, hogy adják vissza a pénzünket, hiszen a Medzsik Mop egy nagy humbug, nem csinál az az égvilágon semmit, átverés az egész. És akkor a következőt mondják nekünk:

- Kedves Vevő, maga nagyon hülye! Komolyan elhitte, hogy a Medzsik Mop magától felmos? A felmosóval végzett felmosás fogja eltüntetni a kórokozók 99,9%-át minden kosszal együtt, nem az eszköz.

Hát így van ez a fejlesztő játékokkal is. A játékokkal való tevékenység fejleszt, nem a tárgy, legyen az marha drága, sípoló-zenélő-beszélő-forgó akármicsoda is. Nincs fejlesztő játék vagy eszköz. Vegyünk csak alapul egy olyan kifejezetten fejlesztő foglalkozást, amit mondjuk a TSMT terapeuták végeznek. Van ott kutya közönséges tornapad, sima gumilabda, egyszerű műanyag botok, karikák, kötelek, babzsákok ilyesmik. Mégse mondhatjuk, hogy a labda fejleszt vagy a babzsák, hanem az a mozgás, amit ezek segítségével végez a gyerek. Pedig ezek aztán tényleg nem százezres összegbe kerülő szuperfejlesztő szuperjátékok, hanem olyan dolgok, amik jó esetben minden oviban megtalálhatóak. Jól is hangzana, ha mozgásfejlesztési célzattal gyűjtenénk az otthoni készletbe eszközöket, és bemennénk a játékboltba így:
- Adjon nekem, kérem, egy fejlesztő botot, mozgásjavító babzsákot meg egy koordináció fejlesztő labdát.
Ki is röhögnének, vagy jó esetben adnának egy könyvet, amiből megtanulhatjuk, hogy mit kell csinálni az eszközökkel.

Ha tényleg a játék fejlesztene, akkor az elmúlt 20-40 évig csupa kripli ember élt volna a földgolyón, hiszen hol voltak akkor még a tanuló kutyusok, játszóházak trambulinnal és más mozgásfejlesztő játékkal, play doh gyurmák, érzékelő korongok, gyöngyfűző szettek, legók-duplók? Sehol. Volt viszont fára mászás, nyilván azért, hogy az izomerejük, mozgáskoordinációjuk, szem-kéz és szem-láb koordinációjuk, téri orientációjuk fejlődjön. Fogócskázás mezítláb fűben, sárban, homokban, dombnak fel-dombról le, amire így szólították fel a szülők a gyerekeket, hogy "mennyé' gyerek, fejlesszed az izomerődet meg a tüdőkapacitásodat, meg a mozgáskoordinációdat és az állóképességedet, nehogy hülyegyerek legyél az iskolában".  Kukoricatörés, majd a csuhéból vagy vesszőből fonás, tésztadagasztás vagy csak "sarazás" a finommotorika fejlesztésnek céljából történt, meg hogy kreatív legyen a gyerek, és jó állása legyen, mert kreativitás igen kifizetődő tulajdonság mondjuk egy cipésznél vagy szabónál, meg hát a monotóniatűrést is kedvezően befolyásolja mondjuk az egész délután tartó kukoricatörés kivitelezése. A rohadt almával való dobálózást azért erőltették anno a felvilágosult szülők, mert tisztában voltak a célzómozgások fejlesztésének lehetőségeivel, a figyelem, koncentráció fontosságával, hiszen ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. Ugye mekkora baromság? Ezek a sima játéktevékenységek vagy egyszerű munkák a mindennapi élet részei voltak. Olyan dolgok, amik szuperfejlesztőek voltak, tök ingyen, és amiket megpróbálunk ma mindenféle "fejlesztő játékként" megjelölve helyettesíteni. Valahol persze érthető ez, mert manapság lehetetlenség a fenti dolgokat művelni, de ekkora cirkuszt csinálni a fejlesztő játékokból kész agyrém. Játsszunk a gyerekkel és hagyjuk játszani, akkor szépen fejlődni fog, ez a titok. (A "normál" gyerek, ismét mondom, a normál gyerek, nem részképesség- vagy egyéb zavaros, fogyatékkal élő vagy ilyesmi, mert nekik kell a fejlesztés, bizony, bizony!)

Borzalmatos félelmeimrűl -csak a mihez tartás végett

Legnagyobb félelmem a bölcsőde, több fronton is. Ma voltunk Simivel sétálni a bölcsi épületénél, és hát az van, hogy nincs kész. Szeptember 1-jén kezdődik a buli, de csak nagy földtúrás van az épület körül, se járda, se fű, az udvari játékokról nem is beszélve. Mondjuk, homokozni fognak tudni a gyerekek, az egyszer biztos. Amennyire az utca túloldaláról be lehetett látni, belülről minden kész (festés, csempe, ilyesmi), de hát honnan is tudhatná biztosan az ember lánya. Van még 18 egész nap, hogy végezzenek mindennel, hát nem tudom... És ha nem lesz kész, bakker, mit csinálok a gyerekkel? Visszamegyek non-stop melózni, őt meg hová a bánatba helyezem?

Ha meg mégis kész lesz, akkor is van mitől tartanom. Rettegek a francos nyavalyáktól, mert ezen a téren elég nagy tapasztalattal rendelkezem -mármint, hogy mindent elkapnak a kölkök-, úgyhogy tömöm is a kis bendőjét immunerősítő csodaszerekkel, hogy hátha jobban fog menni ez a munka, nem olyan nyögvenyelősen, mint 10 évvel ezelőtt, mikor a nagyokat intézményesítettem.

És ha nem lesz beteg, akkor hogy fog beszokni? Majd ő is némasági fogadalmat tesz, mint annak idején Ádám? Meg az alvás... Hát a gondozónők biztos befonják a szemöldöküket, mire elalszik a gyerek. Garantálom, hogy milliószor le fog esni a fektetőről, mert úgy pörög-forog elalvás előtt, mint egy kergebirka. Gondolom, hogy a többi gyerek se fog tudni Simitől aludni azalatt a mintegy 45-60 perc alatt, amíg álomba szenderül a kis drágám. Biztos ő lesz a kedvenc...

Most jutott eszembe, hogy talán le kellene állni a kenyér felkockázásával és hagyni kellene, hogy harapja, mint minden normális gyerek, még akkor is, ha amúgy gyorsabban és tisztábban eszik. Meg azt is hagyni kellene, hogy totál egyedül egye meg az ebédjét (így a szintidőt is le tudnám mérni), mert a bölcsiben nem fognak neki segíteni. Még jó, hogy észbe kaptam. A nagyoknál is ennyire hülye voltam, hogy kétévesen is komplett csecsemőként kezeltem a gyerekeimet? Nem emlékszem, de mintha nem így lett volna. Ádám ugyanilyen idősen, totál szobatisztán, önálló étkezésre képesen ment bölcsibe (mondjuk, csodálkoztak is a gondozónők, hogy nem kell neki pelenka és segíteni sem kell az evésnél). Le vagyunk maradva ezzel a gyerekkel, de jócskán.

És akkor, ha már szóba került, akkor itt ez a szobatisztaság. Levettem a pelenkát róla hétfőn, és tényleg jól haladunk, ma már nem is szólt, ha pisilnie kellett, hanem ment a bilihez, lehúzta a kisgagyát és pisilt egyedül. De vajon nem lesz-e visszaesés ebben, ha bölcsibe kerül? Van egyáltalán értelme három héttel a beszoktatás előtt elkezdeni (remélem, három hét múlva elkezdődik a beszoktatás)?

 És fáradt is leszek, mert állandóan éjszakázom a gyerekkel. Mostanában egyre gyakrabban jut eszembe, hogy ideje volna elválasztanom, de jön ez a hülye bölcsi, és akkor még ez is, szegény gyerek teljesen odalesz lelkileg- idegileg. De ha beszokott rendesen, és eltelt 2-3 hónap, akkor azt adom magamnak karácsonyra, hogy Simit leszoktatom magamról. Ezt most ünnepélyesen megfogadom.

Ennyi. Egyre többet gondolok ilyesmikre és egyre nehezebben alszom ezek miatt, sőt napközben is a gyomorgörcs jön rám, ha eszembe jutnak ezek a dolgok. (Sajnos, nincs hasmenésem, pedig mennyire király lenne vékonyan visszamenni dolgozni :))

Normális ez ebben az életkorban és élethelyzetben, vagy totál hülye vagyok?

Amire még emlékszem

Annyi minden jár a fejemben, és csak hullanak ki sorra a gondolatok, mert soha nincs lehetőségem idejönni írni. Valahogy nincs szívem elzavarni a gyerekeket a technika elől, csak egy-egy postafiók és Fb bekukkantás erejéig, így aztán a temérdek remek poszt, amit a fejemben összekomponáltam, ezen a nyáron már biztosan nem írattatik meg. Kár, hogy nem vagyunk olyan szerencsés család, hogy fejenként egy kompjúter jusson mindenkinek, vagy legalább két főre eshetne egy darab, mert akkor egész nyáron onthattam volna magamból a jobbnál jobb bejegyzéseket. Hahaha....

A gyomrom kezd komolyan görcsbe állni amiatt, hogy alig 3 hét múlva újra "rendesen" munkába állok. Simit ugye be kell szoktatni a bölcsibe, és lehetőség szerint bent is kellene tartani egyhuzamban nagyjából 6-8 hetes intervallumokban, hogy fizetést is kapjak, ne csak állandóan táppénzen legyek. Simikém egészségi állapotát felturbózandó a mai napon elkezdtem neki adagolni a Ribomunyl névre hallgató port, amit a nagyoknál is bevetettem annak idején, és kifejezetten jót tett a pénztárcánknak  az immunrendszerüknek. Mondjuk szerintem elkéstem vele, mert fél évig kell adni, de mit csináljak, csak most jutott eszembe. Remélem, azért valami haszna csak lesz, ha már egy zsák pénzt otthagytam érte a patikában.

Dilemmában vagyok még a sulit illetően is. Pár napja jött egy e-mail, hogy "felélesztik" a tavalyi jelentkezésemet, és szeretettel várnap szeptemberben a beiratkozáson, amennyiben augusztus végéig jelzem tanulási szándékomat. Legszívesebben most írnék nekik, hogy megyek, de be vagyok tojva. Mert van ez a hülye pedagógus portfólió készítés, amire elméletileg jelentkeztem (az ovivezető által), de még semmi hír nincs felőle, hogy bevettek-e a buliba, vagy sem. Ha igen, akkor november 30-ig fel kell töltenem a több száz oldalas cuccot oda, de a suliban is november végéig kell leadnom a szakdolgozatomat. Ez a kettő biztos nem fog menni munka mellett. Úgyhogy tipródom még egy darabig.

Gondolom, marhára izgat mindenkit, hogy mi van a macskáinkkal. Mára virradóra valahány született. Hiába a gondosan előkészített szülőhely, ez a dinka macska csak a nyúlketrec alá fialt most is, mint általában. De tudtam én ezt jól, így aztán ott is kitakarítottam. Lehet, hogy ezért szült megint oda? Szóval, egynéhány kismacska született, talán öt darab. Ezt most így konkrétan megmondani nem tudom, mert olyan tarkabarka társaság jött a világra, hogy csak annyit láttam a "befényképezés" után, hogy van köztük 2 vörös (vagy vörös-fehér), 2 fekete (vagy fekete-fehér, vagy fekete-vörös -atyaég...) 1 szürke-fehér (egyes képeken szürke-vörös, de lehet, hogy az egyik vörösesnek szürke a feje, úgyhogy ez bármi lehet). Hogy végül mennyi marad, azt nem tudom, mert ilyen cseppnyi korban a kiscicák még eléggé döglékenyek, ugye és hát akármi előfordulhat. Igaz, a mieinkre egyáltalán nem jellemző, ezek mind stramm, erős macskák, eddig a rengeteg kiscica közül összesen 2 darab döntött úgy, hogy egy napon belül befejezi földi pályafutását. Gondolom, most se lesz másképp. 

És akkor a végére pár kép a cicakupacról. A képanyag csalóka, ugyanis mire elmentette a gép a memóriakártyára a fotót, már máshogy volt az állandó mozgásban lévő halom, így amelyik cicusnak az egyik képen a feje látszik, a másikon már a feneke, vagyis úgy tűnhet, hogy az két külön jószág, de nem, csak egy. A minőségért elnézést kérek! Lehet tippelni a létszámra :-). 

Mamival

Kicsi a rakás 1.0

Kicsi a rakás 2.0

Ez a kis csíkos arcú nagyon cuki!

Aggasztó, bár egyáltalán nem meglepő hírek a bölcsiről

A minap a játszótéren voltam Simivel, ahol az ott lévő anyukák között szóba került a faluban városban épülő bölcsőde is. Ez mondjuk nem csoda, hiszen óriási szenzáció, hogy a 20 éve bezárt bölcsi - az épületbe áttelepítették az óvodát, az ovi épületét meg eladták - helyett újat építenek, és lesz is benne 48 férőhely! Nagyjából tízezren lakunk itt, úgyhogy jól is jön az a 48 hely a magánbölcsi 5(!) fős létszáma mellé. Azt hallottam, hogy kábé 300 három év alatti gyerek él a faluban városban, köztük ugye Simi is. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ebből majdnem 150-et bölcsibe is szeretnének adni a szüleik!

Az a hír járja a jól értesült mamák berkeiben, hogy akik kihasználták az ovik nyújtotta beiratkozási lehetőséget - azokat a gyerkőcöket is be lehetett íratni, akik  jövő év augusztus 31-ig töltik a hármat -, előnyt élveznek, hiszen őket ugye elutasították az oviból. Na, én nem írattam be a gyereket, mert én bölcsibe szeretném adni, gondoltam, nem bohóckodom ott az óvodában, ha úgyse adom be. Na, most aztán emiatt lehet, hogy lecsúszunk a bölcsiről, sőt, ha igazán nagy szerencsénk van, még jövőre az oviról is. 

Meg az is terjeng, hogy kellene valami hátszél - mondjuk olyan orkán erejű -, mert a 48 hely annyira kevés, hogy anélkül a kapuig se lehet eljutni, felvételt nyerni meg pláne nem lehet. Na, nekünk protekciónk az nincs. Van viszont három gyerekünk, én teljes állásban dolgozom - nem csak papíron -, Simi már 2 éves elmúlt, így csak gyest kapnék, ha nem dolgoznék, és a három gyerek a küszöböt rágná velünk együtt. Ennyi, amit fel tudok hozni indokként, hogy miért akarom bölcsibe adni a kölkömet. Nem azért, mert úgy látom, hogy társaságra vágyik (szerintem mondjuk jól elvagyunk), vagy mert kistesója született, és nem bírok a kettővel, vagy mert sok pénzünk van, és meg tudok venni neki egy helyet egy komplett játszóteret a bölcsi udvarára.

Egyelőre még nem jött a hír, hogy mikor lesz a beíratás. Megpróbáljuk, hátha sikerül. Végül is a lottóötöst is megnyerik időnként, talán nekünk is sikerülhet ez a bölcsi projekt. Csak az nem juthat be, aki meg sem próbálja, ugye???

Parlagon heverek

Az volna az igazán tuti, ha azt írhatnám, hogy "A pamlagon heverek", de nem. Csak így, egy szál magam vagyok a három (időnként kettő, máskor csak egy) gyerekkel. Az a baj, hogy a fáradtság olyan fokára értem, mikor csak valamilyen drog tudna igazán életben tartani. Mert a férjem nincs itthon, és én ilyenkor elég rosszul alszom. Nem félek, vagy ilyesmi, még azt sem mondhatnám, hogy hiányzik a szuszogása, mert ő két éve gyakorlatilag a nappaliban alszik, amit a hálótól egy egész emelet választ el. Valahogy mégsem az igazi. Hétfőn hajnali egy után sikerült elaludnom, Simi csak 3x ébresztett, de reggel 5 óra 30-kor kellett kelni, mert a gyerekek busszal mentek suliba. Tegnap már 11 körül aludtam, viszont Simikém kb. egymilliószor ugrasztott ki az ágyból az éjjel, így egész nap kóválygok, mint a hülyegyerek. 

Azt terveztem, mikor vattát éreztem az agyam helyén, és kicsi foltok ugráltak a szemeim előtt, hogy majd Simivel hunyok egyet ebéd után. Végül mégsem tettem, inkább vasaltam. A vaslás története tegnap kezdődött. Kitaláltam, hogy be szeretnék jutni az emeleti kuplerájos gardrób szobába, ahová annyira nem lehetett bemenni, hogy két vállal kellett benyomni az ajtót bejutási szándék esetén, mert minden talpalatnyi helyet a tesóméktól elhozott gyerekruhával megtömött 120 literes kukás zsákok foglaltak el. Ezért aztán lecipeltem a nappaliba mint a 148 kiló ruhát, és zsákonként átnézve méret szerint szortíroztam a cuccot. Pakolás közben ráakadtam egy egész szekrényt megtöltő mennyiségű 86-os ruhára, pont arra méretre, amit Simi még nagyjából 3-4 napig hordani tud. Ekkor kaptam egy kisebb idegrohamot, mert noha tudtam - ismervén a húgom fékezhetetlen vásárlási mániáját  -, hogy lehetetlenség, hogy a gyereknek csak 15 kombidressze és 6 pulcsija legyen, az is nyúlott-kopott,  hiába túrtam át többször is a zsákokat, mikor  gyerek belenőtt a 86-osokba, sehol nem voltak. Mégpedig azért nem, mert a kistesóm valamikor karácsony körül hozta fel a maradékot a 98-as holmik közé rejtve. Így aztán találtam még tegnap 8 farmert, 5 melegítőt, 35 kombidresszt, 40 pólót, és 15 pulóvert Siminek. Ki is mostam mindet azon melegében, hátha sikerül ráadnom valamelyiket, mielőtt végképp kinőné. Viszont a 70 pár zoknit nem mostam ki, azok már tuti kicsik. De nem is baj, úgyis vettem neki vagy 20-at, mivel nem találtam egyet sem.

Így esett, hogy a tegnapi mosás után ma kétségbeesett vasalásra szántam rá magam, de nem értem a végére, mert a büdös kölke nem aludt csak 1,5 órát. Nem tudom, mikorra sikerül a 2 szárítónyi ruhát kivasalnom, mert holnap nem hinném, hogy nekiállok, mert ugye a munka ünnepe lesz, amit nem munkával kívánok emlékezetessé tenni. Maximum egy kis főzéssel.

Az eredeti terv szerint a férjem ma éjjel ért volna haza, mivel azonban Hajdúböszörményből nem lehet csak úgy pikk-pakk hazatömegközlekedni, marad a holnap reggeli vonat. Talán délre haza is ér. Azért egy kicsit irigylem ám. Mert minden évben szervez magának valami 2-3 napos elvonulást,  sőt, olykor kétszer is megszökik itthonról. Néha munka miatt megy, máskor csapatéptíeni, megint máskor "elmélkedni". Két-három napra ledobja magáról a család terhét, aztán persze tök fáradtan hazajön, és békén lehet hagyni. Egy anya miért nem tudja ezt megtenni? Vagy csak én nem tudom? Az együtt töltött 15 év alatt - a kötelező terhességi-szülészeti kórházi tartózkodásokat kivéve- mindössze egy hétvégére utaztam el egyedül Pécsre a húgomékhoz. Akkor is azért, mert végre-valahára le akartam szoktatni Ádit a szopásról, és ezt láttuk a legjobb megoldásnak. Se addig, se azóta nem voltam egyedül sehol. Mondjuk, egészen őszintén nem is vágyom rá. Sokkal inkább szeretnék egy nyugis hétvégét a férjemmel láblógatással, semmittevéssel, vagy akár valamit tevéssel is, csak ne kellene mindig valakit kiszolgálni, valaki körül ugrabugrálni, valami házimunkát végezni.

Áh, jó lesz már, ha végre itthon lesz, még akkor is, ha a nappaliban fog aludni, hogy ki tudja pihenni a 3,5 nap fáradalmait, amit Simi mellett ugye nem lehet.

Trampli-e vagyok?

A szó szoros értelmében - "Otromba, esetlen ember, tenyeres-talpas, nagy darab, nagy testű, ormótlan, nehézkes mozgású (főleg nőre mondjuk)" - természetesen nem. Sőt, az ismerőseim nagy többségéhez képest sem, a kis többségéhez képest viszont igen. Annak ellenére, hogy nem ismerek személyesen egyetlen topmodellt, ftness bajnokot vagy hollywoodi dívát sem. 

A trampliság számomra viszonyítás kérdése. Vannak emberek, akikkel mindenféle frusztráció nélkül találkozom (sőt, meg is jelenek velük akárhol), mert pont úgy fogadnak el, ahogy vagyok, nem tűnök ki egyáltalán a sorból se pozitív se negatív irányban.

Másokkal viszont nem. Akikhez képest trampli vagyok. Itt van pl. a tesóm, aki a "nőség" szinonimája számomra minden tekintetben. Ő alig 2 évvel fiatalabb, de 10-zel fiatalabbnak néz ki, mindig szép, mindig csinos (ha mackóban van, akkor is), egyszerűen azért, mert ő született nő. Én meg nem. Vele nem szívesen megyek sehová, mert ha a legeslegjobb ruhámban vagyok, akkor se közelítem meg az ő "outfitjét" (micsoda szavakat tudok, édes Istenem) mondjuk három kilométerre sem. Mert hiába a legjobb ruha, ha lóméretű hátsón feszül (a húgom hozzám képest mínusz 15 kg-mal rendelkezik, szerinte a 60+ már minimum öngyilkosságért kiált), ugyebár. Azt hiszitek, hogy csak én gondolom így, de nem. Mert ott van a nagyanyám (a pesti, nem a szomszéd), akitől valószínűleg a húgom genetikája eredeztethető csinosság tekintetében, és akit mindig úgy látogatunk meg, hogy az egész család felvonul az összes gyerekével együtt, így egymás mellett lát bennünket. Ő kivétel nélkül mindig megjegyzi, hogy "Eszterkém, milyen csinos vagy!" Nekem sose mondja. Ebből (is) gondolom, hogy a tesómhoz képest trampli vagyok. Meg abból, hogy mikor együtt megyünk valahová, ő valahogy "ragyog" én meg beleszürkülök a semmibe.

De nem csak a kilók számítanak. Mert vannak ugye a munkatársnőim. Úgy terveztem, hogy mire visszamegyek dolgozni, majd szépen összegyűjtök néhány új ruhát, nehogy ugyanazokban járjak dolgozni, mint szülés előtt. Ugyanis a "lányok" nagyon adnak  megjelenésre: csinos ruhák, fodrász, kozmetikus. Volt, hogy harmadszorra is ugyanazt a szoknyát vettem fel valami ünnepségre -talán ezt már írtam-, és meg is kaptam, hogy "Mi van b*meg, neked csak ez az egy szoknyád van?". Ez annyira ütött, hogy azóta fel se vettem azt a szoknyámat (pedig szép). Ezért is akartam néhány új holmit, erre tessék, olyan hirtelen mentem vissza, hogy nem is volt lehetőségem semmit venni. Remélem, azért nem fognak megszólni... Mert hát hozzájuk képest is trampli vagyok, annak ellenére, hogy mondjuk a testtömegem nem kirívó a kollektívában.

Amúgy van (volna) ízlésem. Gondolataimban olyan csinos vagyok, hogy csak na. Az álom szettem: fehér ing -kedvencem...-, csípőig érő fekete bőrkabátra kihajtott gallérral, fekete magas sarkú cipő, sötétkék farmer, valami nyaklánc, kis fülbevaló. A hajam göndör, kontaktlencsém van, mert napszemüveget viselek - a napszemüveg évtizedes álmom, de szemüvegem van, a dioptriás meg egy közepes vagyonba kerül. (Ja, igen, én szettekben gondolkodom. Talán mégis nő vagyok?)

Mindig, mikor elindulok vásárolni, elképzelem, hogy milyen összeállítást szeretnék -képek innen .

Mondjuk ilyet:

Vagy ilyet:

Esetleg ilyet:

De ez is szóba jöhet:

Azért teljes összeállítások, mert sajnos, ha vennék egy szoknyát (mint ezen az utolsó képen), akkor kellene hozzá cipő is, mert az sincs és táskám se. Igazából ezért is nem nagyon szívesen vásárolok. Mondtam is a férjemnek, mikor megpróbált rábeszélni (még karácsony előtt), hogy vegyek egy szép "ünneplős" ruhát, hogy nincs értelme. Mert hiába a szép ruha, ha csak a trottőr sarkú 1.500 Ft-os kínai cipőt és a piros-drapp csíkos kötött kardigánt tudnám felvenni hozzá, táska helyett meg valami decens papír ajándéktasakot szorongatnék. Ezért utál velem vásárolni az uram, mert elmegyünk, hogy veszünk valamit, aztán sose veszünk semmit. Mert én mindig tovább gondolom a vásárolni kívánt ruhadarab sorsát. Van-e hozzá cipőm? -nincs. Van-e hozzá nadrágom? -nincs. Meg az ára... Szombaton mondja a tesóm (épp itt voltak nálunk), miután megdicsértem az aktuális legújabb -tényleg nagyon szép- fölsőjét, hogy "Ó, tök megérte, csak 2.800 volt!". És valóban megérte, viszont mikor este elmentünk egy ruhaboltba, 2.900-at nem volt szívem kiadni egy csinos kardigánért -pedig nagyon szerettem volna, de maradt a piros-drapp csíkos -ami még a tesómé volt egyetemista korában, cirka 10 évvel ezelőtt...

Szóval, nálam ez a trampliság "választás" kérdése. Mert ha nagyon akarnék, vehetnék néhány ruhát -gondolom, szépen, lassan össze lehet hozni egy rendes gardróbot, nem kell havi szinten tízezreket elkölteni-, de egyszerűen nem tudok vásárolni. Mert nem hiszem el, hogy 

a) az a cucc tényleg jól áll (Állhat egyáltalán nekem jól valami így 23,01-es BMI-vel???)

b) 3 hónap múlva is rám fog jönni

c) nem tudnánk azt a pénz másra is költeni (gyerekre, kajára, számlára stb.)

d) ha mégis megveszem, hó végén nem leszünk anyagi romlásban.

A közeljövőben lesz két osztálytalálkozóm is. Azoktól egyenesen rettegek. Azóta nem találkoztunk, hogy 50 kiló alatt voltam (mondjuk, az általános iskoláson 40 hetes terhes voltam Ádámmal, de még így is pont annyi kiló voltam, mint most, gyerek nélkül). Mit fognak ezek hozzám szólni? Megismernek egyáltalán így, tramplin?

Ezt megúsztuk!

Mármint az idegeskedést, a hasmenést és három napig tartó nem alvást (jó, én mondjuk nem, mert Simi tesz róla, hogy ne aludjak), ami annak a mellékhatása, hogy az ember nyolcadikos gyereke felvételit ír.

Hála Istennek, nem kellett ma Noémi miatt azért izgulni, hogy meg tudja-e írni, és hány pontja lesz, és az mire lesz elég. Soha nem gondoltam, hogy ennyire jó, ha az ember lánya (és fia) 8 osztályos középiskolába jár. Mert negyedikben gyakorlatilag tét nélküli a felvételi, mert ha nem veszik fel, akkor jár továbbra is általánosba, és nyolcadikban újra játszhat.

El se tudom képzelni, mit érezhettek a korosztályos szülők -például Noémi volt osztálytársainak a szülei-, hiszen engem tavaly és négy éve is, mikor a srácok írták a felvételiket, igencsak kerülgetett a cifra f*sás, hányinger és minden egyéb fizikai és mentális probléma. Pedig nem volt nagy tét, csak egy sima iskolaváltás, mégis ideges voltam. Nem konkrétan azért, hogy felveszik-e őket (nyilván azért is), inkább azért, hogy az én nagyon jó tanuló gyerekeimnek ne kelljen a többiek (tanárok, diáktársak) előtt szégyenkezni, ha esetleg mégsem sikerült. Mert mindkétszer azt hallottam mindenkitől, hogy "Ó, ha őt nem veszik fel, akkor kit fognak?" Sose felejtem el, mikor tavaly ez idő tájt Ádám írásbelije és szóbelije után rettegve várakoztunk az eredményre. Gondolom, akinek a nyolcadikos gyereke járja a kanosszát, annak sokkal nagyobb az izgalomfaktor az életében. 

Jó, hogy Ádámnál sem kell majd azon izgulnunk, hogy mi lesz vele nyolcadik után. Viszont Simike még hátra van. Hipp-hopp elillan az a 8-9 év, és ő is ott áll majd a gimnázium kapujában, mi meg majd idős korunkra való tekintettel nyilván szív- és idegrendszeri problémáinkkal küszködve nehezen vesszük majd az akadályokat, amiket a gyerekért való izgulás indukál. Már most összeszorul a gyomrom...

Ja, amúgy ma volt Noémi féléves zongora záróvizsgája, csak hogy mégis legyen min izgulni. Jól sikerült :)!

Piszkosul berezeltem

Mégpedig az iskolától. Nyár végén írtam , hogy jelentkeztem újra a főiskolára, hogy meglegyen az elmúlt évről is a rendes papírom, ha már végig tanultam azt az évet is. Na, első lépésként szeptemberben halasztottam egy félévet. Igazából azért, hogy legyen időm szakdolgozatot írni. Aztán most ott tartok, hogy hagyom az egészet a csodába. Regisztrációs díj ide vagy oda, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy megint éjszakákon át szakdolgozatot írjak, aztán ész nélkül (szó szerint, sajnos) tanuljak, majd úgy államvizsgázzak, hogy majd' betojok a félelemtől. Túl friss még az élmény, és valljuk be, nem volt annyira felemelő, hogy mostanában újra át szeretném élni. 

Pedig mekkora szám volt, te jó ég! Én biztattam mindenkit, hogy hajrá, bele kell vágni, hát a hülyének is megéri, és most tanultuk a dolgokat, és sokkal könnyebb és testhezállóbb, mint amiből idén júniusban záróvizsgáztunk. Erre tessék. Most úgy be vagyok ijedve, hogy csak na.

Szóval pillanatnyilag parázok ezerrel, pedig lassan dűlőre kellene jutnom magammal, hogy akkor A vagy B, mert ha mégis meg akarom csinálni, akkor legalább a szakdoga témáját ki kellene választanom egy megfelelő tanár kíséretében. De vajon fel tudom-e szívni magam még egyszer annyira, hogy 3 gyerek mellett, alvás nélkül, agy nélkül, segítség nélkül képes legyek megcsinálni?

Nem tudom. Alszom még rá egyet-kettőt...

Hogyan éljük túl a nyár legmelegebb napját?

Tele van a média a hőségriadóval és a 41°C-kal, ami ma mérhető az országban. És adják a jótanácsokat azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehet elviselni a kánikulát: igyunk sokat, menjünk víz mellé stb. Na, akinek nem sikerült egy lavór víz mellett berúgni a sok ivástól, az elolvashatja, én hogyan vészeltem át  a trópusi hőséget, hasznosítva ebből amit csak akar.

Először is, ajánlatos korán reggel szellőztetni. A tetőtérben elhelyezkedő déli tájolású, és amúgy is a ház legmelegebb pontjaként funkcionáló szülői hálóban is. Azután lehetőség szerint úgy déltájban észbe kapni, hogy sarkig tárva felejtettük az összes nyílászárót, beengedve ezzel a lodzsán megrekedt és az odatűző naptól kábé 43 fokosra melegedett levegőt. Így ebben a szerencsés esetben a reggeli kellemes 29 °C immár 35-re növekedett odabent.

A bevásárlást sem szabad a késő délelőtti órákra halasztani, így ha reggel 8-kor elindulunk, fél 10-re akkor is hazaérünk, ha a legközelebbi (másfél kilométerre lévő) üzletbe megyünk babakocsival és csecsszopóval felszerelkezve. A bevásárolt élelmiszert természetesen azonnal biztonságba kell helyezni a hűtőszekrényben. Kivéve azt a néhány tételt, amiből ebédet szándékozunk főzni, illetve a hő hatására nem rothadóakat. Javaslom a könnyen összedobható ételek listájából való választást, én ebből mára a rizses húst szemeltem ki. Csodálatos módon röpke 15 perc alatt fel is tettem főni a sertéscombból metélt apró kockákat, melyekből alig 2,5 óra alatt (nagy lángon) meg is főtt a cucc. Különösen jó hatással van a nagy hőségben a lakásban uralkodó klímára, ha nem rendelkezünk páraelszívó készülékkel, viszont egybe nyitott modern konyha-ebédlő-nappali (esetünkben lépcsőház is) egységgel igen. Ugyanis a főzés által keletkezett hő és pára össze-vissza terjed az egész építményben, halálra döglesztve minden ott tartózkodót. Ja, és ne feledkezzünk meg a tetőtérben nyitva hagyott ablakokról és erkélyajtóról sem, hiszen az ezeken keresztül beáramló forró levegő, keveredve a  párával és a gőzzel, jótékonyan gyorsítja lassú haldoklásunkat.

Abban az esetben, ha a főzéssel nem sikerült a házban uralkodó páratartalmat 100%-ra emelni, indítványozom az egész földszint felmosását. Az előtte való felsöprögetés (azért nem porszívózás, mert legkisebbünk épp az igazak álmát alussza, és ebben nem szeretnénk megzavarni) kellemesen felpörgeti a pulzust, amennyiben megfelelő tempóval és amplitúdóval végezzük a sepregető mozdulatokat. Így szívdobogva élvezhetjük a padlóról felszálló gőz látványát. Ha aktuálisan valamilyen felsőlégúti nyavalyával küzdünk, javasolt a felmosó vízbe néhány csepp eukaliptusz olajat önteni, és akkor az inhalálással is megvagyunk egy gőz füst alatt. 

Kifejezetten szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha épp akad a háznál egy szopós csecsemő/tipegő. Melegen (!) ajánlott minél többszöri szopásra, és ezáltal igen szoros testkontaktusra biztatni. Mégis csak sokkal kellemesebb érzés a 36 Celsius fokos testhőmérsékletű gyerekkel ragacsosra izzadni, mint a nap folyamán végrehajtott klimatizáló akciók során 38 fokosra emelkedett házbéli hőmérsékletet élvezni. Persze, amennyiben gyermekünk épp lázas betegséggel küszködik, csak addig engedjük magunkhoz bújni, amíg a testhőmérséklete alacsonyabb, mint a helyiségben mérhető hőmérséklet.

Ha a fent említett praktikákkal nem sikerült túlélnünk az idei nyár eddigi legforróbb napját, próbálkozhatunk esetleg vasalással, palacsinta sütéssel, 45 perces Rubint Réka tornával vagy egyéb, külső vagy belső hőmérsékletet emelő tevékenységgel. Bevallom, én ezeket nem próbáltam, hagyok valami élvezetet holnapra is.

Nyaralás után

Na, az van most.

Lassan egy hete próbálom utolérni magam mindenféle dolgokkal, hát, elég nehezen megy. Jó, a 37 adag ruha kimosásával végeztem, de a vasalás még nem 100%-os. Mondjuk, ahogy magamat ismerem, az életben nem lesz az.

Simit is lassan visszaszoktatom a normális kerékvágásba. Történt ugyanis, hogy a nyaralás alatt meglehetősen kiterjedt udvartartást működtetett a fiatalúr, mondhatni mindenki arra várt, hogy ugorhasson, ha megnyikkan. Soha nem kellett egyedül játszania vagy csak elfoglalni magát pár percre. Ha megszólalt, hogy "hin-ta baa-ta" (ami nem azt jelenti, hogy a nyomorult hintát baltával szét kellene ütni, hanem a "hinta palinta" Simi interpretációjában), azonnal ugrott valamelyik mama vagy nagyobb gyerek és vitte hintázni. Ha unatkozni látszott, rögvest szórakoztatta valaki. Egész nap pásztorolta egy szerencsés kiválasztott, és valljuk be, nem volt nehéz meggyőzni a gyereket arról, hogy ez is egy létező, és roppant kielégítő életstílus. Most ott tartunk, hogy egy pár percre már képes elfoglalni magát, de leginkább nem. És a ha szerencsétlen sorsú nagyobb gyerekeim felé közelítek karomon a deddel, mivel valami sürgős, csecsemővel nem végezhető elfoglaltságom akadt,  nagy egyetértésben kiabálják (amúgy soha semmiben nem értenek egyet, ezt kivéve), hogy "Én nem vigyázok rá!!!"

Aztán meg az evés. Ezt -mármint Simon etetését- is verseny szerűen űzték a szolgalelkű rokonok, anyukám remek példáját követve. Én ugyanis meg tudok veszni attól, ha úgy eszik a gyerek, hogy egy kanál étel, utána pár korty víz. Ezzel ki lehet kergetni a világból, de anyukám szerint BIZTOSAN szomjas az a gyerek evés közben, itatni kell. Hogy nekem miért nem szomjas soha, azt nem tudom. Mindenesetre egy hétig így volt etetve. Így aztán itthon az első két közös étkezésünk hangos őrjöngés volt, ugyanis nem voltam hajlandó inni adni neki minden falat után. A harmadiknál már csak kicsit vinnyogott, most meg már el is felejtette, hogy másképp is lehet enni, mint ahogy a jó édesanyja eteti.

Ezen a nyáron még kétszer készülünk pár napot távol tölteni itthonról. Mondjuk, többnyire kiterjedt rokonság nélkül leszünk, így Simivel biztosan én fogok törődni, talán nem romlik el megint. Majd nagyon fogok vigyázni.

Magánbeszélgetések

Szeretek beszélgetni. Vagy inkább beszélni. Vagy inkább csak szeretnék. Beszélni még csak-csak akad lehetőségem, mert tökéletes hallgatóságom biztosítva van Simon személyében. Bármit mondhatok neki, az alkalmazott metakommunikációs eszközöktől függően (mosolygás, kérdő hanglejtés stb.) vigyorog rám vagy rázza a fejét. Egyelőre nem beszél vissza, mindenben egyetért velem, így azonban nem gazdagítja eszmefuttatásaimat konstruktív hozzászólásokkal. Pedig igazából erre vágynék. Hogyha mondok valamit, akkor valaki -lehetőség szerint felnőtt, szellemi képességeinek tökéletesen birtokában lévő személy- reagáljon rá. Nem kell feltétlenül egyetérteni velem, csak mondjuk böffenjen egyet, hogy "Ja, aha." vagy "Hát, te teljesen hülye vagy, ez nem így van."

Könnyű annak, aki rendelkezik például barátnővel. Lehet, hogy furcsa, de nekem nincs. Vannak csajok, akik a "majdnem barátnő" kategóriába esnek, velük alkalom adtán beszélek is, de nem igazi lelkizős kebelbarátnők. Gyerekekről, közös ismerősökről, a férjeinkről, háztartásvezetésről beszélünk egymással. De nagyon ritkán.

Van még a tesóm, akivel azért, valljam be őszintén, szoktunk maratoni beszélgetéseket folytatni. Bár, mióta dolgozik (lassan két éve), van, hogy két hétig sem beszélünk egymással, pedig régebben naponta trécseltünk. Mondjuk, ha már nagyon rég nem beszéltünk, és feltétlen ki kell adnom magamból a bennem lévőt, rácsörgök. Mint a múlt héten is. De akkor azt mondta, hogy bocs, de nem ér rá, mert épp a barátnőjével van kimenőn. Hja, kérem, barátnő, kimenő, csavargás, gondtalan időtöltés...

Szóba jöhetnének a munkatársak is. Most éppen nincs egy sem, mert itthon vagyok. De míg dolgoztam, addig sem beszélgettem velük, mert én teljesen egyedül dolgoztam, minden munkatárs nélkül. Maximum ebédidőben találkoztam velük, így senkivel nem tudtam kialakítani igazi munkahelyi barátságot, pedig már 15 éve ugyanott dolgozom. Eleinte hívtak még, mikor közös programokat csináltak, de sosem tudtam menni, mert a gyerekeket kellett hoznom-vinnem (az övéik már vagy nagyok, vagy nincs nekik).

No és akkor ugye a férjem, aki ideális beszélgető partner lehetne. Na, ő pont nem beszélget velem (pedig tudja ám, hogy szeretnék, többször is tettem erre utaló megjegyzéseket). Az a baja, hogy nekem mindig este (éjszaka) jut eszembe, hogy beszélgetnék. Ez nem így van. Én folyamatosan szeretnék beszélgetni, de napközben nincs itthon. Mikor még világos van, sok gyerekünk lévén soha nincs csend vagy legalábbis egy kis nyugalom, hogy beszélgethessünk. Marad(na) akkor a késő este. Ő olyankor nem akar. Felvetettem már a sétálást is, mert közben lehetne, de valahogy az sem sikerül. Mondom: menjünk, mondja: jó, menjünk. Aztán végül maradunk. Elmehetnénk olykor-olykor kikapcsolódni, de már az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára ketten valahol (Jó, volt az ABBA koncert meg a színház, de én olyanra gondoltam, ahol kommunikálhatnánk egymással. Nem drága "hallgatós" program, hanem ketten lenni, ingyé'). Pedig a hőskorban órákon át tudtunk beszélgetni. Mindenféléről. Én mondjuk most is tudnék. (Most mondta Noémi, hogy a férjemnek valami programja van délután, így nem tudja táncolni vinni. Biztos sürgős megbeszélni valója van valakivel. Még jó, hogy nekem nem is szólt róla. Ilyenkor mérges és sírós hangulatom szokott támadni. Támadt is...)

Mivel nincs ember, aki szóba állna velem, egyetlen megoldás maradt: magammal beszélgetek. Megvitatom Andival korszakalkotó ötleteimet, tanácsot kérek tőlem gyereknevelési problémákban, megkérem magam, hogy segítsek már nekem ha ebben vagy abban elakadtam. Jól elvagyunk mi ketten: én, magammal. Előfordul olyan is, hogy magam elé képzelem annak a képét, akivel épp valamiről beszélni szeretnék. Például, mikor arról gondolkodom, hogy ki kellene festetni, mert már hét éve nem volt, vagy, hogy szeretném az előszobát szépen megcsinálni, hogy igazi barátságos, hangulata legyen, azt -persze csak magamban- a férjemnek mondom. Ha a nyárról gondolkodom, hogy mikor hol lesznek a gyerekek, mennek vagy megyünk-e nyaralni, azt a húgommal egyeztetem. A gyerekekkel pedig kigondolom az egész hétre való menüt, hogy ne kapjak naponta agygörcsöt azon, hogy mit főzzek. 

Aztán persze  rájövök, hogy kuka vagyok, megint egész nap nem szóltam senkihez, és hiába is mondanám, mindenkinek jobb dolga van, mint hogy engem hallgasson. Biztos tudják, hogy ha nekiállok és mondani kezdem, akkor sose hagyom abba, így inkább nagy ívben elkerülnek. Több mint egy éve vagyok bezárva a gondolataimmal, és annak ellenére, hogy tökéletesen elvagyok itthon Simivel, néha, de tényleg csak ritkán, úgy 1-2 havonta rám jön, hogy marhára egyedül vagyok. Hogy nem mozdulok ki itthonról, és becsavarodom, ha nem szól hozzám valaki. Most például ez van. Aztán pár nap múlva elmúlik a roham, és újabb 1-2 hónapig bírom. Akkor újra rám tör, de el is múlik, mert úgyse változik semmi. 

Még jó, hogy kitalálták mások, hogy írjak blogot. Legalább ide ki tudom önteni a sok gondolatot, ami bennem van. Mondjuk, a család sose mondja, hogy olvas egyáltalán, kommentelni meg pláne nem szokott (jó, a húgom mondta, hogy vagy 3 hónapja felém se nézett, mert nincs rá ideje). Így nem tudom, hogy tudatában van-e egyáltalán valaki a közvetlen környezetemből annak, hogy mit is gondolok egyáltalán. Mindegy, vannak állandó, nem "vér szerinti" olvasóim, akik törődnek velem. Köszi :-).