Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.

Ötletek a tarsolyomban

Nagyon várom a karácsonyt. Talán, mert ez az év annyira nehéz, kihívásokkal és kötelezettségekkel teli volt, annyira elfárasztott, leszívta minden erőmet - igazság szerint többször is a végemet jártam év közben-, hogy most a csodát várom én is így, év vége felé.

Teljesen rá vagyok hangolódva az egész ünnepre adventestől, Mikulásostól, karácsonyostól, mindenestől. Régen készültem már ennyire. Van adventi koszorú - na jó, lesz, mert még csak a darabjai vannak meg. Elővettem az ezer éve nem használt ablakmatricákat, fenyőgirlandokat, lehet, hogy még a ház is ki/fel lesz díszítve. Biztos közrejátszik ebben, hogy van nekünk Simi, aki most ért abba a korba, hogy tényleg tud várakozni, izgulni, ámuldozni a csodán, örülni a dolgoknak. Vagy mert végre itt a hideg, a ködös, nyálkás téli időjárás. Nem tudom, van-e így valaki ezzel, de ha néha -a gázfűtéses korszakban egyre ritkábban- megérzem a fa/széntüzelésű kályhák füstjét, egyből nosztalgikus érzésem támad. Pont ugyanilyen volt gyerekkoromban. (Mondjuk, amúgy is kissé "szagfetisiszta" vagyok, egy-egy kellemes, ismerős illatért meg tudok bolondulni.)

Régebben minden évben adtunk a barátainknak saját készítésű, általában fogyasztható ajándékot. Úgy esett, hogy az utóbbi években nemigen volt időm/kedvem/lehetőségem ilyesmire: kisbaba, tanulás, szakdolgozat, államvizsga stb. tarkították az adventi készülődés heteit, így nem is volt adventi készülődés. Most viszont már hetek óta azon gondolkodom, mit is adjunk? Végre nem kell éjszakánként ötvenszer ébrednem egy csecsemőhöz, nem szorít semmilyen tanulmányi határidő, végre üdvözült tagja vagyok a "Pedagógus II." nevű, államilag készített pedagógus-rangsor csoportjának. (Erről nem írtam, de nem volt lelkierőm. Talán majd később, ha már tényleg nevetve tudok rágondolni...) Tehát akkor mit is? Itt vannak az ötleteim, de még nem döntöttem Pedig hamarosan muszáj lesz, nyakunkon az ünnep.

1.) Mézeskalács. Nagyon kommersz. Évekig ezt adtuk, van egy tuti receptem, de úgy érzem, csak végszükség esetén fordulnék ehhez. Itthonra azért sütök, mert hozzá tartozik az ünnephez.
2.) Narancs-dolgok. Régebben készítettem már narancslikőrt, ehhez csak a narancs héja kell. A belsejéből (leginkább a levéből) pedig narancsdzsemet készítenék. Ez is kipróbált recept, nagyon jó. Így legalább nem menne kárba semmi, és ahol gyerekek és felnőttek is vannak, mindenki kapna valamit. 

3) Aprósütemények. Ez is volt már. Mindenféle linzer, habcsók, diós-csokis tallér, ilyesmi. Ezekből egy kis tálcára való mindenkinek. 

És akkor amiket még nem próbáltam, de nagyon szeretném

4.) Bonbon. Vettem hozzá formákat, digitális ételhőmérőt, elkezdtem gyűjteni az alapanyagokat, recepteket. Sőt, a csomagolásukhoz szükséges zacskókból is beszereztem vagy 200 darabot. Ugyanis már  tavaly iy ezt akartam adni, végül nem lett belőle semmi a suli miatt. De a formák, a zacskók és a hőmérő azóta is várják, hogy akcióba lendüljek.

5.) Szaloncukor. Ezzel is évek óta szemezek, de még nem mertem nekiállni. Viszont annyi sikertörténetet hallottam már ez ügyben, hogy talán most nekiállok. Csak az a kérdés, hogy nem gáz-e december 25-én szaloncukrot adni ajándékba?

6.) Borzselé. Ez sajnos csak felnőtteknek való, és a kisgyerekes baráti családoknak kevés. Viszont egyszerű és különleges, állítólag finom is.

Szóval? Bárki tud segíteni ebben nekem? Nem a megvalósításban, azt magamra vállalom, csak abban, hogy döntsek: mi legyen végül az ajándék.

Nem így kellene lennie

Mikor az ember egy órával többet alhatna (ha nem lenne egy gyereke, aki ezt roppant módon nem veszi figyelembe), nem itt kellene ülnie és írnia, hanem a marha kényelmetlen pihe-puha ágyban kellene élveznie az óraállítás előnyét. De nem. Pedig a férjem a két naggyal ultrabaráti hosszúhétvégén van Nógrádban, élvezhetném egyedül a 180-as ágy minden előnyét.

Itt van az őszi szünet és én elhatároztam, hogy most aztán összekapom magam. Álmaimban úgy terveztem, hogy november 2-án már egy teljesen új ember leszek. A rám szakadt rengeteg idő alatt a következőket tervezem véghezvinni (nem fontossági sorrendben):

1.) Kivasalom az összes vasalni valót. Ennek érdekében két napja megszállottan mosok (haha...), így aztán hiába küzdök, a halom nem csökken. Pedig tegnap 2,5, ma mintegy 5 órán keresztül álltam a vasalódeszka mögött. Terveim szerint hétfő estére már csak hűlt, akarom mondani vasalt helye lesz a még nyár óta vasalatlanul sínylődő mindenféle ágyneműknek, blúzoknak, konyharuháknak (és még ki tudja miknek, mert nem ástam a halom mélyére).

2.) Ablakot és függönyt mosok. Az időjárás jónak ígérkezik, remélem, tényleg az lesz. Vagy inkább ne legyen, hogy tudjam mire fogni, ha mégse mosok ablakot és függönyt?

3.) Egyéb apró háztartási munkákat is végzek, úgy mint sütőpucolás, cipős szekrény kirámolása, konyhaszekrény kipuceválása.

4.) Végre befejezem a Határaink című könyv olvasását.

5.) E-mailt írok legalább 4-5 ismerősnek/barátnak, akikről már hosszú-hosszú ideje nem hallottam.

6.) Megírom az összes munkahelyi elmaradásomat (ovis csoportnapló, óvodai program táblázatba szerkesztése, a decemberi és januári program megtervezése), sőt, ha lesz energiám (nem lesz) még előre is dolgozom egy kicsit.

7.) Megírom a portfólióm szükséges változtatásait (csoportprofil, tematikus terv, 2 szabadon választott cseréje - feltéve, ha lesz lehetőségem cserélni).

8.) Elkezdem összerakni a "portfólió-védő" ppt-t, és gondolkodom azon, mi is legyen a foglalkozásaimon.

9.) Írok valami komolyabb étrendet, mert vettem egy "célnadrágot", és szeretnék beleférni. Szerencsére nem 3 számmal kisebb, mint az aktuális ruhaméretem, épp csak a cipzárt nem tudom összehúzni magamon, de így pont a hordhatatlan kategóriába esik. Amúgy tornázni is tervezek, de sajnos még mindig pont ugyanúgy fáj a csípőm, mint februárban, nem nagyon merek ugrálni. Lehet, hogy egy orvoslátogatást is be kellene terveznem 8 hónapnyi intenzív csípőrettenet után? 

10.) Simivel elmegyek buszozni-HÉV-ezni. Úgyis szerdán lesz a névnapja, majd meglepem vele. Valami megszállott módon vonzódik a tömegközlekedéshez, hiába, ő a helyi oviba jár, nem úgy, mint annak idején a tesói, akik naponta 2x utaztak busszal és HÉV-vel, hát nekik nem hiányzott annyira a BKV-zás.

11.) Elkezdem összeírni a karácsonyi ajándékok listáját, és a listán szereplő dolgok fellelési helyét. 

12.) Minden nap (de legalább kétnaponta) főzök. Ezt mondjuk lehet, hogy hiba volt felírni.

13.) Esténként filmet nézek a férjemmel (ha nincs kedve, akkor egyedül) de akkor mikor csinálom az munkahelyi dolgokat?, úgyis van egy csomó film, amit szerettem volna megnézni, de nem jutottam el moziba. Igen, filmet nézek, mert másra fizikailag nem leszek alkalmas, ha értitek, mire gondolok. Szóba jöhetne még a beszélgetés is, de azt a férjem esténként nem szeret. Amúgy ma már meg is néztem kettőt, vasalás közben. A kellemeset a hasznossal tipikus esete. 

14.) Írok valami heti tervet, vagy táblázatot, vagy órarendet vagy mittudoménmit az elkövetkezendő pár hétre, mert annyi dolgom lesz (mármint a szünet után, természetesen), hogy ki fog lógni a bélésem. Jó lenne, ha nem kapnék napi rendszerességgel idegrohamot, hogy nem vagyok kész, nem tudtam megcsinálni, nem fogom tudni megcsinálni, elegem van az egészből. Erre kellene a haditerv. Portfóliós szakszóval élve ún. tematikus tervet kellene készítenem a saját életemre. Azon leszek

15.) Pihenek, ha már mindent megcsináltam, ami a listán szerepel.

Azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyit pipálhatok ki a 15-ből jövő vasárnap este...

Mátra, wellness, láblógatás

Sokcsillagos hotel a Mátra tetején, van minden: ilyen-olyan medencék, fitness-terem, remek félpanziós ellátás, a szauna üvegfalán keresztül a kilátás pazar. Álmunkban sem gondolunk a munkára, csak élvezzük az édes semmittevést, a jó levegőt, bár esik az eső, így a kirándulást elektromos autóval hajtottuk végre. Épp borozni indulunk, most le kell tennem, majd írok sms-t.

Ezeket mondta a férjem a két telefonbeszélgetés alatt, amit váltottunk egymással az elmúlt két napban (sms-t nem írt). Ugyanis ő és a munkatársai élvezik a Kékestetőn helyet foglaló szálloda kényeztetését a tavalyi évben elkövetett sikeres munkájuk jutalmaként. Hát kérem, ez az, amikor megbecsülik az ember munkáját, és elismerésük jeléül, valamint a további kemény munkavégzésre ösztönzendő kényeztető (munkafeledtető, rekreációs stb.) jutalompihenéssel fürdetik tejben-vajban (esetünkben jakuzziban) a munkavállalót. 

Én ezalatt itthon vagyok az összes gyerekkel, dolgozom, esőben ronggyá ázva gyalogolok az oviba/munkahelyre/munkahelyről, mint rendesen. Hiába keresek, nem kapok a gyereknek sok üzletben sem gumicsizmát (későn kaptam észbe, tudom), így tönkre ázik az edzőcipője, benne a zoknija, benne a lába. Most köhög. Jó, nem hiszem, hogy csak ezért, picit tegnap is köhécselt, de ma már nagyon.

Mindegy, úgy gondoltam, hogy én is pihenek egy kicsit. Ezért tegnap előzetes elhatározásom ellenére nem kapcsoltam be a mosógépet, nem szedtem le és vasaltam ki a száraz ruhát, nem írtam kórlapot és fejlesztési tervet a gyerekeimnek és nem csináltam meg táblázatban az ovis programot. Helyette olvastam és még 10 óra előtt elaludtam. Biztos meg fogom bánni, mert most minden a nyakamba szakad és 2 napom van csak elvégezni és éjjel is dolgoznom kell ahelyett, hogy délután kényelmesen megcsináltam volna. De ennyi kényeztetés nekem is jár.

Amúgy mi van velem?

Dolgozom. Sokat. Egyelőre csak bent a munkahelyemen napi 8-10 óra között, de a jobb napokon csak 6-7-et. A papírmunkát képtelen vagyok elvégezni, baromi lemaradásban vagyok, ugyanúgy mint a saját háztáji munkáimmal. Ha a férjem és a gyerekek nem takarítanának, már megette volna a házat a mocsok. Mindezt azért mert odabent 5 (az új státuszok szerint 6) ember munkáját végezzük ketten a kolléganőmmel. Ehhez nem szeretnék semmit hozzáfűzni, ilyen az, ha az állam az ember kenyéradó gazdája. 

De legjobban azt sajnálom, hogy Simit is hanyagolom. Szeptemberben összesen egyszer vittem oviba, és háromszor hoztam el, egyébként anyukám és a férjem hozza-viszi csórikámat. Igaz, az esti altatáskor (ami még mindig 1-1,5 óra) az övé vagyok, de az agyam akkor is sokszor másfelé jár: ha hamarabb elaludna, még tudnék egy kicsit vasalni, meg tudnám írni az ovis programot, összepakolhatnám a konyhát stb. A múltkor azt mondta: "Anya, csak az a baj, hogy te mindig mérgelődsz velem." És tényleg sokszor. Szégyellem is nagyon.

Remélem, novembertől más lesz. Megszűnik a létszámstop az oviban, és az üres álláshelyekre özönleni fognak a bátor jelentkezők, alig győzünk majd válogatni közülük. És akkor majd nem kell túlórázni. Lesz időm a háztartásra, az összes papírmunkámra és nem leszek mindig ingerült a családdal. És akkor ilyeneket fogok csinálni, hogy olvasás (mert kikapcsol), sálkészítés (mert egy jó anya időben gondol a télre), keresztszemezés (mert a múltkor megtaláltam egy pár abbahagyott képet és nagyon nagy kedvem kerekedett befejezni őket), blogírás (mert rengeteg érdekes dolog történik velünk annak ellenére, hogy a feléről lemaradok, mert mindig a munkahelyemen vagyok), meg ki tudja még mit.

Azt említettem már, hogy november 19-én lesz a pedagógus minősítésem? Lehet, hogy kicsit tolódni fog ez a rengeteg szabadidő, de csak vége lesz már egyszer ennek a nagy hajtásnak.

Meg vagyok vizsgálva

Nem fogok széjjelhullani, legalábbis nem mostanában. Voltam ugyanis ma doktornál, kettőnél is.

Reggel teljes döbbenetemre 9 órakor már visszafelé jöttem az sztk-ból! Történt ugyanis, hogy miután 7.40-kor nyerőszámot sorszámot kaptam, 8 órakor pontban elkezdődött a rendelés. Ez itt Magyarországon történt, kérem! Odabent megállapította az orvos, hogy látható bajom nincs -nőgyógyászati szempontból-, van valami cisztaféleség ugyan a méhem mögött, de a nőknél ez olyan gyakori, hogy tulajdonképpen marhára. De azért a következő ciklusban szeretné megnézni, hogy kiürült-e, a citológia eredménye meg 6 hét múlva várható, úgyhogy a jövőben gyakori vendég leszek a nődokinál. Remélem, az egyik kiürül, a másik meg negatív lesz.

Ez után, mivel ennyire hamar végeztem, még simán a rendelési idejében találtam a körzeti orvost is, akinél a jogsimmal kapcsolatos dolgokat kívántam elintézni. 4-en voltak előttem és 40 perc várakozás után be is jutottam. A felületes -esetleg valami "nyugati" országban élő- szemlélő számára ez azt jelenthetné, hogy "Barátom, micsoda egy alapos orvos ez! 10 percet szán egy-egy betegre, hihetetlen!". De nem. A 40 percben a 4 beteg vizsgálatán kívül benne volt még két darab, egyenként nagyjából 8-10 perc hosszú magánjellegű telefonbeszélgetés (aminek minden egyes szava kihallatszott a zárt ajtó mögül), illetve egy pár perces "Elnézést, de nekem most ki kell mennem!" című ismeretlen helyre való távozás (ez alatt a rendelés nem szünetelt, az asszisztens adta a recepteket, így még hárman bejutottak előttem, holott utánam jöttek). Amúgy milyen egy lejárt jogosítvány miatti orvosi vizsgálat? Mert én odaadtam a szemészeti papírt, a régi jogsimat és egyéb okmányaimat, amikről a szükséges adatokat lediktálta a doki az asszisztensnek, kifizettem a 7.200 forintnyi vizsgálati díjat (gondolom legalábbis, hogy azért fizettem) és ennyi. Ezek alapján én alkalmas vagyok a vezetésre? És mi van, ha mondjuk 200-as vérnyomásom van, vagy megsüketültem az eltelt 10 év alatt? Se egy vérnyomásmérés, se semmi. Vagy nem is kell?

Ó, és az is van, hogy nem fáj a hasam. Megszűnt magától, pedig komolyan szét akartam repedni, annyira fájt az utóbbi időben. Még szerencse, hogy az ember fórumozik, és vannak tapasztalt anyatársak, akik jó tanáccsal látják el az embert, hogy hátha az ugyanolyan tünet ugyanolyan problémát takar. Mondjuk lehet véletlen egybeesés is, ez majd 2-3 hét múlva kiderül, amikor elkezdem magamon újra a tejterhelést. Mert hétfő óta szigorúan tejmentesen élek, és meg is szűnt, de tényleg egycsapásra, a kínzó hasfájásom. Laktóz intolerancia? Meglehet. Mindenesetre borzasztó az életem tej nélkül, a kávé ihatatlan (napi 2 tejeskávé volt az életben tartó erő), tele a hűtő joghurttal és sajttal de nem eszem. Egyelőre totálisan próbálok minden tejes dolgot kiiktatni, de rettenetesen nehéz. Már kétszer végigcsináltam, amíg a fiúk csak anyatejen éltek, szóval tartható a dolog, tudom, de az eleje kínszenvedés.

20th

Éppen ilyen napsütéses idő volt aznap is, mint ma. Annyira meleg egészen pontosan, hogy a szalagavatóra (nem az enyém) felvett ruha (enyém) fölé csak a kabát került, és nem fáztam. Még este sem, amikor valahogy odakeveredtünk a Gellért-hegyre, hiába hűs dunai szellő, március eleji este, jó idő volt a kis "teraszon", ahová leültünk. 18 évesek voltunk, és akkor már két éve volt, hogy kerülgettük egymást. Aznap este viszont pontot tettünk annak az időszaknak a végére, és kezdetét vette egy új, közös időszámítás: tudtuk, hogy együtt szeretnénk tovább folytatni. Hiába voltunk még kölykök, az érzés, ami az elhatározást szülte elég erős volt, hogy kitartsunk. És kitartunk továbbra is, szeretjük egymást, felelősek vagyunk egymásért és a három gyerekünkért. Azt mondjuk nem tudom, ha a férjem sejti, hogy mit vesz a nyakába, ha velem összeáll, akkor is itt tartanánk-e, de ez már legyen az ő gondja, nem igaz?

Ma van a 20 éves évfordulónk!

Ez úton kívánok minden Ildikó nevű olvasómnak boldog névnapot, és apósomnak boldog 75. születésnapot!

Pamparararam-pam-pam!

 Tudom, hogy mindenki kíváncsi, ezért nem csigázok senkit tovább: igen,  sikerült!!!

Akit érdekelnek a szaftos részletek, olvasson tovább!

Először is, szeretném tudatni minden kedves Olvasómmal, aki egy kalappal, vödörrel, bármivel kívánt nekem, hogy megvolt. Igaz, a vizsga előtt két nappal kezdtem előállítani a kívánt mennyiséget, és a nagy nap reggelén vetettem véget a - már elnézést - szarakodásnak azzal, hogy az itthon fellelhető összes (azaz kettő darab) széntablettát elfogyasztottam. Elkeseredetten konstatáltam, hogy nem volt a testtömegemre jótékony hatással a tisztítókúra, ugyanis a stressz miatt rengeteget zabáltam. Ideg alapon.

Úgy volt, hogy akut gyerekszittelési krízis álott elő a vizsga reggelén, mert miért is ne, hogy még azon is idegeskedjek, hogy a két gyerek mit csinál egymással itthon. Pedig roppant előrelátó módon egy hete lefixáltam anyukámmal a pénteket, számítva arra, hogy esetleg elfelejti, a héten többször is egyeztettünk, mondtam neki, hogy én államvizsgázom, Kornél pedig temetésre megy, kellene valaki, aki őrzi a csepp gyereket, amíg nem tartózkodunk otthon. Természetesen vállalja, sőt, az előző napra is vett ki szabit (jelzem, erre senki nem kérte). Csütörtök este még megkérdezte a férjemet, hogy akkor reggel hányra jöjjön, mire a "Nem kell túl korán, mert itthon vagyunk."  válasz érkezett. Másnap fél 10-kor szándékoztunk indulni, de negyedkor már jónak láttuk, ha megkérjük anyut, jöjjön át. Férj ment is szólni, aztán jött vissza azzal, hogy anyu elment itthonról, mint kiderült, takarítani. Szó szerint ez jutott eszembe, csak magyarul, hogy WTF??? Értitek, elment takarítani, mikor megbeszéltük, hogy vigyáz a Simire! Hát az amúgy 200-as vérnyomásom 500 lett, a f*sás mellett a hányinger is elkapott. Még szerencse, hogy aznap Noémi élt a lehetőséggel, és igénybe vette a doki által adott igazolást és itthon maradt. Különben vihette volna a temetésre a férjem a gyereket, vagy én a záróvizsgámra. Mert anyám a többszöri megbeszélés ellenére is úgy gondolta, hogy mi itthon vagyunk pénteken. Haláli. Nem voltam túl nyugodt a két gyerek miatt, de igyekeztem nem parázni nagyon, volt jobb dolgom is. Amúgy szombaton délelőtt láttuk legközelebb anyukámat, és mikor mondtam, hogy Kornél temetésen volt, úgy nézett rám, mint aki akkor hallja ezt az infót életében először, holott minimum 3-szor tisztáztuk, kinek milyen elfoglaltsága van aznap. Én nem értem, komolyan, de mindegy is, az a lényeg, hogy minden rendben volt.

A vizsgán minden flottul zajlott. Jelentem, az összes értem mondott imát, drukkot, rám gondolást felhasználtam, így sikerült is az egyik legkönnyebb tételt kihúznom (4. tétel: Agresszió, testi és szexuális bántalmazás). A téma maga nehéz, de könnyű róla meggyőzően beszélni, így minden magabiztosságomat latba vetve csak mondtam és mondtam úgy nagyjából másfél percig, amíg hagyták. A szakdogáról egy kérdés és annyi. Mindenre 5-öst kaptam, így a szakdolgozat 4-ese ellenére 5-ös lett a diplomám eredménye. Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a vizsgabizottság baromira unhatta már ezt az egészet így a vizsgaidőszak utolsó napján, mert 3 percnél többet senki nem volt a kínpadon. Pár szóból eldöntötték, hogy tudja vagy nem, és útjára engedték.

Hazafelé beugrottam az egyik plázába, és megvettem a Dominika által ajánlott "gondolkodásváltoztató könyvet", amit a vizsga sikeres abszolválása utáni "mert megérdemlem" ajándéknak szántam magamnak. Őszintén megvallva már a vizsga előtt meg akartam venni, annyi szabad időm volt még, de nem tettem. Annak ellenére, hogy vallási meggyőződésem alapján semmiféle babonás dologban nem hiszek, mégis a medve bőrére történő előre ivásnak tűnt számomra a jutalom megelőlegezése. És mennyivel jobb érzés volt felszabadultan kóvályogni a könyvesboltban, mint idegbetegen, hát nem? De.

Telefonon biztosított a férjem arról, hogy mindkét utódunk szerencsésen túlélte az egymás kizárólagos társaságában töltött néhány órát, én erre persze megnyugodtam, és megbeszéltük, hogy a falusi "nagybolt" előtt találkozunk hétvégi bevásárlás ürügyén.

Nem bírtam magammal, és már a buszon elkezdtem olvasni a könyvet. Ebben az sem zavart, hogy a végkimerülés esetén rám törő látótérkiesés miatt alig tudtam felfogni, mit olvasok. Csak hogy értsétek, milyen problémáról van szó, íme. Mikor leszálltam a buszról, még mindig rosszul láttam, amúgy ez ülve még elviselhető, de járás közben borzasztó. Elindultam a bolt felé, egyszer csak láttam, ahogy egy férfi - kb. 4-5 méterre tőlem - egy drapp színű papírzacskót igazgatott úgy, hogy letette a földre (tudjátok, az a nagy fajta, amibe sok cucc fér). Gondotam is magamban, hogy ez tökhülye, hát esik az eső, minden csupa víz, tönkre megy minden a szatyorban, mert elázik. Aztán láttam, hogy megjött a fickó esze, és felvette a cekkert, bár sanszos volt, hogy csupa sár lesz, mert az előbb még a földön volt a táska. És basszus, mikor 1-2 méterre voltam tőlük, akkor tudatosult bennem, hogy a férfi a saját férjem, a "drapp zacskó" pedig a drapp színű overállba öltöztetett 2,5 éves fiam. Hát így.

Ez amúgy ez az állapot vagy mi nem tartott sokáig, már a boltban elmúlt, de átvette a helyét egy olyan elementáris fejfájás, hogy azt hittem, belepusztulok. Semmilyen gyógyszer nem mulasztotta el, se kávé, se csoki, se más étel vagy ital (mert hát egész nap szinte semmit nem ettem és nem ittam, mert folyamatosan attól féltem, hogy a) elhányom magam, b) bepisilek, c) bef*sok, ha valami táplálékot magamhoz veszek). Kicsit jobb lett estére, úgyhogy gyorsan le is feküdtem aludni (este 10 körül, nálam ez korán fekvésnek minősül), Simike kegyes volt hozzám, alig 3-4 alkalommal ébresztett fel, és reggel 8 óra 10-ig hagyott aludni. Szinte ki is pihentem magam.

Ennyi. És bár ez nem az Oscar díjam volt, azért engedjétek meg, hogy nyílt színen valljak köszönetet kolléganőimnek, akik lehetővé tették, hogy eljöjjek szabadságra és fel tudjak készülni a vizsgára. És persze a férjemnek, aki lehetővé tette (szabadságot vett ki, ha már a kolléganőim lehetővé tették, hogy itthon maradjak), hogy a rendelkezésemre álló időt tényleg tanulással tölthessem, ne pedig az itthon betegeskedő legkisebb királyfit szórakoztassam. És persze Istennek, aki nelkül, hitem szerint, nem tudtam volna végigcsinálni. Kösz mindenkinek! Egyelőre nem áll szándékomban újra tanulásra adni a fejem, de amilyen hülye vagyok...

Ma is bölcsebb lettem

Néztük Simivel Noddy kalandjait, ezt az epizódot (azok kedvéért, akiknek halványlila segédfogalma sincs arról, kicsoda is Noddy):

 A végén a főhős ezt találta mondani:
Jó dolog kedvesnek lenni másokhoz, de néha magadhoz is kedvesnek kell lenned.

Na, ezt tanulom én mostanában. Ma például ettem egy Túró Rudit, annak ellenére, hogy pillanatnyilag orbitális fogyókúrában vagyok (az okokról később nyilatkozom).

...az utcát járom egymagamban...

Múlt héten, a szabad napomon, miután Simit letettem a bölcsiben, elzarándokoltam a falu túlsó végében található boltba, oda, ahová addig Simivel ketten jártunk: ő a babakocsiban - eleinte alvó állapotban, később ülve, még később ülve és be nem álló szájjal - én gyalogszerrel. Végigmentem a szokásos útvonalon, a tele szatyor a vállamon, és előttem nem volt semmi, csak az aszfalt. Pedig hosszú ideig minden nap megtettük az utat, hacsak nem ömlött az eső. Furcsa volt, hogy ezentúl nem így lesz, mert már nagyfiú, a babakocsiba is alig fér bele, bár belepréselem, mert nem akarom hazáig cipelni a bölcsiből.

Pontosan emlékszem az első sétánkra: kényszerből tettük. Simi épp kéthetes volt, a férjem kórházban feküdt, a nagyok anyukámnál voltak, hogy ne kelljen itthonról hajnalban buszozniuk a suliba. Benéztem a hűtőbe, és semmi, de semmi ehető nem volt itthon, még egy szelet kenyér sem, így aztán muszáj volt a császármetszés utáni tiltólista egy újabb pontját megszegnem (a ne lépcsőzzön, ne emelgessen, ne hajolgasson már megvolt): ne gyalogoljon sokat - a legközelebbi bolt ugyanis egy bő kilométerre van tőlünk, így ez oda-vissza kb. 2,5 km séta. Felcuccoltunk és elindultunk. Rettegtem, nehogy felébredjen, hát hogy fogok vele hazarohanni, mikor menni se nagyon tudtam (érdekes, Ádám után milyen egyszerű volt minden...), ráadásul a babakocsink sem az itteni viszonyokhoz van tervezve, bár ez akkor még nem derült ki. Végül csak sikerült bevásárolni, és életem egyik legbénább bókját bezsebelni egy öreg bácsitól.

Bácsi: De aranyos! Mennyi idős?

Én: Két hetes.

Bácsi: Látom, már jön is a következő.

Én: ??? Ja, nem, az csak a hasam, ami még nem ment vissza szülés óta, mert ugye ő még csak két hetes.

Bácsi: Elnézést, hát nem vagyok én nőgyógyász, nem tudom én az ilyeneket.

Ma megint egyedül vásároltam be, egyedül mentem végig - ezúttal direkt - ugyanazon az útvonalon. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, ráadásul ilyen gyorsan: az ember nem is tudja, hová tűnt. Tényleg, hová?

Ennek vége, újat kezdünk

Mármint évet. Rettenetesen fura, itt vagyok az üres házban, velem a két kicsi (Simi és a húgom kisebbik fia), a nagyok "buliznak" (mi is voltunk, de már hazajöttünk, mert hullák voltak). Azt se tudom, mikor volt éjfél, valamikor két hátsimogatás közben lehetett, miközben Bálintot altattam. Nem tudom, volt-e már valaha az életemben olyan szilveszter, hogy a kutya se kívánt volna nekem boldog új évet, de most pont ez történt. A srácokat elaltattam a kisebbfajta durrogtatások közepette, épp  éjfél előtt, így most, mikor szimultán minimum 12 tűzijáték folyik a szomszédainknál, békésen alszanak, és nem kelnek fel az éktelen robajra. Így aztán boldogan átblogolhatom magam az újesztendőbe. Jó, hát pont nem, mert pár perccel éjfél után ültem le, de majdnem.

Hosszú ideje nem volt időm írni, így nem is akarok mindent bepótolni, ez nyilvánvaló lehetetlenség volna. Sajnos, a családban rajtam kívül mindenkinek van okostelefonja és/vagy tabletje és/vagy munkahelyi laptopja, amin a világ dolgaiba be tud leselkedni, sőt, alkalom adtán be is szólhat. Én vagyok az, aki csak akkor, ha éppen a családi laptop szabad (ez mostanában nem igazán volt így), vagy ha elkunyizom Ádi tabletjét. Ezért hallgattam ilyen sokáig.

Kellene most valami számvetés vagy ilyesmi, ugye? Áh, nem hiszem, hogy menni fog. Ez egy jó év volt, de lehetett volna jobb is, arról nem is beszélve, hogy mennyivel rosszabbul is elsülhetett volna. Ebben az évben sem lettem gazdag, nem fogytam le (majd 2015-ben, hahaha...), nem kezdtem el vezetni, nem vezetem jobban a háztartásomat sem, nem aludtam többet (pedig szerettem volna). Viszont visszamentem dolgozni (volt hová visszamenni, ráadásul hívtak), sikerült elmennünk nyaralni, az összes kiscicának találtam gazdát, senkivel nem történt semmi komoly baj, egyben a család. 

Jó év volt, de biztos, hogy lehetett volna jobban csinálni. Mostanában annyi rossz hírt hallok családon belülről és kívülről, hogy tettem egy felajánlást a férjemnek: írjon össze 3 dolgot, ami rajtam múlik, és amitől jobban érezné magát a házasságunkban. Magyarul, hogy miben változzak, min változtassak, hogy jobban működjön (az amúgy szerintem jól funkcionáló) házasságunk. Bevallom, először 5 dolgot akartam javasolni, de hamar lealkudtam magamban háromra, hogy ne legyen számomra túl nagy kudarc, ha belebukom a vállalásomba. Van amúgy egy listám, 2 perc alatt 20 dolgot írtam össze, amin ha változtatnék, a férjem biztos jobban érezné magát a házasságunkban. Ha szántam volna rá még egy kis időt, biztos feltornáztam volna a listát 100-ra. Csak azt remélem, hogy a férjem hármas listája benne van az enyémben, és nem azt kéri mondjuk, hogy havonta lejtsek hétfátyol táncot, vagy legyek igazi nő itthon is (nem, mintha bárhol máshol az volnék), és miniszoknyában és magassarkúban süssem a Sztroganoff bélszínt. 

Amúgy, ha én kérném magamat, hogy miben változzak, hogy jobban érezzem magam, elképzelhető, hogy csak egy kis egészséges önzést kérnék tőlem, magamnak. Csak annyit, hogy tudjak igent és nemet mondani, ha szükséges. Például igent arra, ha a férjem felajánlja, hogy alszik ő Simivel, én maradjak lent, hiszen már 2,5 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Ilyenkor nem elhárítani, hogy de hát úgyis mindegy, meg pihenjél csak te, hanem megköszönni, és élni a lehetőséggel, akkor is, ha biztos, hogy fel fogok kelni a gyerek nyavalygására, de legalább nem kell kimásznom az ágyból. Vagy arra, hogy mikor valamilyen ruhaboltban járunk, vegyünk nekem valamit, és ne kizárólag 2.500 Ft-os piaci vagy ennél is olcsóbb turis holmikat hordjak. Vagy arra, hogy ha karácsony előtt szembe jön velem egy csodaszép piros ruha, ami nagyon olcsó és jól is áll, és egyből beleszerettem, mikor megláttam, akkor vegyem meg magamnak, ne tegyem vissza sajgó szívvel a fogasra, hogy úgysem veszem fel sehová. Persze hogy nem, ha nem is veszem meg.

És nemet mondani a gyereknek, ha már 5 órája ott ül a laptop előtt, pedig én tornázni szerettem volna, most már aztán igazán, de nincs szívem elküldeni, olyan jót játszanak a barátaival (vagy venni kellene egy sima DVD lejátszót a tévéhez, mert van egy csomó tornás DVD-m, ja, mert nekünk nincs olyan, csak számítógépen tudok DVD-t nézni, bizony). Vagy a kedves rokonnak, hogy bár nagyon szeretem a gyerekeit és őt magát is, de államvizsgára készülnék, és most nem alkalmas, hogy másfél hétig vigyázzak a gyerekeire, mert nekem is csak egy téli szünetem van. És még hosszan sorolhatnám, hogy hogyan ne legyek egy hülye, mulya nőszemély.

De nem kérek semmit. Csak mindenkinek boldog új évet kívánok!

Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.

És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.

És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)

És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 

Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.

Bjútiful lájf

Megfogadtam szent esküvel, hogy nem írok másokról. Nem is fogok, csak ezt most muszáj. Üzenem ezeket valakiknek, akik szerintem nem is olvassák a blogomat.

"Élni csodálatos mutatvány. De egyet ne feledj! A nyulat, amit elővarázsolsz a cilinderből, te tetted bele! Nem mások. Te magad. Ezt mindig elfelejted, és ebből van a legtöbb baj. Mi abban a megfordított tudatban élünk, hogy mindenért mások a hibásak. (...) Mindig mások. Mások felelnek az én életemért. Nem emlékszünk rá, hogy a nyulat mi tettük a cilinderbe."

Müller Péter

"Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék,
Nézd meg jobban hogy élnek anyádék!
Ha nem hiszed el hogy az élet,
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol belefulladsz,
Pedig ott van a másik part.

Na jól van, borítsunk fátylat a múltra,
A dolgok jönnek aztán mennek hirtelen,
És néha elvisznek magukkal arra az útra,
Ahol az érzelmek laknak nem az értelem."
Tankcsapda

  
"Ezért amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek, azt tegyétek ti is velük!"
Jézus Krisztus

Allegória

Henrik nem volt új lakó az utcában, már vagy egy évtizede is megvan, hogy megvette a kis házat. Mindig is szerette a környéket, és nagyon örült, mikor évekkel ezelőtt egy ott lakó ismerőse felhívta, hogy eladó az egyik ház az utcában. Szülei segítségével megvette, beköltözött, majd megnősült, most pedig már a két ovis lányával együtt laknak itt.

Kutyája nem volt, de macska mindig akadt az udvaron. Sajnos, a cicák időről időre eltűntek: némelyik egészségét az idő kezdte ki, másik betegség miatt pusztult el, valamelyik pedig egyszerűen eltűnt. Fájdalmas volt megválni szeretett állataitól, és ha lett is új, az sosem volt olyan, mint az, akit elveszített.

A férfit megbízható, gondoskodó embernek ismerték a környéken, többször előfordult, hogy a szomszédok rá bízták féltett állataik, növényeik gondozását, amíg hosszabb-rövidebb ideig távol voltak az otthonuktól. Szívesen vállalta a feladatot, mert tudta, hogy a saját jószágait is gondoznia kell olykor-olykor valamelyik szomszédnak, és amúgy is nagy kedvvel végezte az állatok ellátását.

Az utcabeliek különben jó kis társaságot alkottak, nyáron egy-egy szalonnasütés erejéig összeültek, jókat beszélgettek, télen szánkózni vitték a gyerekeket. Mindig számíthattak egymásra, ha például vigyázni kellett valakinek a gyerekeire, de a nagymamák nem értek rá, vagy ha elromlott valakinek a fűnyírója, biztos akadt, aki megcsinálta a szomszédok közül.

Henriknél egy napon, alighogy hazaért, csengettek. Az egyik szomszéd állt az ajtóban.

- Szervusz, Henrik, van egy perced?

- Persze, gyere csak be.

- Megölted a macskámat.

- Tessék?

- Megölted a macskámat. Elütötted. Az egyik szomszéd talált rá a kocsibeállód előtt. Nagyon súlyos sérülései voltak, majdhogynem felismerhetetlenné vált, de minden kétséget kizáróan az én cicám volt, ezt többen is megerősítették. Nem lehetett megmenteni, eltemettem. Bár az eset nem ma történt, csak most volt lehetőségem szembesíteni vele. A nyomai még mindig jól láthatóak a kapud mellett.

- Hogy mi? Biztos ez? Nem tudom elhinni. Ne haragudj, ha így is történt, nem volt szándékos. Soha nem bántanék készakarva egy állatot sem, nagyon sajnálom.

- Körültekintőbben kellett volna vezetned.

- Igen, igazad van, biztos nem voltam elég figyelmes. Roppant módon sajnálom.

A férfi amúgy elég sportosan vezetett: lendületesen, de mégis biztonságosan. A közlekedési szabályok betartására nagyon figyelt, soha nem okozott még balesetet, a zebra előtt mindig lassított, és soha nem lépte túl a megengedett sebességhatárt. Igaz, a sportos vezetési stílus miatt előfordult, hogy benézett egy-egy jobbkezes utcát, és majdnem összeütközött egy másik autóval, a szívbajt hozva ezzel magára és a másik sofőrre egyaránt, de szerencsére nem lett baj. Vagy az áruház parkolójában meghúzta tolatás közben a mellette álló ajtaját, ám személyi sérülés szerencsére ott sem történt, elismerte a hibáját, odaadta a betétlapot, a biztosító rendezte a számlát. Ilyesmi olykor előfordult, de komoly szerencsétlenséget sose okozott.

Saját autója csak alig két éve volt. Addig is szívesen vezetett, de csak céges autót vitt, illetve alkalmi sofőr volt másoknál, ha mondjuk egy buliban alkohol is volt, mert ő nemigen ivott, így barátait nyugodt szívvel fuvarozhatta haza. Ismerősei már egy ideje rágták a fülét, hogy vegyen egy autót, ha már annyira szeret vezetni, higgye el, nem fogja megbánni. Végül beadta a derekát, és megvette a kocsit. 

Persze, nem használja minden nap, munkába szinte mindig tömegközlekedve jár, a lányokat az oviba gyalog viszik, hiszen ott az óvoda alig háromszáz méterre a házuktól. De tény, az autó használata nagyobb szabadságot ad: sokkal könnyebb bevásárolni, szívesen elvisz bárkit bárhová, ha kérik, és a messze lakó barátok, rokonok is elérhetőbbek, mióta saját autóval rendelkezik. Sőt, akkor is bepattan a járgányba, ha valami nagy öröme van, de feszültséget oldani is segít, ha beül, és levezet gyors tempóban az autópályán néhány kilométert.

Mikor utasként ült mellette valaki, általában elégedett volt sofőri tevékenységével, élvezte a vele való utazást. Persze, olyan is akadt, aki megkérte, hogy ha őt viszi, akkor legyen szíves lassabban haladni, mert bár lehet, hogy biztonságosan vezet, ezt a sebességet ő nem szereti. Ilyenkor természetesen visszavett a lendületből, mégis előfordult, megszokásból újra felpörgette a motort, aztán elnézést kért, és lassított.

Ez a mostani eset viszont teljesen megdöbbentette. A kihajtáskor mindig különösen figyel, hiszen bármikor jöhetnek gyerekek, egy elgurult labda, bármi. Nem is értette, hogy nem vette észre a cicát, vagy legalább azt, hogy áthajtott rajta. Pedig tényleg nem vette észre, kihajtott, a kapu automatikusan becsukódott, ő pedig teljes lelki nyugalommal ment a dolgára: álmában sem gondolta volna, hogy a kapuja előtt a szomszéd cicája holtan fekszik.

Azért is volt különösen fájdalmas számára az ügy, mert nemrégiben pont ez a szomszéd mondta neki, hogy az utóbbi években sok macskáját elveszítette: a legtöbbet megmérgezték, és mennyire rosszul érinti őt a dolog, hiszen minden állatát egyformán szereti, és nagy űrt hagy a hiányuk. Egy ideig ugyan lehet próbálkozni újabb és újabb kedvencek felnevelésével, de a sok veszteséget nehéz feldolgozni, és egy idő után, bármennyire is szereti az ember a cicákat, inkább nem vesz magához többet, nehogy újra rossz vége legyen.

És akkor most tessék. Itt van ő, a megbízható állatbarát, és nesze neked, elcsapja a macskát. Nem tudott mit mondani, csak annyit, hogy őszintén sajnálja. Henrik amúgy sem volt valami nagy érvelő, nem is szeretett konfliktusba keveredni senkivel, mert a saját érdekeit nem tudta képviselni semmilyen vitában. Ilyenkor tisztára olyan lett, mint egy-két bogár: inkább halottnak tettette magát, csak érjen véget a vita, a lényeg, hogy túlélje, az sem baj, ha közben megsérül, csak ne kelljen harcolnia.

Tisztában volt azzal, hogy szomszédjának igaza van: a macskát ő ütötte el, és ha jobban figyelt volna, észreveszi, hogy ott van és életben marad. A macskáját vesztett szomszédot újra biztosította arról, hogy nem állt szándékában kárt tenni az állatban, aki elfogadta a bocsánatkérést, de ez nem hozza vissza a cicáját, és az elvesztése felett érzett fájdalmat sem enyhíti, majd megérte Henriket, hogy takarítsa fel a tragédia nyomait a betonról, utána elbúcsúzott és hazament.

A férfi kiment, és azonnal észrevette a vöröslő foltot a kapu mellett. Eddig nem látta, hiszen a kapu automata, ki sem kell szállnia, hogy begurulhasson az udvarra, csak a garázsban kell elhagynia az autót. Akkor ötlött eszébe, hogyan is történhetett a baj. Volt egy rossz szokása, ugyanis. Mikor a murván tolatott a kapu felé, néhanapján felgyorsított annyira, hogy kissé kipörögjenek a kerekek, és az autó döccenjen egyet az automata kapu sínjén. Utána azonnal lassított, mert közel volt az úttest, és senkiben nem akart kárt tenni. Eddig nem is tett.

Miközben slaggal fellocsolta a foltot, és homokkal szórta be, hogy tényleg semmi ne látszódjon, jónéhány könnycseppet elhullajtott. Sajnálta a macskát, a szomszédot és átkozta magát, hogy miért volt ennyire figyelmetlen.

Henriknek álmatlanul telt az éjszakája, azon gondolkodott, mit kellett volna csinálnia, hogy elkerülje a tragédiát. Ha körülnéz, mielőtt beül az autóba, biztosan meglátja a macskát, és akkor életben marad. Vagy esetleg hangosabban bőgeti a motort, akkor a cica megijed és elszalad, megmentve ezzel saját életét. Vagy pont az lett volna a megoldás, hogy nagyon lassan megy, hogy az állatnak legyen ideje elugrani? Vagy ha nem szöszmötöl annyit a szendvicsekkel, akkor pár perccel előbb indul, talán még nem lett volna ott az állat. Vagy rendesen elmosogat, nem csak beteszi a mosogatóba a kávéscsészét, akkor pár perccel később indul, és talán már nem lett volna ott a macska. Vagy aznap be sem indítja az autót. Vagy, vagy, vagy... a cicát semmi nem hozza már vissza.

Elgondolkodott rajta igen erősen, hogy soha többet nem ül autóba, sőt az volna a legjobb, ha el is adná. Pedig nagyon szeret vezetni, de ha az kell, akkor soha többé nem ül a sofőrülésre. Ezt végül elvetette, inkább azon gondolkodott, hogyan tudná a stílusát úgy megváltoztatni, hogy önmaga maradjon, mégse ártson senkinek. Szereljen tolatóradart az autóba? Vegyen extrém helyzetekre való vezetésleckéket? Vagy a sebességkontroll segítene? Vagy bármi más?

Az is foglalkoztatta, hogy a szomszédok vajon milyen következtetésre jutottak vele kapcsolatban. Mikor ott álltak a macska  teteme fölött, és beszélgettek (mondjuk, ez nem biztos, hogy így volt, de a károsult szomszéd említette, hogy többen is látták cicája holttestét, csak azt nem mondta, hogy egyszerre látták-e, de ez az ügy szempontjából lényegtelen), szóval, mikor róla került szó, akkor vajon egy gyilkosról beszéltek? Megvádolták-e azzal, hogy készakarva ütötte el a cicát? Esetleg arra gondoltak, hogy mikor rábízták a saját állataikat, veszélyben volt az életük, mert ez a disznó akár meg is mérgezhette volna őket? És egyáltalán, ki merjék-e engedni az utcára a gyerekeiket, amíg Henrik ott lakik és autója van, hiszen aki ilyet tesz egy ártalmatlan állattal, az egy emberrel is bármikor, gond nélkül megteheti? Valakinek vajon eszébe jutott, hogy a férfinak fogalma sem volt arról, mit tett, és baleset történt nem gyilkosság? Amit ugyan el lehetett volna kerülni, mint minden balesetet, ha jobban odafigyel, de semmilyen ártó szándék nem volt a dolog mögött? Valakiben felmerült, hogy eddig nem ilyennek ismerték Henriket, és bár valóban lendületesen vezetett, azért elég megbízhatóan ahhoz, hogy ne kelljen tőle sem ember sem állat életét félteni? Vagy egy emberként ostorozták ballépése miatt, szörnyülködve a vélt kivégzésen, amit minden bizonnyal gonosz terv vezérelt? A megbízható szomszéd képe átváltozott-e véres kezű gyilkosévá, aki titokban mindig is biztos volt, legalábbis a szomszédok szerint? Ezt nem tudhatja, csak azt, hogy nem akart bántani senkit, a macska figyelmetlenségének és meggondolatlanságának lett az áldozata, nem pedig egy aljas módon, gyűlöletből elkövetett gázolásnak. Sose voltak gyilkos szándékai senkivel szemben, és ezután sem lesznek.

Végül elaludt. Reggel, mikor felébredt már tudta, hogy az autó marad, vezetni is fog. Viszont a kerékpörgetős tolatásnak egyszer s mindenkorra vége. Ha rajta múlik, állat többet nem fog elhullani a környéken.

Lötyög rajtam az élet

Tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, pont olyan az életem, mint egy két számmal nagyobb cipő: hol ide dugok egy kis papírzsebkendőt, hol oda ragasztok egy sarokvédőt, hogy kényelmes legyen, de csak nagy marad, és folyton feltöri a lábamat. Amikor ezt írtam , bíztam benne, hogy hamarosan rendeződni fognak a dolgok, de nem. Azóta is hiába próbálom rendbe tenni magam körül a feladataimat, sehogy sem sikerül, mindig rohanok és állandóan el vagyok csúszva mindennel, szét vagyok zuhanva teljesen.

Házimunka:

csak tűzoltás szinten létezik (vasalás, takarítás -egy rémálom, komolyan). A főzés úgy-ahogy megy, azt muszáj, hogy Noéminek legyen mit ennie, de sokszor csak este jut rá időm, mikor a munkából hazaértem (tudom, tudom, több napra főzni - ez a megoldás). A férjem sokat segít, mosogat, gyerekre vigyáz, hogy én tudjam csinálni a mindenfélét, de így is kevés az idő.

Az agyam valahol elveszett:

soha semmit nem találok - kénytelen voltam új lakcímkártyát csináltatni magamnak, és úgy tűnik, a gyerekeknek is kell, mert úgy eltökítettem a cuccokat, hogy sehol sem találom őket, egy pár egyéb fontos papírral együtt. Ezen kívül sose tudom mi mikor van, elfelejtek dolgokat, meghülyültem, na. 

Munka:

igaz, hogy egyelőre csak heti háromszor megyek, de akkor reggeltől estig nem vagyok itthon, mert Simit reggel viszem a mamáékhoz Csepelre, és délután megyünk érte. Ráadásul októbertől az egyik kolléganőm kilép, úgyhogy túlóra hegyek várhatóak. Tudom, hogy velem rendesek lesznek, Simi miatt nem kell annyit dolgoznom, de a másik lánynak pl. 15 hónapos a kisfia, és ő is szeretné néha látni a saját gyerekét. Eddig csak délutános voltam, de majd leszek délelőttös is, és attól is tartok, hogy egyáltalán le tudok-e még vezetni egy feladatsort normálisan, vagyok-e még egyáltalán konduktor, vagy már csak bébiszitterségre vagyok alkalmas.

Iskola:

jelentkeztem. Nem tudom, mikor és hogy fogok szakdolgozatot írni és államvizsgázni, de meg szeretném csinálni. 

Női és feleség mivoltom:

szinte nem is létezik. Hajat mosok és fésülködöm időnként, és zuhanyzom is, kábé ennyi. Igaz, hogy az utóbbi egy hónap alatt fogytam 2,5 kilót minden odafigyelés és torna nélkül, de mégis csak szeretném a napi (de legalább heti 3-4-szeri) mozgást beiktatni, újra csinossá válni, hogy ne konyhás néni kinézetű anyuka legyek. Szép álom...

Feleségként totál funkciómat vesztettem, annyira vagyok képes, hogy mikor Simi altatása után felébredek a fotelban, lemegyek a nappaliba és elalszom a férjem mellett a kanapén. Gyönyörű. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Simikét hamarosan elválasztom, bár annyi emberrel beszéltem (védőnő, orvos, szülők, egyebek), akik szerint tök mindegy, hogy szopik-e vagy sem, attól még nem fogja átaludni az éjszakát, hogy igazából csak azért szeretném, hátha mégis bejön a dolog. Akkor nem a kanapén kellene elaludnom a férjem mellett, hanem a mi ágyunkban is megtehetném, mert talán visszaköltözne mellém.

Macskák:

akik nem tartoznak a szűkebb pátriánkba, de mivel ők is az én gondom, ezért muszáj leírni, hogy unom. A csipás macskával végül ma muszáj volt dokihoz menni, mert nem javul a szeme (vagyis de, csak mindig visszajön a csipa, igaz egyre kevésbé), mert nincs időm napi 3x kenegetni. Most kaptam egy szemcseppet, amit 4x kell cseppenteni, hahaha... Soha többet nem akarok kismacskákat nevelni, ezeken minél előbb túl akarok adni, akkor is, ha ingyen adom, pedig ma 6.500-at fizettem az állatorvosnál, de nem érdekel, csak vigyék már el innen őket a búsba!

Ennyi. Remélem, lassan belenövök az életembe, vagy belejövök vagy mit tudom én, de ha így marad, hamarosan begolyózok. Azért, mert sehol nem tudok normálisan teljesíteni: ideges, fáradt sz*ranya vagyok, aki folyton kiabál a gyerekeivel; a munkahelyemen nincs önbizalmam, tartok az egész "munkaügytől", félek, hogy béna leszek, pedig amúgy talán nem is vagyok annyira rossz, szerintem. Feleségként a teljesítményem negatív: nem vagyok dekoratív, életvidám, a férjét a tenyerén hordozó asszony, pedig ilyennek álmodtam magamat, és most is ez lenne az etalon, de nem megy.

Mi a megoldás? Magnézium? Egy átaludt hétvége (vagy minimum egy éjszaka)? Sport, ami energiával tölt fel, vagy kéthetente valami relaxációs masszázs, ami szintén energiával tölt fel? Okostelefon vagy notesz, ami mindent tud, és nem kell azon bosszankodnom, hogy már megint mit felejtettem el? Esetleg valami más ötlet?