Első negyed év

Simikénk ma, egy pillanatnak tűnő hathetes vakáció után újra bölcsibe ment! Leghőbb vágyam, hogy most legalább annyit járjon egyhuzamban bölcsődébe, amennyit itthon volt. A nagy napot megünneplendő olvassátok Simi első negyed éves bölcsis jellemzését. Jó szórakozást!

Kedves Andrea és Kornél!

Szeretnélek benneteket tájékoztatni az adaptáció óta eltelt időszakról. Simi adaptációja zökkenő mentesen zajlott le, jól alkalmazkodott a bölcsődei napirendünkhöz. Az elválási időszakban Simi nehezen vált el, sírt, de ölbe véve mindig vigasztalható volt, így jól lehetett növelni az anyuka fokozatos távollétét. Személyemet fokozatosan fogadta el (saját kisgyermekgondozói rendszer van -a szerk.), s ahogy teltek a napok, egyre ragaszkodóbbá vált felém, ha kikerültem a látóteréből, sírt utánam.

Simi az adaptáció óta reggelente változóan éli meg az elválást, hol könnyedebben, hol nehezebben viseli, és ez a változó hangulat kihat az egész napjára és játéktevékenységére is. Előfordul, hogy napközben többször igényli a jelenlétünket, ölbe kéri magát, passzív, ebben az esetben be kell vezetni a játékba. Általában a különböző kirakók, konstruáló játékok érdeklik, de időnként a kiskonyhában is serénykedik :).

Manuális tevékenységekben a jobb keze a dominánsabb, ügyesen illeszti az egyes kirakókat a megfelelő helyre. Az alapvető színeket felismeri, nevén nevezi (amúgy a kiegészítő színeket is, egytől egyig -a szerk.). Nagyon szereti, és többször igényli a nap folyamán a mesélést. Leginkább az otthonról hozott mesekönyvéből kéri, hogy olvassunk neki, láthatólag érdeklődve figyeli a mesében elhangzott történéseket. Jókedvre deríti, és mostanában egyre többször fordul elő, hogy magától mondja a tőlünk hallott mondókákat-énekeket. Rossz idő esetén a szobában játékosan, mondókával egybekötve tornázunk, amelyben általában ő is részt vesz.

Társai felé nem kezdeményez még, olyan külső szemlélője környezetének. Viszont, ha egy csoporttársa hiányzik, érdeklődik felőle. A társait nevén nevezi, és minket is. Most már a társgondozónőt is elfogadja, és a többi gondozónőt is. 

Ha az időjárás engedi, igyekszünk minél több időt a szabadban tölteni. Simi játéktevékenysége az udvaron is változó, hol aktív, hol passzív, ez a kedvétől függ. Előfordul, hogy igényli a jelenlétünket, a felajánlott kinti játékok nem érdeklik, és inkább az együtt sétálgatást igényli. De ha jobb a kedve, motorozik, csúszdázik, hintázik, de a tevékenységenél is fontos számára a jelenlétünk. Esetenként zavarja, ha egy másik társával is foglalkozunk, ez főleg a szobában nyilvánul meg, olyankor erőszakossá válik a viselkedése azzal a társával szemben, aki elvonja a figyelmünket, főleg, ha ez meseolvasásánál történik.

Érthetően, mondatokat alkotva fejez ki magát, igaz, idő kellett számára, hogy megnyíljon és beszédesebbé váljon :). Önállóságra törekvő kisfiú, főleg az öltözésnél-vetkőzésnél, illetve a tisztálkodásnál mutatkozik meg. Együttműködő, kérésemnek eleget tesz. Teljesen szobatiszta, szükségleteit időben jelzi, az alvásnál nem igényel pelenkát, és ebben az adaptáció sem zavarta meg. Bölcsis jelét felismeri, és a kézmosást követően büszkén mutatja, esetenként megnevezi. Alapjában véve jó étvágyú kisfiú, itt is önállóságra törekvő, a levesféléknél még segítséget igényel (kanalazásnál), előke még szükséges. Helyét az asztalnál beazonosítja. Asztaltársai: Mizsó, Amanda, Zita, Vili. Ebédet követően önállóan megy az ágyához, kérésemre veszi le a szandálját. Viszont ahogy otthon is, itt is sarkalatos pont az alvás. Eleinte igényelte, sőt, most is a jelenlétünket az elalvásnál, és az otthonról hozott plüss állatát (ami amúgy egy barna bárány, nem pedig majom, ahogy azt a gondozónők hiszik -a szerk.). Általában nehezen alszik el, mostanában előfordul, hogy sír elalvás előtt, főleg, ha hiányzás után tér vissza. Változó az alvásideje, kb. 1 órát tesz ki. Nyugtalanul és sírósan ébred, ilyenkor ölbe véve vigasztalható, viszont már nem alszik vissza egy rövid alvás után.

Uzsonnát követően nagyon várja, hogy jöjjenek érte.

Úgy gondolom, hogy Simi hangulatváltozásai ellenére elfogadja a bölcsis életét, és idővel aktív részese lesz csoportunknak.

Súlya: 13,5 kg

Magassága: 91 cm

Megőőőőrülök, még ilyet....

... a fészbúkon ismerősnek jelölt a falusi városunk polgármestere! Vissza is igazoltam, pedig nem is ismerem. Igaz, hogy tegnap a bölcsis szülőin bemutatkozott, még kezet is fogtunk, de azért az nem valami nagy ismeretség. Mindegy amúgy, mert a többi jelen lévő anyukát is bejelölte, gondolom, beírta a keresőbe a jelenléti ív névsorát :D!

És a szülői... én nem értem, minek mentem el. Igen, valóban nem minden játék kompatibilis a 2-3 évesek méreteivel, és veszélyes, de ezt már jelezték a gondozónők is. Igen, valóban kaviccsal van felszórva a játékok alatti rész, de a legnagyobb baja nem az volt a felszólaló (és a szülőit összehívó) anyukának, hogy a kavicságy "kemény", hanem az, hogy néhány gyerek eszi a kavicsot. Gumilapot ígért a polgármester tavaszra, oké, de ha nem lesz kavics, majd mást (füvet, homokot, ágat stb.) fognak enni a gyerekek, mert simán találnak bármiféle szájba vehető dolgot. Igen, valóban szinte mindig főzelék van (ehhez mi köze a polgármesternek, hatóságilag rendeljen el rántott húst krumplival vagy mi?), de szigorú rendeletek szabályozzák a gyermekétkeztetést, nincs mit tenni. Igen, valóban nincs zárva a bölcsi ajtaja, és bárki be (és ki...) mehet rajta, de még mindig tart a beszoktatási időszak, és amúgy meg ezen könnyen lehet segíteni, van kaputelefon felszerelve, csak be kell zárni kulccsal és kész. Igen, valóban sok a 15ezres gondozási díj per hó, főleg, hogy akkor is kell fizetni, ha a gyerek havonta 2 hétig nincs is a bölcsiben, mert beteg, remélem, ezen tényleg elgondolkodnak a képviselők.

Nagyjából ennyi volt. És ha már ott volt a polgármester srác úr (de most komolyan, gondoljátok el, 37 éves, és októberben már a harmadik ciklust kezdte nálunk pmesterként), szóba kerültek ilyenek is, hogy csapadékvíz-elvezetés innen-onnan, útburkolások itt-ott, játszóterek építése ide-oda. Mindenre készségesen válaszolt -meglepően értelmes embernek tűnik, nem bújt ki egy kérdés alól sem, pedig elhozta magával egyik hű fegyverhordozóját képviselőjét, gondolom, lelki támasznak, vagy mi. 

Amúgy az egész szülői furcsán oldott hangulatban telt, kivéve azt a pár percet az elején, mikor az Anyuka, Aki Megszervezte határozottan és idegesen közölte a közlendőjét, többször is belevágva a kérdéseire adott válaszba (amúgy nagyon idegesítő volt a hangnem, amit megütött), és tényleg látszott rajta, hogy feltett szándéka lesöpörni a pástról a Szeretett Vezetőt, de nem sikerült neki. A pémester simán letegezett mindenkit, gondolom, nem tiszteletlenségből, és vissza is tegezték az anyukák/apukák, nem tudom, közülük melyiket ismeri valójában személyesen, vagy csak a közhangulat hatására volt ez a nagy bratyizás?

És ami a legjobb, hogy tényleg majdnem végig tudtam ülni úgy, hogy nem szóltam be(le), pedig fú, de sok mindent tudtam volna mondani. Azt az egyet nem bírtam megállni szó nélkül, mikor egy okos anyuka megkérdezte a pémestert, hogy árulja mér el neki, hogy ha az ő gyereke január 12-én lesz 3 éves, akkor miért nem veszik át a bölcsiből az oviba, holott törvényileg lehetne, és a valakijének a gyereke, aki január 6-án lesz 3 éves, 7-én már mehet oviba. Mert ő meg van győződve arról, hogy az oviban a gyerek korosztályának megfelelő foglalkozást kapná, és inkább arra lenne szüksége. Most komolyan, ez azt hiszi, hogy a harmadik szülinapján felkel a gyerek, rádöbben, hogy "jó ég, én 3 éves vagyok, hát mi keresnivalóm nekem a bölcsiben, az én korosztályom már az óvoda", és visítva követeli majd az áthelyezését, vagy mi a frász? Tényleg újra kezdené a beszoktatási mizériát 3 hónap után? Normális? És miből gondolja, hogy 25 gyerek mellett jobban tudna bárki is foglalkozni a gyerekével az oviban, mint a bölcsiben, ahol -főleg most, a taknyos időszakban- átlagosan mintegy 8 (de van, hogy még ennél is kevesebb) gyerek van a csoportban? És egyáltalán, szerinte az oviban nem pont ugyanúgy játszik a gyerek egész nap, mint a bölcsiben? Hallott már arról, hogy "kezdeményezés" van kis- és középső csoportban, és nincsenek foglalkozások, csak abban vesz részt a gyerek, amiben akar, és az is max. napi 15-20 perc, a többi szabad játék? És ha nem akar festeni/gyurmázni/mondókázni/körjátékot játszani stb., akkor nem fog, mert az óvónő nem cibálja egyenként mindet oda, viszont 8 gyereket sokkal könnyebb foglalkoztatni, és jobban vevők rá, mint az oviban, mert ha ott egy nem akar menni, akkor még 6 biztos nem fog akarni?

De ezt a sok mindent nem kérdeztem meg tőle, csak azt, hogy tényleg újra akarja-e szoktatni a gyerekét egy sokkal nagyobb közösségbe, új emberek mellé? Nem mondott semmit.

Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.

És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.

És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)

És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 

Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.

Tündérgyerekünk rémtettekkel tarkított napja

A mai nap nagyon korán kezdődött. Simi hajnali 2-kor úgy döntött, inni kér. Tőlem. Még szerencse, hogy esténként odakészítek az ágya mellé egy kis üveg vizet. Megkapta. Mielőtt ivott volna belőle, a felét gondosan szétlocsolta a matracán. Én először valami csúnyát mondtam heveny idegösszeomlást szenvedtem, hogy micsinááájak??? Húzzak ágyat éjnek évadján, főleg, hogy a férjemet alig két napja sikerült rávennem, hogy költözzön vissza a nappaliból, mert Simi mostanában annyira megemberelte magát, hogy mindössze 2 alkalom/éjszaka felébredést produkál? Nem húztam, hanem a gyereket egy laza mozdulattal megfordítottam, gondoltam, jó lesz neki a száraz részen aludni. Nem volt jó. Mármint a száraz igen, csak az nem, hogy megfordítottam, ezért igen hangos méltatlankodásba kezdett, magyarul vonyítani, mint az eszelős. Nesze neked férjjel teli hitvesi ágy, gondoltam magamban, miközben Simit kikaptam az ágyból és jól leteremtettem, hogy azonnali jelleggel fejezze abba az óbégatást. Erre -meg a hirtelen mozdulatra- úgy megijedt, hogy biztos ami biztos kicsit erősebben kezdett sivalkodni, majd hirtelen abbahagyta. Ezalatt én újabb korszakalkotó ötletemet hajtottam végre -sajnos homályos aggyal nem jutott eszembe hamarabb - , vagyis megfordítottam a matracot , a gyereket pedig az eredeti helyzetében pozicionáltam. 

Csönd lett, visszamentem aludni. Már majdnem el is aludtam, mikor a gyerek úgy döntött, inkább csak akkor alszik, ha én ott vagyok mellette a fotelban. Nem akartam menni. De menjek. De nem. De igen. És mentem. No nem azért, mert a fotelben való ülve alvásnál jobbat elképzelni sem bírok, hanem mert a kis gané újra elkezdett vernyogni, én meg nem akartam, hogy az egész család felébredjen, pont elég volt, hogy én (meg a visszatelepült, ám akkor minden bizonnyal az örökre  nappaliba való visszatérést fontolgató édesapja) fent vagyok már majd' egy órája. Szerencsére jó döntés volt, elaludt, így visszatérhettem eredeti tervem, vagyis a fekve alvás megvalósításához. Meg is valósítottam.

Reggel csak alig sírt, hogy nem akar bölcsibe menni, ott viszont eléggé rendesen, hogy nem akar ott maradni. Végül persze otthagytam.

Mikor mentem érte, mondta a gondozónő, hogy Simi lepisilte a nadrágját. Aztán alvás után, amíg szokás szerint az ölében pityergett, háláját kifejezve a vigasztalásért lepisilte őt is. Az már csak hab a tortán, hogy ő, a bölcsiben való sírás hercege jól kupán vágta az egyik kisfiút, aki állandóan (tényleg folyamatosan és tényleg vigasztalhatatlanul) sír, mondván, hogy ő megunta a másik kisfiú folytonos bőgését.

Hazafelé sétát terveztem, ezért nem vittem babakocsit, de Simi nem így gondolta, és a bő két kilométernyi út jó részén "Anya, cipeljél!" volt.

Itthon csak annyira volt hisztis, amennyire tankönyvileg muszáj egy közel 2,5 évesnek, ez mondjuk a sokszorosa annak, amilyen ő egyébként lenni szokott, úgyhogy családilag tűrtünk, amíg tűrhettünk, aztán kezünkbe vettük a dolgok irányítását és leszereltük, mert nem kívántunk egy tomboló egyméteres indulatgombóc bohócai lenni.

A mozgalmas nap egyetlen pozitívuma, hogy 15 perc alatt elaludt, amivel szerintem megjavította az egyéni csúcsát.

Jaj, ez a bölcsi, ez a bölcsi...

Valahogy nem megy a beszokás Siminek. Ma volt a 10. nap, elméletileg véget ért a beszoktatás, ma már ott kellett volna uzsonnáznia is. A négy napos hétvége miatt tegnap megint korán ott kellett lennem érte, és ma megint. Még jó, hogy fél 2-re ott voltam, mert már a gondozó néni kezében pityergett. Igaz, a mai napunk eléggé rosszul indult, kicsit később értünk be (8 óra 2-kor mentünk a csoportba), a reggelit viszont korábban hozták majdnem negyed órával, így a többiek már az asztalnál ültek, elbúcsúzni se tudtunk rendesen. nagyon sírt csórikám, mikor otthagytam.

Amúgy alig alszik napközben, az átlagos két óra helyett jó, ha egyet sikerül, állandóan fáradt szegénykém. Holnap mi lesz? És azután?

Hála Istennek, valami csoda folytán (amit nem tudok mi, mert szabin vagyok jó ideje) őszi szünet van az óvodában, így nem kell dolgozni mennem, tudom csinálni ezt a nyűglődést. Nem tudom, mi az oka, hogy 2 hét után sírdogál Simi, talán neki nem jön be ez a két hetes beszoktatás? Pedig sokat vigyázott rá más is, mégis szinte egész nap a gondozó nénik ölében-kezében van. Szerencsére jól vigasztalható, de nagyon nehéz így otthagynom, ha tudom, hogy szinte egész nap pityereg. 

Sajnálom szegényt nagyon, de ez van, ezt kell szeretni. Még három napig tudok érte menni 2 körül, de aztán dolgozni megyek, valahogy meg kell oldani a gondozónőknek Simi problémáját.

Remélem, hogy csak az első sokk miatt sír ennyit, és aztán szépen beszokik, mert amúgy itthon állandóan bölcsődébe akar menni, jókedvűen megy, csak nem akar elengedni. Azt látom, hogy a gondozónők nagyon kedvesek, nagy a bizalmam feléjük, és Simi is szereti őket, de ők mégsem én vagyok. 

Itthon szinte állandóan rajtam lóg, semmit nem csinál egyedül, sokat sír (hisztizik?), akaratos lett. Tudom, igen, jól tudom, hogy ez természetes ebben a helyzetben, csak hát nehéz.

Szokik befelé

Mármint Simikém a bölcsődébe. Ugyanis végre eljött a várva várt nap, melyen hivatalosan is bölcsődéssé avatták csepp gyermekemet: ma reggel 9 órakor kezdetét vette a bölcsődei beszoktatás.

Roppant módon rákészültem, már hosszú ideje szinte csak ez tölti ki a gondolataimat. Szerencsére túl sok dolgot nem kellett beszerezni, de amit leginkább kellett volna, azt persze nem sikerült. Mert a szandállal úgy voltam, mivel olyan indokolatlanul gyors ütemben nő a gyerek lába (május végén még 22-es volt, most meg már inkább 24-es, mint 23-as), hogy  a bölcsis lábbeli megvásárlását az utolsó pillanatra hagyom, úgyis annyi cipőbolt van a környéken, és sima kérges, csatos szandált tulajdonképpen akármikor vehetek. Az a helyzet, hogy ez a hétvége pont nem volt akármikor. Voltunk jó néhány kisebb-nagyobb cipőüzletben, ahol a következő esetek fordultak elő (egyes helyeken egyszerre több is):

a) egyáltalán nem volt szandál

b) volt szandál, csak épp a megfelelő méret hiányzott

c) volt szandál, a méret is stimmelt, csak épp a duplájába került (tulajdonképpen öt számjegyű összegről beszélünk), mint amennyit én költeni szándékoztam rá,

d) volt szandál, a méret is stimmelt, olcsó is volt, de annyira gagyi kiképzésű és anyagú, hogy azt inkább otthagytam, 

így nem vettünk szandált, hanem marad az eddigi benti szandál, amiről még éppen hogy nem lóg le a lábujja - de könnyen lehet, hogy két hét múlva le fog.

A szükséges felszerelés többi részének beszerzése nem ütközött akadályba, így ma reggel babakocsival és a következő képen látható kupaccal felszerelkezve elindultunk a bölcsibe.

A képen a következő tételek láthatóak:

- három totális váltás ruha

- egy pár szandál

- 10 darab pelenka

- egy kis csomagos popsitörlő

- 2x1 l folyékony szappan

- 4 csomag 100 db-os zsebkendő

- 4 csomag 100 db-os szalvéta

- 4 guriga wc-papír

- 1 csomag füles kukás zacskó

- 1 textil szatyor "zsáknak"

- 1 mappa mindenféle fontos iratokkal a beiratkozáshoz.

Azért nem kell megijedni, az van, hogy pöttyet túllihegtem a dolgot. Mert a tisztasági cuccokból elég lett volna egy havi adag, de én inkább vittem négyet, mert mostanában olyan feledékeny vagyok, hogy biztos szólniuk kellene a gondozónőknek, mert nem vittem, és az ciki (vagy nem?). A kukás zacskón csodálkoztam, mármint nem azon, hogy kell, nyilván a koszos ruhák miatt szükség van rá. De abból is havi 1 csomag kell. Én most 40-et vittem, de viszek még, ha kelleni fog, csak én azt hittem, az mindenkinek a szekrényében lesz, és beleteszik a szennyes holmit -igény szerint. Na, mindegy.

A túllihegéshez hozzá tartozik a ruhás zsák esete is. A szülőin megkértek minket, hogy valamiféle füles tároló alkalmatosságot vigyünk be a ruháknak, de semmiképpen ne a hagyományos vállfás ovis zsákot, mert az olyan széles, hogy nem fér el egymás mellett kettő az öltözőnél. Nekem azonnal eszembe ötlött az ideális megoldás: vászonszatyor, rajta a gyerek saját kezűleg hímzett jelével. Hosszú esték-éjszakák fáradságos munkájával ezt hoztam össze:

Nagyon büszke voltam magamra (amúgy tegnap lett kész, jellemző) egészen addig, amíg a bölcsibe érve konstatáltam, hogy enyhe túlzásba estem zsák-ügyileg. A kampókra akasztva ugyanis a következő dolgok voltak, nyilván valóan ruhatárolási célzattal:

- hagyományos vállfás ovis zsák (hahaha...)

- nejlonszatyor

- tornazsák

- hátizsák.

Mindegy, azért jól szórakoztam az alatt a rengeteg munkaóra alatt (alvás helyett), amíg készen lettem vele, és ha már megvan, akkor marad is, nem fogom leváltani spáros zacskóra, akármennyire is ciki a kézzel hímzett vászonszatyor.

A mappára végül semmi szükség nem volt. Mivel az eredetileg a "bölcsődekóstolóra" tervezett beiratkozás elmaradt, így a beszoktatás első napján kellett volna menni iratkozni, így vittem magammal a mindenféle munkahelyi és MÁK-os igazolásokat, személyes adatainkat tartalmazó lapokat, és -felkészülve a váratlan kérdésekre is- Simi füzetét, amiben születése óta jegyzetelem tetteit. Sőt, megmondom őszintén, összeírtam 4 A/5-ös füzetlapra mindent, amire kíváncsiak lehetnek: naprend, mit eszik, mit nem eszik, mit tud, mit szeret, mit nem szeret, kedvenc elfoglaltságai, fejlődési lépcsőfokai dátum szerint (lehet, hogy ezt is kicsit túlgondoltam???). De annyian voltak, hogy rám nem került sor, majd holnap. Vagy azután. Azért mindent viszek magammal (a jegyzeteket is), hátha kelleni fognak.

Simi remekül érezte magát: játszott. Igaz, hogy kizárólag egyedül tette, kontaktusba csak akkor került egy kislánnyal, mikor az elvette tőle -és hát mástól is, mindig, mindent- azt a játékot, amivel épp játszani szeretett volna. Szerencsére elég sokan voltak ahhoz, hogy az "elvevős" kislánynak sok dolga legyen a megszerzendő játékokkal, így alkalmanként akár 10 percet is tudott játszani. A gyerekek létszáma -8 fő- kicsit meglepett, mert én úgy emlékeztem, hogy a szabály szerint heti 2 gyerek szokhat be, de nálunk 3 fog, mert az anyukák nem tudják máshogy megoldani. Ez akkor is csak 6 lenne, ugye, erre voltak 8-an. Ami a gyerekek szempontjából annyira nem rossz, hiszen egyből a közösséghez is szokhatnak, de a gondozónőknek nyilván nem egyszerű. Na, mindegy. A tízóraira kapott szilva és víz lecsúszott, csak épp a wc-t nem akarta használni. Azért csak belejön majd, nem volna jó, ha napi 3 váltás ruha várna a kukás zacskóban. Amúgy természetesen élvezte, nem sírt és persze hazajönni sem akart a mai egy óra után.

Holnap folyt. köv., akkor már két teljes órán át ott leszünk.