Ha anya odacsap(ja)

Akkor abból rétes lesz! Közkívánatra kerüljön hát terítékre a "csapkodós" rétes receptje. A fontos részeket pirossal írva olvashatjátok. A többi csak rizsa.

A legeslegfontosabbak a hozzávalók.
A tésztához kell
 - 30 dkg liszt (finom)
 - 1 pohár tejföl (kicsi, mindegy hány %-os)
 - 1 db tojás
 - pici só

A "krémhez" pedig
 - 1 kockamargarin
 - 20 dkg liszt (finom)
 A töltelék alá zsemlemorzsa, a rudak kenéséhez tejföl, a töltelék pedig az lesz, amit akar az ember.

Eszközigény (csak azért, hogy ne sütés előtt derüljön ki, hogy tepsi is kell hozzá):
 - 1 db tál (ha közben nem akarunk mosogatni, akkor 2)
 - 1 db nyújtófa (=sodrófa)
 - 1 db gyúródeszka (=nyújtódeszka)
 - 1 db tálca
 - konyhamérleg
 - valamilyen kenőeszköz
 - habverő (kézi vagy elektromos)
 - sütőpapír
 - folpack
 - tepsi
 - hűtőszekrény
 - sütő


A legfontosabb: ez a sütemény egy napig készül!

A fogyasztás előirányzott napja előtti napon fogunk egy tálat, beletesszük a tészta hozzávalóit és egy szép, kerek, kissé kemény gombócot gyúrunk belőlük (ha nagyon kemény, pici tejföllel lazíthatjuk, de ragadós semmiképpen ne legyen). Elvonulunk egy csendes helyre, hallótávolságon kívül. Arra a dologra (személyre) gondolunk, ami (aki) az utóbbi időben leginkább felbosszantott minket, és minden dühünket a kétfejű karizmunkba és deltaizmunkba összpontosítva fogjuk a gombócunkat, és teljes erőből, úgy 15 percen keresztül (de minimum 10 percen át) odacsapkodjuk a tálhoz. Sajnos, nem kaptam egyértelmű utasítást a csapkodás mikéntjére vonatkozólag, hogy a) a kezünkbe fogva kell odacsapkodni a gombócot, időnként megforgatva, hogy minden oldala kellően ütődött legyen, vagy b) bele kell hajítani a tálba a tésztalabdát. Én a b) variációt alkalmaztam. Jelzem, a második perc után le akart vállból szakadni a jobb karom, így váltottam balra, de azzal béna vagyok, így visszaváltottam. Azért időnként kénytelen voltam cserélni, de 10 perc után (mert 15-ig persze nem bírtam) úgy éreztem, hogy a következő hajításra a karom tőből elszáll, így befejeztem a tészta dobálását.

Innentől már nem annyira nehéz. Fogjuk a jó puha margarint és a 20 dkg liszttel jó habosra kikeverjük a bármilyen habverőnkkel. A liszttel hintett gyúródeszkán deszka nagyságúra nyújtjuk a tésztát (az enyém 30x60 centis). Jó vékony lesz, nem kell megijedni, és bár vékony, nem kifejezetten szakadékony fajta. Arra azért készüljünk fel, hogy kissé olyan "gumiszerű" a viselkedése a tésztának nyújtás közben. Vagyis mindig visszaugrik egy kicsikét, ha épp nem gyilkolja az ember a nyújtófával, de ne adjuk fel, kinyúlik az, csak nem kell hagyni magunkat. A kinyújtott tésztán amennyire csak tudjuk, egyenletesen eloszlatjuk a lisztes kulimászt. Én mondjuk nem tudtam túl egyenletesen, de teljesen bekentem az egészet. Utána szorosan feltekerjük a tésztát (de érzéssel azért, hogy ne folyjon szanaszét a lisztes vaj, úgyhogy inkább olyan "közepesen szorosan"), és 8 egyenlő részre vágjuk. A 8 kis hurkát lisztezett tálcára tesszük, folpackkal légmentesen lezárjuk, és egy napra a hűtőszekrénybe száműzzük. Ha nincs egy nap, nem baj, én mindössze 15 órát pihentettem, de annyi azért kell neki, a recept eredeti gazdája is így javasolta. A legkellemesebb rész következik: sok órán keresztül várjuk, hogy a tészta csinálja, amit kell. Nem tudom, mit kell neki, nem érdemes nézegetni a hűtőben, a végén pont olyan lesz, mint mikor betettük.

Másnap hajnalban szépen előkészülünk a rétes végleges formába öntéséhez. Elkészítjük a nekünk legszimpatikusabb rétestölteléket (bármivel tölthető amúgy), sütőpapírt teszünk a tepsibe, elővesszük a hűtött tésztatekercseket, és bekapcsoljuk a sütőt. 175°C-ra előmelegítjük (nem tudom, hogy ez gázsütőnél hányas fokozat, gondolom, úgy középtájon lehet).
Lisztezett deszkán kinyújtjuk az első tekercset. Arra kell ügyelni, hogy legalább az egyik oldala ne legyen nagyobb, mint a tepsink szélessége, hogy valamerre fel tudjuk tekerni úgy, hogy bele is férjen a tepsibe. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert nekem például kettő csak keresztben fért be, de erről nem csináltam képet :D. Szóval, kinyújtjuk a tekercset, az egyharmadát zsemlemorzsával beszórjuk. A tészta szélétől kb. 5 cm-re csinálunk a töltelékből egy szintén kb. 5 cm-s csíkot. Természetesen a morzsás oldalon. A szélét ráhajtjuk (arról az 5 centiről beszélek, amit morzsásan hagytunk a töltelék előtt), majd feltekerjük és betesszük a tepsibe. Ugyanígy járunk el az összessel. A rudak tetejét megkenjük tejföllel és nagyjából 30-35 perc alatt megsütjük a 175 °C-os sütőben. Én alsó-felső sütéssel csináltam, de akinek nincs ilyen, az ne forgassa a rudakat, hogy mindenhol megsüljenek, mert kárba megy az egész egy napos munka, hagyományos "alsó sütéssel" is jó lesz.
Figyelem, a tészta most is nagyon vékonyra nyújtódik, de még mindig csak nagyon erős behatásra szakad, jó kis anyagot sikerült összehoznunk, ne kíméljük. De! ha nagyon "átlátszóra" nyújtja az ember lánya, akkor a sütés után picit töredezhet a felső réteg. A fogyasztók azonban ettől a malőrtől el fognak tekinteni, bárki elhiheti. Nekem egy tepsibe 4 rúd fért, sülés közben nem dagadnak meg, nem kell félni, de azért pici helyet érdemes hagyni a rudak között.

A kész rétest felszeleteljük, tálcára tesszük, porcukrozzuk (vagy nem). Szeletelés előtt hagyjuk langyosra hűlni. Ha enni szeretnénk belőle, még kínálás előtt megkóstoljuk, különben csak a végek maradnak nekünk. Már, ha van olyan szerencsénk...

Gasztrofotóóóóó

Nem bírok magammal, és ha már az előbb így beégettem magam a béna fotóimmal, akkor végül is már tök mindegy. Nem hittem volna, hogy ilyet is teszek majd, de ma lefényképeztem a "művemet". Életemben először csináltam ún. "csapkodós" rétest, eddig ugyanis - ismerve saját tehetségemet a gasztronómia bugyraiban való eltévelyedéshez - csak az "előre gyártott réteslapos" rétesbe mertem belekezdeni. És az se sikerült, úgyhogy nem túl nagy önbizalommal vetettem bele magam a sütésbe, még szerencse, hogy olcsó sütemény, ha nem sikerül, nem egy vagyont hány az ember a kukába. Szóval, megcsináltam ezt a csapkodósat, 8 rúd lett belőle, és már nincs semennyi. Ezek szerint jól sikerült.
Így nézett ki, amíg volt:

Frissiben, sütés után

Fogyasztásra készen

Túlzás nélkül állítottam

 azt, hogy nem tudok főzni, de nehezen hitték el. Ez mondjuk itt már mindenkinek nyilvánvaló, de vannak még a világon, akiknek nem.
Történt ugyanis, hogy ma ebédmeghívása volt a családnak olyasvalakihez, akinél még sosem jártunk, ismerős ugyan, de annyira azért nem közeli. Gondolom ezért is volt, hogy ő is nagyon készült, és akkor pont az történt vele, ami mindenkivel szokott, hogy nem sikerül az, amit akart. Szegénykém hosszú perceken át szabadkozott, hogy ő, aki legendásan jól főz, most is mindent beleadott, de retteneteset alkotott. Annyira átéreztem, sőt, neki sokkal rosszabb lehetett, mint nekem szokott lenni, mikor nem sikerül valami, mert én azért eléggé szokva vagyok a helyzethez. Próbáltam biztosítani arról, hogy miattunk aztán nem kell aggódnia, hiszen a családom az én főztömet eszi már hosszú évek óta, biztosan ízleni fog mindannyiunknak az étel. Szerintem nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm, mert ebéd előtt újra szabadkozni kezdett a főztje minősége miatt, és ekkor már a férjem is beszállt a meggyőzésbe:
- Ne aggódj, az Andi már 17 éve edz minket!
Gondolom, ez azért csak hatott, mert elénk merte tenni a szerintem amúgy teljesen kifogástalan almalevest és sült bacon-ös pulykamellet. Nem volt annak az égvilágon semmi baja, de komolyan. A család szerint sem.

Most amúgy belegondoltam, hogy mi mennyire ritkán hívunk vendégeket. Én gyakorlatilag soha, inkább a férjem szokott invitálni hozzánk bárkit is. Én tényleg azért nem hívok senkit, mert utálok lebőgni, hogy mennyire gyatra szakács vagyok. Így aztán csak olyanok jönnek hozzánk, akik valóban annyira jó barátaink, hogy nem szégyellem eléjük tenni, amit csináltam, és ők sem szégyellik, ha nem eszik meg, ami nem ízlik nekik.

Gasztronómiai túlkapásaim

Az ember egy bizonyos sütés-főzéssel eltöltött idő után hajlamos azt hinni, hogy ő tud főzni/sütni. Ez a gasztronómiához való személyes vonzódás, tehetség, jártasság birtokában (vagy a birtoklás biztos tudatában) elkövetkezhet már akár az ember tinédzserkorában - például a tesómnál így volt -, vagy kicsit mintegy két évtizeddel későbbi időpontban is - erre magam vagyok az élő példa. Annak ellenére, hogy a való életben folyamatosan az ellenkezőjét bizonyítom.

Történt ugyanis mostanában, hogy akkora gyakorlatot szereztem a mindenféle csigák és tekercsek sütésében, hogy úgy gondoltam, én igenis tudok sütni. Csigát (diós, kakaós, fahéjas, mogyorós, pizzás kivitelben) mindenképpen, így aztán egy ezeknél egyszerűbb dolog, a nagy magyar gasztronómiai csoda, a bundáskenyér elkészítését tűztem ki célul magam elé, a napok alatt összegyűlt zsemlemaradványok eltüntetése okán. Mivel köztudottan amerikai konyhás házban élünk, nem a hagyományos bő olajban kisütőset, hanem a tepsis variációt kívántam létrehozni. Elolvastam vagy 6-8 receptet, amik kis különbséggel szinte ugyanúgy szóltak, egyetlen pontban volt jelentős eltérés. Az egyik tábor a tepsi aljára javasolt sütőpapírt tenni, míg a másik nem. Mivel mindkét társaság a végeredményt mennyei, ropogós ínyencfalatként jellemezte, sőt a képek és a recepteket véleményezők is ugyanezt sugallták, gondoltam, akkor tök mindegy, hogy tesz-e az ember lánya sütőpapírt a tepsibe avagy sem. Nem tettem, csak kiolajoztam, ahogy javasolták. A receptet pontról pontra követve, a sütési hőfokot betartva a javasolt sütési idő lejárta után azt hittem, megalkottam A bundáskenyeret. Már láttam magam előtt családom evés közbeni üdvözült arcát, miközben mégis kissé morcosan veszik tudomásul, hogy elfogyott a manna. Aztán kivettem a sütőből a tepsit, és tényleg jól nézett ki. Jó, hát nem volt annyira pirosas-barnás, és nem is simult olyan szép vízszintesen a tepsibe az egész, de nem volt annyira csúf. És akkor megpróbáltam kiszedni. És nem jött. Úgy leragadt az egész, mint annak a rendje, egy cseppet sem volt ropogós, viszont cserébe az összes olajat magába szívta (pedig nem is tettem alá sokat), sőt, olybá tűnt, mintha valaki még olyan két decit a tepsibe öntött volna a tudtom nélkül, úgyhogy tocsogott az egész. Mármint az a része, amit nagy nehezen mégis sikerült véső és kalapács segítségével felvakarnom az edény aljáról. A többit jelentős mennyiségű víz segítségével, mintegy 24 óra óra áztatás után, a kezemben fém dörzsiszivacs-maradványokkal és a bicepszemben kezdődő izomlázzal sikerült is eltávolítanom.

De megkóstolták. Azt mondták, annyira nem rossz. Viszont nagyon ronda. Ez mondjuk kóstolás nélkül is teljesen nyilvánvaló volt.

Hiába a bundás-malőr, nem hittem el, hogy ez nekem mégsem megy annyira. Így aztán tovább merészkedtem, úgy gondoltam, hogy az utóbbi időben szerzett csigasütési gyakorlatomból kifolyólagosan tudok akár vaníliás csigát is készíteni. Mert miért is ne tudnék? A tészta már csukott szemmel is megy (van egy tuti receptem), vaníliapudingot a hülye is tud csinálni, csak össze kell rakni a kettőt és kész. Receptet nem olvastam hozzá, a múltkor is mi lett belőle, ugye.

Arra gondoltam, hogy ha szépen megcsinálom a pudingot, keverek vele némi vajat, kihűtöm, akkor majd jól kenhető lesz, és megalkotom a vaníliás csigák királynőjét, én a konyhatündérkrampusz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Na mármost, a tészta hibátlanul sikerült, pöpecül ki is nyújtottam (a nyújtás a rémálmom, mindig rosszul sikerül, gyakorlat ide vagy oda). De a puding, amit még a hülye is... Hát ott kezdődött, hogy egyáltalán nem akart kellőképpen besűrűsödni, pedig a pudingoknak ez azért elég jellemző szokása. Simán lehetett látni már 2 perc után, hogy a pudingnak egyáltalán nem állszándékában összeállni, ennek ellenére én belelódítottam némi margarint, tovább rontva ezzel a sűrűsödési, és a későbbi dermedési folyamaton. És csak azért is rákentem, nehogy már kidobjak egy csomó pudingot, biztos jó lesz az. Hát, a tésztán szépen elkentem, de utána, hát jesszus... Feltekerés közben a kulimász csúszott előre a tésztán, a tekerés nem sikerült, mert a tészta meg a kencén csúszott szanaszét. Végül csak sikerült egy "csövet" formáznom az egész izéből, miközben már az ideg szétvetett, de nem adtam fel. A végeredmény egy gusztustalan hurka lett, amiből a puding nagy része a konyhakövön landolt, hiszen a felcsavarás következtében "letoltam" az egészet a tésztáról. A gusztustalan hurkát felvágtam szeletekre, ahogy kell, közben persze a maradék pudingot is sikeresen kinyomkorásztam belőle, szétjött az összes szelet, és a tepsiben próbáltam meg valahogyan csigaformára alakítani, mondanom sem kell, hogy teljesen sikertelenül. Rémséges lett a kinézete, de csak megsütöttem. 

Én most azt hiszem, hogy a csigaforma alapvetően a recepttel kódolódik a tésztába, vagy nem is tudom. Ugyanis olyan szabályos csigákat vettem ki a sütőből, mint a sicc. Igaz ugyan, hogy gyakorlatilag teljesen töltelékmentesek voltak, de szépek. Egy kis (na jó, inkább rengeteg) vaníliás porcukorral próbáltam enyhíteni a vaníliapuding hiányát, hát mit mondjak, azért nem sikerült maradéktalanul. Úgyhogy a család üres, porcukros csigát evett. Én pedig azóta is gondolkodom, hogyan lehetne tökéletesíteni a dolgot. Receptet még nem olvastam a témában.

Ötletek a tarsolyomban

Nagyon várom a karácsonyt. Talán, mert ez az év annyira nehéz, kihívásokkal és kötelezettségekkel teli volt, annyira elfárasztott, leszívta minden erőmet - igazság szerint többször is a végemet jártam év közben-, hogy most a csodát várom én is így, év vége felé.

Teljesen rá vagyok hangolódva az egész ünnepre adventestől, Mikulásostól, karácsonyostól, mindenestől. Régen készültem már ennyire. Van adventi koszorú - na jó, lesz, mert még csak a darabjai vannak meg. Elővettem az ezer éve nem használt ablakmatricákat, fenyőgirlandokat, lehet, hogy még a ház is ki/fel lesz díszítve. Biztos közrejátszik ebben, hogy van nekünk Simi, aki most ért abba a korba, hogy tényleg tud várakozni, izgulni, ámuldozni a csodán, örülni a dolgoknak. Vagy mert végre itt a hideg, a ködös, nyálkás téli időjárás. Nem tudom, van-e így valaki ezzel, de ha néha -a gázfűtéses korszakban egyre ritkábban- megérzem a fa/széntüzelésű kályhák füstjét, egyből nosztalgikus érzésem támad. Pont ugyanilyen volt gyerekkoromban. (Mondjuk, amúgy is kissé "szagfetisiszta" vagyok, egy-egy kellemes, ismerős illatért meg tudok bolondulni.)

Régebben minden évben adtunk a barátainknak saját készítésű, általában fogyasztható ajándékot. Úgy esett, hogy az utóbbi években nemigen volt időm/kedvem/lehetőségem ilyesmire: kisbaba, tanulás, szakdolgozat, államvizsga stb. tarkították az adventi készülődés heteit, így nem is volt adventi készülődés. Most viszont már hetek óta azon gondolkodom, mit is adjunk? Végre nem kell éjszakánként ötvenszer ébrednem egy csecsemőhöz, nem szorít semmilyen tanulmányi határidő, végre üdvözült tagja vagyok a "Pedagógus II." nevű, államilag készített pedagógus-rangsor csoportjának. (Erről nem írtam, de nem volt lelkierőm. Talán majd később, ha már tényleg nevetve tudok rágondolni...) Tehát akkor mit is? Itt vannak az ötleteim, de még nem döntöttem Pedig hamarosan muszáj lesz, nyakunkon az ünnep.

1.) Mézeskalács. Nagyon kommersz. Évekig ezt adtuk, van egy tuti receptem, de úgy érzem, csak végszükség esetén fordulnék ehhez. Itthonra azért sütök, mert hozzá tartozik az ünnephez.
2.) Narancs-dolgok. Régebben készítettem már narancslikőrt, ehhez csak a narancs héja kell. A belsejéből (leginkább a levéből) pedig narancsdzsemet készítenék. Ez is kipróbált recept, nagyon jó. Így legalább nem menne kárba semmi, és ahol gyerekek és felnőttek is vannak, mindenki kapna valamit. 

3) Aprósütemények. Ez is volt már. Mindenféle linzer, habcsók, diós-csokis tallér, ilyesmi. Ezekből egy kis tálcára való mindenkinek. 

És akkor amiket még nem próbáltam, de nagyon szeretném

4.) Bonbon. Vettem hozzá formákat, digitális ételhőmérőt, elkezdtem gyűjteni az alapanyagokat, recepteket. Sőt, a csomagolásukhoz szükséges zacskókból is beszereztem vagy 200 darabot. Ugyanis már  tavaly iy ezt akartam adni, végül nem lett belőle semmi a suli miatt. De a formák, a zacskók és a hőmérő azóta is várják, hogy akcióba lendüljek.

5.) Szaloncukor. Ezzel is évek óta szemezek, de még nem mertem nekiállni. Viszont annyi sikertörténetet hallottam már ez ügyben, hogy talán most nekiállok. Csak az a kérdés, hogy nem gáz-e december 25-én szaloncukrot adni ajándékba?

6.) Borzselé. Ez sajnos csak felnőtteknek való, és a kisgyerekes baráti családoknak kevés. Viszont egyszerű és különleges, állítólag finom is.

Szóval? Bárki tud segíteni ebben nekem? Nem a megvalósításban, azt magamra vállalom, csak abban, hogy döntsek: mi legyen végül az ajándék.

Kitöltik a teret

Mindenféle serpenyőben-olajban sütés esküdt ellenségem. De nem azért, mert az emberi faj Gastronomicus Analfabeticus alfajának mintapéldánya vagyok, hanem szimplán azért, mert marha büdös lesz tőle az egész ház.

Pedig az így elkészíthető ételek a legegyszerűbbek közé tartoznak, még én sem tudom elrontani is csak azzal tudom elrontani őket, hogy odaégetem (így aztán még büdösebb). Mondjuk, a szag ellen kiváló találmány a szag/páraelszívó, de nekünk olyanunk nincs. Helye persze van, szépen kialakított kis ficak a tűzhely fölött, de nincs benne semmi. Ez mondjuk nem lenne baj, simán be is lehet csukni a konyhaajtót, kinyitni az ablakot és sehová nem mennek a szagmolekulák, amik amúgy -kémiai tanulmányaimra kiválóan emlékezve biztosan tudom- a rendelkezésükre álló teret teljesen kitöltik. (És tényleg, mert az egész házban olyan büdös tud lenni, mint egy kifőzdében.) De nekünk konyhaajtónk sincs, mert nagyon divatos, modern, amerikai konyhás házunk van, és mivel Amerikában nyilván nincs a konyhán ajtó (ezt pontosan nem tudom, mert még soha nem voltam egyetlen házban sem Amerikában, de valami valóság alapja csak van az "amerikai konyha" elnevezésnek), így nálunk sincs.

Amikor tervez(tet)tük a házat, erre -mármint a büdösre- nem gondoltunk, és a tervező sem ecsetelte az amerikai konyha hátrányait. Azt tudtuk, hogy milyen fantasztikus a nagy, egybefüggő tér (esetünkben konya-ebédlő-nappali alles zusammen 27 nm), és hű, de világos is, és anya mindig a családdal van, akkor is ha éppen főz. Azt viszont nem tudtuk, hogy nem lehet páraelszívót és cirkót ugyanabban a légtérben üzemeltetni (vajon a tervező tudta?). Mert hiába van a fürdőszobában, ami természetesen nem az amerikai konyhás nappali része, hanem ajtóval van elszeparálva, akkor is egy légtérnek számít, és így életveszélyes az egyidejű működtetés. Hiába a kialakított hely (még lyuk is van a falon az elszívó kürtőjének), nem lehet beszerelni. Vannak ugyan ezek az aktív szenes elszívók, amiket például a panel lakásokban is használnak, csak az a kérdés, hogy képes-e az a jószág akkora teljesítményre, hogy a marha nagy légtérből kiszippantsa a rendelkezésükre álló teret kitölteni készülő szagmolekulákat.

A fentiek ismeretében vasárnap mégis arra vetemedtem, hogy a karácsony előtt a fagyasztóba spejzolt hekk maradékát kisüssem. Hiába volt ablaknyitás, még tegnap is olyan olajszag volt az egész házban, hogy csak na. Kísérletet tettem Simi alvása alatt egy félórácskára kinyitni az ajtót és az ablakot, és az így keletkezett huzattal kitessékelni a házban tanyázó hekkszagot. Nem tudtam, mennyire sikerült, mert -ezt meg biológiából tanultuk- az ember orra rövid idő alatt hozzászokik a szagokhoz, így nem érzi azokat. Végül kiderült, mert délután kint voltunk egy órán keresztül, és a házba bejőve meg kellett állapítanom, hogy jócskán enyhült a halas olajszag. De sajnos nem tűnt el teljesen. Majd az idő kiűzi ezeket a marhára ragaszkodó szagokat.

Ne aggódjatok, élek!

Már, ha egyáltalán valakinek aggódni támadt volna kedve miattam. Hiába volt a múlt heti hisztiroham, nem tettem kárt magamban (másban sem, így sem a föld alatt, sem a börtönben nem rothadok), ezért sajnálatos módon szerencsétlen családomnak -reményeim szerint- még jó darabig el kell viselnie az időnként rám törő ideg-, hiszti-, önsajnáló-, epilepszia és egyéb rohamaimat. Majd próbálom jobban kezelni az elmebetegségeimet.

Az van ugyanis, hogy mostanában rengeteg ráérő időmben -de leginkább alvás helyett, tegnap is hajnali fél 1-ig, vagyis az már ma volt- karácsonyi lázban égek. És ezért aztán mindenfélét létrehozok. Főzök például narancsdzsemet. Már abszolúte kiválóra fejlesztettem a receptet: "karácsonyi ízű", remek állagú, szóval nagyon jó (érdeklődés esetén közkinccsé teszem a receptet). Aztán teatasakból hajtogatok és ragasztok üdvözlőlapokat, ezt tényleg leginkább este szoktam, elég pepecs meló. Tegnap meg (este fél 10-kor) az egész délutáni rohangálás után még nekiálltam megcsinálni a dzsem hozzávalóiból mentett citrom- és narancshéjak kandírozását. Kész lett végül éjfél után, most száradnak.

Mézeskalács is készült mintegy 2 kilogramm tésztából, de azt Noémi nyújtotta és szaggatta (mennyire jó, ha megnő az ember gyereke és nem csak hátráltatni tudja), én csak ki-be rakosgattam a tepsibe és a sütőbe a cuccot. Azt hiszem, kevés lesz a 3 adag, mert holnap sulis karácsony, ahová elviszik a nagy részét, úgyhogy be kell még kevernem minimum egy adagot.

Amit viszont nem sikerül létrehoznom, az a ház rendbe tétele, a kimosott ruhák vasalása (hiába a múltkori akció, most ismét egy nagy hegy várja a jótündért), időnként blogbejegyzés írása. 

Pedig azért volna miről tudósítani. Például arról, hogy tegnap óta a férjem szabin van, így van lehetőségünk vásárolni menni. Szitter híján Simi is velünk tart, de kiválóan viselkedik. Persze könnyű úgy, hogy ketten vagyunk rá. Tegnap mindenki kiválasztotta, melyik üzletet szeretné belülről is szemügyre venni. Ezt meg is tehette, mert addig a másikunk lefoglalta Simit, akinek nem kellett a babakocsiban ülve aszalódnia. Amennyiben egyazon üzletbe szerettünk volna bemenni, na akkor nem volt apelláta, Simit bepakoltuk a babakocsiba, és úgy nézelődhetett. Persze nem unatkozott, mert mindig volt egy használaton kívüli eladólány vagy biztonsági őr, akivel Simike "elbeszélgetett" vagy elszórakozott.

Sajnos, mindenhol millióan vannak, hiába van hétköznap és iskolaidő, így ma muszáj lesz még egy kört futni. Szerencsére anyukám a ma délutánt be tudta vállalni Simivel, így feltételezhetően fele annyi idő alatt végzünk mint tegnap, és talán sikeresebbek is leszünk.

Gasztrotündér vagy miacsuda

Ez én lennék. Mondjuk, inkább talán maradjunk a miacsuda megnevezésnél. Mostanában ugyanis az történik, hogy mindenfélét főzök, és sikerül egész ehető a végeredmény. Írom ezt úgy, hogy lassan másfél évtizede küszködök a receptekkel, fazekakkal, fűszerekkel, és be kell vallanom, több csatát vesztettem, mint nyertem. Eleinte még szabadkoztam, hogy ilyet még sosem csináltam, azért rossz, vagy mert a sütő milyen béna már, tök össze-vissza süt, vagy nyilvánvalóan az alapanyagok voltak kellően rossz minőségűek ahhoz, hogy "elromoljon" az élet főzés közben. Azt azért bátran kijelentem, hogy nem azért nem tudok főzni, mert manapság trendi a nem főzés. Én nem vagyok trendi. Egyszerűen csak hiányzik belőlem a főzés iránti szenvedély és a gasztronómia bármely szakágára vonatkozó tehetség írmagja is. De nem adom fel, rendületlenül sütök-főzök (mert muszáj), és azért kisebb-nagyobb sikereim is adódnak a borzalmas lebőgések mellett. Vegyük csak sorjában az elmúlt hét nagyszerű eredményeit.

Szombaton borsófőzeléket készítettem. Majdnem egyhangú közfelkiáltással szavazta meg a család, ugyanis Ádám nem szereti, meg hát én sem túlzottan,  Siminek egyelőre nincs szavazati joga ebben a témakörben (sem). Mivel borsófőzelékben egyáltalán nem szereztem gyakorlatot eddigi életemben, így szakácskönyvhöz nyúltam, egyből kettőhöz is. Semmi Stahl Judit vagy ilyesmi, a két nagy klasszikus: Horváth Ilona és Pelle Józsefné. A két szakértő örök érvényű receptgyűjteményét ütöttem fel, mindkettőt a "zöldborsó főzelék" címszónál.

Ez lett a nyerő

Ez is a polcon van, ezt meg az én nagymamám adta, és anyu is ebből főzött kiskorában

 Rövid tanakodás után, melyet magammal folytattam, végül a "horvátilonánál" maradtam, ugyanis anyósom is abból főzött kezdő korában (a saját példányomat is tőle kaptam ajándékba), így -gondolom- a borsófőzeléket is ebből főzte, vagyis a férjem ezt a fajtát szeretheti. Neki is álltam, nem volt nehéz. Ami furcsa volt -és végén a vesztemet okozta, de ezt akkor még nem is sejtettem-, hogy vajon kellett párolni a borsót, víz nélkül. Én azért adtam hozzá is kis vizet, biztos, ami biztos. Ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy az idő alatt, amíg Simit kivakartam a kakiból (sajnos, ennek a roppant lélekemelő feladatnak az elvégzésére nem állnak hosszú, tömött sorokban családom tagjai, várván, hogy mikor tojik a ded, így maradok ugye én) és egy picit mókáztam vele (ezt nem kellett volna, utólag belátom), szóval, ez alatt az idő alatt gyakorlatilag szénné égett a borsómennyiség alsó egynegyede. Én egy másodpercre sem estem kétségbe, mert egy gasztrotündér minden felmerülő gasztroproblémát pikk-pakk megold. Miután eloltottam a gázt, kedvemre csapkodtam, ordibáltam és toporzékoltam egy sort, csupán csak a feszültség levezetése céljából, nekiálltam menteni a menthetőt. Az épen maradt borsószemeket szűrőbe tettem, alaposan megmostam, majd beáztattam, hogy az égett íz eltűnjön. Amúgy nem tudom, hogy mi a szakszerű teendő ilyen esetben, tőlem ennyire tellett. Valamit mindenképpen muszáj volt csinálnom, mert nem volt itthon már csak nagyon kevés borsó, amiből két emberre való főzeléket se tudtam volna összehozni. Ezek után feltettem főni a maradék, igen csekély mennyiségű borsót, amit még a fagyasztóban leltem, pont úgy, ahogy először, csak épp egy tapodtat se mozdultam mellőle. Amíg párolódott az ebédnek való, addig hamupipőkéset játszottam, és a tálban ázó borsók közül válogattam ki azokat, amik megítélésem szerint mégis nagyon égettek voltak. Aztán összeborítottam a kettőt, a leírást követve behabartam. Itt pici gond volt, mert Ilonka néni csak annyit írt, hogy "felöntjük vízzel, majd egy deci tejjel", nyilván úgy hitte, a víz mennyiségével mindenki tisztában van. Én öntöttem valamennyit, majd behabartam 2 dkg liszttel, ahogyan azt a recept előirányozta. Híg lett. Ekkor megnéztem, hogy Pelle Józsefné mit javasol habarás ügyben. Nos, ő Ilokna néni lisztmennyiségének a dupláját, vagyis 4 dekagramm lisztet írt elő habarásként. Úgyhogy csináltam egy újabb "kétdekást", amivel tökéletessé vált a főzelék állaga. Az ízéért nem mertem felelősséget vállalni, mivel én nem szeretem, így Noémi kértem fel főkóstolónak. Kicsit sótlannak ítélte meg, így abból tettem még hozzá. Cukrot nem, szerinte az már nem hiányzott belőle, viszont a férjem szerint kellett volna még bele. De ez csak az ebédlőasztal mellett derült ki, megcukrozta és jóízűen elfogyasztotta. Én is. Mert rájöttem közben, hogy mégsem annyira rossz ez a borsófőzelék, és már azt is tudom, milyennek kellene lennie.

Szerdán narancslekvárt főztem. Pályafutásom kezdetén voltak már próbálkozásaim ezen a téren (borzasztó lelkesedésemmel próbáltam tudásbéli hiányosságaimat áthidalni -általában nem sok sikerrel), de miután háromszor dobtam ki adagonként 3 kiló narancsból készült kulimászt, mert olyan keserű lett, hogy teljesen ehetetlen volt, feladtam a küzdelmet. Viszont így, karácsony közeledtével újra felmerült bennem a gondolat, hogy narancslekvárt kellene főzni. Most igénybe vettem a modern technikát, és az internetről hat darab, számomra elkészíthetőnek tűnő receptet töltöttem le. Gondoltam, kipróbálom kis mennyiséggel mindegyiket, és amelyik leginkább ízlik a családnak, abból készítek majd többet is. Elsőre a legkönnyebbet választottam, de bátran mindjárt két verziót (simát és fűszereset) is szándékoztam belőle készíteni. A narancsnak épp szezonja van, így tulajdonképpen bárhol beszerezhettem a megfelelő mennyiséget (lekvárfajtánként mintegy 6-6 darab gyümölccsel számoltam). Azonban a lekvárfőzés időtartamát megközelítőleg 80%-kal csökkenteni tudó bizonyos dzsemfixet sehol nem találtam. Se élelmiszerboltban, se zöldségesnél, se sehol. Aztán végül a Sparban azért csak megkérdeztem (előző nap már futottam egy kört, de nem találtam, pedig szentül hittem, hogy egy akkora boltban bizonyosan lesz), hogy nincs-e véletlenül, és kiderült, hogy van, csak épp nem a polcon, hanem a raktárban, de nagyon kedves volt az eladónő, és hozott nekem.

Végre elaludt Simi, és hozzáláttam. Rém egyszerű recept: kifacsar, összekever, felforral, cukor bele, megint forral 5 percig és mehet az üvegbe. Ától cettig fél óra (plusz a mosogatás). És nem keserű, úgyhogy kidobnom sem kellett. Most azon tanakodom, vajon a maradék 5 receptet kipróbáljam-e, vagy maradjak a tutinál.

Szintén szerdán egy óriási húst sütöttem egyben. Ezt kedden a férjem ízlése szerint bepácolta, nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megsüssem. Majdnem sikerült is, csak éppen a teflon edény, bármennyire is szuper, nem alkalmas maradéktalanul steak sütésére (ez vajon magyarázkodás?). Mert nem olyan forró és nem úgy osztja el a hőt, mint egy erre a célra kifejlesztett sütőalkalmatosság, mondjuk vasból. De azért megsült, csak sokkal hosszabb idő alatt, mint én arra számítottam, így kissé (jó, nagyon) szétesett, elveszítve ezzel eredeti báját, ami miatt a férjem megvásárolta. 

Ehhez a szuper húshoz a ház ura steak burgonyát rendelt, és én megígértem, hogy elkészítem. És meg is csináltam, bibibí! Persze, ezt is a netről, és jó is lett, csak szerintem kicsit eltúlozta a recept írója azt az egy deci olajat, amivel meg kellett kenni a krumplikat, mert a végére a legfinomabban szólva is folyt róla az olaj mindenfelé. Ettől eltekintve azért jó lett, senki nem mondta, hogy nem.

No, így vagyok mostanság én és a konyhám. Lassan, több mint 14 év után lehet, hogy megtanulok főzni. Persze, azért továbbra is szorosan fogom Horváth Ilona és a NoSalty kezét, de előbb-utóbb egyedül is menni fog. Igaz, Noéminek nem tanácsolnám, hogy tőlem tanuljon főzni (mondjuk, nincsenek is ilyen irányú ambíciói egyelőre), de talán az unokám egyszer...

A várások napja

Ez volt tegnap. Én egész nap csak vártam és vártam. Úgy kezdődött, hogy volt ugye a házassági évfordulónk július 10-én, amit meg akartunk ünnepelni egy kis gyerek nélküli kiruccanással. Mivel akkor épp nyaralni voltunk családilag, könnyen megoldható lett volna a dolog, mert többen is jelezték Simonnal kapcsolatos szittelési szándékukat kimozdulásunk esetére. Sajnos azonban egy pont aznapra időzített temetés keresztül húzta a számításunkat, a kiruccanás ugyan megvolt, de hát nem a tervezett módon ugyebár.

Na, mindegy, sebaj, úgyis három héten belül három jeles nap is ünnepeltetik családunkban: a házassági évfordulónk, a férjem és végül az én szülinapom. Így tehát mindháromról meg szerettünk volna emlékezni egyetlen romantikus vacsora keretében. 

A tegnapi estére esett a választásunk, mert a két nagy már eleve szét volt szórva mindenfelé, így anyukámnak csak Simit kellett felügyelnie este.

Terveim között szerepelt, hogy mire a férjem megérkezik a munkából, én már csodás toalettben várom: szép smink, lakkozott köröm, mosott-vasalt ruha haj, illatfelhő. Ettől ő egyből elalél, újra belém szeret, megbocsájtja az összes leégett/elsózott/egyszóval pocsék kaját, torzonborz sörényt, szőrös hónaljat meg miegymást, amit csak ő tud. Az így előkészített romantikus hangulatban indulunk a falu széli kis vendéglőbe, amit már évek óta szerettünk volna belülről is megvizsgálni. Ott megvacsorázunk, párás tekintettel idézzük fel házasságunk 14 évének legemlékezetesebb pillanatait, és újra megbizonyosodunk arról, hogy a másiknál jobb házastársunk nem is lehetne.

Na, picit megbolygatta terveimet, hogy a férjem bejelentette, aznap kettőre érkezik a zongorahangoló szakember. Jó, bár a délután két óra épp Simi alvásidejének a kellős közepe-kellős vége között található, de megoldom. Igaz, én pontosan a gyerek alvása alatt szándékoztam a fergeteges átalakuláson átesni, de nem akartam a zongorahangoló embert törülközőturbánnal a fejemen vagy szőrtelenítés miatt egy szál bugyogóban fogadni, így tehát az aznap átvett 270 darab fényképet (9 Ft darabja a 10x15-ösnek fotó akció a dm-ben, a hülyének is megéri) rendezgettem várakozás címén. Simit elővigyázatosságból a nappaliban tettem le aludni (a hálónkban van a pianínó, Simi ágyától fél méterre), de felesleges volt az elővigyázatoskodás, mert a gyerek negyed 3 után már fel is kelt, a jóember viszont még nem volt sehol. Én meg ott álltam zsíros hajjal, gálvölgyiszemöldökkel. Legalább a tesóm által választott szuper divatos korallpiros lakkot lemoshattam volna a lábkörmeimről, de mégsem akartam acetonszagba invitálni a zongorás embert. Negyed három körül hívott a férjem, hogy jött-e már a szaki, mondom nem, de biztos jön. Háromnegyed négykor újra hívott a férjem, hogy jött-e, mondom, még mindig nem. Felhívta, és kiderült, hogy el is felejtette, hogy aznap kellett volna jönnie. Hátdejó...

Na, akkor gyorsan hajat mostam, és megpróbáltam lemosni a korallt a lábkörmeimről. Hát, az meg nem jött le. Pedig kétszer is áttöröltem, fél liter lakklemosóban áztattam percekig a lábamat, mégis maradt rajta. Végül fizikai kényszer hatására (lekapargattam a körömreszelő hegyével) szabadultam meg az utolsó lakkmolekuláktól, de a körmöm narancssárga színét csak egy réteg rózsaszín lakk felvitelével tudtam eltüntetni. 

Aztán Simi már nem bírta tovább, muszáj volt kimenni vele az udvarra, így a hajvasalás-fürdés-illatfelhő-smink elmaradt. Csak a férjem hazajövetele után zuhanyoztam, hajvasaltam, sminkeltem, sőt fel is öltöztem, de mégsem ugyanaz 20 perc alatt elkészülni, mint a gyerek 2,5 órás alvásidejét teljesen kihasználva.

Szóval, azért csinosan és illatosan negyed 8-kor elindultunk a faluszéli hangulatos vendéglőbe, némi romantikus séta után fél 8-kor foglaltuk el helyünket. Az időpontoknak különös jelentősége van, tessenek figyelni. 

Az egész vendéglátóipari egységben voltunk mi, és egy másik asztalnál ülő társaság, mint vendég. Ők akkor már az étlapot böngészték. Pincérfiú ripsz-ropsz ott is termett, hogy mibensegítsen. Mondtam, engem segítsen meg egy kólával, a férjem viszont bort kért (ezért mentünk ám gyalog, nem a romantika kedvéért, csak hogy mindenki tisztán lásson). Ja, hogy milyen van, azt ő nem tudja így fejből, de azonnal hoz egy öööö "borétlapot". Borétlap, ez már valami (vagy: az meg mi? Nem itallap?)! Akkor nyilván bőséges a választék, azért nem tudja a pincérifjonc fejben tartani. Térült-fordult, jött a kóla, az étlapok és a "borétlap", amin szerepelt összesen négyféle bor (de lehet, hogy öt is volt), ezek közül a férjem kiválasztotta a neki megfelelőt. Szomszédék rendeltek, majd pontosan 19 óra 45 perckor mi is. Semmi különlegeset nem kértünk, csak a férjem a krumplipüré helyett vegyesköretet a húshoz. Viccesen megjegyeztem, hogy olyan sokan vagyunk az étteremben, hogy még fél 9-kor is várni fogunk a vacsorára. A férjem le kívánt lépni, amennyiben ez előfordult volna. Negyed 9-kor Férj leszólította a véletlen arra járó pincért, hogy inna még valamit. Mondjuk egy ananászlevet, ha már van az itallapon. Jó, hozza. 2 perc múlva bocs, de nincs, van viszont helyette bármi más, kivéve ezt a fura nevű/márkájú üdítőt. Jó, akkor legyen abból amiből van egy körte. Oké. 2 perc múlva meg is érkezett a körte-lime nevű, amúgy sampon és rágóíz keverékére hajazó ízvilágú Schweppes. Jó, mindegy, nem ezt kérte, de nem szól, nem bunkó.

Közben betért egy négyfős társaság, rendeltek ők is. Fél kilenckor megjegyeztem, hogy na, milyen igazam volt, tényleg nincs kaja. Negyed óra múlva a szomszédék megkapták az előlételt, gondoltuk, sínen vagyunk, végül is vártunk egy órát, de mindjárt eszünk. 9-kor még semmi, és a pincér is eltűnt. Szomjas voltam, ittam volna valamit a samponra, de nem volt kitől kérni. 

Pár perc múlva előkerült, de nem miattunk, csak jött egy újabb pár, akinek felvette az italrendelését. Ők 20 perc múlva távoztak, miután nem kapták meg amit kértek, és a pincér sem volt sehol. Fél tízkor, egy röpke órányi várakozás után a négyfős banda is felállt, nem vártak tovább a vacsorára.

A szomszéd asztal és mi kitartottunk. A férjem azért elment megkérdezni, hogy mi a fene van már, majdnem két órája várunk, és a bárból hozott nekem egy kólát is, mert lassan szomjan haltam. Beszélgetni már rég nem tudtunk, mert olyan hangosan korgott a gyomrunk, hogy mindent elnyomott a hangja. Kilenc negyvenkor a szomszéd asztal enni kapott! És hihetetlen módon, 21 óra 48-kor, két óra és három perc várakozás után megkaptuk a vacsoránkat. Jó étvágyat kívánt a pincér, majd konstatálta, hogy nincs evőeszközünk, így kis késéssel azt is szervírozott a kaja mellé. Annyira éhesek voltunk, hogy csak röviddel az evés megkezdése után tűnt fel a férjemnek, hogy a vegyesköret helyett csak egy adag sült krumplit kapott. Én tényleg zöldségeket kaptam, viszont grillezés helyett (ahogyan az étlapon szerepelt) olajban sütötték, de annyiban, hogy minden egyes rágáskor-harapáskor egy deci olajat nyeltem le, kénytelen voltam a férjem krumplijából enni, hogy ne öklendezzek tőle. Az íze mondjuk jó volt, csak hát a több liter olaj, ugye, ami a grillezett zöldségek esetében az elhagyható kategóriába tartozik, az nem kellett volna. Aaaaaakkora adagot kaptunk, hogy konkrétan 10 perc alatt végeztünk vele, bár biztos segített a gyors elfogyasztásban az is, hogy annyira éhesek voltunk, hogy a tányért is megettük volna. Pontosan 22 órakor végeztünk, de fizetés céljából csak húsz perc múlva sikerült levadásznunk a pincért. Hozta is a számlát, mindenféle elnézés kérés a késedelem miatt, vagy "ház vendégei voltak" nélkül odatette a 4860 Ft-ról szóló cetlit. A férjem egy ötezrest adott (10% borravaló, hát, az most nem volt, vajon miért?), de nagyvonalúan nem kérte a visszajárót... Ezek után már értem, miért volt szinte üres a vendéglő. Akik egyszer kipróbálták, tuti nem mentek vissza hozzájuk.

Van még két másik étterem is a faluban, legközelebb azokban ünnepelünk. Vagy Mekibe megyünk, ott legalább gyorsak. Vagy rendelünk egy pizzát, mert ott van időkorlát, és ha egy óránál többet kell rá várni, akkor nem kell érte fizetni, mert ők nem akarnak kuncsaftokat veszíteni...

A főzelék titka

Egyáltalán nem dicsekvés képpen mondom, de borzalmas szakács vagyok. Nem én tehetek róla, valahogy nem jutott nekem tehetség az ételek létrehozásához. Persze, ez nincs mindenkinél így a családban. Nagyanyáim például jól főznek. Egyikük évtizedekig etette középiskolások ezreit menzán, a másik pedig szülei vendéglőjében főzött -amíg volt nekik. 

Nekem nem osztottak tálentumot a főzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy a Születendő Gyermekek Tulajdonságaiért Felelős Ügyosztályon elfeledkeztek arról, hogy egy nőnek főznie is kellene tudni. Aztán, mikor rájöttek, mekkorát hibáztak, a húgom létrejöttekor az én tehetség adagomat is neki adták. Végül is családban marad. Így eshetett, hogy a tesóm kiváló konyhatündér, én viszont csapni való kétbalkezes vagyok a konyhában.

Azért közel 14 év alatt, mióta férjül vettem a férjem, és főznöm kell, valamennyi tudást sikerült felhalmoznom, de ez csak a konyhai munkával eltöltött órák számának, sem mint roppant gasztronómiai géniuszomnak köszönhető. Olykor sikerül úgy eltalálnom egy-egy étel ízét, állagát stb. hogy családom tagjai meglepett arccal közlik, hogy "ez finom". Lassan ugyan, de haladok.

Viszont a főzelékekkel nagy bajban vagyok. Ezek az állítólag legkönnyebben elkészíthető ételek mindig kifognak rajtam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a családom szereti az egyszerű ételeket, így a főzelékeket is. Az igaz, hogy pont úgy sikerült kiválasztani egy-egy családtagnak a saját kedvenc főzelékét, hogy azt egy másik családtag semmi pénzért meg nem enné, de ez az én problémámon nem változtat. Én ugyanis nem tudok főzeléket (sem) főzni. Az ízével nem is lenne akkora nagy baj, de az állaga... Valahogy mindig túl hígra sikerül. Legalábbis elsőre. Ahogy felfedezem a hibát, egyből készítem a következő adag rántást vagy habarást, ahogy azt az aktuális főzelék megkívánja. Ettől aztán minden sokkal jobb lesz: az addig jóízű, de a megfelelőnél épp csak kicsit hígabb étel pillanatokon belül sűrű, liszt ízű mázgává alakul. Aztán utána már ízesíthetem bármivel, adhatok hozzá vizet/tejet/tejfölt/ecetet/akármit, semmi nem javít rajta. 

Ezért kérek mindenkit, aki úgy érzi, hogy a tökéletes főzelék elkészítésének titkát ismeri, ne habozzon, ossza meg velem! A családom érdekében kérem, ne hallgassatok!

Ma babfőzeléket próbáltam főzni...