Lakodalom van a mi utcáááááánkbaaaaa'

Idehallik rendesen. Pedig annyira azért nincs közel, de ez egy ilyen kicsi falu, hogy az öröm elhallatszik egyik végétől a másikig.
Simi talán már elaludt, mindenesetre egy ideje már nem mocorog. Az ablak ugyanis nyitva van, mert élvezem a friss levegőt. Meg a lagzit.
Most van 22 óra 36 perc. Túl vannak már a tortán, meg egy csomó "csókot, csókot"-on. De tényleg annyin, hogy ha így folytatják, a végére elfogynak, és lemaradok az "Eladó a menyasszony!"-ról.

Arra lennék személy szerint kíváncsi, hogy mennyi lehet a lakodalmi sokadalom átlagéletkora, mert eddig csak gyermekkorom slágereiből csemegézett a lemezlovas. Volt már Modern Talking (You're My Heart, You're My Soul), Hungária (Csókkirály), Zoltán Erika (Szerelemre születtem), Demjén Rózsi Bácsi  Hogyan tudnék élni nélküled?), Neoton Família (Pago Pago - ez szerintem véletlen volt, nem értem a lakodalmas-szerelmes koncepcióba hogy fér bele), a többire nem emlékszem. A zene alapján pont úgy érzem magam, mint a nyolcadikos ballagási banketten. Még egy kis Bonanza Banzai, Pet Shop Boys és kész is vagyunk.

Éljen az ifjú pár!

Ui.: Mindenkitől elnézést kérek, de ez életem első mobiltelefonról közzétett blogbejegyzése. Nem látom egyszerre az egész képernyőt, nem tudom, mit hogyan írtam el. 

Pucolás!

És ha szépen ki van tisztítva a cipő/csizma (lehetőség szerint a legnagyobb), akkor lehet várni az öreg nagyszakállút, hátha csurran-cseppen valami kis ajándék!
Nekünk szerencsénk van, mert van házimikulásunk, igaz, elég zsenge korú, de legalább sokáig kitart majd.

.

Díszbe öltöztetjük

Itt az advent, és én évek óta arról álmodozom, hogy csodás díszbe öltöztetem a házat és úgy várjuk kollketíve a nagybetűs Ünnepet, hogy minden ragyog, narancs- és fahéjillat keveredik a levegőben, girlandok és fények teszik ünnepivé szerény hajlékunk amúgy teljesen dísztelen enteriőrjét. Emlékszem, mikor beköltöztünk tíz évvel ezelőtt, összevásároltam mindenféle bizbaszt karácsonyi dekorációs kelléket, és rém ízléstelenül, ámde a gyerekekkel együtt hatalmas jókedv és móka közepette felaggattunk mindent szerte az egész házban. A lépcsőkorlátra szanaszét hulló, ellenben elképesztően szúrós drótgirland került, rá mindenféle gyöngyfüzérek, a karnisra valami piros és arany anyagokat függesztettünk, narancskarikákat aggattunk mindenhová. Sőt, még a nappali két "lámpája" közé (akkoriban az egész házban mindenhol minimál stílusban felfüggesztett pucér izzók hivatottak a világítást biztosítani) is került a már említett szúrós műfenyőből. Akkor nagyon szépnek tűnt, főleg a gyerekek csodálták nap mint nap a közösen elkövetett lakásdíszítési malőrt. Mára az akkor beszerzett csecsebecsék egytől egyig száműzetésre ítéltettek, így semmiféle lakásdísszel nem rendelkezem. Az ablakmatricák bírták legtovább, őket idén tavasszal hajítottam a kukába.

Most pedig hosszasan időzöm az internetet böngészve, hogy hogyan és mivel lehetne ünnepivé varázsolni a házat. Nézegetek DIY oldalakat szebbnél szebb saját készítésű díszekben gyönyörködve, percekig mélázom a mindenféle fényeket áruló (web)áruházak kínálata előtt, hogy akkor mibe is kerülne valami szép beltéri égősor, esetleg világító függődísz, netán az ajtóra -kívülre, természetesen- némi fénycső vagy -füzér. Sokba. Úgyhogy nehéz szívvel le is mondtam ezekről - persze titokban azért nézelődöm, mert olyan jó nézni, hogy máshol milyen szép dolgok vannak. Álmodozni csak lehet, nem?

És merész álmokat szövögetek arról is, hogy kiveszek pár nap szabadságot az ünnepek előtt, mondjuk egyet rögtön a most következő héten, egyet pedig az azt követőn. Takarítani gondoltam ezeken az amúgy igen szabad napokon. Ablakot pucolni és függönyt mosni, letörölni az ajtókat, normálisan port törölni, ilyesmi. Talán ha nincs is feldíszítve a ház, egy alapos takarítás azért csak ünnepibbé varázsolná a látványt.

Párbeszéd

Családilag nem igazán komoly ünnep a névnap, de tessék-lássék módon azért megünnepeljük (azért a gyerekekét picit komolyabban vesszük). A férjem sört/bort/csokit/ilyesmit szokott kapni én meg virágot vagy csokit. Most, tekintettel a fogyókúrámra virágot hozott és valami gyümölcsszeletet aszalt gyümölcsből.Olyan figyelmes!
 Ehhez hozzá tartozik ez, ami történt vala tegnap:

Ő: - Mi ez a Raffaello az asztalon?
Én: - Az enyém.
Ő: - Honnan van?
Én: - Anyukádéktól kaptam.
Ő: - Miért?
Én: - Névnapomra.
Ő: - Ó, tényleg, tegnap volt a névnapod!
Én: - Nem, holnap lesz.
Ő: - Nem 16-án van?
Én: - Nem, 18-án.
Ő: - Hú, szerencse, pont a héten gondoltam rá, hogy tizenvalahanyadikán lesz a névnapod és el ne felejtsem.

Mindezt 21 együtt töltött év után :D! Én úgy röhögtem, komolyan, minden neheztelés nélkül, hogy csak na, és még mindig vigyorgok, ha eszembe jut :).

Kívánok mindenkinek

 

Ötletek a tarsolyomban

Nagyon várom a karácsonyt. Talán, mert ez az év annyira nehéz, kihívásokkal és kötelezettségekkel teli volt, annyira elfárasztott, leszívta minden erőmet - igazság szerint többször is a végemet jártam év közben-, hogy most a csodát várom én is így, év vége felé.

Teljesen rá vagyok hangolódva az egész ünnepre adventestől, Mikulásostól, karácsonyostól, mindenestől. Régen készültem már ennyire. Van adventi koszorú - na jó, lesz, mert még csak a darabjai vannak meg. Elővettem az ezer éve nem használt ablakmatricákat, fenyőgirlandokat, lehet, hogy még a ház is ki/fel lesz díszítve. Biztos közrejátszik ebben, hogy van nekünk Simi, aki most ért abba a korba, hogy tényleg tud várakozni, izgulni, ámuldozni a csodán, örülni a dolgoknak. Vagy mert végre itt a hideg, a ködös, nyálkás téli időjárás. Nem tudom, van-e így valaki ezzel, de ha néha -a gázfűtéses korszakban egyre ritkábban- megérzem a fa/széntüzelésű kályhák füstjét, egyből nosztalgikus érzésem támad. Pont ugyanilyen volt gyerekkoromban. (Mondjuk, amúgy is kissé "szagfetisiszta" vagyok, egy-egy kellemes, ismerős illatért meg tudok bolondulni.)

Régebben minden évben adtunk a barátainknak saját készítésű, általában fogyasztható ajándékot. Úgy esett, hogy az utóbbi években nemigen volt időm/kedvem/lehetőségem ilyesmire: kisbaba, tanulás, szakdolgozat, államvizsga stb. tarkították az adventi készülődés heteit, így nem is volt adventi készülődés. Most viszont már hetek óta azon gondolkodom, mit is adjunk? Végre nem kell éjszakánként ötvenszer ébrednem egy csecsemőhöz, nem szorít semmilyen tanulmányi határidő, végre üdvözült tagja vagyok a "Pedagógus II." nevű, államilag készített pedagógus-rangsor csoportjának. (Erről nem írtam, de nem volt lelkierőm. Talán majd később, ha már tényleg nevetve tudok rágondolni...) Tehát akkor mit is? Itt vannak az ötleteim, de még nem döntöttem Pedig hamarosan muszáj lesz, nyakunkon az ünnep.

1.) Mézeskalács. Nagyon kommersz. Évekig ezt adtuk, van egy tuti receptem, de úgy érzem, csak végszükség esetén fordulnék ehhez. Itthonra azért sütök, mert hozzá tartozik az ünnephez.
2.) Narancs-dolgok. Régebben készítettem már narancslikőrt, ehhez csak a narancs héja kell. A belsejéből (leginkább a levéből) pedig narancsdzsemet készítenék. Ez is kipróbált recept, nagyon jó. Így legalább nem menne kárba semmi, és ahol gyerekek és felnőttek is vannak, mindenki kapna valamit. 

3) Aprósütemények. Ez is volt már. Mindenféle linzer, habcsók, diós-csokis tallér, ilyesmi. Ezekből egy kis tálcára való mindenkinek. 

És akkor amiket még nem próbáltam, de nagyon szeretném

4.) Bonbon. Vettem hozzá formákat, digitális ételhőmérőt, elkezdtem gyűjteni az alapanyagokat, recepteket. Sőt, a csomagolásukhoz szükséges zacskókból is beszereztem vagy 200 darabot. Ugyanis már  tavaly iy ezt akartam adni, végül nem lett belőle semmi a suli miatt. De a formák, a zacskók és a hőmérő azóta is várják, hogy akcióba lendüljek.

5.) Szaloncukor. Ezzel is évek óta szemezek, de még nem mertem nekiállni. Viszont annyi sikertörténetet hallottam már ez ügyben, hogy talán most nekiállok. Csak az a kérdés, hogy nem gáz-e december 25-én szaloncukrot adni ajándékba?

6.) Borzselé. Ez sajnos csak felnőtteknek való, és a kisgyerekes baráti családoknak kevés. Viszont egyszerű és különleges, állítólag finom is.

Szóval? Bárki tud segíteni ebben nekem? Nem a megvalósításban, azt magamra vállalom, csak abban, hogy döntsek: mi legyen végül az ajándék.

Szülinapi ajándékok

Nálunk úgy van, bár ezt talán már említettem, hogy úgymond blokkosítva vannak a piros betűs ünnepeink. Ez eredendően tök véletlenül alakult így, mert a férjem és az én szülinapom között mindössze 9 nap van. Úgy intéztük, hogy a házassági évforduló - férj/apa szülinapja - feleség/anya szülinapja három hét alatt letudódjon. Ha már úgy is benne vagyunk az ünneplésben, akkor gyorsan túl vagyunk mindenen, és kisebb a valószínűsége, hogy valamiről elfeledkezünk (én sose felejtek el amúgy semmiféle szüli- vagy egyéb napot. Akkor ki lehet az?). Miután Noémi megszületett, az ő világra jöttéhez komponáltuk a többi gyerek fogantatását majd megszületését, így a gyerekek születésnapja is egy három hetes intervallumon belül szóródik. Mondjuk a május 20. és 21. között nincs nagy különbség, de Ádám kiegyenlített a június 12-ével. 

A gyerekek szülinapjával nincs is gond, ami az ajándékozást illeti, de én egyre nagyobb bajban vagyok, ha a férjemnek kell adnom valamit. A házassági évfordulóra nem igazán ajándékozunk, inkább ellógunk valahová, ha a csillagok állása is megfelelő, de a születésnap az más. Én a magam részéről utálom azt a kérdést, hogy "És mit szeretnél a születésnapodra?". A férjem mindig megkérdezi, és én mindig azt válaszolom, hogy mindegy. És tényleg az. (Jó, hát a háztartási gépeknek speciel nem örülök, sőt, kifejezetten megbántódom az efféle ajándéktól, de erre tíz-egynéhány év alatt a férjem is rájött, és az utóbbi években nem kaptam se kuktát, se serpenyőt.). Szégyen és gyalázat, de néhány éve én is megkérdezem, hogy mit szeretne, ő meg folyton azt mondja, hogy semmit. Ennél azért a mindegy szerintem sokkal jobb válasz. Úgyhogy állandóan gondolkodnom kell, mit is adjak. Az a baj, hogy a férjem mindig drága (persze nem százezres nagyságrendű, az azért tényleg túlzás volna, és a büdzsénk nem is ennyire bő) ajándékot vesz nekem, és ez frusztrál, mert az ő szülinapja előbb van, és én mindig nagyságrendekkel kevesebbért ajándékozom meg, és előfordult már, hogy az általam fenomenálisnak vélt ajándék óriási mellélövés volt.

Az idén is például jól befürödtem az ajándékkal. Volt egy tök jó ötletem, de azt elvetettem, mert lett egy másik, sokkal jobb. A férjem új hobbija a koktélpancsoláskeverés. Tette mindezt úgy, hogy semmiféle eszköze nem volt hozzá, csak egy (nem koktélos) pohara és egy jégkockatartója. Ez persze nem zavarta őt abban, hogy nap mint nap koktélok tömegét gyártsa. Így azt gondoltam, hogy meglepem egy koktélkészítő szettel. Meg is történt, a készlet remek, sokáig kutattam a neten, míg rátaláltam arra, amiről azt írták: kiváló minőségű cucc, tökéletes otthoni játszadozáshoz koktélkészítéshez. Van benne shaker, mérce, valami fa izé amivel valamit kell csinálni, meg valami rugós csoda, aminek a használatáról semmit nem tud(unk) és egy könyv 150 koktél receptjével. Ezen kívül 4 koktélos pohár és némi díszítőanyag is a csomagba került. Én már láttam magam előtt a férjem üdvözült arcát, amint megpillantja az ajándékot, és azon melegében belekezd a koktélkeverésbe, és addig abba sem hagyja, amíg tart a kánikula. Aha. Megnézte, elmondta, hogy szuper ajándék, visszacsomagolta, és azóta is ott van a doboz, ahová akkor tette. Egy milliliternyi koktélt nem kevert vele. Ennyit a nagyszerű ajándékomról :-(. Jobb lett volna, ha tényleg válaszol a kérdésemre, és azt kapta volna, amit igazán szeretne. Majd jövőre.

Ő is feltette a kérdést, én válaszoltam, hogy mindegy. Erre mondta, hogy akkor válasszak ezek közül: varrógép, bicikli, közös hétvége valahol, valamikor, illetve pár "újrakezdő" óra vezetésből. Én a közös hétvégét szerettem volna, ezért úgyis könyörögtem már hónapok óta, de nem mondtam, mert ugye drága, meg mi a csudát csinálunk a három gyerekkel egy egész hétvégén keresztül. A varrógép régi álmom, de egyrészt nem tudok varrni (hiszen nincs varrógépem, amin megtanulhattam volna), és ez is drága. A vezetőleckéket nem akarom, mert így is, úgy is muszáj lesz, és nagyon nem fűlik a fogam hozzá, és ez nem is ajándék szerintem. Maradt a bicaj. Eredetileg tavaly szerettem volna egyet (nem, nem a születésnapomra, hanem csak úgy, mert kell a gyerek közintézménybe hurcolásához), de én egy használt, de jó állapotú olcsóra gondoltam. A férjem szerint új kell mindenképpen, de a normális új bicajok tényleg nem olcsók, annyira nem, hogy teljesen leesett az állam, mikor egy-két biciklibolt honlapján nézelődtem. Ennyit biztos nem adunk a kerékpárért, akármennyire jó is.

A minap történt, hogy a szomszéd háza előtt egy szép kék autót láttunk hatalmas masnival a tetején. Tanakodtunk, hogy mi okból lehet ott (a szomszédunk karosszériás, mindenféle autók szoktak állni a ház előtt). Estére kiderült: a feleségének szülinapja volt aznap, és a ház előtt álló masnis, sötétkék kombi BMW az ő születésnapi ajándéka. 

Azt hiszem, simán elfogadom a biciklit szülinapomra :-D!

A "bad hír" day

A mai nap nagyon régen kezdődött (igazság szerint a tegnapi napról írok, mert közben felkelt Simi és egy óra hosszáig tartott visszaaltatni), de az eltelt idő minden pocséksága ebben a napban kulminált. Ami azért is különösen lehangoló, mert az ember -még ha nem is ünnepli igazán- szereti jól érezni magát a névnapján. Meg úgy egyáltalán.

Én ma egy csomó meglepetést kaptam. Nem, nem ajándékot, maradjunk a meglepetésnél.

1. Kezdődött a meglepetések sora éjjel 1órakor, mikor is Simi azzal ébresztett, hogy  folyik az orra. Azok után, hogy két hétig itthon volt nátha miatt, olyan, de olyan egészségesen ment hétfőn a bölcsibe, hogy csak na. 5, azaz öt darab napot bírt ki. Az éjszakámnak lőttek, nyűglődés, orrfújás és társai miatt. Ráadásul a sírógörcs kerülgetett, hogy nemigaz, nemigaz, nemigaz, hogymármegintkezdődik, biztosmegőrülök!

2. Nem tudom, ki mennyire tájékozott oktatáspolitikai berkekben, de eléggé köztudomású, hogy van ez a csodás pedagógus életpálya modell, amin akkor tud az ember lánya előrébb lépni, ha mindenféle dolgoknak eleget teszen. Első lépésként ír egy portfóliót, aztán tettleg is bemutatja a szakértőknek a pályára való rátermettségét, majd ezekből ők eldöntik, hogy valóban pedagógusnak való (akárhány éve is van a pályán) avagy sem. Megmondom őszintén, engem ez a dolog úgy hagyott hidegen, ahogy csak lehet, mert én kérem gyereket szültem, GYED-en voltam, nem is foglalkoztam vele. Mikor tavaly félállásban visszamentem dolgozni, anélkül, hogy komolyabban belegondoltam volna, mit veszek a nyakamba, beleegyeztem, hogy jelentkeztessenek a vizsgára, mert elvileg kötelező. Végül is a szakvizsgám megvolt, és épp elértem a minimumot a gyakorlati évekkel. De nem kerültem bele a minősítő eljárásba, aminek nagyon-nagyon örültem, mert ugye volt szakdolgozat meg ilyesmi, pont elég volt az nekem, és amúgy sem tartom túl igazságosnak és etikusnak a rendszert, de ez magánvélemény. De tényleg nem kerültem be, nem volt ott a pedagógus státuszomban (van a pedagógusoknak egy hivatalos rendszere, ami mindent nyilvántart rólunk, bizony), hogy benne lennék. És novemberben, mikor jött az e-mail, hogy aki nem került be a nyáron, az újra megteheti, NEM jelentkeztem. Valahol azonban porszem kerülhetett a gépezetbe, mert ma délelőtt megnyitottam a postafiókomat, benne egy levelet az Oktatási Hivataltól, hogy amennyiben folyó év május 18-áig nem töltöm fel a teljes portfóliómat, akkor a minősítő eljárásomat sikertelennek könyvelik el. ?????? Nocsak, akkor mégis bevettek a buliba? Jó, hogy szólnak, de komolyan. Mikor ezt megláttam, teljesen összeomlottam, ugyanis egy sok-sok oldalas, több dokumentumból álló anyagról van szó, amit egy hónap alatt képtelenség megcsinálni. Még akkor sem, ha csak ezzel foglakozik az ember, és nem dolgozik feszített tempóban, nincs három gyereke meg 7 macskája (ja, tényleg, nemrég születtek azok is, juhé). Szóval ezt elolvastam, levert a víz és bementem a fürdőszobába bőgni, hogy jajistenem, mileszvelem, mileszvelem, biztosmegőrülök!

3. Bőgés közben elkezdtem kiszedni a mosott ruhát a gépből (mert lejárt, ezért bőgtem épp a fürdőszobában), és láttam, hogy megint zsebkendőt mostam. Igazából ruhákat, csak valamelyik titkos zsebében megbújt egy kóbor papírzsepi, ami az aztán apró fehér szöszökre mállott, és az összes ruhát beborította. Engem meg ki. Na, akkor a sírás mellett már csapkodtam is -leginkább a ruhákat a kádhoz, hátha lejönnek a szöszök, de nem annyira jöttek le, mint szerettem volna. Viszont feszültség-levezetésnek jó volt.

4. Nagyon szeretem az orchideákat. Sok ugyan nincs belőle, mert annyira nem tudok jól bánni velük, mint amennyire tetszenek, de órákig képes vagyok elgyönyörködni bennük. Ezért is vágyom már évek óta arra, hogy eljussak az orchidea kiállításra. Egészen pontosan 4 éve készülök, de mindig közbejött valami: iskola, terhesség-szülés, egyéb családi program. De most úgy éreztem, eljött az én időm! Se iskola, se csecsemőkorú gyerek, ráadásul pont a névnapomon lesz a nevezetes esemény. Igaz ugyan, hogy nem igazán ünnepeljük mi felnőttek, (maximum egy szál virág, csoki, kinek mi jut), de mennyivel kellemesebb már csodaszép virágok közt nem ünnepelni, mint bárhol máshol, hát nem? Úgy terveztem, hogy Kornéllal elmegyünk, andalgunk egy kicsit, kigyönyörködjük magunkat, gondosan ügyelve a szigorúan vett nem ünneplésre, majd hazajövünk, ahogy elvárható két felelős, háromgyermekes szülőtől. Mert a gyereket addig valahol letámasztottuk volna. Gondoltam én. Aztán persze másképp alakult, mert a nagy, baráti borospince látogató hétvégét pont erre a hétvégére szervezték. De oda én eredetileg se szerettem volna menni, akár a kiállítás napjára esik, akár más nevezetes napra, mert a) nem szeretem a bort, b) a három gyereket kire hagytam volna három napra? Mert ha mégis valakire, akkor arra azért, mert ketten megyünk el a férjemmel valahová, nem tizenakárhanyad magunkkal. Eléggé lelombozott, hogy megint ugrott a kiállítás, de aztán elhatároztam, hogy akkor megyek egyedül! Majdnem kolléganős buli lett belőle, de nem szerveztem meg, mert anyukám, akire Simit hagytam volna, kidőlt, és nem akartam, hogy taknyosan-köhögősen vigyázzon rá, meg amúgy is nagyon drága lett volna, a közlekedés meg a belépő majdnem 5.000 Ft, hát horror, komolyan. De azért mégis, hogy örüljek egy kicsit, azt találtam ki, hogy elzarándokolok a faluvégi orchideakertészetbe, és a belépő+útiköltség árán veszek magamnak egy szépséges orchideát. Tudom, nem ünneplem, de azért mégis. Fejben már elhelyeztem a lakásban az új jövevényt (az ebédlőasztalon lett volna, hogy mindig csodálhassam), és arra gondoltam, hogy azért a sok pénzért - ami amúgy egy ilyen kaliberű virágért nem sok, vagy annyiért amennyit rászánok (ti. az az 5.000 Ft, amit ugye megspóroltam) nem lehet valami igazi csodát kapni - szóval, hogy vajon mivel is térek majd haza. Egy biztos volt: a kommersz lepkeorchidea , amiből kettő is van itthon, na az szóba sem jöhet. Végül mégis csak anyukámra bíztam Simit, egyrészt, mert már csak időnként köhög és a láza is elmúlt, másrészt, mert csak kb. egyórányi távollétről volt szó, harmadrészt meg már úgy is mindegy, a gyerek is beteg. Gyaloglás közben azért felmerült bennem, hogy a mai nemzetközi kiállítás miatt vélhetőleg sokkal kevesebb virág közül tudok majd választani mint általában, mert a falusiak is állandó kiállítók a rendezvényen. De arra azért nem számítottam, hogy 25 perc tempós séta után egy gyakorlatilag üres üzletben találom magam, ahol három darab lepkeorchideán kívül egy árva másik virágzó növény nem volt. Úgyhogy nem vettem semmit, még azt az epret sem, amit pedig annyira kinéztem a zöldségesnél az odafelé úton. Végül is caplattam egy bő 5 km-t a semmiért.

5. Ez viszont fáj. Mikor elmenni készültem a orchidea vásárló zarándoklatra, magamra kívántam ölteni egy valamire való (mondjuk rám való) nadrágot az itthoni mackónadrág helyett. Fel is vettem azt a farmert, amire egyik kolléganőm tavaly ilyenkor azt mondta, hogy igazán lecserélhetném legalább egy számmal kisebbre, mert lóg rajtam, mint tehénen a gatya. Azóta se nagyon hordtam, mikor viszont ma felvettem, olyan szépen kitöltöttem, mint egy lufi. Tavaly ilyenkor 60 kiló körül voltam. Most rá sem merek állni a mérlegre. Pedig tényleg diétázom (próbálok, na), de a mozgás nem megy. A nem olyan rég említett ízületi gyulladásom még mindig hasogat, és azért valljuk be, nem sok olyan mozgás van, ami az ember csípőjét kíméli. Mondjuk a karkörzés épp az, de az meg pont nem fogyasztja az ember farát.

Egyébként a család felköszöntött, a gyerekektől virágot kaptam, a férjemtől pedig egy telefonhívást (remélem, azért ivott az egészségemre...). És még a nagymamám is felhívott, amit nem is tudom hová kell felírni, úgyhogy itt mindenképp megjegyzem az utókor számára.

20th

Éppen ilyen napsütéses idő volt aznap is, mint ma. Annyira meleg egészen pontosan, hogy a szalagavatóra (nem az enyém) felvett ruha (enyém) fölé csak a kabát került, és nem fáztam. Még este sem, amikor valahogy odakeveredtünk a Gellért-hegyre, hiába hűs dunai szellő, március eleji este, jó idő volt a kis "teraszon", ahová leültünk. 18 évesek voltunk, és akkor már két éve volt, hogy kerülgettük egymást. Aznap este viszont pontot tettünk annak az időszaknak a végére, és kezdetét vette egy új, közös időszámítás: tudtuk, hogy együtt szeretnénk tovább folytatni. Hiába voltunk még kölykök, az érzés, ami az elhatározást szülte elég erős volt, hogy kitartsunk. És kitartunk továbbra is, szeretjük egymást, felelősek vagyunk egymásért és a három gyerekünkért. Azt mondjuk nem tudom, ha a férjem sejti, hogy mit vesz a nyakába, ha velem összeáll, akkor is itt tartanánk-e, de ez már legyen az ő gondja, nem igaz?

Ma van a 20 éves évfordulónk!

Ez úton kívánok minden Ildikó nevű olvasómnak boldog névnapot, és apósomnak boldog 75. születésnapot!

Jobb előbb, mint később

Gőzerővel elkezdtem készülni a karácsonyra. Ma vettem a dm-ben két tekercs karácsonyi csomagolópapírt -annak ellenére, hogy környezettudatossági szempontokat figyelembe véve évek óta ugyanabba a néhány gondosan kisimítva tárolt ajándékzacskóba tesszük az ajándékokat. Meg két csomag karácsonyi szalvétát is. Senki nem mondhatja, hogy nem kezdtem el időben készülődni az ünnepre :D!

A kétszázadik bejegyzést

a férjemnek ajánlom sok-sok szeretettel, ugyanis ma van a 15. házassági évfordulónk!!!

Ennyit fűznék csak hozzá 

Még fél évig tipegő

Legalábbis a Wikipédia szerint, ugyanis 2,5 éves korig tart az ún. "toddlerség". De Simikém még csak tegnap volt kettő. Inkább már. Nála tökéletesebb kétévest nem nagyon tudnék mutatni (kivéve persze a tesóit, ugyanilyen idős korukból). Így állunk nagyjából.

Fizikai paraméterei

Nem tudom. Centire biztos nincs 90 (Noémi 92, Ádám 90,5 volt kétévesen), a súlya (reál beállítottságúaknak testtömege) 12 kiló körül van, a lába 22-es, bár némelyik cipőből 23-as szükségeltetik.

Szépsége

Gyönyörű :-)! Még mindig elég babás a kinézete, vannak például hurkái (off: nekem is vannak, valahogy mégsem vagyok babás. Ki érti ezt?). A haja sötétszőke és csapzott - fodrászt igényelne, de még hajat mosni is gyűlöl, úgyhogy a tesóm szokta vágni neki, ha itt vannak. Egy hónap múlva jönnek megint, addig nő tovább.

A szeme szerintem olyan lesz, mint Ádámé (barnás-zöldes), most még mindig kékesszürke, pici barna pöttyökkel.

Természete

Igaz, hogy kétéves, és kezd öntudatra ébredni, de jellemzően  nem  egy tízes skálán úgy hatos erősségűen hisztis. Persze, van akarata, de általában hamar pár percnyi zsarolással könyörgéssel, mérgelődéssel meg lehet győzni, vagy el lehet terelni a figyelmét. A földön fetrengős őrjöngések rá sem jellemzőek, de azért várjuk ki a dackorszak végét. Még mindig nagyon vicces, folyamatosan bohóckodik, pofákat vág, szórakoztatja a nagyérdeműt. Sőt, most, hogy elkezdett rendesen beszélni, próbálkozik a mókás beszólásokkal is, pl. tegnap megkérdeztem tőle, mikor épp kiült az arcára az igyekezet, hogy mi van a pelusban, mire közölte, hogy "bogár", és jót röhögött rajta.

Idegenekkel szemben továbbra is tartózkodó, de egyáltalán nem barátságtalan, csak épp nem szól hozzájuk, bármit is kérdeznek tőle.

Okossága

Na, az van. A színek közül a piros, a kék, a barna (!), a lila (!) és a fehér egyértelműen megy, a többi még nem, de ez is tök jó. Tudja, mi az a kicsi, nagy, kisebb, nagyobb, a helyhatározókat (alá, fölé, alatt, mellett, fölött, bele, rá stb.) jól használja beszédben, és ha kérünk valamit, sose téveszti el (nyilván nem lesz diszlexiás). A formafelismerése kiváló, az összes formabedobót megcsinálja, sőt azt az egyszerű puzzle-félét, amikor csak vissza kell illeszteni a képet a karton alapba, azt is. Rögtön elsőre, pedig én simán elbénázom.

Ügyessége, játékai

Mikor itt volt a védőnő, mondtam neki, hogy nem is tudom, mit szeret igazán Simi játszani, mert mindennel nagyon jól elvan, és rendesen játszik a játékokkal. Duplózni nagyon szeret, ügyesen is épít belőle, de a fakockákból (és a konzerv macskakajából :-) ) is. Autózik, gyurmázik, rajzol, kirakózik (mondjuk, az még inkább csak berakó, amivel játszik), pakolászik, könyvet nézeget. Amivel kiakaszt, hogy az utóbbi időben komoly vagyont hagytam már ott mindenféle helyeken ruhacsipesz vásárlása céljából, ugyanis ha véletlenül megkaparintja a csipeszes kosarat, azon nyomban elkezdi szétcincálni a csipeszeimet. Egyszer agyoncsapom ezért remélem, leszokik róla.

Beszéde

Gyakorlatilag mondatokban beszél, viszont az eddig hiányzó mássalhangzói még mindig nincsenek meg. A "k" a jolly joker hangilag, így aztán köj szoktunk menni, kint  pedig a kikák laknak az udvaron. Saját magát még mindig legtöbbször babának hívja, viszont ha megkérdezi valaki, hogy hívják, szépen bemutatkozik, hogy Pótá Kimi Bajajan. A toldalékolást néhány hete kezdte, eleinte olyan kis cuki volt, amikor kimondta a szót, majd 1-2 másodperc gonoldkodás után tette hozzá a megfelelő toldalékot, pl.  Baba leugrott a lépcső...ről.

Egyéb tudnivalók

Éjjel továbbra is 4-8 alkalommal ébreszt. Ő általában nem ébred fel, hanem félálomban kiabál segítségért, én meg ugrok, mert így 4-5 perc alatt visszaalszik, de ha hagyom teljesen felébredni, akkor fél óráig is képes nyűglődni.

Szopik. Már kizárólag altatáskor és ébredéskor kap, de lassacskán szeretném végleg elválasztani.

 

Biztos van még egy csomó dolog, ami hirtelen nem jutott eszembe, de ezek a legfontosabbak.

A végére pár kép tegnapról.

Simikém, mosolyogjál!

Hú, de magas ez a csúszda!

Ezmegmiez?

Komolyan

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Az alábbi videóval kívánok minden egyes idetévedőnek -vagy direkt ideérkezőnek- áldott, békés karácsonyt.

A felvételen Noémi 2004-es előadása látható. Otthon (még a nagymamámnál laktunk, a 18-20 °C-os szobában, ezért a sok ruha), az ágy tetején történik a karácsonyi műsor prezentációja, néhol Ádám is fel-feltűnik pár pillanatra. 

Jó szórakozást!

Tapsolás, nótázás, vidámság

Kérem tisztelettel, ma van Simikénk másfeledik szülinapja! Én erre nem ma jöttem rá, már napok óta tudom, és nagyon készültem is erre a szép napra. Történt ugyanis, hogy hétvégén megláttam a falusi újságban, hogy itt, nálunk (nem a házban, hanem a településen) baba-mama zenés-táncos mulatság tartatik. És mikor? Na? Hát pont csütörtökön, pont azon a napon, amikor Simike pont 18 hónapos. Ezt mindenképpen kihagyhatatlan lehetőségnek tekintettem, és eldöntöttem, hogy akkor kirúgunk a hámból és elmegyünk mulatni a gyerekkel, ha már úgyis van rá megfelelő indok. Amúgy is évek óta szeretnék már valami olyasmin részt venni, ahol a "katedra" másik oldalán vagyok, vagyis nem én irányítgatok egy szekérderéknyi gyereket a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, hanem csak élvezem a gyerekemmel való időtöltést. Na, erre eddig ebben a kis porfészekben városkában nem volt lehetőség, így aztán persze, hogy kapva kaptam az alkalmon, mikor láttam, hogy mégis van. 

Már tegnap elkezdtem készülődni. Szépen hajat mostam, ki is szárítottam kábé egyenesre, sőt, manikűröztem is (viszont nem epiláltam, de bíztam abban, hogy azért csak nem kell bugyira vetkőzni). Alaposan elterveztem a délelőttöt, hogy mindenre maradjon elég idő, és fél 10-kor el tudjunk indulni, nehogy lekéssük a kezdést. Reggel már 6 óra 20-kor fent voltam. Igaz, nem ezért, hanem mert minden nap ekkor kelek, hogy kaját készítsek a nagyoknak, de gondoltam, megemlítem. A reggeli időtöltés a szokásos módon telt, kivéve azt a momentumot, hogy az előző blogbejegyzést megírtam, mert átlagos napokon délelőtt sose írok blogot, mert nincs rá időm. Szóval, kávé nekem, reggeli Siminek (nem akart enni), kis pakolás, játék. Utána gyönyörűen kivasaltam a hajam, meg szemceruzával rajzoltam is valami csíkot a szememre, és szempillaspirált is kentem fel. Igazán nagy örömmel töltött el, hogy reggelre kelve mindössze négy új pattanás nőtt rám, végül is sokkal több is keletkezhetett volna, és azért ez a négy is picike volt, nem óriási furunkulus. Hogy jobb kedvem legyen, a napok óta a számon lévő herpesz szinte teljesen eltűnt, és szokásától eltérően nem változott levedző förtelemmé. Igyekeztem nagyon, hogy ne nézzek ki annyinak (nagyjából 45-50 közötti fiatalos nagymamának), mint amennyinek általában látszom, hát mégis csak egy másfél éves gyerek anyja vagyok, vagy mi a szösz. Felvettem az egyetlen legjobb farmeromat, egy nem pecsétes felsőt, a jobbik edzőcipőmet (azt, amelyik egy kicsit még mindig töri a lábamat, de ez most igazán nem számított, hiszen a gyerekről volt szó). Arra is nagyon ügyeltem, hogy a zoknim még véletlenül se legyen felemás vagy lyukas, esetleg valaha fehér, ámde most már inkább sötétszürke színű, amiről viszont mindenki tudja, hogy lánykorában fehér volt. És milyen jól tettem! Mert tényleg mezítlábas foglalkozás volt, a helyiség tisztaságát megőrizendő. Indulás előtt még megkínáltam Simit banánnal, ha már nem reggelizett, de annyira izgatott volt a nagy esemény miatt valahogy nem volt éhes, és nem akart enni. 

A sikeres (értsd: időben történő) elindulást a helyszínre való sikeres megérkezés követte, ahol már gyülekeztek a csemeték és a mamák. Jó sokan voltak, ezen picit meg is lepődtem. A foglalkozást tartó nő (asszony, anyuka stb.) személyét illetően viszont semmi meglepő nem volt, mert már előre lecsekkoltam a fészbúkon, hogy ki ő (ami tulajdonképpen mindegy is, csak az a fontos, hogy 10(!!!) évvel fiatalabb nálam), nehogy csak álljak ott mint szamár a hegyen, hogy akkor kit is kell nézni, ha esetleg amúgy nem lenne egyértelmű. 

Odaérve teljesen megnyugodtam, hogy nem vagyok annyira toprongyos, sőt a farmerral lehet, hogy kicsit túl is lőttem a célon, mert volt pár anyuka, akiknek ha fehér pihék lettek volna a hajában, simán elhiszem, hogy akkor ugrottak ki az ágyból.

Simi az első néhány percben csak ült az ölemben, és komoly arccal mérte fel a terepet: ennyi kisbabát ennyi anyukával összeterelve egy helyre ő még sosem látott. A foglalkozás elején (az ölben ülős részben) nagyon egyszerű volt vele, ringattam, tapsoltunk, szépen a koreográfiára a többiekkel együtt. A járkálós rész már nem ment ennyire simán, de azért vettük az akadályt. Viszont a következő földön ülős éneklést már nem bírta, el-elszaladgált tőlem, szélesen vigyorogva és bohóckodva mindenkire. Irtó kis cuki volt, komolyan! Ámde azon totál kiakadtam, hogy a foglalkozást tartó lányon és rajtam kívül egy anyuka sem mosolygott. Ennyi fapofával éneklő anyát én még nem láttam. És a kisgyerekeik is hozták ugyanezt: érzelemmentes arccal ültek, néztek, sétáltak stb. Mondjuk lehet, hogy csak Simi az, aki állandóan vigyorog és jópofizik, ezért tűntek a többiek ennyire másnak. Nem tudom. Mindenesetre mindketten nagyon élveztük a mókázást: én azért, mert nem én vezényeltem, és összesen csak egyetlen gyerekre kellett figyelnem (rémesen egyszerű ahhoz képest, amit a melóban csinálnom kell), Simi pedig ugrabugrált (tényleg, majdnem rendesen, páros lábbal nem is tudtam, hogy ezt is tudja), és sok-sok vidám percet okozott mindenkinek, és még boldoggá is tette, hogy bohóckodhat. El is határoztam, hogy mindenképpen megyünk legközelebb is, egy kis környezetváltozás jól jön mindkettőnknek, Simi borzasztóan jól elvolt, és hát 700 Ft-ot bőven megért. A foglalkozás különben olyan Ringató-féleség volt, vagy Tücsökzene, csak persze nem az, mert az ugye frencsájz, és bár gyakorlatilag tökugyanaz, mégse az. Értitek...

Mivel Simike mindenféle testi fejlődését nyomon követő paramétereknek teljes hiánya áll fenn, ezekről nem is ejtenék szót. Jövő héten megyünk a 18 hónapos oltásra, akkor megtudok mindent, és természetesen közhírré is teszem. Ekkor fogok beszámolni legkisebb gyermekem elme-, mozgás-, beszéd- és természetbeni változásairól, arról, hogy hogy is áll a mindentudással így, másfél évesen. 

Azért néhány friss képet csatolok, ha már félévfordulót tartunk. Szinte egész nap próbáltam fotózni, hogy legalább egyetlen valamire való portré készülhessen róla, de ez a gyerek folyamatosan pofákat vág, mókázik, szórakoztat. Legalább más is megláthatja, miért mosolygott rajta mindenki a foglalkozáson.

Statisztika

Mostanában sok blogon olvasok ilyen-olyan számadatokat. Bevallom, én sokáig nem is néztem ilyesmit, mert azt sem tudtam, hogy meg tudom nézni, milyen keresőszavakkal jutottak el a blogomra, vagy honnan kukucskálnak be hozzám. Aztán rájöttem, hogy van ilyen opció is, bár bevallom nem túl sűrűn leskelődöm mindenféle adataim után.

De ez a nap más. Ugyanis ma van a blogom első szülinapja. Megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy kitartok idáig. Az életem nem egy nagy durranás, kb. "tucatélet", már ha van ilyen egyáltalán. Meg aztán azt se gondoltam volna, hogy van 10 ember, aki érdeklődik irántam (meg pár még rajtuk kívül, akikről tudom, hogy olvasnak, mert mondták). Mindenkinek köszönöm, hogy érdemesnek tart arra, hogy olvasson. 

Szóval, van ez a statisztika. Lássuk akkor, mi az elmúlt egy év termése.

125 bejegyzést írtam, amire összesen 270 megjegyzés érkezett (ennek a fele kb. az enyém, mert igyekszem mindenkinek válaszolni, persze, nem mindig sikerül, bocs). 7732 oldalmegjelenítés volt, amiből kb. 7000 az enyém, vagy közeli családtagé (mindenkinek köszi). 

A legérdekesebb keresőkifejezések, melyek ide irányították a népet: fogalmazás az iskolaköpenyről; a mobilom magato atall; a sűrű jó főzelék titka (ezen röhögtem nagyot); kinti macska beszoktatása (ketten is idetaláltak így); cseregyerek német. 

Az is meglepő, hogy hány ország fiai-lányai olvasnak, én azt hittem, csak itt helyben, vagy maximum a közelben kíváncsiak az emberre, de ezek szerint nem. Bár élek a gyanúperrel, hogy az Argentínából, Fehéroroszországból vagy Egyiptomból ide keveredett "olvasó" megjelenésében a véletlennek igen nagy szerepe lehetett.

Holnap új évet kezdek. Ígérni nem fogom, hogy szépítek a külcsínen (nagyon béna vagyok ehhez), igényesebb szöveggel állok elő a mostaninál gyakrabban vagy esetleg több képet teszek. De ha valaki továbbra is kitart, annak előre is köszi!

Ja, igen. Vannak olyanok, akik titokban olvasnak? Légyszi, írjatok már egy kommentet, mondjuk csak egy sima kis igent. Lehet névtelenül is, annyira furdal a kíváncsiság. Jó, Z. Edit kivétel, mert ő mondta, hogy írna, csak nem tudja, hogy kell. Majd megtanítom ;-).

A várások napja

Ez volt tegnap. Én egész nap csak vártam és vártam. Úgy kezdődött, hogy volt ugye a házassági évfordulónk július 10-én, amit meg akartunk ünnepelni egy kis gyerek nélküli kiruccanással. Mivel akkor épp nyaralni voltunk családilag, könnyen megoldható lett volna a dolog, mert többen is jelezték Simonnal kapcsolatos szittelési szándékukat kimozdulásunk esetére. Sajnos azonban egy pont aznapra időzített temetés keresztül húzta a számításunkat, a kiruccanás ugyan megvolt, de hát nem a tervezett módon ugyebár.

Na, mindegy, sebaj, úgyis három héten belül három jeles nap is ünnepeltetik családunkban: a házassági évfordulónk, a férjem és végül az én szülinapom. Így tehát mindháromról meg szerettünk volna emlékezni egyetlen romantikus vacsora keretében. 

A tegnapi estére esett a választásunk, mert a két nagy már eleve szét volt szórva mindenfelé, így anyukámnak csak Simit kellett felügyelnie este.

Terveim között szerepelt, hogy mire a férjem megérkezik a munkából, én már csodás toalettben várom: szép smink, lakkozott köröm, mosott-vasalt ruha haj, illatfelhő. Ettől ő egyből elalél, újra belém szeret, megbocsájtja az összes leégett/elsózott/egyszóval pocsék kaját, torzonborz sörényt, szőrös hónaljat meg miegymást, amit csak ő tud. Az így előkészített romantikus hangulatban indulunk a falu széli kis vendéglőbe, amit már évek óta szerettünk volna belülről is megvizsgálni. Ott megvacsorázunk, párás tekintettel idézzük fel házasságunk 14 évének legemlékezetesebb pillanatait, és újra megbizonyosodunk arról, hogy a másiknál jobb házastársunk nem is lehetne.

Na, picit megbolygatta terveimet, hogy a férjem bejelentette, aznap kettőre érkezik a zongorahangoló szakember. Jó, bár a délután két óra épp Simi alvásidejének a kellős közepe-kellős vége között található, de megoldom. Igaz, én pontosan a gyerek alvása alatt szándékoztam a fergeteges átalakuláson átesni, de nem akartam a zongorahangoló embert törülközőturbánnal a fejemen vagy szőrtelenítés miatt egy szál bugyogóban fogadni, így tehát az aznap átvett 270 darab fényképet (9 Ft darabja a 10x15-ösnek fotó akció a dm-ben, a hülyének is megéri) rendezgettem várakozás címén. Simit elővigyázatosságból a nappaliban tettem le aludni (a hálónkban van a pianínó, Simi ágyától fél méterre), de felesleges volt az elővigyázatoskodás, mert a gyerek negyed 3 után már fel is kelt, a jóember viszont még nem volt sehol. Én meg ott álltam zsíros hajjal, gálvölgyiszemöldökkel. Legalább a tesóm által választott szuper divatos korallpiros lakkot lemoshattam volna a lábkörmeimről, de mégsem akartam acetonszagba invitálni a zongorás embert. Negyed három körül hívott a férjem, hogy jött-e már a szaki, mondom nem, de biztos jön. Háromnegyed négykor újra hívott a férjem, hogy jött-e, mondom, még mindig nem. Felhívta, és kiderült, hogy el is felejtette, hogy aznap kellett volna jönnie. Hátdejó...

Na, akkor gyorsan hajat mostam, és megpróbáltam lemosni a korallt a lábkörmeimről. Hát, az meg nem jött le. Pedig kétszer is áttöröltem, fél liter lakklemosóban áztattam percekig a lábamat, mégis maradt rajta. Végül fizikai kényszer hatására (lekapargattam a körömreszelő hegyével) szabadultam meg az utolsó lakkmolekuláktól, de a körmöm narancssárga színét csak egy réteg rózsaszín lakk felvitelével tudtam eltüntetni. 

Aztán Simi már nem bírta tovább, muszáj volt kimenni vele az udvarra, így a hajvasalás-fürdés-illatfelhő-smink elmaradt. Csak a férjem hazajövetele után zuhanyoztam, hajvasaltam, sminkeltem, sőt fel is öltöztem, de mégsem ugyanaz 20 perc alatt elkészülni, mint a gyerek 2,5 órás alvásidejét teljesen kihasználva.

Szóval, azért csinosan és illatosan negyed 8-kor elindultunk a faluszéli hangulatos vendéglőbe, némi romantikus séta után fél 8-kor foglaltuk el helyünket. Az időpontoknak különös jelentősége van, tessenek figyelni. 

Az egész vendéglátóipari egységben voltunk mi, és egy másik asztalnál ülő társaság, mint vendég. Ők akkor már az étlapot böngészték. Pincérfiú ripsz-ropsz ott is termett, hogy mibensegítsen. Mondtam, engem segítsen meg egy kólával, a férjem viszont bort kért (ezért mentünk ám gyalog, nem a romantika kedvéért, csak hogy mindenki tisztán lásson). Ja, hogy milyen van, azt ő nem tudja így fejből, de azonnal hoz egy öööö "borétlapot". Borétlap, ez már valami (vagy: az meg mi? Nem itallap?)! Akkor nyilván bőséges a választék, azért nem tudja a pincérifjonc fejben tartani. Térült-fordult, jött a kóla, az étlapok és a "borétlap", amin szerepelt összesen négyféle bor (de lehet, hogy öt is volt), ezek közül a férjem kiválasztotta a neki megfelelőt. Szomszédék rendeltek, majd pontosan 19 óra 45 perckor mi is. Semmi különlegeset nem kértünk, csak a férjem a krumplipüré helyett vegyesköretet a húshoz. Viccesen megjegyeztem, hogy olyan sokan vagyunk az étteremben, hogy még fél 9-kor is várni fogunk a vacsorára. A férjem le kívánt lépni, amennyiben ez előfordult volna. Negyed 9-kor Férj leszólította a véletlen arra járó pincért, hogy inna még valamit. Mondjuk egy ananászlevet, ha már van az itallapon. Jó, hozza. 2 perc múlva bocs, de nincs, van viszont helyette bármi más, kivéve ezt a fura nevű/márkájú üdítőt. Jó, akkor legyen abból amiből van egy körte. Oké. 2 perc múlva meg is érkezett a körte-lime nevű, amúgy sampon és rágóíz keverékére hajazó ízvilágú Schweppes. Jó, mindegy, nem ezt kérte, de nem szól, nem bunkó.

Közben betért egy négyfős társaság, rendeltek ők is. Fél kilenckor megjegyeztem, hogy na, milyen igazam volt, tényleg nincs kaja. Negyed óra múlva a szomszédék megkapták az előlételt, gondoltuk, sínen vagyunk, végül is vártunk egy órát, de mindjárt eszünk. 9-kor még semmi, és a pincér is eltűnt. Szomjas voltam, ittam volna valamit a samponra, de nem volt kitől kérni. 

Pár perc múlva előkerült, de nem miattunk, csak jött egy újabb pár, akinek felvette az italrendelését. Ők 20 perc múlva távoztak, miután nem kapták meg amit kértek, és a pincér sem volt sehol. Fél tízkor, egy röpke órányi várakozás után a négyfős banda is felállt, nem vártak tovább a vacsorára.

A szomszéd asztal és mi kitartottunk. A férjem azért elment megkérdezni, hogy mi a fene van már, majdnem két órája várunk, és a bárból hozott nekem egy kólát is, mert lassan szomjan haltam. Beszélgetni már rég nem tudtunk, mert olyan hangosan korgott a gyomrunk, hogy mindent elnyomott a hangja. Kilenc negyvenkor a szomszéd asztal enni kapott! És hihetetlen módon, 21 óra 48-kor, két óra és három perc várakozás után megkaptuk a vacsoránkat. Jó étvágyat kívánt a pincér, majd konstatálta, hogy nincs evőeszközünk, így kis késéssel azt is szervírozott a kaja mellé. Annyira éhesek voltunk, hogy csak röviddel az evés megkezdése után tűnt fel a férjemnek, hogy a vegyesköret helyett csak egy adag sült krumplit kapott. Én tényleg zöldségeket kaptam, viszont grillezés helyett (ahogyan az étlapon szerepelt) olajban sütötték, de annyiban, hogy minden egyes rágáskor-harapáskor egy deci olajat nyeltem le, kénytelen voltam a férjem krumplijából enni, hogy ne öklendezzek tőle. Az íze mondjuk jó volt, csak hát a több liter olaj, ugye, ami a grillezett zöldségek esetében az elhagyható kategóriába tartozik, az nem kellett volna. Aaaaaakkora adagot kaptunk, hogy konkrétan 10 perc alatt végeztünk vele, bár biztos segített a gyors elfogyasztásban az is, hogy annyira éhesek voltunk, hogy a tányért is megettük volna. Pontosan 22 órakor végeztünk, de fizetés céljából csak húsz perc múlva sikerült levadásznunk a pincért. Hozta is a számlát, mindenféle elnézés kérés a késedelem miatt, vagy "ház vendégei voltak" nélkül odatette a 4860 Ft-ról szóló cetlit. A férjem egy ötezrest adott (10% borravaló, hát, az most nem volt, vajon miért?), de nagyvonalúan nem kérte a visszajárót... Ezek után már értem, miért volt szinte üres a vendéglő. Akik egyszer kipróbálták, tuti nem mentek vissza hozzájuk.

Van még két másik étterem is a faluban, legközelebb azokban ünnepelünk. Vagy Mekibe megyünk, ott legalább gyorsak. Vagy rendelünk egy pizzát, mert ott van időkorlát, és ha egy óránál többet kell rá várni, akkor nem kell érte fizetni, mert ők nem akarnak kuncsaftokat veszíteni...

Boldog

születésnapot kívánok a férjemnek!!! Ugyanis ma van neki. Születés történetre senki ne számítson, azzal nem tudok szolgálni. Az családi legendákból annyit tudok, hogy egy hónappal hamarabb érkezett és picike volt. Mára már nem siet sehová és meg is nőtt rendesen.

A tavalyi szülinapját egy béltályog kioperálásával és néhány napos kórházi pihenéssel ünnepelte. Remélem, ez most elmarad. Bár, vannak félelmeim, mert tegnap kellett visszamennie kontroll vérvételre, aminek ma jön meg az eredménye, bízom benne, hogy az ünnepre való tekintettel kifogástalan lesz az eredmény, és holnap el tudunk utazni.

Keresetem valami jó számot, de csak a Halász Judit-féle és az Alma Együttes szülinapos nótáját ismerem, így inkább ezt kapja tőlem. Nem videoklip, de csak ez volt a jútyúbon: