Azért vagyok szomorú....

Hát basszus, az elmúlt napok olyan idegi megterhelést jelentettek számomra, hogy komolyan eljátszottam a másik városba/országba/bolygóra költözés gondolatával. Semmi, de semmi jó nem történt velem, és a történést most hangsúlyoznám, mert nem akarok az olyan közhelyekre gondolni, hogy de hát van gyönyörű családod 3 gyerekkel és egy férjjel, meg van 7 macskád és ezek már eleve a boldogság netovábbját jelentik minden épeszű ember számára. És nincs is már 7 macskám, de erről majd később. Most azonban hosszú-hosszú panaszposzt következik. Csak erős idegzetűeknek.

És akkor a szomor-okok szépen, sorban, szerintem fontosságiban, de lehet, hogy nem.
1.) Öreg vagyok és csúnya. Az a baj ezzel az öregedéssel, hogy nem szépen lassan történik, hanem úgy, hogy lefekszik az ember lánya fiatalo(sa)n és öregen ébred. És közben persze nem telik el száz év, mint a mesében, hanem csak egy éjszaka. Nem tudom, más is van-e vele így, de én nehezen teszem túl magam azon, hogy 5 éve, mikor Simivel terhes voltam, az égvilágon senki nem akarta elhinni, hogy 35 éves vagyok, még a 30-at is erős túlzásnak érezték, és minden álszerénység nélkül, tényleg nem néztem ki öregnek. Nem voltak ráncaim, nem volt ősz hajszálam, maximum 2-3 db (ezen a fodrász is mindig csodálkozott), és úgy egyáltalán, az egész összhatás mínusz 10 évet jelentett.
Erre most mi van? A legeslegszörnyűbb a két hosszanti ránc az orromtól az államig, de vannak vízszintesek a homlokomon és a sok hunyorítás miatt két kicsi a szemöldökeim között. Persze mindannyian jól láthatóak. Annyira, hogy ijedtemben elkezdtem antiédzsing krémet használni, de szerintem ezzel már jól elkéstem, mert korábban kellett volna, de ha az ember nem néz ki öregnek, akkor nem is gondolja, hogy valaha egyáltalán öregképű lesz. Pedig lesz. Holnapra mindenki megöregszik. És az is baj, hogy a fogyás sem tesz jót a ráncaimnak, és én legelőször az arcomból fogyok, szerintem most is lement róla vagy két kiló.
És mikor szerdán a férjem elvitte a faluban lakó munkatársát dolgozni, és egy ideig együtt utaztunk, mert engem is elvitt munkába, innen tudom, hogy a munkatárs egy ragyogóan fiatal, szép, szőke illatos anyuka, na akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire gáz is vagyok már, és a férjem, akivel pontosan egyidősek vagyunk ilyen nőket (is) lát egész nap. Persze öreg, kövér, rondákat is, de ez az én helyzetemben nem vigasztal. A férjem, akivel ugye pontosan egyidősek vagyunk, de ő tényleg fiatalabbnak néz ki a koránál, mert nincs ránca, és úgy egy az egyben nem néz ki "mindjártnegyvennek", na jó, hát közelről látszik, hogy őszül a haja, de az meg nem baj. Eddig olyan jó volt, hogy mindig ugyannyiadik szülinapunkat ünnepeltük, de most éreztem először, hogy jobban mutatnánk egymás mellett, ha én egy ötössel fiatalabb lennék, mert akkor nem néznék ki egy ötössel idősebbnek nála.
Szomorú dolgok ezek, na. Azért remélem, lesz elég időm, hogy hozzászokjak a ráncaimhoz, és évtizedeken át büszkén viseljem őket. Csak most még nem bírom.

2.) Hétfőtől elmegy a gyógypedagógiai asszisztensünk. Pedig annyira jó volt, hogy mindig voltunk elegen, de most újra az lesz, hogy ott a 9 gyerek és ketten leszünk (maximum hárman), és meg fogjuk oldani, igen, de vége a jó kis sétáknak, játszóterezéseknek. Tegnap is elmentünk HÉV-vel (mert a közlekedés a heti téma) egy közeli város duna-parti játszóterére, tök jó volt. Annyit dolgoztam már emberhiányban, hogy megmondom őszintén, nagyon félek, bár tudom, hogy meg fogjuk tudni csinálni, és túl fogjuk élni, csak tudom azt is, mi vár rám. Nehéz lesz.

3.) Veszekedtem anyukámmal. Nagyon. Szerintem mondjuk teljesen igazam volt (és az a hihetetlen, hogy szerinte is), de akkor is szégyellem, főleg, hogy kiabáltam vele, ahogy egy gyereknek nem kellene az anyjával. Az van, hogy lement Pécsre a tesómékhoz. Ez önmagában nem probléma, de az, hogy itt lakunk egymás mellett, és nem szól, hogy elutazik egy hétre, és ez nem először történik meg, na az irtó nagy gáz. Mert együtt él a 80 éves nagymamámmal (aki nem mindig be/kiszámítható) és a nagybátyámmal, aki 2 éve kapta a második sztrókját, és azóta nem önellátó. Ha anyu elmegy itthonról, én nézek rájuk, vásárolok/főzök nekik. Már ha tudom, hogy kell vennem/főznöm valamit. Erre megyek át tegnap, hogy vigyek anyunak gyógyszert, mert hallottam, hogy köhög, csak előző nap elfelejtettem vinni, erre közli a mamám, hogy lement Pécsre már tegnap.
Ráadásul azért is ideges lettem, mert péntekenként mindig ő hozza el Simit az oviból, mert csak 5 után érnék oda érte, de ha nincs itthon, az se baj, mert a férjem el tudja hozni, viszont ezt meg kell beszélni előre. Csak kiderült, hogy tegnap nevelés nélküli munkanap volt az oviban, amire én nem kértem ügyeletet, mert anyuval megbeszéltük, hogy tud vigyázni a gyerekre. Jó, hát megoldottam ezt is, mert hála Istennek érettségi szünet van a nagyoknak, és tudtak egymásra vigyázni, de akkor is. Amúgy már így utólag nem akkora gáz, de tegnapelőtt nagyon ideges voltam, de leginkább amiatt, hogy szó nélkül elment, hát komolyan, azt nem bírom felfogni, főleg, hogy többször kértem, ne csinálja ezt velem, erre dehogy nem. Mindegy.

4.) Nincs barátnőm. Jó, hát nem vagyok 20 éves srác, akinek természetes, hogy ez a legnagyobb gondja, de azért na. Komolyan, nincs egy ember, akivel beszélgetni tudnék, főleg, mikor ennyire fos napjaim vannak, és olyan jó lenne kibeszélni/bőgni magamból valakinek. A férjemnek nem szeretek vinnyogni, ő úgyis csak annyit mond, hogy "nem vagy öreg és ronda" (ezt mondjuk csak és kizárólag akkor mondja, ha emiatt rossz a  kedvem, magától sose, ez is szar egyébként), a többi dologra meg nem szól semmit. Csütörtökön is itt ültem mellette fél 11-ig, de dolgozott, így inkább felmentem a szobába és ott bőgtem, nem akartam megzavarni.
Annyira jó lenne néha valakivel beszélgetni nem itthon, hanem valahol. Vagy legalább a férjemmel, de ő nem annyira beszédes, meg hát férfi, és nem érti, mire ez a sok panaszkodás, meg kell oldani a problémákat, nem nyígni rajtuk. Hát igaza van. Akar valaki a barátnőm lenni?

5.) Lőttek a hétvégémnek (fizikai oldala a dolognak). A férjem "borhétvégére" ment Tállyára a barátaival/ismerőseivel. Ide engem is meghívtak, de a) nem szeretem a bort, de ez nem nagy baj, mert nem muszáj inni, csak b) anyukám két hete is egy egész hétvégére vigyázott a gyerekekre, amíg Cserkeszőlőn voltunk, így nem volt képem megkérni, hogy megint vigyázzon rájuk, mert nem leszünk itthon. De azért úgy gondoltam magamban, hogy ha a férjem elment 3 napra borozgatni, akkor én kiveszem magamnak a szombat délutánt, és elmegyek csavarogni. Jó, hát igazából vásárolni szerettem volna, mert bár fogalmam sincs, mibe került ez a Tállya a férjemnek (szállás, kaja, útiköltség -az mondjuk talán semmibe-, "borköltség", egyéb programok), de én belőttem magamnak úgy 5ezer Ft-ot, hogy annyiért veszek magamnak valamit (gondolom, azért ennél nem kerül kevesebbe a férjem kiruccanása). 1-2 új felsőt, esetleg egy parfümöt (annyira mellbe vágott a szerdai illatos kolléganő, hogy és is szeretnék egy "igazi" illatot, nem Rexona dezodort, csak annyira zsugori vagyok...) gondoltam beszerezni. Az is bosszant, hogy a múltkor voltam a C&A-ban és csodaszép ruhákat láttam, de olyan szépeket, hogy vérzett a szívem otthagyni őket. De mivel köztudottan sóher vagyok, ha magamról van szó, így kértem a férjemet, hogy légyszi, légyszi, légyszi, nyomtassa ki a "spáros szupersopp" kártyához járó 25%-os kupont, de hiába könyörögtem többször is, elengedte a kérésemet a füle mellett, így nem vettem semmit magamnak. És annyi pénzért, amennyi az eredeti áruk, nem is fogok.
Szóval, lőttek a hétvégémnek, mert a 3-as pontban említett okok miatt nincs senki, aki vigyázna Simire, amíg én boldogan vásárolok magamnak 5.000 Ft értékben. Pedig napok óta tervezgettem, még az interneten is keresgéltem, hogy hol mit mennyiért, annyira beleéltem magam, hogy nehezen szedtem össze Andit a földről a pofára esés után. Így aztán átszerveztem a programot: orbitális vasaló partyt fogok tartani magamnak, meg boltba megyek, főzök, takarítok, mosok, csak most 2 napon keresztül, mert holnap se megyünk sehová. Hát juhéééé!

6.) Borhétvége (lelki oldala a dolognak). Nélkülem, ami saját választásom volt, de akkor is. Egyszerűen nincs képem ennyiszer megkérni anyukámat, hogy vigyázzon a gyerekekre, anyósomat pláne nem akarom ilyesmivel terhelni (apósom is elment amúgy a férjemmel, szóval őt hatványozottan nem mertem kérni), így lemondtam róla. De nagyon nehéz ám a szívem miatta, mert tudom, hogy miről maradok le, mert 2 hete annyira jó volt gyerekek nélkül lenni 2 napig 7 év után, hogy el se tudom mondani. Tényleg kell az embernek néha, még ha hétévente, akkor is. És eddig is irigyeltem a férjemet a hétvégi kiruccanásai miatt, de ezentúl még inkább enni fog a fene, ha wellness, vagy bármilyen kimozdulásra megy, hogy bezzeg neki milyen jó. Gond nélkül szögre akasztja a családot, nem kell napokig szervezkednie, félve kuncsorogni valakinél, a nemet mondás rémével a szemei előtt, hogy ugyan már, el tudja-e vállalni a kölköket, mert elmenne. Hanem mondja, hogy akkor ezen vagy azon a hétvégén nem lesz itthon, de mivel én itthon vagyok mindig, semmi gond. Egy anya erre való. Nem is tudja, mennyire jó dolga van, én mondjuk sejtettem, de csak 2 hete döbbentem rá igazán, hogy baromira el van kényeztetve a Jóistentől. Engem nyilván nem szeret ennyire. Ezért is akartam kárpótlásul magamnak a vásárolgatást, hogy nekem is legyen valami jó, de nekem nem lesz. Ami nem nagy változás az eddigiekhez képest, mert mindig így van: ha a férjem nincs itthon, én itthon vagyok, de  most kivételesen nem így szerettem volna. Szegény én, brühühü...

7.) A macskák. Pont csütörtökön írtam a leendő gazdiknak, hogy minden a legnagyobb rendben, jövő szombaton lehet jönni a macsekokért, erre tegnap a férjem kivasalta az egyiket az autóval, egy másik meg eltűnt. Tiszta gáz. Most megtanultam, hogy többet soha, de soha nem fogok odaígérni cicát senkinek, bár mondtam, hogy kicsik és kint vannak és semmi sem biztos emiatt, de akkor is rosszul érzem magam. Meg hát sajnálom is őket, na.

Röviden ennyi. Szép hétvégét mindenkinek! Most megyek, mert 3 perc múlva lejár a mosógép, addig le kell szednem a száraz ruhát, utána irány a bolt.

Hova, hova, hovaaaa????

Karácsony után írtam, hogy megyünk a férjemmel egy hosszú hétvégére. Valahová, valamikor, karácsonyi ajándékként (meg mert kikönyörögtem tavaly, hogy menjünk el csak úgy, és megígérte és mégsem mentünk, namajdmost). 

Én azért (is) szeretnék menni, mert megérdemlem és amúgy sem tartom igazságosnak, hogy a férjemet viszi a cége, ráadásul a kolléganőim is wellnessezni és kikapcsolódni voltak az elmúlt hetekben végre igazán kettesben lehetnénk, lábat lógathatnánk, beszélgethetnénk, élményeket gyűjthetnénk az utókornak. Rengeteg szálláshelyet megnéztem, mert alapvetően én tényleg lábat szeretnék lógatni, szaunában ücsörögni, pezsegni a fürdőben és hasonlók. Néztem, néztem, és hát drágák ezek a dolgok, na. Kinek van szíve elkölteni 50-60 (vagy még ennél is több) ezer forintot egy hétvégére (plusz az utazás), mikor nyáron nagy külföldi nyaralásra készülünk családilag? Nem volna jobb inkább félretenni ezt a pénzt nyárra? Vagy a három gyerekre költeni, hát itt a tavasz, új ruhatár kell nekik, na ugye. Biztos, hogy menni szeretnék mindenáron? 

A férjem kérdezte, hogy milyen helyre mennék, mert azért már 20-30 ezer körül is lehet jó szállásokat találni panziókban, és hát az ár az nem mindegy, ugye, meg a SZÉP kártyáján is csak egy bizonyos összeg van. Igaza van, tényleg nem mindegy, úgyhogy a láblógatós wellnesst inkább nem is említettem. Most el kell döntenem (napokon belül), hogy olcsón megyünk panzióba, vagy inkább sztornózzuk az egészet. Végül is a panzió sem rossz, ketten lennénk, mehetnénk nagyokat sétálni. 

Csak azért írom ezt amúgy, mert megint kicsit irigy vagyok a férjemre, aki holnap megy csapatépítő tréningre Egerszalókra. (Egyébként remek helyek vannak Egerszalókon, onnan tudom, hogy mikor nézegettem a szállásokat, ez a hely is felmerült bennem, mint optimális lehetőség, de ide akkor már biztos nem megyünk.) Legutóbb októberben volt, és az akkori meg az azelőtti céges elvonulást figyelembe véve biztos megint valami sokcsillagos helyre mennek, kényeztető kúrára. Eddig minden alkalom után megjegyezte, hogy egyszer vissza kellene mennünk kettesben/családilag is az aktuális szállodába/wellnessközpontba, annyira jó a hely.

Így mondjuk lehet az asszonynak panziókat ajánlgatni, hahaha...

UPDATE: azért  elküldtem e-mailben a férjemnek néhány (kizárólag 50, de inkább 40 ezer Ft alatti) wellness-hétvégés ajánlatot, hátha valamelyik megtetszik neki. Igaz, nem válogattam, csak az árat néztem :-D.

Nekem most nem itt kéne lennem...

...mert már a tele van a bütyköm, komolyan! Meg is hallgattam ezt a számot, mert én is menni akarok!!!

Napok óta a portfóliómat írom (inkább hetek óta), úgyhogy mindenféle íráskényszerem elmúlt, de gondoltam, kicsit mégis feldobom a kényszerű írástevékenységet egy szabadon választott dokumentum elkészítésével :D. Szóval írok egy rövidet. Bár talán innom kellene egy ugyanilyen nevűt, hogy visszajöjjön az életkedvem. Hahaha...

Rövid híreim

1.) Írom a portfóliót, baromi nagy meló, de a legeslegnagyobb munka, amitől a legjobban féltem, kész van (csak a fejléc hiányzik). Huh. Jöhet az "apraja", van még négy éjszakám, plusz a mai nap. 

2.) Noémi Lengyelországban van. Ebben a tanévben annyit utazott már külföldre a sulival, mint amennyit én az utolsó negyed évszázadban sem.Mindegy, menjen, addig se kell rá főzni is gyakorol valami idegen nyelvet, angolt, németet, mikor mit, de hát neki könnyű, mert ez a gyerek BESZÉL két nyelven, pedig csak 15 lesz nemsokára. Okos nagylány :D.

3.) Színezik a házunkat. Vagyis szinte már azt csinálják, csupa oszlop és gerenda a ház minden oldala. De valami kivitelezési és lassúsági dolog miatt újra kell "szürkíteni" is. Ez igazán kár, mert így többe kerül, megy az idő (holnaptól pl. eső lesz, mi lesz akkor a munkával?) meg minden. Sárga lesz amúgy. 

4.) Simi két teljes hetet járt bölcsibe!!!! Ez ugyan hurrá, de tegnap már mondták, hogy mintha elkezdett volna köhögni. Ma vittem, de már intéződik a hely a mamánál. Szuper, pedig azt hittem, májusban már csak nem fog megbetegedni. Persze hogy nem, hahaha...

5.) Ma felhívott a volt gimis magyartanárom, hogy beszéljek a suli 25. szülinapján. "Csak" 2 perc lenne, de valakit akartak az első gimnazista osztályból, és azért én, mert oda jár a két gyerekem is. Nem tudom, miért vállaltam el??? Én nem tudok/szeretek sok ember előtt beszélni. Még jó, hogy pedagógus vagyok. Basszus, de hülye vagyok, tisztára be vagyok tojva, mit mondjak?

6.) Már két kiscicának van gazdája, de a csajok megint nem kellenek senkinek. Brühühü... Jövő héten vihetők, kell valakinek?

Megyek vissza portfóliózni. Azannya, de elegem van már!!!

A legnagyobb hülye a világon

én vagyok.

Nem viccből mondom, tényleg. Mert igenis értesített az Oktatási Hivatal, hogy pótlólag mégis bekerültem a 2015-ös minősítési eljárásba. Nem is mostanában, hanem még tavaly novemberben. De annyira a nyakamon volt a szakdolgozat leadási határideje, a januári ismételt értesítéskor meg alig 2 hetem volt vissza az államvizsgáig, hogy teljesen ki is ment az egész a fejemből. De annyira, hogy mikor megvolt a diplomám, minden teher legördült rólam, és a portfólió még az agyam közelébe se került. Úgy elfelejtettem, mintha a büdös éleben szó nem lett volna róla. ENNYIRE hülye vagyok. Annyira nem foglalkoztam vele, hogy még csak nem is regisztráltam az OH oldalán. Mondjuk, akkor nem tudom, miért írták, hogy újra megnyitották a feltöltőfelületemet, hiszen sose jártam még arra. Most ugyan regisztráltam, de mindenféle gondok vannak a validációval, szóval nem férek hozzá az oldalamhoz.

Az az igazság, hogy kifejezetten isteni kegyelemnek érzem, hogy kaptam egy esélyt, hogy a hülyeségem miatt nehogy sikertelen legyen a minősítésem. Van még pontosan 23 napom arra, hogy elkészüljek vele és feltöltsem. Néha úgy érzem, meg tudom csinálni, máskor csak bőgök, hogy ez teljesen lehetetlen vállalkozás, ember nincs, aki erre képes volna. Annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár (csatlakoztam egy FB-csoporthoz), és többen is írták biztatásul, hogy 2-3 hét alatt kivégezték a feladatot, és azóta már túl is vannak a sikeres minősítésen. Mégis lehetséges volna? Nem tudom. Most ott tartok, hogy elkezdtem, írom, amit tudok, már beszéltem a lányokkal, kapok az utolsó héten 2 szabad napot, hogy nyomjam, ahogy tudom. Talán, talán meglesz... Az sokkal jobban izgat, hogy nem fog sikerülni a validáció, és nem tudom hová felpakolni az anyagot.

Szóval így vagyok. Hülyének, idiótának és minden ezekkel rokonértelmű kifejezésnek érzem magam. Ha sikerül, akkor ki fogok harcolni magamnak a nyári szünetben egy láblógatós hosszú hétvégét, mert amit ebben a tanévben megcsináltam (és még fogok), az egyszerűen nem embernek való. Már most olyan fáradt vagyok, hogy néha altatás közben elalszom a gyerekekkel az oviban(!), olyan sokat fáj a fejem, mint még soha életemben, és egymás után kétszer lettem olyan beteg (ebből a második még most is tart), hogy ha nem kellene mindenképpen dolgoznom, akkor tuti dokihoz mentem volna. De dolgozom, hál' Istennek gyorsan gyógyulok, a teljesítményemet viszont mindenképpen negatívan befolyásolja a kór. Amúgy meg azt sem tudom, hogy egyáltalán náthás mikor voltam utoljára, annyira nem szoktam beteg lenni, de pillanatnyilag annyira kizsigereltem már a szervezetemet, hogy kezdi bemondani az unalmast.

Így vagyok. Hülyén, betegen, kétségbe esetten, nyomorultan. Csak ahogy mostanában mindig. 

Ez nem egy vidám poszt, úgyhogy a végére felteszek valami cukit, hangulatfeldobási célzattal. Tessék. Nem jó képek, tudom ;-).

Az ész a fontos, nem a haj... hajjaj...

Hiába a remekbe szabott, keletkezése óta már szólássá vált mondat, én azért bepróbálkoztam, hátha mégis javít a kinézetemen egy kiváló frizura, ami szimpatikusabbá tesz a vizsgabizottság előtt, ami által kevésbé veszik komolyan a feleletemet. Mert az fontos, hiszen a szakdolgozatom nagyon ellentmondásos értékelést kapott, biztos felfigyel erre a tényre a Tisztelt Ház, így aztán össze kell kapnom magam, ha jó jegyet szeretnék ama végső elszámoláskor. És én azt szeretnék, úgyhogy mindent bevetek. Még imádkozom is, ahogy azt a minap Simikém javasolta, igaz, nem esem abba a hibába, amibe egyik ismerősöm, aki remek kapcsolatot feltételezvén az odafelvalókkal a vizsgája előtt semmit nem tanult, mondván, úgyis tudni fogja, hiszen van mennybéli segedelme. Hja, kérem, az hogyan jusson az ember eszébe, amit soha el sem olvasott? Erre a vizsga után (talán már közben) ő is rájött, így a későbbiekben a tanulás-imádság kombót alkalmazta vizsgahelyzetekben. Jóval sikeresebb volt, mint az első variáció.

De visszatérve az eredeti témához, ma fodrászhoz mentem, hogy néhány százalékpontnyit javítsak a külcsínemen, ha már záróvizsga ugye. Volt majd' két évvel ezelőtt az az ominózus fodrászos kalandom, amit az életben soha nem akartam megismételni. Most sem. Nem is sikerült amúgy, csak majdnem. De az én hibám, tudom jól.

Időben (reggel 8-ra) odaértem az üzletbe, és meglepődve vettem észre, hogy nem egy, hanem két fodrász van jelen: az én régi, jól megszokott Rozim, és egy fiatal lány. Tanuló? Ez azóta sem derült ki, de a munkájából ítélve nem lennék meglepve. Mindegy is, erről később. Én tanulni valóval bőven felszerelkezve érkeztem, kis hezitálás után kiválasztottam majdani (sötétbarna) hajszínemet, és olvasgatás tanulás közben vártam a soromra. Rozi színt kevert, majd a lány felkente, szemüveg vissza és nekiláttam tanulni, hogy a rendelkezésemre álló 40 percet hasznosan töltsem, ha már két nap múlva záróvizsgázom. A hatóidő letelte után elraktam a jegyzeteimet, levettem a szemüvegemet, és kaptam egy heveny ideggörcsöt: ugyanis a gyönyörű, gyöngyházfehér szemüvegszár tök sötétbarna volt! Jó, nem az egész, csak úgy félig, de akkor is, a szemüveg új és 40 ezer jó magyar forintba került. Tudom, hülye voltam, hogy feltettem, de 18 éve viselek szemüveget, félvak vagyok nélküle, hosszú évek óta festetem a hajam, minden "hajkenés" után ráillesztettem az orromra, saját testi épségemre való tekintettel, és eddig még soha, de tényleg soha nem lett még csak foltos sem. Hát gyorsan megpróbálták dauervízzel(!!!) eltüntetni a barnaságot, mondanom sem kell, hogy totál sikertelenül, én meg mit mondtam volna, mint azt, hogy "á, semmiség!". Hát dehogynem! Most így néz ki, némi acetonos és pálinkás(!) festékoldás után (tudom, nem tudok fényképezni, bocs!):

Gyárilag nem volt barna a szára ott, ahol most az

Hiába rossz minőségű a kép, azért látszik, hogy hol barna, brühühü

És nem, nem kértek elnézést, mert nekem nyilván sejtenem kellett volna, hogy baj lesz belőle. Nem sejtettem, a hosszú évek tapasztalata ugyanis nem ezt mutatta. Mea culpa.

Miután túltettem magam a szemüvegem megrongálódásán, beültem a mosóba, és nagyon csodálkoztam azon, hogy mindössze 10 perccel azután, hogy "összemosta" a tövével a többi hajat, elkezdte lemosni a lány a festéket. Azon is csodálkoztam, hogy öblítés közben a hátamon csorgott a víz a nadrágomba, de addig-addig tornáztam magam feljebb, míg sikerült megakadályoznom a bugyim végleges elázását.

Festés kipipálva, jött hát a frizura elkészítése. Én a "szokásosat" szerettem volna, el is mondtam, de igen, azóta rájöttem, hogy az is az én hibám, hogy évente egyszer (jó esetben kétszer) jutok el fodrászhoz, és hát a "szokásos", ami tulajdonképpen az aktuális hajam 8-10 centivel rövidebben, nem annyira egyértelmű a fodrásznak. Aki annyira nem ismer, hogy amíg ott voltam, 4-szer kérdezett rá a nevemre. A végén már tudta.

Kész lett a frizura is. Nem, nem voltam (vagyok) vele megelégedve, mert ha már nem is sikerült olyanra, amilyenre kértem, annyit azért elvárna az ember lánya, hogy legalább a töredezett hajvégeket rendesen eltüntessék. Nem sikerült ez sem. Jó, az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy jó lett a frizurám, csak éppen én nem ilyet szerettem volna. Kis különbség. És a színe, na arról még nem is meséltem, pedig jó ám! Mert utoljára 4 hónapja volt festve, és nekem nagyon gyors növésű hajam van, így kb. 6-8 centis lenövésem volt már, minden egyes ősz hajszálamat remekül láthatóan kivillantva. A hajam többi részéről pedig eléggé lekopott már a szín, nem is sötétbarna volt, és hát az őszek itt is jól látszottak, csak nem fehér, hanem sárga színűek voltak. Nézett is nagyot Rozi néni, mikor szárítás után, hát Istenem, a 10 perces hatóidő nem volt elég, szóval az ősz hajaim látszottak. Na, nem a tövénél, mert 40 perc alatt eltűnt mindahány, hanem a lobonc részen, aminek a színe 3-4 árnyalattal világosabb, mint a töve (10 perc, emlékeztek?), ezen felbuzdulva el is kezdte levágni egyenként az őszeket, de aztán néhány szál után feladta. Megbeszéltük, hogy akkor legközelebb hosszabb ideig marad a festék a hajamon, mert ennyi idő nyilván valóan kevés volt. Nahát, tényleg?

És igen, tudom, hogy most feszültebb vagyok a vizsga miatt, mint általában, és annyira nem gáz a festés színe, és a formája sem rossz, bár nem ilyet akartam, hát Istenem, megnő pikk-pakk, majd legközelebb részletekbe menőbben megtárgyaljuk. És a szemüvegem szára sem vészes, mert csak a fülem mögötti rész lett barna, és amúgy se jó ez a látásjavító eszköz, mert valamit nem jól csináltak, mert a bal lencsével nem látok jól, hiába mondta az optometrista, hogy igenis 2.0 dioptriás lencse kell, mikor 15 perccel az átvétel után visszamentem, hogy nem jól látok a szemüvegemmel. Meg vagyok győződve róla, hogy 2.25, mert ezzel homályosan látok, azzal meg élesen, úgyhogy el is határoztam, hogy nyáron veszek kontaktlencsét, hogy ellenőrizzem, tényleg nekem van-e igazam. Ha nem, akkor is marad egy ideig a félig barna szárával együtt, mert nem szeretnék az idén is kiadni 40 ezret szemüvegre. Ha homályos, akkor homályos. Most meg már ronda is.

De nem dühöngök tovább. Ez most 7.500 Ft-ba került (nem tudom, ez sok vagy kevés, a fővárosi és más városi fodrász árakat nem ismerem, nekem azért nem tűnik kevésnek), de legközelebb biztos nem hagyom ennyiben, ennyi pénzért kapja már azt az ember lánya, amit szeretne. Talán még az idén sor kerül az újabb fodrászélményre, addig meg gyűjtöm az önbizalmat, hogy meg merjem mondani, ha nem tetszik a végeredmény...

A férjem szerint amúgy mindig ez van, ha fodrászhoz megyek, vagyis, hogy nekem nem tetszik a végeredmény. Ezt kikérem magamnak. Nem mindig, de még csak nem is gyakran. Olykor-olykor nyilván előfordul, de ez nem töri meg bizalmamat, és időről időre (évenként általában 2 alkalommal, mondjuk tavaly csak egyszer) ellátogatok a hajszobrászhoz, hogy akkor majd most. És általában tényleg jól sikerül, csak mikor mégsem, akkor olyan sokáig sopánkodom rajta, hogy a férjem memóriájába úgy ég bele, mintha minden egyes alkalom után elégedetlenkednék. Pedig dehogy, tényleg csak akkor, ha okom van rá. Mint most. Vagy most tényleg csak hisztiztem volna?

Na szaladok tanulni, ha már a külső nem sikeredett, legalább legyen valami belül a fejemben, amire támaszkodhatok pénteken.

Hát ez sokkal jobb lesz, mint gondoltam!

Van ugye a tény, hogy pénteken (január 30-án) záróvizsgázom. Határtalan volt az örömöm, mikor kiderült, a kolléganőm úgy rendezte a beosztást, hogy el tudjak jönni 3 napra (plusz a vizsga napjára) szabira. Ez hatalmas rendesség ám, tekintve, hogy baromi rosszul állunk emberileg az oviban. Mármint, hogy kevesen vagyunk.

Addig tartott az örömöm, amíg ki nem derült, hogy Simi náthás, és szerdán mehet csak bölcsibe. Akkor még jobban megzuhantam, mikor az is kiderült, hogy anyósomék, akik bástyaként szolgálnak munkavégzésem hadszínterén, lázas betegen fekszenek, így alternatív gyerekvigyázási módszerhez kell folyamodnunk. Az az alternatíva jutott eszembe, hogy cseréltem a kolléganőmmel, aki holnap szabad napos lett volna, viszont így helyettem bemegy, én meg helyette csütörtökön(!) fogok hosszúzni, mintegy magasról letojva a másnapi államvizsgámat. Juhé!

De ez még mind semmi! Mert délutánra az eddig csak orrfolyós, és szerdán elméletileg bölcsibe menős gyerekem annyira elkezdett köhögni, hogy majd' megfúlik a nyomorult. Úgyhogy szerdán nem megy bölcsibe, de még csütörtökön és pénteken sem, mert ha hozzám hoznának be egy ilyen köhögős gyereket, biztos megkérném az anyukáját, hogy mutassa meg orvosnak.

Hát ez van, kérem tisztelettel. A férjem egy napra eljön szabira, hogy tudjak tanulni, de mi lesz a többi nappal? Amikor elvileg már bölcsiben kellene lennie Siminek? Péntekre megkérem anyukámat, de csütörtökön ki lesz vele, ha én reggeltől estig dolgozom? És mikor fogok tanulni? Mert éjjel lehetne, de a betegség miatt olyan sokszor ébredünk éjszakánként, hogy este már semmihez nincs agyam.

30 tétel. Van közöttük nagyon könnyű is, amiről bármikor bármennyit tudnék beszélni, és rendes tényeket is, nem csak rizsát, de van pár olyan is, amikhez hozzá se tudok nyekkenni. Be vagyok f*sva rendesen, pedig azt hittem, ez most sokkal könnyebb lesz, mint az előző. Hát persze, meg ahogyan azt az ember lánya elképzeli, hahaha...

Mit vegyek fel, de inkább hová?

Másfél éve, az előző államvizsgám előtt egyáltalán nem tűnt fontosnak a kérdés: fehér blúz, fekete nadrág, ahogy illik (mondjuk, a szoknya is illett volna, de nekem akkor még nem volt). A nagy nap előestéjén elő is vettem mindhárom fehér blúzomat, hogy akkor melyik is a befutó, hát az egyiket - 36-os méret, ebből látszik, hogy nem mai darab, de még csak nem is tegnapi - íziben vissza is tettem a szekrénybe, mint esélytelen pályázót. Június végét írtunk, így a rövid ujjúval próbálkoztam először, de csak köldökig kivágott verzióban tudtam volna felvenni, mert a szoptatás miatt jelentősen megnövekedett kebelméretem nem engedte összegombolódni a két oldalt. És volt a harmadik, a legújabb, alig 3 éve vettem (természetesen az akkori időszámítás szerint), és be tudtam gombolni! Egészen a tükörig tartott az örömöm, ott tűnt fel ugyanis, hogy hiába a begombolás, a gombok között bizony feszül szétfele, és buggyan ki, aminek nem annyira kellene látszódnia (ti. a mellem, tartóstul). És akkor jött a "mitvegyekfel-mitvegyekfel-mitvegyekfel"? Majd az, hogy "mi jön rám egyáltalán"? Végül két blúz maradt: egy piros és egy zöld. A zöldet választottam, és csak titkon reménykedtem abban, hogy rajtam kívül lesz még valaki, aki nem fekete-fehérben fog a bizottság elé állni. Nem volt. Mindenki olyan csinos volt, hogy csak na: kiskosztüm, nadrágkosztüm, boleró, selyemblúz, meg amit akartok (a fiúk pl. öltönyben voltak). Meggyőződésem, hogy az alkalomhoz nem illő ruházatom miatt kaptam 4-est az amúgy tényleg remekül sikerült feleletemre...

Ezt az égést elkerülendő múlt héten vásároltam egy fehér blúzt, mivel a mellbőségem az elmúlt másfél év alatt semmit nem csökkent (meg mondjuk semmilyen más méretem sem, sajnos). Egyetlen szépséghibája van a dolognak: inkább nadrághoz illik, mint szoknyához, de hát Istenem, a piacon nem volt más csak ez, és ez pont jó. Ez nem volna akkora baj, de a két "szép nadrágom" közül az egyik -amelyikhez való volna a blúz, mert pont olyan sötétkék, mint a blúzomnak az a része, ahol a gomblyukak vannak, sejtelmem sincs, mi a szakkifejezés erre a ruharészletre -, szóval az egyik csak akkor jön rám, ha vazelinnel alaposan bekenem magam előtte, de le még akkor sem, hacsak nem úgy, hogy szétreped rajtam. A barna feljön, de az nem illik a blúzhoz. A múltkori feketével az a baj, hogy az egy vékony, nyári vászonnadrág, semmiképp nem jó most (talán fel se bírnám venni, de erre most gondolni sem akarok).

Van még egy sötétkék szoknyám, ami jó lenne, de nem csinos vele a blúz. A feketével sem. 

Vannak olyan alternatív megoldások, mint például blézer vagy kardigán a blúz fölé, de olyanom nekem nincs. Blézerem egyáltalán semmilyen, kardigán még akad: van egy drapp, bolyhos, szöszös, 9 éves darab, és egy ennél is régebbi bordó-fekete-drapp csíkos, amit a húgomtól örököltem, még egyetemista korában kapta (most 36 éves). Oké, tudom, hogy lehetne venni, de a büdzsé most nem engedi, ugyanis bejelentkeztem a fodrászhoz (festés-vágás, kb. 6-7.000 Ft), mert tavaly május óta nem voltam, és van egy olyan 8 centis lenövésem a festésben, ami mondjuk annyira nem feltűnő, mert sötétbarnára van festve az amúgy is sötétbarna hajam, de azért az ősz szálakat el kellene tüntetni. Meg azért na, nézzen már ki valahogy az ember lánya egy ilyen jeles napon.

Feltehetjük a kérdést, hogy mi a bánat hajt engem, hogy ennyit foglalkozom a külsőmmel, elég volna, ha megtanulok mindent rendesen, kit érdekel akkor, hogy hogy nézek ki? Hát pont ezért. Mert tanulni nem nagyon van időm, így aztán gondoltam, szerzek egy jó pontot azzal, hogy úgy nézek ki, ahogy egy államvizsgán illik. Normálisan.

Be kell valljam, tettem egy igen kétségbe esett lépést arra nézve, hogy a kék nadrágot mégis viselni tudjam: elkezdtem diétázni és tornázni. Persze ebben a döntésben az is szerepet játszik, hogy mikor január elsején ráálltam a mérlegre, szó szerint leszédültem róla: ahhoz, hogy annyi kiló legyek, mint amennyinek addig gondoltam magam (pedig azért az sem kevés, higgyétek el), kereken 4 kilót kellett volna fogynom. Most legyen elég annyi, hogy még mindig nem értem el azt a súlyt, amihez képest mínusz 10-zel lennék elégedett.

Azt, hogy hogy állok a nadrágokkal és szoknyákkal, még nem tudom. Nem mertem őket egyelőre felpróbálni. Sőt, mérlegre sem mertem állni. Rettenetes.

Szomorúúú vagyoook

Teljesen elkeseredtem. Írtam ugye a szakdolgozatomat hosszú hetekig. Mindent beleadtam, de annyira rövid volt az idő, amit ezzel tölthettem (mindössze 8 hét), hogy nagy volumenű munkába nem metem vágni a fejszémet, mert hát a körülmények, hogy munka, meg háztartás meg egy fészekalja gyerek, hát Istenem, azért csak nekifogtam, ha már vállaltam. Nem akartam szégyen szemre (újra) megfutamodni.

Aki még emlékszik arra, hogy milyen nehezen találtam konzulenst, utána mennyit kínlódtam, hogy mindent megtegyek azért, hogy minden igényét kielégítsem szakdolgozati szempontból, az nyilván arra is emlékszik, mennyire boldog voltam, mikor a kész pályaművet kiválóra értékelte az egyszemélyes zsűri, külön kiemelve, hogy ilyen remek stílusban megírt diplomamunkát nagyon régen olvasott. Azt ugyan megemlítette, hogy az opponens, ha nem annyira szociálisan érzékeny, vagy  inkább tudományos beállítottságú, akkor akadhatnak gondok az értékelésnél. Nem gondoltam, hogy nagy baj lehet, hiszen MINDENT a konzulens utasításai szerint csináltam. Miután a konzulensem az egekig magasztalta remekművemet, minden különösebb aggodalom nélkül adtam be, majd vártam - egészen a mai napig - a szöveges értékelést. Megérkezett.

És valóban. A kozulensem 50/49 ponttal "jeles" értékelést adott. Az opponens - komolyan, majdnem elsírtam magam, mikor megláttam - 50/36 pontos "közepes" minősítéssel látta el a cuccot. Csak a mihez tartás végett: kizárólag a stílusomra adott maximális pontot. Hát köszi, ez nem vigasztal. Sajnos, bejött az, amitől kicsit tartott a kedves, idős hölgy: kolléganője valóban nem tartotta elég tudományosnak a két interjú összehasonlító elemzését.

Azt nem tudom, hogy akkor most hányas lett a szakdolgozatom? A két jegy átlaga számít, vagyis 4-es? Vagy csak az opponens szava számít, azaz 3-as? Még sosem fordult elő velem ilyesmi, általában sikres irományokat készítettem (értsd: mindig 5-öst kaptam).

Szóval, el vagyok kenődve, nem kicsit. Mégis máshogy kellett volna csinálnom, bár szent meggyőződésem, hogy ennyi idő alatt tudományos kutatást nem tudtam volna végezni. Ja, és az esetbemutatás, interjúelemzés a "Szakdolgozati szabályzat" szerint megfelelő módszer szakdolgozat készítéséhez. Csak azt nem tartalmazza a szabályzat, hogy nem minden tanárnak jön be. Ezt mondjuk tudhattam volna.

Brühühü...

Lötyög rajtam az élet

Tényleg nem tudom máshogy megfogalmazni, pont olyan az életem, mint egy két számmal nagyobb cipő: hol ide dugok egy kis papírzsebkendőt, hol oda ragasztok egy sarokvédőt, hogy kényelmes legyen, de csak nagy marad, és folyton feltöri a lábamat. Amikor ezt írtam , bíztam benne, hogy hamarosan rendeződni fognak a dolgok, de nem. Azóta is hiába próbálom rendbe tenni magam körül a feladataimat, sehogy sem sikerül, mindig rohanok és állandóan el vagyok csúszva mindennel, szét vagyok zuhanva teljesen.

Házimunka:

csak tűzoltás szinten létezik (vasalás, takarítás -egy rémálom, komolyan). A főzés úgy-ahogy megy, azt muszáj, hogy Noéminek legyen mit ennie, de sokszor csak este jut rá időm, mikor a munkából hazaértem (tudom, tudom, több napra főzni - ez a megoldás). A férjem sokat segít, mosogat, gyerekre vigyáz, hogy én tudjam csinálni a mindenfélét, de így is kevés az idő.

Az agyam valahol elveszett:

soha semmit nem találok - kénytelen voltam új lakcímkártyát csináltatni magamnak, és úgy tűnik, a gyerekeknek is kell, mert úgy eltökítettem a cuccokat, hogy sehol sem találom őket, egy pár egyéb fontos papírral együtt. Ezen kívül sose tudom mi mikor van, elfelejtek dolgokat, meghülyültem, na. 

Munka:

igaz, hogy egyelőre csak heti háromszor megyek, de akkor reggeltől estig nem vagyok itthon, mert Simit reggel viszem a mamáékhoz Csepelre, és délután megyünk érte. Ráadásul októbertől az egyik kolléganőm kilép, úgyhogy túlóra hegyek várhatóak. Tudom, hogy velem rendesek lesznek, Simi miatt nem kell annyit dolgoznom, de a másik lánynak pl. 15 hónapos a kisfia, és ő is szeretné néha látni a saját gyerekét. Eddig csak délutános voltam, de majd leszek délelőttös is, és attól is tartok, hogy egyáltalán le tudok-e még vezetni egy feladatsort normálisan, vagyok-e még egyáltalán konduktor, vagy már csak bébiszitterségre vagyok alkalmas.

Iskola:

jelentkeztem. Nem tudom, mikor és hogy fogok szakdolgozatot írni és államvizsgázni, de meg szeretném csinálni. 

Női és feleség mivoltom:

szinte nem is létezik. Hajat mosok és fésülködöm időnként, és zuhanyzom is, kábé ennyi. Igaz, hogy az utóbbi egy hónap alatt fogytam 2,5 kilót minden odafigyelés és torna nélkül, de mégis csak szeretném a napi (de legalább heti 3-4-szeri) mozgást beiktatni, újra csinossá válni, hogy ne konyhás néni kinézetű anyuka legyek. Szép álom...

Feleségként totál funkciómat vesztettem, annyira vagyok képes, hogy mikor Simi altatása után felébredek a fotelban, lemegyek a nappaliba és elalszom a férjem mellett a kanapén. Gyönyörű. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Simikét hamarosan elválasztom, bár annyi emberrel beszéltem (védőnő, orvos, szülők, egyebek), akik szerint tök mindegy, hogy szopik-e vagy sem, attól még nem fogja átaludni az éjszakát, hogy igazából csak azért szeretném, hátha mégis bejön a dolog. Akkor nem a kanapén kellene elaludnom a férjem mellett, hanem a mi ágyunkban is megtehetném, mert talán visszaköltözne mellém.

Macskák:

akik nem tartoznak a szűkebb pátriánkba, de mivel ők is az én gondom, ezért muszáj leírni, hogy unom. A csipás macskával végül ma muszáj volt dokihoz menni, mert nem javul a szeme (vagyis de, csak mindig visszajön a csipa, igaz egyre kevésbé), mert nincs időm napi 3x kenegetni. Most kaptam egy szemcseppet, amit 4x kell cseppenteni, hahaha... Soha többet nem akarok kismacskákat nevelni, ezeken minél előbb túl akarok adni, akkor is, ha ingyen adom, pedig ma 6.500-at fizettem az állatorvosnál, de nem érdekel, csak vigyék már el innen őket a búsba!

Ennyi. Remélem, lassan belenövök az életembe, vagy belejövök vagy mit tudom én, de ha így marad, hamarosan begolyózok. Azért, mert sehol nem tudok normálisan teljesíteni: ideges, fáradt sz*ranya vagyok, aki folyton kiabál a gyerekeivel; a munkahelyemen nincs önbizalmam, tartok az egész "munkaügytől", félek, hogy béna leszek, pedig amúgy talán nem is vagyok annyira rossz, szerintem. Feleségként a teljesítményem negatív: nem vagyok dekoratív, életvidám, a férjét a tenyerén hordozó asszony, pedig ilyennek álmodtam magamat, és most is ez lenne az etalon, de nem megy.

Mi a megoldás? Magnézium? Egy átaludt hétvége (vagy minimum egy éjszaka)? Sport, ami energiával tölt fel, vagy kéthetente valami relaxációs masszázs, ami szintén energiával tölt fel? Okostelefon vagy notesz, ami mindent tud, és nem kell azon bosszankodnom, hogy már megint mit felejtettem el? Esetleg valami más ötlet?

Alkoholba kellene fojtanom

a mérgemet. Vagy magamat. Akkor végre megszabadulnék az állandóan rám nehezedő nyomástól. Komolyan mondom, bedilizek. Van itt ugye ez a munka, amit egy hónapja vettem fel újra: heti két alkalommal járok óvodába. Olyan, de olyan klasszul elterveztem, hogy mindenkinek jó legyen: anyukámnak és a férjemnek havi egy nap szabi (nemes cél érdekében pihenhetnek), sőt, a férjem még itthonról is dolgozna egyszer, szépen, kényelmesen. A többi (havi 5) alkalomra eredetileg bébiszittert kívántam fogadni, de miután férjem anyukája meggyőzött, hogy nincs arra semmi szükség, hiszen mire való a nyugdíjas nagymama, ha nem gyerekfelügyeletre, le is tettem róla. A férjem mondta ugyan, hogy csak kellene keresni valakit vészhelyzet esetére, én bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség.

Most komolyan, ki gondolta volna, hogy február óta gyakorlatilag csak vészhelyzet lesz??? Először Simi lett beteg, így a második munkanapom egyből ugrott. A kórházi ajándékot, a hányós-fosóst nagylelkűen továbbadta anyósoméknak, így 2 napot megint meg kellett oldanunk. Na de majd ezután! Két teljes alkalommal tudtam nyugodt szívvel dolgozni menni (bár másodjára anyósom már elég náthás volt), aztán tegnap újra a B tervhez kellett nyúlni, mert a mama nem lett jobban. Annyira nem, hogy most hívott, hogy kötőhártya-gyulladást kapott, így a csütörtök is gáz, nem tud jönni.

Esküszöm, kezdem úgy érezni magam, mint Bagaméri a Keménykalap és Krumpliorr-ban, hogy "Kérem szépen, én meg vagyok átkozva!". Mindennek tetejébe még az egyik kolléganőmnek autóbalesete is volt szombaton, így ő bizonytalan ideig nem fog dolgozni. De a héten egész biztosan otthon marad. És mikor máskor lenne ez, ha nem akkor, mikor egyetlen gyerek se hiányzik a csoportból. 

Rettenetesen ideges vagyok, hogy mi lesz. Mi értelme van így az egésznek? Miért nem hallgattam a férjemre, és szereztem egy dadát a gyerek mellé? Egyáltalán hogy is gondolhattam, hogy minden rendben lesz, hiszen általában nem úgy szokott lenni. Oké, sejtettem, hogy lesznek gubancok, de bakker, rögtön az első héten, és azóta is folyamatosan? Kit zavarok én a munkámmal, hogy ennyire el akar távolítani az ovi közeléből?

Ezért lenne most talán jó ötlet inni egy kupica pálinkát, feledtetve ezzel azt, hogy mennyire magam alatt vagyok. Vajon hogyan hatna rám az alkohol? Tényleg jótékony homály borulna az elmémre, netán hánynék egy nagyot, avagy őrjöngeni -esetleg vihogni- kezdenék?

Valami poénosat kellene most írnom, hogy a blog hangulatát ne romboljam. Mit is írhatnék? Tele van a hócipőm az egésszel, de fogjuk fel a helyzetet egy igen intenzív lelki gyakorlatként, melyből megerősödve, buzgó imádkozóként, kreatív problémamegoldóként és egy magasabb szintre lépett családi koordinátorként fogok kijönni.

Újabb részeredmény -más témában

Mostanában marhára magam alatt vagyok, persze, nem depresszió vagy ilyesmi, csak az, hogy be vagyok zárva és nagyon sajnálom magam. Kb. napjában háromszor jön rám bőgőroham, hogy 1.) most azonnal el akarok menni innen valakivel valahová, 2.) valaki szóljon hozzám, mert megzavarodok, 3.) senkinek nem vettem semmit karácsonyra és nem is fogok tudni, mert nem jutok el sehová, és itt csak két kínai bolt van meg a Spar, de ott mit vegyek, pláne karácsonyra.

Meg tulajdonképpen mindenen tudok bőgni. Azon, hogy a férjem ma is és pénteken is karácsonyi buliba megy, és jól fogja magát érezni (vagy legalábbis megpróbálja), én meg sehová sem megyek, mert a munkahelyemen nem számít, aki gyesen van. És még a gyerekeknek is van a suliban karácsonyi buli, csak nekem nem jut semmi.

Annyira kész vagyok, hogy tegnap még azon is elbőgtem magam, miközben Simit altattam, és a férjem épp fodrásznál volt, hogy én még egy nyomorult fodrászhoz se jutok el, bezzeg a férjem igen. Ez mondjuk jogos igényem, azt hiszem, mert ez óta (a dátumot tessék jól megnézni) nem voltam ilyen helyen, és tavaly is egész évben egy alkalommal jutottam el hajat vágatni. Most is ezen siránkoztam, hogy nem igaz, hogy egy nő nem tud legalább félévente eljutni a fejét rendbe rakatni, miközben a férfiak kb. hathetente járnak, legalábbis a mi családunkban. Pedig egy borzalom már a hajam, március óta van már vagy 10 centis lenövés a melírban (milyen nagy meglepetés, ugye?), pedig júliusban újrafestettem itthon home made technikával, de az azóta (5 hónap telt el, ha jól számolok) teljesen kikopott és lassan megint narancssárga a hajam, kivéve a tetején levő 10 centit, mert az sötétbarna.

Na, miközben már így temettem magamban a fodrászkodást, este mondta a férjem, hogy jelentkezzek be én is valahová fejjavításra. Lehet, hogy gondolatolvasó? Gyorsan meghánytam-vetettem magamban az ajánlatot, és úgy döntöttem, a jól bevált fodrászhoz megyek, mert 1.) közel van, így nem kell még az oda-vissza útra is időt -és pénzt- áldozni, 2.) nem merem újra bevállalni, hogy kikerics színűre fessék a hajamat, akkor sem, ha a formája viszont nagyon klassz.

Be is jelentkeztem ma, mielőtt még a férjem visszavonja nagylelkű ajánlatát. Egyetlen bajom csak annyi, hogy festeni/melírozni nem tud a fodrász. Nem az ez irányú képességeit vesztette el, hanem egyszerűen a jövő hét és az utána való hét annyira tele van, hogy csak egy vágásra tudott elvállalni. Ez némiképp elszomorított, meg kell, hogy mondjam, de valahol számítottam rá. Így az ünnepek előtt mindig ez van, legalább 3 héttel előre be kell jelentkezni. Most úgy állunk, hogy lesz frizurám, meg marad a narancssárga haj, sötétbarna tővel. Ez a részeredmény, ugyebár, amit meg kell becsülni. Hacsak nem festem be magamnak. Szerintem be fogom, csak félek, hogy milyen színe lesz... Mindegy, örülök ennek is. Csak abban bízom, hogy lesz valaki, aki vállalja Simit, és nem kell lemondanom az időpontot (volt már rá példa).

Illusztráció az előzőhöz

 

Talán itt még nem tartok...

Hisztiposzt

Most kicsit terápiásan írok, mert úgy érzem, meghülyülök. Semmi extra ám, csak a szokásos, hogy be vagyok zárva egy beszédképtelen (bár igazán cukipofa) gyerekkel és lassan begolyózok.

Oké, lehet mondani, hogy hetente egyszer (már háromszor is voltunk) megyek Simivel arra az éneklős micsodára. De ott is ugyanazt csinálom, mint itthon, vagyis a gyerekkel vagyok és játszom, csak épp nem itthon. 

Aztán vasárnaponként megyek családdal istentiszteletre, ami jó is lenne kikapcsolódásnak/feltöltődésnek, ha nem ott is ugyanazt csinálnám, amit itthon: vigyáznék a gyerekre. Plusz az enyém mellé még 4-5-re is, hogy az ő szüleik nyugodtan hallgassák azt, amit és is szeretnék. Szuper.

Ráadásul itt a nyakamon a karácsony. Esélyem sincs elmenni ajándékot nézni/venni senkinek. Tudom, lehetne netről rendelni, de mostanában annyi negatív tapasztalatról hallok, hogy megrendült a bizalmam a netes vásárlásban. A férjem viszont sosincs itthon, hogy elmehetnénk együtt. Ma dolgozik, jövő héten karácsonyi koncerten énekel meg gitározik, utána megint dolgozik, utána meg már elmúlt az ünnep. Simit senkire nem tudom bízni, de amúgy is olyan drága lenne a tömegközlekedés bárhová is, és olyan hosszadalmas, hogy nem vállalom. Mondjuk, szerdán gondoltam egyet, készítettem egy listát, hogy mit fogok megvenni, felpakoltam Simit, és elmentünk busszal a Tesco-Kik-dm meglátogatására. Simikém, aki roppant jól tűri a babakocsizást, most bezzeg az első üzletben töltött 5 perc után elkezdett nyavalyogni, hogy nem bírja. A lista 3/4-ét azért összeszedtem, de nézelődni nem volt lehetőségem. A másik két boltba csak befutottam, hogy a legfontosabbakat megvegyem (a dm-ben pl. a tervezett dolgok javát otthagytam, annyira hisztizett a gyerek), és mentünk is haza. A jéghideg buszmegállóban, ahol 20 percet vártunk a buszra, na ott bezzeg nem nyivákolt, hanem elragadtatással nézte az autókat. Jellemző, ez is férfi...

Pedig szerettem volna elmenni a Camponába például, mert oda szól a szülinapi utalványom, amiből még mindig van, és december 31-ig el kell költenem. Azt kaptam tavaly karácsonyra is, és mikor végre elmentünk, hogy a szülinapit elköltsem, el kellett vásárolnom a karácsonyit, mert lejáróban volt már. Az is olyan gáz, hogy nem azt veszek belőle, amit szeretnék. Mert ahhoz idő kellene, hogy lassan megnézzem, hogy mi a választék, és a nekem legjobban tetsző dolgot megvegyem. De 2 óra alatt mit tud csinálni az ember? Szerettem volna már régen legalább 2 kardigánt venni, mert ami van, azt még akkor kaptam (karácsonyra), mikor Noémi is óvodás volt. Most nyolcadikos. Muhaha... A másik a tesómé volt, 3 éve küldte fel egy csomagban, hogy ő nem használja már, mert egyetemista korában vette, nem divat. Tényleg nem, de én eltettem, mert szükségem volt rá. Pár fölsőt is vettem volna, mert a mostaniak már annyira nyúlottak, vagy a mellbőségem miatt nem jönnek rám, hogy mindig ugyanazt a hármat hordom, tehát a sok mosás miatt egyre jobban elhasználódnak. Ehelyett vettem egy edzőcipőt ( a férjem 2 éve könyörög, hogy vegyek újat, akkor megszereztem neki az örömet és vettem), amire mondjuk szükségem volt, de nagyon drágállottam, meg egy fehér ruhát, amire a tesóm beszélt rá, de egyszer se vettem fel. Jellemző ez is nagyon rám, hogy hagyom, hogy mindenfélére rábeszéljenek, pedig szívem szerint mást akarnék. De hadd örüljön az, aki velem van. Miért vagyok én ennyire hülye?  A maradék utalványt meg valószínűleg odaadom Noéminek, hogy költse el, úgyis annyi karácsonyi ajándékot kell vennie az osztálytársának, meg egyéb "húzott" embereknek, és úgyis mindig oda mennek vásárolni.

Aztán lassan lassan elborít a sárga irigység. Az elmúlt héten sok helyen olvastam, hogy ide-oda mennek egyes szerencsés hölgyek a férjükkel. Basszus, én miért nem tudok sehová elmenni az én férjemmel? Miért nem tudunk egy szombat délutánt együtt tölteni? Októberben kértem, hogy menjünk moziba. Akkor elhajtott valami mondva csinált indokkal. Bezzeg 3 nap múlva vigyorogva közölte, hogy másnap megy a kollégáival az Imax-be valami filmet megnézni. Na akkor én csak simán elsírtam magam, hogy miezmá? Pedig legszívesebben ordítottam volna, hogy menjen az összes kollégája a jó francba, hogy velük el tud menni moziba, engem meg leráz. Akkor megígérte, hogy AZON a szombaton elmegyünk moziba. Ja, persze. Azóta minden szombaton moziban voltunk... Naná. Simán rászervezett egy programot a mozizásunkra (szerintem amúgy 5 perc múlva már nem is emlékezett arra, hogy mit ígért, csak megígérte, hogy ne bőgjek tovább). Mondjuk, én megértettem volna, ha legalább annyit mond, hogy ne haragudjak, hogy nem tudunk menni, de közbejött valami, amint lehet, bepótoljuk. De nem, csak annyit mondott, hogy szombaton ez meg ez a dolga, én meg nem kérdeztem rá, hogy a mozival meg mi lesz? Azóta is várom a mozit (idén tuti nem jutunk el, se anyagi se időbeli forrásaink nem elegendőek ilyesmire), és azt hittem, már túl vagyok rajta, de mikor erre gondolok és ezeket írom, azért pityergek egy kicsit, és sajnálom, hogy a nekem tett ígéretek kb. a kutyaszarral egyenlőek, amiket átlép az ember, hogy ne piszkítsa be a cipőjét.

A sulit is nagyon bánom. De egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy jelentkezzek, mert rettegek attól, hogy megint át kell élnem azt, amit az előző államvizsga előtt. Mert senki nem vigyázott semennyit se a gyerekekre, hogy tanulhassak mondjuk 2 napot egyhuzamban, én se tudtam elmenni sehová. Ezt nem hiszem, hogy kibírnám még egyszer, akkor is az ép elmém elveszítése forgott kockán. Elveszett az az egy év, amit tavaly tanultam, hát elveszett, a pénzzel együtt, amit már befizettem. Pedig csak egy szakdolgozat kellene meg egy államvizsga, és lenne egy másik diplomám. Nagyon-nagyon sajnálom, de ha nincs segítségem, egyedül képtelen lennék újra végigcsinálni anélkül, hogy kárt tennék magamban vagy valaki másban. Úgyhogy inkább itthon vagyok harmadik diploma nélkül, mint a börtönben emberölés miatt, vagy a föld alatt, mert kinyírtam magam kétségbeesésemben.

Azért jó dolgok is vannak. Pl. a barátainknak szánt karácsonyi ajándékok készülnek, lassacskán ugyan, de mivel időben kezdtem, tuti kész leszek velük.

De ez nem tölti be azt az űrt, ami néhány órányi értelmes beszélgetés vagy a férjemmel eltöltött idő (nem rohanós vásárlás vagy ilyesmi) betölthetne.

Ennyi. Leírtam. Nem lett jobb. Nem is terápiás dolog ez az írás...