Lakodalom van a mi utcáááááánkbaaaaa'

Idehallik rendesen. Pedig annyira azért nincs közel, de ez egy ilyen kicsi falu, hogy az öröm elhallatszik egyik végétől a másikig.
Simi talán már elaludt, mindenesetre egy ideje már nem mocorog. Az ablak ugyanis nyitva van, mert élvezem a friss levegőt. Meg a lagzit.
Most van 22 óra 36 perc. Túl vannak már a tortán, meg egy csomó "csókot, csókot"-on. De tényleg annyin, hogy ha így folytatják, a végére elfogynak, és lemaradok az "Eladó a menyasszony!"-ról.

Arra lennék személy szerint kíváncsi, hogy mennyi lehet a lakodalmi sokadalom átlagéletkora, mert eddig csak gyermekkorom slágereiből csemegézett a lemezlovas. Volt már Modern Talking (You're My Heart, You're My Soul), Hungária (Csókkirály), Zoltán Erika (Szerelemre születtem), Demjén Rózsi Bácsi  Hogyan tudnék élni nélküled?), Neoton Família (Pago Pago - ez szerintem véletlen volt, nem értem a lakodalmas-szerelmes koncepcióba hogy fér bele), a többire nem emlékszem. A zene alapján pont úgy érzem magam, mint a nyolcadikos ballagási banketten. Még egy kis Bonanza Banzai, Pet Shop Boys és kész is vagyunk.

Éljen az ifjú pár!

Ui.: Mindenkitől elnézést kérek, de ez életem első mobiltelefonról közzétett blogbejegyzése. Nem látom egyszerre az egész képernyőt, nem tudom, mit hogyan írtam el. 

Piroritások

Gyermekorvosi rendelő előtt várakozva, én gyerekkel, ő gyerek nélkül. Én tulajdonképpen nem is orvosra vártam, mert a védőnőhöz volt időpontunk a négyéves státuszvizsgálatra, de gyerek nélkül nyilván ő sem a gyerekét jött orvosoltatni. Én gyerekezek, ő (40+-os, frizurás, ultra csinos anyuka) telefonál, egyszer csak megüti a fülemet ez:

- ....
- Áh, már megint szülői, anyák napja, fogadó óra! Én nem érek rá ilyen baromságokra elmenni! Te el tudsz menni?
- ...
- Jó, akkor majd elküldjük anyádat!

Másokat olvasok

És ez engem frusztrál. Mostanában bele-beleolvasok egy-egy "idegen" blogba, és teljesen el vagyok képedve azon, hogy egyesek hogy képesek annyira jól írni, mondhatni irodalmi igényességgel, hogy élvezet minden szavukat olvasni (ez egyébként olyan blogokra is érvényes, ahová "haza járok"). Akkor is, ha éppen nem értek egyet az aktuális poszt témájával, vagy amúgy, ha bénán lenne megfogalmazva, idegesítő rinyálásnak tűnne, amit leírtak. De olyan klasszul adják elő, hogy elolvasom az egész bejegyzést, sőt, olykor vissza-visszatérek egy-egy blogra, mintegy ellenőrzés képpen, hogy nem csak egy véletlenül szenzációsan megírt posztot olvastam-e. Hát, többnyire nem.

Ilyenkor gondolkodom azon, hogy esetleg zárttá kellene tennem a saját blogomat, mert ha idetéved egy-két műértő, és belémolvas, akkor soha többé nem jön vissza, sőt elkergeti a környéken ólálkodókat is a házam tájától. Jó, mondjuk alapvetően nem a nagyvilágnak írok -pedig kattintottak már ide, bár, nyilván nem szándékosan, még Kirgizisztánból is -, mégis elkerülhetetlen, hogy akárki olvasson. Az igaz, hogy a blogírás nem verseny, hogy ugye kitudjobbat-viccesebbet-frappánsabbat, meg alapból magának ír az ember, de én születetten kisebbségi komplexussal küzdök, és állandóan arra gondolok, hogy biztos mindenki, aki olvas, tiszta idiótának tart (mondjuk, nem éppen alaptalanul). Na jó, akikhez rokoni szálak fűznek, úgysem fognak kritizálni - a lányom nem mer, a férjem sose mondja, hogy olvas, a húgom meg fényévente téved erre, mások meg már hozzá szoktak a stílus(talanság)hoz. Vagy ha nem, akkor gyorsan szokjanak hozzá!

Az is zavar, hogy nem tudok eléggé költőien fogalmazni. Igaz, költői vénával sose rendelkeztem, ha irodalom órán kötelező volt valami verset írni, én úgy ragaszkodtam a rímekhez, mint Nyomasek Bobó, a tartalom szinte mindegy volt, az "abab" mindent felülírt, még egy nyomorult "axax"-et se tudtam írni, szabad versről meg ne is beszéljünk. Amúgy gimiben irodalom fakultációra jártam, de ez a blog szempontjából lényegtelen (a latin és történelem meg pláne). De olyan jó lenne néha, ha valami igazán felemelő történik velünk - olykor megesik, mert nem kizárólag szenvedés az életünk- úgy írni róla, hogy könnyezik tőle a kedves Olvasó (Pont a napokban olvastam a fb-n a helyesírós oldalon, hogy a nagy kezdőbetűvel írt köznevek modorosak, úgyhogy módosítok: a kedves olvasó). Nem a röhögéstől, hanem a meghatottságtól kellene bőgve fakadni. Főleg most, hogy jönnek sorra a gyerekeim születésnapjai, és kellene róluk valami könnyezőset írni, mert azt úgy illik. Legalábbis, akiket olvasok, azok többnyire úgy csinálják.

Pont tegnapelőtt rendeltem meg Noéminek a Kezdő írók kézikönyvét  (ami nem egy üres könyv, hogy el lehessen benne kezdeni az írást, ahogyan azt a férjem gondolta), és elhatároztam, hogy el is fogom olvasni, hátha csiszol valamit rajtam. Úgyhogy nem kell meglepődni, ha néhány hét múlva rám se ismer majd senki, olyan kifinomult és zseniális lesz minden posztom.

Ezt a bejegyzést két nap alatt hoztam össze (megdöglött a másik gépünk, így családilag osztozunk a laptopon, én pedig kifejezetten hátrányos helyzetűnek számítok a laptopért való sorban állásban), és közben jutott tudomásomra, hogy egyik -rendszeres és feliratkozott- olvasóm, aki a titokzatos "rejtelmek" nevet viseli (és én is rendszeres olvasója vagyok, meg fórumtárs a babás oldalon, és már voltam is náluk, viszont a futás szépségéről nem tudott egyelőre meggyőzni), elindította újratöltött blogját egy másik szolgáltatónál. Na, ő pont az, akit érdemes olvasni, mert ha egy bejegyzést elolvas az ember, rászokik. Mindenkinek szívből ajánlom,  a blog, ami kellemes szórakozást ígér, itt található .

Judit panasza

Ma nem erről akartam írni, de miután elolvastam a babás fórum egyik anyukájának hozzászólását, úgy gondoltam, megosztom mindenkivel, aki olvassa a blogot. Mert felháborító, hogy ma, Magyarországon ez előfordul. Pedig előfordul. A történet első kézből, íme:

... tegnap délután elmentem a magyar versmondó kerületi fordulójára, ahová V. továbbjutott, és történetesen épp a mi sulinkban rendezték. Felébresztettem H.-t 5 perc után a délutáni alvásáról, időben ott voltunk, néma csöndben ült a babakocsiban, vártuk a verseny kezdetét. Jött a zsűri, köszöntötte a résztvevőket, elmondta az instrukciókat, Baba továbbra is csöndben ült. Erre felállt vagy 5-6 anyuka és magából kikelve követelte a zsűri elnökétől, hogy utasítsanak ki minket a teremből. Mondtam, hogy csendben vagyunk, nem zavarjuk a versenyt, ha pedig sír a baba, akkor azonnal kiviszem. De az egyik anyuka közölte, hogy zavarni FOGJA a gyerekeket. Megkérdeztem, hogy most komolyan ki akarnak zavarni??? Erre nagyszájú anyuka rögtön visszavágott, hogy ez egy VERSMONDÓ VERSENY (így, csupa nagybetűvel, mintha ezen múlna a gyerekek egész további élete), és mit képzelek. Az elnökasszonyon láttam, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem akar szembeszállni a "többség" akaratával, és mondta, hogy ne haragudjak. Mondtam, hogy igenis haragszom, és kimentem. Amikor V. került sorra, behívtak a folyosóról, utána újra ki kellett kullognunk. A folyosón töltöttük a közel 2 órát, amíg tartott a verseny, H. végig hang nélkül ült a babakocsiban és eszegetett meg nézelődött (én meg füstölögtem, hogy itt rostokolok ahelyett, hogy fordítanék, és még annyi haszna sincs, hogy lássam a mezőnyt, a versválasztásokat, és tapasztalatot gyűjtsek a következő versenyekre). Az eredményhirdetésre el is aludt (jó, mert még onnan is képesek lettek volna kiutasítani minket). Amikor kijött az egyik zsűritag, megkérdeztem, hogy volt-e már ilyenre példa, azt mondta, hogy évek óta rendez versenyeket Budapest minden kerületében, de soha sehol nem üldözték el a kisbabásokat, pedig máskor is voltak bent. És azt is mondta, hogy mindig Zuglóban van valami cirkusz, mert a zuglói szülők "problémásak". 

Megmondom őszintén, nem tudom, mit csináltam volna. Valószínűleg én is kimegyek...

Valós történet alapján

A következőkben nem rólunk lesz szó. Az alábbiakban egy valós eseményen (sőt, események láncolatán) alapuló  történetet mesélek el. Amennyiben valaki magára ismer, az nem a véletlen műve. A személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt a szereplők nevét megváltoztattam (teljesen feleslegesen, mert a végén ott van róluk a kép).
Amennyiben nem felel meg teljesen a valóságnak a történet, akkor elnézést kérek, én igyekeztem. De a lényegen nem változtat: a tesómék marha betegek.

1. nap

A Kicsi köhög, elvittem dokihoz, biztos, ami tuti. Semmi gond, kis köptető, orrcsepp, a szokásos rend szerint. Ovi kilőve, én műszakot cserélek, Apa előbb eljön a melóból, viszi a Nagyot, mindenki ezer felé szakad, de nem lesz gáz. (Miért is költöztem 300 kilométerre anyámtól?) Még jó is, hogy előjött ez a köhögés, mert bárányhimlő van az oviban, legalább azt megússza.

2. nap

A Kicsi komolyan beteg. Láz, takony, köhögés, ami csak a csövön kifér. Holnap viszem a fül-orr-gégészetre. Szegénykém, olyan kis elesett, a gumiarca megnyúlva, alig szuszog, egyemmeg. Szerencsére az oviban rendesek voltak, tudok össze-vissza járni dolgozni. Ott is valami kórság van, már 9 gyerek hiányzott a csoportból.

3. nap

Voltunk dokinál, arcüreg gyulladás, antibiotikum kúra, éljen... Először influenzára gyanakodtam, de a doki néni megnyugtatott, hogy ez nem az. Ha az volna, azt észrevenném, mert úgy terjed, mint a bubópestis, 2 nap alatt tutira mindenki kidőlne tőle. Most akkor örülnöm kellene?

Ráadásul engem fejfájás gyötör, nyilván a sok éjszakai ébredés miatt. Kövezzetek meg, de egyáltalán nem bánom, hogy csak 18-an voltak a 34(!)-ből oviban, kész felüdülés volt ennyi gyerekkel foglalkozást tartani. Délután, mire hazajöttem, minden tagom fájt. Megmértem a lázamat, nem hiába, mert volt. Bevettem egy pirulát -lázcsillapítót, mi mást-, és kidőltem ledőltem. Hál'Isten a Kicsi már jobban van, legalább kiszolgálni nem kellett. A Nagy látta, hogy milyen nagyon jól vagyok, ezért elpesztrálgatta az öccsét, még kakaót is adott neki, így nyugodt szívvel tudtam haldokolni.

4. nap

Nem mentem dolgozni. És ezzel nem voltam egyedül, az egész oviban egyetlen óvónő maradt. Mondjuk, többre nem is igen volt szükség, mert intézményileg 11 gyermeket adtak be a szülei. Hozzájuk bőven elég volt az az egyetlen óvónéni.

Dokinál voltam, teljesen valóságos influenzában szenvedek.

A Kicsi egész jól van, én viszont totálisan ki vagyok ütve. Délelőtt kimásztam a konyhába (szó szerint), majd elterültem a kövön, mint egy béka. Hálát adtam az eszemért, hogy linóleum helyett járólapot rakattunk le, mikor felújítottuk  a lakást, mert így legalább segített a hideg kő levinni a lázamat. Agonizálás közben azon gondolkodtam, hogy miért nem Tibetbe dobott le a gólya, ott van lehetőség többférjűségre. Az egyik férjem dolgozni menne, a másik az unatkozó beteg gyereket szórakoztatná ápolná, a harmadik ebédet főzne, a negyedik pedig a priznicet cserélgetné elgyötört testemen. De nekem csak egy van, az meg épp nincs itthon. Amúgy a gólyával családilag nem vagyunk jó viszonyban. A Nagynak kifejezetten a bögyében van a békaevő, mert véletlen Ádinak vitte a kistestvért, nem neki. Pedig megírta, hová kell hozni, a gólya el is vitte a levelet (minden bizonnyal el is olvasta) és ennek ellenére nem hozott egy nyamvadt kistestvért sem. Az unokatesó meg nem ér. Talán megharagudott rá annyira, hogy rájöjjön, a gólya nem egy megbízható állat, és nem ír neki többet. Ha mégis, hát akkor megszívjuk...

5. nap

Alig élek. Fogalmam sincs, mi folyt itthon ma, mert bármi is történt, az nem velem esett meg, én ugyanis nem tudtam magamról. A hajam is fáj.

Remélem, legalább Apa és a Nagy megússza. Igaz, hogy a drágám 8 évesen nincs még csak 18 kiló, de az mind színtiszta vas és acél, kikezdhetetlen az egészsége. Bízzunk benne...

Délután: mindkét gyerek lázas. 

6. nap

Jobban vagyok!!!  A kölkök viszont elkapták tőlem, hurrá. Pedig állandóan mostam a kezem hypóval, szájmaszkot viseltem, nejlont terítettem magam alá, mikor leültem, de ez sem segített. Talán egy búváregyenruha megóvta volna környezetemet a lappangó kórságtól. Megmondta a doktornő, hogy bubópestis. Igaza volt.

7. nap

A gyerekek évek óta nem voltak ilyen csendesek, dögrováson mind a kettő. Lázcsillapító, antibiotikum, hűtőfürdő -kinek mikor mire van szüksége. Kórház a város szélén, a Klinika, Doktor House, Vészhelyzet -kérem szépen, tessenek választani! Én ápolok, Apa disznót vág. Nem itthon, nehogy megzavarja a lábadozók nyugalmát. Lement inkább anyósomhoz a véres mutatványt végrehajtani. Meg ugye itt nálunk, a negyediken csak az erkélyen lett volna hely, ezért komolyan átgondolta a dolgot, és  rájött, hogy a 150 kilós jószág nem fért volna el a pörzsölővel együtt, így inkább bele se kezdett idehaza, nehogy balul süljön el a dolog. Jobb a békesség, a család a panelban döglődik, disznó az udvaron, ahogy az meg van írva.

Még jó, hogy keveset eszünk így betegen, mert annyi pénzt költöttünk orvosságra az utóbbi napokban, hogy kajára nem is maradt volna -hónap vége van, a betegség is jól időzített... Az a pár korty tea és néhány szál ropi meg úgysem kerül sokba. Meg hát a napi több marék/liter gyógyszer is jóllakatja az embert valamelyest.

8. nap

Elvittem őket a körzeti orvoshoz, tényleg elkapták. Ezen a héten mindkettő itthon marad.

Az ovival beszéltem (azzal, ahol én óvom a gyerekeket, nem azzal, ahová a Kicsi jár), hogy egész héten itthon maradnék, mert családilag összeomlottunk. Nyugodtan maradjak, ott úgy se történik semmi. Érdeklődés hiányában még a mostanában megtartandó farsangi mulatság is elmaradt. Elnapolták valamikorra, amely időpont egyelőre titkosítva van, mert még mindig 10 körüli az óvodába járó gyerekek száma. Összesen az egész (2 csoportos) oviban. Mi ez, ha nem influenza, kérem tisztelettel?

9. nap

A Kicsi úgy köhög, mint a kutya, ezért ma megint meglátogattuk a fül-orr-gégészetet. Gégegyulladás. Ráhúzódott az egyik betegség a másikra, össze-vissza van fertőzve. Miért is nem lepődök meg? Nem számít, végül is úgyis itthon vagyunk.

10. nap

Teljes eseménytelenség volt jellemző erre a napra, egészen délutánig. Apa még mindig bírja, a csemeték állapotában is javulás látszik beállni (ma ettek is valamennyit). Jó, orrot fújunk és  krahácsolunk mind a hárman, de ez már szinte egészségnek is nevezhető. 

Délutánra a Kicsinek megint felment a láza. 

11. nap

Láz eltűnt, mindenki jobban van, Apa "ájronmen", még csak meg se legyintette a betegség szele sem. Hiába, a sok évi kőkemény sport megedzette a szervezetét, az immunrendszere ellenáll minden viszontagságnak. Egész idő alatt ápolt minket, főzte literszám a teát, mesét olvasott a lázas gyerekeknek, minden kívánságunkat leste, elősegítve ezzel mindhármunk mielőbbi kilábalását a veszedelmes ragályból. A hét minden napján focizni jár, ezen nem változtat az sem, ha körülötte hullanak a családtagok, mint a legyek. De megéri, mert ettől acélozódott meg ennyire a szervezete. Nekem is el kellene járnom focizni? 

12. nap

Ha most ott élnék, mint lánykoromban, akkor törékeny testem már a Duna mélyén pihenne. Mivelhogy megöngyilkoltam volna magam. Ha eddig nem is, ma délután, mikor a doktornő megállapította a diagnózist, mindenképpen belevetettem volna magam a sebes sodrású folyóba, de itt csak a tévétorony van, odáig nem mászok fel. 

Ugyanis reggelre a Kicsi totál tele lett piros foltokkal, némelyik már hólyagos is volt. Kínomban felhívtam bölcs, öreg nővéremet, aki próbált nyugtatni, hogy hátha csak allergia, de én a zsigereimben éreztem, hogy nem. Délután az orvos is megerősítette a gyanúmat: bárányhimlő. No, ekkor jöttek elő a szuicid gondolatok. Valaki csodálkozik rajta?

A jövő heti ovis farsang kilőve, pedig már a kalóz jelmezt is megvettem a Kicsinek (a Nagy szerint ez szívás). Lehet, hogy mégis beviszem. Túró Rudi lesz...

Külön öröm, hogy a Nagy sem volt még leprás bárányhimlős, a fertőződés esélye nagyjából 100% . Apa és én már voltunk, így mi megússzuk. Titkon reménykedem, hogy legyengült immunrendszerem miatt nem tör ki rajtam az övsömör, bár azt mondják, aktív bárányhimlő vírus azt nem generálja. Én már nem hiszek nekik. Ha lenne a környékünkön kolera, pestis, sárgaláz vagy bármi, az is biztos megtalálna minket. 

Várom, hogy mikor sújt le a legújabb kórság. Azt elfelejtettem írni, hogy a Nagynak kötőhártya gyulladása van. Hol a búbánatban szerezte, mikor egy hete ki sem mozdult a lakásból? Talán az orvosnál...

Ez volt a mai napig. Nem irigylem őket. Tényleg nem. Tudom, milyen egy fészekalja beteg gyereket istápolni, és arra várni, hogy mikor lesz még rosszabb. 

És mindez pedig történt velük:

A szenvedők