Lassan felnő

Sokszor azt gondolom, hogy pont olyan, mint én, mert kamaszkoromban én is könyvmániás, koravén megfontolt, stréber szorgalmas, trehány szétszórt voltam. Aztán inkább mégse annyira olyan, mert ő ambiciózus, talpraesett, nyílt, közösségi ember.

Már nem annyira kamasz, de azért a felnőttségtől még messze áll. Viszont dolgozik minden hétvégén (külföldiül kell beszélnie és korrekt fizetése van), jól tanul, elképesztő kapcsolatrendszere van. Az őszi szünetet például Németországban töltötte egy volt "csere évfolyamtársa" jóvoltából, vagyis tulajdonképpen a szülei jóvoltából, mert meghívták "csak úgy". Mi meg azt mondtuk, menjen. Csak a repülőjegyet fizettük mi, a többi költséget a saját keresetéből fizette. Kicsit mondjuk magunkra is büszke vagyok azért, mert a 16 éves gyerekünket elengedtük egy alig 18 éves évfolyamtársával -vagyis egyedül - külföldre. Igaz, a férjem tette fel a repülőre és Berlinben várták őket, de akkor is. Még írásbeli nyilatkozatot is kellett tennünk, hogy szülői kíséret nélkül utazhat repülőn. Igaz ami igaz, egy 14 órás busz- vagy vonatútra biztos nem engedtem volna el, mert nem hiszem, hogy két tizenéves lány biztonságban lett volna felnőtt kíséret nélkül.

Külföldi tartózkodása közben átvettünk helyette egy oklevelet, amit egy novellaíró pályázaton nyert, a díja pedig az, hogy nyomtatásban, igazi könyvben, megjelenik a novellája, persze több más nyertesével együtt. 

És még csak 16 éves. Okos, értelmes, intelligens, még jó, hogy ő az első gyerekünk, és a fiúknak van példakép, akit követhetnek. Persze csak így, feltételes módban, mert azt gondolom, hogy egy szülőnek a gyereke mellett kell állnia, akár agysebész akar lenni, akár patkolókovács, és nem kell minden gyerekéből (több)diplomás embert faragnia. Egyszerűen csak embert...  Noémi a nyelvek iránt érez perverz vonzódást, és ezek elsajátításához is van megfelelő tehetsége. Úgyhogy őt abban tudjuk támogatni, hogy az összes lehetőséget, amit finanszírozni tudunk, kihasználhassa nyelvtanulási- és gyakorlási célzattal. Mondjuk egy gazdag amerikai nagybácsi igen jól jönne. Persze kizárólag a nyelvtanulás miatt :)!

Jaj, ez a május, ez a május...

... ez az egyik kedvenc hónapom.

Nemcsak azért, mert végre nem kell reggel fél óráig öltöztetni a gyereket, vagy mert a májust amúgy is szeretni szokás, hanem mert ez olyan boldog hónap. Virágzik a bodza és az akác, potyognak a gyerekek.

Gyakorlatilag május elejétől elönt egy olyan hihetetlen nosztalgiahullám, ami már annyira cukormázas és rózsaszín, hogy félve írom csak le. Mert pontosan tudom, hogy 15 (és 3) éve mikorra voltam kiírva szülni, mikor mentem kórházba, mit csináltam, kik voltak a szobatársaim (!), mikor kezdtem vajúdni, és mikor hoztam világra a gyereket. Pont 15 éve. Noémit. Elképesztő, milyen öreg vagyok már!

De amúgy nem csak nálunk ilyen jó a helyzet. A napokban több ismerősömnek született gyereke, vagy tudta meg, hogy lesz (ez még titok amúgy, de nem én vagyok). Például hétfőn apósom dédnagypapa lett, de szerencsére ezzel egy időben én nem lettem nagymama :D. Evelin nek FAR-a van már másfél hete, és akkor ami még hátra van ugye, Simkém "holnap született", meg a névnapok. Tiszta karácsony :-).

Nekem most nem itt kéne lennem...

...mert már a tele van a bütyköm, komolyan! Meg is hallgattam ezt a számot, mert én is menni akarok!!!

Napok óta a portfóliómat írom (inkább hetek óta), úgyhogy mindenféle íráskényszerem elmúlt, de gondoltam, kicsit mégis feldobom a kényszerű írástevékenységet egy szabadon választott dokumentum elkészítésével :D. Szóval írok egy rövidet. Bár talán innom kellene egy ugyanilyen nevűt, hogy visszajöjjön az életkedvem. Hahaha...

Rövid híreim

1.) Írom a portfóliót, baromi nagy meló, de a legeslegnagyobb munka, amitől a legjobban féltem, kész van (csak a fejléc hiányzik). Huh. Jöhet az "apraja", van még négy éjszakám, plusz a mai nap. 

2.) Noémi Lengyelországban van. Ebben a tanévben annyit utazott már külföldre a sulival, mint amennyit én az utolsó negyed évszázadban sem.Mindegy, menjen, addig se kell rá főzni is gyakorol valami idegen nyelvet, angolt, németet, mikor mit, de hát neki könnyű, mert ez a gyerek BESZÉL két nyelven, pedig csak 15 lesz nemsokára. Okos nagylány :D.

3.) Színezik a házunkat. Vagyis szinte már azt csinálják, csupa oszlop és gerenda a ház minden oldala. De valami kivitelezési és lassúsági dolog miatt újra kell "szürkíteni" is. Ez igazán kár, mert így többe kerül, megy az idő (holnaptól pl. eső lesz, mi lesz akkor a munkával?) meg minden. Sárga lesz amúgy. 

4.) Simi két teljes hetet járt bölcsibe!!!! Ez ugyan hurrá, de tegnap már mondták, hogy mintha elkezdett volna köhögni. Ma vittem, de már intéződik a hely a mamánál. Szuper, pedig azt hittem, májusban már csak nem fog megbetegedni. Persze hogy nem, hahaha...

5.) Ma felhívott a volt gimis magyartanárom, hogy beszéljek a suli 25. szülinapján. "Csak" 2 perc lenne, de valakit akartak az első gimnazista osztályból, és azért én, mert oda jár a két gyerekem is. Nem tudom, miért vállaltam el??? Én nem tudok/szeretek sok ember előtt beszélni. Még jó, hogy pedagógus vagyok. Basszus, de hülye vagyok, tisztára be vagyok tojva, mit mondjak?

6.) Már két kiscicának van gazdája, de a csajok megint nem kellenek senkinek. Brühühü... Jövő héten vihetők, kell valakinek?

Megyek vissza portfóliózni. Azannya, de elegem van már!!!

Mennyire tűnik dicsekvésnek vagy nyálposztnak

ha az ember a gyerekei bizonyítványáról ír?

Tegnap volt ugyanis kis hazánkban a bizonyítványosztás ama országos napja, mikor is kézhez kapták a tanulók a félévi értesítőt tanulmányi előmenetelükről. Az enyémek is, és a két gyereknek összesen egy darab négyese lett (a többi ennél jobb)! Most mondjátok meg, hát nem tök jó? És az a legjobb az egészben, hogy ehhez én semmit, de tényleg semmit nem tettem hozzá: nem járnak külön tanárhoz, nem tanulok velük, nem kell a nyakukra lépnem, hogy írjanak leckét, egyszerűen maguktól ilyenek! Jó, mondjuk talán a genetikámmal kicsit hozzájárultam, hogy könnyen (és jól) tanuljanak, de ezen kívül tényleg semmit nem teszek. Így születtek, és igazán hálás vagyok érte Istennek, hogy nem kell kínlódni velük (bár, ha kellene, megtenném), nem kell korrepetálásra járatni őket (bár, ha kellene, fizetném a külön tanárt), hanem okosak és szépek. Könnyű nekem.

Ádám kitűnő bizonyítványának azért örülök különösen, mert tavaly nagyon el volt keseredve, mert sokat rontott a 4.-es bizijéhez képest. Viszont az idén vannak tankönyvei, amikből tud tanulni! Mert tavaly volt ugye az, hogy a gyerekeknek nem volt meg néhány tankönyve ,emiatt aztán  leveleztem a KELLO-val , de november végén csak Noémi hiányzó könyvei érkeztek meg, Ádámét nem kaptuk meg. Annyira nem, hogy májusban tisztelettel visszamondtam a rendelést, azzal az indokkal, hogy eleget vártam előző év júliusa óta, a maradék 6 hétre már ne küldjék, inkább utalják vissza a befizetett összeget. Az idén okosabb voltam, nem rendeltem a KELLO-tól semmit, így megvan az összes tankönyv, hurrá! És ennek meg is van az eredménye.

De ha történetesen nem lennének ilyen jó tanulók, akkor is ők lennének a legklasszabb gyerekek a világon :-D!

Szentimentális hangulatban, meg picit azért szomorúan is

Az évnek ez a szakasza - nagyjából május közepétől június közepéig - számomra tömény, boldog emlékezésből áll. Leginkább azért, mert tegnap volt Noémi szülinapja  (a 14., elképesztő!!!) és aztán ugye ma van Simié. És ilyenkor mindig emlékezni szoktam. Nem direkt, csak néha ránézek az órára, és eszembe jut, hogy ebben az időpontban egy adott napon épp mit csináltam. Mondjuk vajúdtam, császármetszésre vártam, szültem, óriás pocakkal vártam, hogy ki akarjon belőlem jönni a gyerek (ez Ádámnál volt, akit május végén már minden nap meg akartam szülni, annyit kínlódtam, de nem jött). Szóval, jönnek az emlékek csőstül, és folyamatosan azon jár az agyam, hogy hová tűnt az idő? Nem tudok elszámolni a Noémi születése óta eltelt 14 évvel, bár, ha a tükörbe nézek, azért picit mintha öregebb lennék. Vagy sokkal öregebb.

Most kicsit szomorú is vagyok, mert itt vagyunk a szülinap kellős közepén, és Siminek nincs ajándéka :-(. Tudom, hogy még kicsi, és nem is érti az egészet, de akkor is. Pedig olyan jól elterveztem, tisztára boldog voltam, mikor kitaláltam az ajándékot. Homokozót szerettem volna. De olyan rendeset, tetővel (a macskák, ugye...), nem sittel, hanem homokkal töltve. Sikeresen eladtam a pihenőszéket, így gyakorlatilag semmibe nem került volna az egész (vagy maximum 2-3 ezer Ft-ba). De a férjem megvétózta az ötletet, mondván, ennyi pénzt ő ugyan ki nem ad érte, és majd beszél apósommal, mert ketten simán tudnak csinálni, biztos van is hozzá anyag. Az nem lesz jó, mondom, mert úgyse lesz belőle semmi, legalábbis a gyerek szülinapjára nem, az tuti. De, de, majd megcsinálják. Nem csinálták meg, és szerintem még csak nem is szólt a férjem apósomnak, hogy homokozót szeretnék a gyereknek. Viszont azt mondta, hogy jó lenne inkább egy futóbicikli. Eleinte nem tetszett az ötlet, de annyira mondta, hogy utánakérdeztem a fórumos lányoknál, hogy akinek van, mennyire vált be (nem kicsik-e hozzá), de mindenki ajánlotta, így beadtam a derekamat. Én valami jó fajta, fém, "rendes" futóbicajra gondoltam, de a férjem szerint az drága (olyan 10.000 körül van, tényleg nem olcsó, de a pihenőszék ára, ugye...), annyi pénzt ő ki nem ad érte. Viszont talált az Auchanban nem egész 4ezerért egy műanyagot. Na, azt nem! Tényleg nagyon gagyi volt. Amúgy meg egyáltalán nem értem, mi ez a nagy spórolás ezen a szegény kölkön?!  Eddig alig kellett neki valamit vennünk, ruhája és játéka annyi, mint égen a csillag. Szinte csak pelenkát veszünk neki meg kaját, meg 1-2 ruhát, ami a fiúkról épp nincs, mert pont ellenkező évszakban születtek. Most is szandált szeretnék, mert ugyan van a srácokról olyan, amit valószínűleg nem is hordtak, de én nem ilyet akarok, hanem olyat, aminek van orra is, nem sima 3 csatos. Minek, ha van 2 másik? Komolyan, nem értem. Bezzeg Ádámnak vett a férjem csak úgy, minden apropó nélkül egy biciklit, mert kell neki, és aztán magyarázta, hogy miért volt szuper alkalmi vétel. Tényleg kellett, nem is volt semmi ellenvetésem, mondtam, hogy nem kell megmagyarázni, megvette és kész, jól tette. De akkor Siminek miért nem lehet SZÜLETÉSNAPJÁRA egy normális ajándékot venni? Nem valami ócska sz*rt, csak mert olcsó, ha már egyszer egy fillért se kellene rákölteni, áradásul a család is pénzt ad születésnapjára. Mindegy. Ha nem egy utolsó kis porfészek lenne ez a város, és lehetne valami játékot kapni, legalább vennék neki valamit. Most aztán egy darab 500 Ft-os buborékfújóval fogjuk felköszönteni. Szuper. Mi a fenéért adok mindig igazat a férjemnek; miért lehet engem meggyőzni egy pillanat alatt; miért nem állok a sarkamra, ha valamit nagyon szeretnék; miért gondolom, hogy inkább mégis a másik tudja jobban, nem én, így nem is lehetnek jó ötleteim; miért nem hiszem el, hogy ismerem annyira a gyerekemet, hogy tudjam, minek örülne; miért nem tudom a véleményemet úgy megfogalmazni, hogy a férjem elhiggye, nekem van igazam (de lehet, hogy csak megszokta a 15 év alatt, hogy egy másodperc alatt el lehet téríteni az elképzelésemtől)??? Hogy igenis homokozna a gyerek, ha lenne hol, de itt csak a "macskavécé-domb" van, ahonnan mindig elzavarom (mondjuk tegnap kigazoltam neki egy kis darabot az udvaron, hogy tudjon játszani); és valóban jó a futóbicaj, de nem a legolcsóbb, leggagyibb variáció, mert egyáltalán nem biztonságos; és kell az "orros" szandál, mert még nem jár annyira ügyesen a gyerek, hogy a nagylábujját ne verje le naponta 3x (amúgy a nagyoknak is mindig olyat vettem, én azt a fajtát szeretem, persze, nekik nem volt más fajta örökölt). Mindegy, ez van, bőgni tudnék, komolyan. Este majd jövök képekkel (ha lesznek), most viszont megyünk a "jákkója", ha már szülinapja van.

Kicsit meglepődtem azon

hogy magánorvoshoz is 4 hét várakozási idő után tud bejutni az ember gyereke. Noémit jelentettem be a háta miatt ortopédiára. Az állami rendszerrel nagyon tisztában vagyok, ha nem a csecsemőkori csípőszűrésről van szó, akkor 8-10 hét az átlagos várakozási idő -már, ahová eddig irányítottak minket. Ezzel nem is akartam vesztegetni az időmet, meg innen messze van minden (gyerek)kórház, és drága is az utazás (kettőnknek majdnem egy vizsgálat díja). 

Így aztán a közelünkben lévő gyógyászati rendelőre esett a választásom, ahová tömegközlekedve is ott vagyunk 10 perc alatt (plusz 10 perc, amíg elérek a buszmegállóba), a gyereknek bérlete van, így egy ötszázasból megvan az útiköltség, és az orvos is jó, nem mellesleg gyermekortopédus. 

Remélem, tényleg nem lőttem mellé (hosszú ideje bújom a netet vélemények után kutatva), és Noémi boldog lesz, hogy majd' tízezer forintos vizsgálatot kap névnapjára:-D.

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Az alábbi videóval kívánok minden egyes idetévedőnek -vagy direkt ideérkezőnek- áldott, békés karácsonyt.

A felvételen Noémi 2004-es előadása látható. Otthon (még a nagymamámnál laktunk, a 18-20 °C-os szobában, ezért a sok ruha), az ágy tetején történik a karácsonyi műsor prezentációja, néhol Ádám is fel-feltűnik pár pillanatra. 

Jó szórakozást!

13 éves

  lett ma Noémi. Azt hiszem, nem lenne ide való, ha azt írnám, hogy már végigalussza az éjszakát (csak elaludni nem akar), és utálja a tökfőzeléket (viszont az édességet szereti), és ügyesen öltözik egyedül.

Ezért csak egy vers az elejére.

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

 

És most megtudhatja mindenki, hogy született Noémi. Nem lett rövid a történet, pedig igyekeztem a lényegtelen dolgokat kihagyni. Nem tudom, valahogy egy szülésnél nincsenek lényegtelen dolgok, maximum olyanok, amik senkit nem érdekelnek. Ezért aztán nyugodtan ugorja át, aki nem bírja tovább.

Úgy kezdődött, hogy nem akart megszületni. 2000. május 13. – ez volt a bűvös dátum, de nem jött, és nem, és nem. Úgyhogy 18-án irány a kórház, hogy ha nem lesz más megoldás, akkor néhány nap múlva mindenképpen kiugrasztják a nyulat a bokorból.

20-ára, szombatra, esküvőre voltunk hivatalosak, ahová el is engedtek, mert jobb dolgom úgyse nagyon volt. Mondjuk, szülni épp lehetett volna, de semmi jelét nem tapasztaltam a vajúdásnak. Nem úgy az orvos, aki biztos, ami biztos alapon 19-én délelőtt megvizsgált, hogy még mindig szabad-e esküvőre mennem. Megadta az engedélyt, de közölte, hogy megeszi a saját fejét, ha én esküvőn leszek másnap délelőtt, ugyanis a takaró alatt a kórházi unalom kellős közepette titokban már vajúdok. Mondtam, én ugyan nem. Mondta, hogy pedig de. Mondtam, hogy noha még sosem szültem, egy kis vajúdást, akármennyire titkos is, csak észrevennék magamon.  Mondta, hogy a nők tudnak észrevétlenül, alattomban vajúdni, és én most épp azt csinálom. Mondtam, hogy hahaha…

Ezek után nagyjából egy órával, úgy délelőtt 10 körül, a meglepetés teljes erejével csapott le rám egy deréktáji „összefacsaró” fájdalom. Na, csak nem igaza lesz az öregnek? Aztán el is felejtettem ezt a kis közjátékot, csak két óra múlva juttatta eszembe egy újabb késforgatás, hogy akár szülhetek is. Így, mikor délután bejött a férjem, megkértem, hogy ne menjen haza, hanem aludjon a szüleinél, és onnan jöjjön értem autóval másnap, majd menjünk haza átöltözni az esküvő előtt. Mert úgy fáj néha a hasam meg a derekam, hogy majd’ leszakad, nem szívesen tömegközlekednék ilyen állapotban. Meg aztán lehet, hogy mégis inkább szülünk, és nem esküvőzünk. De azért aludjon nyugodtan, ha valami esemény lesz, jelentkezem.

Úgy 5-6 órától már óránként jöttek az összehúzódások, de 11 körül még el tudtam aludni. Aludtam is fél 1-ig, de utána nem bírtam. Nem kizárólag a fájások miatt, bár azért az se volt kellemes, hanem a rám tört cifra fosás miatt. Mikor fél órán belül már harmadszorra mentem el WC-re, inkább kimentem a folyosóra, hogy ne zavarjam a járkálásommal a szobatársaimat. Jobb dolgom nem lévén odaültem a nővérpult előtt világító lámpa mellé és olvasgattam. Fél 3 körül arra jött egy nővér egy másik osztályról és megkérdezte, hogy mit csinálok én ott magányosan.

-          Azt hiszem, hamarosan szülök, de nem akartam felverni senkit a mászkálásommal, ezért kijöttem a szobából. És miért nem keltettem fel a szülésznőt? Á, nem akartam zavarni, biztos fáradt, én meg jól elvagyok. Na, persze, - és felzavarta legédesebb álmából kolléganőjét.

Lett is nagy sürgés-forgás körülöttem. Gyors vizsgálat (jó 1,5 ujjnyi), ezért aztán a szülőszobán ügyelő orvost is fel kellett kelteni miattam, aki szintén megvizsgált (bő 1 ujjnyi – ekkora a különbség egy nő és egy férfi keze között…).  No, és akkor az előkészítés – nem részletezem, de azért annyit tudni kell, számomra akkor lett nyilvánvaló, hogy sprintszámokat kizárólag beöntött fenékkel kellene futtatni az atlétikai versenyeken, mert eszméletlen világrekordok születnének.

Miután belülről tiszta lettem, felszólítottak egy zuhanyzásra (hogy kívülről is kifogástalanul csillogjak-villogjak), valamint a szülőszobai motyó összekészítésére. Ezek elvégzése után felsorakoztam a lift előtt, és felvonultunk a vajúdóba, úgy 4 óra körül. Birtokba vettem egy ágyat, és vártam a csodát. Néha-néha rám nézett a szülésznő, kérdezte, nem szeretnék-e inkább sétálni, de nem szerettem volna, jobb volt oldalt feküdni. Fél 6 körül telefonáltam a férjemnek (nem mobilról, hanem a szülőszobai vezetékesről), hogy ez a lány elindult kifelé, de nem kell sietni, mert még irtóra az elején vagyunk. Azért szeretettel várom, persze, de nem kell rohanni, csak érjen be, az a lényeg.

Közben telt-múlt az idő, orvosok, szülésznők jöttek-mentek, de valahogy mindenki a lábaim között kötött ki. Szombat volt, és rajtam kívül senkinek nem volt sürgős szülnivalója, úgyhogy egyetlen valamire való szülőnőként rajtam elégítette ki a buzgó egészségügyi személyzet mindenféle kotorászás iránti vágyát. Jó hír volt ez mindenképpen, mert a terhességemet végig követő orvost, akivel szülni szándékoztam volna, nem lehetett elérni, így viszont tudtam, hogy ha véletlen ki találnám pottyantani utódomat, bőven lenne ember, hogy elkapja.

No, azért fél 8 körül csak sikerült elérni a dokit (ekkor már 3,5 ujjnyi volt a „tágulatom”), és utasítást is adott a burok megrepesztésére. Megtörtént, majd egy bazi nagy betétet tettek a lábaim közé, és sétálásra szólítottak fel. Szót nem szóltam, felkecmeregtem, majd –bugyi nélkül, ami tartotta volna a hülye betétet- kacsázva sétálgattam, közben persze fájt, mint az állat (ez volt a cél a burokrepesztéssel, ugyebár), csorgott a magzatvíz, kínlódtam. Hamar meguntam, és szóltam, hogy nem-e lenne-e baj-e, ha inkább újra leheverednék, mert ez nekem marharossz. Megengedték. Néha-néha benézett a szülésznő, hogy elmúltak-e a fájásaim? Már miért múltak volna el? Hát, mert nem kiabálok, és a gép erős fájásokat mutatott, hátha elmúltak. Mondtam, akkor se kiabáltam, mikor az erőseket mutatta, most is fáj, sokkal jobban, de valahogy nem akaródzik kiabálni. Olyan nagy baj ez? Hát, nem baj, csak nem ezt szokták meg. Oh, bocsánat, akkor ordítsak, így jelezvén az egész univerzum számára, hogy szülök? Nem, nem feltétele az ordítás a szülésnek, végül is anélkül is lehet szülni. Megnyugtató. 

Férj 8-ra érkezett, illatosan, borotválkozva, csinosan, mint aki esküvőre készül. Kérdeztem, anyámat hívta-e, mondta, hoppá, elfelejtette, mondtam, de jó. Gyors telefonálás a szülőszobáról, mert még mindig nem volt mobilunk. Hiba volt. Ugyanis jóanyám negyedóránként telefonált a szülőszobára bőgve, hogy mi a helyzet. Én minden egyes alkalommal lekászálódtam az ágyról, odavánszorogtam a készülékhez, és mondtam, hogy még nem szültem meg, de folyamatban van. A negyedik telefonálásnál közölte, hogy már süti a rántott húst nekem (jesszusom), és főzzön-e levest is (szűzanyám) és megszültem-e. Mondtam nem kell hús, leves se, és ne telefonáljon többet, mert kitagadom magam a családból, majd szólunk, ha lesz gyerek, de ha nem hagy nyugodtan szülni, akkor sose lesz unokája. Na, végül csak hagyott.

Ja, közben vissza-visszajött a burokrepesztős orvos, aki roppant idegesítő módon kérdezte 5 percenként, hogy vannak-e „kakilós” fájásaim (így: Vannak kaaaa-kiii-lóóóós fájások?). Mondom, nincsenek. Egy idő után megunhatta, hogy nem vagyok elég együttműködő, így újra sétálni lettem zavarva. Szerencsére ott volt már a férjem, így rajta lógtam, mikor fájt, és neki nyavalyogtam, hogy fáj (tényleg fájt, nem hülyéskedtem), így könnyebb volt elviselni a nyavalyás sétálást. Nekem irtó rossz volt, nem tudom, más mit élvez benne. Ezek után még a nagy gumilabdára is ráültettek, na, az konkrétan visszanyomta belém a gyereket, így le is ugrottam róla amint lehetett.

Fél 10-kor végre befutott a várva várt doki. Ráckevén volt fodrásznál és a piacon, de félretette a kedvemért ezeket a fontos dolgokat. Picit azért megdorgált, hogy hogy képzelem én ezt a szülést, hát nem arról volt szó, hogy esküvőre megyek? Csak ezért mert elindulni a világ végére, mert úgy tudta, nem lesz velem dolga. Csak úgy farmerban, ingben –és persze kesztyűben- megvizsgált, és közölte, hogy akkor akár fel is ugorhatok a szülőágyra, mert teljesen kész vagyok arra, hogy szüljek.

Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy pillanatok alatt átugrottam a szülőágyra, csináltunk egy-két próbanyomást, és hajrá. 9 óra 40 körül mondta a doki, hogy már látja a baba fejét, nemsokára meg is lesz. Én naivan megkérdeztem a szülésznőt, hogy hány fájás egy átlagos „gyerekkinyomás”. Mondta, nagyjából öt, ez ugye 5x3 nyomás. De van olyan, aki 3 fájásra megszül, viszont előfordul olyan is, aki csak 7-8-ra. No, én 13-ig számoltam, utána elvesztettem a fonalat. Ez a szülés marha fárasztó dolog, főleg, ha az ember lánya olyan béna benne, mint én. Iszonyú erőfeszítés nyomni és közben két kézzel tartani a felhúzott térdeidet. Főleg olyan sokszor, hogy már számolni sem tudod. Doki látta, hogy ez nem fog menni, mondta fél 11 magasságában, hogy vákuum kellene. Mondtam, azt nem szeretném, köszönöm (gondoltam: anyádat vagdalod szét, és az ő gyerekének a koponyáját szippantod csúcsosra). Oké, de akkor segítség kell. Jött is vagy 2-3 orvos más osztályokról (említettem már, hogy szombat volt, és senki nem szült rajtam kívül) segíteni. A segítség abban merült ki, hogy míg én eszeveszetten nyomtam, valamelyik megpróbálta kikönyökölni belőlem a gyereket (a férjem szerint térdelés is volt, de én azt nem láttam, csak a fölém tornyosuló fehérséget), egy másik -általában a "saját" dokim- próbálta alul forgatni és kihúzni belőlem. Amikor már nagyon elfáradt a fölül lévő –láttam a patakokban folyó verejtéket az arcán-, szólt a másiknak, hogy cseréljenek. Engem nem akart senki felváltani, ezt eléggé nehezményeztem. Közben egész fogadóbizottság gyűlt össze gyermekem számára: az ágyam végénél megjelentek az újszülött osztályról a népek. Állítólag problémás szüléseknél ez van, ha gond adódik a babával, azonnal kéznél legyenek. Persze, ezzel akkor nem idegesítettek, csak annyit mondtak, hogy ők a kisbabát fogják ellátni. 

Lassan olyan fáradt lettem, hogy alig éltem, de szép csöndben nyomtam, nyomtam és nyomtam. Ekkor már volt bennem annyi oxitocin, amennyivel egy bölcsis csoportot meg lehet szülni, meg némi cukros izé, mert nem ettem és nem ittam előző este óta.

A férjem csak ült a fejem mellett és törölgette a számat nedves gézzel. Kis idő után közöltem vele, hogy ha ki meri csavarni a gézt, nagyon megjárja. Így a víztől tocsogó gézlapból szívtam ki az éltető nedűt, mert inni nem adtak, pedig olyan szomjas voltam, hogy majd’ elpusztultam. 

Háromnegyed 12 előtt 1-2 perccel megkérdezte a doki, hogy mit mondok most a vákuumra. Azt, hogy ide vele! Bármi szóba jöhetett már (vákuum, ipari porszívó, kézigránát), csak legyen vége, annyira elfáradtam. Érdekes, a fájdalom nem volt nagy -a tolófájások alatt semmiféle fájdalmat nem éreztem, csak a kényszert, hogy nyomjak- , csak a fáradtság. Egy nyisszantás (ekkor hagyta el az első és egyetlen hangos szó a számat), na, nyomjon, na, még egyet! És vége volt. 

Csak nyöszörgött a kis drágám, nem sírt. Üdvözült mosollyal néztem a férjemre, hogy „megcsináltuk”, de rám se bagózott. Csak nézte a pici lányt és potyogtak a könnyei. Aztán rám tették (a babát, nem a férjemet), és én mindössze azon csodálkoztam, hogy mennyire nagy, és hogy a csodában fért el bennem. És már akkor tudtam, hogy szeretném újra átélni.

A vákuum miatt 4 órát voltam az őrzőben, addig végig együtt voltunk. Néztük és gyönyörködtünk a csodálatos kislányunkban.

Szépsége azóta is változatlan, de kiderült hogy okos is. Meg más, egyéb nagyszerű tulajdonságokkal is rendelkezik, bár most kamasz, erről viszont a szülinapján semmiképp nem akarok beszélni.

Várjuk a lányunkat

Haza. Ugyanis Szlovákiában voltak 4 napos pályázaton nyert kiránduláson a másik 7.-es osztállyal. Annak rendje és módja szerint az eredeti menetrendet gyakorlatilag percre pontosan betartva (sőt, kicsit jobb időt futva) jöttek át Komáromnál a határon 16 óra 40-kor. Még az M1-esen vannak, összesen 2 km-t haladtak az elmúlt 7(!) óra alatt. Talán hajnali 2-3 körül itthon lesznek. Még jó, hogy 1,5 napja elállt a hóesés. Már csak Tatabányáig kellene eljutniuk (előttük még mindig takarítják a havat), onnan már tudnak rendesen jönni.

Viszont megkapták a hétfőt is pihenőnapnak a gyerekek (szerdán utaztak el). Szerintem simán megéri nekik pár óra buszozás egy szabadnapért. Meg még talán buli is nekik, hogy jól belekeveredtek a sűrűjébe. Bezzeg a szüleiknek... Az azért megnyugtató, hogy a hírek szerint van elég üzemanyag a buszban, nem fáznak, beszélgetnek, DVD-t néznek. Mondom én, hogy buli van.

A férjem meg zavargászna fel aludni, úgyis a fél éjszakát ébren töltöm Simi miatt. Hát, akkor meg nem mindegy?

Anyja lánya

Noémi második lett az iskolai nyelvtan-helyesírás versenyen. Pedig csak azért ment el, mert nem akart valami "osztálytáncolásban" részt venni. De az kötelező volt, ezért csak úgy tudott meglógni róla, ha megfelelő alibit szerez. A nyelvtan verseny annak tűnt, senki nem akadékoskodott miatta. Megírta, és csak az a lány (?) előzte meg (2,5 ponttal), aki már fél éve tanárral készül a versenyre. 

Mondjuk, nyereménye mindössze egy nyelvtan ötös, és egy szívélyes invitáció a pénteki nyelvtan szakkörre (a név nem biztos) a hetedik órában. Nincs a lehetőségtől túlzottan elragadtatva...

Nosztalgia képekben vol 3.

És van néhány olyan kép is, amin ketten vannak rajta. Íme!

Ölelős-szeretős

Egy ágyban az ellenséggel :-)

A kedvenc képem

Ádi "tojtája"

Alul apa van, de ő nem látszik

Ez igazán nem sok kép, így gondoltam, feldobom a bejegyzést néhány aranyköpéssel, amit a gyerkőcök "micimackós füzetében" őrzök. Jó, leginkább Noémitől vannak jópofa beszólások, ő nagyon hamar kezdett beszélni, és előrébb járt a nyelve, mint az esze :-).
No, akkor jöjjön néhány morzsa.

Noémi megmagyarázza (18 hónapos):
-Megsimogatom Apát, hogy ne legyen morgós.
-Rálépek a kutyus farkára, hogy ne ugasson.

Egyszer lehorzsolta a kezét, de nem vette észre, csak kézmosáskor, mikor fájt neki (3 évesen):
-Jaj, anya, van egy bibi a kezemen!
-Látom, valami lehorzsolta.
-Nem, lemosta a víz a bőrömet.

Szintén 3 évesen, egy náthás időszakban...
Tisztába kellett tennem Ádámot, mert bekakilt, miközben Noémi tájékozódott:
-Jó büdöset kakilt az Ádi, ugye?
-Bizony.
-De én nem érzem, mert nem én vagyok az anyukája.

Ugyanebben az időben a nagymamámnál. Bekente a száját szőlőzsírral, mire megkérdezte tőle az unokatesóm:
-Cserepes a szád, Noémi?
-Nem, szőlőzsíros.

4 évesen, mikor oviba került:
-Jó az ovi, csak kár, hogy tönkre tette az életemet.
-Miért?
-Mert nagyon korán kell reggel felkelni. (Valóban korán kellett, 3/4 6-kor).

Az első ovis köhögős betegség idején megkérdeztem tőle, hogy mikor köhög, nem birizgálja-e valami váladék, és közben mutattam magamon, hogy hol (a torkomnál). Mire ő:
-Nem birizgálja semmi a vállamat.

Az udvaron:
-Anya, ez milyen növény?
-Tyúkhúr.
-Ezen pengetnek a tyúkok?

És akkor Ádámtól is kettő, hogy ne maradjon ki.
Ő a "félrebeszéléseiről" volt híres:
-Add ide, Noémi, azt a kis labdát meg a "penészütőt" (teniszütőt), mert azzal szeretnék játszani!

Pécsre autózunk, hulla fáradt:
-Aludj már kisfiam, látom, hogy álmos vagy!
-Nem, anya, mert én "alhatatlan" vagyok!

Nosztalgia képekben vol 1.

Van nekem még két gyerekem Simin kívül, akikről méltatlanul kevés szó esik, kép még kevesebb. Meg van tiltva, hogy cenzúra nélkül pakoljak fel fotókat róluk, mert már egyáltalán nem cukik, édesek, aranyosak, hanem bénán néznek ki (mondják ők). Így időt és fáradságot nem sajnálva néztem át a családi fotólegendáriumot, hogy édes, cuki képeket leljek a nagyokról. Találtam. Sajnos, nem sokat, mert 4 évvel ezelőttig nem volt saját digitális fotómasinánk, így alig-alig van kép róluk :-( (hagyományos képeink vannak, de a blogba beragasztani sajnos nem lehet).
Igyekeztem időrendbe tenni a képeket, így az a leghelyesebb, ha Noémivel kezdem.

2000.05.20.

Nagyon komoly....

Tüdérlány

Nagyon komoly 2.

2006.09.01.

Nagyon komoly 3.

Félmosoly

Leszármazottaim

Nem sok blogot követek figyelemmel, de úgy tűnik, anyatársaim viszonylagos rendszerességgel adnak hírt csemetéik aktuális paramétereiről. Gondolom, egy rendes anya ezt csinálja, avagy a mami-blogoknak ez lehet az egyik fontos alapvetése. Azt nem tudom ígérni, hogy az összes gyerekről sokszor sokat fogok írni. Egyrészt, mert a nagyok már tényleg nagyok, nem változik a kiterjedésük semmilyen irányban túl intenzíven, tudnak járni, beszélni (jó Ádám rendesen raccsol, de ez mindegy), és minden egyéb alapképesség birtokában vannak. Másrészt, mert nem nagyon kívánok a lelkükbe taposni azzal, hogy mindent kitálalok róluk (erre különösen Noémi érzékeny, még képet se tehetek fel róla), főleg, hogy egyelőre nincs is tudomásuk arról, hogy a jó édesanyjuk blogot vezet. De ugye itt van nekünk Simon, aki még friss, ropogós, zsenge gyermek, napról napra változik, és még nem tud tiltakozni az ellen, hogy nagyközönség elé tárjam. Úgyhogy, őt fogom leginkább tálcán kínálni, annál is inkább, mert itthon vagyok vele, és minden, ami velem történik, az gyakorlatilag vele is történik.

Azért az aktuális alapadatokat megadom, így lehet a későbbiekben is -kis fejszámolással- következtetni, hogy melyik gyerekem épp milyen idős, hányadikba jár stb.

Noémi, 2000. 05. 20., hetedikes, magas, vékony, szőke, szemüveges, okos, táncol, zongorázik, olvas (mindig). Jó gyerek.

Ádám, 2002. 06. 12., negyedikes, átlagos magasságú és testalkatú, barna, okos (matematikus), karatézik és gyógytesire jár (Ez már nagyon személyes infó, ugye?). Jó gyerek.

Simon, 2012. 05. 21., 4 hónapos és 1 napos, 6700 g (az itthoni mérleggel mérve) és hatvanvalahány centi, jelenleg már majdnem kopasz, néha forog, ügyesen játszik a kezeivel, nyálzik, eszik, alszik, kakál (az összes tudománya közül ebben a legjobb) és csak ritkán sír. Jó gyerek.

Láthatóan 3 jó gyerekem van, mindenkinek ilyeneket kívánok. Az nem biztos, hogy ők minden gyereknek ilyen anyát kívánnak, mint amilyen én vagyok. 

Vagyunk még ugye mi ketten a férjemmel, így adjuk ki családilag a "csillagos ötös"-t, de magunkról aztán végképp nem akarok titokzatos információkat megadni, legyen elég annyi, hogy:  

Apa és Anya, még nem annyira öreg (hogy bevállalta a 3. gyereket is) és nagyjából mindenben átlagos. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Apa az átlagosnál sokkal jobb APA...