Showtime

És nekiláttam...

Kedden minden erőmet összeszedve elkezdtem kikapálni a gazt az utcafronti udvarrészről. Bevallom, először ásni szerettem volna, de tudtam, hogy arra teljességgel képtelen lennék, mert annyira gazos a talaj, hogy csak egy legalább 80 kilós ember tudja lenyomni az ásót benne. Szóval nekiálltam kapálni, mert azt hittem, én azt azért tudok. Hát de nem ilyen földben! Az lett a vége, hogy gyakorlatilag a hátam mögül a fejem felett előrelendítve, minden erőmet beleadva vágtam a földbe a szerszámot, és kitéptem amit csak bírtam. Mert máshogy nem ment. A harmadik kapavágás után éreztem, hogy itt mégis inkább az ásó lenne a megfelelő célszerszám. Nagyjából 5-6 gyilkos sújtás után meg kellett állnom és pihennem egy kicsit, mert úgy éreztem, vállból kiszakad a karom. És ez így ment körülbelül minden 5-10. kapavágás után. Simike nagyon kedvesen, minden szaktudását bevetve hátráltatott segítette előre a munkafolyamatot, bár arra ügyelni minden egyes csapás előtt, nehogy kupán vágjam csórikámat, még inkább nehézkessé tette az amúgy is sok verejtéket követelő melót. Eddig is sejtettem, hogy a tarack minden bizonnyal az ördög találmánya (vagy ha mégsem, akkor az Isten a szúnyogokkal egyszerre teremtette, mert valami miatt a bögyében volt az ember), de ebben a keddi magányos kapa-party után egészen biztos vagyok.
A három bazi nagy bukszust nem bántottam, mert ásni nem volt erőm/kedvem/szaktudásom, és épp nem volt itthon kézigránátom, hogy egy kecses hajító mozdulattal, minden fáradozást nélkülözve kifordítsam őket a helyükből.

Azért csak sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. De csak este derült ki számomra, hogy gyakorlatilag tök feleslegesen dolgoztam, mert egy valamire való gyomirtó elvégezte volna helyettem a piszkos munkát, és a döglött gazakat kiásni /kikapálni klasszisokkal könnyebb lett volna. Ezt már buktam, de "szerencsére" van még egy kétszer ekkora terület, amin kipróbálhatom új tudományomat.
Szerdán és csütörtökön a három terhesség és két császármetszés által meggyötört hasfalam igencsak sajgón méltatlankodott a keddi, eszetlenül elvégzett kert munka miatt, folyamatos fájdalommal demonstrált a megterhelő munka ellen.

Pénteken összegereblyéztem a megszáradt gyomtengert. Már akkor éreztem, hogy itt valami bűzlik, mikor csak megközelítettem a munkaterületet. Gereblyézés közben azonban teljesen világossá vált, hogy minden bizonnyal a falu összes macskája hírét vette a frissen kapált macskavécének, mert olyan penetráns macskaszarszag (már elnézést, de erre nincs szofisztikáltabb kifejezés) terjengett, hogy a gyomrom is felfordult tőle. De a feladatot elvégeztem, és láttam, hogy nagyon-nagyon gyatrán teljesítettem, kapálásból tuti meghúztak volna az erre szakosodott tanintézményben. Biztosan szükség lesz még egy "pótkapálásra".

De valami elkezdődött, remélem, ez a kezdő lépés arra sarkallja majd családom többi tagját, hogy beszálljanak a melóba, és őszre már kész legyen a csodás előkertünk, ugyanis azt mondta a férjem, hogy legkésőbb szeptemberben megvásároljuk az új bútorainkat. Khm.. majd teszek róluk képet, ha lesznek...

Ez volna jobbról a gaztenger

Ugyanez a ház másik sarkától fotózva

Amikor azt hittem, mindent kikapáltam, amit csak ki lehet

Gereblyézés után. A ház mellett Dagi cicánk fekszik, nyilván alig várja, hogy eltűnjek a színről, hogy letesztelhesse a friss macskavécét, majd ennek hírét vigye a faluban. A disznó.

Gereblyézés után - közelebbről. Van még hová fejlődnöm a mezőgazdaság kapálás szakirányában

I'm alive!

Pedig akár a túlvilágról is írhatnám ezt a posztot, ha a kedves néni, aki ijedtében rám dudált, amikor én a zebrán haladtam át, esetleg nem vesz észre időben.

De most komolyan, mit kellett volna tennem? Én annak rendje és módja szerint körülnéztem, mielőtt leléptem volna a kijelölt gyalogátkelőhelyre, az út túloldalára történő átkelés szándékával. Miután megállapítottam, hogy balról semmi nem közelít, jobbról (tehát az úttest túlsó oldalán, ugye) viszont jön egy autó, de az még messze van, és biztosan meg fog állni, ha látja, hogy én a zebrán menetelek. Tudom, meggondolatlanul tettem kockára testem épségét, mikor erre gondoltam. Noha volt már néhány halálközeli élményem zebrán, én ezek ellenére is töretlenül bízom az autóvezetőkben. Abban, hogy esetleg betartják a KRESZ-t, vagyis megállnak, ha látják, hogy egy gyalogos megy/áll/van a zebrán. De mi van, ha mégsem látják? Mint ez a mai néni, aki felháborodva dudált rám, és mutogatott nekem, hogy vak vagyok-e, hogy nem látom, hogy ő jön. Láttam, persze, már akkor láttam, mikor ő még vagy 60 méterre volt a gyalogátkelőtől, csak arra nem számítottam, hogy esze ágában sincs megállni a zebra előtt, bármennyire is rajta tartózkodtam éppen.

Talán azt várta, hogy megállok, jobb kezemmel jobbról balra indított kecses ívű mozdulattal magam előtt jelzem, hogy lemondok a közúti közlekedés szabálya értelmében engem megillető elsőbbségről? De én nem akartam lemondani erről, mert pont azért építették két hétig az utat, zebrástul, korlátostul, mindenestül, hogy az ember lányának ne kelljen az úttest szélén szobrozva állni, és közben idegrohamot elszenvedni minden egyes nap, látva, hogy az autóbusz, amivel hazautazni szándékozott, elindul, mert egyetlen autós sem áll meg vagy két percig, hogy ő (és megannyi sorstársa) átjuthasson a buszpályaudvarra. Mert bizony, kérem, évtizedek hosszú harca után a múlt héten felavattuk a gyalogátkelőt, ami a környék legforgalmasabb közútján segít átjutni a gyalogszerrel közlekedő halandóknak (és itt a halandót sajnos a szó legszorosabb értelmében tessék venni), hogy élve - és szabályosan - átkelhessenek a buszpályaudvarra, ahonnan a környék összes távolsági busza indul.

Bevallom amúgy, ha felmerül bennem a gondolat, hogy esetleg nem áll meg a nő, esküszöm, megállok az út közepén és elengedem. De tényleg nem gondoltam, hogy nem vesz észre... Én kérek elnézést.

Voilá

...és egy jól megérdemelt elkészített és elfogyasztott kávé után újra itt vagyok. A kávét a férjem készítette, és tényleg annyira jó lett, hogy nem akartam veszni hagyni belőle az utolsó pár cseppet sem, így egy laza mozdulattal végigborítottam az arcomon és a ruhámon azt a fél kortyot, amit a végére tartogattam. Hát így. Hiába telt el egy bő hónap az utolsó jelentkezésem óta, semmivel nem lettem ügyesebb.

Be kell valljam, nemcsak blogot nem írtam, hanem a szívemnek-lelkemnek kedves állandóan olvasott blogokat is hanyagoltam, így pont annyira nem tudom, kivel mi történt mostanában, mint ahogyan más sincs képben a családi életünk folyásával. Pedig azért történt egy s más, de mindenre már nem emlékszem.

Jelentem, a fáradtság falát még nem másztam meg, viszont egy csomó dolgot simán elengedtemhanyagoltam, gondoltam, ez bizonyosan segít majd, hogy ne legyek annyira nyomi. Úgyhogy most sokkal kevesebbet vasalok, persze, ez nem azt jelenti, hogy vasalatlanul teszem el a ruhákat, hanem csak annyit, hogy egy hét helyett akár két-három hétig is várják, hogy valaki (én) kivasalja őket, ergo nem egy, hanem egyszerre általában két darab, ember magasságú ruhahalom vár a kivégzésre. Sokkal depresszívebb látványt nyújt amúgy, mint amikor csak egy volt belőle. A mosogatással ugyanez a helyzet, bár ehhez jelentős mértékben hozzájárul az is, hogy elromlott a mosogatógépünk, és még nem volt érkezésünk megjavíttatni. Van tehát folyamatos piszkosedény-hegy a mosogatóban, viszont emiatt a család ifjabb és/vagy férfitagjai is szoktak mosogatni. Nem kell elsietni azt a javíttatást...
Mondjuk a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én ettől (a kevesebb vasalástól, takarítástól stb.) nem lettem boldogabb, bár biztosan azért, mert ebben sem vagyok trendi. Mostanában többször jött velem szembe egyes mamás internetes csoportokban, meg csak úgy a világhálón, hogy nem baj, ha kupi van, meg nem főzünk, nem mosunk. Hiszen teljesen természetes, hogy mindenhol van legalább egy kupis polc/szekrény/szoba/sőt lakás, ezzel mindenki így van, jól van ez így. Annyira, hogy szinte egymásra licitálnak a nők, hogy ki mennyire gázul vezeti a háztartását. Ezekbe én nem szoktam beleszólni, mert szerintem én elég öreg vagyok már, és zavar, hogy kosz van, meg vasalatlan hegyek meg ilyesmi, és nem érzem magam felmenthetőnek a főzés-mosás-takarítás (vasalás...) alól, csak mert például dolgozom és van három gyerekem.

Ténylegesen rákaptam az aliexpressről rendelgetésre. Jó, nem nagy tételben, mert maximum havi 15 dollárt engedek magamnak költeni (áprilisban még nem jártam arra). Vettem pár fülbevalót (említettem már, hogy fülbevaló-fetisizmusban szenvedek?), karkötőt meg egy szandált. És alig lőttem mellé. Az egyik fülbevaló  mondjuk elég durva, mert a vállamig lóg, azt tuti nem fogom hordani, pedig szép, a szandál pedig picit keskeny (olyan széles lábam van, mind Donald kacsának), még nem döntöttem el, hogy hordható-e így, vagy elajándékozzam. Ja, és rendeltem két telefontokot az új telefonomhoz. Ja, nincs is új telefonom. Jó, hát úgy volt, hogy februárban veszünk, mert épp akciós volt az, amilyet szeretnék. De márciusra halasztottuk, mert a férjem még kedvezőbb ajánlatot talált (cégen belül), de arról még nincs hír, pedig maholnap május van. Mindenesetre rendeltem két tokot, egyenként 2-2 dollár értékben, hogy ha mégse jönne össze a telefon, ne veszítsek sokat, még szerencse.

Végre eleget tettem egy régi ígéretemnek. Már nagyon nyomta a lelkiismeretem, de hétről hétre elfelejtettem odaadni a KBCS nagylányának a saját tulajdonát képező, de nyár óta nálam táborozó pendrive-ját (hogy kik a KBCS, arról nosztalgiabejegyzés olvasható itt,  és itt , meg itt is , ugyanitt képek is vannak a fent említett adathordozóról másolva), pedig már augusztus óta ígérgetem. Szilveszterkor még a frász is rám jött , mert épp itt voltak, és visszakérte, én meg nem találtam hirtelen. Pedig tudtam, hogy hol kellene lennie, csak a férjem szépen rendet rakott* a családi íróasztalon ( =gyorsan, hirtelen mozdulatokkal minden mozdíthatót belesöpört egy papírszatyorba, szilveszter lévén vendégeket vártunk, és hát rendnek kell lenni), és a pendrive-nak csak a hűlt helyét találtam. Aztán persze meglett, mégpedig a nagy rajztábla alatt, ahová a szilveszteri, takarítási szándékkal elkövetett hirtelen mozdulat penderítette. De meglett, mert el se veszett, csak tök ideg voltam, hogy hol van.

Átéltem egy áprilisi telet, hát ez borzalom. Rettenetes, hogy április közepén (inkább már a vége felé) reggel télikabátban és bakancsban kell munkába mennem, mert mínusz 2 °C van. Őrület.

Jaj, és olyat láttam, mint még soha. Valamelyik nap leszállt az udvarunkban egy vércse -gondolom, csak az lehetett -, és a szemem láttára fogyasztott el valami más, tollas jószágot. Ez azért különösen érdekes, mert hiába lakunk falun, azért ornitológiai szempontból cseppet sem frekventált helyen élünk, errefelé a természetes madárpopulációt nagyjából a veréb, a vadgerle és a feketerigó alkotja. Mondjuk az idén megint raktak fészket az erkélyen a házi rozsdafarkúink, télen egy-két széncinkét is láttunk, de a legextrémebb madárkaland eddig egy fakopáncs felbukkanása volt a fűzfánkon. Ha lenne egy normális fényképezőgépünk  tudnék fotózni, készítettem volna fényképeket is, amiket persze így is csináltam, de nem látszik rajuk semmi. Vagyis egy madár igen, de olyan kevéssé felismerhető, hogy ha azt mondanám, hogy flamingó, azt is elhinné bárki.

Mindent elmondtam? Valaki kíváncsi még valamire?
Indulok blogokat olvasni, remélem, mások szorgalmasabbak voltak nálam.


* A múltkor mindannyian közös családi takarításon vettünk részt, erre Simikém megjegyezte:
 - Anya, miért takarítunk? Ma is vendégek jönnek?
 - Kisfiam, nem csak akkor takarítunk, hogy ha vendégek jönnek.
 - Jó, de leginkább akkor.

Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.

Hogyan lettem vállalkozó?

Úgy, hogy egyszerűen egy majom vagyok.

Annak ellenére lettem újra vállalkozó másodállásban, hogy egyszer már voltam, még a pályám hajnalán, mikor egy külföldi munka miatt "kiváltottam az ipart". Az volt az első és egyetlen külföldi munkám, pedig mindenki tudja, hogy akkoriban, mintegy 20 esztendővel ezelőtt, konduktorként külföldön egy hónap alatt az itthoni fizetés 3-szorosát is meg lehetett keresni. Hogy most mi a helyzet, nem tudom. Szóval jelentkeztem, a munka feltétele az volt, hogy az ember lánya számlaképes legyen, és mivel épp nem volt egy valamire való sikeres vállalkozás a közelemben, ami számlázott volna helyettem (igen, nem volt feltétel, hogy személy szerint én adjak számlát), így vállalkozó lettem. Akkora pofára esés lett a vége, hogy a) elvette a kedvem a külföldi munkáktól mindörökre, és megfogadtam, hogy én aztán soha többé így aztán soha nem gazdagodtam meg, b) vissza is adtam a vállalkozói igazolványomat és megfogadtam, hogy én aztán soha többé.

Akkor mégis miért?
Mert akkora egy marha  kivételesen hiszékeny és jószívű vagyok. Az egész annyi, hogy tavaly tanév végén felhívták a mi falunkban székelő református EGYMI-ből az ovit (= a munkahelyemet), hogy nincs-e egy szabad kapacitással rendelkező konduktorunk, mert nekik egyáltalán semmilyen nincs. Viszont van egy kisgyerek a szintén református, és szintén a mi falunkban lévő oviban, akinek heti 2 óra konduktív fejlesztésre volna szüksége. Én meg elvállaltam, holott van egy másik másodállásom (ez nem ilyen számlás, hanem sima, bérszámfejtett), de hát semmiből se tart ugye heti kétszer, munka előtt még dolgozni egy kicsit. És a lényeg, hogy nekem azt mondták, hogy nekik sokkal egyszerűbb, ha tudok számlát adni, és ha ügyes vagyok, én is sokkal jobban járok, mintha bérszámfejtenék a fizetésemet. Én meg kiváltottam ezt a vackot, hogy nekik könnyebb legyen. Hát normális vagyok én? Mert amúgy nem, nem vagyok ügyes, és ha a mostani katyvaszt nem is nézzük, amibe kerültem, akkor is kétlem, hogy nekem ez annyira nagyon meg fogja érni. Mert sima állami bruttó órabérért dolgozom, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag fillérre ugyanannyi, mint a pedagógusbérem. Én nem ismerem a törvényes kiskapukat, a többit meg pláne nem, nem vagyok dörzsölt és pofátlan sem, hogy irreális árakat kérjek a munkámért (pedig azt tanultam most utoljára a főiskolán, hogy igenis el kell hinnünk magunkról, hogy a tudásunk sokat ér), úgyhogy én teljesen boldog leszek, ha az idei évet úgy fogom zárni, hogy annyi marad a zsebemben, mint amennyiért amúgy dolgozom.

Ja, és persze a másik másodállásom*  munkáltatója hallani sem akar a számlaadásról, mert neki meg úgy könnyebb, hogy bérszámfejt nekünk, pedig lehet, hogy ha az is számlás lenne, még meg is érné ez az egész cirkusz. Mondjuk lehet is könnyebb neki, mert az még hagyján, hogy a januári fizetésemen ülnek, így, február közepe után, de még a decemberit se kaptam meg. Bezzeg, ha számláztam volna nekik, kénytelenek lettek volna utalni... Legszívesebben alá se írtam volna a munkaszerződést, de annyira sajnálom a gyereket (előtte egy évig totál ellátatlan volt, mert nem volt embere a sulinak, hogy fejlessze), hogy nem volt szívem nemet mondani. Most meg bosszankodom, hogy dolgozom, de kvázi ingyen. Azért csak kifizetnek egyszer, végtére is eddig mindig megtették.


*Pont ugyanez a szituáció: felkeresték az ovit, hogy tudnánk-e vállalni egy szomszéd faluban élő gyerek fejlesztését heti 10 órában. Végül négyen vállaltuk, mert máshogy nem ment a főállás mellett, de nekik így is megfelelt.

Majdnem tökéletes

Tegnap nem kellett mennem a másodállás-oviba, és az volt benne a különösen jó, hogy már előző nap telefonált az anyuka, hogy kár fáradnom, úgyis beteg a csemete, nem lesz bent. Ennek azért örültem felettéb, mert a múltkor pont bementem és ugye nem igazán volt ott a gyerek, én meg vártam 20 percet a 45 perces órámból, mikor is felhívtam a mátert, hogy hát akkor várjak-e tovább. Most meg előre tudtam tervezni egy szabad fél délelőttöt. Negyed nyolckor elvonult a család, én pedig takarítottam, pakoltam, mosogattam, mostam, tiszta ruhákat szedtem le. Negyed 11-kor, mikor indulnom kellett, egy rendes lakást hagytam magam mögött, és ettől nagyon elégedett lettem magammal. (Ennél egy picit csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha nem 1 óra alatt értem volna az oviba, de azért ne akarjak már mindent, ugyebár.)

És most újra átértékeltem magamban az én munkámat/hivatásomat/állásomat, és komolyan nem tudom, hogy megéri-e nekem ez a két másodállás. Anyagilag mondjuk igen, mert ugye itt a három gyerek, és pedagógusfizetés, és lassan a legnagyobb tovább tanul, és az egyetem nem olcsó, meg a cipő sem (Noémi például egyből két párat kapott szombaton), szóval pénzügyileg jól jön a plusz pénz. De az, hogy a gyerekek oviba, iskolába szállítása szinte kizárólag a férjem gondja, meg, hogy sokszor nincs időm hétköznapokon semmire, ami a háztartást illeti, hogy egyébről már ne is beszéljek (pl. a blogírás, höhö...), hát ez igen csak elgondolkodtató. Egyelőre az anyagiak picit fontosabbak, úgyhogy maradnak a plusz órák, pedig olyan jók azok a napok, amikor van elég időm mindenre, sőt, még marad is.

Meghallgattatott

Dolgozom ugye a főállásomban, az oviban, és még két mellékállásban is, heti 3 napon. Tegnap reggel annyira, de annyira nem volt kedvem elmenni a mellékoviba, hogy azon rimánkodtam magamban, bárcsak elmaradna az órám, bárcsak elmaradna az órám sőt, tulajdonképpen a mai és a holnapi órák elmaradásáért is folyamatosan fohászkodtam, és már láttam magam előtt a gyerkőcök anyukáinak az sms-eit, hogy jaj, bocs, de ma sajnos...  Így aztán ötpercenként néztem a telefonomat, hogy elolvashassam az értesítést: beteg a gyerekem, elmarad az órám. Sajnos, értesítés nem jött, így a -11°C-ban nekiindultam a közel 2 km-es túrának. Odaértem, ahol bociszemekkel néztek az óvónénik, hogy mit keresek én ott, hiszen beteg a gyerekem és az anyuka hogyhogy nem szólt nekem, hát nincs is oviban. Na, megmondom őszintén, nem az volt a első gondolatom, hogy mennyire szeret az Isten, hogy meghallgatta a kérésemet, és elmarad az órám, hanem (szégyellem nagyon, de így volt) olyan dühös lettem, mint a pinty. Ennek ellenére, mikor felhívtam az anyukát, hogy mi van, elnézést kért, és simán mondtam neki, hogy semmi baj, mert hát előfordul az ilyen. És valóban előfordul, úgyhogy mérgelődve indultam a munkahelyemre.

Majd' megfagytam útközben, de a hideg miatt gondoltam, hogy ez igazán természetes. De a 26°C-os oviban sem engedtem fel, úgyhogy megkértem gyanútlan kolléganőmet, hogy precízen mérje már meg a testhőmérsékletemet a 14ezer forintos professzionális homloklázmérőnkkel. 38,8 °C. Juhéééé! Többszöri újramérés után, 38,8 - 39,9 °C között ugrándozó hővel hazahozott az egyik igen kedves kolléganőm, sőt a mai napra nyertem magamnak egy rehabilitációs napot a tavalyról áthozott szabadságaim terhére.

Engem nem nagyon szokott a magas láz se leverni a lábamról, de estefelé, mikor már több órája voltam eléggé lázas, a szervezetem kezdte megelégelni, és elkezdett fájni a fejem, meg kompletten az egész ember. Tartottam magam ugyanis a legújabb lázcsillapítási trendhez (amit én kábé mindig így is csináltam a gyerekeknél is), miszerint addig nem csillapítunk mesterségesen lázat, amíg az ember nincs a láztól marha rosszul, mert a láz jó, nem ellenség, szépen legyőzi a betegséget. Az egész délután végigfetrengése után egy Neocitrant elfogyasztottam, hátha segít, bár se náthára, se influenzára utaló tüneteim nem voltak, de mindegy. Szóval Simit megfürdettem, lefektettem és elaludtam. Nyilván a gyerek is, mert mikor 11 körül felébredtem átöltözni, mert tiszta víz volt a pizsamám az izzadtságtól, szépen szuszogott.

Reggel mindenki elpályázott itthonról, én a biztonság kedvéért betettem egy adag ruhát a mosógépbe, mert hát igazán pihentető így mosni, hogy az automata masina csinálja, és megígértem a munkahelyemen, hogy ezt a napot ha törik, ha szakad magamra és a pihenésre fogom szánni. Elvégre gyakorlatilag soha nem vagyok beteg, de tényleg nem, úgyhogy 10-15 évente 1 nap igazán jár nekem is. Nem állt szándékomban kikelni az ágyból egész nap, gigantikus alvás-olvasás-filmnézés-alvás-olvasás-filmnézést terveztem. Meg a ruhák kiteregetését, természetesen. Egészen 9 óra 5 percig élveztem is a magányt, a csendet és a lustálkodást regenerálódást, mikor is a telefon berregése derékba törte az egészet. Az oviból hívtak, hogy Simi sír és fáj a füle, fekszik, nincs jól. Hát bakker, komolyan, tényleg ezt érdemlem??? Elzarándokoltam a gyerekért, tényleg sírt, biztos fájt is a füle. A fülfájás sajnos a járóképességét is negatívan befolyásolta, így kis megszakításokkal hazáig cipeltem. Potom másfél kilométerről beszélünk (jó, nem volt annyi, mert a csúszós részeken letettem, de 1 km tuti volt), meg egy 16 kilós, overállba öltöztetett gyerekről, úgyhogy mire hazaértem leszakadtak a karjaim, kiköptem a tüdőmet és úgy fájt a hasam, hogy csak na. Egy kis Nurofentől a gyerek fájdalmai megszűntek, vidám, mint egy kismókus, ennek ellenére elviszem ma orvoshoz.

Én amúgy jól vagyok. A betegség úgy gondolta, hogy semmi értelme kitörnie rajtam, úgyse tudnék vele foglalkozni, így ma már nem vagyok lázas sem, de még csak hőemelkedésem sincs. Viszont holnap is itthon leszek a beteg gyerekkel, így a holnapi órám is elmarad.

Minden kívánságom így teljesüljön???

Loholok egész héten

De tényleg, gyakorlatilag olldötájm, és a loholás a szó szoros értelmében futást jelent, nem holmi andalgást, de nem ám. Mert van nekem egy munkahelyem, ahová heti ötször szépen bejárok dolgozni, meg van két mellékállásom, két különböző helyszínen, ami heti háromszori elfoglaltságot jelent főállás előtt vagy után, az attól függ. Természetesen időre megyek, természetesen gyalogszerrel, természetesen mindig rohanok.

És emellett az a legnagyobb bajom, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok trendi, mert zavar, hogy eközben (ti. az állandó rohanás közben) a ház is szalad. Mert amúgy meg bizonyos csoportokban (ilyen internetes "klubok") folyton azt olvasom, hogy egymásra licitálnak az emberek (nők, háziasszonyok, anyák), hogy kinél van nagyobb kupleráj, kinek nagyobb vasalni való halom a hálószobájában, ki nem pucolt már egy éve ablakot ésatöbbi. Hát bevallom, én is beálltam a sorba, de úgy, hogy én iszonyatosan szégyellem, hogy néha tényleg embernyi méretű a mosott de még ki nem vasalt ruhahalom, meg a mosogatógép ellenére  néha sokszor dugig van  a mosogató, meg napokig van a szárítón a megszáradt ruha, meg ki tudja, mikor töröltem port, és nem tudok minden este frissen főzött vacsorát tenni az asztalra (mert mindig tele van pakolva mindenféle vacakkal). Szerintem ez igenis probléma, mert nekem mondjuk lenne igényem egy rendben tartott házra, ahol tisztaság és csudarend van, de egyedül képtelen vagyok rá. Azt is tudom, hogy vannak alternatív lehetőségek, például heti-kétheti rendszerességgel felbukkanó takarítónő, meg kajarendelés, meg vannak vasalócégek is*.

 De ebben valahogy olyan vaskalapos vagyok, hogy az ilyen hétköznapi dolgokat meg kell tudnia oldani egy valamire való háziasszonynak. Ebből is látszik, hogy nem vagyok valamire való háziasszony, mert nem tudom megoldani. Vagyis biztos vagyok valamire való, csak még nem jöttem rá, mire. Vasalni pont szeretek, de eszméletlen sok időt elvesz, sokan vagyunk, na. A takarítás meg... Szerintem anyagilag beleférne, hogy kéthetente valaki eljöjjön és egy kicsit összekapja a házat. Csak hát ugye kéthetente pont kevés, hogy egy öt ember által használt házat kitakarítsunk. Meg van nagyon közeli hozzátartozóm, aki másoknál takarít, és nekem meg leégne a képemről a bőr, ha nem magam takarítanék ő pedig megtudná (márpedig megtudná). Az is igaz egyébként, hogy akkor is leég a bőr a képemről, ha valaki csak úgy beállít hozzánk, és kupi van. Márpedig kupi van, és akkor jön a kérdés, hogy az-e a nagyobb égés, ha valaki más takarít/pakol de rend van, vagy én, és nincs (mert ugye én nem csinálom).

Persze tudom, hogy ez a "női munka-férfi munka" felállás rég nincs így, hiszen a hagyományos családmodell is megszűnt, miszerint apa pénzt keres, anya családot és háztartást igazgat. Én dolgozom, mellette csak a háztartásunkat kellene menedzselnem, a gyerekek hurcolásának nagyobbik része a férjemre hárul, ugyanis neki van hozzá képessége (tud vezetni, nekem csak jogsim van) és járműve (szolgálati autó, nekem meg csak a saját futóműveim). Én csak heti párszor hozom-viszem Simit oviba, és a gyerek itthoni szórakoztatását is ő végzi általában.

Így aztán állandó lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy milyen tevékenységgel melyik háztartási munkától veszem el az időt. Például gondoltam arra, hogy ha a férjem mondjuk minden héten egyszer altatná Simit, akkor én az alatt az idő alatt tudnék vasalni. Mert így egyébként olvasok(!!!)**, amíg a kislámpa fényénél álomba nem szenderül a legkisebb - meg nagyon gyakran én is, hiába a jó könyv. Vagy például most is, mikor blogot írok, tüsténkedhetnék egy portörlő ronggyal, vagy a már említett vasalóval a kezemben.

Megyek is!


* Meg lehetnének egyéni feladatai a tízentúliaknak, hogy segítsenek szegény, agyongyötört anyjukon. Nincs nekik, és ez az én hibám, tudom, pedig nem is kerülne annyiba, mint egy takarítónő.
**Tegnap fejeztem be Frederik Backmantól az Itt járt Britt-Marie-t. Aki még nem olvasta, sürgősen tegye meg, kihagyhatatlan!

Sétálunk, sétálunk

Már tavaly is feltűnt, mivel a férjem megszűnt állandó, vagyis inkább heti néhányszori sofőröm lenni, és lett másodállásom is, hogy elképesztően sokat megyek. Az idénre beütemeztem egy másik másodállást (nem az én ötletem volt), ahová szintén gyalogszerrel jutok el, úgyhogy most még a tavalyinál is többet megyek. Meg tömegközlekedem is, de azt most hagyjuk. Na de tényleg? Vagy csak én érzem így, és mivel állandóan a feladatokban fuldoklom, valamire fognom kell, hogy miért nem végzek soha semmivel és mivel mostanában megint nem sportolok, ezzel kívántam megnyugtatni a lelkiismeretemet.? Utánajártam. Virtuálisan persze, nem gyalog.

Manapság nagy divat a mindenféle dolgokat ellenőrző applikáció az okostelefonokon. Sok ismerősömnek van lépésszámláló, kilométer számláló, pulzusmérő, stb. a telefonján. Nekem mondjuk pont nincs okostelefonom (nem, mintha nem lehetne, csak egyelőre nem szeretnék, tudom, naaagyon gáz vagyok), így aztán vettem a fáradságot, beütöttem az általam gyalogszerrel bejárt útvonalakat a gúglmepszbe, és meg is tudtam mindent. Végül átlagot számoltam: vettem a napokat külön, hogy mikor mennyit megyek a legrosszabb esetben (vagyis, ha a férjem pl. nem visz el véletlenül reggel dolgozni) és a legjobb esetben (ha véletlenül elvisz), és a legkedvezőbb és legkedvezőtlenebb hetek átlagából számolva az jött ki, hogy hetente 19,75, azaz nagyjából 20 km-t gyalogolok. (Megjegyzem, hogy ebben a tanévben legkedvezőbb hét eddig egyszer volt, legkedvezőtlenebb több is, általában viszont "közepesen kedvezőtlen" heteim vannak.) Ez havi szinten körülbelül 80 km, ami 5 km/h átlagsebességgel számolva heti 3,95, havi 14,4 óra. És mondom, ez csak a gyaloglás, az az idő, amit a HÉV-en és a buszon, valamint várakozással töltök, nincs benne. Szerintem nagyon nagyvonalúan bánok az időmmel, nem csoda, hogy sose jutok a teendőim végére.

Amúgy picit megbántam, hogy ilyen komoly számolgatásokba bocsátkoztam, mert most még jobban irigylem a férjemet, aki beül a kapu előtt a szép, nagy céges személygépkocsijába és nem hogy havi 80 km-t, de talán 0,8 km-t se gyalogol, tömegközlekedni pedig aztán pláne nem szokott.


És miért gyalogolok ennyit? Mert messze lakunk a buszmegállótól (1 km), messze van tőlünk az ovi (1,4 km), messze van a másik ovi, ahová hetente kétszer járok egy kisfiúhoz fejlesztésre (1,8 km), a másik kisfiú, aki hetente egyszer fejlesztődik általam, szintén messze lakik a HÉV-től (1,5 km) és a bolt is messze van tőlünk (1,1 km).

Kéne vennem két nordic walkig botot, és máris hivatalosan is sportolásnak nyilváníthatnám a munkába járást :D!

Hát ez kész, anyagi összeomlás elé nézünk

Mert tovább böngésztem ezt a vásáros kínai oldalt. Most épp azon gondolkodom, hogy a) vegyek-e varrógépet, vagy b) javíttassam meg a nagymamám régi, de kiváló gyártmányú masináját, mert olyan fantasztikus anyagokat láttam, hogy kedvem támadt varrni. Mondjuk táskákat, vagy csak ilyen itthoni dekorációkat, mint például asztalterítő, függöny, ilyesmi. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy varrni nemigen tudok, csak úgy simán egyenesen, de majd megtanulok. Ha lesz anyagom, amin megtanuljak :D. És hát az asztalterítőt pont egyenesen kell varrni, nem?

És komplett keresztszemes készletek is vannak.

Meg gyöngyök mindenféle színben és formában.

És papírszalvéták meg rizspapírok decoupage-hoz (vagy dekupázshoz, esetleg szalvétatechnikához?).

Szerintem a legjobb az lesz, ha soha többet nem nézek rá erre az oldalra. Még jó, hogy elképesztő önuralommal rendelkezem, ha vásárlásról van szó. Magyarul: olyan zsugori vagyok, mint egy mit tudom én, micsoda :D.

Ja, és az ágyneműk botrányosan drágák!

Felfedeztem a netes vásárlást?

Ajjajaj...

Eddig jellemzően nem rendeltem internetről, csak végső kétségbeesésemben akkor, ha a) sehol nem találtam jobbat (árban vagy minőségben) annál, amit a világhálón láttam, b) nem volt időm/lehetőségem valódi boltba menni, c) nem tudtam megoldani a választott holmi hazaszállítását, vagyis végső kétségbeesésemben :).

Ma viszont odatévedtem a világhírű online kínai piacra, a bizonyos @express-re. Már máskor is odapillantottam, ma azonban elkezdtem céltudatosan böngészni. Táskát kerestem. Találtam. Rengeteget, csodaszépeket, teljesen jó áron. És akkor elkezdtem nézelődni, csak úgy. Mondjuk a (manapság ugyan nem létező, de valaha szívesen űzött) hobbijaim kellékei nagyságrendekkel kevesebbe kerülnek ott, mint itthon a mindenféle kreatív- és kézimunkaboltokban. Gondolok például nagy szerelmem, a keresztszemes hímzés alapanyagaira (fonalak, vásznak), vagy kötőfonalakra. Tavaly például csináltam ilyen sálakat:

Kép

kép

Ezekhez a falusi kreatív boltban sok pénzért vásároltam fonalat, kábé a fele-kétharmada lenne Kínából. Idén karácsonyra is pici keresztszemes dolgokat szeretnék készíteni a barátainknak, bár ahogy láttam, időt nem árulnak ezen az oldalon sem, se sok, se kevés pénzért, ez mondjuk kár.

Szóval most azon gondolkodom, hogy rendelni kellene, mert megérné. Annyira erős a kísértés, hogy feltettem egy sok tagból álló fórumon a kérdést, hogy rendeljek-e. Egybehangzó igennel biztattak a hölgyek az eltévelyedésre, úgyhogy minden bizonnyal el is csábulok hamarosan.

Ajjajaj...

Itt a vége

Eltelt a nyár, magával vitt hét hétnyi, azaz 35 nap szabadságot, mindezt úgy, hogy tegnap, a szabadságom első napján hajnali negyed 4-kor keltem, mert utaztunk Olaszországba. Még a szünet előtt akartam írni egy bakancslistát a nyári szünetre, mert az mostanában annyira trendi, hogy mindenki olyat ír. Időhiány miatt lemondtam róla, de a fejemben azért megvolt a terv, és próbáltam magam ahhoz tartani. Voltak sikerek és kudarcok is.

Kudarcok
1.) Nem lettem 55 kiló. Igaz, semmit nem tettem érte, az egész fogyókúrámat felfüggesztettem a nyárra. Nem mozogtam egyáltalán semmit (így az a tervem, hogy szobortestet faragok magamból, szintén nem sikerült), mindenfélét ettem minden mennyiségben. Viszont nem híztam vissza, olyan 58 kg vagyok, úgyhogy egyáltalán nem vagyok elkeseredve.
2.) Nem vezettem. Az volt a tervem, hogy veszek néhány újrakezdő órát, és szeptembertől majd autóval járok dolgozni. Nem, mintha tömegközlekedéssel nem volna elérhető a munkahelyem, de az idő, amit utazással töltök, az azért nagyon sok. Autóval 7-10 perc a házunktól az ovi, tömegközlekedve ugyanez 55 perc (csak a buszmegállóig kábé 10 percet gyalogolok). Szent elhatározásom volt a vezetés, de a férjem mondta, hogy a sógorom kölcsönkérte az autónkat, és én úgy vettem ki a szavaiból (persze ez nem biztos), hogy hosszabb időre kellene neki. Így aztán lemondtam a terveimről, nem vettem órákat, ha úgyse fogok vezetni, csak kidobott pénz lett volna.
3.) Nem keresztszemeztem. Pedig annyira akartam, előkerestem a régi megkezdett képeimet, de egyetlen öltést sem böktem.
4.) Nem pakoltam ki a "fenti fürdőszobát", ami még nem fürdőszoba, de az lesz. Most lomtár, és ki akartam pucolni, de sajnos nem rendeltünk konténert és nem vettünk könyvespolcot, így nem volt hely hová tenni a lomokat.
5.) Nem szedtem ki a cuccot a konyhaszekrényből és nem engedtem le a hűtőt.
6.) Nem vettünk függönyt a dolgozószoba ablakaira. 
7.) Nem csináltam közös programot a férjemmel. Azt hiszem, egyszer mentünk el moziba a nyáron, és ennyi. Pedig olyan jó lett volna, volt is 3 napunk, mikor egy gyerek se volt itthon, akár el is mehettünk volna, de nem tettük. Majd jövőre jobban megszervezem.

Sikerek
1.) Majdnem az összes pakolós tervem megvalósult. Kirámoltam a fürdőszobát, a lépcsőalját, a földszinti és az emeleti gardróbot és a kamrát. Bevákuumzsákoztam több tíz kiló használaton kívüli ("kifogyott") ruhámat és mindenféle holmikat.
2.) Igaz, hogy csak egyszer, de elmentünk Simivel nagy budapesti tömegközlekedős és játszóterezős körútra. 
3.) Sokat olvastam. Igaz, hogy leginkább skandináv krimiket (Jo Nesbo Harry Hole-sorozatát), pedig megfogadtam, hogy a nyáron azt nem fogok, aztán mégis.

Holnap újra dolgozni megyek. Új tanév, új gyerekek, új kollégák. És persze régiek is. Ilyenkor mindig van egy kis szívdobogásom, hogy vajon hogy fogunk belerázódni, meddig tart majd ki a nyáron felhalmozott pihenés és úgy egyáltalán hogy birkózom meg az egésszel. Remélem, legalább annyira jól, mint az előzőekben.

Nézem az olimpiát

De férfiasan bevallom, nem való nekem. Ez rosszabb, mint egy thriller, komolyan. Csukott szemmel és befogott füllel izgulom végig a sorsdöntő pillanatokat, már amikor egyáltalán ki merem dugni az orromat a dolgozószobából. Milyen jó, hogy csak négyévente kell ezt végigcsinálnia az embernek.
Hajrá magyarok!

Picit tartok attól, ha esetleg mégis elnyerné kicsiny hazánk a 2024-es olimpia rendezési jogát, hát akkor mi lenne itt nálunk, a faluban? Túl közel vagyunk a fővároshoz, biztos nem tudnék dolgozni menni. Micsoda szerencse, hogy pedagógusként nem kell ilyeneken előre törnöm a fejem, mert az ötkarikás időszakban mindig pont szabin vagyok. Juhé!

Lehull a lepel

Arról amivé (akivé?) lettem.

Az elmúlt posztokban közzétett képek alapján igaztalan vádakkal illettek, melyek szerint nem rendelkezem túlsúllyal, illetve egyenesen hazudósnak tituláltak a testemmel kapcsolatban. Lássuk akkor a tényeket.

Ahonnan indultam
2016. 01. 01-jén 67,9 kg voltam a 163 cm-es testalacsonyságomhoz. Ez a testtömeg már - az amúgy igen tág határok között mozgó - BMI szerint is a túlsúlyos tartományba esett (25,6). Ez volt minden eddigi súlyhisztim legsúlyosabbikának alapja, annyira, hogy kőkeményen elhatároztam: lefogyok. Megmondom őszintén, nem igazán hittem magamban, itt a blogon is többször írtam már arról, hogy nekiláttam a (legújabb) fogyókúrámnak. Aztán 2-3-4 hét után feladtam. Most viszont nem, de annyira nem, hogy egyenesen az 55 kg elérését tűztem célul magam elé, ami annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy úgy voltam vele, ha nem sikerül, majd arra fogom, hogy elégtelen volt a célkitűzésem.

Amit csináltam, és amit nem
Ettem. Eleinte nagyon kemény szénhidrátmegvonás mellett éltem, nem volt fehér liszt, cukor, rizs, krumpli. Egyetlen megkötésem volt csak, ha valami ünnepség van (ovis vagy itthoni), akkor nem csinálok hülyét magamból, eszem és iszom, amit a többiek.
Mozogtam. Olykor-olykor. Szégyellem nagyon, de a mozgásra igen nehezen vettem rá magam (és az utóbbi hetekben megint elhanyagoltam, ejnye-bejnye). Sajnos a világ lustáinak táborát erősítem, így addig húztam-halasztottam a megmozdulást, amíg csak lehet. Végül, mikor elértem a 60 kg-t, belevágtam. Halálos volt. Pedig tényleg csak a nyugger programot nyomtam mindenből, mégis a tüdőmet majd' kiköptem, és 10 perc mozgástól egész nap 200 volt a pulzusom. A hulahoppozás nagyon bejött, bár a testemre gyakorolt kizárólagos hatását nem látom, igaz, majdnem egyszerre kezdtem el ezt meg még 1-2 fészbúkos kihívást, úgyhogy szerintem azért. Belevágtam ugyanis egy plank nevű, mindenhol eszméletlenül reklámozott testvarázsló csodagyakorlatba.

Ezt csináltam minden nap

Nem tudom, mennyivel lettem feszesebb, de az biztos, hogy az első napokban tényleg majd' meghaltam attól a pár másodperctől is, utána viszont semmi gondom nem volt se lett könnyebb, és a végén kis híján ottmaradtam a szőnyegen, annyira nehéz volt. Mindkét könyököm teljesen tönkrement, a hónap végére gyakorlatilag nem volt rajtuk bőr, mert lenyúzta a szőnyeg.
Rátaláltam Péntek Enikőre és beleszerettem elkezdtem tornázni a youtube-os videóira, ezzel kezdtem . Majdnem belepusztultam, kétpercenként pihentem három percet, pedig akkor már vagy egy hónapja aktívan mozogtam: szintén P. Enikő rövid videóira vonaglottam naponta 20-25 percet, szigorúan a négy fal között, mert a család rekeszizomlázat kapott volna, ha meglátja szánalmas vergődésemet. Szóval inkább váltottam egy kissé könnyebb videóra. Büszkén mondhatom, hogy egy hónap után már pihenés nélkül végig tudtam csinálni a bemelegítést. 
Csak halkan és fejemre hamut hintve mondom, hogy a tornázást megint elhanyagoltam, pedig megfogadtam, hogy a szabadságom alatt majd nyomom ezerrel. Na, pont nem.

Ahová eljutottam
A legutóbbi (múlt heti) mérlegelés alapján 56,5 kg vagyok (voltam), tehát már közel a cél! A BMI-m most 21,3, ez bőven a normál tartományban van. Ha ennyi maradnék, az se lenne baj, mert már most is jól érzem magam a bőrömben. Nem gondolom, hogy bármi gond is volna az alakommal, bár egy kicsit azért lehetnék izmosabb, de ez csak rajtam múlik. Felöltözve egészen jól nézek ki, fürdőruhában mondjuk nem annyira, de az nem baj, életem nagy részét úgysem bikiniben flangálva töltöm, világ csúfjára.
A ruhaméretem 42-esről (de volt 44-es nadrágom is vááááá) 38-arsa csökkent, sőt, a jó nagy méretezésű C&A-s farmerek közül egy-két 36-os is jó rám.
A változást mindenki észrevette, de igaza volt a tesómnak pár hónapja , mikor azt mondta, hogy 10 kiló után feltűnő a súlyvesztés. Amint elhagytam a bűvös 10-est, sorra jegyezték meg az ismerőseim, hogy milyen vékony lettem. Még a húgom is mondta, hogy sokkal jobban nézek ki, mint ezelőtt. Nem, nem jól, csak jobban, mint 10 kilóval nehezebben. Ő ilyen szigorú, ha az ember testéről van szó, nem tehet róla, ő 47 kg. A 47-ről tehet, csak arról nem, hogy ilyen szigorúan veszi a testméreteimet.
Amúgy igaza van a tesómnak, nem vagyok vékony, csak az eddigi bálnatesthez képest. Simán csak normális az alakom: csak egy picit nagy a fenekem és csak egy picit  vastagok a combjaim, nem pedig nagyon.

Ami még hátra van
Nagyjából 1,5 kg eltüntetése magamról. A diétát folytatom, bár bevallom őszintén, hogy a nyár kezdete óta szinte nem volt bűntelen napom: csoki, süti, fagyi, jégkrém, tészta - szóval minden tiltott dolog lecsúszott már a torkomon. Egyelőre még nem látszik, úgyhogy most nagyon vissza kell fognom magam, nehogy visszahízzak.
Picit meg kellene nyomnom a mozgást is. Egyre többször játszom el a futás gondolatával, de egyelőre nem vesztettem el a józan eszem, és nem kezdtem el fejvesztve rohangálni faluszerte. Pedig egy csomó ismerősöm fut, fiatal és idősebb egyaránt. Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog?

Amire rájöttem
1.) Az emberi test formálható. Még az enyém is, pedig nem hittem volna.
2.) Az, hogy ki mikor néz ki jól, nem a kilók számától függ. Még emlékszem, mikor Noémivel terhes lettem, és 3 hét alatt 53-ról 57 kg-ra híztam - tehát gyakorlatilag pont úgy néztem ki, mint most -, mindenki szörnyülködött, hogy soha még nem voltam ennyire kövér. Szóval, csak viszonyítás kérdése, hogy az 57 kg-s nő akkor kövér vagy sovány.
3.) Ha fogysz, akkor mindenhonnan fogysz. Az összes, de tényleg az összes "eredeti" ruhám nagy rám, mondjuk talán a zoknijaimat, a sapkáimat és a sálakat kivéve. Az, hogy a nadrágok, pólók, blúzok, szoknyák, ruhák lógnak rajtam, az 2-3 ruhaméret csökkenése miatt egyáltalán nem ért váratlanul. De a bugyijaim is nagyok, és - sajnos - a melltartóimat is kisebbekre kell cserélnem. Ez picit azért elszomorít. Ja, és az a durva, hogy a cipőimből is kifogytam! Persze, nem a fűzős tornacsukákról beszélek, hanem a közel 12 kilóval ezelőtti testtel kitaposott, amúgy szűk alkalmi cipőimről, amik, ha picit jobban szaporázom, szépen lerepülnek a lábamról. Nagyon sokba kerül az új ruhatár, mert voltam olyan hülye elkeseredett tavaly nyár elején, a sokadik sikertelen fogyókúrám után, hogy az összes 40-esnél kisebb méretű ruhámat elajándékoztam, mert azt gondoltam, ezek a büdös életben nem lesznek már jók rám. De tényleg mindet, egy szoknya menekült meg, ami véletlenül a kabátok közé volt akasztva. Még szerencse.
4.) Az ember arca is lefogy. Ez csak azért rossz, mert kifogyott a zsír a pofazacskóimból, és lett egy csomó új ráncom. Ez azért nem annyira jó.

És akkor az ígért kép. Most kérek elnézést mindenkitől, de nincs igazi előtte-utána fotóm. Egyrészt, mert sose csinálok, mikor belekezdek egy-egy fogyókúrába, és most se gondoltam, hogy tényleg sikerülni fog. De azért találtam egyet, ami majdnem a januári valóságot tükrözi. A kép a tavalyelőtti nyaraláson készült, amikor olyan 63-64 kg körül voltam. Úgyhogy ehhez tessék még hozzászámolni 4-5 kilót!!! Amúgy van karácsonyi kép is, csak ott sötét farmerben vagyok és egy sötétkék blúzban, úgyhogy nem látszanak a hurkáim. Az "utána" rész biztos ismerős, egy nyaralásos képből vágtam ki. Íme:

Szemmel látható a különbség

Azért vagyok szomorú....

Hát basszus, az elmúlt napok olyan idegi megterhelést jelentettek számomra, hogy komolyan eljátszottam a másik városba/országba/bolygóra költözés gondolatával. Semmi, de semmi jó nem történt velem, és a történést most hangsúlyoznám, mert nem akarok az olyan közhelyekre gondolni, hogy de hát van gyönyörű családod 3 gyerekkel és egy férjjel, meg van 7 macskád és ezek már eleve a boldogság netovábbját jelentik minden épeszű ember számára. És nincs is már 7 macskám, de erről majd később. Most azonban hosszú-hosszú panaszposzt következik. Csak erős idegzetűeknek.

És akkor a szomor-okok szépen, sorban, szerintem fontosságiban, de lehet, hogy nem.
1.) Öreg vagyok és csúnya. Az a baj ezzel az öregedéssel, hogy nem szépen lassan történik, hanem úgy, hogy lefekszik az ember lánya fiatalo(sa)n és öregen ébred. És közben persze nem telik el száz év, mint a mesében, hanem csak egy éjszaka. Nem tudom, más is van-e vele így, de én nehezen teszem túl magam azon, hogy 5 éve, mikor Simivel terhes voltam, az égvilágon senki nem akarta elhinni, hogy 35 éves vagyok, még a 30-at is erős túlzásnak érezték, és minden álszerénység nélkül, tényleg nem néztem ki öregnek. Nem voltak ráncaim, nem volt ősz hajszálam, maximum 2-3 db (ezen a fodrász is mindig csodálkozott), és úgy egyáltalán, az egész összhatás mínusz 10 évet jelentett.
Erre most mi van? A legeslegszörnyűbb a két hosszanti ránc az orromtól az államig, de vannak vízszintesek a homlokomon és a sok hunyorítás miatt két kicsi a szemöldökeim között. Persze mindannyian jól láthatóak. Annyira, hogy ijedtemben elkezdtem antiédzsing krémet használni, de szerintem ezzel már jól elkéstem, mert korábban kellett volna, de ha az ember nem néz ki öregnek, akkor nem is gondolja, hogy valaha egyáltalán öregképű lesz. Pedig lesz. Holnapra mindenki megöregszik. És az is baj, hogy a fogyás sem tesz jót a ráncaimnak, és én legelőször az arcomból fogyok, szerintem most is lement róla vagy két kiló.
És mikor szerdán a férjem elvitte a faluban lakó munkatársát dolgozni, és egy ideig együtt utaztunk, mert engem is elvitt munkába, innen tudom, hogy a munkatárs egy ragyogóan fiatal, szép, szőke illatos anyuka, na akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire gáz is vagyok már, és a férjem, akivel pontosan egyidősek vagyunk ilyen nőket (is) lát egész nap. Persze öreg, kövér, rondákat is, de ez az én helyzetemben nem vigasztal. A férjem, akivel ugye pontosan egyidősek vagyunk, de ő tényleg fiatalabbnak néz ki a koránál, mert nincs ránca, és úgy egy az egyben nem néz ki "mindjártnegyvennek", na jó, hát közelről látszik, hogy őszül a haja, de az meg nem baj. Eddig olyan jó volt, hogy mindig ugyannyiadik szülinapunkat ünnepeltük, de most éreztem először, hogy jobban mutatnánk egymás mellett, ha én egy ötössel fiatalabb lennék, mert akkor nem néznék ki egy ötössel idősebbnek nála.
Szomorú dolgok ezek, na. Azért remélem, lesz elég időm, hogy hozzászokjak a ráncaimhoz, és évtizedeken át büszkén viseljem őket. Csak most még nem bírom.

2.) Hétfőtől elmegy a gyógypedagógiai asszisztensünk. Pedig annyira jó volt, hogy mindig voltunk elegen, de most újra az lesz, hogy ott a 9 gyerek és ketten leszünk (maximum hárman), és meg fogjuk oldani, igen, de vége a jó kis sétáknak, játszóterezéseknek. Tegnap is elmentünk HÉV-vel (mert a közlekedés a heti téma) egy közeli város duna-parti játszóterére, tök jó volt. Annyit dolgoztam már emberhiányban, hogy megmondom őszintén, nagyon félek, bár tudom, hogy meg fogjuk tudni csinálni, és túl fogjuk élni, csak tudom azt is, mi vár rám. Nehéz lesz.

3.) Veszekedtem anyukámmal. Nagyon. Szerintem mondjuk teljesen igazam volt (és az a hihetetlen, hogy szerinte is), de akkor is szégyellem, főleg, hogy kiabáltam vele, ahogy egy gyereknek nem kellene az anyjával. Az van, hogy lement Pécsre a tesómékhoz. Ez önmagában nem probléma, de az, hogy itt lakunk egymás mellett, és nem szól, hogy elutazik egy hétre, és ez nem először történik meg, na az irtó nagy gáz. Mert együtt él a 80 éves nagymamámmal (aki nem mindig be/kiszámítható) és a nagybátyámmal, aki 2 éve kapta a második sztrókját, és azóta nem önellátó. Ha anyu elmegy itthonról, én nézek rájuk, vásárolok/főzök nekik. Már ha tudom, hogy kell vennem/főznöm valamit. Erre megyek át tegnap, hogy vigyek anyunak gyógyszert, mert hallottam, hogy köhög, csak előző nap elfelejtettem vinni, erre közli a mamám, hogy lement Pécsre már tegnap.
Ráadásul azért is ideges lettem, mert péntekenként mindig ő hozza el Simit az oviból, mert csak 5 után érnék oda érte, de ha nincs itthon, az se baj, mert a férjem el tudja hozni, viszont ezt meg kell beszélni előre. Csak kiderült, hogy tegnap nevelés nélküli munkanap volt az oviban, amire én nem kértem ügyeletet, mert anyuval megbeszéltük, hogy tud vigyázni a gyerekre. Jó, hát megoldottam ezt is, mert hála Istennek érettségi szünet van a nagyoknak, és tudtak egymásra vigyázni, de akkor is. Amúgy már így utólag nem akkora gáz, de tegnapelőtt nagyon ideges voltam, de leginkább amiatt, hogy szó nélkül elment, hát komolyan, azt nem bírom felfogni, főleg, hogy többször kértem, ne csinálja ezt velem, erre dehogy nem. Mindegy.

4.) Nincs barátnőm. Jó, hát nem vagyok 20 éves srác, akinek természetes, hogy ez a legnagyobb gondja, de azért na. Komolyan, nincs egy ember, akivel beszélgetni tudnék, főleg, mikor ennyire fos napjaim vannak, és olyan jó lenne kibeszélni/bőgni magamból valakinek. A férjemnek nem szeretek vinnyogni, ő úgyis csak annyit mond, hogy "nem vagy öreg és ronda" (ezt mondjuk csak és kizárólag akkor mondja, ha emiatt rossz a  kedvem, magától sose, ez is szar egyébként), a többi dologra meg nem szól semmit. Csütörtökön is itt ültem mellette fél 11-ig, de dolgozott, így inkább felmentem a szobába és ott bőgtem, nem akartam megzavarni.
Annyira jó lenne néha valakivel beszélgetni nem itthon, hanem valahol. Vagy legalább a férjemmel, de ő nem annyira beszédes, meg hát férfi, és nem érti, mire ez a sok panaszkodás, meg kell oldani a problémákat, nem nyígni rajtuk. Hát igaza van. Akar valaki a barátnőm lenni?

5.) Lőttek a hétvégémnek (fizikai oldala a dolognak). A férjem "borhétvégére" ment Tállyára a barátaival/ismerőseivel. Ide engem is meghívtak, de a) nem szeretem a bort, de ez nem nagy baj, mert nem muszáj inni, csak b) anyukám két hete is egy egész hétvégére vigyázott a gyerekekre, amíg Cserkeszőlőn voltunk, így nem volt képem megkérni, hogy megint vigyázzon rájuk, mert nem leszünk itthon. De azért úgy gondoltam magamban, hogy ha a férjem elment 3 napra borozgatni, akkor én kiveszem magamnak a szombat délutánt, és elmegyek csavarogni. Jó, hát igazából vásárolni szerettem volna, mert bár fogalmam sincs, mibe került ez a Tállya a férjemnek (szállás, kaja, útiköltség -az mondjuk talán semmibe-, "borköltség", egyéb programok), de én belőttem magamnak úgy 5ezer Ft-ot, hogy annyiért veszek magamnak valamit (gondolom, azért ennél nem kerül kevesebbe a férjem kiruccanása). 1-2 új felsőt, esetleg egy parfümöt (annyira mellbe vágott a szerdai illatos kolléganő, hogy és is szeretnék egy "igazi" illatot, nem Rexona dezodort, csak annyira zsugori vagyok...) gondoltam beszerezni. Az is bosszant, hogy a múltkor voltam a C&A-ban és csodaszép ruhákat láttam, de olyan szépeket, hogy vérzett a szívem otthagyni őket. De mivel köztudottan sóher vagyok, ha magamról van szó, így kértem a férjemet, hogy légyszi, légyszi, légyszi, nyomtassa ki a "spáros szupersopp" kártyához járó 25%-os kupont, de hiába könyörögtem többször is, elengedte a kérésemet a füle mellett, így nem vettem semmit magamnak. És annyi pénzért, amennyi az eredeti áruk, nem is fogok.
Szóval, lőttek a hétvégémnek, mert a 3-as pontban említett okok miatt nincs senki, aki vigyázna Simire, amíg én boldogan vásárolok magamnak 5.000 Ft értékben. Pedig napok óta tervezgettem, még az interneten is keresgéltem, hogy hol mit mennyiért, annyira beleéltem magam, hogy nehezen szedtem össze Andit a földről a pofára esés után. Így aztán átszerveztem a programot: orbitális vasaló partyt fogok tartani magamnak, meg boltba megyek, főzök, takarítok, mosok, csak most 2 napon keresztül, mert holnap se megyünk sehová. Hát juhéééé!

6.) Borhétvége (lelki oldala a dolognak). Nélkülem, ami saját választásom volt, de akkor is. Egyszerűen nincs képem ennyiszer megkérni anyukámat, hogy vigyázzon a gyerekekre, anyósomat pláne nem akarom ilyesmivel terhelni (apósom is elment amúgy a férjemmel, szóval őt hatványozottan nem mertem kérni), így lemondtam róla. De nagyon nehéz ám a szívem miatta, mert tudom, hogy miről maradok le, mert 2 hete annyira jó volt gyerekek nélkül lenni 2 napig 7 év után, hogy el se tudom mondani. Tényleg kell az embernek néha, még ha hétévente, akkor is. És eddig is irigyeltem a férjemet a hétvégi kiruccanásai miatt, de ezentúl még inkább enni fog a fene, ha wellness, vagy bármilyen kimozdulásra megy, hogy bezzeg neki milyen jó. Gond nélkül szögre akasztja a családot, nem kell napokig szervezkednie, félve kuncsorogni valakinél, a nemet mondás rémével a szemei előtt, hogy ugyan már, el tudja-e vállalni a kölköket, mert elmenne. Hanem mondja, hogy akkor ezen vagy azon a hétvégén nem lesz itthon, de mivel én itthon vagyok mindig, semmi gond. Egy anya erre való. Nem is tudja, mennyire jó dolga van, én mondjuk sejtettem, de csak 2 hete döbbentem rá igazán, hogy baromira el van kényeztetve a Jóistentől. Engem nyilván nem szeret ennyire. Ezért is akartam kárpótlásul magamnak a vásárolgatást, hogy nekem is legyen valami jó, de nekem nem lesz. Ami nem nagy változás az eddigiekhez képest, mert mindig így van: ha a férjem nincs itthon, én itthon vagyok, de  most kivételesen nem így szerettem volna. Szegény én, brühühü...

7.) A macskák. Pont csütörtökön írtam a leendő gazdiknak, hogy minden a legnagyobb rendben, jövő szombaton lehet jönni a macsekokért, erre tegnap a férjem kivasalta az egyiket az autóval, egy másik meg eltűnt. Tiszta gáz. Most megtanultam, hogy többet soha, de soha nem fogok odaígérni cicát senkinek, bár mondtam, hogy kicsik és kint vannak és semmi sem biztos emiatt, de akkor is rosszul érzem magam. Meg hát sajnálom is őket, na.

Röviden ennyi. Szép hétvégét mindenkinek! Most megyek, mert 3 perc múlva lejár a mosógép, addig le kell szednem a száraz ruhát, utána irány a bolt.

Hiába hétvége

ha az ember rémet álmodik, 6-kor ébred, ha kell, ha nem. Én ma például hevesen szívdobogva riadtam fel álmomból, és nagyon örültem, hogy álom volt. Mert Simikém valahogy egy kismacskát vitt a vízóraaknánkhoz, és én meg akartam menteni. A macskát. Belenéztem az aknába, és vagy 10 kismacska pillogott vissza rám, akinek a mi ivartalanított Cirmi cicánk volt az anyja. Csoda, hogy ezek után nem tudtam visszaaludni?

Gasztronómiai túlkapásaim

Az ember egy bizonyos sütés-főzéssel eltöltött idő után hajlamos azt hinni, hogy ő tud főzni/sütni. Ez a gasztronómiához való személyes vonzódás, tehetség, jártasság birtokában (vagy a birtoklás biztos tudatában) elkövetkezhet már akár az ember tinédzserkorában - például a tesómnál így volt -, vagy kicsit mintegy két évtizeddel későbbi időpontban is - erre magam vagyok az élő példa. Annak ellenére, hogy a való életben folyamatosan az ellenkezőjét bizonyítom.

Történt ugyanis mostanában, hogy akkora gyakorlatot szereztem a mindenféle csigák és tekercsek sütésében, hogy úgy gondoltam, én igenis tudok sütni. Csigát (diós, kakaós, fahéjas, mogyorós, pizzás kivitelben) mindenképpen, így aztán egy ezeknél egyszerűbb dolog, a nagy magyar gasztronómiai csoda, a bundáskenyér elkészítését tűztem ki célul magam elé, a napok alatt összegyűlt zsemlemaradványok eltüntetése okán. Mivel köztudottan amerikai konyhás házban élünk, nem a hagyományos bő olajban kisütőset, hanem a tepsis variációt kívántam létrehozni. Elolvastam vagy 6-8 receptet, amik kis különbséggel szinte ugyanúgy szóltak, egyetlen pontban volt jelentős eltérés. Az egyik tábor a tepsi aljára javasolt sütőpapírt tenni, míg a másik nem. Mivel mindkét társaság a végeredményt mennyei, ropogós ínyencfalatként jellemezte, sőt a képek és a recepteket véleményezők is ugyanezt sugallták, gondoltam, akkor tök mindegy, hogy tesz-e az ember lánya sütőpapírt a tepsibe avagy sem. Nem tettem, csak kiolajoztam, ahogy javasolták. A receptet pontról pontra követve, a sütési hőfokot betartva a javasolt sütési idő lejárta után azt hittem, megalkottam A bundáskenyeret. Már láttam magam előtt családom evés közbeni üdvözült arcát, miközben mégis kissé morcosan veszik tudomásul, hogy elfogyott a manna. Aztán kivettem a sütőből a tepsit, és tényleg jól nézett ki. Jó, hát nem volt annyira pirosas-barnás, és nem is simult olyan szép vízszintesen a tepsibe az egész, de nem volt annyira csúf. És akkor megpróbáltam kiszedni. És nem jött. Úgy leragadt az egész, mint annak a rendje, egy cseppet sem volt ropogós, viszont cserébe az összes olajat magába szívta (pedig nem is tettem alá sokat), sőt, olybá tűnt, mintha valaki még olyan két decit a tepsibe öntött volna a tudtom nélkül, úgyhogy tocsogott az egész. Mármint az a része, amit nagy nehezen mégis sikerült véső és kalapács segítségével felvakarnom az edény aljáról. A többit jelentős mennyiségű víz segítségével, mintegy 24 óra óra áztatás után, a kezemben fém dörzsiszivacs-maradványokkal és a bicepszemben kezdődő izomlázzal sikerült is eltávolítanom.

De megkóstolták. Azt mondták, annyira nem rossz. Viszont nagyon ronda. Ez mondjuk kóstolás nélkül is teljesen nyilvánvaló volt.

Hiába a bundás-malőr, nem hittem el, hogy ez nekem mégsem megy annyira. Így aztán tovább merészkedtem, úgy gondoltam, hogy az utóbbi időben szerzett csigasütési gyakorlatomból kifolyólagosan tudok akár vaníliás csigát is készíteni. Mert miért is ne tudnék? A tészta már csukott szemmel is megy (van egy tuti receptem), vaníliapudingot a hülye is tud csinálni, csak össze kell rakni a kettőt és kész. Receptet nem olvastam hozzá, a múltkor is mi lett belőle, ugye.

Arra gondoltam, hogy ha szépen megcsinálom a pudingot, keverek vele némi vajat, kihűtöm, akkor majd jól kenhető lesz, és megalkotom a vaníliás csigák királynőjét, én a konyhatündérkrampusz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Na mármost, a tészta hibátlanul sikerült, pöpecül ki is nyújtottam (a nyújtás a rémálmom, mindig rosszul sikerül, gyakorlat ide vagy oda). De a puding, amit még a hülye is... Hát ott kezdődött, hogy egyáltalán nem akart kellőképpen besűrűsödni, pedig a pudingoknak ez azért elég jellemző szokása. Simán lehetett látni már 2 perc után, hogy a pudingnak egyáltalán nem állszándékában összeállni, ennek ellenére én belelódítottam némi margarint, tovább rontva ezzel a sűrűsödési, és a későbbi dermedési folyamaton. És csak azért is rákentem, nehogy már kidobjak egy csomó pudingot, biztos jó lesz az. Hát, a tésztán szépen elkentem, de utána, hát jesszus... Feltekerés közben a kulimász csúszott előre a tésztán, a tekerés nem sikerült, mert a tészta meg a kencén csúszott szanaszét. Végül csak sikerült egy "csövet" formáznom az egész izéből, miközben már az ideg szétvetett, de nem adtam fel. A végeredmény egy gusztustalan hurka lett, amiből a puding nagy része a konyhakövön landolt, hiszen a felcsavarás következtében "letoltam" az egészet a tésztáról. A gusztustalan hurkát felvágtam szeletekre, ahogy kell, közben persze a maradék pudingot is sikeresen kinyomkorásztam belőle, szétjött az összes szelet, és a tepsiben próbáltam meg valahogyan csigaformára alakítani, mondanom sem kell, hogy teljesen sikertelenül. Rémséges lett a kinézete, de csak megsütöttem. 

Én most azt hiszem, hogy a csigaforma alapvetően a recepttel kódolódik a tésztába, vagy nem is tudom. Ugyanis olyan szabályos csigákat vettem ki a sütőből, mint a sicc. Igaz ugyan, hogy gyakorlatilag teljesen töltelékmentesek voltak, de szépek. Egy kis (na jó, inkább rengeteg) vaníliás porcukorral próbáltam enyhíteni a vaníliapuding hiányát, hát mit mondjak, azért nem sikerült maradéktalanul. Úgyhogy a család üres, porcukros csigát evett. Én pedig azóta is gondolkodom, hogyan lehetne tökéletesíteni a dolgot. Receptet még nem olvastam a témában.

Minden tavasszal ez van

Reggel azt hiszem, elaludtam, lever a víz (amúgy a minap tényleg elaludtam), aztán megnyugszom, hogy mégsem, csak korábban kel a nap, mert itt a tavasz.

Este meg nyugodtan csinálok bármit (például blogbejegyzést írok majdnem fél 6-kor), mert még világos van, ergo sok idő van még a vacsora-fürdetés-fektetés Bermuda-háromszögig, aztán ránézek az órára, és kiderül, hogy már rég neki kellett volna látni. Csak később nyugszik a nap, mert itt a tavasz.

Igyekszem belejönni.

Hova, hova, hovaaaa????

Karácsony után írtam, hogy megyünk a férjemmel egy hosszú hétvégére. Valahová, valamikor, karácsonyi ajándékként (meg mert kikönyörögtem tavaly, hogy menjünk el csak úgy, és megígérte és mégsem mentünk, namajdmost). 

Én azért (is) szeretnék menni, mert megérdemlem és amúgy sem tartom igazságosnak, hogy a férjemet viszi a cége, ráadásul a kolléganőim is wellnessezni és kikapcsolódni voltak az elmúlt hetekben végre igazán kettesben lehetnénk, lábat lógathatnánk, beszélgethetnénk, élményeket gyűjthetnénk az utókornak. Rengeteg szálláshelyet megnéztem, mert alapvetően én tényleg lábat szeretnék lógatni, szaunában ücsörögni, pezsegni a fürdőben és hasonlók. Néztem, néztem, és hát drágák ezek a dolgok, na. Kinek van szíve elkölteni 50-60 (vagy még ennél is több) ezer forintot egy hétvégére (plusz az utazás), mikor nyáron nagy külföldi nyaralásra készülünk családilag? Nem volna jobb inkább félretenni ezt a pénzt nyárra? Vagy a három gyerekre költeni, hát itt a tavasz, új ruhatár kell nekik, na ugye. Biztos, hogy menni szeretnék mindenáron? 

A férjem kérdezte, hogy milyen helyre mennék, mert azért már 20-30 ezer körül is lehet jó szállásokat találni panziókban, és hát az ár az nem mindegy, ugye, meg a SZÉP kártyáján is csak egy bizonyos összeg van. Igaza van, tényleg nem mindegy, úgyhogy a láblógatós wellnesst inkább nem is említettem. Most el kell döntenem (napokon belül), hogy olcsón megyünk panzióba, vagy inkább sztornózzuk az egészet. Végül is a panzió sem rossz, ketten lennénk, mehetnénk nagyokat sétálni. 

Csak azért írom ezt amúgy, mert megint kicsit irigy vagyok a férjemre, aki holnap megy csapatépítő tréningre Egerszalókra. (Egyébként remek helyek vannak Egerszalókon, onnan tudom, hogy mikor nézegettem a szállásokat, ez a hely is felmerült bennem, mint optimális lehetőség, de ide akkor már biztos nem megyünk.) Legutóbb októberben volt, és az akkori meg az azelőtti céges elvonulást figyelembe véve biztos megint valami sokcsillagos helyre mennek, kényeztető kúrára. Eddig minden alkalom után megjegyezte, hogy egyszer vissza kellene mennünk kettesben/családilag is az aktuális szállodába/wellnessközpontba, annyira jó a hely.

Így mondjuk lehet az asszonynak panziókat ajánlgatni, hahaha...

UPDATE: azért  elküldtem e-mailben a férjemnek néhány (kizárólag 50, de inkább 40 ezer Ft alatti) wellness-hétvégés ajánlatot, hátha valamelyik megtetszik neki. Igaz, nem válogattam, csak az árat néztem :-D.

Újra itt

innen

Új évszak indult ma (jó sok esővel), gondoltam, írok egy kicsit. Már hetek óta tervezem, de mindig közbejött valami. Leginkább az, hogy írás helyett újabban olvasok. Sokat. Az elmúlt két hónapban összesen 17 könyvet olvastam el, jelenleg kettőt olvasok párhuzamosan. Jó, nem valami nagy lélegzetvételű komoly művek, leginkább szórakoztató irodalom -rákattantam a skandináv krimikre. Hja, hogy ezek között vannak sorozatok? Azok a legveszélyesebbek, pillanatok alatt függővé tesznek, akkor is, ha mégoly csekély is a művészi értéke a könyvnek. 

Mindegy, a minap a facebookon (hol máshol) szembe jött velem valami jósolós profilelemzős játék. Igazság szerint egyből kettő is, amikben én természetesen nem hiszek, de azért na. Az első megkérdezte tőlem, hogy tudom-e melyik tárgyban vagyok tehetséges. Én persze nem tudtam, hát hol vagyok én már a (közép)iskolától. Halvány emlékképeim azért voltak, hogy mondjuk a kémia sosem volt az erősségem, meg matekból is csak olyan átlagos voltam, viszont a magyar nyelv-és irodalom berkeiben viszonylag otthonosan mozogtam. Gondoltam, csak megkérdezem én a fészbúkot, hogy hogyan elemzi a profilomat (profilképemet?), hátha csalókák már az emlékeim ennyi év távlatából, de nem! Ő is aszonta, hogy "irodalom". Nonono...  Nyilván az irodalomban való tehetség az előszobája annak, amit a következő idétlen játék pályaorientációs teszt alapján közölt velem a közösségi portál, mikor megkértem, mondja már meg, milyen hivatásra születtem? Ezt mondta, de szó szerint: SZERZŐ. Nagyon kreatív a vénád. sokáig tudsz koncentrálni és sok mesélni valód van a világ számára. Könyveid nagy sikert fognak aratni, mert az emberek szeretnek rád figyelni. Írásaid stílusa és a történeteid egycsapásra meghódítják a világot!

Az első mondat rögtön némi képzavart okozott nálam, miszerint nagyon kreatív a vénám. Biztos valami irodalomban kevésbé tehetséges ember fordította le a sztenderd szöveget (hacsak nem maga a google fordító), és első olvasatra azért furcsa volt. Mindenesetre túltettem magam a dolgon, és egy blogírásra felszólító, égre lángoló betűkkel írt jelként vettem az "üzenetet". Könyvet azért nem fogok írni, senki ne ijedjen meg!

Mondjuk van is miről írnom, sajnos sok dolog mellett úgy elmentem, mintha meg sem történt volna, de rengeteg történik épp most, úgyhogy igyekszem.