Alacsony elvárások?

Most hirtelen felindulásból gőztisztítókat nézegetek a világhálón. Több helyről hallottam már, hogy ezek mennyire remek szerkezetek, mert a háztartás összes mocskával úgy elbánnak, mint a pinty. Nekem folyamatos gondot jelent, hogy a  sütőt sikálnom kell, a gőztisztító állítólag ebben is profi. Ugyanúgy, mint a 10 éve használt járólap eredetileg bézs színű fugájának (megkérek mindenkit, ne kérdezze, hogy járólapot miért bézs színnel fugáztattunk) újrabézsesítésében.

Szóval nézegettem a gőztisztítókat (leginkább mondjuk az áruk érdekelt), és a kedves vásárlók véleményét is, melyet a megvásárolt gép használata után alkottak. Ezen megakadt a szemem (5 csillagot adott amúgy a vásárló a termékre):

A termék kiválasztásának fő szempontjai:

Takarításhoz segédeszközt kerestem, megfelelő ár-érték arány.

Előnyök

A korábbi hasonlóterméknél, jobb minőségű, nagyobb tartály és több tartozék.

Hátrányok

azt nyújtja amit vártam tőle

Kicsit fáj

Úgy látszik, technikailag nem vagyok eléggé felszerelt ahhoz, hogy a kedvenc drogérialáncomban embervásárlószámba vegyenek. Megdöbbenve tapasztaltam ugyanis néhány hete, hogy a *m-ben megszűnt az általam nagyon kedvelt kuponfüzet, helyette letölthető valamilyen applikáció az okostelefonomra, amivel kedvezményekhez juthatok. Na mármost, nekem nincs okostelefonom, nem anyagi vagy meggyőződésbeli okokból, egyszerűen csak nem szeretem az érintőképernyőt használni. Már a mostani telefonom vásárlásakor úgy kellett könyörögnöm az eladónak, hogy ezt a helyes kis nyomógombosat adja már el nekem, mert mindenáron érintőképernyőset akart rámsózni, mondván, hogy ilyet csak az öregek vagy a gyengénlátók vesznek. Meg én.

Szóval okostelefon hiányában nem tudom beváltani a sok vásárlással hűségesen gyűjtögetett pontjaimat. Mondjuk, nem is tudom, megéri-e egyáltalán, mert a kuponfüzet eddig 150 pontba került, amiben volt egy kupon, ami 10%-os engedményre jogosított a vásárlás végösszegéből, plusz egy csomó egyéb kedvezmény is volt benne. És ilyen végösszegi kedvezményes bonhoz 75 pontért külön is hozzá lehetett jutni. Most meg a 75-öst kompletten eltörölték, és a szorgalmasan kuporgatott pontjaimból 150-et kell áldoznom arra a nyamvadt 10%-os végösszegi kedvezményes cetlire, és minden további termékkedvezményt 5-10-15 pontért kaphatok meg. Mondjuk én pont nem, mert nincs mire töltenem az applikációt.

Most kicsit el vagyok szontyolodva, mert lehúzásnak érzem ezt az egész új rendszert, és akkor se veszek okostelefont, ha anélkül nem is engednek be az ajtón a drogériába. Bár a mostani telefonom lelke néha kilép a testéből és olyankor ideig-óráig használhatatlan, úgyhogy előbb-utóbb lesz nekem is. Addig viszont csak a kedvenc sajátmárkás termékekért fogok betérni, mert amúgy viszont nem olyan olcsó a *m, a lakótelepi drogéria sokkal pénztárcabarátabb.

Amúgy lehet, hogy túljárok az eszünkön, és letöltöm a tabletre az applikációt, csak hát milyen már egy kéttenyérnyi monstrummal bohóckodni?

Hát ez kész, anyagi összeomlás elé nézünk

Mert tovább böngésztem ezt a vásáros kínai oldalt. Most épp azon gondolkodom, hogy a) vegyek-e varrógépet, vagy b) javíttassam meg a nagymamám régi, de kiváló gyártmányú masináját, mert olyan fantasztikus anyagokat láttam, hogy kedvem támadt varrni. Mondjuk táskákat, vagy csak ilyen itthoni dekorációkat, mint például asztalterítő, függöny, ilyesmi. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy varrni nemigen tudok, csak úgy simán egyenesen, de majd megtanulok. Ha lesz anyagom, amin megtanuljak :D. És hát az asztalterítőt pont egyenesen kell varrni, nem?

És komplett keresztszemes készletek is vannak.

Meg gyöngyök mindenféle színben és formában.

És papírszalvéták meg rizspapírok decoupage-hoz (vagy dekupázshoz, esetleg szalvétatechnikához?).

Szerintem a legjobb az lesz, ha soha többet nem nézek rá erre az oldalra. Még jó, hogy elképesztő önuralommal rendelkezem, ha vásárlásról van szó. Magyarul: olyan zsugori vagyok, mint egy mit tudom én, micsoda :D.

Ja, és az ágyneműk botrányosan drágák!

Felfedeztem a netes vásárlást?

Ajjajaj...

Eddig jellemzően nem rendeltem internetről, csak végső kétségbeesésemben akkor, ha a) sehol nem találtam jobbat (árban vagy minőségben) annál, amit a világhálón láttam, b) nem volt időm/lehetőségem valódi boltba menni, c) nem tudtam megoldani a választott holmi hazaszállítását, vagyis végső kétségbeesésemben :).

Ma viszont odatévedtem a világhírű online kínai piacra, a bizonyos @express-re. Már máskor is odapillantottam, ma azonban elkezdtem céltudatosan böngészni. Táskát kerestem. Találtam. Rengeteget, csodaszépeket, teljesen jó áron. És akkor elkezdtem nézelődni, csak úgy. Mondjuk a (manapság ugyan nem létező, de valaha szívesen űzött) hobbijaim kellékei nagyságrendekkel kevesebbe kerülnek ott, mint itthon a mindenféle kreatív- és kézimunkaboltokban. Gondolok például nagy szerelmem, a keresztszemes hímzés alapanyagaira (fonalak, vásznak), vagy kötőfonalakra. Tavaly például csináltam ilyen sálakat:

Kép

kép

Ezekhez a falusi kreatív boltban sok pénzért vásároltam fonalat, kábé a fele-kétharmada lenne Kínából. Idén karácsonyra is pici keresztszemes dolgokat szeretnék készíteni a barátainknak, bár ahogy láttam, időt nem árulnak ezen az oldalon sem, se sok, se kevés pénzért, ez mondjuk kár.

Szóval most azon gondolkodom, hogy rendelni kellene, mert megérné. Annyira erős a kísértés, hogy feltettem egy sok tagból álló fórumon a kérdést, hogy rendeljek-e. Egybehangzó igennel biztattak a hölgyek az eltévelyedésre, úgyhogy minden bizonnyal el is csábulok hamarosan.

Ajjajaj...

Echte nyúlbéla

Én úgy vagyok a megmondással, hogy elméleti szinten fekete öves vagyok ebben a sportban. A való életben azonban a bármilyen megtörtént eset után tudom csak jól megmondani a magamét - magamnak. Mert ott és akkor nem kapok szikrát, az esemény hatására lebénulok, megnémulok és csak nézek (rosszabb esetben bólogatok is), mint egy félnótás.

Pont mint tegnap. Vásárolni voltam egy amúgy sem túl jó hírű, viszont a munkahelyem és az otthonom vonatkozásában gyakorlatilag az egyetlen, alig egy éve nyílt "nagyábécében". Noha alig lézengett 8-12 vevő az egész boltban, a csemegepultban mégsem volt eladó, aki a vevőket várta volna, de a közvetlenül mellette lévő hentes résznél sem. Ott is állt egy nő nagy magányosan, de kiderült úgy 2-3 perc után, hogy ő már a cuccot várta. Ami meg is érkezett egy óriási nejlonban: kb. 5 kilós kiszerelésű hús (talán valami disznó), amely zacskót az eladónő a vásárló szeme láttára felnyitott, a húsléből kivette a nagy dögöt, és levágott belőle - minden bizonnyal - annyit, amennyit a nő előirányozott számára. Majd megérkezett hozzám. Volt annyi időm nézelődni, hogy jó előre kiválasszam a megvásárolni kívánt felvágottakat: aszpikos pulyka, csemege karaj, meg talán valami sonka. Kedvesen megkérdezte, hogy mit adhat, én szintén kedvesen mondtam, hogy 15 dekát a csemege karajból. És akkor ő úgy ahogy volt, azzal a kesztyűvel, amivel fél perccel azelőtt még a mocskos húslében kotorászott, elvette nekem a felvágottat, lemérte és csinosan be is csomagolta. Én majdnem nyílt színi hányást követtem el, alig mertem megfogni a kívül is maszatos csomagot, és köszöntem szépen nem kértem mást.

Még percekig lődörögtem a boltban, hogy

a) visszaadjam-e az egészet a nőnek,

b) csak bedobjam az előre csomagoltak közé,

c) menjek a pénztárhoz, és ott gondoljam meg magam, hogy inkább nem kérem,

d) fizessem ki és hozzam haza.

Lehet tippelni... Pontosan: kifizettem, hazahoztam, majd odaadtam a macskának 15 deka karajt 400 Ft-ért. Mert pont annyira nem mertem odaadni a gyerekeimnek, mint ahogy nem mertem nem kérni sem. Pedig így utólag szerintem hülye voltam. Most már mindegy, majd legközelebb de az biztos, én ott többet nem veszek felvágottat.

Írjak-e listát az angyalkának?

Avagy a férjem tudni szeretné, mi a szívem vágya karácsonyi meglepetés gyanánt

Pont annyira nehéz ez a dolog, mint amikor a szülinapom volt, csak akkor legalább megadott három opciót, amiből választanom kellett (végül a biciklit választottam, meg is kaptam. Igaz, eddig egy centit sem mentem vele, de legalább van egy jó bringám.). Most viszont teljesen magamra vagyok hagyva a vágyaimmal, és nem is tudom, mit kérjek. Vagyis hát dehogynem, olyan listát tudnék írni, hogy egy A/0-s papír se lenne elegendő hozzá, de olyan "igazánamirenagyonvágyom" nincs. 

A konyhai dolgokat jó volna most is kerülni. Nem mintha nem örülnék egy-egy új gépnek, de mivel a konyhába leginkább csak muszájból járok, úgy gondolom, amennyibe egy új akármilyen konyhai eszköz kerül, abból mást is lehetne venni, aminek egy hangyányit azért jobban örülök.

Vegyük például a komplett haszontalanságokat első körben.

1.) Ékszerek

Nagyon szeretem a szép ékszereket, de a munkám miatt fülbevalón kívül mást nemigen hordok. És az a furcsa az egészben, hogy én az olcsó ékszereket szeretem... Sose vonzottak az ilyen-olyan arany nyakláncok, karperecek, gyémántgyűrűk, brillköves fülbevalók. Persze az ember mindig megcsodálja ezeket a kirakatban, de hogy én olyat fel is vegyek, hát az olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Ellenben halálosan bele tudok szeretni egy-egy valódi bizsuba. Gáz ugye? Pl. a múlt héten a Takkóban láttam egy kis virágos karkötőt, sokáig nézegettem, de 1.750 Ft-ba került (ha jól emlékszem) és annyi pénzt nem akartam érte adni. Vagy a c&a-ban már vagy 4 éve nézem a kis ezüst (színű) fülbevalót, amin egy kis golyó van spirál alakban dróttal "bekerítve", az is van vagy 1.500 Ft, de még nem vitt rá a lélek, hogy ennyi pénzt kiadjak egy bizsuért :-D. De a vásárokon látott üvegékszerek például teljesen elvarázsolnak, meg a swarovski kristályos fülbevalók. 4 éve járunk ugyanoda nyaralni, minden évben elhatározom, hogy idén biztos veszek egyet, mert anélkül tényleg nem lehet élni, hát annyit vettem magamnak, amennyit bárki más nekem.

2.) Parfümök

Szagfetisizmusom következtében igen érzékenyen reagálok mindenféle illatra (a szagokra még inkább), így gondosan ügyelek arra, hogy sose bűzölögjek. Egyetlen ultrakedvenc parfümöm volt, de sajnos már nem gyártják, brühühü... Persze, mivel márkás, hát ez sem olcsó, de soha nem vettem magamnak, mindig kaptam. Illetve nem mindig, hanem olykor-olykor, és akkor sokáig örültem, hogy van, de már sose lesz. Ilyen az én formám. Úgyhogy valami mást kellene keresni. Végül is van egy hasonló illat az AVON-nál, mikor akciós, szoktam is rendelni (1.500-ért), de teljes áron még sose vettem. Zsugori vénasszony vagyok.

A kedvenc

Ez hasonló, de sokkal-sokkal olcsóbb

3.) Könyvek

Na jó, most szívom vissza, hogy ez haszontalan ajándék, de hát nem lehet benne se főzni, nem tudom magamra se húzni, szóval értitek. Olvasni nagyon szeretek, könyvtárba járok, úgyhogy ezzel meg is van oldva a problémám. 

4.) Kellékek a szabadidős tevékenységeimhez

Mondjuk ehhez első körben szabadidőre volna szükségem. De ha valahonnan mégis sikerülne szerezni időt, akkor olyankor én gyöngyöt fűznék, keresztszemeznék és varrnék. Esetleg horgolnék vagy kötnék. Inkább horgolnék, csak azt a tudást még gyarapítanom kellene, mert igen hiányos a tudásom, de olyan csodákat lehet csinálni, hogy csak na, és én szeretnék olyanokat létrehozni. 

5.) Közös időtöltés a férjemmel

Ez lehet bármi: mozijegy, wellness-hétvége (hahaha...), tök ingyenes saját készítésű "menjünk együtt valahová"-kupon, ilyesmi.

És akkor lássuk a hasznos dolgokat.

Előre bocsátom, hogy a számomra hasznos dolgok sokkal drágábbak, mint a hasznavehetetlen hülyeségek. Így aztán soha, de tényleg soha nem kértem még ilyesmit, mert valóban drágák (tudom, valakinek egy 50-60 ezer forintos ajándék még nem a drága kategória, de nekem az). Igazából most is félve írom le, mert ha mégis ezek közül választ az angyal, akkor nagyon rosszul fogom magam érezni, hogy túl drága ajándékot kaptam. Én egyszerűen nem szeretek drága ajándékot kapni, mert tudom, hogy sose tudom viszonozni. És ez engem frusztrál, és nem szeretem magam rosszul érezni.

1.) Műszaki dolgok, hogy a hobbijaimat űzhessem

Nem sok hobbim van, de a blogírás például pont ilyen. Igazából nekem egy saját szerkentyűre volna szükségem, amin akkor pötyögök, amikor akarok. Nem akkor, amikor végre minden gyereket sikerült elzavarnom innen, vagy ha szabadságon vagyok és senki nincs itthon, vagy ha sikerült még éjfél előtt felébrednem Simi elaltatása után, és van agyam írni. Vagy ez lenne az enyém és a gyerekeké meg egy új. Annak legalább ők is örülnének.

Régi vágyam egy varrógép. Ha lenne, megtanulnék varrni és csinosan öltözködnék. Hahaha...

2.) Sporteszközök

Kéretik nem hangosan röhögni! Mondjuk már mindegy, ugye? Csak akkor azt ne áruljátok el, ha más is hallotta a felnyerítéseteket, hogy min röhögtök. Kösz.

Szóval ha hiszi bárki, ha nem, és akarok sportolni! De a legutolsó (februári) fellángolásom óta szinte folyamatosan fáj a csípőm, és nem merek. Az egyetlen dolog, ami nem fáj (mert bizonyos helyzetekben még a fekvés is kínszenvedés) az a biciklizés. És tudom, hogy most kaptam egy szuper biciklit, de azt esténként nem lehet használni, meg hideg is van. De egy szobabicikli minden problémámat megoldaná. Szerintem. Meg még hozzá egy fa hulahoppkarika, és akkor a derekam is vékonyabb lenne egyből. Már mondjuk ugye akkor, ha használnám is. 

Volt ilyen gondolatom is, hogy valamilyen bérlet sporttevékenység űzésére. De itt a faluban szinte semmi nincs. És ha jól meggondoljuk, egy fél év alatt "eltáncolja" az ember egy sporteszköz árát, sőt, ha nem heti kétszer akar menni, akkor hamarabb is. (Most mondjuk elgondolkodtam, hogy a fenti sorokat törlöm, mert ha egy angyal ezt elolvassa, és tojik nekem egy szobabiciklit, akkor muszáj lesz használnom. Nem tudom, hogy valóban akarom-e...)

3.) Ruhaneműk

Ez jöhet minden mennyiségben. Igaz, hogy baromi kommersz ajándék, és a férjem szüleitől kapott pénzből is biztosan azt fogok venni. De egy szép pulcsi, nadrág, szoknya, cipő (abból úgy is kevés van...), ing vagy blúz (ez a mániám, csak edzőcipőhöz annyira nem illik) szerintem el fog férni a szekrényemben.

4.) Tanfolyamok, amik a munkámhoz kellenek (vagyis nem kellenek, de kiegészíthetik a tudásomat)

Ezek a legdrágább dolgok, nem is írom le, csak megemlítem, hogy létezik ilyen.

 

Nagyjából ennyi jutott eszembe. Amúgy lehet ezt így komolyan venni? Mert szinte tényleg mindennek örülök, aminek nem, azt meg leírtam. Sőt, szerintem van egy csomó olyan dolog is, ami eszembe sem jutott, mégis ha megkapnám, akkor tudnám meg, hogy nahát, leginkább tényleg pont arra a valamire vágytam. 

Hány pár cipő kell egy nőnek?

Az idén sajnos sok cipőm pusztult el végkimerülésben, úgyhogy vásárolnom kellett néhányat. 

Tudni kell rólam, hogy elméletben megszállott cipőfetisiszta vagyok, de a gyakorlatba még nem ültettem át ezt a fajta vágykielégítést. Mondhatni, hogy irtó kevés cipőm van, az is csupa praktikus darab. És nagyon ritkán veszek újat, azt is csak leárazáson vagy eleve olcsón, és addig használok minden egyes darabot, amíg a szó legszorosabb értelmében le nem szakad a lábamról.

Na, gyorsan összeszámoltam, hogy mennyi cipőm van, íme:

• 2 pár vászon tornacsuka (tavasszal vettem őket, a kettő volt 3.000 Ft), az egyik az első felvétel után, a másik kb. a harmadik után szakadt el szinte teljesen. Azt hiszem, ezeket nem járásra tervezték. De akkor mire?
• 1 pár edzőcipő (sose edzek benne, a férjem miatt vettem -nem, ő sem edz benne, csak szereti, ha van edzőcipőm, mert neki több is van)
• 1 pár széttaposott bőr tornacsuka
• 1 pár kínai szandál, 1x hordtam, nagyon rossz vásár volt, kényelmetlen mint a fene
• 1 pár tangapapucs (ezt hordtam nyáron szandál helyett)
• 1 pár 9 éves csizma
• 1 pár 9 éves bakancs
• 1 pár fekete alkalmi cipő. Nem "nagyon" alkalmi, de olyan, amit szép ruhával és hétköznapival is fel lehet venni. Olyan praktikusan alkalmi: fekete, bőr, magas a sarka, de nem nagyon vékony, és nem túl hegyes az orra sem. Lehet, hogy nem is alkalmi? Mindenesetre tavaly kellett egyet vennem, mert az akkor 13 évesnek kitört a sarka. Már nem bírta tovább szegény.
• 1 pár "új cipő" amit a szétment helyett vettem, hétköznapi viseletre

Hát, lehet, hogy nem is írom tovább, mert ez így 10 pár cipő. Nem is gondoltam, hogy ennyi van. Igaz, ebből több olyan is, amit egyesek soha nem vennének fel, annyira roncs állapotban vannak. 

Szóval, a tavasszal teljesen szétszakadt az a kicsit magas sarkú cipőm, amit szoknyához és farmerhez is fel tudtam venni, simán legyalogoltam benne a napi 2-3 km-t, szóval maga volt a praktikum. Pedig annak idején (kb. talán 5 éve) valami extra akcióban vettem a kínai boltban, két pár cipőt 3.000-ért, akik közül ez volt az egyik. De ez már meghalt, kellett valami új. Hiába jártam be Tolnát-Baranyát, nem találtam meg azt a cipőt, amit kerestem. Legnagyobb örömömre viszont megtaláltam itthon azt a cipőt, amivel együtt vettem az elhunytat: sosem használt állapotban, dobozban, vadiújan. Juhéé!!!

Fel is vettem, első alkalommal rögtön egy vasárnapi istentiszteletre, szoknyával, mert ahhoz is jó volt. Elmentem benne az autóig, az autótól az épületig, és éreztem, hogy valami nem jó. Megnéztem, és picit széttört a cipő talpa. És ez csak romlott tovább. Mire felértem az emeletre, konkrétan a fél cipő leszakadt a lábamról. Mire hazafelé jöttünk, szinte nem is volt a cipőnek talpa: egy része teljesen levált, a többi széttört és lemállott:

Nem is rossz láb nélkül.

2 óra használat után

A rémes cipőcápa. És ez rajta volt a lábamon!

Tovább keresgéltem, mivel a fenti darabot kénytelen voltam megörökítés után a kukába hajítani. De nem találtam meg a minden szempontból megfelelő cipőt, viszont berobbant a nyár, így nem is kerestem tovább, gondoltam, legyen akkor szandál. A 4 évvel ezelőtt vásárolt még jónak tűnt, de 2 hét után annak is szétment a talpa, úgyhogy veszett szandálkeresésbe kezdtem. Nem találtam, kínomban a kínaiban vettem, rossz választás volt. Nem volt drága, ezért gondoltam, veszek gyorsan egy papucsot, így a kettő ára kiteszi egy normális szandálét, aztán amint lesz megfelelő szandál, átnyergelek arra. 

Nem tudom, más is így van-e vele, de ha egy átmeneti megoldást vet be az ember (csak addig, amíg az igazi meg nem lesz...), abból biztos az lesz, hogy "jaj, nem is kell igazán az igazi, jó lesz ez is átmenetileg" . Ja, átmenetileg véglegesen. Legalábbis nálam. Az egész nyarat végigpapucsoztam.

Mindegy, eltelt a nyár, a szandiszezon kifújt, kellett a cipő. Annyira, de annyira akartam egy szép, magas sarkút, amiben azért lehet járni is, hogy csak na. Bementem egy boltba, és szembe jött velem A CIPŐ.

Nem pont ez, mert az barna volt, de ilyen

És akkor jött az is, hogy miért ne: textilből van, átázik. Magas a sarka (olyat akartam...), nem tudok benne sokat gyalogolni. Picit bélelt, izzadni fog benne a lábam, és hol van még a tél. 

Így aztán fájó szívvel lemondtam róla, és megvettem ezt: 

Na, nem pontosan ilyen, de mondjuk az ikertesója

Egész más, ugye? Bőr, lapos sarkú, lehet benne menni amennyit akarok. Igaz a legkevésbé sem elegáns, szoknyához egyáltalán nem tudom felvenni, de mindegy. Úgyhogy most ezt hordom, amíg le nem szakad a lábamról. Pechemre bőr, biztos kitart majd 4-5 évig...

Amúgy most csizmavásárláson is gondolkodom. A mostani pont 9 éves (vagyis ez lesz a 10. tél, amit a lábamon tölt majd). Kicsit roggyant a szára (de ha rajtam van nem látszik), picit kopott az orra (de ha kimázolom cipőkrémmel, nem látszik), kicsit divatjamúlt (én is az vagyok), és sarkaltatni kellene, mert így hordhatatlan. Viszont pont jó magasságú a sarka, jól ki van már taposva, így sehol se nyom. Lehet, hogy marad még 1-2 évig :-D.

És ha már cipő...Annyira, de annyira tetszenek az igazán nőies, csodaszép cipők. Valami ilyesmire gondolok:

Bár kétlem, hogy ebben egy lépést is menni tudnék. És hová is venném fel? És milyen ruhával?

Mindegy is, jó nekem a mostani kollekció.

A "bad hír" day

A mai nap nagyon régen kezdődött (igazság szerint a tegnapi napról írok, mert közben felkelt Simi és egy óra hosszáig tartott visszaaltatni), de az eltelt idő minden pocséksága ebben a napban kulminált. Ami azért is különösen lehangoló, mert az ember -még ha nem is ünnepli igazán- szereti jól érezni magát a névnapján. Meg úgy egyáltalán.

Én ma egy csomó meglepetést kaptam. Nem, nem ajándékot, maradjunk a meglepetésnél.

1. Kezdődött a meglepetések sora éjjel 1órakor, mikor is Simi azzal ébresztett, hogy  folyik az orra. Azok után, hogy két hétig itthon volt nátha miatt, olyan, de olyan egészségesen ment hétfőn a bölcsibe, hogy csak na. 5, azaz öt darab napot bírt ki. Az éjszakámnak lőttek, nyűglődés, orrfújás és társai miatt. Ráadásul a sírógörcs kerülgetett, hogy nemigaz, nemigaz, nemigaz, hogymármegintkezdődik, biztosmegőrülök!

2. Nem tudom, ki mennyire tájékozott oktatáspolitikai berkekben, de eléggé köztudomású, hogy van ez a csodás pedagógus életpálya modell, amin akkor tud az ember lánya előrébb lépni, ha mindenféle dolgoknak eleget teszen. Első lépésként ír egy portfóliót, aztán tettleg is bemutatja a szakértőknek a pályára való rátermettségét, majd ezekből ők eldöntik, hogy valóban pedagógusnak való (akárhány éve is van a pályán) avagy sem. Megmondom őszintén, engem ez a dolog úgy hagyott hidegen, ahogy csak lehet, mert én kérem gyereket szültem, GYED-en voltam, nem is foglalkoztam vele. Mikor tavaly félállásban visszamentem dolgozni, anélkül, hogy komolyabban belegondoltam volna, mit veszek a nyakamba, beleegyeztem, hogy jelentkeztessenek a vizsgára, mert elvileg kötelező. Végül is a szakvizsgám megvolt, és épp elértem a minimumot a gyakorlati évekkel. De nem kerültem bele a minősítő eljárásba, aminek nagyon-nagyon örültem, mert ugye volt szakdolgozat meg ilyesmi, pont elég volt az nekem, és amúgy sem tartom túl igazságosnak és etikusnak a rendszert, de ez magánvélemény. De tényleg nem kerültem be, nem volt ott a pedagógus státuszomban (van a pedagógusoknak egy hivatalos rendszere, ami mindent nyilvántart rólunk, bizony), hogy benne lennék. És novemberben, mikor jött az e-mail, hogy aki nem került be a nyáron, az újra megteheti, NEM jelentkeztem. Valahol azonban porszem kerülhetett a gépezetbe, mert ma délelőtt megnyitottam a postafiókomat, benne egy levelet az Oktatási Hivataltól, hogy amennyiben folyó év május 18-áig nem töltöm fel a teljes portfóliómat, akkor a minősítő eljárásomat sikertelennek könyvelik el. ?????? Nocsak, akkor mégis bevettek a buliba? Jó, hogy szólnak, de komolyan. Mikor ezt megláttam, teljesen összeomlottam, ugyanis egy sok-sok oldalas, több dokumentumból álló anyagról van szó, amit egy hónap alatt képtelenség megcsinálni. Még akkor sem, ha csak ezzel foglakozik az ember, és nem dolgozik feszített tempóban, nincs három gyereke meg 7 macskája (ja, tényleg, nemrég születtek azok is, juhé). Szóval ezt elolvastam, levert a víz és bementem a fürdőszobába bőgni, hogy jajistenem, mileszvelem, mileszvelem, biztosmegőrülök!

3. Bőgés közben elkezdtem kiszedni a mosott ruhát a gépből (mert lejárt, ezért bőgtem épp a fürdőszobában), és láttam, hogy megint zsebkendőt mostam. Igazából ruhákat, csak valamelyik titkos zsebében megbújt egy kóbor papírzsepi, ami az aztán apró fehér szöszökre mállott, és az összes ruhát beborította. Engem meg ki. Na, akkor a sírás mellett már csapkodtam is -leginkább a ruhákat a kádhoz, hátha lejönnek a szöszök, de nem annyira jöttek le, mint szerettem volna. Viszont feszültség-levezetésnek jó volt.

4. Nagyon szeretem az orchideákat. Sok ugyan nincs belőle, mert annyira nem tudok jól bánni velük, mint amennyire tetszenek, de órákig képes vagyok elgyönyörködni bennük. Ezért is vágyom már évek óta arra, hogy eljussak az orchidea kiállításra. Egészen pontosan 4 éve készülök, de mindig közbejött valami: iskola, terhesség-szülés, egyéb családi program. De most úgy éreztem, eljött az én időm! Se iskola, se csecsemőkorú gyerek, ráadásul pont a névnapomon lesz a nevezetes esemény. Igaz ugyan, hogy nem igazán ünnepeljük mi felnőttek, (maximum egy szál virág, csoki, kinek mi jut), de mennyivel kellemesebb már csodaszép virágok közt nem ünnepelni, mint bárhol máshol, hát nem? Úgy terveztem, hogy Kornéllal elmegyünk, andalgunk egy kicsit, kigyönyörködjük magunkat, gondosan ügyelve a szigorúan vett nem ünneplésre, majd hazajövünk, ahogy elvárható két felelős, háromgyermekes szülőtől. Mert a gyereket addig valahol letámasztottuk volna. Gondoltam én. Aztán persze másképp alakult, mert a nagy, baráti borospince látogató hétvégét pont erre a hétvégére szervezték. De oda én eredetileg se szerettem volna menni, akár a kiállítás napjára esik, akár más nevezetes napra, mert a) nem szeretem a bort, b) a három gyereket kire hagytam volna három napra? Mert ha mégis valakire, akkor arra azért, mert ketten megyünk el a férjemmel valahová, nem tizenakárhanyad magunkkal. Eléggé lelombozott, hogy megint ugrott a kiállítás, de aztán elhatároztam, hogy akkor megyek egyedül! Majdnem kolléganős buli lett belőle, de nem szerveztem meg, mert anyukám, akire Simit hagytam volna, kidőlt, és nem akartam, hogy taknyosan-köhögősen vigyázzon rá, meg amúgy is nagyon drága lett volna, a közlekedés meg a belépő majdnem 5.000 Ft, hát horror, komolyan. De azért mégis, hogy örüljek egy kicsit, azt találtam ki, hogy elzarándokolok a faluvégi orchideakertészetbe, és a belépő+útiköltség árán veszek magamnak egy szépséges orchideát. Tudom, nem ünneplem, de azért mégis. Fejben már elhelyeztem a lakásban az új jövevényt (az ebédlőasztalon lett volna, hogy mindig csodálhassam), és arra gondoltam, hogy azért a sok pénzért - ami amúgy egy ilyen kaliberű virágért nem sok, vagy annyiért amennyit rászánok (ti. az az 5.000 Ft, amit ugye megspóroltam) nem lehet valami igazi csodát kapni - szóval, hogy vajon mivel is térek majd haza. Egy biztos volt: a kommersz lepkeorchidea , amiből kettő is van itthon, na az szóba sem jöhet. Végül mégis csak anyukámra bíztam Simit, egyrészt, mert már csak időnként köhög és a láza is elmúlt, másrészt, mert csak kb. egyórányi távollétről volt szó, harmadrészt meg már úgy is mindegy, a gyerek is beteg. Gyaloglás közben azért felmerült bennem, hogy a mai nemzetközi kiállítás miatt vélhetőleg sokkal kevesebb virág közül tudok majd választani mint általában, mert a falusiak is állandó kiállítók a rendezvényen. De arra azért nem számítottam, hogy 25 perc tempós séta után egy gyakorlatilag üres üzletben találom magam, ahol három darab lepkeorchideán kívül egy árva másik virágzó növény nem volt. Úgyhogy nem vettem semmit, még azt az epret sem, amit pedig annyira kinéztem a zöldségesnél az odafelé úton. Végül is caplattam egy bő 5 km-t a semmiért.

5. Ez viszont fáj. Mikor elmenni készültem a orchidea vásárló zarándoklatra, magamra kívántam ölteni egy valamire való (mondjuk rám való) nadrágot az itthoni mackónadrág helyett. Fel is vettem azt a farmert, amire egyik kolléganőm tavaly ilyenkor azt mondta, hogy igazán lecserélhetném legalább egy számmal kisebbre, mert lóg rajtam, mint tehénen a gatya. Azóta se nagyon hordtam, mikor viszont ma felvettem, olyan szépen kitöltöttem, mint egy lufi. Tavaly ilyenkor 60 kiló körül voltam. Most rá sem merek állni a mérlegre. Pedig tényleg diétázom (próbálok, na), de a mozgás nem megy. A nem olyan rég említett ízületi gyulladásom még mindig hasogat, és azért valljuk be, nem sok olyan mozgás van, ami az ember csípőjét kíméli. Mondjuk a karkörzés épp az, de az meg pont nem fogyasztja az ember farát.

Egyébként a család felköszöntött, a gyerekektől virágot kaptam, a férjemtől pedig egy telefonhívást (remélem, azért ivott az egészségemre...). És még a nagymamám is felhívott, amit nem is tudom hová kell felírni, úgyhogy itt mindenképp megjegyzem az utókor számára.

Iskolai bajaim, ragyogó ősz, vásárlás elbaltázva

Történt, hogy augusztus utolsó napjának késő estéjén, az utolsó perceket megragadva éltem a lehetőséggel, és több barátom, rokonom, ismerősöm javaslatára, miszerint hülye lennék nem kihasználni a kihagyhatatlan ajánlatot (ti. nem kell suliba járnom, mert már a választott szakot elvégeztem, "csak" szakdolgozatot leadnom és államvizsgáznom a totál tandíj tizedrészéért), szóval fogtam magam és jelentkeztem (újra) a főiskolára. Tudtam, hogy erőltetett menet lesz - 6 hét alatt szakdolgozatot írni, még ha csak 30 oldalt, akkor is -, de vállaltam, így mikor jelezték, hogy hurrá, elindul a választott szak, örültem nagyon. Főleg akkor, mikor két volt csoporttársammal egyeztetett időpontban sikerült egyszerre, a viszontlátás felett érzett öröm hullámain dobálózva pikk-pakk beiratkozni. A tanulmányis hölgy javaslatára ugyanazt a tanárnőt kértem fel konzulensnek, akinél a másik két lány is dolgozatot ír -igaz, ők nem most kezdték, halasztottak, így sokkal előrébb tartanak mint én. Na, a lényeg az, hogy hétvégén felvettem a tanárnővel a kapcsolatot, hogy elvállal-e engem is így, hogy soványmalac-vágtában kell megírni a diplomamunkámat. Nem baj, ha nem, csak válaszoljon, hogy akkor keressek másik témavezetőt. De nem válaszolt. Írtam egy másik címre, onnan sem érkezett válasz. Aztán írtam újra, és még mindig nincs válasz. Egy hét eltelt a hatból, és sehol nem állok, most mondjátok meg, mit csináljak? Írjak másnak is, aztán ha mégis válaszol az eredetileg felkért tanár, akkor mondjam meg neki, hogy bocs, de lecsúszott rólam? Vagy kezdjem el írni a dolgozatot, hátha válaszol? Vagy mi legyen?

A múlt pénteken, mikor a beiratkozás volt, még nem tudtam, hogy mennyi bajom lesz a sulival, így borzasztóan örültem, hogy az alig pár perc alatt lezavart iskolakör után enyém az egész csodásan napos nap, tehetek akármit, mert a mama és a papa óvó kezei között van kicsiny gyermekem. És akkor jött a remek ötlet, hogy ha már ősz, és csodás ragyogás, és színek és pompa, akkor futás vásárolni! Mivel azonban az elmúlt hónap alaposan összehúzta a bukszám hasát (osztálytalálkozó, új szemüveg előlege, tandíj befizetése és a mindennapos kiadások), így eldöntöttem, hogy benézek az egyik kedvenc turimba és ott vásárolok.

A vásárlás ötlete persze nem volt újkeletű (egy nőnél amúgy mikor lehet az?), a múlt hónapban lezajlott - és itt sajnos meg sem említett, pedig nagyon jól sikerült - osztálytalálkozó apropóján akartam valami új holmit venni. Ugyanis mikor benéztem a szekrényembe, a kissé alkalmibb alkalomra felvehető holmik között mindösszesen két csinos fekete pulóvert, egy csinos fekete szoknyát és egy szintén csinos fekete ruhát találtam. Gondoltam, a húsz éves (hja, igen, ennyire öreg vagyok) érettségi találkozóra csak nem megyek feketében, vásárolok egy szép bármilyen színű fölsőt, alulról meg jó lesz a farmer magassarkúval. Több heti(!) nézelődés után sikerült vennem egy igazán pompás indigókék blúzféleséget (tunika, pulcsi, egyéb?), ami annyira sötét kék, hogy nagyon. Még jó, hogy nem feketében mentem.

Minden esetre a verőfény és az előző színpompás vásárlásom következtében elhatároztam, hogy akkor jöhetnek a sárgák, bordók, pirosak, narancsok, okkerek és rozsdaszínűek, esetleg egy kis zölddel megbolondítva, végül is mindegy, csak színes legyen, fekete, szürke, sötétkék teljességgel kizárva! Már láttam magam előtt a kosárban egyre csak duzzadó színes halmot, amit blúzokból, pulóverekből, kardigánokból emeltem. 

Na, a halom meg is lett, még ha nem is annyira hatalmas, végül ezeket sikerült megvennem (nem gúnyolódni, kérem szépen!):

Őszies színekben pompázó holmijaim

A kép nagyon rossz, így leírom, hogy mi látható rajta: egy darab fekete tunika, egy sötétkék szoknya, egy sötétkék pulóver és egy barna fölső (ennek legalább köze van az őszhöz). Ami nincs rajta, az egy szürkéskék kardigán, amit Noéminek vettem. Amúgy nem tetszik neki. 

Roppant ügyesen sikerült megoldanom a feladatot, amit saját magam elé állítottam. De legalább az vigasztal, hogy ezért a halom csodás, a legkevésbé sem őszi színekben virító cuccért (kivéve a barnát) kevesebbet fizettem, mint a múlt hónapban az egy darab fölsőért, pedig azért az se volt túl drága (a piacon vettem, igaz újonnan). Ja, és mentségemre szóljon, hogy visszakerült a polcra egy darab sötétkék farmerszoknya, egy fekete pulcsi és egy sötétkék ing. Hiába, na, a véremben van a vásárlás...

Figyelmeztetés nélkül lecsapott

rám a tegnap. Nem, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy a szombat után a vasárnap következik, mert amúgy tökéletesen tudom a hét napjait, még azt is, hogy milyen sorrendben követik egymást. De ez most más volt.

Általában -sőt, mindig- követem az ünnepnapok alakulását a naptárban. Legyen az kisebb vagy nagyobb, családi vagy állami, sátoros vagy itthon ülős, bármilyen. Soha nem kerüli el a figyelmemet, így már jó előre tervezgetek, hogy mit fogok mindenképpen, vagy mit nem fogok semmiképpen sem csinálni, milyen előkészületeket igényel az adott pirosbetűs nap, hol és kivel szándékozom eltölteni stb.

Pünkösd hétfőre is nagyon készültem. Tudtam, hogy itthon leszek, takarítani kellene, mert szombaton a Fogyatékkal Élők Napján fogok arcot festeni, így az a nap ugrott takarítási szempontból. Meg aztán minden bolt zárva lesz, vásárolni se volna utolsó feladat, ha enni akarunk. Fejben már össze is írtam egy jó hosszú listát a megvásárolandó dolgokról, és meg is említettem a férjemnek, hogy "Holnap délelőtt el kell menni bevásárolni!", mire ő bólogatott, hogy jó. Másnap mondtam neki, hogy usgyi, vásárolunk, és már majdnem papírra is vetettem az előző napi fejben összeállított listámat, csak előtte megkértem anyukámat, hogy nézzen már Simire, míg mi pénzt költünk. Mondta, hogy jó, de képzeljem el, hogy ő is ment volna vásárolni, de nem volt nyitva a Spar. És akkor csapott le rám a felismerés, mintegy derült égből tarkón vágva, hogy ma nem költünk pénzt, az tuti.

Miért nem figyelmeztetett senki, hogy pünkösd hétfő előtt pünkösd vasárnap szokott lenni, ami ugyanolyan, mint a húsvét, és tökre nincs nyitva semmi, ahol kaját (vagy bármit) lehet venni?

Kicsit kétségbe estem (jó, igazából komplett pánikrohammal fűszerezett ideg-összeomlást kaptam), viszont utána hamar észhez tértem, és körülnéztünk, mi van itthon, amiből főzni lehet. Telefon. Jó, ebből főzni ugyan nem lehet, de rendeltünk pizzát, így a vasárnapi kaja-kérdés megoldódott. 

Én nagyon ötletes, semmiből is valamit készítő született feleség akartam lenni, így arra gondoltam, összedobok egy kis kalácsot, hogy azért mégis legyen uzsonna, este pedig kenyeret szándékoztam sütni. Össze is dobtam, mindent belevágtam a kenyérsütőbe, az meg 3 perc után fogta magát, és furcsa hangok kíséretében kilehelte a lelkét. Igaz, a legutóbbi alkalommal már egészen meglepő hanghatások kísértében tette a dolgát, de semmi rosszra nem gondoltam. Bár, ha gondoltam volna, akkor sem tudom, hogy mi a szöszt tehettem volna ellene. Javíttatás vagy kuka? Ez itt a kérdés!

No, ez van, nem vesztünk éhen, ma esszük a szombati maradékot, holnap meg már van nyitva bót. Igaz, van egy itt pár utcára tőlünk, úgyhogy tutira nem halunk éhen tényleg, nem féljetek!

Szomorú hír: még mindig nem kelt el az egyedi küllemű, semmilyen más macskával össze nem keverhető, hypózott arcú, kedves kiscica. Nem kell senkinek :-(. Nem kell mégis valakinek???

Sírva vigadó késő harmincasok estéje

Úgy kezdődött a dolog, hogy még tavaly júliusban írt a fészbúkon egy volt osztálytársam -valaha volt legjobb barátnőm-, hogy segítenék-e neki osztálytalálkozót szervezni. Naná, hogy segítek, válaszoltam! Na, nem rögtön, hanem mintegy 5 hónappal a felkérés után, mert akkor tudtam meg, hogy létezik olyan hely a profilban, hogy "Üzenetek", és ennek van egy ún. "Egyéb" szekciója, amiről addig halvány lila segédfogalmam sem volt. És amikor lett, nyomban meg is tekintettem, és láttam, hogy egy műkörmös cégtől is van üzenetem, amire pikk-pakk válaszoltam. Addig addig, hogy végül nem kellett a segítségem csak az elején, mert olyan egy buzgó osztály voltunk, hogy mindenki az összes létező kapcsolatát bevetette a osztálytalálkozó sikeres létrehozása érdekében. Nagyjából ilyen kapcsolatokra kell gondolni, hogy "Én ugyanabban a boltban szoktam vásárolni, ahol XY anyukája, majd lesem, és elkérem tőle a telefonszámát." (ez mondjuk pont bejött), bár engem a nagy nap előtti csütörtökön a postán kérdezett meg régi osztálytársam anyukája, hogy tudok-e a találkozóról, mert szombaton lesz, és mindenképpen menjek el. Ő mondjuk csak onnan tudta, hogy már meg volt kérve gyerekvigyázásra.

Elég hamar összerántottuk a bandát, mindenki hatalmas lelkesedéssel viseltetett a kezdeményezés iránt, és az életére esküdött, hogy ott lesz. Kivéve egy Londonban lakó srác, és egy másik, akit amúgy alig tudott a szervező kollegina megtalálni, pedig tényleg eget-földet megmozgatott. Na ő, mikor telefonvégre kapták, közölte, hogy ugyan el nem jön. Amúgy 25 éve is pont ilyen jó kapcsolatban volt mindenkivel az osztályban...

Én még a várva várt esemény felvirradta előtt néhány nappal elmentem fodrászhoz. Mondjuk, kissé túl hamar, mert szombaton már mindenképpen hajat kellett mosnom, és a méregdrága szuper frizurám (amit a kutya nem vett észre, de mindegy is) örökre elveszett. Mosás után kétségbe esetten próbáltam meg beszárítani, mikor az nem sikerült, akkor legalább normálisra kivasalni, de az sem sikerült, így egy kissé zilált, fejtetőn egyenes, a vége felé söprűre emlékeztető hajkölteménnyel kellett beérnem. Gondoltam, majd a csodálatos öltözékem és a briliáns mékapom elvonja a figyelmet a hajamról. 

A csodálatos öltözékről ejtenék is néhány szót. Határozottan kijelentettem magamnak, hogy az alkalomra mindenképpen veszek egy darab új farmernadrágot. Összesen négy van: egy, ami soha az életben nem jött rám, valakitől kaptam, betettem a szekrényembe, és ott van azóta is. A második az, ami régen jó volt rám, de már olyan szűk, hogy mindenfelé kibugyogok belőle. A harmadik a térdén lyukas (de a combján is kilyukadhat bármelyik pillanatban), de itthon azért szoktam használni, mert ez például épp rám jön. A negyedik pedig az, amit állandóan hordok. Munkába járáshoz mindig ezt veszem fel (eddig minden alkalommal, mikor dolgozni mentem ez volt rajtam, gondolom, a kolléganőim észre is vették, és előbb-utóbb meg is jegyzik), vagy ha boltba/postára/bárhová megyek, szintén. Valaha indigókék volt, mostanra csak sima kék, kissé kikopott térdekkel. Ezen a problémán kívántam segíteni, de nem jutottam el normális ruhaboltba, így nem vettem semmit. Pedig még a kínai boltba is benéztem. Itt tényleg csoda klassz farmerek voltak! Egyik szebb, mint a másik, meg is örültem nagyon, hogy akkor nekem nadrágom lesz! De nem lett, mert kizárólag XS és S méretezésű volt mindegyikből. Nem értem ezeket a kínaiakat, Európában igen nagy számú a túlsúlyos ember, mé' nem gyártanak nagyobbat is? Ezért aztán a kedvenc turimba is bekukkantottam, de ott se találtam semmit. Így aztán maradt a kitérdelt nadrág. 

Ezt reggel már tudtam, így egyre nehezebb dolgom volt, mert a nadrágomról és a hajamról is el kellett terelnem a figyelmet, ugye. Mivel a kebelméretem mostanában már rég nem 75B, gondoltam ez lesz az, ami kiránt a bajból. Fel is vettem egy sima világoskék blúzt a magas sarkú cipőhöz és a farmerhoz. Nem néztem ki rosszul (eltekintve a hajamtól és a farmertól), mégis kétségbe estem a buszon ülve, hogy akkora a dekoltázsom, hogy simán belátni. Annyira belelovaltam magam abba, hogy közszeméremsértés miatt lecsuknak még mielőtt odaérek, hogy pánikba esve kutattam egy biztosítótű után a táskámban. Találtam is (mindig van nálam), és a HÉV megállóban össze is tűztem a blúzomat, nehogy bajom legyen belőle. Mikor megérkeztem, láttam, hogy kár volt pánikolnom, mert ott volt a főszervező hölgy, akinek az idők folyamán honnan, honnan nem 90ZS méretű mellei nőttek, amiket egy köldökig kivágott trikóruhába rejtett el.

Azért a 36-ból 23-an összejöttünk. Az osztályfőnökünk volt olyan kedves, és elhozta a régi irományainkat, amiket a padszomszédunkról írtunk -megadott szempontok alapján- hatodikban. Ezek felolvasásakor visítva-könnyezve röhögtünk, megalapozva ezzel a későbbi jó hangulatot. Csak néhány mondat ezekből a csodás szerzeményekből: "Marika haja hosszú, de azért nem annyira, inkább olyan közepes.", "Az én padtársam szabad idejében horgászik és jókedvű.", volt olyan is, aki intelligensen írta le, hogy a szomszédja kövér és rossz tanuló: "nem túl okos, és kicsit szűk neki a pad". Akkoriban mindannyian általában az Úttörő Áruházból a a szigethalmi KGST (lengyel) piacról öltöztünk, ami kissé megosztotta a véleményeket. Volt, hogy egy fogalmazáson belül is: "nagyon divatosan öltözik"(...)"lehetnének azért jobb ruhái is". Megtudtuk, hogy szinte az összes fiú a horgászatban lelte örömét, a bélyeggyűjtést gyakorlatilag mindenki művelte, egyes lányok (például én) ezen kívül a szalvéta (vagy szalvetta") gyűjtést sem vetették meg. Csak egy gyerek nehezményezte, hogy a padszomszédja büdös, nyálas, buta és mindenképpen szeretne mellőle elülni. Még jó, hogy hatodikban írtuk ezt, ugyanis ez a fiú hetedikben és nyolcadikban osztályfőnöki nyomásra mellettem ült. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy rólam mit írt volna.

Az aktuális dolgok is kiderültek mindenkiről, volt ugyanis "körbeszámoló": megházasodott, elvált (valaki kétszer is), nem vált el, 1-2-3-4 gyereke van (egyesek szerint a három gyerek már gyűjtőszenvedélynek minősül), most érettségizett a gyereke (!!! 38 évesek vagyunk !!!), jó munkája van, nincs munkája, a hobbija a munkája.

Egyetlen szomorú momentum volt az egészben, mikor az osztályfőnök felolvasta az emberölésért 20 éves börtönbüntetését töltő osztálytársunk levelét (ő az, aki mellettem ült az utolsó két évben). Írt neki mindenki pár sort, hát, én nem tudtam mit írjak, mert annyira sokkolt a hír (nem tudtam róla, pedig már 6 éve történt a dolog), meg hát mit is lehet ilyenkor írni, hogy kitartás, vagy micsoda? Legszívesebben egy bátorító/vigasztaló idézetet írtam volna neki a Bibliából, de semmi nem jutott eszembe. Annak idején elég sokat találkoztunk, mert a lányaink egy csoportba jártak oviba, meg egyébként is, akármilyen dinka is valaki, ezt azért nem gondoltam volna.

Fél 12 körül széledtünk szét. Én tömegközlekedéssel szándékoztam hazajönni, de Marika, aki azóta már rövid hajú, felajánlotta, hogy hazahoz, így nem kellett 10-kor eljönnöm, és nem maradtam le Kriszti elképesztően finom tortájáról.

Mikor hazaértem, lemostam volna a sminkemet, de kiderült, hogy azt már rég lesírtam magamról, így sok teendőm nem volt, mint ágyba borulni és -Siminek hála mindössze három ébredéssel- aludni reggelig.

Fényképeket nem adok közre, de megcsodálhatjátok a tortát, amit az utolsó morzsáig felzabáltunk.

Ablakon kidobott pénz

Fodrásznál jártam, és Rozi pontosan azt tette a hajammal, amire megkértem. Mondjuk, ez nála abszolúte nem szokatlan viselkedés, eddig még sose csalódtam benne. Mégsem érte meg, pedig jó drága volt a vágás és a full festés. Ugyanis azt a feladatot adtam neki, hogy csak annyit vágjon a hajamból, amennyit muszáj, mivel most kedvem szottyant picit megnöveszteni, a frizura maradjon, mert nagyon meg voltam elégedve vele, és a színe pedig legyen egyszerűen csak valami klassz barna (eddig is pont olyan volt), ha már az eredeti is ilyen színű. (Mivel még él bennem ennek a napnak az emléke, sokkal óvatosabb vagyok a hajszínem kiválasztása terén, mint addig. Annál is inkább, hogy totál festést még sose kértem fodrásztól, eddig mindig házilag festette a tesóm, ha már annyira lenőtt a melír, hogy szégyen volt kendő nélkül mutatkoznom nyilvánosan. A házi festés sose okozott meglepetést, mert akármelyik cég akármilyen festékét kentem a hajamra, midig ugyanaz a sötétbarna árnyalat lett a végeredmény.) Na, szóval Rozi megfodrászolt -Simire addig a nagyok vigyáztak, ami nem kis teljesítmény, mert majdnem 3 órát voltam távol, pedig csak 500 m-re van a fodrász tőlünk, és az ebédeltetés is belecsúszott a szittelésbe-, én pedig a tökéletes végeredménnyel a fejem tetején vártam haza a ház urát, hogy majd jól elájul, hogy mennyire szép lettem. Aha, pont. Észre se vette. Mondjuk, lehet, hogy addig jó, mert ha megmondom, mennyibe került (még mindig a hatása alatt vagyok, hogy egy festés-vágás még itt vidéken is milyen drága), követelni fogja, hogy legközelebb ennyi pénzért minimum 20 centit vágassak le a hajamból és festessem kanárisárgára, hogy mindenki lássa a változást.

Ó, és új mikrónk is van, mert hétfőn kilehelte a lelkét a nászajándékba kapott 15 éves veterán masina. Végül mégsem tegnap vette meg a férjem, mert amit kiválasztott(unk), na, az pont nem volt az áruházban, csak a mintadarab. Azt meg, légyszi, magyarázza már el valaki, hogy miért raknak ki olyan készülékeket, amiket amúgy nem lehet kapni. Már nem az első alkalom, hogy pont azt nem lehet kapni, amit mi a kitett szerkezetek közül kiválasztottunk. Na, mindegy, szóval ma jött haza a hóna alatt az új szerzeménnyel. Annak ellenére, hogy elolvastuk a neten fellelhető véleményeket, mégis nagyon meglepődtem, hogy valóban rettenetesen csúszkál mindenfelé, mikor be akarom csukni az ajtaját, mert nincs gumi izé a lábain. Ezt a problémát mondjuk orvosoltam annyival, hogy két darab "nagy cellux" hengert tettem a fal és a mikró hátulja közé, így nem mászkál sehová. Csak ha majd kell a ragasztó, akkor gőzöm se lesz, hová tettem, és idegbeteg leszek, hogy hol van, és ki rakta el, és ha kiderül, ki volt az, kitekerem a nyakát, hogy nem képes visszatenni semmit a helyére. És csakugyan nem lehet belátni, miközben melegít (pedig milyen jó volt nézni a műsort), annyira sötét az ajtó üvege. Meg össze-vissza kell nyomogatni, ha melegíteni akar az ember, mert a régi sima csavargatós volt, és nem is pittyegett, ez meg minden gombnyomásnál, meg a program vége előtt 5x csipog. Komolyan, mint egy naposcsibe-tenyészet. És ráadásul drágább is volt, mint amennyit eredetileg rászántunk. Jó, azért nem volt ablakon kidobott pénz, mert hát működik, de ha újra reggel lenne, akkor azt mondanám a férjemnek, hogy a tekerőset vegye. Főleg, hogy anyósomnak is kell majd használnia, és lehet, hogy az első néhány alkalommal nem fog vele elboldogulni.

Ne aggódjatok, élek!

Már, ha egyáltalán valakinek aggódni támadt volna kedve miattam. Hiába volt a múlt heti hisztiroham, nem tettem kárt magamban (másban sem, így sem a föld alatt, sem a börtönben nem rothadok), ezért sajnálatos módon szerencsétlen családomnak -reményeim szerint- még jó darabig el kell viselnie az időnként rám törő ideg-, hiszti-, önsajnáló-, epilepszia és egyéb rohamaimat. Majd próbálom jobban kezelni az elmebetegségeimet.

Az van ugyanis, hogy mostanában rengeteg ráérő időmben -de leginkább alvás helyett, tegnap is hajnali fél 1-ig, vagyis az már ma volt- karácsonyi lázban égek. És ezért aztán mindenfélét létrehozok. Főzök például narancsdzsemet. Már abszolúte kiválóra fejlesztettem a receptet: "karácsonyi ízű", remek állagú, szóval nagyon jó (érdeklődés esetén közkinccsé teszem a receptet). Aztán teatasakból hajtogatok és ragasztok üdvözlőlapokat, ezt tényleg leginkább este szoktam, elég pepecs meló. Tegnap meg (este fél 10-kor) az egész délutáni rohangálás után még nekiálltam megcsinálni a dzsem hozzávalóiból mentett citrom- és narancshéjak kandírozását. Kész lett végül éjfél után, most száradnak.

Mézeskalács is készült mintegy 2 kilogramm tésztából, de azt Noémi nyújtotta és szaggatta (mennyire jó, ha megnő az ember gyereke és nem csak hátráltatni tudja), én csak ki-be rakosgattam a tepsibe és a sütőbe a cuccot. Azt hiszem, kevés lesz a 3 adag, mert holnap sulis karácsony, ahová elviszik a nagy részét, úgyhogy be kell még kevernem minimum egy adagot.

Amit viszont nem sikerül létrehoznom, az a ház rendbe tétele, a kimosott ruhák vasalása (hiába a múltkori akció, most ismét egy nagy hegy várja a jótündért), időnként blogbejegyzés írása. 

Pedig azért volna miről tudósítani. Például arról, hogy tegnap óta a férjem szabin van, így van lehetőségünk vásárolni menni. Szitter híján Simi is velünk tart, de kiválóan viselkedik. Persze könnyű úgy, hogy ketten vagyunk rá. Tegnap mindenki kiválasztotta, melyik üzletet szeretné belülről is szemügyre venni. Ezt meg is tehette, mert addig a másikunk lefoglalta Simit, akinek nem kellett a babakocsiban ülve aszalódnia. Amennyiben egyazon üzletbe szerettünk volna bemenni, na akkor nem volt apelláta, Simit bepakoltuk a babakocsiba, és úgy nézelődhetett. Persze nem unatkozott, mert mindig volt egy használaton kívüli eladólány vagy biztonsági őr, akivel Simike "elbeszélgetett" vagy elszórakozott.

Sajnos, mindenhol millióan vannak, hiába van hétköznap és iskolaidő, így ma muszáj lesz még egy kört futni. Szerencsére anyukám a ma délutánt be tudta vállalni Simivel, így feltételezhetően fele annyi idő alatt végzünk mint tegnap, és talán sikeresebbek is leszünk.

Betelt a pohár

Tudom, tudom, hangember vagyok, és nem tettem semmit a tankönyvek ügyében a múlt héten, pedig megígértem. Amúgy igazából az van, hogy akartam még adni egy pár napot a nyomorult KELLO-nak, hátha küldik a könyveket. Nem tették. Én viszont most az előbb küldtem el nekik egy levelet, amiben nem rejtettem véka alá, hogy mi a bajom velük, és balhé lesz, ha nem jönnek a könyvek. Azért ezt az opciót választottam, mert a Fogyasztóvédelemnek leadni a kérvényt elég macerás (de tuti megteszem, ha nem küldik a cuccot), így talán a fejükhöz kapnak megszánnak, és postázzák a csomagomat.

Írtam bele egy-két jogokkal kapcsolatos dolgot, ami simán lehet, hogy nem úgy van, viszont hatásosnak tűnik és jól is hangzik (jogászok, bocs), és hátha elérek vele valamit. Amúgy igazán tisztelettudó, kedves hangú levelet írtam, pedig egy fröcsögős, ordibálós járt a fejemben, de hát a neveltetésem, ugye.

Íme a levél:

Tisztelt KELLO!

Többszöri ígérgetésük ellenére a mai napig nem érkezett meg az általam már augusztusban kifizetett tankönyvcsomag (2013. 07. 22-én adtam le a rendelést 4236-os rendelésszámon). Az alábbiakban két, hozzám érkező levelükből idézek.
Az első 2013. október 2-án érkezett, válaszul a rendelésem iránti érdeklődésre:

(...)A jövő  héten  postára adjuk a jelenleg készletünkön lévő megrendeléseit.
A fennmaradó cikkszámokat (Sajnos több, mint a fele hiányzik), melyeket még a Kiadók nem tudtak kiszállítani részünkre készlethiány miatt, azokat később fogjuk Önnek küldeni szállítási költség felszámítása nélkül.(...)

Ezt követően október 17-én kaptam egy levelet (gondolom, rajtam kívül még jó néhányan)  Arany László Tamás ügyvezető igazgatótól. Ebből is idézek: (...)A jövő hét folyamán igyekszünk minden kedves Vevőnknek maradéktalanul kiküldeni a megrendelt tankönyveket.(...)

A két levél kézhez vétele óta már több "jövő hét" is eltelt, de eddig egyetlen könyvet sem kaptam. Igazán sajnálom, de a türelmem elfogyott. Ezeket a könyveket én megvásároltam, tehát az én tulajdonomat képezik attól a perctől fogva, hogy a csekket befizettem a postán. Ennek ellenére nem jutottam a mai napig a tulajdonomhoz. Rendkívül felháborítónak tartom, hogy az iskolákba már az Önökhöz szeptemberben pótrendeléssel leadott könyvek is megérkeztek, noha engem türelemre intettek, mondván, a kiadók nem szállították le a könyveket (Csak az enyémeket? Az iskolák részére hogyhogy volt könyv?). Azt sem értem, hogy miért rendelhetőek folyamatosan a honlapról azok a könyvek, amelyeket nekem még nem postáztak úgy, hogy nem áll mellettük semmiféle megjegyzés arról, hogy "ideiglenes készlethiány" állna fent, vagy a szóban forgó tankönyv(ek) épp nyomtatás alatt volnának.

Arról én igazán nem tehetek, hogy Önök nem tudják a vásárlói igényeket kielégíteni, mert többen rendeltek a honlapról, mint ahogy arra számítottak. Higgyék el, én sem önszántamból tettem, hanem iskolai felkérésre, mint ahogyan több szülő is gyermekeim iskolájából. A gyerekek szeptember óta fénymásolatokból, osztálytársak könyveiből, facebookra feltöltött anyagokból tanulnak, holott vannak könyveik, csak nem nálunk. Sajnálatos módon az Önök kereskedelmi magatartása miatt az én saját tulajdonomhoz való jogom, illetve a gyerekeim tanuláshoz való joga sérül.

Önök megígérték nekem kétszer is, hogy a "jövő hét folyamán" küldik a megrendelt tankönyveket. Most én teszek egy ígéretet Önöknek: amennyiben a jövő hét végéig (2013. november 29., péntek) nem érkezik meg hiánytalanul a megrendelt tankönyvcsomag, jogorvoslatot kérek ebben az ügyben, valamint panaszt teszek a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnál Önök ellen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat címén.

Tisztelettel:

XY

vásárló

Roppant kíváncsian várom a fejleményeket... Majd beszámolok mindenről.

Papucs és oklevél

Olvastam kedvenc blogjaimat, és láttam, hogy ez a hétvége a fotózás jegyében telt mindenkinél. Hihetetlen, de már szombaton elhatároztam -a többiektől teljesen függetlenül-, hogy a legközelebbi bejegyzésemet (kicsit előbb akartam) mindenképpen fotókkal szeretném illusztrálni. Így is fog történni. 

Az első fényképen az a csodás papucs látható, melyet Noéminek sikerült vennünk. Szerintem nagyon jó, neki is tetszett, kényelmes, komfortos, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel egy papucsnak bírnia kell (bármi legyen is az). Annak külön örültem, hogy végre találtam egy olyan példányt, aminek rendes műanyag talpa van, nem az a "textil alapon kis gumipöttyök" -típus, ami 1-2 hét után szétfoszlik. Ő lenne az:

Emitt ugyanez a lábbeli látható alulnézetből, mintegy háromórányi, lakáson belül történő viselés után.

A fehér izé az a szivacs, ami a puha lépteket biztosítja, csak épp teljesen kifordult önmagából

 A blokkot ugyan kukáznom kellett, de ellenvetés nélkül visszaadták a papucs árát. Még jó.

Másnap végre elérkezett a diplomaosztóm napja, és hogy mindenki elhiggye, nem kamuztam, itt a diplomám fotója. Jó, a személyiségi jogaim védelmében kizárólag a lényeg látható. Komolyan az enyém, nem valamelyik csoporttársamé, csak nem akartam már névvel, születési adatokkal stb. terhelten közreadni. És a mindenféle fotós eltüntetési manőverekhez totál sötét vagyok. Ahhoz meg, hogy egy "kapitulátusz"-szal eltüntessem nem vagyok elég bűbájos. Na, íme a kép (a sulit azért reklámozom egy kicsit):

Heti összefoglaló

Talán a nyár legmozgalmasabb hetén vagyunk túl.

Hétfőn ugye hazajöttünk Pécsről.

Szerdán Ádám tulajdonba vette vadiúj gimis ünneplős egyencuccát. Nem hiszem el, hogy már ő is ilyen nagy...

Csütörtökön mondjuk pont semmi nem történt, mert gyakorlatilag egész nap esett az eső, be voltunk zárva a házba.

A péntek viszont nem is piros, hanem egyenesen vérvörös betűkkel kerül a naptáramba: elvitték a tavasszal született utolsó, ún. "nyakunkon maradt" kismacskát. Én nagyon csodálkoztam, hogy valakinek egy 4,5 hónapos nagyméretű kölyökmacska kell, de egyre bizonygatta a nő a telefonba, hogy higgyem csak el, hogy ők tényleg nagyobb cicát akarnak, de nem felnőttet. Aztán mikor délután megjelent a 3 fiával, egyből megértettem, hogy miért nem hathetes apróságok után kutatott a neten... A lehető legfinomabban fogalmazva is kis vadállatok energiabombák voltak a srácok, egy apró cica biztos nem húzta volna sokáig náluk. Ez a kis nyomi kandúr meg teljesen odáig van, ha játszanak vele, úgyhogy szuper dolga lesz a három fiúval. Most akkor más dolgom nincs is, csak el kell paterolnom itthonról azokat a macskákat, akik 4 hete születtek...

És, kérem tisztelettel, jelentkeztem a főiskolára, arra a "kamu félévre", amit már régebben említettem. Így novemberig prezentálnom kell egy szakdolgozatot és decemberben államvizsgáznom család- és gyermekvédelemből. Igaz, most a volt (és leendő) csoporttársaimmal gondolkodunk a félévhalasztás lehetőségén, mert a november 15., mint szakdolgozat leadási határidő gyakorlatilag maga a "mission impossible".  

Szombaton anyukám szittelte egy pár órát Simont, így el tudtunk szaladni megvásárolni a holnap kezdődő sulihoz a maradék cuccot. Ilyen jelentéktelen apróságok hiányoztak még, mint mindkét gyerek összes füzete és Ádám iskolatáskája. De megvettünk mindent.

És mindenképpen szót kell ejtenem egy igazán történelmi eseményről: férjem megvette élete MÁSODIK mobiltelefonját! Eddig ugyanis azzal a telefonnal nyomult, amit még akkor vett, mikor Ádám született. Íme a veterán készülék:

Ám mostantól egy mindent tudó, igazi okostelefon büszke tulajdonosa. Ez a mostani tuti nem fog kibírni 11 évet, de hát ezeket már nem is azért gyártják, ugye.

Vasárnap (azaz ma) megvolt a nagyok évnyitója, Ádám is elkezdi holnap a gimit. 

És egy borzasztó szomorú hír a végére: vége a nyárnak. Brühühü...

Ingyen tankönyv húszezerért

Amikor a nagyok még kicsik voltak (de már meg tudták értelmesen fogalmazni a vágyaikat), állandóan azért nyúztak, hogy legyen kistesójuk. Hiába magyaráztuk, hogy vannak ők ketten egymásnak testvérnek, és ennyi pont elég, nem tágítottak. Hárman mégis csak jobb volna, higgyük el nekik. Aztán, mikor iskolások lettek, bejött egy újabb ok a tesó mellett. Soha nem mondtam, de levették a gyerekek a suliban, és közölték, ha lenne egy másik testvérük is, ingyen kapnánk a tankönyveket. Nem engedtünk nekik. De idővel azt is kiderítették, hogy az ebéd is féláron járna. Úgyhogy innentől már költséghatékonysági tényezőkkel támasztották alá a kistesó szükségességét.

Mi gondolkodtunk egy darabig, osztottunk-szoroztunk, és rá kellett jönnünk, hogy soha nem akartunk teljes áron tankönyvet és ebédet fizetni kétgyerekes család lenni, így aztán megérkezett közénk Simon.

Mivel május végén született, és a következő évi tankönyv rendelést már le kellett adni, nem is gondoltam, hogy mégis kaphatunk ingyen könyvet. De a babás fórumon felvilágosítást nyertem, hogy de, csak be kell vinnem a papírt a suliba a családi pótlékról. Noémi iskolájában eleve nem próbálkoztam, mert ott kétszer is felhívták a figyelmünket (szóban és e-mailben is), hogy a leadott rendeléseket semmilyen körülmények között nem áll módjukban megváltoztatni. Ádáméknál viszont nagyon rendesek voltak, bementem a suliba a papírommal a nyári szünet kellős közepén, mondták, hogy oké. A dolog úgy működik, hogy az állam által adott tízezer valahányszáz forint feletti részt ki kell fizetni. Ez a nyelvkönyvek ára volt, úgy ötezer magyar pénz. Noéminél nem variáltam, gondoltam, majd jövőre, és kifizettem a tizenegynéhány ezret.

És eljött az idén, mikor is mindkét gyerek ugyanabban az iskolában jut a tankönyveihez. 

Itt ez a rendszer: ki kell tölteni a tankönyv igénylő lapot. Alapesetben két rubrikában kell ikszelni: fizetem illetve nem kérem (ez azért opció, mert év közben van tankönyvbörze, ahol hozzá lehet jutni jó állapotú könyvekhez felsőbb évfolyamosoktól, illetve lehet könyvet "örökölni" is baráttól, családtagtól). Ha az ember "ingyentankönyves" akkor egy harmadik lehetőség is szerepel az igénylő lapon, mégpedig a könyvtári példányt kérek. Ugyanis ebben az iskolában a könyvtárból jönnek az ingyen könyvek, vagyis év végén szépen vissza kell vinni őket, lehetőleg továbbra is használható állapotban. Pont ezért kértek minket többször is a szülőin arra, hogy aki megteheti, legyen szíves legalább a munkafüzeteket vásárolja már meg, ugyanis nem garantált, hogy tiszta, szűz példányt kap a gyerek, a kitöltöttel meg mi a frászt csinál (hát, örül neki...). Én úgy gondoltam, oké, megveszem a munkafüzeteket. És Noéminek még azokat a könyveit, amikből érettségizni fog (8 osztályos gimi, kicsit más a tanrend, mint általában), Ádámnak meg az atlaszokat is, mert azokat használja majd érettségiig.

Ja, mondanom sem kell, hogy spórolási célzattal három éve kerülgetjük Noémi könyveit, hogy jók lesznek majd Ádámnak. Na, ja. Történt ugyanis, hogy államilag eldöntötték, hogy a jelenleg forgalomban lévő kismillió tankönyvcsalád közül melyik az a néhány, ami arra érdemes, hogy továbbra is tanuljanak belőle a diákok. Hát, azok, amikből Noémi tanult, pont nem maradtak benne a kalapban, és Ádámnak mások kellenek majd. Pedig a suli nagyon ügyelt arra, hogy ugyanazokból a könyvekből tanuljanak a következő évfolyamok is, mert ez így gazdaságosabb. Na, mindegy, ezt buktuk, kitöltöttem a lapokat, és vártam, hogy augusztus végén mehessenek a gyerekek a könyvekért.

Oh, persze. Kiderült, hogy az "ingyentankönyveseknek" azokat a könyveket, amiket nem a könyvtárból kérnek, saját maguknak kell megrendelni az országos (és kizárólag erre a célra létrejött) könyvtárellátó webshopjából. Hol itt a probléma? Ezerszer rendeltem már könyvet webshopból, nem gond. Gyors regisztrálás, utánajárás a könyveknek. Jól sejtettem, húszezer lesz. Első nehézség: Ádám egyik könyve nincs meg. Se a leltári szám, se a cím alapján nem találom, se a KELLÓ, se a kiadó honlapján. Ezt még meg kell érdeklődnöm a sulitól. Második nehézség: bonyolult fizetési mód. Általában hogy fizet az ember egy webshopban? A) átutalással B) utánvéttel. Hát, itt nem. Leadod a rendelést, ezt odabent rögzítik, kinyomtatják neked a díjbekérőt és kiküldik a fehér csekkel együtt. Te befizeted, az valamikor beér hozzájuk, utána összeállítják a csomagot, amihez valahogy hozzájutsz. Itt jön a harmadik nehézség. Választhatod az egyetlen budapesti átvételi lehetőséget vagy a posta általi kiszállítást. Budapesti átvétel nekem belekerülne vagy 2500 Ft-omba (tömegközelekdés) így azt választottam, hogy hozzák ki 1200-ért. Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy a két gyerek könyveit egy csomagba kértem (mind Noémi nevén van), így csak egyszer kell kifizetnem az ezerkétszázat. Most komolyan, ezt miért? Ha valaki tényleg olyan szegény, hogy gond a tankönyv kifizetése is, az még adjon ki 1200 Ft-ot pluszban? Ki találta ezt a hülyeséget így ki? És különben is, miért nem tudja az iskola megrendelni? Akik a suliban kapják meg a könyveiket, azok is fizetnek még ezerkétszázat? Á, ez csak a szerencsés "ingyentankönyvesek" kiváltsága. Mert ez a webshop állami és a Magyar Postával van szerződése, aki minél nehezebb a csomagod, annál többért hozza ki. Pedig a "normális" helyeken minél több pénzért vásárolsz, annál olcsóbb a kiszállítás. Egy húszezres tétel máshol simán ingyen kiszállítást érne.

Jó, jó, nem azért írtam, hogy sajnáljatok. Csak annyira hülye ez a rendszer, hogy bosszant. Eleve ez az "ingyen könyv a könyvtárból" milyen már? Mindegy, itt ez van, oké. De ez a lehúzás még a Postától is, na ez már durva. Mérgelődés ezennel befejezve, de azért hadd kérdezzem már meg...

Máshol is így működik ez, kérem tisztelettel?

Vásárolok

Szeretek vásárolni. Mindent. Legjobban persze a gyerekeknek. Sajnos, a nagyok már akkorák, hogy lassan maguknak vásárolnak, sőt, Noémi már el is kezdte. Ádám gyűlöl vásárolni, a múlt héten is, mikor elmentünk ruhát venni, közölte, hogy öt ruhaboltba hajlandó bemenni, utána inkább kint vár. És tényleg nem jött be többe. Simivel meg az a probléma, hogy gyakorlatilag mindene megvan. Ruhából három gyerekre való (nem is fér a szekrényébe, pont a napokban gondolkodtam, mikor a tavaszi-nyári kollekciót is kimostam és kivasaltam, hogy kellene még egy szekrény neki), és játékból is annyi, amennyivel egy komplett játszóházat fel tudnánk szerelni. Úgyhogy ő maximum zoknikat kap újat, meg mértenként 3-4 új kombidresszt. A mostani méretből már megvannak az újak, így nagyjából 40(!) darabot számoltam össze. Mert a tesóm is szeret vásárolni, leginkább ő is a gyerekeknek, és mi ugye mindent tőlük örököltünk...

De most nem arról szeretnék írni, hogy hogyan nem vásárolok, hanem, hogy hogyan igen. Több fronton is tehetségtelennek bizonyulok vásárlás terén, ami, valljuk be, nőként nem vet rám túl jó fényt. 

Először is van ugye az akciós holmik megszerzése. Nem megy. Múlt hét végén volt a nagy Glamour hétvége, fantasztikus leárazásokkal, soha vissza nem térő alkalmakkal és rengeteg -használhatatlan- kuponnal. Soha még ilyet, de most egy életem, egy halálom, kipróbálom. Mindezt persze családilag felvonulva. Noémi lelkesedett az ötletért, Ádám szívből utálta, a férjem tudomásul vette. Simire meg anyukám vigyázott. 

Nagyjából 5 órát töltöttünk el a hozzánk legközelebb eső bevásárlóközpontban, kb. egy nagy nullányi végeredménnyel. Na jó, azért mégsem. Ádám kapott két pólót és Noémi egy ruhát. Meg egy övet, kuponmentesen. Ezek voltak a jó dolgok. De vettünk még pár dolgot. 

Noéminek mindenképpen szüksége volt egy cipőre, meg is kapta, ami aztán a vásárlás utáni harmadik napon kezdett szétjönni. Ez önmagában nem meglepő, mert nagylányom a Hülye Járások Minisztériumától igényelt magnak egy olyan járásmódot, amivel gyakorlatilag a másodperc tört része alatt teszi tönkre a vadiúj lábbeliket. Erősen gondolkodom a mesebeli vascsizmán...

Simon kapott két kombidresszt, amiből az egyik az első felvétel alkalmával a patent mellett szétszakadt. A másikat még nem hordta.

És akkor vagyok ugye én. Tudni kell rólam, hogy kozmetikumokra nem költök sokat, leginkább AVON termékeket használok, de mióta itthon vagyok Simivel, nincs honnan beszereznem. Viszont a szempillaspirálom elfogyott, és gondoltam, most, éljen az 50%-os lehetőség, veszek egy bazi drágát olcsón. Válogattam úgy fél órán keresztül a dm-ben, végül egy "háromezrest ezeöccáé' " mellett döntöttem. Az első felvitel után 5 másodperccel kezdtem el könnyezni, majd fekete patakokban kezdett ömleni a könnyem és le is folyt rólam a felkent szépségápolási termék. Hurrá. 

Van egy sajnálatos szépséghibám (a többi mellett): fekete karikákkal a szemeim alatt élek. Ezek színmélysége és nagysága nem függ az alvással eltöltött órák számától, örökölt típushibám, amit sikerült a két nagyobbik gyereknek továbbadnom. Simin még nem látszik. A karikák eltüntetése céljából korrektort használok, évek óta ugyanazt a Kallos "márkájú" stiftet, amit 235 Ft-ért szoktam beszerezni a munkahelyem közelében lévő drogériában. Mivel mostanában nem járok a munkahelyem közelében, a korrektorom meg fogyóban van, így az ő ügyében is hasonlóképpen jártam el, mint a szempillaspirálnál: drágát akartam olcsón. Ezt kiválasztani is beletelt úgy fél órába. Mindenképpen változtatni szerettem volna az addig használt stift formátumon, gondolván, hogy az applikátoros variáns nem ül meg annyira a szemem alatt - is- jelen lévő szarkalábakban. Találtam applikátorost, 4 félét, végül egy olyat választottam, amiért ezer forintot fizettem a kasszánál. De ha tudtam volna, hogy mekkora egy f*s, akkor hozzá nem érek. Ugyanis a felvitt réteg csak akkor szárad meg, ha olyan vékonyan viszi fel az ember, hogy nem fed egyáltalán. Ha vastagabban kenem, akkor nagyon lassan szárad, és ha végre megszáradt, akkor meg foltos, úgyhogy mindenképpen el kell kenni. 235 Ft-os Kallos a király!

Apánk nem kapott semmit. Legalább spóroltunk egy csomót, mert biztos neki is valami használhatatlant sikerült volna vennünk.

Jó, béna vagyok a mindenféle dolgok kiválasztásában. De nem csak ebben! Ha végre sikerült a nagyrészt használhatatlan dolgokkal teletömni a kosaramat, ugyanilyen tehetséggel választom ki a működő 2-10 (üzlettől függően) kassza közül a leglassabban haladót. Szintén múlt heti történet. 

A Sparba mentem Simivel, aki babakocsiban élvezte végig a bevásárlást. Amikor a kasszához értünk, csak egy (házas)pár volt előttünk, a másik kasszánál többen álltak, így ezt választottam. Mikor ki akartam pakolni a kosárból, láttam, hogy valaki ott felejtett egy szatyrot, benne egy pulóverrel, sajnáltam nagyon szegény tulajdonost. Felpakoltam a szalagra, egyszer csak megjelent mögöttem egy nem kisdarab hölgy, aki mindenképpen át akarta verekedni magát rajtam és a babakocsin, mert, mint kiderült, nemcsak a pár volt előttem, hanem magára hagyva hevert néhány holmi a szalagon, amit a tolakodó hölgy szándékozott megvenni. Sikeresen átverekedte magát rajtunk (semmi elnézést, vagy valami), majd közölte a pénztárossal, hogy visszament ugyan valamiért, de mire odaért a sorok közé, már elfelejtette, hogy miért indult, így visszajött. Röhögtem. Gyorsan lehúzta a pénztáros a cuccokat, mikor kiderült, hogy a nő kajajeggyel akar fizetni, de nem jön ki az összeg, így vissza kell szaladnia egy csokiért. Megtette, cirka 2 percébe telt, majd visszafelé jövet újra átfurakodott rajtunk, újból nélkülözve bármiféle mentegetőzést. Hiába a csoki utólagos beszerzése, már nem lehetett hozzácsapni az összeghez, így készpénzzel kellett fizetnie 300 Ft-ot. Volt is nagy rémület, mert úgy gondolta, egyáltalán nincs nála pénz, de végül talált, így fizetett, és sorra kerülhettünk. A nagy rohanásban nem pakolt el a szatyrába, így, mikor mi következtünk, akrobata mutatványokkal megfűszerezett pakolást hajtottam végre, hogy a cuccaink ne keveredjenek az övéivel. Egyszer csak megszólalt egy telefon a távolban. Az ottfelejtett szatyor zenélt -mi még nem végeztünk a kasszánál-, erre a betonpillangó "Jaj, ez az enyém!" felkiáltással menetiránnyal szemben próbált meg újra átjutni Simin és a babakocsin. Csak nyomakodott ész nélkül, mondtam, hogy várjon már egy picit, majd a gyereket egy laza mozdulattal kilöktem a kassza elé. Így elfért mellettem, csak az utánam jövő bevásárló kocsiján kellett átmásznia. Mire megszerezte a készüléket, én már túl voltam a fizetésen. Csak azt hallottam, ahogy rémesen affektálva mondja a hívó félnek, hogy "Jaaaaajjjjj, ne mááááár! Pooooont moooooost végzteeeem a Spáááááárban, úúúúúúúúúgy meeeeeennék máááár hazaaaaaa!". Persze, ez alatt nem rámolt, akármennyire is sietett haza, a vásárolt cuccok háromnegyede még a kasszánál volt, mögötte meg szépen feltorlódott a sor. Nem volt szimpatikus, cseppet sem. De akkor vált végképp visszataszítóvá, mikor beszólt nekem -na jó, nem közvetlenül. Van most a Sparban az Óceánmánia nevű matrica gyűjtögető kórság, és az én gyerekeim megszállottan gyűjtenek. Mindenhol megnéztem (pénztárca, babakocsi alja, teteje, két szatyor), de nem találtam az otthagyott 4600 Ft-ért járó 2 matricacsomagot. Nyilván, mert nem kaptam. Ezért csendesen, illedelmesen visszamentem és megkértem a pénztáros lányt, hogy ne haragudjon, de legyen szíves, adja oda a két csomag matricát, mert gyűjtik a gyerekek. Mosolyogva adta oda, mire a tolakodós nőci felháborodva, jó hangosan, hogy én is halljam, megszólalt: -Nahát, egyesek itt hagyják a matricákat, mások meg követelik! - én meg se köpni, se nyelni nem tudtam. Követelte a nénikéje, legszívesebben jól beszóltam volna neki, de nem tettem, csak nyeltem egyet és eljöttem. Legközelebb nem állok elhagyott cuccok mögé a pénztárnál.

Marketing

Fel vagyok háborodva. És ide tessék egy morcos szmájlit képzelni. (Morcos szmájli, micsoda hülyeség már...) A bababiznisz borzasztó, utálom! Persze, nem a gyereknepperekre gondolok, de természetesen azt is elítélem.

Rettenetes, hogy amikor az ember lánya szükségben van, vagy legalábbis azt hiszi, hogy válsághelyzet állt elő, mennyi mindent képes -lenne- megvenni. Az van ugyanis, hogy én holnap -és ezután még 5 szombaton- iskolába fogok menni, ezért egész álló nap távol leszek a családomtól, beleértve ebbe az aprótalpút is, akit nélkülem az éhhalál fenyeget. Ezért gondoskodtam már jó előre megfelelő mennyiségű ellátmányról számára (erről bővebben itt ) . Tudnivaló, hogy Simi nem eszik cumisüvegből, eddigi életében összesen háromszor próbálta, igaz akkor sikerrel. Biztos, ami biztos, kipróbáltam szerda este, hogy hajlandó-e egyáltalán cumisüvegből táplálékot magához venni. Hát, nem. Kisebb fajta gutaütésen mentem keresztül, amit egy pánikroham követett, hogy akkor most jól éhenhal a gyerek szombaton, és az azutáni összes sulis napomon. Anyai szívem összeszorult az éhesen ordító csemete vizionálására, anyai agyam viszont azonnal elkezdett megoldást keresni a problémára. Arra a következtetésre jutottam, hogy vagy iszik pohárból (ezzel nem terhelném a bébiszittelésért felelős rokonságot), vagy kiskanállal kapja (ez is macerás napi 5x 1,5-2 dl anyatej esetében), vagy megtalálom az ideális cumit, amiből mosolygósan kiszipkázza az abrakot. Ezt választottam. 

A családi gyűjtőszenvedélynek (és az ajándékozási hajlamnak) hála, van itthon négy különféle típusú (márkájú?) soha nem használt cumisüveg. Amikről azt érdemes elsősorban tudni, hogy egyik alkatrészei sem kompatibilisek a másikéval (marketing...). Másodsorban pedig azt, hogy a cumik abszolút az anyamellet utánozzák, tehát, mikor abból iszik a baba, annyira autentikus lehet számára az élmény, hogy akár fel is kiálthat táplálkozás közben, hogy "Nini, szopok!" (marketing...). Mondjuk, arra azért kíváncsi lennék, hogy miféle anyák melléről mintázták a cumikat, mert ahány gyártó van, gyakorlatilag annyi féle. Bár, már hallottam rebesgetni, hogy nincs két egyforma női mell (sokszor még ugyanazon a nőn se :-)).

No, én tehát elhatároztam, hogy a készleten lévő cumisüvegekhez veszek nagyobb csecsemőknek való cumit, ugyanis még mindegyik az eredeti, újszülötteknek valóval van felszerelve, mivel nem használta őket senki. Balgán azt képzeltem, hogy beszerzek az adott márkákból egy-egy darabot, és este boldogan próbálgathatjuk. Oh, hát hogyne.

Állok a szupermarket "cumipolca" előtt, ahol az összes általam megvásárolni szándékozott típusú cummedli kapható volt. Éljen!!!! Igen ám, de kettesével csomagolva (marketing...) Fúúúúúúj!!!! Első blikkre picit zabos lettem, hogy ugyan mi a turbánt csinálok én annyi cumival, főleg, egy csomót nem is fogok használni közülük. Második blikkre kicsit megnyugodtam, mert utánaszámoltam, és kiderült, hogy ha minden vágyott szopó alkalmatosságot hazahoznék, akkor az 5-6000 Ft közötti azonnali csökkenést jelentene a családi költségvetésben, így tudtam, hogy az eredeti tervem dugába dőlt. No, de akkor melyiket szeressem? A legnagyobb nevű márkát? Vagy azt, aminek a kisebb verziójából már evett Simi? Esetleg a legolcsóbbat? Vagy azt, amelyikre azt írták, hogy a legpuhább szilikonból készült? Emberek, anyák, jótündérek, melyiket vegyem meg??? Némi töprengés után az került a kosárba, amelyik típusból Simi már evett. Nem elhanyagolható súllyal esett a latba, hogy a nagyoknál is ilyet használtunk, és jó volt.

Itthon ki is próbáltuk. Az első pár percben Simi nem tudta, mi van, köpte kifelé, mindenhonnan folyt a tej. Már épp elkeseredtem volna, mikor eszembe jutott, hogy hátha kanállal menne. A kanál ellen semmi kifogása nem volt, nyelte rendesen, majd egy óvatlan pillanatban szájába csempésztem a cumit, és szívta! 

Talán nem lesz baj, és élve marad holnap. Végső esetben meg ott a kiskanál.