A tegnapi nap margójára

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy orvosra én még életemben rosszat nem mondtam. Most sem fogok. Nagyon tisztelem őket, elismerem a munkájukat, a tudásukat, azt, hogy a hazai viszonyok ellenére is ezt a hivatást választották és ki is tartanak mind az ország, mind a hivatásuk mellett. Ennek ellenére jöjjön a tegnap.

Először is feltenném a kérdést, hogy egy házi gyermekorvosnak (ez most a hivatalos státusz?), nagyjából nettó 50 év szakmai gyakorlattal, van-e képesítése/joga felállítani a középfülgyulladás differenciáldiagnózisát, majd azt megfelelően gyógyszerezni?

Mert Simit tegnap ugye fülfájással hoztam haza az oviból. Délután elmentünk a gyerekorvoshoz, elmeséltem, hogy mi van (értsd: fáj a füle, picit folyik az orra és nem, nem lázas). Erre a doktor néni megnézte a torkát, ott semmit nem talált, majd megnyomogatta a gyerek mindkét füle tövét. A bal oldalinál Simi elfintorodott, mire a doki megjegyezte, hogy valóban fáj a gyerek füle. Ennyi volt a vizsgálat, majd jött a diagnózis és a terápia: tulajdonképpen semmi komoly, ha fáj a füle, adjak neki Nurofent vagy Cataflam cseppet (Van otthon vagy írjon? Köszönöm, van.), hétfőn mehet oviba. De amúgy, ha engem megnyugtat, pont ma délután van fül-orr-gégészeti magánrendelés a másik rendelőben, megmutathatom ott is a gyereket, ha megtehetem (értsd: van 4.000 Ft-om a vizsgálatra). Viszontlátásra. (SZTK-s rendelésre nem küldött)

Én "füles" voltam gyerekkoromban, és tudom, milyen szörnyű a fülfájás, és meg is tehettük, így megmutattuk a gyereket a magándokinak. A srác (már bocs, de tényleg, a mi dokinéninknek talán az unokája is lehetne) belenézett a gyerek fülébe egy kis lámpával -nem, nem nyomogatta a füle tövét- és kábé 2 másodperc alatt megmondta, hogy a gyereknek középfülgyulladása van, de szerencsére még az elején tart, antibiotikum viszont kell, meg valami nyákoldó is a náthára, hogy ne fertőződjön tovább, és melegítsük naponta sokszor 3-5 percig a fájós fülét. Belenézett a torkába is, és lám, a mandulái is meg vannak nagyobbodva. Bizonyára az alatt a 1,5 óra alatt nőttek meg, amíg a váróban voltunk, mert előtte a gyerekorvos nem vette észre. És nem, nem mehet hétfőn oviba, keddig kell szedni az antibiotikumot, és ha megtehetem (értsd: van újabb 4.000 Ft-om a következő vizitre), akkor egy hét múlva szeretné újra látni.

És akkor újra felteszem a kérdést. Egy gyerekorvosnak, aki napi szinten találkozik fülfájós gyerekkel 1) nem kellett-e annak idején részt vennie fül-orr-gégészeti képzésen is, hogy biztosan meg tudja állapítani a fájdalom okát,  2) nem kellene-e beszereznie egy ilyen fülbenéző lámpát, amilyen, basszus, még a Bagolydoktornak is van a Bogyó és Babócában, és akkor nem kézrátétellel kéne téves diagnózist felállítania? Mert teszem azt, mi van, ha elhiszem, hogy semmi komoly baja nincs a gyerekemnek, mert nyilván minden szülő azt szeretné, ha nem volna beteg a gyereke? Vagy mi van, ha éppen hónap végén nincsen 4.000 (sőt, a tények ismeretében 2 x 4.000) forintom magánrendelésre, mert ugye állami szakorvoshoz nem lettünk küldve, mert nincs semmi komoly baj? A nagyokkal többször voltam a szakrendelőben a fülészeten, hát az egy horror, ezért vittem most magánba a kicsit. Mert én megtehetem. De mi van azokkal, akik nem tehetik meg? Vagy a könnyebb ellenállás felé mozdulva elhiszik, hogy minden rendben van?

Meghallgattatott

Dolgozom ugye a főállásomban, az oviban, és még két mellékállásban is, heti 3 napon. Tegnap reggel annyira, de annyira nem volt kedvem elmenni a mellékoviba, hogy azon rimánkodtam magamban, bárcsak elmaradna az órám, bárcsak elmaradna az órám sőt, tulajdonképpen a mai és a holnapi órák elmaradásáért is folyamatosan fohászkodtam, és már láttam magam előtt a gyerkőcök anyukáinak az sms-eit, hogy jaj, bocs, de ma sajnos...  Így aztán ötpercenként néztem a telefonomat, hogy elolvashassam az értesítést: beteg a gyerekem, elmarad az órám. Sajnos, értesítés nem jött, így a -11°C-ban nekiindultam a közel 2 km-es túrának. Odaértem, ahol bociszemekkel néztek az óvónénik, hogy mit keresek én ott, hiszen beteg a gyerekem és az anyuka hogyhogy nem szólt nekem, hát nincs is oviban. Na, megmondom őszintén, nem az volt a első gondolatom, hogy mennyire szeret az Isten, hogy meghallgatta a kérésemet, és elmarad az órám, hanem (szégyellem nagyon, de így volt) olyan dühös lettem, mint a pinty. Ennek ellenére, mikor felhívtam az anyukát, hogy mi van, elnézést kért, és simán mondtam neki, hogy semmi baj, mert hát előfordul az ilyen. És valóban előfordul, úgyhogy mérgelődve indultam a munkahelyemre.

Majd' megfagytam útközben, de a hideg miatt gondoltam, hogy ez igazán természetes. De a 26°C-os oviban sem engedtem fel, úgyhogy megkértem gyanútlan kolléganőmet, hogy precízen mérje már meg a testhőmérsékletemet a 14ezer forintos professzionális homloklázmérőnkkel. 38,8 °C. Juhéééé! Többszöri újramérés után, 38,8 - 39,9 °C között ugrándozó hővel hazahozott az egyik igen kedves kolléganőm, sőt a mai napra nyertem magamnak egy rehabilitációs napot a tavalyról áthozott szabadságaim terhére.

Engem nem nagyon szokott a magas láz se leverni a lábamról, de estefelé, mikor már több órája voltam eléggé lázas, a szervezetem kezdte megelégelni, és elkezdett fájni a fejem, meg kompletten az egész ember. Tartottam magam ugyanis a legújabb lázcsillapítási trendhez (amit én kábé mindig így is csináltam a gyerekeknél is), miszerint addig nem csillapítunk mesterségesen lázat, amíg az ember nincs a láztól marha rosszul, mert a láz jó, nem ellenség, szépen legyőzi a betegséget. Az egész délután végigfetrengése után egy Neocitrant elfogyasztottam, hátha segít, bár se náthára, se influenzára utaló tüneteim nem voltak, de mindegy. Szóval Simit megfürdettem, lefektettem és elaludtam. Nyilván a gyerek is, mert mikor 11 körül felébredtem átöltözni, mert tiszta víz volt a pizsamám az izzadtságtól, szépen szuszogott.

Reggel mindenki elpályázott itthonról, én a biztonság kedvéért betettem egy adag ruhát a mosógépbe, mert hát igazán pihentető így mosni, hogy az automata masina csinálja, és megígértem a munkahelyemen, hogy ezt a napot ha törik, ha szakad magamra és a pihenésre fogom szánni. Elvégre gyakorlatilag soha nem vagyok beteg, de tényleg nem, úgyhogy 10-15 évente 1 nap igazán jár nekem is. Nem állt szándékomban kikelni az ágyból egész nap, gigantikus alvás-olvasás-filmnézés-alvás-olvasás-filmnézést terveztem. Meg a ruhák kiteregetését, természetesen. Egészen 9 óra 5 percig élveztem is a magányt, a csendet és a lustálkodást regenerálódást, mikor is a telefon berregése derékba törte az egészet. Az oviból hívtak, hogy Simi sír és fáj a füle, fekszik, nincs jól. Hát bakker, komolyan, tényleg ezt érdemlem??? Elzarándokoltam a gyerekért, tényleg sírt, biztos fájt is a füle. A fülfájás sajnos a járóképességét is negatívan befolyásolta, így kis megszakításokkal hazáig cipeltem. Potom másfél kilométerről beszélünk (jó, nem volt annyi, mert a csúszós részeken letettem, de 1 km tuti volt), meg egy 16 kilós, overállba öltöztetett gyerekről, úgyhogy mire hazaértem leszakadtak a karjaim, kiköptem a tüdőmet és úgy fájt a hasam, hogy csak na. Egy kis Nurofentől a gyerek fájdalmai megszűntek, vidám, mint egy kismókus, ennek ellenére elviszem ma orvoshoz.

Én amúgy jól vagyok. A betegség úgy gondolta, hogy semmi értelme kitörnie rajtam, úgyse tudnék vele foglalkozni, így ma már nem vagyok lázas sem, de még csak hőemelkedésem sincs. Viszont holnap is itthon leszek a beteg gyerekkel, így a holnapi órám is elmarad.

Minden kívánságom így teljesüljön???

Azt hiszem, rémesen boldognak kellene lennem

, hogy Simike két teljes hétig egészségesen járt óvodába. Semmi, de tényleg semmi baja nem volt. Az utolsó "tanítási nap" szerdán volt, aznap délután még egészségesnek látszott. Estére már folyt az orra, másnap már gyakorlatilag ömlött. Szombat délutánra kötőhártya-gyulladása lett. Éljen a tavaszi szünet! Az a szerencse Annyira előrelátó voltam, hogy az előző kötőhártyánál egyből két flakon szemcseppet írattam fel, így most nem szívok az ünnep kellős közepette a vörös-csipás szemű gyerekkel, hanem a vadifrisset tudom neki csepegtetni raktárról. Utálja, főleg az orrszívás-orrcsepp kombóval együtt.

Szegénykém, éjjel felkelt, és közölte:

- Anya, bedugult a szemem!

Majd reggel újra:

- Anya, este bedugult a szemem, és irtó rossz volt. Most is irtó rossz. 

De azért már gyógyul :D!

Családi taccsparti

Simi azzal kezdte, hogy szombaton reggel nekiállt fájni a hasa. Sose szokott fájni amúgy, kizárólagosan a hányás előszobájaként tartjuk számon legkisebbünknél a hasfájás megjelenését. Ennek ellenére elmentünk a délelőtti őszi ovis kerti partira. Hazafelé már a cipelnem kellett. Délutáni alvásának 20. percében velőtrázót visított, épp sikerült felérnem, és láttam, hogy jönni fog, úgyhogy hirtelen felkaptam az ágy mellett szolgálatot teljesítő bilit, hogy azért már mégse az ágyba hányjon. Az alvásnak lőttek. Hajnalban volt egy hasonló előadás, megbolondítva egy hányás előtti közel egy óra hosszát tartó bőgéssel. Viszont vittem fel vödröt, így nem kényszerült a gyerek újra az éjjeliedényt arccal előre használni. 

Simikém ennyivel ki is végezte a betegséget, azóta sincs semmi baja, vidám, láztalan. Ezzel szemben én tegnap reggel olyan hányingerre ébredtem, hogy azt hittem, még az anyatej is kijön belőlem. Tudni kell azonban, hogy én hányási képtelenségben szenvedek, így forgó gyomorral dolgoztam végig a délelőttöt, meg hidegrázva. Délutánra hőemelkedés, és mikor eljöttem haza (a férjem fuvarozott) már 39,4°C volt a testhőmérsékletem. Roppant módon meglepődtem, ugyanis nem vagyok egy beteges fajta, lázas utoljára még főiskolás koromban voltam, azóta se. De hát anya ájronból van, a lázam ugyan nem akart lemenni semmiféle lázcsillapító beszedegetése ellenére sem, viszont mire reggel felkeltem, kutya bajom se volt. 

Annyit azért még megemlítenék, hogy lázzal szépen végigdolgoztam egy délutánt, viszont mikor itthon lefeküdtem a kanapéra, az összes addigi tartalék erőm is elhagyott, és gyakorlatilag felkelni se voltam képes, csak bután nézni és bóbiskolni. Így aztán, mikor Ádám közölte, hogy nagyon fáj a hasa, csak jótanáccsal tudtam ellátni a ház tisztaságát megóvandó: mindenképpen vigyen fel az ágy mellé egy lavórt, ha hányni támadna kedve. Támadt neki négyszer az éjszaka folyamán. Én csak kettőre emlékszem, a többit átaludtam. A mókát a férjem asszisztálta végig, ugyanúgy, ahogy ő vezényelte végig az egész esti szertartást: vacsora-fürdés-fekvés. Ma meg Debrecenbe ment szolgálati útra, frissen üdén, kipihenten. Nálunk mondjuk apa is ájron.

Én ma itthon vagyok "gyógyulási napon", mert ki tudta még tegnap, hogy mi lesz a vége. Ádám is kapott egy nap szabit, Simi meg amúgy is itthon van. Noémi holnap utazik Ausztriába. Remélem, nem viszi magával a kórságot...

Vajon széjjel fogok esni?

Itt ülök, és végre nem fáj semmim. Már ha eltekintek attól pici szurkáló alhasi izétől, ami szinte elhanyagolható a többihez képest.

Mert volt ugye, hogy egy bő hónapja szereztem valami csípőgyulladást, ami még mindig belém hasít olykor, de legalább már nem folyamatos a fájdalom, és ha van, az is elviselhető, nem kell tőle sántikálnom.

Aztán egy jó másfél hete elkezdett fájni a hasam. Két napig csak olyan tompa fájás volt, hát kit érdekel az ilyen, ugyebár. Pár nap múlva jobban fájt, hétvégén meg már annyira, hogy ki is sugárzott ide-oda, én meg fel-felsikkantottam, mert mindig a meglepetés erejével tört rám a tőrdöfés. Addig-addig hagytam magam gyötörni, hogy elhatároztam, én bizony orvoshoz megyek, mert ez már igazán nem járja. Ez azért fontos lépés részemről, mert a háziorvosomnál, aki idestova 16 éve az orvosom, eddig alig-alig fordultam elő. Szám szerint 3 alkalommal: először, mikor 11 éve övsömöröm lett; másodszor, mikor ehhez képest fél évvel a jogsimhoz kellett a vizsgálat és harmadszor, mikor egy elkóborolt zigóta miatti műtéten estem át 4 éve, és ekkor bizony (életemben először és eleddig utoljára) saját jogon betegállományba kényszerültem. Ja, és néhányszor elmentem a férjem ügyét intézni, de az nem számít. Ebből is látszik, hogy nem vagyok az a beteges típus, mondjuk egy torokfájással vagy köhögéssel el sem megyek, más meg igen. Nem vagyunk egyformák.

Szóval orvoshoz készültem, mégpedig szerdán, feláldozván ezzel a HTB-napomat, de mindent az alattomos hasfájás okának kiderítése céljából. Végül nem mentem el, mert Simi is lebetegedett, így nem vittem bölcsibe, viszont én sem tudtam elmenni sehová. Azóta se voltam.

Amúgy első körben asszonydoktorhoz kívántam menni, mert az a bizonyos szűrővizsgálat is igencsak esedékes volna, és gondoltam, akkor azon is túl vagyok, és hátha rögtön ki is derül, hogy mi a baj. Szándékozom még a háziorvost is felkeresni, mert mi van, ha mégsem az asszonydoki hatásköre, és neki meg van esetleg ötlete/tapasztalata, hogy a franc fáj bennem néha egyáltalán nem, néha tompán, máskor meg úgy, hogy alig kapok levegőt és kisugárzik a fájdalom szanaszét az egész belsőmben. 

Szerdán szeretnék menni, most addig vagy meggyógyulok, vagy fájok tovább itt-ott változó intenzitással vagy valami biztos lesz.

Betegségek vs. államvizsga

Ez nem valami új, "zs kategóriás" sci-fi címe, hanem az életemé. Én komolyan nem hiszem el, de tényleg. Azt hittem, minden rendben lesz, mert a munkahelyemen anélkül, hogy kértem volna, megoldották a lányok, hogy jövő héten csak hétfőn kelljen dolgozni mennem, záróvizsgára készülés, majd pénteken záróvizsgán való megjelenés (és sikeres abszolválás) okán. Gondoltam, hogy addig tanulok, amennyit tudok, nagyjából minden tételt átolvasok, de utána napi 10 tétellel végzek (30 van összesen), hiszen senki nem lesz a nyakamon, és ez biztosan nem fordul elő újra, így felkészülten, magabiztosan állhatok a kivégzőosztag vizsgabizottság elé. Muhaha...

Mert az vagyon, hogy tegnap délután Noéminek elkezdett fájni a torka, de nem vészesen, és ő azért mégis csak nagylány, nem igazán kell ápolgatni. Persze nem lett jobban, késő délután el is aludt kínjában. Ma délután hívtak a bölcsiből, hogy Simi köhög, taknyos, siessünk érte. Hurrá, holnap biztos nincs bölcsi, meg szerintem a jövő hét első két napján sem (minimum!), hogy kikecmeregjen belőle. Itt kicsit összeomlottam, hogy akkor mi is lesz a vizsgára tanulással, gondolataimban végső megoldásként a gyermek nagymamánál történő elhelyezése látszott realizálódni. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a felbérelni kívánt nagyszülő lázas betegséggel nyomja az ágyat. Ez aztán a hurrá! Meg az, hogy közben Ádám is taknyos lett, és állítólag ma ketten is hazamentek a suliból, annyira rosszul voltak, hát bízom benne, hogy nem kapta el, és csak nátha marad, nem valami lázas franckarika.

Pillanatnyilag csak annyit tudok, hogy ha ezek hárman itt lesznek betegen a nyakamon, miközben én EGYEDÜL, MAGÁNYOSAN szándékoztam az államvizsgára tanulni, akkor beadom a felmondásomat. Azonnali hatállyal.

Egészséges önzés -bukta No.1.

Nem volt valami kellemes éjszakánk. Holnap ugye kezdőik az új tan/munka/mindenféle év, amit komoly elhatározással teljes erőbedobással szándékoztam elkezdeni. Aki figyelemmel kíséri a családi egészség alakulását, az tudhatja (aki nem, annak mondanám), hogy Simikém december 5-én volt  utoljára bölcsiben, először a bárányhimlő, később a téli szünet számlájára írható az egy hónapnyi lógás.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egy hónap alatt semmi baja nem volt, picit folyt az orra, de nem az a zöldes csiga-féle váladék, csak olyan szerény, átlátszó formátumú, így joggal bízhattam abban, mintegy 48 órával a gyermek tervezett bölcsibe adása és saját munkakezdésem előtt, hogy már semmi boríthatja fel terveinket. Hahaha... Hogy ne menjen minden könnyen, és legfőképp azért, hogy jól induljon az év, Simmedli produkált éjjel egy kisebb fajta kruppos jelenetet. Rohamnak nem mondanám, mert ehhez képest kiskutya füle sem volt az a köhögés, amit hallatott, de minden kétséget kizáróan kruppos köhögés volt, így magabiztosan dugtam a kúpot hajnali háromnegyed 4-kor a fenekébe. Ezt megelőzően már 4-szer felébredt, és a második után már sejtettem, hogy valami készülődik, aminek én nagyon nem fogok örülni, de bíztam benne, hogy mégsem. De, mégis, így aztán nem vártam semmire, ahogy elkezdte a semmivel össze nem téveszthető köhögést, kapta a kúpot. Mivel a gyógyszerek a földszinten találhatóak, a hálószobák meg az emeleten, így gyerekkel együtt lecaplattam, felébresztve ezzel a férjemet, aki ugye a nappalinkban hál, ami ugye egy légtérben van a konyhával, azaz a krupp-kúp fellelési helyével. 

Hiába alig 5 perc telt el Simi ébredése, a kúpozás és a gyerek ágyba történő visszahelyezése között, úgy felkelt, hogy nem bírtam visszaaltatni. Így fél óra nyűglődés után magam mellé vettem, ő el is aludt, én viszont hajnali (reggeli...) 5 után is fent voltam még. Szerencsére Simi jól aludt, így negyed 8-kor kelt legközelebb, amivel egy füst alatt le is rendezte az éjszakai alvást. Én meg nem láttam kettőig, mert éjszaka fél 12 (nem sokkal azelőtt aludtam el a tévé előtt...) és hajnali 3/4 4 között 4-szer keltem fel, aztán 5 után sikerült visszaaludnom. Na, el is jutottam arra a komoly elhatározásra - miután a gyermek közölte, hogy mindenáron le akar menni, és semmivel nem tudtam őt rávenni, hogy elálljon a szándékától -, hogy akkor 3/4 8-kor levonulok vele, majd megkérem a férjemet, hogy vigyázzon még rá egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok, hiszen alig aludtam az éjszaka. Elhatároztam, de tényleg. Lementünk, majd a következő párbeszéd hangzott el köztünk, miután felkelt a férjem is:

Én: - Jó reggelt!

Ő: - Jó reggelt! Akkor én most felmegyek még aludni.

Én: - Persze, menjél csak!

Ennyi.

Járványügyi híradó

Van nekünk most ugye - pontosabban Siminek, nem is értem, mi ez a "nekünk", sosem szerettem magamat is belevonni a gyerek ügyeibe, mint például lázasak vagyunk, megy a hasunk, kijött az első fogacskánk ésatöbbi - szóval felütötte a fejét nálunk a "bájámhimjő".
Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából 6 héttel ezelőtt, vagyis alig, hogy elkezdtük a bölcsit, lett egy darab bárányhimlős kislány a bölcsiben. 4 hete szólt a gondozónő, hogy már a mi csoportunkban is "tombol" (igen, ezzel a szóval mondta) a kór. Csak néztem rá boci szemmel, mire megjegyezte, hogy egy, azaz egyetlen gyermek a 12-ből, már elkapta...

Na, attól fogva kezdtem Simit minden este fürdés előtt (és a biztonság kedvéért utána is, hátha pont fürdés alatt jött ki az első pötty) alaposan átvizslatni, különös tekintettel a hajlatokra, hogy akkor himlős-e vagy sem. És nem volt az. Megnyugodtam, hogy tutira megúsztuk, mert addig csak 2 gyerek fertőződött meg Simiék csoportjából, azt hittem, akkor ennyi és kész.
Múlt vasárnap nem vittük Simit istentiszteletre, mert anyu felajánlotta, hogy vigyáz rá, és bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert épp csak kigyógyult a takonyból. Mondtam is magamnak (meg minden érdeklődőnek), hogy jó is, hogy otthon marad, így legalább biztos, hogy nem kap el semmit. Nekem meg mindenképpen muszáj dolgoznom az utolsó két hétben, én vállaltam a téli ünnepek leszervezését az oviban, és ezek ugye most vannak, úgyhogy bármi áron óvjuk és védjük a csepp gyermek egészségét és édesanya munka jellegű terveit. És akkor hazamentünk, és akkor gyorsan levetkőztettem a gyereket, mert már késő volt, és akkor levert a víz. Jó, a  fürdőszobában amúgy is 32°C van a két radiátor miatt, de ez most amiatt a 4 pötty miatt volt, amit a hasán láttam. Csukott szemmel fordítottam meg a kölköt, hogy hátha nem, ugye nem, biztos hogy nem bárányhimlős. Pedig az volt, mert a hátán, egész pontosan a jobb lapockáján már nemcsak pötty, hanem egyenesen hólyag volt. Még jó, hogy nem vittük, és nem fertőzünk meg vele egy csomó embert, akikre kb. karácsonykor jöttek volna ki az első pöttyök.

Hétfőn akartam dokihoz vinni, de végül az eső miatt nem mentünk. Gondoltam, semmit nem tudna az orvos egy himlős gyerek kezeléséhez hozzátenni, végül is nem 40°C-os lázas, tüdőgyulladt gyerek, akinek azonnal antibiotikumra van szüksége. Így aztán megspóroltam magamnak bő 2 km szakadó esőben való sétát. Persze másnap mentünk, de épp voltak a fertőző váróban (kb. 6 négyzetméter), és egyszerre csak egyvalaki lehet bent, így a már előttünk lévő gyerek is kint volt az anyjával az udvaron, mi meg hát csatlakoztunk. Még jó, mindezt nem szakadó esőben kellett, mert fél óra ázás nem esett volna jól. Így csak szimplán hideg volt, de azt meg ki lehetett bírni.

És valóban himlő, és idén már nincs bölcsi. És akkor egy hét szabi, mert azért csak nem sózok egy himlős gyereket senkire.

Terveket szőttem a hirtelen felszabadult egy hétre: ablakpucolás, minden ruha kivasalása, ajtók lemosása, és ami még belefér. Ebből csak a vasalás valósult meg úgy 80%-ban, a többi nem. Nyűgös volt, néha 38°C-ig is felment a hője, vakarózott, bújt, és nem sajnáltam, hogy otthon maradtam, mert csak az anyjával volt jó neki. Adtam a Fenistil cseppet, hogy ne viszkessen, és amitől köztudottan minden gyerek agyonvert kutya módján alszik, hát az enyém nem. Óránként felkelt(tett engem), sőt, volt, hogy ennél is gyakrabban. Kipurcantam. Ugyanis hiába a szépen gyógyuló pöttyök, ez még mindig nem hagy aludni (mondjuk, sose hagyott). Ma pl. olyan fáradt voltam a munkahelyemen (mert már mamaszolgálat van, vége a szabinak), hogy a jobb szememnél konkrétan látótérkiesésem volt, meg villódzott minden. Ez eddig csak ritkán jött elő, olyankor, amikor már nagyon padlón voltam alváshiányból kifolyólag.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy itt a szoptatás vége, és kész. Aludni akarok. Annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És ami a legnagyobb baj, hogy a fáradtság nálam abban mutatkozik meg, hogy állandóan ideges vagyok, kiabálok, csapkodok, gyakorlatilag kifordulok önmagamból. De ugye itt van a lelkiismeretem, hogy mégis hátha kell még neki az összebújás, és ugye itt a bölcsi, az is stressz. Pedig tudom, hogy csak cuminak használ. De amilyen szerencsétlen vagyok, leszoktatom, és ugyanúgy ébredni fog, mint eddig, csak azért, hogy neki legyen igaza. Nem tudom, mit csináljak. Viszont aludni akarok. Nem egy órát egyhuzamban, vagy ünnepnapokon akár hármat is, hanem nyolcat, de minimum hatot. Ennyire komoly igényeim vannak. Különben rövid úton begolyózom, ez tuti. Mégis csak jobb egy normális anya és egy szopásmentes gyerek, mint egy szopó gyerek és egy meggárgyult anya. És hát igen, már 2,5 éves elmúlt. Ilyenkor már simán odaadják a gyerekek a cumit a Mikulásnak, süninek, kiét épp ki viszi el. Tavaly elgondolkodtam Evelin írásán, hogy esetleg egy süni elé vetem magam, de letettem róla. Most -szintén egy poszt miatt- a Mikulásnak akartam magam adni (nem úúúúúgy, persze, hogy nem, csak a mellemet, jó, azt sem úúúúúgy, tudjátok, áh, mindegy), de erről is lemaradtam. Mi legyen? Aludni akarok. Önző vagyok? Sajnos, akkor is aludni akarok.

Ja, visszakanyarodva az eredeti témához: gyógyul, már sebes, nem lázas, nem fertőz. Karácsonyra talán nyoma sem lesz.

Mikor beteg a gyerek?

No az enyém éppenséggel most. De nem is időbeni kérdés volt ez a "mikor", hanem inkább olyasmi, hogy szerintem akkor beteg, ha..., az orvos szerint meg akkor, ha... és így tovább. Ha jól megnézzük, alapvetően három embercsoport dönti el, hogy mikor beteg a gyerek. 

Első körben van ugye az anya (szülő), ebből rögtön két alcsoport is létezik, úgy mint a tüneteket produkáló gyerek anyja, illetve a többi gyerek anyja. Ez nagyon különleges csoport, mert a saját gyerekünk egészségi állapotától függően tartozunk hol az egyik, hol a másik csoportba.

Vannak még a közintézményekben dolgozó nevelők/pedagógusok, akik szintén jogosultak a gyerek egészségi állapotát felmérni. És hát nem utolsó sorban létezik az egészségügyi személyzet (doktornéni/bácsi, kinek mi jutott), aki arra hivatott, hogy diagnosztizálja az ember gyerekét sújtó kórságot. Közel 17 évnyi pedagógusként eltöltött év, majd' 15 évnyi anyaság, és jó néhány óra orvosi rendelőben való várakozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a fentiek az esetek többségében egyáltalán nem értenek egyet a bizonyos tünetegyüttest mutató gyerek állapotának megítélésében.

Vegyünk csak alapul egy egyszerű náthát, ami mondjuk kicsit már "begorombult", és sűrű, zöld takony folyik a gyerekből, nagyjából a bokájáig lógva, és mellé köhög is olykor. Ez nem kirívó eset, kábé mindennapos az összes bölcsiben, oviban, és az iskola legalább első két évfolyamán. Nézzük sorra, ki mit gondol.

Az anya, akinek taknyos a gyereke

Hát valóban, mintha kicsit náthás lenne. Igazából reggel ki kell szívni az orrát, meg csepegtetem is neki, de amúgy tényleg semmi baja. Nem, nem lázas, picit néha köhög meg tüsszög, ha épp nem kap levegőt a sok takonytól, mert fújni nem tudja rendesen, de amúgy egyáltalán semmi baja. És különben is, mindenki pont ilyen beteg náthás, mint az enyém.

Az anya, akinek épp nem taknyos a gyereke, mert mondjuk most volt otthon vele két hétig

Basszus, jövő héten megint otthon leszek. Itt van ez a gyerek tök betegen, térdig lóg a taknya, köhög, mint egy tüdőbeteg, mindenhová köpködi szét a kórságot, a frász törné ki az anyját, hogy nem gondol a többire? Én kikúrálom, ez meg behozza, orvos nem látta, az hétszentség, mert biztos otthon tartaná. És az óvónénik meg miért nem zavarják haza, hát mindenkit elfertőz?!

A pedagógus

Csóri gyerek, már megint milyen állapotban van?! Hiába mondom az anyjának, hogy rosszul érzi magát, másnap itt van újra igazolással, hogy egészséges, az orvos szava meg szent. Amúgy meg sajnálom is szegény anyját, nincs segítsége, előbb-utóbb a munkahelyén is szóvá teszik, ha sokat hiányzik. De mit csináljak, muszáj megmondanom, hogy beteg, hát itt van a többi, azoknak is van szülője, azok is dolgoznak, így nem lehetne közösségbe járni. Na jó, azt megértette az anyuka, mikor ideállított az orrcseppel, hogy naponta 4x kellene csepegtetni és kétszer itt nálunk, mert úgy jön ki a négy, hogy azt azért már mégse. Az a gyerek, akinek orrot kell szívni és orrcseppre szorul, annak otthon a helye.

Az orvos

Megint egy náthás. Mit csináljak vele? Otthon kellene maradnia pár napot minimum, de ismerem az anyját, dolgoznia kell. Végül is csak egy nátha, csepegteti az orrát, porszívózza, előbb-utóbb meggyógyul, csak lassabban, mintha otthon volna. Meg hát szétköpködi mindenfelé, meg aztán ki tudja, nem lesz-e belőle arcüreg gyulladás - a bölcsiben nyilván nem tudják szívni - vagy valami. Mindegy, menjen, ha az anyja annyira akarja, jövő héten úgy is itt lesz megint.

Na, valahogy így lehet, bár az orvosban nem vagyok biztos, orvos még sose voltam. Nehéz ügy ez a betegség. Mert most komolyan, egy kis ócska orrfolyással ki a frász vinné el a gyerekét dokihoz? Hát én tuti nem, orrcseppet tudok adni neki simán orvos nélkül is, de kell az a nyavalyás igazolás, ezért megyek, kockáztatva ezzel azt, hogy az egy órás várakozás alatt elkapja a bubópestist a váróban, nesze neked igazolás, maradhatok vele két hetet otthon. És nem vagyok álszent, tényleg megértem azokat, akik a taknyos kölköt beadják, mert muszáj nekik melózni. A gyerek jár közösségbe, amíg tud, aztán úgyis kidől egy időre, és akkor nincs mese, otthon kell maradni vele. 

És ha épp a "másik gyerek szülője" a szerepem, hát az is oké, mert ugye tényleg vérlázító, hogy fél fizetésért otthon maradtam hetekig, full egészséges gyereket viszek, és pár nap múlva már megint dögrováson van. Vagy megemlíteném itt azt a bicskanyitogató facebook-poszot, amit a bölcsis csoportban olvastam. Anyuka kiírta, hogy reggel ugyan 37,6°C volt a gyerek hője, de láthatóan nem érezte magát rosszul, így adott neki egy kis Nurofent, és bevitte a bölcsibe. Délután meg ment érte, mert hívták, hogy a gyereknek 39°C a láza. Na, ez kiakaszt, nem sok híja volt, hogy nem írtam az anyukának, szerencséje, hogy nem egy csoportba járnak a gyerekeink.

Közlöm, hogy a pedagógus is ember. És megérti, hogy néha jobb helye van a náthás gyereknek a közösségben, mint otthon, vagy azt, hogy a szüleinek dolgoznia kell, így egy ideig nem szól, hogy sz*rul van a gyerek. Mindent megért, mert ő is anya és ember. De felelősséggel tartozik a többi gyerekért, és benne van a házirendben, hogy csak egészséges gyerek járhat közösségbe, ezt a szülő aláírta, és higgye el, hogy joga van megkérni anyát, hogy ugyan mutassa már meg doktornak, ha nem tud aludni mert nem kap levegőt, mert az a takony, ami általában a térdéig ér, az vízszintes helyzetben nem tud kifolyni. És nem, nem adhat be orrcseppet/köptetőt/antibiotikumot(!), lázcsillapítót is csak akkor, ha felhívta a lázas gyerek szülőjét, és ő beleegyezett. És bocs, hogy csak orvosi igazolással lehet bevenni a betegség gyanújával kiadott gyereket (különös tekintettel a lázas állapotra), de így is van, hogy simán palira veszik a szülők, mert "otthon felejtették" az igazolást, de délután hozzák. És hozzák is.

És az orvost is megértem, hogy segíteni akar a szülőnek, és látatlanban ad igazolást, a gyerek megvizsgálása (egyáltalán megpillantása) nélkül, végül is csak egy nátha, ha komoly a baj, úgyis elviszik vizsgálatra. Remélhetőleg. Ezek után azt is megértem, hogy úgy néz az orvos az ember lányára, mint egy félnótásra, ha megkéri, hogy hadd maradjon otthon a gyerek pár napot, igen, tudom, hogy csak az orra folyik, de talán könnyebben meggyógyul úgy. Nekem mondjuk könnyű, mert van egy biztos, és egy időnként bevethető nagymama kéznél. De nem volt ez mindig így. A nagyoknál például, mikor az egyik a bölcsit kezdte, a másik az ovit, és állandóan betegek voltak, senki nem volt, aki helyettem kúrálta volna őket. És igen, én is szégyenkezve szóltam a munkahelyemen, hogy bocs, de megint beteg valamelyik, és tudtam, hogy megértik, mert ők is anyák, de azért mégis kínos volt. És igen, volt olyan, hogy sírva fakadtam a munkahelyemen, mikor tizedszerre telefonáltak, hogy Ádám megint lázas, pedig két hétig otthon voltam vele előtte, Isten bizony, kikúráltam rendesen. Most is kínos amúgy, pedig Simivel eddig 1 napot voltam itthon betegség miatt, meg ez a mostani egy hét, a jövő hetet már leszerveztem. Ugyanis bárányhimlős. Ez mindenképpen betegség, az orvos, a kisgyermeknevelő, a másik anya és a saját szememben is. De legalább karácsonyra meggyógyul, és nem kell attól tartani, hogy bárkit megfertőz, mert mindenki átesett már rajta. Éljen!

Alkoholba kellene fojtanom

a mérgemet. Vagy magamat. Akkor végre megszabadulnék az állandóan rám nehezedő nyomástól. Komolyan mondom, bedilizek. Van itt ugye ez a munka, amit egy hónapja vettem fel újra: heti két alkalommal járok óvodába. Olyan, de olyan klasszul elterveztem, hogy mindenkinek jó legyen: anyukámnak és a férjemnek havi egy nap szabi (nemes cél érdekében pihenhetnek), sőt, a férjem még itthonról is dolgozna egyszer, szépen, kényelmesen. A többi (havi 5) alkalomra eredetileg bébiszittert kívántam fogadni, de miután férjem anyukája meggyőzött, hogy nincs arra semmi szükség, hiszen mire való a nyugdíjas nagymama, ha nem gyerekfelügyeletre, le is tettem róla. A férjem mondta ugyan, hogy csak kellene keresni valakit vészhelyzet esetére, én bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség.

Most komolyan, ki gondolta volna, hogy február óta gyakorlatilag csak vészhelyzet lesz??? Először Simi lett beteg, így a második munkanapom egyből ugrott. A kórházi ajándékot, a hányós-fosóst nagylelkűen továbbadta anyósoméknak, így 2 napot megint meg kellett oldanunk. Na de majd ezután! Két teljes alkalommal tudtam nyugodt szívvel dolgozni menni (bár másodjára anyósom már elég náthás volt), aztán tegnap újra a B tervhez kellett nyúlni, mert a mama nem lett jobban. Annyira nem, hogy most hívott, hogy kötőhártya-gyulladást kapott, így a csütörtök is gáz, nem tud jönni.

Esküszöm, kezdem úgy érezni magam, mint Bagaméri a Keménykalap és Krumpliorr-ban, hogy "Kérem szépen, én meg vagyok átkozva!". Mindennek tetejébe még az egyik kolléganőmnek autóbalesete is volt szombaton, így ő bizonytalan ideig nem fog dolgozni. De a héten egész biztosan otthon marad. És mikor máskor lenne ez, ha nem akkor, mikor egyetlen gyerek se hiányzik a csoportból. 

Rettenetesen ideges vagyok, hogy mi lesz. Mi értelme van így az egésznek? Miért nem hallgattam a férjemre, és szereztem egy dadát a gyerek mellé? Egyáltalán hogy is gondolhattam, hogy minden rendben lesz, hiszen általában nem úgy szokott lenni. Oké, sejtettem, hogy lesznek gubancok, de bakker, rögtön az első héten, és azóta is folyamatosan? Kit zavarok én a munkámmal, hogy ennyire el akar távolítani az ovi közeléből?

Ezért lenne most talán jó ötlet inni egy kupica pálinkát, feledtetve ezzel azt, hogy mennyire magam alatt vagyok. Vajon hogyan hatna rám az alkohol? Tényleg jótékony homály borulna az elmémre, netán hánynék egy nagyot, avagy őrjöngeni -esetleg vihogni- kezdenék?

Valami poénosat kellene most írnom, hogy a blog hangulatát ne romboljam. Mit is írhatnék? Tele van a hócipőm az egésszel, de fogjuk fel a helyzetet egy igen intenzív lelki gyakorlatként, melyből megerősödve, buzgó imádkozóként, kreatív problémamegoldóként és egy magasabb szintre lépett családi koordinátorként fogok kijönni.

Röviden a hosszú távra tervezett munkáról, hosszabban a rövid időre igénybe vett kórházi ellátásról

Ezt a bejegyzést már 5 napja írom, úgyhogy lassan aktualitását veszti. Kivéve a hányós-fosóst, mert az nagyon ragaszkodik hozzánk. 

Ezen a héten már egy hónapra való kaland esett meg velünk. Nem tudom, mennyire leszek humoros, még azért eléggé a hatása alatt vagyok.

Hétfőn elkezdtem dolgozni.

Annyira jól sikerült az első munkanapom, hogy kifejezetten vártam a következőt, ami csütörtökön lett volna esedékes. Anyu szabadságon, minden szépen kikészítve, időbeosztás elkészítve. Aztán éjjel fél 11-kor arra ébredtem -a nappaliban elaludtam a kanapén-, hogy hangokat hallok. Simi sír, köhög, vinnyog, ugat, sípol, hörög oly módon, ahogy eddig még egyik gyerekem se soha az életben. Úgy rohantam fel az emeletre, mint az eszelős, és csak azt láttam, hogy a gyerek négykézláb áll az ágyában és szó szerint fuldoklik. Bakker, ez krupp, gondoltam. Most mit csináljak? Mivel Simi kifejezetten azt ordította, hogy "Kopa! (köhög-sípol-hörög) Kopa! =Szopi! Szopi! Ezért gondoltam, előbb megszoptatom, aztán meglátjuk, mi lesz. Kicsit szopott, aztán vissza is aludt, de olyan hangosan vette a levegőt és olyan kísérő hanghatások  voltak hozzá körítésnek, hogy nem mertem elaludni, nehogy megfulladjon nekem. Egy óra múlva megint jött egy köhögő roham, ez már nem akart elmúlni, bebugyoláltam és kivittem az erkélyre -noha eddig nem volt kruppos gyerekem, a zsigereimben éreztem, hogy EZ bizony AZ-, mert kruppos roham esetén a legjobb a hideg levegő belélegzése. Micsoda szerencse, hogy épp -5°C volt az erkélyen, így aztán Simike boldogan lélegezhette befelé az áldott hideg levegőt. Nem tudom, meddig lehettünk kint, de én papucsban és egy szál pizsamában már igencsak megfagyni készültem, így bejöttünk. Egy orrszívást is eszközöltünk, a férjem, aki addigra már felébredt, mondta, hogy ez tuti krupp, mondtam, hogy ne mondja már, tényleg? Tanakodtunk, hogy mi legyen (értsd: hívjunk-e ügyletet, mentőt, vigyük-e valahová), de mivel elmúlt a köhögés, csak a sípoló légzés maradt, így úgy döntöttünk, maradunk. A következő "roham" hajnali 3-kor volt, na, ekkor eldöntöttem, hogy a következőnél márpedig jön ide valami orvos, és beadom a tesóm kisfiának dugi Rectoldeltjét, ami mindig van nálunk, mivel ő is olyan szerencsés, hogy ebben a nyavalyában szenved.

De nem volt több ugatva köhögés, Simon  alig  jó hangosan vette a levegőt, de aludt reggelig. Az az igazság, hogy én egész éjszak azon töprengtem, hogy mondom meg a főnöknőmnek, hogy már a második munkanapon nem megyek dolgozni, mert bár anyukám vigyázott volna aznap a gyerekre, biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg a kórházat.

Lottóznom kellene... Ugyanis mikor elmentünk a dokihoz -anyukámmal felszerelkezve, hátha mégis maradhat otthon a gyerek, én meg dolgozhatok- épp csak beértünk a váróba, Simi elkezdett bőgni, ezzel egy időben ugatva köhögni, mire úgy vágódott ki a rendelő ajtaja, hogy lehullott a vakolat. A doki néni kiviharzott és felszólította  a köhögős gyereket, hogy azonnal menjen be szülői kísérettel egyetemben, így még a kabátomat se volt időm levenni, már bent is voltunk, beelőzve ezzel a sorban várakozó mintegy 15 pácienst szülőstől. Bent némi hezitálás után úgy döntött a nőtanács (doki néni és az asszisztens nő karöltve), hogy márpedig azonnal be kell vonulnunk a László Kórházba, ahol a kruppos gyerekeket jól ellátják. Erre a Lászlóra azért rákérdeztem, hogy biztos-e, mert mi területileg nem oda tartozunk (eddig azt hittem, hogy a Heim Pálba, de végül kiderült, hogy nem is), de mindketten mondták, hogy naná, hogy oda, hiszen évtizedek óta oda járnak a hasonló sorsú gyerekek.

Kiérve hosszas telefonálásba kezdtem. Először jóuramat hívtam, hogy vegyen érzékeny búcsút a kollégáitól, mert Simit azonnali jelleggel beutalták a kórházba. Aztán a kolléganőmet kérdeztem  meg, hogy el tudja-e vállalni helyettem a napomat, de nem tudta. És végül a főnöknőmet hívtam és helyzetet jelentettem, de ő megértette, mivel neki két kruppos gyereke is volt, tudta, hogy min megyünk keresztül.

Fél 11-re már a László Kórház portáján voltunk, ahol közölték, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk át egy másikba. Átcaplattunk, de ott azt közölték, hogy az épület túloldalára kellett volna menjünk, legyünk már kedvesek inkább ott próbálkozzunk. Próbálkoztunk, de kiderült, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk el az udvaron 150 métert, ott a betegfelvétel, majd eligazítanak. Hát el is igazítottak, mert kiderült, hogy nem hogy nem jó épületben nem vagyunk, hanem egyenesen rossz kórházba utaltak minket, mert itt már vagy 6 éve nem vesznek fel krupposokat. De azért mindenképpen fel kell menni ide és ide, ahol majd megvizsgálják a gyereket és hivatalosan átirányítanak miket a megfelelő helyre.

Fel is mentünk, rövid várakozás után kijött egy nővér és teljesen elképedt, hogy mi mit keresünk ott, hiszen már vagy 8 éve (de lehet, hogy több is megvan már) nem vesznek fel krupposokat. Várjunk türelemmel, most foglalt a vizsgáló, de amint lehet, bemegyünk és megírják az átirányító papírt.

Vártunk türelemmel, és alig másfél óra múlva be is hívtak minket (mit vizsgáltak addig a másik gyereken?), megállapították, hogy csakugyan krupp, kapott Simi valami inhalálós cuccot (csak megjegyzem, hogy az inhaláló készülék összeszerelése mintegy 10 percet vett igénybe két fő részéről), aztán elküldtek minket az I. Gyerekklinikára, mert mint kiderült, hatóságilag oda tartozunk.

Ott rövid idő alatt fel is vették Simit, majd felvonultunk a pulmonológiára, ahol néztek egy nagyot, hogy "Dehát itt nincs hely!", de ne aggódjunk, valahol biztos van egy üres ágy a gyereknek. Vissza a portára, ott nagyjából egy órácskát várakoztunk, majd visszairányítottak minket a pulmonológiára, hogy lett hely, mert a vizit után 2 gyereket hazaküldtek. Felmentünk, nagyjából egy újabb óra eltelte után megkapta Simi az ágyát, majd megkértek minket, hogy vigyük le sétálni az udvarra a jó (= hideg) levegőre, hogy jobban kapjon levegőt. Az Üllői úti jó levegőn tett fél órás séta után odafent Simi megkapta az újabb adag inhalálós cuccot, majd birtokba vettük a rezidenciánkat. Közölték, hogy a gyerek mellett maradhatok, éjszakára egy egész széket tudnak biztosítani számomra, kaját azt eszem, amit hozok, de azért zuhanyozhatok a közös zuhanyzóban, amennyiben igényt tartok a tisztálkodásra. Szép kilátások...

A férjem elment bevásárolni, hogy legyen vacsorám és reggelim (ami reggelre eltűnt a közös hűtőből...), majd magunkra maradtunk. Simon egyből otthon érezte magát, játszott a játékokkal és a gyerekekkel, én pedig érdeklődtem az osztályos orvostól és a nővértől, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy másnap hazamehessünk. Elég néhány tiszta légvétel, de Simon aktuális állapota sajnos arra enged következtetni, hogy pénteken nem valószínű, hogy elhagyhatjuk az intézményt.

Simi a 6 órai inhalálás után elaludt (aznap összesen 30-40 percet aludt), de alig aludt egy órát (ennek azért örültem, így is tartottam az éjszakától), utána fürdés, "kúpozás", valami evés féleség és újra alvás.

Nekem 9-kor már zsibbadt a lábfejem a sok lógatástól, elképzelni sem tudtam, hogy bírom ki egész éjjel, de vételeztem egy üres széket, és mikor már nagyon zsibbadtam, feltettem rá a lábam, egész addig így is tartottam, amíg az ebben a helyzetben rá nehezedő nagy nyomástól sajgó ülőgumóim fel nem adták, és visítani kezdtek a tehermentesítésért. Ekkor újra ültem. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de a kórházi vas kiságy korlátja akkor is nagyon kemény, ha az ember a feje alá gyömöszöl egy párnát, ami abban a pillanatban elmászik, ahogy az ember lánya eszméletlen álomba zuhanna, így nyomban fel is ébred, amint lekoppan a feje a vasra. Ebben a helyzetben nagyjából 4x15 percet voltam képes aludni. Lehet, hogy ment volna több is, de egy nagylány érkezett az éjszaka közepén a mellettünk lévő üres ágyra, a szomszéd kislányhoz meg gyakran jöttek az orvosok és nővérek, mert elég ramaty állapotban volt szegényke. Az anyukája, aki akkor már 5 napja nem aludt (vagy csak széken bóbiskolt), kért egy hálózsákot a családtól, így a szobában lévő üres kiságy alatt tudott aludni valamicskét. Viszont akárhányszor felkelt szerencsétlen a gyerekhez, mindig koppant valamije a fölötte lévő ágy aljában.

Simike nagyon rendes volt, mindössze három alkalommal ébredt éjjel - mit nem adnék itthon egy ilyen éjszakáért -, viszont hajnali 5-kor úgy döntött, nem alszik tovább. Az éjjeli jó alvásért bezsebeltünk egy adag dicséretet, mivel az éjfélre tervezett inhalálás elmaradt a klassz légzése miatt. Fél hatkor túltettük magunkat a reggeli szipuzáson, hiába mondtam a nővérnek, hogy felordítja majd az egész házat, nem törődött velem, mondta, hogy ez egy kórház, ahol kicsi gyerekek vannak, akik ordítanak, mert utálják a sok macerát, és ne érezzem magam rosszul emiatt. És tök igaza lett, mert a gyerek minden várakozást felülmúlva gyakorlatilag nyikkanás nélkül tűrte a tortúrát, bár ehhez hozzá tartozik, hogy én csináltam az egészet, a "rémisztő" nővérke ment a dolgára.

A reggeli kimaradt, mivel valaki lenyúlta a cuccunkat a közös hűtőből, de ez nem is volt nagy gond, mert 7 után felpörögtek az események. A nappalos nővér megpendítette, hogy akár készülődhetünk is, mert szerinte olyan jól van a gyerek, hogy tuti kitesznek minket. Pár perccel ezután hívott a férjem, mondtam a híreket, de mivel addig dokit nem láttam, mondtam, hogy semmi sem biztos, fél óra múlva hívjon újra. Pedig az volt. 8 előtt jött a vizit, Simi a dokit meglátva rémes ordításba kezdett, mire a kedves öreg bácsika közölte, hogy mehetünk haza, mert olyan kristálytisztán vonyít, hogy öröm hallgatni (persze, azért a protokoll kedvéért meg is hallgatta rendesen). Én, aki életem során már hosszú órákat vártam mindenféle zárójelentésekre, fel voltam készülve, hogy délelőtt tutira nem megyünk el innen. Ezek után eléggé meglepődtem, hogy 10 perc múlva már a kezemben volt a papír, hogy mehetünk haza (hétfőn kontroll, hogy megkaphassuk a végleges elbocsátó szép üzenetet) nálam volt a "házi inhaláló kézikészülék" is, így mikor telefonált a férjem, mondtam neki, hogy épp pakolok, mert úgy kivágtak minket, mint azt a bizonyos macskát...

9 után nem sokkal már itthon is voltunk, éljen! Szent elhatározásom volt, miszerint sehová nem viszem a gyereket a hétvégén, nehogy összeszedjen valami kórságot. Akkor még nem tudtam, hogy már a kórházban összeszedett egy jó kis hányós-fosóst, mintegy megkoronázva addigi kínlódásainkat. 

Hullámok a fejem felett

Kész vagyok.

Simi beteg, igaz, csak náthás, de az nagyon. Gyakorlatilag hektoliter számra ömlik belőle a takony, nem tudom honnan, de ha két percig nem nézek rá, már jóízűen nyalogatja a szájába csorgó nedűt. Mondjuk, nem nagyon tudok két percig nem rá nézni, mert gyakorlatilag rám van gyógyulva. Tegnap még csak-csak le tudtam tenni, de ma egyáltalán nem, gondolom, mert csak függőlegesben kap levegőt. Emiatt az alvás is katasztrófa, nem, mintha eddig olyan jól aludt volna (édesapa három napja a nappaliban tér nyugovóra esténként). Ma éjszaka fél 3-ig még egy szemhunyást sem aludtam, utána nagy nehezen sikerült elaludnia, és fél 7-ig én is tudtam aludni, igaz, ébredtünk vagy 5-ször a 4 óra alatt.

És nem is eszik. Az elmúlt három nap összes étkezése alatt sikerült nagyjából egy "Simi adagnyi" kaját beletuszkolnom, de azt is úgy, hogy közben össze-vissza köpdösött. Ma adtam neki kölesgolyót, mert azt nagyon szereti ropogtatni. Szépen fogyott, el is tűnt vagy 15 darab. Hogy hová, az csak akkor derült ki, mikor kivettem az etetőszékből: a gyereken deréktól lefelé fürtökben lógtak a megcsócsált golyóbisok. Volt a fenekén, a combján, de még a nadrágja szárában is rejtett tartalék.

Nekem holnap iskola, reggeltől estig. Nem szívesen hagyom itthon a gyereket, mert szinte egész nap szopik, hogy holnap mit fog enni, az rejtély. Nekem menni muszáj, mert előadom magam. Persze, nem önszántamból, hanem, mert megesett a szívem egy panaszkodó csoporttársamon, és elcseréltem az április közepére szóló időpontomat holnapra. Ha tudom, hogy mi vár rám, akkor nem vetemedtem volna ilyesmire, de az az áldott jó szívem, ugye... Kiselőadás, powerpoint prezentáció kész, ami szintén nem kevés időt vont el az amúgy is szűkre szabott alvásidőmből. Hogy zombifunkcióban milyen kiselőadást fogok tartani, arról fogalmam sincs, de két jegyet is fogok rá kapni. Legyen kreatív, ötletes, interaktív és másfél órás. Csak ennyit várnak tőlem. Úgy érzem, testben pont alkalmas vagyok egy ilyen kaliberű megnyilvánulásra.

Sajnos, az állandó fáradtság miatt kissé ingerült vagyok, ráadásul a kávé is elfogyott. Mikor a nyomtató bekapta a belehelyezett 15 darab papírlapot, olyan ideges lettem, hogy legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Vagy valaki másét. A nyomtatóból nem sikerült kivadásznom a lapokat, próbáltam hívni a szakértőt, de nem tudtam elérni. Pedig jó lenne, mert hiányzik 3 példány a kinyomtatni valókból.

Ja, és hogy tényleg könnyű legyen nekem, vasárnap reggel 9-re vendégeink jönnek. Addig ki kellene ma takarítanom, mert holnap ugyebár nem leszek itthon. Vasalni is kellene, meg valamikor előkészülnöm a vasárnapi kajával. Mondjuk, szombat éjszaka. Aludni amúgy se nagyon szoktam, így majd a konyhából rohangálok fel Simihez, neki úgyis teljesen mindegy.

Amennyiben sikerül a mai nap folyamán emberi körülményeket varázsolnom a házba, holnap kiselőadni és nem elhullani a fáradtságtól világ csúfjára az iskolában, vasárnap valami ehetőt rakni a vendégek -és persze a család- elé, akkor jövő héten elmegyek pár nap szabira. Mert megérdemlem.

Valós történet alapján

A következőkben nem rólunk lesz szó. Az alábbiakban egy valós eseményen (sőt, események láncolatán) alapuló  történetet mesélek el. Amennyiben valaki magára ismer, az nem a véletlen műve. A személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt a szereplők nevét megváltoztattam (teljesen feleslegesen, mert a végén ott van róluk a kép).
Amennyiben nem felel meg teljesen a valóságnak a történet, akkor elnézést kérek, én igyekeztem. De a lényegen nem változtat: a tesómék marha betegek.

1. nap

A Kicsi köhög, elvittem dokihoz, biztos, ami tuti. Semmi gond, kis köptető, orrcsepp, a szokásos rend szerint. Ovi kilőve, én műszakot cserélek, Apa előbb eljön a melóból, viszi a Nagyot, mindenki ezer felé szakad, de nem lesz gáz. (Miért is költöztem 300 kilométerre anyámtól?) Még jó is, hogy előjött ez a köhögés, mert bárányhimlő van az oviban, legalább azt megússza.

2. nap

A Kicsi komolyan beteg. Láz, takony, köhögés, ami csak a csövön kifér. Holnap viszem a fül-orr-gégészetre. Szegénykém, olyan kis elesett, a gumiarca megnyúlva, alig szuszog, egyemmeg. Szerencsére az oviban rendesek voltak, tudok össze-vissza járni dolgozni. Ott is valami kórság van, már 9 gyerek hiányzott a csoportból.

3. nap

Voltunk dokinál, arcüreg gyulladás, antibiotikum kúra, éljen... Először influenzára gyanakodtam, de a doki néni megnyugtatott, hogy ez nem az. Ha az volna, azt észrevenném, mert úgy terjed, mint a bubópestis, 2 nap alatt tutira mindenki kidőlne tőle. Most akkor örülnöm kellene?

Ráadásul engem fejfájás gyötör, nyilván a sok éjszakai ébredés miatt. Kövezzetek meg, de egyáltalán nem bánom, hogy csak 18-an voltak a 34(!)-ből oviban, kész felüdülés volt ennyi gyerekkel foglalkozást tartani. Délután, mire hazajöttem, minden tagom fájt. Megmértem a lázamat, nem hiába, mert volt. Bevettem egy pirulát -lázcsillapítót, mi mást-, és kidőltem ledőltem. Hál'Isten a Kicsi már jobban van, legalább kiszolgálni nem kellett. A Nagy látta, hogy milyen nagyon jól vagyok, ezért elpesztrálgatta az öccsét, még kakaót is adott neki, így nyugodt szívvel tudtam haldokolni.

4. nap

Nem mentem dolgozni. És ezzel nem voltam egyedül, az egész oviban egyetlen óvónő maradt. Mondjuk, többre nem is igen volt szükség, mert intézményileg 11 gyermeket adtak be a szülei. Hozzájuk bőven elég volt az az egyetlen óvónéni.

Dokinál voltam, teljesen valóságos influenzában szenvedek.

A Kicsi egész jól van, én viszont totálisan ki vagyok ütve. Délelőtt kimásztam a konyhába (szó szerint), majd elterültem a kövön, mint egy béka. Hálát adtam az eszemért, hogy linóleum helyett járólapot rakattunk le, mikor felújítottuk  a lakást, mert így legalább segített a hideg kő levinni a lázamat. Agonizálás közben azon gondolkodtam, hogy miért nem Tibetbe dobott le a gólya, ott van lehetőség többférjűségre. Az egyik férjem dolgozni menne, a másik az unatkozó beteg gyereket szórakoztatná ápolná, a harmadik ebédet főzne, a negyedik pedig a priznicet cserélgetné elgyötört testemen. De nekem csak egy van, az meg épp nincs itthon. Amúgy a gólyával családilag nem vagyunk jó viszonyban. A Nagynak kifejezetten a bögyében van a békaevő, mert véletlen Ádinak vitte a kistestvért, nem neki. Pedig megírta, hová kell hozni, a gólya el is vitte a levelet (minden bizonnyal el is olvasta) és ennek ellenére nem hozott egy nyamvadt kistestvért sem. Az unokatesó meg nem ér. Talán megharagudott rá annyira, hogy rájöjjön, a gólya nem egy megbízható állat, és nem ír neki többet. Ha mégis, hát akkor megszívjuk...

5. nap

Alig élek. Fogalmam sincs, mi folyt itthon ma, mert bármi is történt, az nem velem esett meg, én ugyanis nem tudtam magamról. A hajam is fáj.

Remélem, legalább Apa és a Nagy megússza. Igaz, hogy a drágám 8 évesen nincs még csak 18 kiló, de az mind színtiszta vas és acél, kikezdhetetlen az egészsége. Bízzunk benne...

Délután: mindkét gyerek lázas. 

6. nap

Jobban vagyok!!!  A kölkök viszont elkapták tőlem, hurrá. Pedig állandóan mostam a kezem hypóval, szájmaszkot viseltem, nejlont terítettem magam alá, mikor leültem, de ez sem segített. Talán egy búváregyenruha megóvta volna környezetemet a lappangó kórságtól. Megmondta a doktornő, hogy bubópestis. Igaza volt.

7. nap

A gyerekek évek óta nem voltak ilyen csendesek, dögrováson mind a kettő. Lázcsillapító, antibiotikum, hűtőfürdő -kinek mikor mire van szüksége. Kórház a város szélén, a Klinika, Doktor House, Vészhelyzet -kérem szépen, tessenek választani! Én ápolok, Apa disznót vág. Nem itthon, nehogy megzavarja a lábadozók nyugalmát. Lement inkább anyósomhoz a véres mutatványt végrehajtani. Meg ugye itt nálunk, a negyediken csak az erkélyen lett volna hely, ezért komolyan átgondolta a dolgot, és  rájött, hogy a 150 kilós jószág nem fért volna el a pörzsölővel együtt, így inkább bele se kezdett idehaza, nehogy balul süljön el a dolog. Jobb a békesség, a család a panelban döglődik, disznó az udvaron, ahogy az meg van írva.

Még jó, hogy keveset eszünk így betegen, mert annyi pénzt költöttünk orvosságra az utóbbi napokban, hogy kajára nem is maradt volna -hónap vége van, a betegség is jól időzített... Az a pár korty tea és néhány szál ropi meg úgysem kerül sokba. Meg hát a napi több marék/liter gyógyszer is jóllakatja az embert valamelyest.

8. nap

Elvittem őket a körzeti orvoshoz, tényleg elkapták. Ezen a héten mindkettő itthon marad.

Az ovival beszéltem (azzal, ahol én óvom a gyerekeket, nem azzal, ahová a Kicsi jár), hogy egész héten itthon maradnék, mert családilag összeomlottunk. Nyugodtan maradjak, ott úgy se történik semmi. Érdeklődés hiányában még a mostanában megtartandó farsangi mulatság is elmaradt. Elnapolták valamikorra, amely időpont egyelőre titkosítva van, mert még mindig 10 körüli az óvodába járó gyerekek száma. Összesen az egész (2 csoportos) oviban. Mi ez, ha nem influenza, kérem tisztelettel?

9. nap

A Kicsi úgy köhög, mint a kutya, ezért ma megint meglátogattuk a fül-orr-gégészetet. Gégegyulladás. Ráhúzódott az egyik betegség a másikra, össze-vissza van fertőzve. Miért is nem lepődök meg? Nem számít, végül is úgyis itthon vagyunk.

10. nap

Teljes eseménytelenség volt jellemző erre a napra, egészen délutánig. Apa még mindig bírja, a csemeték állapotában is javulás látszik beállni (ma ettek is valamennyit). Jó, orrot fújunk és  krahácsolunk mind a hárman, de ez már szinte egészségnek is nevezhető. 

Délutánra a Kicsinek megint felment a láza. 

11. nap

Láz eltűnt, mindenki jobban van, Apa "ájronmen", még csak meg se legyintette a betegség szele sem. Hiába, a sok évi kőkemény sport megedzette a szervezetét, az immunrendszere ellenáll minden viszontagságnak. Egész idő alatt ápolt minket, főzte literszám a teát, mesét olvasott a lázas gyerekeknek, minden kívánságunkat leste, elősegítve ezzel mindhármunk mielőbbi kilábalását a veszedelmes ragályból. A hét minden napján focizni jár, ezen nem változtat az sem, ha körülötte hullanak a családtagok, mint a legyek. De megéri, mert ettől acélozódott meg ennyire a szervezete. Nekem is el kellene járnom focizni? 

12. nap

Ha most ott élnék, mint lánykoromban, akkor törékeny testem már a Duna mélyén pihenne. Mivelhogy megöngyilkoltam volna magam. Ha eddig nem is, ma délután, mikor a doktornő megállapította a diagnózist, mindenképpen belevetettem volna magam a sebes sodrású folyóba, de itt csak a tévétorony van, odáig nem mászok fel. 

Ugyanis reggelre a Kicsi totál tele lett piros foltokkal, némelyik már hólyagos is volt. Kínomban felhívtam bölcs, öreg nővéremet, aki próbált nyugtatni, hogy hátha csak allergia, de én a zsigereimben éreztem, hogy nem. Délután az orvos is megerősítette a gyanúmat: bárányhimlő. No, ekkor jöttek elő a szuicid gondolatok. Valaki csodálkozik rajta?

A jövő heti ovis farsang kilőve, pedig már a kalóz jelmezt is megvettem a Kicsinek (a Nagy szerint ez szívás). Lehet, hogy mégis beviszem. Túró Rudi lesz...

Külön öröm, hogy a Nagy sem volt még leprás bárányhimlős, a fertőződés esélye nagyjából 100% . Apa és én már voltunk, így mi megússzuk. Titkon reménykedem, hogy legyengült immunrendszerem miatt nem tör ki rajtam az övsömör, bár azt mondják, aktív bárányhimlő vírus azt nem generálja. Én már nem hiszek nekik. Ha lenne a környékünkön kolera, pestis, sárgaláz vagy bármi, az is biztos megtalálna minket. 

Várom, hogy mikor sújt le a legújabb kórság. Azt elfelejtettem írni, hogy a Nagynak kötőhártya gyulladása van. Hol a búbánatban szerezte, mikor egy hete ki sem mozdult a lakásból? Talán az orvosnál...

Ez volt a mai napig. Nem irigylem őket. Tényleg nem. Tudom, milyen egy fészekalja beteg gyereket istápolni, és arra várni, hogy mikor lesz még rosszabb. 

És mindez pedig történt velük:

A szenvedők

Elmaradtam

Tulajdonképpen már napok óta arra várok, hogy történjen valami, amit majd jól megosztok mindenkivel. De semmi. Már egy hete a nátha-orrszívás-nem alvás Bermuda háromszögében tanyázunk, és egyelőre nem látom, hogy valaha is kikeverednénk belőle. Nem is értem, hogy egy ilyen kicsi orr, mint a Simié, hogyan képes ekkora mennyiségű váladékot előállítani, gyakorlatilag szünet nélkül. Őrület. 

Az orrszívás egy horror, őrjöng mint a fába szorult féreg. Pillanatnyilag még képtelen vagyok magam elé képzelni, hogy eljön majd az idő, mikor saját maga fogja kérni, hogy szívjuk ki az orrát, sőt, idővel a műveletet önállóan, teljes precizitással el is végzi. Hihetetlen, tudom, de a nagyokkal is így volt, és mivel Simi is a "mi kutyánk kölyke", bízom benne, hogy alig 1,5-2 év múlva nála is elérkezik ez az idő. De addig még sok takony kifolyik az orrán  sok víz lefolyik a Dunán. 

Amúgy érdekes, hogy mekkorát fejlődött Simon manipulációja az elmúlt egy hét alatt. Először csak kapálózott össze-vissza, mikor elkezdtem szívni az orrát, de pár nap után már célirányosan tépte ki a kezemből az orrszívót (úgyhogy eljutottunk oda, hogy a két térdemmel le kell szorítanom a karjait...). Minek ide fejlesztő játék (Jut is eszembe, ezekről majd akarok írni egyszer. Sőt hamarosan, mert mindjárt itt a karácsony.), elég egy kitartó nátha, és a gyerek pikk-pakk megtanul célozni, fogni, elengedni, mindent, ahogyan azt kell. De azért abban bízom, hogy nem kell tovább fejlődjön a gyerek, mert hamarosan megszűnik ez a kórság. És akkor majd megint fogunk aludni, és nem kell éjszakánként negyvenszer felkelnem. És napközben is tud majd aludni a fiatalúr, nem fél órákat, hanem akár egy egészet is egyhuzamban. Hacsak azóta annyira el nem felejtette, hogy soha az életben nem jut többé eszébe hogyan is kell azt csinálni. Mert ettől nagyon félek ám. De nagyon.

És most megyek, mert kemény 25 perc alvás után fel is ébredt és harákol mint a vénemberek, mert nem kap levegőt. Majd adok én neki. Mármint levegőt, mert jön az orrszívás, hogy lélegzethez jusson.