Nem vagyok képben egyáltalán

Olvastam az imént egy hirdetést, ami műszempilla-építést ajánlott. Annyira hihetetlennek tűnt az ajánlat, hogy menten utána is néztem, mit próbálnak eladni nekem. Íme a hirdetés, teljes szöveghűséggel (félkövér kiemelés tőlem).

"Szálankénti szempilla építés a legújjabb technikákkal 1D-től 10D-ig. Ugyan itt elsajátítható képzések."

Most kivételesen nem a nyelvtani dolgok ragadták meg a figyelmemet, hanem a számok. Be kell vallanom, sose voltam egy nagyágyú fizikából. Azonban szerény ismereteim alapján egy műszempillának az 1D túlságosan kevésnek tűnt, mondhatni teljesen felesleges anyagi befektetésnek, a 10D viszont valami megfoghatatlan, az anyagi világon és az egész tér-idő kontinuumon messze túlmutató iszonyat lehet. De azt is vállalom, hogy annyira nem vagyok tisztában a szépségipar pillanatnyi újdonságaival, hogy teljesen lebőgetem magam világ csúfjára. Mert nekem az életemben nem volt még műszempillám, se szálanként, se csomónként (tincsenként?) felrakott, úgyhogy lehet, hogy emiatt nem vagyok képben egyáltalán.

Mi is lehet az az 1D-s műszempilla? Valami szprével (spray-vel?) lefújják a vállalkozó kedvű hölgy pilláit? Vagy bepöttyözik? Mert ha már egy mezei szempillaspirállal kikeni az ember, akkor is minimum 2 dimenzióban növekszik a szemszőrzete. Szerintem.

Ez a 10D viszont annyira felizgatta a fantáziámat, hogy nem szégyelltem több tudományos honlapot is felkeresni dimenziókra vadászva. Tulajdonképpen arra az eredményre jutottam, hogy a mezei 3 dimenzió utániak már nem szükségképpen fizikai fogalmak, hanem bármit lehet dimenzióként jelölni, ami valami pluszt ad "feldimenzionált" fogalomnak/tárgynak/akárminek.

Vajon a műszempilla esetén mi szösz lehet ez a 10 dolog? Az első három egyszerű, nyilván a fizikai tér három kiterjedéséről beszélünk. De a többi? Miféle 7 titkos dolgot tudhat egy műszempilla, amit saját 3D-sem nem? Illatos? Magától pillog? Könnyezik? Beszél? Olvas? Bevásárol? Esetleg "okosszempilla" és rácsatlakozik a mobiltelefonomra? Elhozza a gyereket az oviból? Ébreszt reggel 6-kor?

További ötletek?

Rájöttem a tökéletes otthoni hajfestés titkára

Hívjuk házhoz a fodrászt!

Igaz, a megvilágosdásomhoz az évek alatt kidobott sok forint és ultrabéna hajszín is hozzájárult, de legalább tudom a tutit!

Nekem most nem itt kéne lennem...

...mert már a tele van a bütyköm, komolyan! Meg is hallgattam ezt a számot, mert én is menni akarok!!!

Napok óta a portfóliómat írom (inkább hetek óta), úgyhogy mindenféle íráskényszerem elmúlt, de gondoltam, kicsit mégis feldobom a kényszerű írástevékenységet egy szabadon választott dokumentum elkészítésével :D. Szóval írok egy rövidet. Bár talán innom kellene egy ugyanilyen nevűt, hogy visszajöjjön az életkedvem. Hahaha...

Rövid híreim

1.) Írom a portfóliót, baromi nagy meló, de a legeslegnagyobb munka, amitől a legjobban féltem, kész van (csak a fejléc hiányzik). Huh. Jöhet az "apraja", van még négy éjszakám, plusz a mai nap. 

2.) Noémi Lengyelországban van. Ebben a tanévben annyit utazott már külföldre a sulival, mint amennyit én az utolsó negyed évszázadban sem.Mindegy, menjen, addig se kell rá főzni is gyakorol valami idegen nyelvet, angolt, németet, mikor mit, de hát neki könnyű, mert ez a gyerek BESZÉL két nyelven, pedig csak 15 lesz nemsokára. Okos nagylány :D.

3.) Színezik a házunkat. Vagyis szinte már azt csinálják, csupa oszlop és gerenda a ház minden oldala. De valami kivitelezési és lassúsági dolog miatt újra kell "szürkíteni" is. Ez igazán kár, mert így többe kerül, megy az idő (holnaptól pl. eső lesz, mi lesz akkor a munkával?) meg minden. Sárga lesz amúgy. 

4.) Simi két teljes hetet járt bölcsibe!!!! Ez ugyan hurrá, de tegnap már mondták, hogy mintha elkezdett volna köhögni. Ma vittem, de már intéződik a hely a mamánál. Szuper, pedig azt hittem, májusban már csak nem fog megbetegedni. Persze hogy nem, hahaha...

5.) Ma felhívott a volt gimis magyartanárom, hogy beszéljek a suli 25. szülinapján. "Csak" 2 perc lenne, de valakit akartak az első gimnazista osztályból, és azért én, mert oda jár a két gyerekem is. Nem tudom, miért vállaltam el??? Én nem tudok/szeretek sok ember előtt beszélni. Még jó, hogy pedagógus vagyok. Basszus, de hülye vagyok, tisztára be vagyok tojva, mit mondjak?

6.) Már két kiscicának van gazdája, de a csajok megint nem kellenek senkinek. Brühühü... Jövő héten vihetők, kell valakinek?

Megyek vissza portfóliózni. Azannya, de elegem van már!!!

Ezek az áldott szerdák...

Alapesetben ilyenkor "HTB" vagyok (= háztratásbeli, azoknak, akik annyira fiatalok, hogy nem tudják, mi fán terem ez a rövidítés. Én nem sok ilyet ismertem, és őszintén szólva, nem tudom, hogy annak idején, mikor még nem lehettek voltak munkanélküliek, nem egy szinonim kifejezés volt-e a munkanélküli nőre. Mindegy.) Szóval ilyenkor, ha Simi épp nem beteg vagy nem kell mégis dolgozni mennem, akkor itthon vagyok és háztartásozok. Komolyan, néha úgy érzem, hogy ez volna az ideális. Az egész család reggel elmegy a dolgára, én 8-ra már a fél házat kiglancolom, utána megkávézom, majd jön a másik fele, 11-re szinte készen is vagyok, csak a főzés és az aktuális vasalni való eltüntetése marad. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez az állapot nem az, mikor egy (kettő, három, kinek mennyi adatott) kiskorúba botlik itthon lépten-nyomon az ember lánya, és minduntalan hátráltatják őt a háztartás vezetésében, mert hol éhes, hol szomjas, időnként popsitörlést kér, máskor legózni/rajzolni/gyurmázni/olvasni kell vele, mert csak nem ülhet egész nap a mese előtt hagyja őt magányosan játszani az ember, ha már együtt kényszerültek lenni. Ugye. 

Ma pont ilyen "jó szerda" van (hetek óta nem volt ilyen), így a takarítás utáni tiszta lelkiismerettel  lakásban vethetek véget az írástalan időszaknak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki kíváncsi rá, mi történt velünk az elmúlt időszakban. Nem, nem voltunk Föld körüli turnén, karibi üdülésen, idegszanatóriumban, csak nem volt időm írni. Most pótolom. Íme.

Január utolsó hétvégéje

Ez közvetlenül az előző bejegyzésem előtti napon történt, de bevallom őszintén, nem akartam róla írni. Az történt, hogy elhatároztam: az államvizsga után vérkomolyan elkezdek tornázni, szikár, zsírmentes testet alkotok magamnak, diétával és tornával. Mivel a térdeim borzasztó vackok, ezért a futás nem jöhet szóba (amúgy is utálok futni), gondoltam, majd a jútyúbbal lefogyok. Kerestem egy klassz videót, ami könnyűnek látszott, nem volt benne guggolás és kitörés (ezek a térdeimet gyilkolják, ilyet nem csinálok), eléggé dinamikusnak tűnt, ki is próbáltam, sőt, megtoldottam egy kis Péntek Enikő-féle fenékgyakorlat-sorozattal. A végén eléggé éreztem a csípőmet (mindkettőt), gondoltam is, hogy ez aztán fantasztikus edzés volt, nyilván építettem magamnak vagy 4-5 új izomrostot rögtön az első alkalommal, ráadásul pont az egyik kritikus helyen (hja, van még rajtam vagy egy tucat hasonló). Az izomláz nem akart múlni. Egy hét után már gyanakodtam, hogy ez mégsem az. Két hét után már nem csak gyanakodtam. Három hét csípőfájás után biztos voltam benne, hogy sikerült egy komplett, mindenre kiterjedő ízületi gyulladást kerálnom magamnak a hősies tornamutatványommal. Még mindig fáj. Azóta nem tornáztam (ízületi gyulladás esetén tényleg kímélni kell a gyulladt alkatrészt). Nyilván nem is fogytam, de nem is mertem ráállni a mérlegre. Ez az én formám.

Február első hétvégéje

Pénteken jött a húgom a fiúkkal. Szerencsére csak a későbbi vonattal, amihez 6-ra ment ki értük Kornél, így volt időm lóhalálában takarítani (azon a héten nem volt HTB-s szerdám, mert Noémivel mentünk az ortopédiára). Vágtattam Simivel hazafelé, aztán gyorsan nekiálltam rendbe szedni a házat. Mivel aznap reggel Simikén a nátha első jeleit láttam felbukkanni, egész nap azt mantráztam, hogy "csak ne legyen náthás, csak ne legyen náthás", mert a húgom érzékenyen szokott reagálni arra, ha a gyerekei mindenféle betegségnek vannak kitéve, mivel ő is dolgozik, és elég nehéz megoldania a betegápolást. Még arra is vetemedtem, hogy megkérdeztem a gondozónőt délután a bölcsiben, hogy nem folyt-e véletlenül Simi orra, hát persze hogy nem, halleluja! Mikor kipucoltam a WC-t és a fürdőt, Simikém megszólalt, hogy "Anya, picit nem jó a pocakom.". Abban a pillanatban levert a víz, mert tudtam - hát melyik anya ne tudná, miről lesz szó -, hogy hányni fog. Gyorsan kerítettem egy üres vödröt, és nem csalódtam, rövid időn belül jött, aminek jönnie kellett. Mire a tesómék megérkeztek, már túl voltunk három rókán, két komplett átöltözésen és egy szőnyegpucoláson. Csodás vendégvárás. Még két hányás után eljött a lefekvés ideje. Gyakorlott anyaként a következő felszerelést készítettem Simi ágya közelébe: egy tekercs konyhai papírtörlőt -feltörölni a padlót; 12 textilpelust -arcot törölni, illetve minden más testrészt, ahová a szmötyi kerül; egy üres vödröt a hányásnak; egy üres lavórt az összehányt holmiknak; két váltás pizsamát és ágyneműt -hogy válság esetén ne kelljen éjjel a szekrényben kutatnom; egy váltás pizsamát magamnak - sose úszom meg, hogy lehányjanak; teát, lázmérőt, lázcsillapítót. És ezek közül csak a teára volt szükség! A következő napokban sem ütötte fel a fejét további hányás és az ezzel általában együtt járó hasmenés illetve láz sem, ráadásul senki nem kapta el, így valószínűleg valami gyomorrontás lehetett. Vagy ki tudja.

Szombat este Simire a tesóm vigyázott, mert mi, a négy nagy a Lar pour lar't előadásán vettünk részt. Az első sorban ültünk, rémes volt. Nem az előadás, mert azon kiválóan szórakoztam, hanem az, hogy a fentiek állandóan azt vizslatták, hogy az első két sorban mit csinál a közönség. Borzasztó, mikor az ember képébe énekelnek vagy verselnek, kínos, feszélyező érzés, na. Akkor is, ha majd' bepisil az ember a röhögéstől.

Február második hétvégéje

Szerintem semmi különös nem volt.

Február harmadik hétvégéje

Ez volt most. Vasárnap volt a diplomaosztóm (mégis 5-ös lett a szakdolgozatom, ki hitte volna?). Eredetileg anyut szerettem volna megkérni, hogy felügyeljen Simire, de lement a húgomékhoz, így vittük magunkkal a gyereket. Várakozáson felül jól viselkedett, legközelebb is jöhet (hahaha...). 

Ma

Már kipucoltam a fél házat (= nappali, konyha, fürdő, WC), a hálószobáját mindenki maga takarítja. Legalábbis mi ezt szeretnénk. Még vár rám a farsangi jelmezem végső formába öntése. Az idén mindenki valamilyen népet képvisel, én spanyol leszek. Nem, mintha bármilyen közöm is volna a spanyolokhoz azon kívül, hogy valaha tanultam spanyolul, de semmire nem emlékszem azon kívül, hogy Holá! Amint befejeztem az írást, neki is látok megvarrni a cuccot. Az egyetlen fekete szoknyámra fogok (kézzel) piros fodrokat varrni, mintegy 15 méternyit. Már megvannak a csíkok, azzal a technikával készült, amit szerintem szabadalmaztatnom kellene - akkor jöttem rá erre a fantasztikus eljárásra, mikor Ádámnak egyszer denevérjelmezt kellett készítenem, de nem volt varrógépem. Most sincs amúgy. A sima bélésselyemből, ami ugye 100% műanyag, forró ollóval szabtam ki a fodornak valót. Pikk-pakk végeztem, csak tolni kellett a szerszámot, és még szegni sem kell. Nem is tudnék mivel beszegni 25 méter anyagot, mert nincs varrógépem, amint azt már említettem, kézzel meg képtelenség, legalábbis nekem.

Most megyek varrni, hogy mikor bukkanok fel legközelebb, azt nem tudom megmondani, de igyekezni fogok.

Pamparararam-pam-pam!

 Tudom, hogy mindenki kíváncsi, ezért nem csigázok senkit tovább: igen,  sikerült!!!

Akit érdekelnek a szaftos részletek, olvasson tovább!

Először is, szeretném tudatni minden kedves Olvasómmal, aki egy kalappal, vödörrel, bármivel kívánt nekem, hogy megvolt. Igaz, a vizsga előtt két nappal kezdtem előállítani a kívánt mennyiséget, és a nagy nap reggelén vetettem véget a - már elnézést - szarakodásnak azzal, hogy az itthon fellelhető összes (azaz kettő darab) széntablettát elfogyasztottam. Elkeseredetten konstatáltam, hogy nem volt a testtömegemre jótékony hatással a tisztítókúra, ugyanis a stressz miatt rengeteget zabáltam. Ideg alapon.

Úgy volt, hogy akut gyerekszittelési krízis álott elő a vizsga reggelén, mert miért is ne, hogy még azon is idegeskedjek, hogy a két gyerek mit csinál egymással itthon. Pedig roppant előrelátó módon egy hete lefixáltam anyukámmal a pénteket, számítva arra, hogy esetleg elfelejti, a héten többször is egyeztettünk, mondtam neki, hogy én államvizsgázom, Kornél pedig temetésre megy, kellene valaki, aki őrzi a csepp gyereket, amíg nem tartózkodunk otthon. Természetesen vállalja, sőt, az előző napra is vett ki szabit (jelzem, erre senki nem kérte). Csütörtök este még megkérdezte a férjemet, hogy akkor reggel hányra jöjjön, mire a "Nem kell túl korán, mert itthon vagyunk."  válasz érkezett. Másnap fél 10-kor szándékoztunk indulni, de negyedkor már jónak láttuk, ha megkérjük anyut, jöjjön át. Férj ment is szólni, aztán jött vissza azzal, hogy anyu elment itthonról, mint kiderült, takarítani. Szó szerint ez jutott eszembe, csak magyarul, hogy WTF??? Értitek, elment takarítani, mikor megbeszéltük, hogy vigyáz a Simire! Hát az amúgy 200-as vérnyomásom 500 lett, a f*sás mellett a hányinger is elkapott. Még szerencse, hogy aznap Noémi élt a lehetőséggel, és igénybe vette a doki által adott igazolást és itthon maradt. Különben vihette volna a temetésre a férjem a gyereket, vagy én a záróvizsgámra. Mert anyám a többszöri megbeszélés ellenére is úgy gondolta, hogy mi itthon vagyunk pénteken. Haláli. Nem voltam túl nyugodt a két gyerek miatt, de igyekeztem nem parázni nagyon, volt jobb dolgom is. Amúgy szombaton délelőtt láttuk legközelebb anyukámat, és mikor mondtam, hogy Kornél temetésen volt, úgy nézett rám, mint aki akkor hallja ezt az infót életében először, holott minimum 3-szor tisztáztuk, kinek milyen elfoglaltsága van aznap. Én nem értem, komolyan, de mindegy is, az a lényeg, hogy minden rendben volt.

A vizsgán minden flottul zajlott. Jelentem, az összes értem mondott imát, drukkot, rám gondolást felhasználtam, így sikerült is az egyik legkönnyebb tételt kihúznom (4. tétel: Agresszió, testi és szexuális bántalmazás). A téma maga nehéz, de könnyű róla meggyőzően beszélni, így minden magabiztosságomat latba vetve csak mondtam és mondtam úgy nagyjából másfél percig, amíg hagyták. A szakdogáról egy kérdés és annyi. Mindenre 5-öst kaptam, így a szakdolgozat 4-ese ellenére 5-ös lett a diplomám eredménye. Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a vizsgabizottság baromira unhatta már ezt az egészet így a vizsgaidőszak utolsó napján, mert 3 percnél többet senki nem volt a kínpadon. Pár szóból eldöntötték, hogy tudja vagy nem, és útjára engedték.

Hazafelé beugrottam az egyik plázába, és megvettem a Dominika által ajánlott "gondolkodásváltoztató könyvet", amit a vizsga sikeres abszolválása utáni "mert megérdemlem" ajándéknak szántam magamnak. Őszintén megvallva már a vizsga előtt meg akartam venni, annyi szabad időm volt még, de nem tettem. Annak ellenére, hogy vallási meggyőződésem alapján semmiféle babonás dologban nem hiszek, mégis a medve bőrére történő előre ivásnak tűnt számomra a jutalom megelőlegezése. És mennyivel jobb érzés volt felszabadultan kóvályogni a könyvesboltban, mint idegbetegen, hát nem? De.

Telefonon biztosított a férjem arról, hogy mindkét utódunk szerencsésen túlélte az egymás kizárólagos társaságában töltött néhány órát, én erre persze megnyugodtam, és megbeszéltük, hogy a falusi "nagybolt" előtt találkozunk hétvégi bevásárlás ürügyén.

Nem bírtam magammal, és már a buszon elkezdtem olvasni a könyvet. Ebben az sem zavart, hogy a végkimerülés esetén rám törő látótérkiesés miatt alig tudtam felfogni, mit olvasok. Csak hogy értsétek, milyen problémáról van szó, íme. Mikor leszálltam a buszról, még mindig rosszul láttam, amúgy ez ülve még elviselhető, de járás közben borzasztó. Elindultam a bolt felé, egyszer csak láttam, ahogy egy férfi - kb. 4-5 méterre tőlem - egy drapp színű papírzacskót igazgatott úgy, hogy letette a földre (tudjátok, az a nagy fajta, amibe sok cucc fér). Gondotam is magamban, hogy ez tökhülye, hát esik az eső, minden csupa víz, tönkre megy minden a szatyorban, mert elázik. Aztán láttam, hogy megjött a fickó esze, és felvette a cekkert, bár sanszos volt, hogy csupa sár lesz, mert az előbb még a földön volt a táska. És basszus, mikor 1-2 méterre voltam tőlük, akkor tudatosult bennem, hogy a férfi a saját férjem, a "drapp zacskó" pedig a drapp színű overállba öltöztetett 2,5 éves fiam. Hát így.

Ez amúgy ez az állapot vagy mi nem tartott sokáig, már a boltban elmúlt, de átvette a helyét egy olyan elementáris fejfájás, hogy azt hittem, belepusztulok. Semmilyen gyógyszer nem mulasztotta el, se kávé, se csoki, se más étel vagy ital (mert hát egész nap szinte semmit nem ettem és nem ittam, mert folyamatosan attól féltem, hogy a) elhányom magam, b) bepisilek, c) bef*sok, ha valami táplálékot magamhoz veszek). Kicsit jobb lett estére, úgyhogy gyorsan le is feküdtem aludni (este 10 körül, nálam ez korán fekvésnek minősül), Simike kegyes volt hozzám, alig 3-4 alkalommal ébresztett fel, és reggel 8 óra 10-ig hagyott aludni. Szinte ki is pihentem magam.

Ennyi. És bár ez nem az Oscar díjam volt, azért engedjétek meg, hogy nyílt színen valljak köszönetet kolléganőimnek, akik lehetővé tették, hogy eljöjjek szabadságra és fel tudjak készülni a vizsgára. És persze a férjemnek, aki lehetővé tette (szabadságot vett ki, ha már a kolléganőim lehetővé tették, hogy itthon maradjak), hogy a rendelkezésemre álló időt tényleg tanulással tölthessem, ne pedig az itthon betegeskedő legkisebb királyfit szórakoztassam. És persze Istennek, aki nelkül, hitem szerint, nem tudtam volna végigcsinálni. Kösz mindenkinek! Egyelőre nem áll szándékomban újra tanulásra adni a fejem, de amilyen hülye vagyok...

Szép kilátások

Csak két darab széntabletta volt itthon. Elfelejtettem feltölteni a készletet az előző záróvizsgám óta. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő mire lesz elég, rettenetes, hogy bármiféle izgalom ilyen erős kiválasztási rohamot indít el. Mindjárt inulok...

A válás oka: szakdolgozat

Leadtam. Most nem nyígtam annyit, mint az előzőnél, mert egyszerűen nem volt annyi időm, hogy ide is írjak, miközben azon kínlódtam, hogy azzal végezzek. Nem is tudom, hová tettem a józan eszemet, mikor arra vállalkoztam, hogy 3 gyerek, munka, háztartás mellett 7 hét alatt a nulláról összerakjak egy minimum 40 oldalas szakdolgozatot. Hát normális vagyok én? Nem, nem és nem! Soha, de most halálosan komolyan gondolom, hogy soha többé nem fogok ilyen szoros határidővel vállalni semmit, mert ebbe bele lehet bolondulni.

 Elmentem dolgozni, és ott voltam, ennyi. Nem tudtam sok mindent hozzátenni a dolgokhoz, mert alig láttam ki a fejemből. Aztán a háztartás… Erről nem nyilatkoznék bővebben. Sem a Himalája nagyságú vasalatlan cucc-hegyről, sem a házban csapatosan vonuló és támadó portigrisekről, sem a vasárnapi ebéd gyanánt - a férjem által - telefonon rendelt pizzáról, sem a hat hete epilálatlan lábszáramról.

Újra rá kellett döbbennem, hogy a férjem szeret. Vagy csak sajnálta a gyerekeket? Meglehet. Így aztán anyjuk helyett anyjuk volt, amíg én éjt nappallá téve írtam azt a sz*rt mesterművet. Egyetlen zokszó nélkül etette őket, játszott a kicsivel, reggel tízórait csomagolt, Simit bölcsibe vitte-hozta, hogy én addig is itthon maradhassak, Noémit orvoshoz vitte szintén ezért. Aztán átvedlett házvezetőnővé is: mosogatott, porszívózott, macskát etetett, mindezt kérés nélkül. És még a dolgozat megformázását is vállalta, annak ellenére, hogy a köztünk lévő romantikus kapcsolat az utóbbi időben kimerült ennyiben, hogy „ó, igen, ez a jó méret”, vagy „inkább vastag legyen, az nekem jobban tetszik”, és a végén pedig csak ennyi, hogy „Istenem, ez nagyon jó, csodálatosan sikerült”. Hát, így.

Ó, és akkor ott van még, hogy egy idegbeteg házisárkánnyá váltam – na jó, ez mondjuk, nem nagy változás az alaptermészetemhez képest. Ezt is úgy tűrte az én férjem, de úgy ám, hogy egyszer sem ordította le a hajamat, pedig megérdemeltem volna. Mindenen, de tényleg bármin felkaptam a vizet, kiabáltam mindenkivel korra és nemre való tekintet nélkül, akár csinált valamit a nyomorult áldozat, akár nem. És akkor mondhatnám kifogásként, hogy az utolsó pár napban nem aludtam 3-4 óránál többet - az előző hetekben is elég keveset, meg úgy általában sem sokat, Simi születése óta, de ez azért mindent alulmúlt, amit valaha is alvásként műveltem. Siminek hála ezt a keveset is olyan egy-másfél óránkénti megszakításokkal, és gyakorlatilag folyamatosan fájt a fejem, de hát felnőtt ember vagyok, tudhatnék uralkodni magamon. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben akkora alvásdeficitem keletkezett, amit soha nem fogok tudni behozni, főleg, hogy annyi elmaradt munkám van, hogy a szabad időmet inkább azok elvégzésére fogom felhasználni, nem holmi szunyókálásra. Pedig de jó is volna! Csak három nap, amikor fel sem kelek az ágyból, csak alszom, alszom és alszom. Hahaha…

Na, szóval a leadási határidő előtt egy nappal, azaz a mai napon leadtam. A tanárnak fogalma sincs, ki írt nála dolgozatot, mert csak telefonon meg e-mailben értekeztünk (idézem: „tulajdonképpen azt se tudom, ki maga, de biztos ismerem, ha engem keresett meg” – ezt akkor mondta, mikor már a kész szakdolit visszaküldte javítva), de teljesen meg volt vele elégedve, sőt. Közölte, hogy annyira tetszik neki, hogy talán el kellene küldeni a Szociális és Családügyi Minisztériumba (van ilyen, kérdezem?), hogy kicsit közelebb kerülhessenek a problémához. Ja, igen, a probléma, amiről írtam, így hangzik: A súlyosan, halmozottan sérült gyermeket nevelő édesanyák munkába állását befolyásoló tényezők. És csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, sehová nem fogom elküldeni. És remélem, azért jó jegyet kapok rá, ha már ennyit dolgoztam vele, és (szintén a tanárt idézem) ha már ennyire kifinomult, tudományos a stílusom, remekül fogalmazok, amit élvezet olvasni, és nem utolsó sorban, mert kiváló a helyesírásom :D.

És egy bónusz jó hír: csak január 30-án lesz az államvizsga! Igaz, mikor a csaj a tanulmányin mondta, hogy "és akkor lássuk csak, igen, nektek 30-án lesz az államvizsga, a bizottság...", na én ott kaptam egy közepesen erős szívrohamot. Mert hónap nélkül, csak úgy odalökte ezt a harmincadikát, én meg egyből decemberre asszociáltam. Hát, ha tényleg így lett volna, ott a helyszínen  harakirit követek el, mert arra felkészülni, na, azt tuti nem tudtam volna. Bezzeg így, enyém a világ! Aztán csak várjatok pár hetet, és olvassátok röhögéstől fájó hasizommal azt, hogy mennyire hülye voltam, hogy jelentkeztem erre az egészre, mert ennyi idő alatt aztán nem lehet felkészülni egy államvizsgára, és ott tört volna le a kezem, mikor az entert megnyomtam a jelentkezéskor. Tuti így lesz. Mert hisztizni, mindenen kiborulni, idegeskedni, azt nagyon tudok. Lehet, hogy ebből is kellene írnom valami negyvenoldalast?

Papucs és oklevél

Olvastam kedvenc blogjaimat, és láttam, hogy ez a hétvége a fotózás jegyében telt mindenkinél. Hihetetlen, de már szombaton elhatároztam -a többiektől teljesen függetlenül-, hogy a legközelebbi bejegyzésemet (kicsit előbb akartam) mindenképpen fotókkal szeretném illusztrálni. Így is fog történni. 

Az első fényképen az a csodás papucs látható, melyet Noéminek sikerült vennünk. Szerintem nagyon jó, neki is tetszett, kényelmes, komfortos, és minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel egy papucsnak bírnia kell (bármi legyen is az). Annak külön örültem, hogy végre találtam egy olyan példányt, aminek rendes műanyag talpa van, nem az a "textil alapon kis gumipöttyök" -típus, ami 1-2 hét után szétfoszlik. Ő lenne az:

Emitt ugyanez a lábbeli látható alulnézetből, mintegy háromórányi, lakáson belül történő viselés után.

A fehér izé az a szivacs, ami a puha lépteket biztosítja, csak épp teljesen kifordult önmagából

 A blokkot ugyan kukáznom kellett, de ellenvetés nélkül visszaadták a papucs árát. Még jó.

Másnap végre elérkezett a diplomaosztóm napja, és hogy mindenki elhiggye, nem kamuztam, itt a diplomám fotója. Jó, a személyiségi jogaim védelmében kizárólag a lényeg látható. Komolyan az enyém, nem valamelyik csoporttársamé, csak nem akartam már névvel, születési adatokkal stb. terhelten közreadni. És a mindenféle fotós eltüntetési manőverekhez totál sötét vagyok. Ahhoz meg, hogy egy "kapitulátusz"-szal eltüntessem nem vagyok elég bűbájos. Na, íme a kép (a sulit azért reklámozom egy kicsit):

Ne izguljatok

tovább! Aki még nem tudná - bár kétlem, hogy akad még a blog olvasói között ilyen-, szerdán sikeres államvizsgát tettem. 

A reggel jól indult. Simivel megbeszéltem lefekvéskor, hogy hagyni fog aludni, mert anyának pihenten kell a kivégző osztag elé állnia/ülnie. Simikém megértette, hogy az életem múlik az alváson, így mindössze négy alkalommal ébresztett fel a keddről szerdára virradó éjjelen. Volt azért ennél sokkal rosszabb is, nem panaszkodtam. Ébredés után gyors készülődés, majd indulás előtt negyed órával hallom, hogy felbőgött. Gondoltam, majd apa visszaaltatja, de csak nem akarta abbahagyni a sírást. Akkor én, egy szál kitörni készülő idegösszeomlásban felmentem, hogy utána járjak a dolognak. Láttam, hogy édesapa a kiságy mellett állva ráolvasással/gondolatátvitellel/szemmel veréssel próbálja visszaaltatni a gyereket. Nem sikerült neki. Én szoptatással próbálkoztam, 5 perc után félálomba merült, így visszacsempésztem az ágyba. A teljes álomba merülést nem volt időm megvárni, mert akkor hiányos öltözetben kellett volna elindulnom otthonról, azt viszont nem kockáztattam. Arra, hogy az altatási kísérlet nem volt sikeres, magamtól is rájöttem, mert a cipőmet húztam, mikor hallottam, hogy újból nyekereg a gyerek, de nem mentem vissza. Apa végül csak megoldotta.

Annyira azért nem voltam bátor, hogy óvintézkedések nélkül induljak neki a nagy feladatnak, ezért három darab széntablettát is bevettem (a biztonság kedvéért négyet vittem is magammal), és így nem csináltam össze magam féktelen izgalmamban. Sőt... pillanatnyilag ott tartok, hogy a vizsga előtti három nap alatt elhasznált WC-papír mennyiség okán a házi költségvetésünkben történt csapás miatt létre jött helyzet lassan normalizálódik. Nem is tudtam, hogy ennyire hatásos szer ez a széntabletta.

Na, odaértem, elkezdődött a vizsga, én hátulról a harmadik voltam, köszönhetően a nevemnek. Kint az ajtó előtt várva mindent elfelejtettem, és csak azt tudtam, hogy a vizsgabizottság nem a kedvencem. Ugyanis nem is azok voltak, akiket beharangoztak nekünk. Az egyik nő a legszigorúbb tanárnő volt, akivel valaha is találkoztam: fiatal kora ellenére morcos, életunt és olyan vizsgát kanyarított nekünk tavaly, hogy szó szerint vért izzadtunk közben. Ja, a minőségbiztosítás a szakterülete. Mikor megláttam, egyből inkább meghalni akartam, mint vizsgázni, de már nem volt visszaút. Az elnök egy kedves, nagymama stílusú néni, akihez már kétszer is volt szerencsém egy vizsga és egy szigorlat ürügyén. Nála igazán nem tudni kell, hanem azt kell mondani (de azt szó szerint) amit ő hallani akar. Hogy ez sikerült-e vagy sem, az csak akkor derül ki, mikor a vizsgajegyet megkapja az ember. A harmadik  tag egy nagyon híres-neves neveléstudós volt, akit sose láttam, így nem is igazán érdekelt.

Várakozás közben mindent átnéztem a minőségbiztosításból, amit csak tudtam, meg a többi nehéz tételből is, de annyira gyorsan jöttek kifelé a kolleginák, hogy mindenre nem volt időm. A kijövők áradoztak a bentiekről, hogy micsoda kedvesség, segítőkészség és empátia hegyek vannak odabent, el se hinnénk, és ne féljünk egyáltalán.

Végül bementem és majdnem elájultam, mikor megláttam a tételemet: Az integráció és inklúzió elmélete és gyakorlata. Hoppá, kérem, én ezért a tételért jöttem! Leültem, kb. 10 perc alatt teleírtam két oldalt és vártam, hallgattam az előttem felelőket. Hát, mit mondjak, nem ment nekik túl gördülékenyen.

Mikor oda kerültem a bizottság elé, csak mondtam a magamét, megállíthatatlanul. Végül csak sikerült belém fojtani a szót, kérdezett egyet az elnök néni, én meg elmondtam a véleményemet (ugyanis arra volt kíváncsi). Az arcán láttam, hogy nem egészen ért velem egyet, akkor picit finomítottam a mondandómon, de már késő volt, ez azonban csak az eredmény kihirdetésekor vált világossá. A szakdolgozatomban egyetlen "minőségi" hibát talált a minőségellenőr nő: a diagramjaim nagyon sötétek voltak. De ezt a hibát nem vettem magamra, mert a férjem csinálta őket, vagyis őt fikázta a nő nem engem. A védés egy kérdés volt, válaszoltam, és kész. Ez után nagyon megdicsért a minőséges nő, hogy komplett, jól strukturált és előadott felelet volt az egész, gratulál hozzá. Ó, én meg voltam győződve, hogy ötöst kaptam.

Ez a meggyőződésem akkor lett még szilárdabb, mikor az előttem felelők jegyeit olvasták fel: mindketten négyest kaptak. Jaj, kérem, ha az négyes felelet volt, akkor az enyém minimum hatos. Na ja... Azt hittem rosszul hallok, mikor mondták, hogy én is négyest kaptam a feleletre. Hát hol itt az igazság?

Annak ellenére, hogy ha valaki szerda reggel azt mondja nekem, hogy tuti a négyesem és be se kell mennem, megcsókolom a kezét (vagy a lábát) örömömben, bevallom, csalódtam. Persze, hálás vagyok azért, hogy a legkönnyebb tételt húztam, el se tudom mondani mennyire, csak nem érzem igazságosnak az "ítéletet". De ez van, végül kiváló lett a diplomám minősítése, a felelet meg a kutyát sem érdekli.

Ezek után jövő héten beiratkozom egy újabb félévre, hogy erről az évről is legyen hivatalos papírom, ami egy újabb szakdolgozat megírását és egy újabb záróvizsga letételét jelenti. Nyugodtan írhat bárki, aki szerint nem vagyok komplett...

Feszültségoldás (s)írással

A síráson már túl vagyok, most jön az írás.

Kész vagyok, de totál. Az idegeim cafatokban, az agyam helyén egy fekete lyuk, bármit próbálok beletömni, úgy eltűnik benne, hogy soha nem tudom többet felidézni. 

Ráadásul Simi is alig 1,5 órát aludt a szokásos 3 helyett, most meg nyavalyog, de nem tudtam visszaaltatni.

Aztán meg szegény nagyok, sajnálom őket is. Állandóan kiabálok, semmi nem jó. Államvizsga para megspékelve egy kis PMS-sel, hát, nem a legkedvesebb arcom van terítéken mostanában. De vigaszképpen vettem nekik túró rudit meg joghurtot és ropit, hátha ez tompítja az emberevő hangulatom okozta lelki sérüléseket, amiket a napokban elszenvedtek miattam.

Amúgy olyan jól elképzeltem, hogy nem baj ám, ha a rettegett témakörökből húzok (minőségbiztosítás és oktatás-értékelés), mert a vizsgabizottság úgyis jólelkű, kedves nénikékből fog állni, akik eddig tanítottak minket. Majd határozottan mondok nekik valamit, ők jól elhiszik és adnak egy szép ötöst. Na pont nem. Tegnap írt a csoporttársam, hogy megtudta a konzulensétől a kivégzőosztag összeállítását. Hát, kérem szépen, lesz egy minőségbiztosítási szakreferens, meg egy pasi, aki már tanított minket, és az oktatás-értékelés a szakterülete (ő állította össze az erre a témakörre vonatkozó tételeket), külsősként meg egy filozófus jelenlétére számíthatunk. Csodálatos. Ezekkel aztán biztos nem tudom elhitetni, hogy egy kicsit is konyítok a minőségbiztosítási folyamatokhoz, tudom, mi az a SWOT analízis (jó, azt épp tudom, azért jutott eszembe a szó), EFQM minőségmodell (díj????) vagy épp a Total Quality Management. És teljesen nyilván való, hogy a kvalitatív és kvantitatív értékelési metodológia kapcsolatáról sem tudok majd hantázni, ugyanúgy, ahogyan a reflektív pedagógiai szemlélet és a nézetrendszer mibenlétéről sem. Ezeket tudni kell(ene) egymillió definícióval és meghatározással együtt.

Talán annyiban szerencsém lesz, hogy a szakdogámba nem fognak belekötni. Amúgy meg majd húzok egy jó kis rizsázós tételt, elmondok mindent, ami csak eszembe jut róla -vagy akármelyik másik tételről. Nem mindegy? hiszen úgyse értenek annyira az SNI-hez vagy a mentálhigiénéhez és a gyermekvédelmhez sem. Én beszélek, ők meg ámulnak és bámulnak, mennyire okos vagyok, aztán szemlesütve adnak egy szép dagi ötöst (jó, egy szögletes négyes is jó lesz...), hogy szűzanyám, ez a nő mekkora egy nagyágyú...

Muhaha... Álmomban, talán. Most azon agyalok, hogy miért nem húztam el a holdra egy hétre, vagy legalább a család miért nem hagyott nyugton meghalni tanulni. Bezzeg, mikor a férjem tanult az államvizsgájára, én egy hétre anyámhoz költöztem a két gyerekkel, nekem meg három van a nyakamon. Hol itt az esélyegyenlőség, kéremszépen???

Na, nem nyavalygok tovább, mert ettől nem leszek okosabb. Bár, tartok tőle, hogy rajtam már semmi nem segít. 

Vásárolnom kellene egy doboz széntablettát (vagy 12 tekercs WC papírt) meg valami macskagyökér főzetet, hogy az idegeim kisimuljanak holnapra.

Simi ordít, mint a sakál, a nagyok nem bírnak vele. Mennem kellene tanulni, de így nem tudok. Hol van egy felnőtt, aki segít rajtam??????

Röpke bekukk

Tényleg csak egy pillanatra, mert nem szeretném a maradék három olvasómat is elveszíteni.

Nem haltam meg -egyelőre-, bár halálközeli élményeim vannak folyamatosan. Államvizsgára készülök kidolgozott tételeket tartalmazó papírokat rakosgatok naphosszat onnan ide és innen oda. Minden egyes odébbrakásnál rám jön egy enyhétől közepes fokúig terjedő idegösszeomlás, hogy azt a tételt se tudom. Meg még azon kívül vagy huszonkettőt. Harmincat kellene bevésnem a kobakomba szerdáig. Abszolúte lehetetlen.

Pillanatnyilag úgy be vagyok rezelve, hogy nemi identitásomban is bizonytalan vagyok, és a férjem sem emlékeztet mostanában ilyesmire. Bár vagy test szerte papírok borítanak, mikor ágyban vagyok, vagy kupán vert kutyaként, csorgó nyállal próbálom az agyam regenerálni a következő megpróbáltatás erejéig.

A tesómék testületileg hazavonultak a mai nap délutánján. Hiába próbáltuk, nem nagyon jött össze a tanulás. Pedig vigyázott az összes gyerekre amikor lehetett, házimunkát se nagyon kellett végeznem (kivéve söprögetés, porszívózás, felmosás, macskaellátás), és alkalmanként ki is kérdezett az épp megtanult átolvasgatott tételből. Megállapítást nyert, hogy legendás memóriám már koránt sem a régi (vagy nagyon is az, és ezért használhatatlan), hiába olvasom 4-5-ször el, mégsem mennek a fejembe a tudományok.

Szóval, most ott tartok, hogy a szakdolgozatom védésére már felkészültem, a könnyebb tételekről talán el tudom hitetni a vizsgabizottsággal, hogy tudom, a nehezebbeket meg még meg sem tudtam érteni, nem hogy megtanulni.

Mindjárt szerda reggel van, ááááááá.........

Hurrá, éljen!

Most érkezett a papír, hogy valóban 26-án lesz az államvizsgám. Nem ennek örülök ennyire, jobb lett volna egy héttel később. Viszont 5-ös lett a szakdolgozatom!!! Büszke vagyok magamra, na. Zombi üzemmódban, éjszakánként alvás helyett írtam, úgyhogy ügyes vagyok. Még az opponens is ötöst adott rá (sőt, magasabb pontszámmal, mint a konzulensem), megállapítom tehát, hogy kiváló teljesítményt nyújtottam.

 Na, de mielőtt zárlatos lesz a laptop a nagy nyálas öntömjénezéstől, abba is fejezem. Simikét ledobtam hunyni, így talán van 2 órám arra, hogy tanuljak is egy kicsit. Nehogy ezt a szépen dagadó jegyet megkoronázzam egy záróvizsgai bukással. Pedig most nagyon úgy néz ki a helyzet, ugyanis tegnap összesen 3 tételt sikerült elolvasnom. Nem, nem megtanulnom, csak elolvasnom. Próbálok akkor is tanulni, mikor ébren van, de lehetetlenség. Ahogy leülök, egyből mászik rám és szopni akar. Mindegy, hogy asztalhoz ülök vagy a kanapéra, abban a minutumban az ölembe akar jönni, és ha nem engedem, akkor őrjöngve követelőzik tovább. Tisztára, mint a bátyja. Meg vagyok én áldva ezekkel a szopós kölkökkel.

Tudtam ám, hogy ez lesz

Mármint, hogy elfogy a lelkesedés, és egy idő után alig fogok írni. Pedig már nem is foghatom a sulira, mert szombaton voltam utoljára. Nincs több házi -és szakdolgozat, prezentáció, portfólió és hasonló, életet megkeserítő dolgok. Végeztem. Mindössze egy államvizsga néhány hét múlva, és kész. Jó, szeptembertől azért beiratkozom egy "álfélévre", hogy meglegyen a szakképesítésem is a szakvizsga mellé, de akkor nem kell majd bejárni, csak a végére leadni egy szakdogát plusz egy újabb államvizsgát tenni.

Viszont diplomám nem lesz, csak papírom. Legalábbis addig, amíg be nem mutatok egy középfokú nyelvtudásról szóló igazolást, úgynevezett nyelvvizsga bizonyítványt, a megfelelő helyen. Mert hogy nekem olyanom nincs, és annak ellenére, hogy igen vén vagyok már, annyira azért mégsem, hogy eltekintsenek eme fontos papír meglététől. Hah, nincs nyelvvizsgája, de diplomája igen? Hogyan lehetséges ez? - hördülhetnek most fel több százan mindketten, akik a blogomat olvassák. Hát úgy, kérem szépen, hogy nem volt kötelező. Illetve de, államilag igen, csak akkoriban még volt egy olyan lehetőség, hogy a főiskola (egyetem nem) elfogadhatja nyelvvizsga helyett a saját intézményi vizsgáját. És nálunk elfogadták, így esze ágában se volt senkinek a Rigó utca - akkoriban még egyedüli államilag elismert nyelvvizsga központ - büdzséjét növelni. Egyrészt, mert elsőre csak nagyon keveseknek sikerült - a fent említett egyeduralkodás miatt -, másrészt, mert genetikailag minden ember a könnyebb ellenállás irányába mozdul.

Pillanatnyilag szenvedek, hogy mi legyen. Mindenképpen szeretném a keményfedelű papírt, nem azért töltöttem ennyi időt a sulival, hogy most elússzon. Másrészt, mert a tanulmányi szerződésem a diploma megszerzéséről szól. Felmerült bennem az Ecseri úti piac online nyelvtanfolyam gondolata, de ezzel még barátkozom. Kérdés még az is, hogy melyik nyelvből szerezzek nyelvvizsgát? Mert németet nagyon hosszú ideig tanultam, és ha kicsit megerőltetem magam, simán ment volna a középfokú, viszont annak a nyelvtana sokkal nehezebb. Angolból lejjebbről kellene kezdenem, de többen mondták már, hogy gyorsabban lehet eljutni a középfokig. A húgom lováriból nyelvvizsgázott fél év alatt :-). Annak ellenére, hogy kilenc évig tanult németet általános -és középiskolában, majd az egyetemen angolt. Ő is a könnyebb ellenállás felé mozdult. Lehet, hogy nekem is a lovárit kellene megpróbálnom?

Ja, és hogy visszatérjek a bejegyzés címéhez: egy csomó mindenről akarok írni. Úgyhogy elképzelhető, hogy a közeljövőben fogok is.

"Be van fejezve...

...a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen."

Oké, nem pihenek, de legalább már nem agyalok rajta, mert elkészült!!!

A szakdolgozatom megírattatott!!! Na jó, azt állítani, hogy készen van, még erős túlzás lenne. De mindent leírtam, amit akartam. Hogy kell-e még valamit hozzátennem, az attól függ, hogy a konzulensem mennyire lesz megelégedve a végeredménnyel. 

Pillanatnyilag szegény férjem küszködik azzal, hogy a disznó módon össze-vissza beirkált, mindenféle fejezetcímeket különösebb koncepció nélkül egymás mögé hányt, és mindenféle formátumú betűt alkalmazott mesterművemet emberi fogyasztásra alkalmassá tegye. Nem irigylem. De ez történik akkor, ha az ember lánya alvás nélkül, mentális képességeinek töredékét felhasználni képes állapotban próbál valami fantasztikusat elfogadhatót létrehozni.

Mert tényleg ez volt. Az utóbbi három napban nem feküdtem le hajnali 2 előtt, és mivel a tavaszi szünetnek vége, tegnap és ma is fél hétkor keltem. A lefekvésem és felkelésem közötti rövid időben viszont óránként ugráltam Simihez. Ma reggel már úgy éreztem, hogy leesek a talpamról. De kitartottam, eldöcögtem a bébivel a védőnőhöz (9010 g és 72 cm, csak, hogy el ne felejtsem). Ott kitöltöttem egy kérdőívet a védőnő szakdolgozatához (muhaha), kedélyesen elbeszélgettünk, majd rövid postai és bevásárló körutat tettem, hogy fejemet kissé kiszellőztetve folytathassam véres küzdelmemet a százalékokkal, kis kapitálisokkal, táblázatokkal és elviselhetetlen kamaszok viselkedésének leírásával. Verejtékes viadal volt, de talán győztem. Majd kiderül, egyelőre "a gép forog", aztán majd meglátjuk, mit dob a végén. Remélem, nem egy "újra írhatja" lehetőséget fogok nyerni. Akkor tuti Dunának megyek.

Most szépen elküldöm a konzulensnek, majd alszom rá egyet, és kipihenve elkezdem szépítgetni, mert biztos, hogy találok benne hibákat. Sőt, az is elképzelhető, hogy írok hozzá még ezt-azt, mert most, hogy szépen meg lett formázva, kikerültek a felesleges sorközök, a lóbetűkből kisebb méretűek lettek, valahogy 2 oldallal kevesebb lett, mint amennyit a férjemnek odaadtam formázásra. Pedig attól féltem az elején, hogy sehogyan nem fogok beleférni a 40 oldalba. Hát, 34 lett...