Nézem az olimpiát

De férfiasan bevallom, nem való nekem. Ez rosszabb, mint egy thriller, komolyan. Csukott szemmel és befogott füllel izgulom végig a sorsdöntő pillanatokat, már amikor egyáltalán ki merem dugni az orromat a dolgozószobából. Milyen jó, hogy csak négyévente kell ezt végigcsinálnia az embernek.
Hajrá magyarok!

Picit tartok attól, ha esetleg mégis elnyerné kicsiny hazánk a 2024-es olimpia rendezési jogát, hát akkor mi lenne itt nálunk, a faluban? Túl közel vagyunk a fővároshoz, biztos nem tudnék dolgozni menni. Micsoda szerencse, hogy pedagógusként nem kell ilyeneken előre törnöm a fejem, mert az ötkarikás időszakban mindig pont szabin vagyok. Juhé!

És megvan!

Mármint a karikám (is). Tegnap kinéztem magamnak, majdnem megrendeltem, de a férjem inkább megajándékozott vele. Annyira a szívén viseli a fogyókúrám sikerességét, hogy szó nélkül kiadott 5490 Ft-ot a legújabb hülyeségemre szenvedélyemre. Sőt, ki is próbálta, és közölte, hogy ennél unalmasabb dolog (ti. a hulahopkarikázásnál) a világon nincs. Nem is értem, hogy mondhat ilyet, hiszen csak ma tanulta meg használni. Csak aztán nehogy az legyen, hogy titokban majd rájár a karikámra...

Hirtelen felindulásból kávézás közben azonnal ki kellett próbálnom, így miután mintegy 12 másodpercnyi tömény karikázás után heveny hányinger kapott el, gyorsan abbahagytam. De azért kicsit később 15 percet végigtekertem. Jelentem, se foltok, se izomláz. Óvatosan kezdem, mert nem akarok megint egy évre megrokkanni, mint tavaly, mikor aerobicozni kezdtem itthon, és egy másfél órás etap után bő 12 hónapra kiiktattam mindkét csípőmet a mozgásból, miután íngyulladásom lett az eszetlen ugrálástól.

Éljen a sport!

Készül a férjem új felesége

Nem válunk. Pedig néha megérteném a férjem ez irányú igényeit, mégsem akar elválni tőlem, úgy tűnik, tök komolyan gondolta ezt a holtomiglan-holtodiglan dolgot. Már, ha elég korán elpatkolok, ugye. Jó, nem, tényleg szeret, többször meg is erősített ebben. Én is szeretem őt, ezért határoztam el magamban nagyon-nagyon komolyan, hogy átvarázsolom magam, és néhány hónap alatt egy szép, új felesége lesz a férjemnek. Azt hittem egyébként, hogy akkor könnyű a nőnek lefogyni, ha a férje folyamatosan macerálja emiatt. Engem a férjem sose piszkált, hogy a csípőbőségem megint 3 centivel több lett, vagy lötyög a fenekem, vagy kifolyok a nadrágomból vagy ilyesmi. Gondoltam, neki akkor biztos mindegy, így hát nekem is az. Amúgy tudom róla, hogy a zörgő csontú sovány nők nem tetszenek neki (legalábbis folyton ezt hangoztatja), ellenben az izmos-vékonyak igen. Én egyik sem vagyok jelen állapotomban. Viszont, mikor nagyjából másfél hónapja egy este elbődültem, hogy nem-igaz-milyen-dagadt-vagyok, tiszta-zsírdisznó-hájas-tehén, mindjárt-hányok-nem-is-nézek-inkább-tükörbe, brü-hü-hü-hü. Na, akkor ő nem azt mondta, hogy ne-ríjjá'-inkább-tornázzá'-ne-zabájjá'-és-kisebb-lesz-a-s*gged-malackám. Nem bizony, hanem megsimogatott, és közölte, hogy ő pontosan ilyennek szeret, amilyen vagyok. Hát, akkor döntöttem el, hogy lefogyok, de komolyan. Mert megérdemli, mert így is szeret, és nem szeretne jobban, ha nyaktól lefelé mondjuk RubintosRéka lennék, de azért milyen jól mutatnék mellette 6-8 kilóval csökkentett zsírtartalommal.

Decemberben volt egy próbahónap. Próbálgattam a határaimat: mit bírok, mit nem, miből mennyit, és van-e értelme egyáltalán. Az eredmény röviden: diéta+torna 3 hétig = -2,6 kg (de bevallom férfiasan, december 21. óta nem álltam mérlegre -nem véletlenül). Alább olvashatjátok bőven kifejtve szenvedéseimet.

Diéta

Ezzel az égvilágon semmi nehézségem nem volt. December lévén anyagi megfontolásból nem vágtam bele abba, hogy a családétól teljesen különálló étrendet követek, biozöldeket eszem, hegyi patak palackozott vizét iszom, ami negatív kalóriás, ugyebár. Csak a minimálisan kötelező megszorításokkal éltem: semmi édesség, semmi cukros ital (tea sem), kenyér, krumpli, rizs csak annyi, amennyi muszáj, ha nincs más. Az ebéd mindig ugyanaz, mint a többieké, a reggelin és a vacsorán lehet variálni. Ja, és a napi 3x3 dl tejeskávét kettőre mérsékeltem, azt is úgy, hogy a tej felét vízzel helyettesítettem. Na, ez mondjuk gáz volt az elején, mert nehezen szoktam meg az ízét, és a fogyasztás időpontján is változtatnom kellett (addig: reggel, ebéd után és este 6 körül, azóta: reggel és délután 3-4 között), hogy ébren tudjak maradni legalább addig, amíg Simit le kell fektetnem.

A másik sarkalatos pont a gyümölcsnap volt. Azt tudom régről, hogy a rettentő mennyiségű gyomorsavam miatt full gyümölcsnapot tartani számomra kínszenvedés, így enyhítenem kell némi párolt zöldség bevitelével a kínokat, de most -anyagi megfontolásból- maradtam a nyers gyümölcsöknél. Már délben kopogott a szemem, égett a gyomrom, de kitartottam. Reggel meg majd' hülyét kaptam, hogy a szenvedéseimet megkoronázó várva várt mínusz kilók dekák száma mindösszesen 10 volt. A gyümölcsnappal egyelőre haragban vagyok, nem tudom, mikor állok szóba vele újra.

Mozgás

Ez maga volt a rettenet. Először is azt se tudtam, mit csináljak. Valamelyik torna dvd-met vegyem elő (van néhány, mert már többször is akartam itthon tornázni)? Csatlakozzam valamelyik netes tornaklubhoz? Esetleg próbáljam ki újra a táncos idétlenkedést, amibe egyszer már belebuktam? Fussak? Na jó, ez eszembe se jutott, komolyan. Tudjátok, december, anyagiak stb., így csak ingyenes próbálkozások jöhettek szóba, semmi fittness terem (nincs is a közelben, így ezt a lehetőséget könnyen el is vetettem), szépségszalonban szupergépen fogyás, ilyesmi.

Végül a "Fitt alak Ritával" nevű kezdeményezésnél kötöttem ki, mert Rita állította, hogy úgy rakta össze -folyamatos nehezítéssel- a gyakorlatsorait, hogy azt azok is végig tudják csinálni, akik a) jelentős túlsúllyal küzdenek, b) totál kezdők, c) időtlen idők óta meg sem mozdultak (ez volnék én, ugyebár). Így aztán december 1-jén nekiálltam Rita útmutatásait követve helyre tenni a kondíciómat, a comb- és farizmaimat valamint meggyötört hasizmaimat.

Az jó, hogy még mielőtt belevágtam volna, halálosan komoly elhatározást tettem, miszerint kizárólag akkor vagyok hajlandó tornázni, mikor senki nem lát. Még szerencse. Mert rögtön az első napon halt volna vidám halált mindenki pusztító röhögőgörcsben kiszenvedve, amennyiben látta volna szánalmas kapálózásaimat. Ebből állt az első napi adag: 20 db négyütemű fekvőtámasz, 20 térdemelés, 20 hegymászó gyakorlat (értsd: "fekvőtámaszban futás"). Hát, én ebben a sorrendben gondoltam végigcsinálni a gyakorlatokat, nem gondolva, hogy a számok bizony kifognak rajtam. Négyütemű fekvőtámaszból 7 darab szabályosat sikerült kiviteleznem (ha nagyon jóindulatú vagyok magamhoz, és én az vagyok), mikor is a tüdőmet készültem kiköpni. Utána még kettőt szuszogva, további két darabot vinnyogva, majd a maradék kilencet lassított üzemmódban, nem kecsesen szökellve, hanem kúszva-mászva, sírva-ríva csináltam végig, és a végtagjaim totálisan használhatatlanok voltak a végére. A 20 hegymászó gyakorlat elvégzése 5 részletben történt, úgy, hogy ahelyett, hogy a testem hossztengelye a talajhoz képest vízszintesen helyezkedett volna el, fenekem az égnek meredt (csodás látvány lehetett volna, ha valaki látja), és így próbáltam meg támaszkodva futkározni. Frankón elterültem háromszor is, annyira kivoltam. Ezért aztán a 20 térdemelés is szánalmasra sikeredett: vízszintesig emelt térdek helyett kisasszonyos pipiskedést végrehajtva hitettem el magammal, hogy bizony megvolt, aminek meg kellett lennie. Halálosan kimerültem, de a 25 hasprés gond nélkül ment (jelzem, a hasizom gyakorlatokat mindig az utolsó szálig meg tudtam csinálni). A végére hagytam a 20 guggolást, amit két nekifutásból csináltam meg, az utolsó 6 darabot már vicsorítva. Az eredmény: brutális izomláz a combomban és a fenekemben. Ennyitől... Szégyen és gyalázat.

De nem hagytam magam, másnap 30 darab volt előirányozva a fogyigyakorlatokból, és én megcsináltam, de a négyüteműt hagytam a végére. A harmadik napon belesültem, 40-et nem voltam képes megcsinálni mindenből, csak kábé 15 perc alatt. Na, ekkor elhatároztam, hogy kétnaponta nehezítek, így talán könnyebb lesz a következő lépcsőfok. Így is tettem, ennek ellenére 5 napig volt olyan izomlázam, hogy megmozdulni alig bírtam. Egyszer szegény Simivel majdnem legurultam a lépcsőn, annyira nem bírtam lefelé menni a lábfájástól. 

Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy a négyütemű fekvőtámasz és a kitörés nem nekem való. Az van ugyanis, hogy a térdízületeimet (különös tekintettel a bal lábamra) már pár éve feláldoztam a konduktív pedagógia oltárán, így nem túl nagy megerőltetés hatására is rettenetesen fájnak (különösen a bal). Ezért aztán némiképp módosítottam  a gyakorlatokon, csak a mennyiség maradt.

Érdekes módon, 5 nap után eltűnt az izomláz, de minden egyes új nap halálos szenvedés volt, mire megcsináltam az összes feladatot.

Három hét után gondoltam egy merészet, és elővettem RubintRékát, hogy hogy is állok vele. Ez volt a téli szünet előtti utolsó nap, gondoltam, mivel 3 hétig úgyse tornázom, akkor most adjunk neki! Minden várakozásomat felülmúltam! Alig-alig pihentem, bár Réka technikája, miszerint addig kell gyilkolni egy-egy izmot, amíg már visít az ember, annyira fáj neki, nagyon kikészített. De nem lett izomlázam, ez azért mindenképpen hatalmas eredmény, amennyiben figyelembe vesszük, honnan indultam három héttel azelőtt.

Amit hiányoltam, az az, amiről mindenki ódákat zeng. Először is, hogy sportolás után kirobbanó formában fogom magam érezni, és annyi endorfin szabadul fel a szervezetemben, hogy hetekig boldog leszek. Na, ez nem történt meg. Minden egyes alkalom után alig bírtam magam összekaparni a földről, és a fenébe kívántam az egészet, és nem hogy boldog nem voltam, de kifejezetten szenvedtem. Másodszor, hogy alig fogom várni, hogy végre mozoghassak, mert komoly függés tud kialakulni a sport iránt (is). Teljesen őszintén: egyáltalán nem vártam a torna idejét. Sőt, rettegtem, mikor húztam a cipőmet, hogy ki fogom-e bírni, és utáltam magam, hogy egyáltalán belekezdtem az egészbe. De kitartottam. Simán mondhatom: hős vagyok -legalábbis a saját szemeben.

22-én ráálltam a mérlegre, ami 62,2 kg-t mutatott, pont 2,6 kilóval kevesebbet, mint 21 nappal azelőtt (ne számoljatok, légyszi, olyan sok volt akkor, hogy hihetetlen). Az eredmény remek, konstatáltam, azzal együtt, hogy érdemes lesz 2014-ben komolyan belefogni az átalakulásba. A téli szünet időtartamára felfüggesztettem mindenféle diétát és sportot (emiatt nem álltam még mérlegre), különös tekintettel az ünnepek idejére. A diétát már csinálom pár napja, de tornázni csak ma kezdtem. Eredetileg RRékát terveztem mára, de visszagondolva a "próbaidőre" inkább Rita második napjával kezdtem, egy kicsit még ritázom, utána jöhet a komolyabb edzés. 

Ja, és változatlanul várom az endorfinokat és a sport iránti rajongás megjelenését. Ugyanis ma megint komoly erőszakot kellett magamon alkalmaznom, hogy felvegyem a tornacsukát és megmozduljak...

Sport, mozgás, fittség

Aki ismer, az tudja, hogy egy kisportolt, vékony, feszes testű cicababa punnyadt, nagyfenekű, narancsbőrös ténsasszony vagyok. Nem vagyok rá büszke, nem azért hirdetem itt világ csúfjára, egyszerűen ezek a tények. Ma elmentünk nadrágot venni a férjemmel -ő mint sofőr és stylist volt jelen a nagy eseményen-, és újra meg kellett állapítanom, hogy a divatos, fiatalos nadrágok borzasztóan állanak, a kevésbé divatosak nemkülönben. Ezért van az, hogy amikor találok egy olyan példányt, amit magamra húzva nem akarom a) azonnal tükörképen hányni magam a próbafülkében, b) elmezavarodottként haladéktalanul eltávolítani magamról a nem tetsző ruhadarabot, akkor gyorsan megvásárolom, és addig hordom, amíg le nem szakad rólam (régebben: amíg ki nem hízom). Most is ez történt, kedvenc farmerem időskori anyagszétfoszlásban elhalálozott, így kénytelen voltam kitenni magam a nadrágvásárlás borzalmainak. Szerencsére úgy az ötvenhatodik felpróbált darab jól állt nem mutatott úgy rajtam, mintha nyomban szét akarna repedni a fenekemen, így meg is vettük, mielőtt híztam volna még 2-3 kilót, és az a nadrág is kicsinek bizonyul. 

De nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban kifejezetten sovány voltam, de az az igazi zörgő csontú gyerek, nem csak olyan kis vékonyka. Kamaszkoromban sem voltam túl kövér, a főiskola alatt viszont újra csontsovány lettem, majd szépen lassan kigömbölyödtem. 

A férjem szerint sportolással sokat javíthatnék a küllememen, de nem tudom, milyen sporthoz is kezdjek hozzá. Eddigi életem folyamán nem túl sok közöm volt a sporthoz, de néhány dolgot azért kipróbáltam.

Először részt vettem két úszótáborban hét- illetve nyolcéves koromban, ahol nem sikerült megtanulnom úszni, így ezt nem is erőltettem tovább. Főleg, hogy a közelünkben nem is volt uszoda (most sincs, lévén korai gyermekéveimet ugyanitt töltöttem, csak egy házzal arrébb). 

Miután elköltöztünk a szomszéd városba, új iskolába kerültem, ahol táncolni kezdtem. Tudom, hogy a néptánc nem kifejezetten sport, de mozgás, ezért nálam ugyanaz a kategória. Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy tehetséges táncosnak bizonyultam. Mindig volt párom, ami nagy kiváltságnak számított, mert nagyon kevés fiú érezte azt, hogy neki a magyar néptáncban kellene kamaszként önnön magát megvalósítania, így komoly férfiínség volt a tánccsoportban. Sajnos, 3 év után feloszlott a csoport, mert a próbateremként funkcionáló rajz tantermet "bepadozták", így nem volt hol gyakoroljunk. Akkor azt mondta a tánctanár, hogy folytatnom kellene a Csepel Táncegyüttesnél, de nem tettem, mert messze volt. Ma már bánom, de késő bánat...

Szintén általános iskolában, talán hetedikben a vizes sportokhoz is közelebb kerültem: kenuzni kezdtem. Itt most ne a térdeplős kenura gondoljon senki  (akkoriban azt lányok nem is művelhették), hanem az ülős túrakenura. Tudom, ez sem igazán sport, de talán közelebb áll hozzá, mint a tánc.

Aztán van még a röplabda, amit szintén kipróbáltam, de nem tetszett annyira, így gyorsan abba is hagytam.

Két egymástól teljesen független tesi tanár próbált rávenni arra, hogy fussak, mert állítólag ahhoz volt tehetségem. Na, azt nem. Ha valamit soha nem csináltam szívesen, az a futás. Mindegy, hogy rövidtáv (ebben voltam jobb) vagy hosszú, szóba se jöhetett. Nem is értem, hogy egy ilyen rövid lábú lányt, mint én voltam (és vagyok most is, csak annyira már nem vagyok lány), mi a csodának akartak rávenni futásra? Azt nem az atletikusabb alkatú hölgyek szokták végezni? Szerintem igen, így nem futottam. Sőt, azóta sem. Csak ha nagyon muszáj volt, például ha mindenképpen el akartam érni valamilyen közlekedési eszközt vagy megkergetett egy kutya. De olyankor nem mindig, mert a kutya biztos gyorsabb lett volna nálam, így előfordult, hogy éjjel nekiálltam sikítani, mint az eszeveszett, mire a támadni készülő kutya (kutyák!) fülüket-farkukat behúzva eloldalogtak, és nem kóstoltak meg.

Felnőttként pár hónapig jártam konditerembe (az sport?) és néha valami torna dvd-re majomkodtam otthon (az sport?), és vége. Fényes sportkarrierem ennyiben ki is merült. 

Most se mozgok semmit. Erre nem vagyok büszke. Főleg, hogy tudom, évek óta feni rám a fogát a 2-es típusú diabétesz, a csontritkulás, különböző szív-és érrendszeri megbetegedések és a magas vérnyomás. Mozognom kell! De mit csináljak? Itt, ahol lakom, semmilyen lehetőség nincs "össznépi" sportra, csak nagy magányban csinálhatok bármit is, lehetőleg házon belül, hogy a gondjaimra bízott ded se lássa kárát hatalmas sportolási rohamomnak. Rubintréka, ugrálókötél, emeletre rohangálás? Egyéb ötlet?

Kéménybe korommal

Fel kell írni, okvetlenül!

Először is, hogy Simi mindössze egyetlen alkalommal ugrasztott ki az ágyból az éjszaka folyamán. Ez mindenképpen dicséretes dolog, csak az a bajom, hogy az alvásra vonatkozó terveit nem osztotta meg velem idejében. Ezért nem igyekeztem lefeküdni korán, gondoltam, minek elaludni hamar, ha úgy is fel kell ébrednem egy csomószor. Pedig, ha teszem azt, este 10-kor már aludtam volna, akkor akár öt teljes órát is alhattam volna egyhuzamban. Legközelebb kikérdezem a gyereket, hogy mik a tervei éjszakára.

Másodszor, hogy futottam. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a busz elérése céljából, és mindösszesen 50 métert, de akkor is. Úgy látom, megy nekem ez a futás dolog, úgyhogy elképzelhető, hogy jövő ilyenkor már egy teljes kilométert is le tudok majd futni. Vagy kettőt. Ha kergetnek, akár hármat is.