Fodrásznál

Nem most volt. De annyira ritkán adatik meg nekem a fodrászkodás élménye, hogy mindenképpen szándékomban áll megosztani azzal, akit érdekel. A mostani szépészeti beavatkozásra is edzettem 8,5 hónapot, ami -némi túlzással ugyan- egy olimpiai felkészülési ciklusnak megfelelő idő.

Mindenki által tudvalevő dolog, hogy roppant hűséges típus vagyok, legyen szó akár munkahelyről (életem első munkahelyéről jöttem szülni már harmadszor), akár férjről (életem első pasijához mentem feleségül), akár bármi másról. A fodrász is ebbe a kategóriába tartozik. De most gondoltam egy igen merészet, és elhatároztam, hogy kipróbálok egy másik szakembert, akármennyire elégedett vagyok is azzal, aki eddig nyírta (olykor festette) a hajamat. Egy fővárosi fodrászra esett a választásom -ha már lúd, legyen messze is-, aki a fiúk haját is vágja. 

Az időpontot gondosan választottam ki: semmiféle más program aznapra nem eshetett, Simit is szakértő kezekre akartam bízni, így a "szitterszolgálattal" is előre egyeztettem, mielőtt a fodrásszal beszéltem volna. A március 6. (szerda) 16 óra 30 perc ideálisnak tűnt.

Két nappal az időpont lefixálása után jött az e-mail, hogy Ádámnak aznap 13 óra 10-kor kezdődik a szóbelije a gimiben. Picit borulni látszott a terv, de jó irányba, ugyanis a férjemnek arra a napra így szabit kellett kivennie, ami miatt előbbre lehetett hozni a fodrászkodás idejét. Délután 3 jónak tűnt, addigra a szóbeli is lezajlik, be is érek rendesen, és az sem mellékes, hogy kerek másfél órával előbb érek majd haza.

Hosszasan tervezgettem magamban az új frizurámat: milyen fazon legyen (nem vagyok túl merész), milyen színű legyen (na, színekben meg aztán pláne nem vagyok merész), hogy valami új, de mégis rám jellemző hajkölteményben pompázhassak a következő néhány hónapban. A "meglepő és mulatságos" formát mindenképpen kerülni szándékoztam. Végül elhatároztam, hogy a forma marad a régi, kicsi melírral, ami az egész sötétbarna fejemet valahogy világosabb hatásúvá teszi. Roppant nagy változásra készültem...

És felvirradt ama nagy nap. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű... A felvételi csúszott 50 percet. Már épp telefonálni akartam a fodrásznak, hogy nem érek oda, mikor csörgött a telefon, és a fodrász közölte velem, hogy ő lesz az, aki nem fog odaérni 3-ra, így menjek inkább fél 4-re. Huhhh...

Kornél kérdezte, hogy mikorra vagyok várható este. Én osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy 7-re legkésőbb otthon vagyok. Mert ha fél 4-kor kezdetét veszi a beavatkozás, akkor 6-ra legkésőbb végzek (1/2 óra alatt felteszi a melírt, 40 perc alatt kész, 5 perc lemosás, 10 perc az új szín felrakása, 20 perc alatt kész, 5 perc lemosás, 15 perc vágás, 15 perc szárítás és még 10 perc csúszás is bele volt kalkulálva), és egy óra alatt biztosan hazaérek. De lehet, hogy már fél 7-re otthon vagyok.

Viszont bármennyire is nem akartam, mégis odaértem volna már negyed 4-re, így akkora kerülővel mentem  a busztól a fodrászig, amekkora sétával nagyjából Székesfehérvárig jutottam volna. Végül 15 óra 32 perckor értem a fodrászüzlet elé, ahol senki nem várt. Én viszont vártam 25 percet, majd megérkezett a fodrász sűrű elnézések közepette, és 4-kor már a székben ültem.

Felvázoltam a terveimet: ugyanilyen forma, csak rövidebb valami világosabb melírral. Amit mindenképpen kerüljünk el, az a sárga színű csíkok a hajamban, mert azt semmiképpen nem szeretném. Legyen akkor már világosbarna vagy valami vörös.

Jó. Kiválasztottuk a színt (szép mogyoróbarna), és elkezdődött az akció. Mivel a hajam festett, és világosabb árnyalatot szeretnék, ezért meg le kell szívatni a hajamat a csíkok helyén. Jó. De ne ijedjek meg, mert mikor lekerül a "leszívó", a csíkok rettenetes sárgás-narancsos színűek lesznek, de ezekre kerül majd a kiválasztott festék, és szép leszek. Jó.

Hát, mikor lemosta a hajamról azt a szívó izét, én azért megijedtem... Nem csak én, hanem a mögöttem helyet foglaló -amúgy ismerős- hölgy is rémülten kérdezte, hogy ugye nem ez a végeredmény? Mert nagyon bizarrul néztem ki a neon narancssárga színű csíkjaimmal... Ó, nem, de nem ám! Ugyanis perceken belül feltétetett a vágyott világos mogyoróbarna szín a hajamra, ami a hatóidő eltelte után lemosásra került. Én meg felmosásra kerültem. Ugyanis lemosás után PONTOSAN  az a kanárisárga árnyalat volt a fejemen, amit MINDENKÉPPEN  el akartam kerülni. Nyilván a fodrász is látta a megrökönyödést az arcomon, mert nem is kellett szólnom, egyből mondta, hogy akkor átszínezzük az eggyel sötétebb árnyalattal, jó? Naná, hogy jó! 

(Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ekkor már 6 óra volt, úgyhogy a másfél órával előbbi hazaérésem dugába dőlni látszott.)

Felkerült a másik szín, aztán le. És kezdetét vette a frizurám elkészítése. Pikk-pakk levágta a hajam, majd beszárította, aztán szárazon igazította, és olyan fejem lett, hogy csak ámultam és bámultam. Elképesztően jól sikerült. Az, hogy a hajamban levő csíkok valamiféle általam néven nevezni nem tudott színben pompáznak, nem számított különösebben. Tényleg nem ismerem ezt a színt. Valami furcsa keveréke a vörösnek, a barnának és a sárgának. Ráadásul nem is mindenhol egyforma. Valahol sötétebb (ott nagyon szép), máshol egészen rikít (ott nem annyira szép). És hát mára már a formáját is elveszítette a csodálatos frizurám. Mert az én drótkefe hajamat csak szakember képes beszárítani rendesen. Én nem vagyok az. 

Úgyhogy, most egy kicsi csutakban a fejemen hordom vágyva vágyott gyönyörű frizurámat, hogy álljon is valahogy, mert magamnak képtelen vagyok beszárítani. A szín megváltozásában még reménykedem, mert állítólag 2-3 hét (4-6 mosás) után éri el a végleges színét a melír. Még csak 2-szer mostam hajat azóta. Eddig nem változott, de már kezdem megszokni. Lehet, hogy csak azért érzem furának, mert eddig nem volt soha ilyen nagy kontraszt a "hajam színei" között? Nem tudom. A család nem nyilatkozik, bár, őszintén szólva nem is kérdeztem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az eredeti, friss frizurám mindenkinek nagyon tetszett. Nekem is. Remélem, egyszer az életben megtanulom beszárítani a hajam, és nézhetek még ki jól.

Feltéve, ha megnő az a több millió, jelenleg 2-3 cm-s hajszál, ami a szülés után kihullott hajtömegem visszanövése okán meredezik-göndörödik szanaszét a fejem tetején. Hogy tényleg szépen nézzek ki, de úgy igazán. Tenni velük bármit is nem nagyon merek, mert a fodrász keményen letiltott a hajvasaló használatáról, ugyanis a rendszeres használattól a szőkített tincsek (és bármilyen színű lett is végül a hajam, eredetileg szőkítve volt, hogy befogja a festék) egyszerűen letörhetnek. Na, az kéne még csak! Akkor inkább nézzek ki úgy, mint akibe belecsapott a 220 Volt. Semmi gond, pont úgy is nézek ki...

Ja, amúgy 8-ra értem haza, pont akkorra, mikorra akkor értem volna, ha az eredeti elképzelés szerint fél 5-re megyek. Még jó, hogy egy órával hamarabb mentem.

Gondoltam volna?

Ma reggel megcsináltam egy -állítólag neves pszichológusok által készített- pszichológiai teszt egyszerűsített változatát. A dm Active Beauty újságban találtam (postán jött). A teszt ún. "típusteszt", mely az ember jellemrajzát hivatott elkészíteni. A felsoroltak között volt két tulajdonság, amik közül választani kellett volna, de nem tudtam, mert hol egyik, hol másik jellemző rám, így végül két típusba soroltam magam.

Az eredményt nem írom le, hosszú lenne. Csak a hozzájuk illő foglalkozástípusokat: orvos, szociális munkás, lelkész, nevelő. Illetve az ilyen jellemrajzzal bíró ismert emberek közül egyet-egyet: Teréz anya, Mahatma Ghandi.

Miért nem lepődök meg?

Fél pont...

Úgy tűnik, Ádámnak nem sikerült a felvételi a gimibe :-(. Nagyon el vagyok keseredve, de nem azért, mert nem sikerült, hanem miatta. Annyira akarta, semmiben nem szeretett volna lemaradni Noémi mögött, és tessék. 

Megmondom őszintén, a jól sikerült írásbeli után eszembe sem jutott komolyabban, hogy esetleg nem veszik fel. A szóbelire nem mentünk be (talán be kellett volna....), Ádám nem akarta, de ezek szerint elég rosszul sikerült neki (30 pont az 50-ből), pedig ugrálva jött ki, hogy könnyű volt. 

60 gyereket vesznek fel, az utolsó felvettnek 165,5 pontja lett. Ádám a 62. helyen van 165 ponttal. Pedig az írásbeli után a legjobb 30-ban benne volt. A legjobb barátjának sikerült, 38. lett, pedig az írásbelije sokkal rosszabb lett, mint Ádámé.

Meg ugye mit szólnak az iskolában??? Ez Ádámra nézve gáz, mert nagyon jó tanuló, és mindenki készpénznek vette, hogy felveszik. Remélem, hogy nem fogják csúfolni miatta! Ettől félek még nagyon, olyan gonoszak tudnak lenni a gyerekek.

Mindegy, nekünk akkor is ő a legjobb. A miértekre nem vagyok kíváncsi, bízom benne, hogy ez most azért alakult így, mert Isten valami mást készített neki. Valami jobbat. De mit?

Á, most elkeseredett vagyok, zaklatott és dühös magamra, hogy miért nem ment be valaki vele a szóbelire, így legalább nem gyötörne a kétség, hogy vajon mennyire volt gáz, amit mondott.

Abba, tesó!

Elképesztően sokat jövök-megyek mostanság. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként szoktam, mert én amolyan otthonülő típus vagyok. Nem is igazán hiányzik a "menőkézés", csak néha. De akkor nagyon. Amikor mondjuk már torkig vagyok az éjjeli felkelésekkel, azzal, hogy a falun kívülre nem is teszem a lábam hónapokig, meg azzal is, hogy már azt sem tudom, hogyan jutok el a fodrászhoz, olyan régen voltam arra. Na, mikor ez van, akkor hisztizek egy sort megrázom magam, és közlöm, hogy "Ennyi nekem is jár.". Mármint, hogy tapasztalati úton szerezzek bizonyosságot arról, hogy kicsiny városunkon kívül sem szűnt meg az élet. A híradóban sokszor annyira elferdítik a valóságot, hogy nem tudom, higgyek-e még nekik egyáltalán. Jobb, ha magam járok utána.

Nagyjából egy hónapja volt egy rohamom tettem említést férjemnek arról, hogy igényelnék némi kimozdulást itthonról. Megértette, majd közölte, hogy mehetek fodrászhoz (erről majd később írok), sőt, saját elhatározásból színházjegyet vásárolt, mellyel meglepni szándékozott, de lelőttem a poént a hisztimmel kimenő iránti igényemmel. A színházon és a fodrászon már túl vagyok, csütörtökön viszont eljött az ideje, hogy a karácsonyra kapott ABBA -THE SHOW című előadásra szóló jegyünket érvényesítsük.

Este 8-kor vette kezdetét a budapesti UFO gyomrában a show. Meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Csak nekem kicsit "sótlan" volt, ugyanis semmiféle látványosság -ami nekem a show lenne- nem volt benne. Bár, túl sok show-t még nem láttam, nem is tudom mihez hasonlítani. Nyilván eredetileg sem terveztek medencés bulit vagy mondjuk elefántokat a színpadra.

A "só" abból állt, hogy a zenészek (egy komplett szimfonikus zenekar) aerobikozott egy emelvényen a háttérben. Néha olyan érzés fogott el, hogy pillanatokon belül felharsan Esztergályos Cecília irgalmat nem ismerő hangja, és felszólítja a nagyérdeműt az össznépi testmozgásra. Ez persze nem történt meg, minden bizonnyal azért, mert a jó svédeknek halvány segédfogalmuk sincs arról, ki a magyar aerobik koronázatlan királynője. A zenekar tagjai egyszer dölöngéltek, másszor csavarodtak törzsből indítva jobb-bal irányba, miközben fáradhatatlanul (és kiválóan) zenéltek. Mikor nem zenéltek, akkor sem ültek ölbe tett kézzel, hanem a vonósok egyik kezükben a hangszert, másikban a vonót fogva mutogattak az ég felé, majd vissza. Kivéve persze a csellistákat, ők csak a vonót fogták, és a fúvósok is hanyagul a nyakukba ejtett hangszerekkel, üres kézzel tornáztak. Ja, és olykor-olykor tapsoltak is. Nyilván akkor, mikor már nagyon kifáradtak a mocorgásban.

További show-elem volt a Money, money, money című szám alatt a közönség közé durrantott arany konfetti-féleség. Az ágyúdörrenéskor heveny szívmegállásban volt részem, annyira megijedtem, és ezzel egészen biztosan nem voltam egyedül. Csodálkoztam is, hogy a jelenlévő rengeteg nyugdíjas közül senki nem kapott infarktust, és a sok gyerek közül sem kezdett egyik sem ordításba az ijedtség miatt. 

A többszöri átöltözés is a só-érzést hivatott erősíteni. A ruhák rendben voltak, az "eredeti" jelmezeket viselték az Abba-tagok. Mondjuk, a gitáros srác választhatott volna másik összeállítást is a halványlila latex kezeslábas helyett, mert az az én ízlésemnek nagyon extrém volt. Mondhatni gusztustalan...

A hangzás kiváló volt, tényleg jól nyomták. Bár, ezzel nem mindenki értett egyet. A mögöttünk ülő három nyugdíjas néni teljesen ki volt akadva. Történt ugyanis, hogy a két kivetítőn a kép néhány tizedmásodperccel el volt csúszva a valósághoz képest, ezért a vásznon nem úgy tátogtak a fiúk-lányok, mint ahogy azt a szöveg megkívánta. Ezen borultak ki az idős hölgyek. Mármint nem azon, hogy ennyire béna a technikus, hogy csak így tud közvetíteni, hanem azon, hogy ennyi pénzért (tényleg nem volt olcsó a jegy, főleg egy nyugdíjasnak) képesek playbackre énekelni. De annyira bénán, hogy még a szöveget sem tudják rendesen, na ez aztán már abszolút felháborító! Érdekes, az nem tűnt fel nekik, hogy a mozgás sincs szinkronban azzal, ami a színpadon zajlik.

Az énekesek többször is próbálták dalolásra biztatni a közönséget, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. A probléma oka a publikum angol nyelvtudásában (vagyis nem tudásában) keresendő. Mert azok, akik igazi Abba rajongók voltak 2-3 évtizeddel ezelőtt, nem beszélnek angolul, a szövegeket is csak "bikicsunájul" tudják. Akik meg -nagyjából a mi korosztályunk és a tőlünk fiatalabbak- tudnának angolul énekelni, azok a szöveget nem tudják annyira, hogy énekelhessék. No, ezért a nagy, közös éneklés csak valami halovány zúgás-búgás volt.

Még egyszer mondom, remekül éreztem magam, bármikor újra elmennék. De akkor talán tréningeznék előtte néhány napig, hogy jól tudjak együtt énekelni Agnethával, Fridával, Bennyvel és Björnnel. Annyi ember között úgysem hallatszana, hogy mennyire borzalmas hangom van.

Felvételi 2.0

Aki olvasta ezt a bejegyzést, tudja, hogy Ádám 8 osztályos gimnáziumba készül. Tegnap volt a szóbeli megmérettetés.

Aki még nem csinálta volna végig, annak mondom, hogy a tisztítókúrának tökéletesen kiváló módja gyermekünk felvételijére való várakozás. Már, ha hajlamos az ember a stressz kiváltotta hasmenésre. Jelentem, én hajlamos vagyok. A többiről nem nyilatkozom.

Ádám úgy döntött, hogy mindkét szülőjének jelenlétét kívánatosnak tartja a szóbeli elbeszélgetés közben. Ezért össznépileg felvonultunk, és helyet foglaltunk a izgulók számára odakészített padon. Nagyjából 30 perccel a behívás tervezett időpontja előtt érkeztünk -ezt kérték tőlünk, hátha gyorsabban haladnak, mint tervezték. A várakozók közölték, hogy körülbelül fél órás csúszásban vannak. Éljen. Noéminek azt mondtam, hogy nagyjából egy óra hosszáig kell Simire vigyáznia. Akkor már sejtettem, hogy nem így lesz.

Vártunk, vártunk, közben ki-be mentek a gyerekek, majd kijött az egyik tanárnő, és közölte, hogy ők most tartanának egy negyedórás ebédszünetet, mert már nem bírják tovább. Így ahelyett, hogy hamarabb került volna sorra Ádám, az eredeti időponthoz képest 50 perces késéssel jutott be. Egyedül. Mert, miután senkivel nem ment be szülő, ő is úgy döntött, hogy egyedül birkózik meg a feladattal. 

Várakozás közben szóba elegyedtem a mellettem ülő anyukával, majd, miután ők elmentek, jött Noémi barátnőjének a családja: ők is a kisebb csemetét kísérték el. Velük is váltottam pár szót, aztán jött is ki Ádám, meglehetősen jó kedvvel ugrándozott kifelé. Szerinte tök könnyű volt, jó lett a matek példa (bár volt benne számolási hiba, a végeredmény stimmelt), az olvasás is jól ment, beszélgetni meg tudott. Azért kíváncsi vagyok, hány pontot szedett össze a végére.

Az ideiglenes felvételi listát jövő héten szerdán teszik közkinccsé. Addig még izgulunk...

Anyja lánya

Noémi második lett az iskolai nyelvtan-helyesírás versenyen. Pedig csak azért ment el, mert nem akart valami "osztálytáncolásban" részt venni. De az kötelező volt, ezért csak úgy tudott meglógni róla, ha megfelelő alibit szerez. A nyelvtan verseny annak tűnt, senki nem akadékoskodott miatta. Megírta, és csak az a lány (?) előzte meg (2,5 ponttal), aki már fél éve tanárral készül a versenyre. 

Mondjuk, nyereménye mindössze egy nyelvtan ötös, és egy szívélyes invitáció a pénteki nyelvtan szakkörre (a név nem biztos) a hetedik órában. Nincs a lehetőségtől túlzottan elragadtatva...

Hullámok a fejem felett

Kész vagyok.

Simi beteg, igaz, csak náthás, de az nagyon. Gyakorlatilag hektoliter számra ömlik belőle a takony, nem tudom honnan, de ha két percig nem nézek rá, már jóízűen nyalogatja a szájába csorgó nedűt. Mondjuk, nem nagyon tudok két percig nem rá nézni, mert gyakorlatilag rám van gyógyulva. Tegnap még csak-csak le tudtam tenni, de ma egyáltalán nem, gondolom, mert csak függőlegesben kap levegőt. Emiatt az alvás is katasztrófa, nem, mintha eddig olyan jól aludt volna (édesapa három napja a nappaliban tér nyugovóra esténként). Ma éjszaka fél 3-ig még egy szemhunyást sem aludtam, utána nagy nehezen sikerült elaludnia, és fél 7-ig én is tudtam aludni, igaz, ébredtünk vagy 5-ször a 4 óra alatt.

És nem is eszik. Az elmúlt három nap összes étkezése alatt sikerült nagyjából egy "Simi adagnyi" kaját beletuszkolnom, de azt is úgy, hogy közben össze-vissza köpdösött. Ma adtam neki kölesgolyót, mert azt nagyon szereti ropogtatni. Szépen fogyott, el is tűnt vagy 15 darab. Hogy hová, az csak akkor derült ki, mikor kivettem az etetőszékből: a gyereken deréktól lefelé fürtökben lógtak a megcsócsált golyóbisok. Volt a fenekén, a combján, de még a nadrágja szárában is rejtett tartalék.

Nekem holnap iskola, reggeltől estig. Nem szívesen hagyom itthon a gyereket, mert szinte egész nap szopik, hogy holnap mit fog enni, az rejtély. Nekem menni muszáj, mert előadom magam. Persze, nem önszántamból, hanem, mert megesett a szívem egy panaszkodó csoporttársamon, és elcseréltem az április közepére szóló időpontomat holnapra. Ha tudom, hogy mi vár rám, akkor nem vetemedtem volna ilyesmire, de az az áldott jó szívem, ugye... Kiselőadás, powerpoint prezentáció kész, ami szintén nem kevés időt vont el az amúgy is szűkre szabott alvásidőmből. Hogy zombifunkcióban milyen kiselőadást fogok tartani, arról fogalmam sincs, de két jegyet is fogok rá kapni. Legyen kreatív, ötletes, interaktív és másfél órás. Csak ennyit várnak tőlem. Úgy érzem, testben pont alkalmas vagyok egy ilyen kaliberű megnyilvánulásra.

Sajnos, az állandó fáradtság miatt kissé ingerült vagyok, ráadásul a kávé is elfogyott. Mikor a nyomtató bekapta a belehelyezett 15 darab papírlapot, olyan ideges lettem, hogy legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Vagy valaki másét. A nyomtatóból nem sikerült kivadásznom a lapokat, próbáltam hívni a szakértőt, de nem tudtam elérni. Pedig jó lenne, mert hiányzik 3 példány a kinyomtatni valókból.

Ja, és hogy tényleg könnyű legyen nekem, vasárnap reggel 9-re vendégeink jönnek. Addig ki kellene ma takarítanom, mert holnap ugyebár nem leszek itthon. Vasalni is kellene, meg valamikor előkészülnöm a vasárnapi kajával. Mondjuk, szombat éjszaka. Aludni amúgy se nagyon szoktam, így majd a konyhából rohangálok fel Simihez, neki úgyis teljesen mindegy.

Amennyiben sikerül a mai nap folyamán emberi körülményeket varázsolnom a házba, holnap kiselőadni és nem elhullani a fáradtságtól világ csúfjára az iskolában, vasárnap valami ehetőt rakni a vendégek -és persze a család- elé, akkor jövő héten elmegyek pár nap szabira. Mert megérdemlem.