Első negyed év

Simikénk ma, egy pillanatnak tűnő hathetes vakáció után újra bölcsibe ment! Leghőbb vágyam, hogy most legalább annyit járjon egyhuzamban bölcsődébe, amennyit itthon volt. A nagy napot megünneplendő olvassátok Simi első negyed éves bölcsis jellemzését. Jó szórakozást!

Kedves Andrea és Kornél!

Szeretnélek benneteket tájékoztatni az adaptáció óta eltelt időszakról. Simi adaptációja zökkenő mentesen zajlott le, jól alkalmazkodott a bölcsődei napirendünkhöz. Az elválási időszakban Simi nehezen vált el, sírt, de ölbe véve mindig vigasztalható volt, így jól lehetett növelni az anyuka fokozatos távollétét. Személyemet fokozatosan fogadta el (saját kisgyermekgondozói rendszer van -a szerk.), s ahogy teltek a napok, egyre ragaszkodóbbá vált felém, ha kikerültem a látóteréből, sírt utánam.

Simi az adaptáció óta reggelente változóan éli meg az elválást, hol könnyedebben, hol nehezebben viseli, és ez a változó hangulat kihat az egész napjára és játéktevékenységére is. Előfordul, hogy napközben többször igényli a jelenlétünket, ölbe kéri magát, passzív, ebben az esetben be kell vezetni a játékba. Általában a különböző kirakók, konstruáló játékok érdeklik, de időnként a kiskonyhában is serénykedik :).

Manuális tevékenységekben a jobb keze a dominánsabb, ügyesen illeszti az egyes kirakókat a megfelelő helyre. Az alapvető színeket felismeri, nevén nevezi (amúgy a kiegészítő színeket is, egytől egyig -a szerk.). Nagyon szereti, és többször igényli a nap folyamán a mesélést. Leginkább az otthonról hozott mesekönyvéből kéri, hogy olvassunk neki, láthatólag érdeklődve figyeli a mesében elhangzott történéseket. Jókedvre deríti, és mostanában egyre többször fordul elő, hogy magától mondja a tőlünk hallott mondókákat-énekeket. Rossz idő esetén a szobában játékosan, mondókával egybekötve tornázunk, amelyben általában ő is részt vesz.

Társai felé nem kezdeményez még, olyan külső szemlélője környezetének. Viszont, ha egy csoporttársa hiányzik, érdeklődik felőle. A társait nevén nevezi, és minket is. Most már a társgondozónőt is elfogadja, és a többi gondozónőt is. 

Ha az időjárás engedi, igyekszünk minél több időt a szabadban tölteni. Simi játéktevékenysége az udvaron is változó, hol aktív, hol passzív, ez a kedvétől függ. Előfordul, hogy igényli a jelenlétünket, a felajánlott kinti játékok nem érdeklik, és inkább az együtt sétálgatást igényli. De ha jobb a kedve, motorozik, csúszdázik, hintázik, de a tevékenységenél is fontos számára a jelenlétünk. Esetenként zavarja, ha egy másik társával is foglalkozunk, ez főleg a szobában nyilvánul meg, olyankor erőszakossá válik a viselkedése azzal a társával szemben, aki elvonja a figyelmünket, főleg, ha ez meseolvasásánál történik.

Érthetően, mondatokat alkotva fejez ki magát, igaz, idő kellett számára, hogy megnyíljon és beszédesebbé váljon :). Önállóságra törekvő kisfiú, főleg az öltözésnél-vetkőzésnél, illetve a tisztálkodásnál mutatkozik meg. Együttműködő, kérésemnek eleget tesz. Teljesen szobatiszta, szükségleteit időben jelzi, az alvásnál nem igényel pelenkát, és ebben az adaptáció sem zavarta meg. Bölcsis jelét felismeri, és a kézmosást követően büszkén mutatja, esetenként megnevezi. Alapjában véve jó étvágyú kisfiú, itt is önállóságra törekvő, a levesféléknél még segítséget igényel (kanalazásnál), előke még szükséges. Helyét az asztalnál beazonosítja. Asztaltársai: Mizsó, Amanda, Zita, Vili. Ebédet követően önállóan megy az ágyához, kérésemre veszi le a szandálját. Viszont ahogy otthon is, itt is sarkalatos pont az alvás. Eleinte igényelte, sőt, most is a jelenlétünket az elalvásnál, és az otthonról hozott plüss állatát (ami amúgy egy barna bárány, nem pedig majom, ahogy azt a gondozónők hiszik -a szerk.). Általában nehezen alszik el, mostanában előfordul, hogy sír elalvás előtt, főleg, ha hiányzás után tér vissza. Változó az alvásideje, kb. 1 órát tesz ki. Nyugtalanul és sírósan ébred, ilyenkor ölbe véve vigasztalható, viszont már nem alszik vissza egy rövid alvás után.

Uzsonnát követően nagyon várja, hogy jöjjenek érte.

Úgy gondolom, hogy Simi hangulatváltozásai ellenére elfogadja a bölcsis életét, és idővel aktív részese lesz csoportunknak.

Súlya: 13,5 kg

Magassága: 91 cm

Jó, nem az a kétszáz forint, de akkor is

Ma, mikor jöttem haza a munkából, odajött hozzám egy kicsit érdekes kinézetű fickó, és kért kétszáz forintot buszjegyre. Nem volt hajléktalan, egész normálisan nézett ki, bár az összhatás olyan fura volt, nem túl bizalomgerjesztő, vagy hogy is fejezzem ki magam rendesen.
Adtam, végül is egy gombóc fagyi ára, tél van, úgyse fagyizom, meg most van ez a fogadalmam az ezredik fogyókúrámmal kapcsolatban, hogy semmi édesség, úgyhogy ment az érme a fura fickónak. Egy pillanatra ugyan átfutott az agyamon, hogy a legolcsóbb buszjegy is kétszázötven forint, de elhessegettem a gyanút, gondoltam, egy ötvenese biztos akad.
Aztán, mikor megérkezett a busz, szépen hátrébb ment, hogy kikerüljön a látókörömből, ennek ellenére mégis tisztán láttam, hogy bérletet felmutatva szállt fel a buszra.
Most akkor érezzem magam a) átverve, b) hülyének, c) baleknak, d) jó szándékú utastársnak? És vajon adjak-e legközelebb bárkinek is pénzt, ha buszjegyre kuncsorog?

Szomorúúú vagyoook

Teljesen elkeseredtem. Írtam ugye a szakdolgozatomat hosszú hetekig. Mindent beleadtam, de annyira rövid volt az idő, amit ezzel tölthettem (mindössze 8 hét), hogy nagy volumenű munkába nem metem vágni a fejszémet, mert hát a körülmények, hogy munka, meg háztartás meg egy fészekalja gyerek, hát Istenem, azért csak nekifogtam, ha már vállaltam. Nem akartam szégyen szemre (újra) megfutamodni.

Aki még emlékszik arra, hogy milyen nehezen találtam konzulenst, utána mennyit kínlódtam, hogy mindent megtegyek azért, hogy minden igényét kielégítsem szakdolgozati szempontból, az nyilván arra is emlékszik, mennyire boldog voltam, mikor a kész pályaművet kiválóra értékelte az egyszemélyes zsűri, külön kiemelve, hogy ilyen remek stílusban megírt diplomamunkát nagyon régen olvasott. Azt ugyan megemlítette, hogy az opponens, ha nem annyira szociálisan érzékeny, vagy  inkább tudományos beállítottságú, akkor akadhatnak gondok az értékelésnél. Nem gondoltam, hogy nagy baj lehet, hiszen MINDENT a konzulens utasításai szerint csináltam. Miután a konzulensem az egekig magasztalta remekművemet, minden különösebb aggodalom nélkül adtam be, majd vártam - egészen a mai napig - a szöveges értékelést. Megérkezett.

És valóban. A kozulensem 50/49 ponttal "jeles" értékelést adott. Az opponens - komolyan, majdnem elsírtam magam, mikor megláttam - 50/36 pontos "közepes" minősítéssel látta el a cuccot. Csak a mihez tartás végett: kizárólag a stílusomra adott maximális pontot. Hát köszi, ez nem vigasztal. Sajnos, bejött az, amitől kicsit tartott a kedves, idős hölgy: kolléganője valóban nem tartotta elég tudományosnak a két interjú összehasonlító elemzését.

Azt nem tudom, hogy akkor most hányas lett a szakdolgozatom? A két jegy átlaga számít, vagyis 4-es? Vagy csak az opponens szava számít, azaz 3-as? Még sosem fordult elő velem ilyesmi, általában sikres irományokat készítettem (értsd: mindig 5-öst kaptam).

Szóval, el vagyok kenődve, nem kicsit. Mégis máshogy kellett volna csinálnom, bár szent meggyőződésem, hogy ennyi idő alatt tudományos kutatást nem tudtam volna végezni. Ja, és az esetbemutatás, interjúelemzés a "Szakdolgozati szabályzat" szerint megfelelő módszer szakdolgozat készítéséhez. Csak azt nem tartalmazza a szabályzat, hogy nem minden tanárnak jön be. Ezt mondjuk tudhattam volna.

Brühühü...

Egészséges önzés -bukta No.1.

Nem volt valami kellemes éjszakánk. Holnap ugye kezdőik az új tan/munka/mindenféle év, amit komoly elhatározással teljes erőbedobással szándékoztam elkezdeni. Aki figyelemmel kíséri a családi egészség alakulását, az tudhatja (aki nem, annak mondanám), hogy Simikém december 5-én volt  utoljára bölcsiben, először a bárányhimlő, később a téli szünet számlájára írható az egy hónapnyi lógás.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egy hónap alatt semmi baja nem volt, picit folyt az orra, de nem az a zöldes csiga-féle váladék, csak olyan szerény, átlátszó formátumú, így joggal bízhattam abban, mintegy 48 órával a gyermek tervezett bölcsibe adása és saját munkakezdésem előtt, hogy már semmi boríthatja fel terveinket. Hahaha... Hogy ne menjen minden könnyen, és legfőképp azért, hogy jól induljon az év, Simmedli produkált éjjel egy kisebb fajta kruppos jelenetet. Rohamnak nem mondanám, mert ehhez képest kiskutya füle sem volt az a köhögés, amit hallatott, de minden kétséget kizáróan kruppos köhögés volt, így magabiztosan dugtam a kúpot hajnali háromnegyed 4-kor a fenekébe. Ezt megelőzően már 4-szer felébredt, és a második után már sejtettem, hogy valami készülődik, aminek én nagyon nem fogok örülni, de bíztam benne, hogy mégsem. De, mégis, így aztán nem vártam semmire, ahogy elkezdte a semmivel össze nem téveszthető köhögést, kapta a kúpot. Mivel a gyógyszerek a földszinten találhatóak, a hálószobák meg az emeleten, így gyerekkel együtt lecaplattam, felébresztve ezzel a férjemet, aki ugye a nappalinkban hál, ami ugye egy légtérben van a konyhával, azaz a krupp-kúp fellelési helyével. 

Hiába alig 5 perc telt el Simi ébredése, a kúpozás és a gyerek ágyba történő visszahelyezése között, úgy felkelt, hogy nem bírtam visszaaltatni. Így fél óra nyűglődés után magam mellé vettem, ő el is aludt, én viszont hajnali (reggeli...) 5 után is fent voltam még. Szerencsére Simi jól aludt, így negyed 8-kor kelt legközelebb, amivel egy füst alatt le is rendezte az éjszakai alvást. Én meg nem láttam kettőig, mert éjszaka fél 12 (nem sokkal azelőtt aludtam el a tévé előtt...) és hajnali 3/4 4 között 4-szer keltem fel, aztán 5 után sikerült visszaaludnom. Na, el is jutottam arra a komoly elhatározásra - miután a gyermek közölte, hogy mindenáron le akar menni, és semmivel nem tudtam őt rávenni, hogy elálljon a szándékától -, hogy akkor 3/4 8-kor levonulok vele, majd megkérem a férjemet, hogy vigyázzon még rá egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok, hiszen alig aludtam az éjszaka. Elhatároztam, de tényleg. Lementünk, majd a következő párbeszéd hangzott el köztünk, miután felkelt a férjem is:

Én: - Jó reggelt!

Ő: - Jó reggelt! Akkor én most felmegyek még aludni.

Én: - Persze, menjél csak!

Ennyi.

Ennek vége, újat kezdünk

Mármint évet. Rettenetesen fura, itt vagyok az üres házban, velem a két kicsi (Simi és a húgom kisebbik fia), a nagyok "buliznak" (mi is voltunk, de már hazajöttünk, mert hullák voltak). Azt se tudom, mikor volt éjfél, valamikor két hátsimogatás közben lehetett, miközben Bálintot altattam. Nem tudom, volt-e már valaha az életemben olyan szilveszter, hogy a kutya se kívánt volna nekem boldog új évet, de most pont ez történt. A srácokat elaltattam a kisebbfajta durrogtatások közepette, épp  éjfél előtt, így most, mikor szimultán minimum 12 tűzijáték folyik a szomszédainknál, békésen alszanak, és nem kelnek fel az éktelen robajra. Így aztán boldogan átblogolhatom magam az újesztendőbe. Jó, hát pont nem, mert pár perccel éjfél után ültem le, de majdnem.

Hosszú ideje nem volt időm írni, így nem is akarok mindent bepótolni, ez nyilvánvaló lehetetlenség volna. Sajnos, a családban rajtam kívül mindenkinek van okostelefonja és/vagy tabletje és/vagy munkahelyi laptopja, amin a világ dolgaiba be tud leselkedni, sőt, alkalom adtán be is szólhat. Én vagyok az, aki csak akkor, ha éppen a családi laptop szabad (ez mostanában nem igazán volt így), vagy ha elkunyizom Ádi tabletjét. Ezért hallgattam ilyen sokáig.

Kellene most valami számvetés vagy ilyesmi, ugye? Áh, nem hiszem, hogy menni fog. Ez egy jó év volt, de lehetett volna jobb is, arról nem is beszélve, hogy mennyivel rosszabbul is elsülhetett volna. Ebben az évben sem lettem gazdag, nem fogytam le (majd 2015-ben, hahaha...), nem kezdtem el vezetni, nem vezetem jobban a háztartásomat sem, nem aludtam többet (pedig szerettem volna). Viszont visszamentem dolgozni (volt hová visszamenni, ráadásul hívtak), sikerült elmennünk nyaralni, az összes kiscicának találtam gazdát, senkivel nem történt semmi komoly baj, egyben a család. 

Jó év volt, de biztos, hogy lehetett volna jobban csinálni. Mostanában annyi rossz hírt hallok családon belülről és kívülről, hogy tettem egy felajánlást a férjemnek: írjon össze 3 dolgot, ami rajtam múlik, és amitől jobban érezné magát a házasságunkban. Magyarul, hogy miben változzak, min változtassak, hogy jobban működjön (az amúgy szerintem jól funkcionáló) házasságunk. Bevallom, először 5 dolgot akartam javasolni, de hamar lealkudtam magamban háromra, hogy ne legyen számomra túl nagy kudarc, ha belebukom a vállalásomba. Van amúgy egy listám, 2 perc alatt 20 dolgot írtam össze, amin ha változtatnék, a férjem biztos jobban érezné magát a házasságunkban. Ha szántam volna rá még egy kis időt, biztos feltornáztam volna a listát 100-ra. Csak azt remélem, hogy a férjem hármas listája benne van az enyémben, és nem azt kéri mondjuk, hogy havonta lejtsek hétfátyol táncot, vagy legyek igazi nő itthon is (nem, mintha bárhol máshol az volnék), és miniszoknyában és magassarkúban süssem a Sztroganoff bélszínt. 

Amúgy, ha én kérném magamat, hogy miben változzak, hogy jobban érezzem magam, elképzelhető, hogy csak egy kis egészséges önzést kérnék tőlem, magamnak. Csak annyit, hogy tudjak igent és nemet mondani, ha szükséges. Például igent arra, ha a férjem felajánlja, hogy alszik ő Simivel, én maradjak lent, hiszen már 2,5 éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Ilyenkor nem elhárítani, hogy de hát úgyis mindegy, meg pihenjél csak te, hanem megköszönni, és élni a lehetőséggel, akkor is, ha biztos, hogy fel fogok kelni a gyerek nyavalygására, de legalább nem kell kimásznom az ágyból. Vagy arra, hogy mikor valamilyen ruhaboltban járunk, vegyünk nekem valamit, és ne kizárólag 2.500 Ft-os piaci vagy ennél is olcsóbb turis holmikat hordjak. Vagy arra, hogy ha karácsony előtt szembe jön velem egy csodaszép piros ruha, ami nagyon olcsó és jól is áll, és egyből beleszerettem, mikor megláttam, akkor vegyem meg magamnak, ne tegyem vissza sajgó szívvel a fogasra, hogy úgysem veszem fel sehová. Persze hogy nem, ha nem is veszem meg.

És nemet mondani a gyereknek, ha már 5 órája ott ül a laptop előtt, pedig én tornázni szerettem volna, most már aztán igazán, de nincs szívem elküldeni, olyan jót játszanak a barátaival (vagy venni kellene egy sima DVD lejátszót a tévéhez, mert van egy csomó tornás DVD-m, ja, mert nekünk nincs olyan, csak számítógépen tudok DVD-t nézni, bizony). Vagy a kedves rokonnak, hogy bár nagyon szeretem a gyerekeit és őt magát is, de államvizsgára készülnék, és most nem alkalmas, hogy másfél hétig vigyázzak a gyerekeire, mert nekem is csak egy téli szünetem van. És még hosszan sorolhatnám, hogy hogyan ne legyek egy hülye, mulya nőszemély.

De nem kérek semmit. Csak mindenkinek boldog új évet kívánok!

Járványügyi híradó

Van nekünk most ugye - pontosabban Siminek, nem is értem, mi ez a "nekünk", sosem szerettem magamat is belevonni a gyerek ügyeibe, mint például lázasak vagyunk, megy a hasunk, kijött az első fogacskánk ésatöbbi - szóval felütötte a fejét nálunk a "bájámhimjő".
Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából 6 héttel ezelőtt, vagyis alig, hogy elkezdtük a bölcsit, lett egy darab bárányhimlős kislány a bölcsiben. 4 hete szólt a gondozónő, hogy már a mi csoportunkban is "tombol" (igen, ezzel a szóval mondta) a kór. Csak néztem rá boci szemmel, mire megjegyezte, hogy egy, azaz egyetlen gyermek a 12-ből, már elkapta...

Na, attól fogva kezdtem Simit minden este fürdés előtt (és a biztonság kedvéért utána is, hátha pont fürdés alatt jött ki az első pötty) alaposan átvizslatni, különös tekintettel a hajlatokra, hogy akkor himlős-e vagy sem. És nem volt az. Megnyugodtam, hogy tutira megúsztuk, mert addig csak 2 gyerek fertőződött meg Simiék csoportjából, azt hittem, akkor ennyi és kész.
Múlt vasárnap nem vittük Simit istentiszteletre, mert anyu felajánlotta, hogy vigyáz rá, és bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert épp csak kigyógyult a takonyból. Mondtam is magamnak (meg minden érdeklődőnek), hogy jó is, hogy otthon marad, így legalább biztos, hogy nem kap el semmit. Nekem meg mindenképpen muszáj dolgoznom az utolsó két hétben, én vállaltam a téli ünnepek leszervezését az oviban, és ezek ugye most vannak, úgyhogy bármi áron óvjuk és védjük a csepp gyermek egészségét és édesanya munka jellegű terveit. És akkor hazamentünk, és akkor gyorsan levetkőztettem a gyereket, mert már késő volt, és akkor levert a víz. Jó, a  fürdőszobában amúgy is 32°C van a két radiátor miatt, de ez most amiatt a 4 pötty miatt volt, amit a hasán láttam. Csukott szemmel fordítottam meg a kölköt, hogy hátha nem, ugye nem, biztos hogy nem bárányhimlős. Pedig az volt, mert a hátán, egész pontosan a jobb lapockáján már nemcsak pötty, hanem egyenesen hólyag volt. Még jó, hogy nem vittük, és nem fertőzünk meg vele egy csomó embert, akikre kb. karácsonykor jöttek volna ki az első pöttyök.

Hétfőn akartam dokihoz vinni, de végül az eső miatt nem mentünk. Gondoltam, semmit nem tudna az orvos egy himlős gyerek kezeléséhez hozzátenni, végül is nem 40°C-os lázas, tüdőgyulladt gyerek, akinek azonnal antibiotikumra van szüksége. Így aztán megspóroltam magamnak bő 2 km szakadó esőben való sétát. Persze másnap mentünk, de épp voltak a fertőző váróban (kb. 6 négyzetméter), és egyszerre csak egyvalaki lehet bent, így a már előttünk lévő gyerek is kint volt az anyjával az udvaron, mi meg hát csatlakoztunk. Még jó, mindezt nem szakadó esőben kellett, mert fél óra ázás nem esett volna jól. Így csak szimplán hideg volt, de azt meg ki lehetett bírni.

És valóban himlő, és idén már nincs bölcsi. És akkor egy hét szabi, mert azért csak nem sózok egy himlős gyereket senkire.

Terveket szőttem a hirtelen felszabadult egy hétre: ablakpucolás, minden ruha kivasalása, ajtók lemosása, és ami még belefér. Ebből csak a vasalás valósult meg úgy 80%-ban, a többi nem. Nyűgös volt, néha 38°C-ig is felment a hője, vakarózott, bújt, és nem sajnáltam, hogy otthon maradtam, mert csak az anyjával volt jó neki. Adtam a Fenistil cseppet, hogy ne viszkessen, és amitől köztudottan minden gyerek agyonvert kutya módján alszik, hát az enyém nem. Óránként felkelt(tett engem), sőt, volt, hogy ennél is gyakrabban. Kipurcantam. Ugyanis hiába a szépen gyógyuló pöttyök, ez még mindig nem hagy aludni (mondjuk, sose hagyott). Ma pl. olyan fáradt voltam a munkahelyemen (mert már mamaszolgálat van, vége a szabinak), hogy a jobb szememnél konkrétan látótérkiesésem volt, meg villódzott minden. Ez eddig csak ritkán jött elő, olyankor, amikor már nagyon padlón voltam alváshiányból kifolyólag.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy itt a szoptatás vége, és kész. Aludni akarok. Annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És ami a legnagyobb baj, hogy a fáradtság nálam abban mutatkozik meg, hogy állandóan ideges vagyok, kiabálok, csapkodok, gyakorlatilag kifordulok önmagamból. De ugye itt van a lelkiismeretem, hogy mégis hátha kell még neki az összebújás, és ugye itt a bölcsi, az is stressz. Pedig tudom, hogy csak cuminak használ. De amilyen szerencsétlen vagyok, leszoktatom, és ugyanúgy ébredni fog, mint eddig, csak azért, hogy neki legyen igaza. Nem tudom, mit csináljak. Viszont aludni akarok. Nem egy órát egyhuzamban, vagy ünnepnapokon akár hármat is, hanem nyolcat, de minimum hatot. Ennyire komoly igényeim vannak. Különben rövid úton begolyózom, ez tuti. Mégis csak jobb egy normális anya és egy szopásmentes gyerek, mint egy szopó gyerek és egy meggárgyult anya. És hát igen, már 2,5 éves elmúlt. Ilyenkor már simán odaadják a gyerekek a cumit a Mikulásnak, süninek, kiét épp ki viszi el. Tavaly elgondolkodtam Evelin írásán, hogy esetleg egy süni elé vetem magam, de letettem róla. Most -szintén egy poszt miatt- a Mikulásnak akartam magam adni (nem úúúúúgy, persze, hogy nem, csak a mellemet, jó, azt sem úúúúúgy, tudjátok, áh, mindegy), de erről is lemaradtam. Mi legyen? Aludni akarok. Önző vagyok? Sajnos, akkor is aludni akarok.

Ja, visszakanyarodva az eredeti témához: gyógyul, már sebes, nem lázas, nem fertőz. Karácsonyra talán nyoma sem lesz.

Mikor beteg a gyerek?

No az enyém éppenséggel most. De nem is időbeni kérdés volt ez a "mikor", hanem inkább olyasmi, hogy szerintem akkor beteg, ha..., az orvos szerint meg akkor, ha... és így tovább. Ha jól megnézzük, alapvetően három embercsoport dönti el, hogy mikor beteg a gyerek. 

Első körben van ugye az anya (szülő), ebből rögtön két alcsoport is létezik, úgy mint a tüneteket produkáló gyerek anyja, illetve a többi gyerek anyja. Ez nagyon különleges csoport, mert a saját gyerekünk egészségi állapotától függően tartozunk hol az egyik, hol a másik csoportba.

Vannak még a közintézményekben dolgozó nevelők/pedagógusok, akik szintén jogosultak a gyerek egészségi állapotát felmérni. És hát nem utolsó sorban létezik az egészségügyi személyzet (doktornéni/bácsi, kinek mi jutott), aki arra hivatott, hogy diagnosztizálja az ember gyerekét sújtó kórságot. Közel 17 évnyi pedagógusként eltöltött év, majd' 15 évnyi anyaság, és jó néhány óra orvosi rendelőben való várakozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a fentiek az esetek többségében egyáltalán nem értenek egyet a bizonyos tünetegyüttest mutató gyerek állapotának megítélésében.

Vegyünk csak alapul egy egyszerű náthát, ami mondjuk kicsit már "begorombult", és sűrű, zöld takony folyik a gyerekből, nagyjából a bokájáig lógva, és mellé köhög is olykor. Ez nem kirívó eset, kábé mindennapos az összes bölcsiben, oviban, és az iskola legalább első két évfolyamán. Nézzük sorra, ki mit gondol.

Az anya, akinek taknyos a gyereke

Hát valóban, mintha kicsit náthás lenne. Igazából reggel ki kell szívni az orrát, meg csepegtetem is neki, de amúgy tényleg semmi baja. Nem, nem lázas, picit néha köhög meg tüsszög, ha épp nem kap levegőt a sok takonytól, mert fújni nem tudja rendesen, de amúgy egyáltalán semmi baja. És különben is, mindenki pont ilyen beteg náthás, mint az enyém.

Az anya, akinek épp nem taknyos a gyereke, mert mondjuk most volt otthon vele két hétig

Basszus, jövő héten megint otthon leszek. Itt van ez a gyerek tök betegen, térdig lóg a taknya, köhög, mint egy tüdőbeteg, mindenhová köpködi szét a kórságot, a frász törné ki az anyját, hogy nem gondol a többire? Én kikúrálom, ez meg behozza, orvos nem látta, az hétszentség, mert biztos otthon tartaná. És az óvónénik meg miért nem zavarják haza, hát mindenkit elfertőz?!

A pedagógus

Csóri gyerek, már megint milyen állapotban van?! Hiába mondom az anyjának, hogy rosszul érzi magát, másnap itt van újra igazolással, hogy egészséges, az orvos szava meg szent. Amúgy meg sajnálom is szegény anyját, nincs segítsége, előbb-utóbb a munkahelyén is szóvá teszik, ha sokat hiányzik. De mit csináljak, muszáj megmondanom, hogy beteg, hát itt van a többi, azoknak is van szülője, azok is dolgoznak, így nem lehetne közösségbe járni. Na jó, azt megértette az anyuka, mikor ideállított az orrcseppel, hogy naponta 4x kellene csepegtetni és kétszer itt nálunk, mert úgy jön ki a négy, hogy azt azért már mégse. Az a gyerek, akinek orrot kell szívni és orrcseppre szorul, annak otthon a helye.

Az orvos

Megint egy náthás. Mit csináljak vele? Otthon kellene maradnia pár napot minimum, de ismerem az anyját, dolgoznia kell. Végül is csak egy nátha, csepegteti az orrát, porszívózza, előbb-utóbb meggyógyul, csak lassabban, mintha otthon volna. Meg hát szétköpködi mindenfelé, meg aztán ki tudja, nem lesz-e belőle arcüreg gyulladás - a bölcsiben nyilván nem tudják szívni - vagy valami. Mindegy, menjen, ha az anyja annyira akarja, jövő héten úgy is itt lesz megint.

Na, valahogy így lehet, bár az orvosban nem vagyok biztos, orvos még sose voltam. Nehéz ügy ez a betegség. Mert most komolyan, egy kis ócska orrfolyással ki a frász vinné el a gyerekét dokihoz? Hát én tuti nem, orrcseppet tudok adni neki simán orvos nélkül is, de kell az a nyavalyás igazolás, ezért megyek, kockáztatva ezzel azt, hogy az egy órás várakozás alatt elkapja a bubópestist a váróban, nesze neked igazolás, maradhatok vele két hetet otthon. És nem vagyok álszent, tényleg megértem azokat, akik a taknyos kölköt beadják, mert muszáj nekik melózni. A gyerek jár közösségbe, amíg tud, aztán úgyis kidől egy időre, és akkor nincs mese, otthon kell maradni vele. 

És ha épp a "másik gyerek szülője" a szerepem, hát az is oké, mert ugye tényleg vérlázító, hogy fél fizetésért otthon maradtam hetekig, full egészséges gyereket viszek, és pár nap múlva már megint dögrováson van. Vagy megemlíteném itt azt a bicskanyitogató facebook-poszot, amit a bölcsis csoportban olvastam. Anyuka kiírta, hogy reggel ugyan 37,6°C volt a gyerek hője, de láthatóan nem érezte magát rosszul, így adott neki egy kis Nurofent, és bevitte a bölcsibe. Délután meg ment érte, mert hívták, hogy a gyereknek 39°C a láza. Na, ez kiakaszt, nem sok híja volt, hogy nem írtam az anyukának, szerencséje, hogy nem egy csoportba járnak a gyerekeink.

Közlöm, hogy a pedagógus is ember. És megérti, hogy néha jobb helye van a náthás gyereknek a közösségben, mint otthon, vagy azt, hogy a szüleinek dolgoznia kell, így egy ideig nem szól, hogy sz*rul van a gyerek. Mindent megért, mert ő is anya és ember. De felelősséggel tartozik a többi gyerekért, és benne van a házirendben, hogy csak egészséges gyerek járhat közösségbe, ezt a szülő aláírta, és higgye el, hogy joga van megkérni anyát, hogy ugyan mutassa már meg doktornak, ha nem tud aludni mert nem kap levegőt, mert az a takony, ami általában a térdéig ér, az vízszintes helyzetben nem tud kifolyni. És nem, nem adhat be orrcseppet/köptetőt/antibiotikumot(!), lázcsillapítót is csak akkor, ha felhívta a lázas gyerek szülőjét, és ő beleegyezett. És bocs, hogy csak orvosi igazolással lehet bevenni a betegség gyanújával kiadott gyereket (különös tekintettel a lázas állapotra), de így is van, hogy simán palira veszik a szülők, mert "otthon felejtették" az igazolást, de délután hozzák. És hozzák is.

És az orvost is megértem, hogy segíteni akar a szülőnek, és látatlanban ad igazolást, a gyerek megvizsgálása (egyáltalán megpillantása) nélkül, végül is csak egy nátha, ha komoly a baj, úgyis elviszik vizsgálatra. Remélhetőleg. Ezek után azt is megértem, hogy úgy néz az orvos az ember lányára, mint egy félnótásra, ha megkéri, hogy hadd maradjon otthon a gyerek pár napot, igen, tudom, hogy csak az orra folyik, de talán könnyebben meggyógyul úgy. Nekem mondjuk könnyű, mert van egy biztos, és egy időnként bevethető nagymama kéznél. De nem volt ez mindig így. A nagyoknál például, mikor az egyik a bölcsit kezdte, a másik az ovit, és állandóan betegek voltak, senki nem volt, aki helyettem kúrálta volna őket. És igen, én is szégyenkezve szóltam a munkahelyemen, hogy bocs, de megint beteg valamelyik, és tudtam, hogy megértik, mert ők is anyák, de azért mégis kínos volt. És igen, volt olyan, hogy sírva fakadtam a munkahelyemen, mikor tizedszerre telefonáltak, hogy Ádám megint lázas, pedig két hétig otthon voltam vele előtte, Isten bizony, kikúráltam rendesen. Most is kínos amúgy, pedig Simivel eddig 1 napot voltam itthon betegség miatt, meg ez a mostani egy hét, a jövő hetet már leszerveztem. Ugyanis bárányhimlős. Ez mindenképpen betegség, az orvos, a kisgyermeknevelő, a másik anya és a saját szememben is. De legalább karácsonyra meggyógyul, és nem kell attól tartani, hogy bárkit megfertőz, mert mindenki átesett már rajta. Éljen!