A legnagyobb hülye a világon

én vagyok.

Nem viccből mondom, tényleg. Mert igenis értesített az Oktatási Hivatal, hogy pótlólag mégis bekerültem a 2015-ös minősítési eljárásba. Nem is mostanában, hanem még tavaly novemberben. De annyira a nyakamon volt a szakdolgozat leadási határideje, a januári ismételt értesítéskor meg alig 2 hetem volt vissza az államvizsgáig, hogy teljesen ki is ment az egész a fejemből. De annyira, hogy mikor megvolt a diplomám, minden teher legördült rólam, és a portfólió még az agyam közelébe se került. Úgy elfelejtettem, mintha a büdös éleben szó nem lett volna róla. ENNYIRE hülye vagyok. Annyira nem foglalkoztam vele, hogy még csak nem is regisztráltam az OH oldalán. Mondjuk, akkor nem tudom, miért írták, hogy újra megnyitották a feltöltőfelületemet, hiszen sose jártam még arra. Most ugyan regisztráltam, de mindenféle gondok vannak a validációval, szóval nem férek hozzá az oldalamhoz.

Az az igazság, hogy kifejezetten isteni kegyelemnek érzem, hogy kaptam egy esélyt, hogy a hülyeségem miatt nehogy sikertelen legyen a minősítésem. Van még pontosan 23 napom arra, hogy elkészüljek vele és feltöltsem. Néha úgy érzem, meg tudom csinálni, máskor csak bőgök, hogy ez teljesen lehetetlen vállalkozás, ember nincs, aki erre képes volna. Annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár (csatlakoztam egy FB-csoporthoz), és többen is írták biztatásul, hogy 2-3 hét alatt kivégezték a feladatot, és azóta már túl is vannak a sikeres minősítésen. Mégis lehetséges volna? Nem tudom. Most ott tartok, hogy elkezdtem, írom, amit tudok, már beszéltem a lányokkal, kapok az utolsó héten 2 szabad napot, hogy nyomjam, ahogy tudom. Talán, talán meglesz... Az sokkal jobban izgat, hogy nem fog sikerülni a validáció, és nem tudom hová felpakolni az anyagot.

Szóval így vagyok. Hülyének, idiótának és minden ezekkel rokonértelmű kifejezésnek érzem magam. Ha sikerül, akkor ki fogok harcolni magamnak a nyári szünetben egy láblógatós hosszú hétvégét, mert amit ebben a tanévben megcsináltam (és még fogok), az egyszerűen nem embernek való. Már most olyan fáradt vagyok, hogy néha altatás közben elalszom a gyerekekkel az oviban(!), olyan sokat fáj a fejem, mint még soha életemben, és egymás után kétszer lettem olyan beteg (ebből a második még most is tart), hogy ha nem kellene mindenképpen dolgoznom, akkor tuti dokihoz mentem volna. De dolgozom, hál' Istennek gyorsan gyógyulok, a teljesítményemet viszont mindenképpen negatívan befolyásolja a kór. Amúgy meg azt sem tudom, hogy egyáltalán náthás mikor voltam utoljára, annyira nem szoktam beteg lenni, de pillanatnyilag annyira kizsigereltem már a szervezetemet, hogy kezdi bemondani az unalmast.

Így vagyok. Hülyén, betegen, kétségbe esetten, nyomorultan. Csak ahogy mostanában mindig. 

Ez nem egy vidám poszt, úgyhogy a végére felteszek valami cukit, hangulatfeldobási célzattal. Tessék. Nem jó képek, tudom ;-).

A "bad hír" day

A mai nap nagyon régen kezdődött (igazság szerint a tegnapi napról írok, mert közben felkelt Simi és egy óra hosszáig tartott visszaaltatni), de az eltelt idő minden pocséksága ebben a napban kulminált. Ami azért is különösen lehangoló, mert az ember -még ha nem is ünnepli igazán- szereti jól érezni magát a névnapján. Meg úgy egyáltalán.

Én ma egy csomó meglepetést kaptam. Nem, nem ajándékot, maradjunk a meglepetésnél.

1. Kezdődött a meglepetések sora éjjel 1órakor, mikor is Simi azzal ébresztett, hogy  folyik az orra. Azok után, hogy két hétig itthon volt nátha miatt, olyan, de olyan egészségesen ment hétfőn a bölcsibe, hogy csak na. 5, azaz öt darab napot bírt ki. Az éjszakámnak lőttek, nyűglődés, orrfújás és társai miatt. Ráadásul a sírógörcs kerülgetett, hogy nemigaz, nemigaz, nemigaz, hogymármegintkezdődik, biztosmegőrülök!

2. Nem tudom, ki mennyire tájékozott oktatáspolitikai berkekben, de eléggé köztudomású, hogy van ez a csodás pedagógus életpálya modell, amin akkor tud az ember lánya előrébb lépni, ha mindenféle dolgoknak eleget teszen. Első lépésként ír egy portfóliót, aztán tettleg is bemutatja a szakértőknek a pályára való rátermettségét, majd ezekből ők eldöntik, hogy valóban pedagógusnak való (akárhány éve is van a pályán) avagy sem. Megmondom őszintén, engem ez a dolog úgy hagyott hidegen, ahogy csak lehet, mert én kérem gyereket szültem, GYED-en voltam, nem is foglalkoztam vele. Mikor tavaly félállásban visszamentem dolgozni, anélkül, hogy komolyabban belegondoltam volna, mit veszek a nyakamba, beleegyeztem, hogy jelentkeztessenek a vizsgára, mert elvileg kötelező. Végül is a szakvizsgám megvolt, és épp elértem a minimumot a gyakorlati évekkel. De nem kerültem bele a minősítő eljárásba, aminek nagyon-nagyon örültem, mert ugye volt szakdolgozat meg ilyesmi, pont elég volt az nekem, és amúgy sem tartom túl igazságosnak és etikusnak a rendszert, de ez magánvélemény. De tényleg nem kerültem be, nem volt ott a pedagógus státuszomban (van a pedagógusoknak egy hivatalos rendszere, ami mindent nyilvántart rólunk, bizony), hogy benne lennék. És novemberben, mikor jött az e-mail, hogy aki nem került be a nyáron, az újra megteheti, NEM jelentkeztem. Valahol azonban porszem kerülhetett a gépezetbe, mert ma délelőtt megnyitottam a postafiókomat, benne egy levelet az Oktatási Hivataltól, hogy amennyiben folyó év május 18-áig nem töltöm fel a teljes portfóliómat, akkor a minősítő eljárásomat sikertelennek könyvelik el. ?????? Nocsak, akkor mégis bevettek a buliba? Jó, hogy szólnak, de komolyan. Mikor ezt megláttam, teljesen összeomlottam, ugyanis egy sok-sok oldalas, több dokumentumból álló anyagról van szó, amit egy hónap alatt képtelenség megcsinálni. Még akkor sem, ha csak ezzel foglakozik az ember, és nem dolgozik feszített tempóban, nincs három gyereke meg 7 macskája (ja, tényleg, nemrég születtek azok is, juhé). Szóval ezt elolvastam, levert a víz és bementem a fürdőszobába bőgni, hogy jajistenem, mileszvelem, mileszvelem, biztosmegőrülök!

3. Bőgés közben elkezdtem kiszedni a mosott ruhát a gépből (mert lejárt, ezért bőgtem épp a fürdőszobában), és láttam, hogy megint zsebkendőt mostam. Igazából ruhákat, csak valamelyik titkos zsebében megbújt egy kóbor papírzsepi, ami az aztán apró fehér szöszökre mállott, és az összes ruhát beborította. Engem meg ki. Na, akkor a sírás mellett már csapkodtam is -leginkább a ruhákat a kádhoz, hátha lejönnek a szöszök, de nem annyira jöttek le, mint szerettem volna. Viszont feszültség-levezetésnek jó volt.

4. Nagyon szeretem az orchideákat. Sok ugyan nincs belőle, mert annyira nem tudok jól bánni velük, mint amennyire tetszenek, de órákig képes vagyok elgyönyörködni bennük. Ezért is vágyom már évek óta arra, hogy eljussak az orchidea kiállításra. Egészen pontosan 4 éve készülök, de mindig közbejött valami: iskola, terhesség-szülés, egyéb családi program. De most úgy éreztem, eljött az én időm! Se iskola, se csecsemőkorú gyerek, ráadásul pont a névnapomon lesz a nevezetes esemény. Igaz ugyan, hogy nem igazán ünnepeljük mi felnőttek, (maximum egy szál virág, csoki, kinek mi jut), de mennyivel kellemesebb már csodaszép virágok közt nem ünnepelni, mint bárhol máshol, hát nem? Úgy terveztem, hogy Kornéllal elmegyünk, andalgunk egy kicsit, kigyönyörködjük magunkat, gondosan ügyelve a szigorúan vett nem ünneplésre, majd hazajövünk, ahogy elvárható két felelős, háromgyermekes szülőtől. Mert a gyereket addig valahol letámasztottuk volna. Gondoltam én. Aztán persze másképp alakult, mert a nagy, baráti borospince látogató hétvégét pont erre a hétvégére szervezték. De oda én eredetileg se szerettem volna menni, akár a kiállítás napjára esik, akár más nevezetes napra, mert a) nem szeretem a bort, b) a három gyereket kire hagytam volna három napra? Mert ha mégis valakire, akkor arra azért, mert ketten megyünk el a férjemmel valahová, nem tizenakárhanyad magunkkal. Eléggé lelombozott, hogy megint ugrott a kiállítás, de aztán elhatároztam, hogy akkor megyek egyedül! Majdnem kolléganős buli lett belőle, de nem szerveztem meg, mert anyukám, akire Simit hagytam volna, kidőlt, és nem akartam, hogy taknyosan-köhögősen vigyázzon rá, meg amúgy is nagyon drága lett volna, a közlekedés meg a belépő majdnem 5.000 Ft, hát horror, komolyan. De azért mégis, hogy örüljek egy kicsit, azt találtam ki, hogy elzarándokolok a faluvégi orchideakertészetbe, és a belépő+útiköltség árán veszek magamnak egy szépséges orchideát. Tudom, nem ünneplem, de azért mégis. Fejben már elhelyeztem a lakásban az új jövevényt (az ebédlőasztalon lett volna, hogy mindig csodálhassam), és arra gondoltam, hogy azért a sok pénzért - ami amúgy egy ilyen kaliberű virágért nem sok, vagy annyiért amennyit rászánok (ti. az az 5.000 Ft, amit ugye megspóroltam) nem lehet valami igazi csodát kapni - szóval, hogy vajon mivel is térek majd haza. Egy biztos volt: a kommersz lepkeorchidea , amiből kettő is van itthon, na az szóba sem jöhet. Végül mégis csak anyukámra bíztam Simit, egyrészt, mert már csak időnként köhög és a láza is elmúlt, másrészt, mert csak kb. egyórányi távollétről volt szó, harmadrészt meg már úgy is mindegy, a gyerek is beteg. Gyaloglás közben azért felmerült bennem, hogy a mai nemzetközi kiállítás miatt vélhetőleg sokkal kevesebb virág közül tudok majd választani mint általában, mert a falusiak is állandó kiállítók a rendezvényen. De arra azért nem számítottam, hogy 25 perc tempós séta után egy gyakorlatilag üres üzletben találom magam, ahol három darab lepkeorchideán kívül egy árva másik virágzó növény nem volt. Úgyhogy nem vettem semmit, még azt az epret sem, amit pedig annyira kinéztem a zöldségesnél az odafelé úton. Végül is caplattam egy bő 5 km-t a semmiért.

5. Ez viszont fáj. Mikor elmenni készültem a orchidea vásárló zarándoklatra, magamra kívántam ölteni egy valamire való (mondjuk rám való) nadrágot az itthoni mackónadrág helyett. Fel is vettem azt a farmert, amire egyik kolléganőm tavaly ilyenkor azt mondta, hogy igazán lecserélhetném legalább egy számmal kisebbre, mert lóg rajtam, mint tehénen a gatya. Azóta se nagyon hordtam, mikor viszont ma felvettem, olyan szépen kitöltöttem, mint egy lufi. Tavaly ilyenkor 60 kiló körül voltam. Most rá sem merek állni a mérlegre. Pedig tényleg diétázom (próbálok, na), de a mozgás nem megy. A nem olyan rég említett ízületi gyulladásom még mindig hasogat, és azért valljuk be, nem sok olyan mozgás van, ami az ember csípőjét kíméli. Mondjuk a karkörzés épp az, de az meg pont nem fogyasztja az ember farát.

Egyébként a család felköszöntött, a gyerekektől virágot kaptam, a férjemtől pedig egy telefonhívást (remélem, azért ivott az egészségemre...). És még a nagymamám is felhívott, amit nem is tudom hová kell felírni, úgyhogy itt mindenképp megjegyzem az utókor számára.

Meg vagyok vizsgálva

Nem fogok széjjelhullani, legalábbis nem mostanában. Voltam ugyanis ma doktornál, kettőnél is.

Reggel teljes döbbenetemre 9 órakor már visszafelé jöttem az sztk-ból! Történt ugyanis, hogy miután 7.40-kor nyerőszámot sorszámot kaptam, 8 órakor pontban elkezdődött a rendelés. Ez itt Magyarországon történt, kérem! Odabent megállapította az orvos, hogy látható bajom nincs -nőgyógyászati szempontból-, van valami cisztaféleség ugyan a méhem mögött, de a nőknél ez olyan gyakori, hogy tulajdonképpen marhára. De azért a következő ciklusban szeretné megnézni, hogy kiürült-e, a citológia eredménye meg 6 hét múlva várható, úgyhogy a jövőben gyakori vendég leszek a nődokinál. Remélem, az egyik kiürül, a másik meg negatív lesz.

Ez után, mivel ennyire hamar végeztem, még simán a rendelési idejében találtam a körzeti orvost is, akinél a jogsimmal kapcsolatos dolgokat kívántam elintézni. 4-en voltak előttem és 40 perc várakozás után be is jutottam. A felületes -esetleg valami "nyugati" országban élő- szemlélő számára ez azt jelenthetné, hogy "Barátom, micsoda egy alapos orvos ez! 10 percet szán egy-egy betegre, hihetetlen!". De nem. A 40 percben a 4 beteg vizsgálatán kívül benne volt még két darab, egyenként nagyjából 8-10 perc hosszú magánjellegű telefonbeszélgetés (aminek minden egyes szava kihallatszott a zárt ajtó mögül), illetve egy pár perces "Elnézést, de nekem most ki kell mennem!" című ismeretlen helyre való távozás (ez alatt a rendelés nem szünetelt, az asszisztens adta a recepteket, így még hárman bejutottak előttem, holott utánam jöttek). Amúgy milyen egy lejárt jogosítvány miatti orvosi vizsgálat? Mert én odaadtam a szemészeti papírt, a régi jogsimat és egyéb okmányaimat, amikről a szükséges adatokat lediktálta a doki az asszisztensnek, kifizettem a 7.200 forintnyi vizsgálati díjat (gondolom legalábbis, hogy azért fizettem) és ennyi. Ezek alapján én alkalmas vagyok a vezetésre? És mi van, ha mondjuk 200-as vérnyomásom van, vagy megsüketültem az eltelt 10 év alatt? Se egy vérnyomásmérés, se semmi. Vagy nem is kell?

Ó, és az is van, hogy nem fáj a hasam. Megszűnt magától, pedig komolyan szét akartam repedni, annyira fájt az utóbbi időben. Még szerencse, hogy az ember fórumozik, és vannak tapasztalt anyatársak, akik jó tanáccsal látják el az embert, hogy hátha az ugyanolyan tünet ugyanolyan problémát takar. Mondjuk lehet véletlen egybeesés is, ez majd 2-3 hét múlva kiderül, amikor elkezdem magamon újra a tejterhelést. Mert hétfő óta szigorúan tejmentesen élek, és meg is szűnt, de tényleg egycsapásra, a kínzó hasfájásom. Laktóz intolerancia? Meglehet. Mindenesetre borzasztó az életem tej nélkül, a kávé ihatatlan (napi 2 tejeskávé volt az életben tartó erő), tele a hűtő joghurttal és sajttal de nem eszem. Egyelőre totálisan próbálok minden tejes dolgot kiiktatni, de rettenetesen nehéz. Már kétszer végigcsináltam, amíg a fiúk csak anyatejen éltek, szóval tartható a dolog, tudom, de az eleje kínszenvedés.

20th

Éppen ilyen napsütéses idő volt aznap is, mint ma. Annyira meleg egészen pontosan, hogy a szalagavatóra (nem az enyém) felvett ruha (enyém) fölé csak a kabát került, és nem fáztam. Még este sem, amikor valahogy odakeveredtünk a Gellért-hegyre, hiába hűs dunai szellő, március eleji este, jó idő volt a kis "teraszon", ahová leültünk. 18 évesek voltunk, és akkor már két éve volt, hogy kerülgettük egymást. Aznap este viszont pontot tettünk annak az időszaknak a végére, és kezdetét vette egy új, közös időszámítás: tudtuk, hogy együtt szeretnénk tovább folytatni. Hiába voltunk még kölykök, az érzés, ami az elhatározást szülte elég erős volt, hogy kitartsunk. És kitartunk továbbra is, szeretjük egymást, felelősek vagyunk egymásért és a három gyerekünkért. Azt mondjuk nem tudom, ha a férjem sejti, hogy mit vesz a nyakába, ha velem összeáll, akkor is itt tartanánk-e, de ez már legyen az ő gondja, nem igaz?

Ma van a 20 éves évfordulónk!

Ez úton kívánok minden Ildikó nevű olvasómnak boldog névnapot, és apósomnak boldog 75. születésnapot!

Vajon széjjel fogok esni?

Itt ülök, és végre nem fáj semmim. Már ha eltekintek attól pici szurkáló alhasi izétől, ami szinte elhanyagolható a többihez képest.

Mert volt ugye, hogy egy bő hónapja szereztem valami csípőgyulladást, ami még mindig belém hasít olykor, de legalább már nem folyamatos a fájdalom, és ha van, az is elviselhető, nem kell tőle sántikálnom.

Aztán egy jó másfél hete elkezdett fájni a hasam. Két napig csak olyan tompa fájás volt, hát kit érdekel az ilyen, ugyebár. Pár nap múlva jobban fájt, hétvégén meg már annyira, hogy ki is sugárzott ide-oda, én meg fel-felsikkantottam, mert mindig a meglepetés erejével tört rám a tőrdöfés. Addig-addig hagytam magam gyötörni, hogy elhatároztam, én bizony orvoshoz megyek, mert ez már igazán nem járja. Ez azért fontos lépés részemről, mert a háziorvosomnál, aki idestova 16 éve az orvosom, eddig alig-alig fordultam elő. Szám szerint 3 alkalommal: először, mikor 11 éve övsömöröm lett; másodszor, mikor ehhez képest fél évvel a jogsimhoz kellett a vizsgálat és harmadszor, mikor egy elkóborolt zigóta miatti műtéten estem át 4 éve, és ekkor bizony (életemben először és eleddig utoljára) saját jogon betegállományba kényszerültem. Ja, és néhányszor elmentem a férjem ügyét intézni, de az nem számít. Ebből is látszik, hogy nem vagyok az a beteges típus, mondjuk egy torokfájással vagy köhögéssel el sem megyek, más meg igen. Nem vagyunk egyformák.

Szóval orvoshoz készültem, mégpedig szerdán, feláldozván ezzel a HTB-napomat, de mindent az alattomos hasfájás okának kiderítése céljából. Végül nem mentem el, mert Simi is lebetegedett, így nem vittem bölcsibe, viszont én sem tudtam elmenni sehová. Azóta se voltam.

Amúgy első körben asszonydoktorhoz kívántam menni, mert az a bizonyos szűrővizsgálat is igencsak esedékes volna, és gondoltam, akkor azon is túl vagyok, és hátha rögtön ki is derül, hogy mi a baj. Szándékozom még a háziorvost is felkeresni, mert mi van, ha mégsem az asszonydoki hatásköre, és neki meg van esetleg ötlete/tapasztalata, hogy a franc fáj bennem néha egyáltalán nem, néha tompán, máskor meg úgy, hogy alig kapok levegőt és kisugárzik a fájdalom szanaszét az egész belsőmben. 

Szerdán szeretnék menni, most addig vagy meggyógyulok, vagy fájok tovább itt-ott változó intenzitással vagy valami biztos lesz.

Ezek az áldott szerdák...

Alapesetben ilyenkor "HTB" vagyok (= háztratásbeli, azoknak, akik annyira fiatalok, hogy nem tudják, mi fán terem ez a rövidítés. Én nem sok ilyet ismertem, és őszintén szólva, nem tudom, hogy annak idején, mikor még nem lehettek voltak munkanélküliek, nem egy szinonim kifejezés volt-e a munkanélküli nőre. Mindegy.) Szóval ilyenkor, ha Simi épp nem beteg vagy nem kell mégis dolgozni mennem, akkor itthon vagyok és háztartásozok. Komolyan, néha úgy érzem, hogy ez volna az ideális. Az egész család reggel elmegy a dolgára, én 8-ra már a fél házat kiglancolom, utána megkávézom, majd jön a másik fele, 11-re szinte készen is vagyok, csak a főzés és az aktuális vasalni való eltüntetése marad. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez az állapot nem az, mikor egy (kettő, három, kinek mennyi adatott) kiskorúba botlik itthon lépten-nyomon az ember lánya, és minduntalan hátráltatják őt a háztartás vezetésében, mert hol éhes, hol szomjas, időnként popsitörlést kér, máskor legózni/rajzolni/gyurmázni/olvasni kell vele, mert csak nem ülhet egész nap a mese előtt hagyja őt magányosan játszani az ember, ha már együtt kényszerültek lenni. Ugye. 

Ma pont ilyen "jó szerda" van (hetek óta nem volt ilyen), így a takarítás utáni tiszta lelkiismerettel  lakásban vethetek véget az írástalan időszaknak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki kíváncsi rá, mi történt velünk az elmúlt időszakban. Nem, nem voltunk Föld körüli turnén, karibi üdülésen, idegszanatóriumban, csak nem volt időm írni. Most pótolom. Íme.

Január utolsó hétvégéje

Ez közvetlenül az előző bejegyzésem előtti napon történt, de bevallom őszintén, nem akartam róla írni. Az történt, hogy elhatároztam: az államvizsga után vérkomolyan elkezdek tornázni, szikár, zsírmentes testet alkotok magamnak, diétával és tornával. Mivel a térdeim borzasztó vackok, ezért a futás nem jöhet szóba (amúgy is utálok futni), gondoltam, majd a jútyúbbal lefogyok. Kerestem egy klassz videót, ami könnyűnek látszott, nem volt benne guggolás és kitörés (ezek a térdeimet gyilkolják, ilyet nem csinálok), eléggé dinamikusnak tűnt, ki is próbáltam, sőt, megtoldottam egy kis Péntek Enikő-féle fenékgyakorlat-sorozattal. A végén eléggé éreztem a csípőmet (mindkettőt), gondoltam is, hogy ez aztán fantasztikus edzés volt, nyilván építettem magamnak vagy 4-5 új izomrostot rögtön az első alkalommal, ráadásul pont az egyik kritikus helyen (hja, van még rajtam vagy egy tucat hasonló). Az izomláz nem akart múlni. Egy hét után már gyanakodtam, hogy ez mégsem az. Két hét után már nem csak gyanakodtam. Három hét csípőfájás után biztos voltam benne, hogy sikerült egy komplett, mindenre kiterjedő ízületi gyulladást kerálnom magamnak a hősies tornamutatványommal. Még mindig fáj. Azóta nem tornáztam (ízületi gyulladás esetén tényleg kímélni kell a gyulladt alkatrészt). Nyilván nem is fogytam, de nem is mertem ráállni a mérlegre. Ez az én formám.

Február első hétvégéje

Pénteken jött a húgom a fiúkkal. Szerencsére csak a későbbi vonattal, amihez 6-ra ment ki értük Kornél, így volt időm lóhalálában takarítani (azon a héten nem volt HTB-s szerdám, mert Noémivel mentünk az ortopédiára). Vágtattam Simivel hazafelé, aztán gyorsan nekiálltam rendbe szedni a házat. Mivel aznap reggel Simikén a nátha első jeleit láttam felbukkanni, egész nap azt mantráztam, hogy "csak ne legyen náthás, csak ne legyen náthás", mert a húgom érzékenyen szokott reagálni arra, ha a gyerekei mindenféle betegségnek vannak kitéve, mivel ő is dolgozik, és elég nehéz megoldania a betegápolást. Még arra is vetemedtem, hogy megkérdeztem a gondozónőt délután a bölcsiben, hogy nem folyt-e véletlenül Simi orra, hát persze hogy nem, halleluja! Mikor kipucoltam a WC-t és a fürdőt, Simikém megszólalt, hogy "Anya, picit nem jó a pocakom.". Abban a pillanatban levert a víz, mert tudtam - hát melyik anya ne tudná, miről lesz szó -, hogy hányni fog. Gyorsan kerítettem egy üres vödröt, és nem csalódtam, rövid időn belül jött, aminek jönnie kellett. Mire a tesómék megérkeztek, már túl voltunk három rókán, két komplett átöltözésen és egy szőnyegpucoláson. Csodás vendégvárás. Még két hányás után eljött a lefekvés ideje. Gyakorlott anyaként a következő felszerelést készítettem Simi ágya közelébe: egy tekercs konyhai papírtörlőt -feltörölni a padlót; 12 textilpelust -arcot törölni, illetve minden más testrészt, ahová a szmötyi kerül; egy üres vödröt a hányásnak; egy üres lavórt az összehányt holmiknak; két váltás pizsamát és ágyneműt -hogy válság esetén ne kelljen éjjel a szekrényben kutatnom; egy váltás pizsamát magamnak - sose úszom meg, hogy lehányjanak; teát, lázmérőt, lázcsillapítót. És ezek közül csak a teára volt szükség! A következő napokban sem ütötte fel a fejét további hányás és az ezzel általában együtt járó hasmenés illetve láz sem, ráadásul senki nem kapta el, így valószínűleg valami gyomorrontás lehetett. Vagy ki tudja.

Szombat este Simire a tesóm vigyázott, mert mi, a négy nagy a Lar pour lar't előadásán vettünk részt. Az első sorban ültünk, rémes volt. Nem az előadás, mert azon kiválóan szórakoztam, hanem az, hogy a fentiek állandóan azt vizslatták, hogy az első két sorban mit csinál a közönség. Borzasztó, mikor az ember képébe énekelnek vagy verselnek, kínos, feszélyező érzés, na. Akkor is, ha majd' bepisil az ember a röhögéstől.

Február második hétvégéje

Szerintem semmi különös nem volt.

Február harmadik hétvégéje

Ez volt most. Vasárnap volt a diplomaosztóm (mégis 5-ös lett a szakdolgozatom, ki hitte volna?). Eredetileg anyut szerettem volna megkérni, hogy felügyeljen Simire, de lement a húgomékhoz, így vittük magunkkal a gyereket. Várakozáson felül jól viselkedett, legközelebb is jöhet (hahaha...). 

Ma

Már kipucoltam a fél házat (= nappali, konyha, fürdő, WC), a hálószobáját mindenki maga takarítja. Legalábbis mi ezt szeretnénk. Még vár rám a farsangi jelmezem végső formába öntése. Az idén mindenki valamilyen népet képvisel, én spanyol leszek. Nem, mintha bármilyen közöm is volna a spanyolokhoz azon kívül, hogy valaha tanultam spanyolul, de semmire nem emlékszem azon kívül, hogy Holá! Amint befejeztem az írást, neki is látok megvarrni a cuccot. Az egyetlen fekete szoknyámra fogok (kézzel) piros fodrokat varrni, mintegy 15 méternyit. Már megvannak a csíkok, azzal a technikával készült, amit szerintem szabadalmaztatnom kellene - akkor jöttem rá erre a fantasztikus eljárásra, mikor Ádámnak egyszer denevérjelmezt kellett készítenem, de nem volt varrógépem. Most sincs amúgy. A sima bélésselyemből, ami ugye 100% műanyag, forró ollóval szabtam ki a fodornak valót. Pikk-pakk végeztem, csak tolni kellett a szerszámot, és még szegni sem kell. Nem is tudnék mivel beszegni 25 méter anyagot, mert nincs varrógépem, amint azt már említettem, kézzel meg képtelenség, legalábbis nekem.

Most megyek varrni, hogy mikor bukkanok fel legközelebb, azt nem tudom megmondani, de igyekezni fogok.

Pamparararam-pam-pam!

 Tudom, hogy mindenki kíváncsi, ezért nem csigázok senkit tovább: igen,  sikerült!!!

Akit érdekelnek a szaftos részletek, olvasson tovább!

Először is, szeretném tudatni minden kedves Olvasómmal, aki egy kalappal, vödörrel, bármivel kívánt nekem, hogy megvolt. Igaz, a vizsga előtt két nappal kezdtem előállítani a kívánt mennyiséget, és a nagy nap reggelén vetettem véget a - már elnézést - szarakodásnak azzal, hogy az itthon fellelhető összes (azaz kettő darab) széntablettát elfogyasztottam. Elkeseredetten konstatáltam, hogy nem volt a testtömegemre jótékony hatással a tisztítókúra, ugyanis a stressz miatt rengeteget zabáltam. Ideg alapon.

Úgy volt, hogy akut gyerekszittelési krízis álott elő a vizsga reggelén, mert miért is ne, hogy még azon is idegeskedjek, hogy a két gyerek mit csinál egymással itthon. Pedig roppant előrelátó módon egy hete lefixáltam anyukámmal a pénteket, számítva arra, hogy esetleg elfelejti, a héten többször is egyeztettünk, mondtam neki, hogy én államvizsgázom, Kornél pedig temetésre megy, kellene valaki, aki őrzi a csepp gyereket, amíg nem tartózkodunk otthon. Természetesen vállalja, sőt, az előző napra is vett ki szabit (jelzem, erre senki nem kérte). Csütörtök este még megkérdezte a férjemet, hogy akkor reggel hányra jöjjön, mire a "Nem kell túl korán, mert itthon vagyunk."  válasz érkezett. Másnap fél 10-kor szándékoztunk indulni, de negyedkor már jónak láttuk, ha megkérjük anyut, jöjjön át. Férj ment is szólni, aztán jött vissza azzal, hogy anyu elment itthonról, mint kiderült, takarítani. Szó szerint ez jutott eszembe, csak magyarul, hogy WTF??? Értitek, elment takarítani, mikor megbeszéltük, hogy vigyáz a Simire! Hát az amúgy 200-as vérnyomásom 500 lett, a f*sás mellett a hányinger is elkapott. Még szerencse, hogy aznap Noémi élt a lehetőséggel, és igénybe vette a doki által adott igazolást és itthon maradt. Különben vihette volna a temetésre a férjem a gyereket, vagy én a záróvizsgámra. Mert anyám a többszöri megbeszélés ellenére is úgy gondolta, hogy mi itthon vagyunk pénteken. Haláli. Nem voltam túl nyugodt a két gyerek miatt, de igyekeztem nem parázni nagyon, volt jobb dolgom is. Amúgy szombaton délelőtt láttuk legközelebb anyukámat, és mikor mondtam, hogy Kornél temetésen volt, úgy nézett rám, mint aki akkor hallja ezt az infót életében először, holott minimum 3-szor tisztáztuk, kinek milyen elfoglaltsága van aznap. Én nem értem, komolyan, de mindegy is, az a lényeg, hogy minden rendben volt.

A vizsgán minden flottul zajlott. Jelentem, az összes értem mondott imát, drukkot, rám gondolást felhasználtam, így sikerült is az egyik legkönnyebb tételt kihúznom (4. tétel: Agresszió, testi és szexuális bántalmazás). A téma maga nehéz, de könnyű róla meggyőzően beszélni, így minden magabiztosságomat latba vetve csak mondtam és mondtam úgy nagyjából másfél percig, amíg hagyták. A szakdogáról egy kérdés és annyi. Mindenre 5-öst kaptam, így a szakdolgozat 4-ese ellenére 5-ös lett a diplomám eredménye. Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a vizsgabizottság baromira unhatta már ezt az egészet így a vizsgaidőszak utolsó napján, mert 3 percnél többet senki nem volt a kínpadon. Pár szóból eldöntötték, hogy tudja vagy nem, és útjára engedték.

Hazafelé beugrottam az egyik plázába, és megvettem a Dominika által ajánlott "gondolkodásváltoztató könyvet", amit a vizsga sikeres abszolválása utáni "mert megérdemlem" ajándéknak szántam magamnak. Őszintén megvallva már a vizsga előtt meg akartam venni, annyi szabad időm volt még, de nem tettem. Annak ellenére, hogy vallási meggyőződésem alapján semmiféle babonás dologban nem hiszek, mégis a medve bőrére történő előre ivásnak tűnt számomra a jutalom megelőlegezése. És mennyivel jobb érzés volt felszabadultan kóvályogni a könyvesboltban, mint idegbetegen, hát nem? De.

Telefonon biztosított a férjem arról, hogy mindkét utódunk szerencsésen túlélte az egymás kizárólagos társaságában töltött néhány órát, én erre persze megnyugodtam, és megbeszéltük, hogy a falusi "nagybolt" előtt találkozunk hétvégi bevásárlás ürügyén.

Nem bírtam magammal, és már a buszon elkezdtem olvasni a könyvet. Ebben az sem zavart, hogy a végkimerülés esetén rám törő látótérkiesés miatt alig tudtam felfogni, mit olvasok. Csak hogy értsétek, milyen problémáról van szó, íme. Mikor leszálltam a buszról, még mindig rosszul láttam, amúgy ez ülve még elviselhető, de járás közben borzasztó. Elindultam a bolt felé, egyszer csak láttam, ahogy egy férfi - kb. 4-5 méterre tőlem - egy drapp színű papírzacskót igazgatott úgy, hogy letette a földre (tudjátok, az a nagy fajta, amibe sok cucc fér). Gondotam is magamban, hogy ez tökhülye, hát esik az eső, minden csupa víz, tönkre megy minden a szatyorban, mert elázik. Aztán láttam, hogy megjött a fickó esze, és felvette a cekkert, bár sanszos volt, hogy csupa sár lesz, mert az előbb még a földön volt a táska. És basszus, mikor 1-2 méterre voltam tőlük, akkor tudatosult bennem, hogy a férfi a saját férjem, a "drapp zacskó" pedig a drapp színű overállba öltöztetett 2,5 éves fiam. Hát így.

Ez amúgy ez az állapot vagy mi nem tartott sokáig, már a boltban elmúlt, de átvette a helyét egy olyan elementáris fejfájás, hogy azt hittem, belepusztulok. Semmilyen gyógyszer nem mulasztotta el, se kávé, se csoki, se más étel vagy ital (mert hát egész nap szinte semmit nem ettem és nem ittam, mert folyamatosan attól féltem, hogy a) elhányom magam, b) bepisilek, c) bef*sok, ha valami táplálékot magamhoz veszek). Kicsit jobb lett estére, úgyhogy gyorsan le is feküdtem aludni (este 10 körül, nálam ez korán fekvésnek minősül), Simike kegyes volt hozzám, alig 3-4 alkalommal ébresztett fel, és reggel 8 óra 10-ig hagyott aludni. Szinte ki is pihentem magam.

Ennyi. És bár ez nem az Oscar díjam volt, azért engedjétek meg, hogy nyílt színen valljak köszönetet kolléganőimnek, akik lehetővé tették, hogy eljöjjek szabadságra és fel tudjak készülni a vizsgára. És persze a férjemnek, aki lehetővé tette (szabadságot vett ki, ha már a kolléganőim lehetővé tették, hogy itthon maradjak), hogy a rendelkezésemre álló időt tényleg tanulással tölthessem, ne pedig az itthon betegeskedő legkisebb királyfit szórakoztassam. És persze Istennek, aki nelkül, hitem szerint, nem tudtam volna végigcsinálni. Kösz mindenkinek! Egyelőre nem áll szándékomban újra tanulásra adni a fejem, de amilyen hülye vagyok...