De tényleg, gyakorlatilag
olldötájm, és a loholás a szó szoros értelmében futást jelent, nem holmi andalgást, de nem ám. Mert van nekem egy munkahelyem, ahová heti ötször szépen bejárok dolgozni, meg van két mellékállásom, két különböző helyszínen, ami heti háromszori elfoglaltságot jelent főállás előtt vagy után, az attól függ. Természetesen időre megyek, természetesen gyalogszerrel, természetesen mindig rohanok.
És emellett az a legnagyobb bajom, hogy szerintem egyáltalán nem vagyok trendi, mert zavar, hogy eközben (ti. az állandó rohanás közben) a ház is szalad. Mert amúgy meg bizonyos csoportokban (ilyen internetes "klubok") folyton azt olvasom, hogy egymásra licitálnak az emberek (nők, háziasszonyok, anyák), hogy kinél van nagyobb kupleráj, kinek nagyobb vasalni való halom a hálószobájában, ki nem pucolt már egy éve ablakot ésatöbbi. Hát bevallom, én is beálltam a sorba, de úgy, hogy én iszonyatosan szégyellem, hogy néha tényleg embernyi méretű a mosott de még ki nem vasalt ruhahalom, meg a mosogatógép ellenére
néha sokszor dugig van a mosogató, meg napokig van a szárítón a megszáradt ruha, meg ki tudja, mikor töröltem port, és nem tudok minden este frissen főzött vacsorát tenni az asztalra (mert mindig tele van pakolva mindenféle vacakkal). Szerintem ez igenis probléma, mert nekem mondjuk lenne igényem egy rendben tartott házra, ahol tisztaság és csudarend van, de egyedül képtelen vagyok rá. Azt is tudom, hogy vannak alternatív lehetőségek, például heti-kétheti rendszerességgel felbukkanó takarítónő, meg kajarendelés, meg vannak vasalócégek is*.
De ebben valahogy olyan vaskalapos vagyok, hogy az ilyen hétköznapi dolgokat meg
kell tudnia oldani egy valamire való háziasszonynak. Ebből is látszik, hogy nem vagyok valamire való háziasszony, mert nem tudom megoldani. Vagyis biztos vagyok
valamire való, csak még nem jöttem rá, mire. Vasalni pont szeretek, de eszméletlen sok időt elvesz, sokan vagyunk, na. A takarítás meg... Szerintem anyagilag beleférne, hogy kéthetente valaki eljöjjön és egy kicsit összekapja a házat. Csak hát ugye kéthetente pont kevés, hogy egy öt ember által használt házat kitakarítsunk. Meg van nagyon közeli hozzátartozóm, aki másoknál takarít, és nekem meg leégne a képemről a bőr, ha nem magam takarítanék ő pedig megtudná (márpedig megtudná). Az is igaz egyébként, hogy akkor is leég a bőr a képemről, ha valaki csak úgy beállít hozzánk, és kupi van. Márpedig kupi van, és akkor jön a kérdés, hogy az-e a nagyobb égés, ha valaki más takarít/pakol de rend van, vagy én, és nincs (mert ugye én nem csinálom).
Persze tudom, hogy ez a "női munka-férfi munka" felállás rég nincs így, hiszen a hagyományos családmodell is megszűnt, miszerint apa pénzt keres, anya családot és háztartást igazgat. Én dolgozom, mellette csak a háztartásunkat kellene menedzselnem, a gyerekek hurcolásának nagyobbik része a férjemre hárul, ugyanis neki van hozzá képessége (tud vezetni, nekem csak jogsim van) és járműve (szolgálati autó, nekem meg csak a saját futóműveim). Én csak heti párszor hozom-viszem Simit oviba, és a gyerek itthoni szórakoztatását is ő végzi általában.
Így aztán állandó lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy milyen tevékenységgel melyik háztartási munkától veszem el az időt. Például gondoltam arra, hogy ha a férjem mondjuk minden héten egyszer altatná Simit, akkor én az alatt az idő alatt tudnék vasalni. Mert így egyébként olvasok(!!!)**, amíg a kislámpa fényénél álomba nem szenderül a legkisebb - meg nagyon gyakran én is, hiába a jó könyv. Vagy például most is, mikor blogot írok, tüsténkedhetnék egy portörlő ronggyal, vagy a már említett vasalóval a kezemben.
Megyek is!
* Meg lehetnének egyéni feladatai a tízentúliaknak, hogy segítsenek szegény, agyongyötört anyjukon. Nincs nekik, és ez az én hibám, tudom, pedig nem is kerülne annyiba, mint egy takarítónő.
**Tegnap fejeztem be Frederik Backmantól az Itt járt Britt-Marie-t. Aki még nem olvasta, sürgősen tegye meg, kihagyhatatlan!
