Az elmebaj határán lavírozok

Komolyan. Az utóbbi időben teljesen ki/beszámíthatatlan lettem. Nem ismerek magamra, totál kész vagyok. 

Először is tudni kell, hogy valószínűleg a világ egyik legnyugodtabb emberének születtem. Jó, fel lehetett húzni, de csak nagyon nagy erőfeszítések árán, és hamar lehiggadtam. Most viszont mindenen/bármin képes vagyok felidegesíteni magam, a családom legnagyobb örömére. Ordítok, csapkodok, olyankor mindenki behúzza fülét-farkát és menekül.

Aztán nagyon feledékeny lettem. Az komoly urban legend a családban, hogy a micsoda memóriám van (volt), a főiskolán is elég volt 2 nap egy-egy vizsgára való komplett felkészüléshez, és az átlagom mindig 4,8 és 5-ös között volt (mert ha nem lett volna, tandíjat kellett volna fizetni...). Most meg azt nem tudom, miért mentem be a szobába. És nagyon durva, de mikor gondolkodom, miért is mentem be, se kép, se hang. Olyan, mintha valami nagy köd lenne az agyamban, és semmi nem tudna áthatolni rajta. Gáz. Vagy éppen, ha otthon hagyom a bevásárló listámat (amit azelőtt soha nem kellett írnom), azt se tudom, miért vagyok a boltban.
Ez azért is elszomorító, mert gyakorlatilag én voltam a megbízhatóság élő szobra. Ha valamit megígértem, azt biztosan betartottam, mert számomra teljesen értelmezhetetlen és elfogadhatatlan, ha valaki csak ígérget, és utána tojik az egészre. De a feledékenységemmel ennek a nemes tulajdonságomnak vége. Magam is szomorúan veszem tudomásul, hogy sorban kérdeznek rám rokonaim és ismerőseim, hogy ezt vagy azt, amit ekkor vagy akkor megígértem, megcsináltam már? Nem. Így történt, hogy hetekig nem néztem át a babacuccokat, amit folyamatosan ígérgettem a férjemnek (nem azért, mert bunkó vagyok), a mai napig nem utaltam át az osztálypénzt a gyerekeknek (most eszemben van, ma van a határidő, talán nem megy ki a fejemből, amíg megírom a posztot), a nagyanyámat hetekig nem hívtam hívtam fel, csak tegnapelőtt, holott minden nap reggel eszemben volt, csakhogy estére elfelejtettem, volt is belőle irgum-burgum, hogy milyen vagyok már. Hát, feledékeny.

Ráadásul egy csomószor szédülök és fáj a fejem. Ezt az alacsony vérnyomásom számlájára írtam eddig. Meg ügyetlen vagyok: elvágom a kezem, kiesnek a dolgok a mancsomból, melléöntöm a teát, ilyesmi. Sokszor van hányingerem (baba-para is befigyelt emiatt), meg olyan "általános rosszullét" is kerülget elég sűrűn.

(Ennek tetejébe még csúnya is vagyok. Nem sikerül lefogynom, hiába figyelek a kajára -jó, mozogni nincs energiám-, és egy csomó új ráncom van, meg még akkora fekete karikák a szemeim alatt, hogy az államig érnek. Ez pedig nem tesz jót az önbecsülésemnek, ami a morcos hangulatomat még inkább fokozza.)

Szóval, a fent említett rengeteg tünet alapján én már diagnosztizáltam magamat agytumorral. El is búcsúztam képzeletben a férjemtől, megkértem, hogy a gyerekeknek szerető új anyukát találjon (gonosz mostoha kizárva, akkor is ha nagyon jó nő), és gondoskodjon róla, hogy ne felejtsenek el. Pont ilyeneken gondolkodtam, mikor belefutottam egy cikkbe, ami felkeltette az érdeklődésemet, és egy kicsit tovább kutattam.

A teljesség igénye nélkül némi kivonat a cikkekből (kiemelések tőlem):

"A világtörténelem során az alvásmegvonás mindig is a legkegyetlenebb kínzások közé tartozott, nem ok nélkül.  Már egyetlen éjszakai virrasztás is komolyan megváltoztatja az agy működését.

Először az olyan magasabb rendű funkciók kezdenek el csökkenni, mint a tervezés képessége és a tervek végrehajtásának képessége. Az ember ilyenkor elfelejti, mit is akart mondani vagy miért is indult el a másik szobába. Aztán eltűnik a kreativitás és a viselkedés egyre kiszámíthatóbbá, sematikusabbá válik – állítja pszichológus szakértőnk. – Ha az alvásmegvonás tartóssá válik, egyre gyakoribbá válnak a hangulatváltozások – az ok nélküli idegesség, ingerlékenység, akár paranoia. A mentális tünetek mellett pedig egyre gyakoribbá válnak a testiek is: egyre ügyetlenebbé válik az ember, gyakrabban botlik, elesik, és minden kiesik a kezéből. Ha valaki még ekkor sem tudja kialudni magát, extrém esetekben előfordulhatnak pánikrohamok és hallucinációk is. Ilyenkor már mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni.

Alváshiányban az agy olyan, mintha egy primitívebb viselkedésre térne át, visszafejlesztve azt a kontrollt, amellyel az ember normális körülmények között kordában tartja érzelmeit.

A fejfájás az alváshiány következtében fellépő tünet, de még gyakoribb az arra hajlamos személyeknél. Az alváshiány idő előtti öregedéshez vezethet, mivel a növekedési hormonok termelődése elsődlegesen a mély alvási szakaszban történik. Ezek a növekedési hormonok segítenek, hogy fiatalnak nézzünk ki és érezzük magunkat. Az alváshiány további következményei továbbá az immunrendszer legyengülése, tumornövekedés felgyorsulása, a memória gyengülése és pre-diabetikus állapot fellépése. 

Korábbi tanulmányok az elégtelen mennyiségű és minőségű alvást olyan betegségek előfordulásának fokozásához társították, mint az elhízás, a diabétesz, illetve a magas vérnyomás. Arra is kitér a szakirodalom, hogy az alvás segít az immunrendszer egyensúlyának fenntartásában, így a pihenés nélkülözése zavarokat idézhet elő.

A szervezet legjobban nyugalmi állapotban működik. Amennyiben azonban nem juttatjuk megfelelő mennyiségű pihenéshez, azt stresszként értelmezi és megkezdi a zsírraktározást.

 Az alvás ugyanis éppen olyan alapvető életfunkció, mint az evés. Senkitől nem várjuk el, hogy háromnapi éhezés után ugyanolyan friss legyen, mint egy jóllakott ember."

Hát, ennyi. Megnyugodtam, hogy nincs tumorom (de könnyebben kialakulhat az alváshiány miatt), nem vagyok teljesen hülye (de lehetek, szintén az alváshiány miatt), és totál béna sem. Meg az idegbetegségem is magától helyreállna, ha aludhatnék.

Mikor erre rájöttem, végeztem egy kis statisztikát, hogy hogy is állok az alvással. Notehát. Simike ugyebár 16 és fél hónapos (picit több, de az igazán nem számít). Mivel 5 hónapos koráig csak 2 (néha 3) alkalommal ébredt éjszakánként, ezt az időszakot nagyvonalúan jó alvásnak minősítem, és nem veszem bele a számvetésbe. A maradék 11 és fél hónappal számolok (szintén nagyvonalúan) éjszakánkénti átlagos 5 ébredéssel. Ennél kevesebb csak ritkán fordul elő, viszont több igen gyakran. Tegnap és ma csak éjfélig megvolt a 3 ébredés, és utána tegnap éjjel óránként ébredt, ma jó volt, mert egyszer 2,5 órát is aludt egyhuzamban. Szóval, ezzel az 5-tel nagyon jószívű vagyok. Ezt alapul véve kiszámoltam, hogy az utóbbi 11,5 hónapban 1725-ször keltem fel Simihez (30 napos hónapokkal számolva). Durva, mi? Ha hozzáadom az első 5 hónap -gáláns módon számolt- éjjelenkénti 2 ébredését, az még plusz 300, azaz 2025 darab felkelés. Ismétlem, mindez tényleg alsó hangon számolva. Akkor most min csodálkozom? Természetes az elhülyülés, idegbaj, ügyetlenség és miegymás.

Jó lenne kicsit aludni. Bár, azt gondolom, egy átaludt éjszaka azért még nem oldaná meg a problémámat, több héten át tartó, éjszakánkénti 8 óra alvásra lenne szükségem. Talán majd jövőre...

Ja, és a végére mindenképpen ide kell írnom, természetesen tisztában vagyok vele, hogy miattam van az egész, ugyanis én rontottam el.

Uborkaszezon

Ez van most családilag, ami a történéseket illeti. Valahogy semmi újdonság nincs, ami meg van, azt nem tudom dokumentálni. Ugyanis Simi elkezdett "énekelni" de kizárólag saját szórakoztatására, kérésre nem, így nem tudom megmutatni nektek.

Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megint egy világnap van (micsoda hét, juhé!) amihez hozzá tudok szólni. Ma van ugyanis az állatok világnapja (és ez okból kifolyólag olcsóbb az Aldiban a macskakaja, kellene is venni), és nekünk voltak és vannak is állataink. Rendszertani besorolásuk szerint házimacskák, az én besorolásom szerint büdös dögök/cicukák -az aktuális idegállapotomtól függően. A világnap alkalmából be is jelentettem Dagi cicánkat az állatorvoshoz ivartalaníttatási célzattal, remélem, a tervem nem borul fel, mint a múltkor.

Most viszont figyelmeztetést szeretnék közreadni az alább következőkkel kapcsolatban. Aki nem szereti a macskákat, ne olvassa tovább. Rettenetes számadatok fognak következni a nálunk megfordult/született cicákkal kapcsolatban, úgyhogy, aki nem akar sokkot kapni, az szintén ne olvassa tovább. Én szóltam!

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer (visszaszámoltam, 2007 nyarán) valahonnan idekeveredett egy pici cica, akinek én enni adtam (pedig a férjem mondta, hogy ne tegyem), annak ellenére, hogy sose szerettem a macskákat, sőt.. De annyira nyávogott és olyan kicsi volt, hogy kénytelen voltam megetetni, a jó szívem miatt. És azóta van cicánk. Igaz, ő pár hónap múlva eltűnt, és akkor nyárig nem volt, de hiányzott, így Ádám szülinapjára hoztuk el a kettes számú, bizonyos Szilveszter nevű kandúrt, akit én nagyon utáltam. Mert nem lehetett simogatni, teljesen önfejű volt, mindig csavargott. Nem volt családbarát, így aztán annyira nem is bánkódtam (Ádám szegénykém nagyon), mikor egyszer csak eltűnt. Következő nyárig megint macskamentes övezet voltunk, de a gyerekek annyira nyúztak minket a cica miatt, hogy beadtuk a derekunkat, így hoztunk egyből két kiscicát, ők voltak szám szerint a 3. és 4. egyed. Arra számítottunk, hogy majd nem fognak elcsavarogni, mert jól eljátszanak együtt. Hát, el nem is csavarogtak, de mikor nem voltunk itthon pár napig, a kandúrkát elütötte egy autó. Helyette hoztuk 5-ös számút, szintén kandúrt, aki tévedésből egyszer a szomszédhoz ment haza és ott is maradt. 

Ádám nagyon a szívére vette, ezért elhatároztuk, hogy nem ivartalaníttatjuk a meglévő egy cicát, hanem engedjük szülni, megtartunk az alomból kettő picit. Így is történt, egy fiú és egy lány (6. és 7. cica) maradt, a többit elajándékoztuk. Mondanom sem kell, hogy a kandúr (szintén Ádámé) eltűnt, a lány azóta is itt él és virul, ő az, aki most szült utoljára. 

Ugyanis az évek során 25 kiscica született nálunk (plusz az 5 darab, amiket hoztuk valahonnan, az összesen 30 macska), ami brutál nagy szám. Ebből összesen kettőt tartottunk meg (egy közülük valahová elcsatangolt), három sajnálatos módon kimúlt, a többi (20 db) szerencsésen új gazdához került. Na, és ebből lett elegem. Nem a sok kismacskából, mert azok irtó cukik, csak abból, hogy azon izgul az ember hetekig, hogy kell-e valakinek majd, és jó helyre kerül-e meg ilyenek. Szóval, nem lesz több kiscica. Jelenleg két macskánk van, és ha rajtam múlik, ez a szám innentől kezdve csak csökkenhet.

De azért a végére rakok pár képet az eddig nálunk születettekről (jó, nem mindről), hátha valakinek van kedve megnézni a képeket a világnapra való tekintettel.

A nagy öreg, Cirmi:

És az ő első és egytlen szülésének következménye:

Ez itt 5 darab cica :-)

Az a cica, akire az egész család emlékszik, Fantom:

Dagi cicánk kiskorában:

Dagi cica "újratöltve":

Macskusz akrobatikusz I.:

Macskusz akrobatikusz II.:

Ekkora egy újszülött kiscica:

Ugyanaz 5 hét múlva:

Szintén ugyanaz, anyai ölelésben:

 

Elbújt:

 Szerénke:

A legszebb cica, aki nálunk született:

 

 Vörösök harca:

Harc a kenyérrel:

 Az utolsók közül néhány:

Cuki:

Cuki II.:

Egyszer kaptunk kölcsön nyulakat:

Négyfülű :-)

Süni, aki nálunk vacsorázik  (mostanában már a párjával):

Ennyit az állatokról. Legközelebb mással jövök.

Ez nem az én napom

Mert ma a központi idegrendszeri sérüléssel élők (röviden CP-sek) világnapja van.

A világon nagyjából 17 millióan (!) vannak, akik születési sérülés, egyéb oxigénhiány, baleset, agyvérzés stb. következtében kialakult kisebb-nagyobb fogyatékkal élnek. 

Velük dolgozom. Nem mind a 17 millióval, nyilván, csak egy apró hányadukkal. Nekem öröm, hogy ezt a munkát végezhetem, szeretem csinálni, és nem azért, mert mindig olyan felemelő. Sokszor nem az, mert sír a gyerek (a szülője is), nem akarja (a szülője sem), ellenkezik (a szülője is), majd' megbolondul az ember lánya, hogy mit is csináljon. Aztán megváltozik. A gyerek már nem sír (vagy legalábbis meg tudod nyugtatni), a szülő már megbízik benned (vagy legalábbis elfogadja amit mondasz), és akkor beindul az egész. Valamikor rohamléptekben, máskor egyet léptek előre, kettőt vissza. Mindig más a cél. Jó esetben a vágyva vágyott járás, máskor csak annyi, hogy önállóan megüljön és valahogy helyet változtasson, máskor pedig mindössze annyi, hogy legalább megfogja és elengedje amit akar. Már, ha akar egyáltalán. 

17 millió, jó nagy szám, ugye? Nem is gondolná az ember, hogy ennyien vannak. Hol? Hát, eldugva itt-ott, legalább is Magyarországon. Mert fáj a szülőknek, hogy megbámulják a gyereküket, sőt, sokan okos tanácsokat is adnak, hogyan kellene megtanítani járni, viselkedni, beszélni stb. a gyereküket. Inkább maradnak otthon, köszönik, ebből nem kérnek. Az idősebbek se mennek ki, mert minek? Hát tudnak dolgozni? El tudnak jutni könnyedén, mondjuk tömegközlekedve boltba, moziba, orvoshoz, bárhová? Na ugye. (Jó, vannak közöttük üdítő kivételek, szerencsések, vagy hívjuk őket bárhogy, de sajnos nem sokan.)

Ez nem kampány, de ha látsz esetleg egy kerekes székes embert, mosolyogj rá! Vagy egy anyukát, aki a furcsa gyerekét tolja egy furcsa járgányban, akkor rájuk is. Ha van gyereked, akkor engedd meg neki (vagy kérd meg rá), hogy játsszon a "furcsa" gyerekekkel is. Ne rettegj integrált oviba vagy suliba íratni a  gyerekedet, mert az állapotuk nem fertőző. Viszont a jó példa igen. Legyél inkább te is "vírusgazda" és fertőzd meg a környezetedet egy kis elfogadással, netán szeretettel irántuk. Köszi.

Ha be akarsz vágódni

a) a gyerekeidnél, akkor süssél nekik kakaós csigát (receptet itt találsz hozzá)
b) a férjednél, akkor epilálj
c) a macskáidnál, akkor adj nekik extra kaját napközben
d) a két süninél, akik nálad kosztolnak, akkor adj annyi vacsorát a macskáknak, hogy a sünik is bőven jóllakhassanak
e) anyádnál (és még kiskorú vagy, de már kellően önálló), akkor szolgáld ki magad kajaügyben, hogy hagy örüljön, hogy nem kell annyit ugrálnia, de közben ne vágd földhöz a jénait benne a család többi tagjának szánt eleséggel, mert anyád talán mégsem fog annyira örülni.

Édes, okos, ügyes

Már az elején tisztázom, nehogy valami családi perpatvar alakuljon ki, a cím mindhárom gyermekemre tökéletesen ráillik. Most mégis Simiről írnék egy picit bővebben, aki szombaton már 16 hónapos volt. 

Úgy tűnik, lassacskán csak elkezd beszélni. Igaz, komoly szavakat még nem mond, viszont mindent szeretne utánozni, és amiről úgy gondolja, ki tudja ejteni, annak valamelyik - általában az első- szótagjával meg is próbálkozik. Igaz, a redőny csak "dő", ugyanúgy, mint mikor közli, hogy a motorja eldőlt, vagy a lámpa szimplán "pa", ami ugye megint csak nem az első szótag. Én már néha "anya" vagyok, de apa szigorúan "papa" továbbra is. Noémi "Nonó" lett, Ádám "Dádá" maradt. Valamiféle averziója lehet a sziszegő és "ciccegő" hangokkal kapcsolatban, mert ezeket egyszerűen nem hajlandó kiejteni. A macska maradt irtó vékony hangon kiadott "m-m", pedig olyan sok gyerek mondja, hogy "szisza" a cica helyett, na, ő pont nem.

Magánhangzók közül nincs "i" , "e" és "é" továbbra sem, a többi jól alakul.

Mozgásban nagyon ügyes, úgyhogy a kiharcolt lépcsőkapu vagy mi a szösz fel is lett szerelve Simike állagmegóvása céljából. Én komolyan azt hittem, hogy majd ott fog állni őrjöngve a rácsot rázva, hogy ő azonnal fel akar menni a lépcsőn, de nem. Egyszer megnézte, kicsit megtapogatta, aztán tudomásul vette, hogy ezentúl nem lehet a lépcsőn felmenni. Mondjuk, ha engem kérdeztek, csak idő kérdése, és észreveszi, hogy a korlát és a lépcsőfokok között lévő nagyjából 30 cm-s résen simán fel tud mászni a lépcsőre...

Végre-valahára megtérülni látszik a befektetett energia! Tegnapelőtt elkezdte mutogatni a Csiga-biga told ki szarvadat kezdetű nóta koreográfiáját. Ez fantasztikus! Már hónapok óta tépem a számat, mondóka és gyerekének dömping, persze mutogatással egybekötve, de eddig csak tátott szájjal hallgatta, illetve a kezeimet rángatva követelte a mutogatást. De most megtört a jég, és végre egyet mutogat! Mondjuk, nem nagy szám a mutogatás (a két mutatóujjat kell a fejünk tetején mozgatni) és elég kis bénán is csinálja (két kézzel integet a feje tetején), de akkor is meg kell zabálni! Dokumentálva egyelőre nincs. Sőt, a rongyosra nézegetett állatos könyvben is végre-valahára megmutatja az állatokat, és próbálja utánozni a hangjukat vagy az állat nevét. Jó, nem mind megy, mert a kecske például egyszerűen nem érdekli, onnan mindig el kell lapozni, de a macskát, mint fő-fő házibálványt már elnagyoltan rajzolt képen is felismeri (vajon miért?).

Amúgy meg mindenben segít. Már teljesen el is felejtettem, hogy egy ilyen kis tipegő mekkora segítsége lehet a jó édes anyjának. Simi például kiválóan söpröget, porszívózik, pakol a mosógépbe -mindent, válogatás nélkül, mint például papír zsebkendőt, játékautót (és más típusú játékot minden mennyiségben). A szemetesbe ugyanilyen segítőkészséggel rámol szintén mindent, emiatt kukáztam már ki kistányért kanállal, labdát (és a játékok mindenféle nemeit), tollat, cipőt meg egyéb ruhadarabokat. És nyilván ennél sokkal több mindent nem, amik már a kommunális hulladék megsemmisítőben tartózkodnak. 

A roppant unalmas teregetést a csipeszek szanaszét szórásával és a mosott ruhák padlón (udvari szárítás esetén betonon illetve  homokon) való meghempergetésével teszi változatosabbá.

Aztán nagy gondot visel személyi higiénémre is. Puli kutya módra követ a vécére (ha nem engedem be, akkor ordítva veri az ajtót), és tekeri le nekem a papírt, majd próbálja a megfelelő helyre tenni, de azt azért tudom egyedül is. Szerencsére megérti, de minden alkalommal bepróbálkozik. Azzal is, hogy a toalett lehúzását közvetlen közelről figyelhesse, de szeretettel elterelgetem a vécécsésze mellől, hogy a lezúduló víz a bent elhelyezkedő végtermékkel és papírral együtt mégse csapja már képen. Kézmosáskor addig ráncigálja a törölközőt a tartón, míg le nem esik (előbb-utóbb a kampó is jönni fog), aztán "Tö-tö!" (=megtörölni) felkiáltással nyújtja a zsákmányt a megfelelő használat céljából.

Az evése egyre kiborítóbb. Alig eszik, és sokszor eltalálni se tudom, mit akar. Mondjuk ezen nem aggódom (de), remélem, hamarosan visszaáll mindenevő üzemmódba. Ha nem, akkor viszont nagyon fogok aggódni, mert tudom, ha végképp nem eszik, akkor minden meggyőződésem ellenére megkínálom majd tiltólistás eledelekkel (pl. csokis keksz, Túró Rudi stb.), csak, hogy egyen valamit.

Ja, a fogak. A múltkorjában írtam, hogy csak 8 van neki, hát már nem. A rágófogai teljesen kibújtak, az alsó két szemfoga is áttört már, és hamarosan a felső kettő is át fog. Fogak terén nincs min izguljak, teljesen jól áll velük. 

A múlt héten, életében először Simi rendesen belázasodott. Természetesen az oltás utóhatásaként, és természetesen pontosan az oltást követő 14. (és utána még kettő) napon volt lázas. Hát, azt kell mondjam, vagy az idő szépíti meg az emlékeimet, vagy teljesen elfelejtettem, milyen egy lázas gyerek. Az odáig rendben is van, hogy forró. De valahol halványan én elesett, mozdulatlanul fekvő, nagy vizenyős-csillogó szemekkel pillogó, nagyokat alvó gyereket vizionálok, ha lázas gyerekre gondolok. Na, Simi pont nem ilyen. Hiába 38,8 °C a láza, ő vidáman rohangál fel-alá, egész nap mindenféle szilárd táplálékot nélkülözve, kizárólag szopás általi feltöltődéssel. És hiába fetrengett lázban, és hiába adtam be neki egy kiadós adag Nurofent, nem aludt éjszaka. Az első éjjel ezerszer ébredt, ebből két alkalommal két órán keresztül nem aludt vissza. Utána éjjel már nem volt lázas, így csak szokásosan 8-10-szer ébresztett fel. Jó kis szer ez a Nurofen. Legközelebb kávé helyett majd én is megiszom vagy 2 decit, hátha jobban bírom a kiképzést.

Hiába na, übercuki.

És a végére pár kép, néhány még nyárról.

Ez akkor volt, mikor megérkeztünk Pécsre, és Simikém felébreszthetetlenül elaludt

Szintén Pécsen, ugyanaznap, valami melóra készül, mert a munkavédelmi sisakot már felhelyezte

Itthon, takarítás közben. Háttérben a félig lerámolt ruhaszárítóval...

Fülhallgatóillesztés

A jövő úszóbajnoka

A pofám leszakad!

Először is elnézést kérek a kirohanásomért, már ami a címet illeti, de nagyon felhúztam magam ma délután. Pedig nem is erről akartam írni, hanem Simiről, aki 16 hónapos lett (pont szombaton, a blogszülinapon, így háttérbe szorítottam picit a gyereket), és aki újabban  továbbra is nagyon ügyes és okos, úgyhogy pont egy jó kis ömlengős (képekkel illusztrált) bejegyzést akartam közreadni. De nem, mert a pipát ki akarom adni magamból. Simi jön holnap, ma füstölgök egy kicsit.

Délután csörög a telefon (a vezetékes), szokás szerint én veszem fel.

- Jó napot kívánok, Kiss Mariska vagyok (bocs, a nevére sajnos nem emlékszem) a Blablabla Biztosítótól (ennek a nevére emlékszem, de nem akarom kiírni), és Práter Noémivel (így! , de mentségére legyen mondva, hogy legalább a mássalhangzókat eltalálta) szeretnék beszélni.

- Talán inkább P...r Noémivel, nem?

- Miért, nem jó  a név? Elnézést, nekem így van írva. Akkor Pótér Noémi?

- Nem, P...r Noémi.

- Jó. Ja, és a cím... (itt a régi címünket mondta)? 

- Nem, hanem  ... (hülye fejjel megmondtam a mostani címünket, ő meg, gondolom, jól fel is írta, de akkor még nem tudtam, mit akar).

- Húha, nekem ez a cím volt, de javítottam. (Afelől nem is érdeklődött, hogy akivel beszél az bizonytalan vezetéknevű, de biztosan Noémi keresztnevű egyén-e.) Az ügyben hívom, hogy Noémi NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT kötött nálam egy LAKÁSBIZTOSÍTÁST, és érdeklődnék, hogy nem kívánja-e megújítani?

- ??? (Itt konkrétan nem kaptam szikrát, és beletelt pár másodpercbe, mire képes voltam megszólalni). Micsodaaaa???? Kérem szépen, hölgyem, én Noémi anyukája vagyok, ugyanis ő egy 13 ÉVES KISLÁNY, aki a büdös életben nem kötött semmilyen lakásbiztosítást sem önnel sem mással, pár évvel ezelőtt meg aztán végképp nem.

- Hűha, pedig nekem ez van a papíromon.

- Nem, az önök biztosítójával kizárólag a kötelező iskolai biztosításokat kötjük a gyerekekre (és akinek van állami intézménybe járó gyereke, az rá is jöhetett egyből, melyik biztosítóról van szó).

- Biztos nem kötött Noémi lakásbiztosítást?

- Értse már meg, hogy ő egy gyerek!

- Érdekes, pedig az én papíromon ez szerepel. És mondja már meg, van önöknek lakásbiztosításuk (elmész ám te  valahová -de ezt csak gondoltam, nem mondtam, pedig talán kellett volna. Mindegy, én nem cirkuszolok.)?

- Van.

- És melyik biztosítónál? (Mit érdekel az téged???)

- Egy másiknál.(Na jó, bevallom, megmondtam a nevét)

- És meg van vele elégedve? (Közöd????)

- Igen, meg. Időről időre megújítjuk, teljesen megfelel nekünk.  (Hát, ez azért így nem teljesen igaz, mert picit drága, és való igaz, hogy időről időre felhív a biztosítós nő, hogy nézzük át a papírokat, de én mindig lerázom. Szóval hazudtam. Bocs.)

- Ja, mert ezt akartam még kérdezni, hogy megújítják-e, de akkor igen. Hát, elnézést, kedves NOÉMI, a zavarásért. 

- Viszonthallásra (Ez azért csak nem fog bekövetkezni...).

Na, ki nem kapta volna fel a vizet egy ilyenre? Most komolyan ennyire hülyének nézik az embert? Egyáltalán honnan variálta össze ez a nő (vagy akárki más) azt, hogy a gyerekem pár évvel ezelőtt biztosítást kötött nála? Micsoda társaság ez? A gyerekem régi lakcíme a mi új telefonszámunkkal, egyáltalán hogy került ez hozzá ilyen kombinációban? Főleg, hogy a vezetékes telefonszámunk titkos, semmiféle telefonkönyvben nem szerepel, csak a beavatottak ismerik. Na, most jut eszembe, hogy lehet, hogy anyukám volt... Meg is kérdezem, hogy nem telefonált-e oda valaki hozzájuk a régi címhez tartozó számra, és nem adta-e meg neki egész véletlenül a vezetékes számunkat. Hát, remélem, nem. Mindenesetre ha mégis, megkérem, legyen kedves a továbbiakban tartózkodni a telefonszámunk kiadásától.

Statisztika

Mostanában sok blogon olvasok ilyen-olyan számadatokat. Bevallom, én sokáig nem is néztem ilyesmit, mert azt sem tudtam, hogy meg tudom nézni, milyen keresőszavakkal jutottak el a blogomra, vagy honnan kukucskálnak be hozzám. Aztán rájöttem, hogy van ilyen opció is, bár bevallom nem túl sűrűn leskelődöm mindenféle adataim után.

De ez a nap más. Ugyanis ma van a blogom első szülinapja. Megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy kitartok idáig. Az életem nem egy nagy durranás, kb. "tucatélet", már ha van ilyen egyáltalán. Meg aztán azt se gondoltam volna, hogy van 10 ember, aki érdeklődik irántam (meg pár még rajtuk kívül, akikről tudom, hogy olvasnak, mert mondták). Mindenkinek köszönöm, hogy érdemesnek tart arra, hogy olvasson. 

Szóval, van ez a statisztika. Lássuk akkor, mi az elmúlt egy év termése.

125 bejegyzést írtam, amire összesen 270 megjegyzés érkezett (ennek a fele kb. az enyém, mert igyekszem mindenkinek válaszolni, persze, nem mindig sikerül, bocs). 7732 oldalmegjelenítés volt, amiből kb. 7000 az enyém, vagy közeli családtagé (mindenkinek köszi). 

A legérdekesebb keresőkifejezések, melyek ide irányították a népet: fogalmazás az iskolaköpenyről; a mobilom magato atall; a sűrű jó főzelék titka (ezen röhögtem nagyot); kinti macska beszoktatása (ketten is idetaláltak így); cseregyerek német. 

Az is meglepő, hogy hány ország fiai-lányai olvasnak, én azt hittem, csak itt helyben, vagy maximum a közelben kíváncsiak az emberre, de ezek szerint nem. Bár élek a gyanúperrel, hogy az Argentínából, Fehéroroszországból vagy Egyiptomból ide keveredett "olvasó" megjelenésében a véletlennek igen nagy szerepe lehetett.

Holnap új évet kezdek. Ígérni nem fogom, hogy szépítek a külcsínen (nagyon béna vagyok ehhez), igényesebb szöveggel állok elő a mostaninál gyakrabban vagy esetleg több képet teszek. De ha valaki továbbra is kitart, annak előre is köszi!

Ja, igen. Vannak olyanok, akik titokban olvasnak? Légyszi, írjatok már egy kommentet, mondjuk csak egy sima kis igent. Lehet névtelenül is, annyira furdal a kíváncsiság. Jó, Z. Edit kivétel, mert ő mondta, hogy írna, csak nem tudja, hogy kell. Majd megtanítom ;-).