Járványügyi híradó

Van nekünk most ugye - pontosabban Siminek, nem is értem, mi ez a "nekünk", sosem szerettem magamat is belevonni a gyerek ügyeibe, mint például lázasak vagyunk, megy a hasunk, kijött az első fogacskánk ésatöbbi - szóval felütötte a fejét nálunk a "bájámhimjő".
Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából 6 héttel ezelőtt, vagyis alig, hogy elkezdtük a bölcsit, lett egy darab bárányhimlős kislány a bölcsiben. 4 hete szólt a gondozónő, hogy már a mi csoportunkban is "tombol" (igen, ezzel a szóval mondta) a kór. Csak néztem rá boci szemmel, mire megjegyezte, hogy egy, azaz egyetlen gyermek a 12-ből, már elkapta...

Na, attól fogva kezdtem Simit minden este fürdés előtt (és a biztonság kedvéért utána is, hátha pont fürdés alatt jött ki az első pötty) alaposan átvizslatni, különös tekintettel a hajlatokra, hogy akkor himlős-e vagy sem. És nem volt az. Megnyugodtam, hogy tutira megúsztuk, mert addig csak 2 gyerek fertőződött meg Simiék csoportjából, azt hittem, akkor ennyi és kész.
Múlt vasárnap nem vittük Simit istentiszteletre, mert anyu felajánlotta, hogy vigyáz rá, és bevallom, nagyon megkönnyebbültem, mert épp csak kigyógyult a takonyból. Mondtam is magamnak (meg minden érdeklődőnek), hogy jó is, hogy otthon marad, így legalább biztos, hogy nem kap el semmit. Nekem meg mindenképpen muszáj dolgoznom az utolsó két hétben, én vállaltam a téli ünnepek leszervezését az oviban, és ezek ugye most vannak, úgyhogy bármi áron óvjuk és védjük a csepp gyermek egészségét és édesanya munka jellegű terveit. És akkor hazamentünk, és akkor gyorsan levetkőztettem a gyereket, mert már késő volt, és akkor levert a víz. Jó, a  fürdőszobában amúgy is 32°C van a két radiátor miatt, de ez most amiatt a 4 pötty miatt volt, amit a hasán láttam. Csukott szemmel fordítottam meg a kölköt, hogy hátha nem, ugye nem, biztos hogy nem bárányhimlős. Pedig az volt, mert a hátán, egész pontosan a jobb lapockáján már nemcsak pötty, hanem egyenesen hólyag volt. Még jó, hogy nem vittük, és nem fertőzünk meg vele egy csomó embert, akikre kb. karácsonykor jöttek volna ki az első pöttyök.

Hétfőn akartam dokihoz vinni, de végül az eső miatt nem mentünk. Gondoltam, semmit nem tudna az orvos egy himlős gyerek kezeléséhez hozzátenni, végül is nem 40°C-os lázas, tüdőgyulladt gyerek, akinek azonnal antibiotikumra van szüksége. Így aztán megspóroltam magamnak bő 2 km szakadó esőben való sétát. Persze másnap mentünk, de épp voltak a fertőző váróban (kb. 6 négyzetméter), és egyszerre csak egyvalaki lehet bent, így a már előttünk lévő gyerek is kint volt az anyjával az udvaron, mi meg hát csatlakoztunk. Még jó, mindezt nem szakadó esőben kellett, mert fél óra ázás nem esett volna jól. Így csak szimplán hideg volt, de azt meg ki lehetett bírni.

És valóban himlő, és idén már nincs bölcsi. És akkor egy hét szabi, mert azért csak nem sózok egy himlős gyereket senkire.

Terveket szőttem a hirtelen felszabadult egy hétre: ablakpucolás, minden ruha kivasalása, ajtók lemosása, és ami még belefér. Ebből csak a vasalás valósult meg úgy 80%-ban, a többi nem. Nyűgös volt, néha 38°C-ig is felment a hője, vakarózott, bújt, és nem sajnáltam, hogy otthon maradtam, mert csak az anyjával volt jó neki. Adtam a Fenistil cseppet, hogy ne viszkessen, és amitől köztudottan minden gyerek agyonvert kutya módján alszik, hát az enyém nem. Óránként felkelt(tett engem), sőt, volt, hogy ennél is gyakrabban. Kipurcantam. Ugyanis hiába a szépen gyógyuló pöttyök, ez még mindig nem hagy aludni (mondjuk, sose hagyott). Ma pl. olyan fáradt voltam a munkahelyemen (mert már mamaszolgálat van, vége a szabinak), hogy a jobb szememnél konkrétan látótérkiesésem volt, meg villódzott minden. Ez eddig csak ritkán jött elő, olyankor, amikor már nagyon padlón voltam alváshiányból kifolyólag.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy itt a szoptatás vége, és kész. Aludni akarok. Annyira fáradt vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És ami a legnagyobb baj, hogy a fáradtság nálam abban mutatkozik meg, hogy állandóan ideges vagyok, kiabálok, csapkodok, gyakorlatilag kifordulok önmagamból. De ugye itt van a lelkiismeretem, hogy mégis hátha kell még neki az összebújás, és ugye itt a bölcsi, az is stressz. Pedig tudom, hogy csak cuminak használ. De amilyen szerencsétlen vagyok, leszoktatom, és ugyanúgy ébredni fog, mint eddig, csak azért, hogy neki legyen igaza. Nem tudom, mit csináljak. Viszont aludni akarok. Nem egy órát egyhuzamban, vagy ünnepnapokon akár hármat is, hanem nyolcat, de minimum hatot. Ennyire komoly igényeim vannak. Különben rövid úton begolyózom, ez tuti. Mégis csak jobb egy normális anya és egy szopásmentes gyerek, mint egy szopó gyerek és egy meggárgyult anya. És hát igen, már 2,5 éves elmúlt. Ilyenkor már simán odaadják a gyerekek a cumit a Mikulásnak, süninek, kiét épp ki viszi el. Tavaly elgondolkodtam Evelin írásán, hogy esetleg egy süni elé vetem magam, de letettem róla. Most -szintén egy poszt miatt- a Mikulásnak akartam magam adni (nem úúúúúgy, persze, hogy nem, csak a mellemet, jó, azt sem úúúúúgy, tudjátok, áh, mindegy), de erről is lemaradtam. Mi legyen? Aludni akarok. Önző vagyok? Sajnos, akkor is aludni akarok.

Ja, visszakanyarodva az eredeti témához: gyógyul, már sebes, nem lázas, nem fertőz. Karácsonyra talán nyoma sem lesz.

Mikor beteg a gyerek?

No az enyém éppenséggel most. De nem is időbeni kérdés volt ez a "mikor", hanem inkább olyasmi, hogy szerintem akkor beteg, ha..., az orvos szerint meg akkor, ha... és így tovább. Ha jól megnézzük, alapvetően három embercsoport dönti el, hogy mikor beteg a gyerek. 

Első körben van ugye az anya (szülő), ebből rögtön két alcsoport is létezik, úgy mint a tüneteket produkáló gyerek anyja, illetve a többi gyerek anyja. Ez nagyon különleges csoport, mert a saját gyerekünk egészségi állapotától függően tartozunk hol az egyik, hol a másik csoportba.

Vannak még a közintézményekben dolgozó nevelők/pedagógusok, akik szintén jogosultak a gyerek egészségi állapotát felmérni. És hát nem utolsó sorban létezik az egészségügyi személyzet (doktornéni/bácsi, kinek mi jutott), aki arra hivatott, hogy diagnosztizálja az ember gyerekét sújtó kórságot. Közel 17 évnyi pedagógusként eltöltött év, majd' 15 évnyi anyaság, és jó néhány óra orvosi rendelőben való várakozás után arra a következtetésre jutottam, hogy a fentiek az esetek többségében egyáltalán nem értenek egyet a bizonyos tünetegyüttest mutató gyerek állapotának megítélésében.

Vegyünk csak alapul egy egyszerű náthát, ami mondjuk kicsit már "begorombult", és sűrű, zöld takony folyik a gyerekből, nagyjából a bokájáig lógva, és mellé köhög is olykor. Ez nem kirívó eset, kábé mindennapos az összes bölcsiben, oviban, és az iskola legalább első két évfolyamán. Nézzük sorra, ki mit gondol.

Az anya, akinek taknyos a gyereke

Hát valóban, mintha kicsit náthás lenne. Igazából reggel ki kell szívni az orrát, meg csepegtetem is neki, de amúgy tényleg semmi baja. Nem, nem lázas, picit néha köhög meg tüsszög, ha épp nem kap levegőt a sok takonytól, mert fújni nem tudja rendesen, de amúgy egyáltalán semmi baja. És különben is, mindenki pont ilyen beteg náthás, mint az enyém.

Az anya, akinek épp nem taknyos a gyereke, mert mondjuk most volt otthon vele két hétig

Basszus, jövő héten megint otthon leszek. Itt van ez a gyerek tök betegen, térdig lóg a taknya, köhög, mint egy tüdőbeteg, mindenhová köpködi szét a kórságot, a frász törné ki az anyját, hogy nem gondol a többire? Én kikúrálom, ez meg behozza, orvos nem látta, az hétszentség, mert biztos otthon tartaná. És az óvónénik meg miért nem zavarják haza, hát mindenkit elfertőz?!

A pedagógus

Csóri gyerek, már megint milyen állapotban van?! Hiába mondom az anyjának, hogy rosszul érzi magát, másnap itt van újra igazolással, hogy egészséges, az orvos szava meg szent. Amúgy meg sajnálom is szegény anyját, nincs segítsége, előbb-utóbb a munkahelyén is szóvá teszik, ha sokat hiányzik. De mit csináljak, muszáj megmondanom, hogy beteg, hát itt van a többi, azoknak is van szülője, azok is dolgoznak, így nem lehetne közösségbe járni. Na jó, azt megértette az anyuka, mikor ideállított az orrcseppel, hogy naponta 4x kellene csepegtetni és kétszer itt nálunk, mert úgy jön ki a négy, hogy azt azért már mégse. Az a gyerek, akinek orrot kell szívni és orrcseppre szorul, annak otthon a helye.

Az orvos

Megint egy náthás. Mit csináljak vele? Otthon kellene maradnia pár napot minimum, de ismerem az anyját, dolgoznia kell. Végül is csak egy nátha, csepegteti az orrát, porszívózza, előbb-utóbb meggyógyul, csak lassabban, mintha otthon volna. Meg hát szétköpködi mindenfelé, meg aztán ki tudja, nem lesz-e belőle arcüreg gyulladás - a bölcsiben nyilván nem tudják szívni - vagy valami. Mindegy, menjen, ha az anyja annyira akarja, jövő héten úgy is itt lesz megint.

Na, valahogy így lehet, bár az orvosban nem vagyok biztos, orvos még sose voltam. Nehéz ügy ez a betegség. Mert most komolyan, egy kis ócska orrfolyással ki a frász vinné el a gyerekét dokihoz? Hát én tuti nem, orrcseppet tudok adni neki simán orvos nélkül is, de kell az a nyavalyás igazolás, ezért megyek, kockáztatva ezzel azt, hogy az egy órás várakozás alatt elkapja a bubópestist a váróban, nesze neked igazolás, maradhatok vele két hetet otthon. És nem vagyok álszent, tényleg megértem azokat, akik a taknyos kölköt beadják, mert muszáj nekik melózni. A gyerek jár közösségbe, amíg tud, aztán úgyis kidől egy időre, és akkor nincs mese, otthon kell maradni vele. 

És ha épp a "másik gyerek szülője" a szerepem, hát az is oké, mert ugye tényleg vérlázító, hogy fél fizetésért otthon maradtam hetekig, full egészséges gyereket viszek, és pár nap múlva már megint dögrováson van. Vagy megemlíteném itt azt a bicskanyitogató facebook-poszot, amit a bölcsis csoportban olvastam. Anyuka kiírta, hogy reggel ugyan 37,6°C volt a gyerek hője, de láthatóan nem érezte magát rosszul, így adott neki egy kis Nurofent, és bevitte a bölcsibe. Délután meg ment érte, mert hívták, hogy a gyereknek 39°C a láza. Na, ez kiakaszt, nem sok híja volt, hogy nem írtam az anyukának, szerencséje, hogy nem egy csoportba járnak a gyerekeink.

Közlöm, hogy a pedagógus is ember. És megérti, hogy néha jobb helye van a náthás gyereknek a közösségben, mint otthon, vagy azt, hogy a szüleinek dolgoznia kell, így egy ideig nem szól, hogy sz*rul van a gyerek. Mindent megért, mert ő is anya és ember. De felelősséggel tartozik a többi gyerekért, és benne van a házirendben, hogy csak egészséges gyerek járhat közösségbe, ezt a szülő aláírta, és higgye el, hogy joga van megkérni anyát, hogy ugyan mutassa már meg doktornak, ha nem tud aludni mert nem kap levegőt, mert az a takony, ami általában a térdéig ér, az vízszintes helyzetben nem tud kifolyni. És nem, nem adhat be orrcseppet/köptetőt/antibiotikumot(!), lázcsillapítót is csak akkor, ha felhívta a lázas gyerek szülőjét, és ő beleegyezett. És bocs, hogy csak orvosi igazolással lehet bevenni a betegség gyanújával kiadott gyereket (különös tekintettel a lázas állapotra), de így is van, hogy simán palira veszik a szülők, mert "otthon felejtették" az igazolást, de délután hozzák. És hozzák is.

És az orvost is megértem, hogy segíteni akar a szülőnek, és látatlanban ad igazolást, a gyerek megvizsgálása (egyáltalán megpillantása) nélkül, végül is csak egy nátha, ha komoly a baj, úgyis elviszik vizsgálatra. Remélhetőleg. Ezek után azt is megértem, hogy úgy néz az orvos az ember lányára, mint egy félnótásra, ha megkéri, hogy hadd maradjon otthon a gyerek pár napot, igen, tudom, hogy csak az orra folyik, de talán könnyebben meggyógyul úgy. Nekem mondjuk könnyű, mert van egy biztos, és egy időnként bevethető nagymama kéznél. De nem volt ez mindig így. A nagyoknál például, mikor az egyik a bölcsit kezdte, a másik az ovit, és állandóan betegek voltak, senki nem volt, aki helyettem kúrálta volna őket. És igen, én is szégyenkezve szóltam a munkahelyemen, hogy bocs, de megint beteg valamelyik, és tudtam, hogy megértik, mert ők is anyák, de azért mégis kínos volt. És igen, volt olyan, hogy sírva fakadtam a munkahelyemen, mikor tizedszerre telefonáltak, hogy Ádám megint lázas, pedig két hétig otthon voltam vele előtte, Isten bizony, kikúráltam rendesen. Most is kínos amúgy, pedig Simivel eddig 1 napot voltam itthon betegség miatt, meg ez a mostani egy hét, a jövő hetet már leszerveztem. Ugyanis bárányhimlős. Ez mindenképpen betegség, az orvos, a kisgyermeknevelő, a másik anya és a saját szememben is. De legalább karácsonyra meggyógyul, és nem kell attól tartani, hogy bárkit megfertőz, mert mindenki átesett már rajta. Éljen!

A válás oka: szakdolgozat

Leadtam. Most nem nyígtam annyit, mint az előzőnél, mert egyszerűen nem volt annyi időm, hogy ide is írjak, miközben azon kínlódtam, hogy azzal végezzek. Nem is tudom, hová tettem a józan eszemet, mikor arra vállalkoztam, hogy 3 gyerek, munka, háztartás mellett 7 hét alatt a nulláról összerakjak egy minimum 40 oldalas szakdolgozatot. Hát normális vagyok én? Nem, nem és nem! Soha, de most halálosan komolyan gondolom, hogy soha többé nem fogok ilyen szoros határidővel vállalni semmit, mert ebbe bele lehet bolondulni.

 Elmentem dolgozni, és ott voltam, ennyi. Nem tudtam sok mindent hozzátenni a dolgokhoz, mert alig láttam ki a fejemből. Aztán a háztartás… Erről nem nyilatkoznék bővebben. Sem a Himalája nagyságú vasalatlan cucc-hegyről, sem a házban csapatosan vonuló és támadó portigrisekről, sem a vasárnapi ebéd gyanánt - a férjem által - telefonon rendelt pizzáról, sem a hat hete epilálatlan lábszáramról.

Újra rá kellett döbbennem, hogy a férjem szeret. Vagy csak sajnálta a gyerekeket? Meglehet. Így aztán anyjuk helyett anyjuk volt, amíg én éjt nappallá téve írtam azt a sz*rt mesterművet. Egyetlen zokszó nélkül etette őket, játszott a kicsivel, reggel tízórait csomagolt, Simit bölcsibe vitte-hozta, hogy én addig is itthon maradhassak, Noémit orvoshoz vitte szintén ezért. Aztán átvedlett házvezetőnővé is: mosogatott, porszívózott, macskát etetett, mindezt kérés nélkül. És még a dolgozat megformázását is vállalta, annak ellenére, hogy a köztünk lévő romantikus kapcsolat az utóbbi időben kimerült ennyiben, hogy „ó, igen, ez a jó méret”, vagy „inkább vastag legyen, az nekem jobban tetszik”, és a végén pedig csak ennyi, hogy „Istenem, ez nagyon jó, csodálatosan sikerült”. Hát, így.

Ó, és akkor ott van még, hogy egy idegbeteg házisárkánnyá váltam – na jó, ez mondjuk, nem nagy változás az alaptermészetemhez képest. Ezt is úgy tűrte az én férjem, de úgy ám, hogy egyszer sem ordította le a hajamat, pedig megérdemeltem volna. Mindenen, de tényleg bármin felkaptam a vizet, kiabáltam mindenkivel korra és nemre való tekintet nélkül, akár csinált valamit a nyomorult áldozat, akár nem. És akkor mondhatnám kifogásként, hogy az utolsó pár napban nem aludtam 3-4 óránál többet - az előző hetekben is elég keveset, meg úgy általában sem sokat, Simi születése óta, de ez azért mindent alulmúlt, amit valaha is alvásként műveltem. Siminek hála ezt a keveset is olyan egy-másfél óránkénti megszakításokkal, és gyakorlatilag folyamatosan fájt a fejem, de hát felnőtt ember vagyok, tudhatnék uralkodni magamon. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben akkora alvásdeficitem keletkezett, amit soha nem fogok tudni behozni, főleg, hogy annyi elmaradt munkám van, hogy a szabad időmet inkább azok elvégzésére fogom felhasználni, nem holmi szunyókálásra. Pedig de jó is volna! Csak három nap, amikor fel sem kelek az ágyból, csak alszom, alszom és alszom. Hahaha…

Na, szóval a leadási határidő előtt egy nappal, azaz a mai napon leadtam. A tanárnak fogalma sincs, ki írt nála dolgozatot, mert csak telefonon meg e-mailben értekeztünk (idézem: „tulajdonképpen azt se tudom, ki maga, de biztos ismerem, ha engem keresett meg” – ezt akkor mondta, mikor már a kész szakdolit visszaküldte javítva), de teljesen meg volt vele elégedve, sőt. Közölte, hogy annyira tetszik neki, hogy talán el kellene küldeni a Szociális és Családügyi Minisztériumba (van ilyen, kérdezem?), hogy kicsit közelebb kerülhessenek a problémához. Ja, igen, a probléma, amiről írtam, így hangzik: A súlyosan, halmozottan sérült gyermeket nevelő édesanyák munkába állását befolyásoló tényezők. És csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, sehová nem fogom elküldeni. És remélem, azért jó jegyet kapok rá, ha már ennyit dolgoztam vele, és (szintén a tanárt idézem) ha már ennyire kifinomult, tudományos a stílusom, remekül fogalmazok, amit élvezet olvasni, és nem utolsó sorban, mert kiváló a helyesírásom :D.

És egy bónusz jó hír: csak január 30-án lesz az államvizsga! Igaz, mikor a csaj a tanulmányin mondta, hogy "és akkor lássuk csak, igen, nektek 30-án lesz az államvizsga, a bizottság...", na én ott kaptam egy közepesen erős szívrohamot. Mert hónap nélkül, csak úgy odalökte ezt a harmincadikát, én meg egyből decemberre asszociáltam. Hát, ha tényleg így lett volna, ott a helyszínen  harakirit követek el, mert arra felkészülni, na, azt tuti nem tudtam volna. Bezzeg így, enyém a világ! Aztán csak várjatok pár hetet, és olvassátok röhögéstől fájó hasizommal azt, hogy mennyire hülye voltam, hogy jelentkeztem erre az egészre, mert ennyi idő alatt aztán nem lehet felkészülni egy államvizsgára, és ott tört volna le a kezem, mikor az entert megnyomtam a jelentkezéskor. Tuti így lesz. Mert hisztizni, mindenen kiborulni, idegeskedni, azt nagyon tudok. Lehet, hogy ebből is kellene írnom valami negyvenoldalast?

Nem tudok szó nélkül elmenni mellette

így aztán szakdolgozat helyett most blogbejegyzést írok. Egyszer már írtam erről egy posztot , akkor a karácsonyi katalógusok miatt. Most hazafelé a bölcsiből beszélgettem egy anyukával, és ez durrantotta el az agyamat.

Előre bocsátom, nem tartom magam valami orbitális szakmai orákulumnak, de vannak bizonyos dolgok, amikről megvan a véleményem, és eddig még senkinek nem sikerült meggyőznie arról, hogy rosszul gondolom. Ezek közé tartoznak az úgynevezett (és szerintem nem létező) fejlesztő játékok. 

Történt ugyanis, hogy a tegnapi szülői felől érdeklődött egy anyuka, aki nem tudott rajta részt venni. Anyukát régebb óta ismerem, ő az, aki ezt a nótás foglalkozást tartja. Nem, nincs szakmai háttere, de igen lelkes amatőr, nem is csinálja rosszul, bár én másképp csinálnám. Már, ha tudnék annyira énekelni mint ő, és rávenném magam, hogy ilyesmit csináljak. Szóval, mondtam, hogy az udvari játékok témaköre is felvetődött, mit kellene kicserélni, satöbbi. Mire ő roppant módon felháborodva imígyen szólott:

- Hát igen, csak azt sajnálom, hogy nem volt pénz egyetlen fejlesztő játékra sem!

Na, ezt nem kellett volna mondania. Igen nagy szerencséje, hogy odaértünk az ovihoz, ahová ment a kisfiáért, mert ha lett volna időm, akkor kifejtettem volna neki a nézeteimet a fejlesztő játékokról. 

Akkor nem tudtam, viszont füstöl a fülem még mindig miatta, úgyhogy megkapja az, aki most ezt olvassa.

Drágáim, higgye már el mindenki, hogy nincsenek fejlesztő játékok, vagy ha vannak, akkor minden egyes játék fejlesztő játék! A gyerekmarketing szerint persze hogy van, pedig nincs, csak fejlesztő játéktevékenység létezik, azt meg bármivel lehet csinálni. Szinte.

Vegyük sorra a bölcsi udvarán lévő irgum-burgum semmit nem fejlesztő játékokat. 

Van egy csúszda, ami szinte használhatatlan, mert túl nagy a fokok közötti távolság, de ha jó lenne, erre lenne jó. A csúszda tetejére való feljutás közben a szem-kéz és szem-láb koordináció, az izomerő (lábakban, karokban, kezekben), a téri tájékozódás fejlődik. Nem beszélve a testképről, testtudatról, hiszen a gyereknek nagyon pontosan kell tudnia, mekkorát kell lépnie, hogy a következő lépcsőfokra eljusson, de ne lépjen mellé, milyen magasságba kell helyeznie a kezét, hogy elérje a kapaszkodót, milyen erővel kell felhúznia magát, hogy ne billenjen le, de azért fel is érjen a csúszda tetejére. Mindeközben komoly mérési, számítási feladatokat is végez (a felfelé való mozgáshoz szükséges távolságokat alaposan ki kell centizni), amik a későbbi matematikai képességeket alapozzák meg. Lecsúszáskor az egyensúlyérzéke fejlődik, a vesztibuláris rendszere kap ingereket. Leérkezéskor újra figyelnie kell, hogy mikor kell letennie a lábát, hogy ne essen fenékre, milyen gyorsan kell felállnia ahhoz, hogy ne bukjon orra, itt újra a testtudat, testkép fejlesztése történik. Lehet, hogy tud még mást is a csúszda, de hirtelen ennyi jut eszembe.

Van ugye a hinta. De most komolyan, minden fejlesztő helyen, foglalkozáson van legalább egyféle hinta, hiszen köztudott, hogy a hintázás kiválóan fejleszti az egyensúlyérzéket, ráadásul a ritmikus mozgás közben oldódhatnak a belső feszültségek, szorongások is, amire valljuk be, egy bölcsis beszoktatós időszakban nagy szükség van.

Akad az udvaron egy mászóka is, ő pont azt tudja, amit a csúszda "felmászós része".

No és akkor a homokozó. Ha csak simán futkároznak benne a gyerekek, a következő történik velük: fejlődik a mozgáskoordinációjuk, egyensúlyérzékük, erősödnek a láb- és hátizmaik, mert a homokban elég nehéz szaladgálni, mivel elsüllyed benne az ember, vagy kicsúszik a lába alól, ha nagyon száraz. Amennyiben rendeltetés szerűen homokozásra használják, akkor megtanulják/felfedezik, hogy mennyi homokot kell beletenni a formába, hogy normális "pogácsát" kapjanak, tehát megint méréseket végeznek (eleinte próbálkoznak, tapasztalnak, aztán már ránézésre is megy nekik, hiszen látják, hogy mikor van tele a forma és mikor fér még bele homok). Megtanulják azt is, hogy mekkora erővel kell belepaskolni a formába a homokot ahhoz, hogy egyáltalán kiboruljon belőle, ne szoruljon bele, vagy pont ellenkezőleg: ne hulljon szanaszét az elkészült remekmű. Megtanulják, hogy különbség van a vizes és száraz homokból készült dolgok között, lapátolás, tapicskolás, homokvár építés közben a kis kézizmaik és a finommotorikájuk is rengeteget fejlődik. Biztos van még itt is valami, de most csak ez ugrik be hirtelen.

Van az udvaron még egy kisvonat, amin gondolkodnom kellett, hogy mit is fejleszt. Ez inkább a szocializáció fejlesztésére szolgál: engedni, hogy a másik is "vezesse", együtt játszani tanít. Illetve ebben lehet jól elbújni, mint általában a kis házakban szoktak a gyerekek, de az ebben a bölcsiben nincs.

És akkor most megkérdezem, hogy az anyuka milyen fejlesztő játékra gondolt? Ez nem elég?

Gondoljuk csak el, hogy bedőlünk egy ravasz tévés hirdetésnek, megvesszük ezt a terméket:

- Kérem szépen, ez a világ legjobb felmosó szettje! Csak tiszta vízzel, vegyszer hozzáadása nélkül elpusztítja a padlón található kórokozók 99,9%-át, minden koszt eltüntet, ráadásul olyan kevés vizet használ, hogy pillanatok alatt megszárad bármilyen padló, hiszen bármilyen felületen képes ezt a fantasztikus hatást elérni! Egy háztartásból sem hiányozhat a Medzsik Mop, a mindent felmosó felmosószett! 

És megvesszük, beletöltjük a vödörbe a vizet, mellétesszük a Medzsik Mopot, és várjuk a csodát. Semmi nem történik, majd ordítva követeljük a vevőszolgálatnál, hogy adják vissza a pénzünket, hiszen a Medzsik Mop egy nagy humbug, nem csinál az az égvilágon semmit, átverés az egész. És akkor a következőt mondják nekünk:

- Kedves Vevő, maga nagyon hülye! Komolyan elhitte, hogy a Medzsik Mop magától felmos? A felmosóval végzett felmosás fogja eltüntetni a kórokozók 99,9%-át minden kosszal együtt, nem az eszköz.

Hát így van ez a fejlesztő játékokkal is. A játékokkal való tevékenység fejleszt, nem a tárgy, legyen az marha drága, sípoló-zenélő-beszélő-forgó akármicsoda is. Nincs fejlesztő játék vagy eszköz. Vegyünk csak alapul egy olyan kifejezetten fejlesztő foglalkozást, amit mondjuk a TSMT terapeuták végeznek. Van ott kutya közönséges tornapad, sima gumilabda, egyszerű műanyag botok, karikák, kötelek, babzsákok ilyesmik. Mégse mondhatjuk, hogy a labda fejleszt vagy a babzsák, hanem az a mozgás, amit ezek segítségével végez a gyerek. Pedig ezek aztán tényleg nem százezres összegbe kerülő szuperfejlesztő szuperjátékok, hanem olyan dolgok, amik jó esetben minden oviban megtalálhatóak. Jól is hangzana, ha mozgásfejlesztési célzattal gyűjtenénk az otthoni készletbe eszközöket, és bemennénk a játékboltba így:
- Adjon nekem, kérem, egy fejlesztő botot, mozgásjavító babzsákot meg egy koordináció fejlesztő labdát.
Ki is röhögnének, vagy jó esetben adnának egy könyvet, amiből megtanulhatjuk, hogy mit kell csinálni az eszközökkel.

Ha tényleg a játék fejlesztene, akkor az elmúlt 20-40 évig csupa kripli ember élt volna a földgolyón, hiszen hol voltak akkor még a tanuló kutyusok, játszóházak trambulinnal és más mozgásfejlesztő játékkal, play doh gyurmák, érzékelő korongok, gyöngyfűző szettek, legók-duplók? Sehol. Volt viszont fára mászás, nyilván azért, hogy az izomerejük, mozgáskoordinációjuk, szem-kéz és szem-láb koordinációjuk, téri orientációjuk fejlődjön. Fogócskázás mezítláb fűben, sárban, homokban, dombnak fel-dombról le, amire így szólították fel a szülők a gyerekeket, hogy "mennyé' gyerek, fejlesszed az izomerődet meg a tüdőkapacitásodat, meg a mozgáskoordinációdat és az állóképességedet, nehogy hülyegyerek legyél az iskolában".  Kukoricatörés, majd a csuhéból vagy vesszőből fonás, tésztadagasztás vagy csak "sarazás" a finommotorika fejlesztésnek céljából történt, meg hogy kreatív legyen a gyerek, és jó állása legyen, mert kreativitás igen kifizetődő tulajdonság mondjuk egy cipésznél vagy szabónál, meg hát a monotóniatűrést is kedvezően befolyásolja mondjuk az egész délután tartó kukoricatörés kivitelezése. A rohadt almával való dobálózást azért erőltették anno a felvilágosult szülők, mert tisztában voltak a célzómozgások fejlesztésének lehetőségeivel, a figyelem, koncentráció fontosságával, hiszen ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. Ugye mekkora baromság? Ezek a sima játéktevékenységek vagy egyszerű munkák a mindennapi élet részei voltak. Olyan dolgok, amik szuperfejlesztőek voltak, tök ingyen, és amiket megpróbálunk ma mindenféle "fejlesztő játékként" megjelölve helyettesíteni. Valahol persze érthető ez, mert manapság lehetetlenség a fenti dolgokat művelni, de ekkora cirkuszt csinálni a fejlesztő játékokból kész agyrém. Játsszunk a gyerekkel és hagyjuk játszani, akkor szépen fejlődni fog, ez a titok. (A "normál" gyerek, ismét mondom, a normál gyerek, nem részképesség- vagy egyéb zavaros, fogyatékkal élő vagy ilyesmi, mert nekik kell a fejlesztés, bizony, bizony!)

Megőőőőrülök, még ilyet....

... a fészbúkon ismerősnek jelölt a falusi városunk polgármestere! Vissza is igazoltam, pedig nem is ismerem. Igaz, hogy tegnap a bölcsis szülőin bemutatkozott, még kezet is fogtunk, de azért az nem valami nagy ismeretség. Mindegy amúgy, mert a többi jelen lévő anyukát is bejelölte, gondolom, beírta a keresőbe a jelenléti ív névsorát :D!

És a szülői... én nem értem, minek mentem el. Igen, valóban nem minden játék kompatibilis a 2-3 évesek méreteivel, és veszélyes, de ezt már jelezték a gondozónők is. Igen, valóban kaviccsal van felszórva a játékok alatti rész, de a legnagyobb baja nem az volt a felszólaló (és a szülőit összehívó) anyukának, hogy a kavicságy "kemény", hanem az, hogy néhány gyerek eszi a kavicsot. Gumilapot ígért a polgármester tavaszra, oké, de ha nem lesz kavics, majd mást (füvet, homokot, ágat stb.) fognak enni a gyerekek, mert simán találnak bármiféle szájba vehető dolgot. Igen, valóban szinte mindig főzelék van (ehhez mi köze a polgármesternek, hatóságilag rendeljen el rántott húst krumplival vagy mi?), de szigorú rendeletek szabályozzák a gyermekétkeztetést, nincs mit tenni. Igen, valóban nincs zárva a bölcsi ajtaja, és bárki be (és ki...) mehet rajta, de még mindig tart a beszoktatási időszak, és amúgy meg ezen könnyen lehet segíteni, van kaputelefon felszerelve, csak be kell zárni kulccsal és kész. Igen, valóban sok a 15ezres gondozási díj per hó, főleg, hogy akkor is kell fizetni, ha a gyerek havonta 2 hétig nincs is a bölcsiben, mert beteg, remélem, ezen tényleg elgondolkodnak a képviselők.

Nagyjából ennyi volt. És ha már ott volt a polgármester srác úr (de most komolyan, gondoljátok el, 37 éves, és októberben már a harmadik ciklust kezdte nálunk pmesterként), szóba kerültek ilyenek is, hogy csapadékvíz-elvezetés innen-onnan, útburkolások itt-ott, játszóterek építése ide-oda. Mindenre készségesen válaszolt -meglepően értelmes embernek tűnik, nem bújt ki egy kérdés alól sem, pedig elhozta magával egyik hű fegyverhordozóját képviselőjét, gondolom, lelki támasznak, vagy mi. 

Amúgy az egész szülői furcsán oldott hangulatban telt, kivéve azt a pár percet az elején, mikor az Anyuka, Aki Megszervezte határozottan és idegesen közölte a közlendőjét, többször is belevágva a kérdéseire adott válaszba (amúgy nagyon idegesítő volt a hangnem, amit megütött), és tényleg látszott rajta, hogy feltett szándéka lesöpörni a pástról a Szeretett Vezetőt, de nem sikerült neki. A pémester simán letegezett mindenkit, gondolom, nem tiszteletlenségből, és vissza is tegezték az anyukák/apukák, nem tudom, közülük melyiket ismeri valójában személyesen, vagy csak a közhangulat hatására volt ez a nagy bratyizás?

És ami a legjobb, hogy tényleg majdnem végig tudtam ülni úgy, hogy nem szóltam be(le), pedig fú, de sok mindent tudtam volna mondani. Azt az egyet nem bírtam megállni szó nélkül, mikor egy okos anyuka megkérdezte a pémestert, hogy árulja mér el neki, hogy ha az ő gyereke január 12-én lesz 3 éves, akkor miért nem veszik át a bölcsiből az oviba, holott törvényileg lehetne, és a valakijének a gyereke, aki január 6-án lesz 3 éves, 7-én már mehet oviba. Mert ő meg van győződve arról, hogy az oviban a gyerek korosztályának megfelelő foglalkozást kapná, és inkább arra lenne szüksége. Most komolyan, ez azt hiszi, hogy a harmadik szülinapján felkel a gyerek, rádöbben, hogy "jó ég, én 3 éves vagyok, hát mi keresnivalóm nekem a bölcsiben, az én korosztályom már az óvoda", és visítva követeli majd az áthelyezését, vagy mi a frász? Tényleg újra kezdené a beszoktatási mizériát 3 hónap után? Normális? És miből gondolja, hogy 25 gyerek mellett jobban tudna bárki is foglalkozni a gyerekével az oviban, mint a bölcsiben, ahol -főleg most, a taknyos időszakban- átlagosan mintegy 8 (de van, hogy még ennél is kevesebb) gyerek van a csoportban? És egyáltalán, szerinte az oviban nem pont ugyanúgy játszik a gyerek egész nap, mint a bölcsiben? Hallott már arról, hogy "kezdeményezés" van kis- és középső csoportban, és nincsenek foglalkozások, csak abban vesz részt a gyerek, amiben akar, és az is max. napi 15-20 perc, a többi szabad játék? És ha nem akar festeni/gyurmázni/mondókázni/körjátékot játszani stb., akkor nem fog, mert az óvónő nem cibálja egyenként mindet oda, viszont 8 gyereket sokkal könnyebb foglalkoztatni, és jobban vevők rá, mint az oviban, mert ha ott egy nem akar menni, akkor még 6 biztos nem fog akarni?

De ezt a sok mindent nem kérdeztem meg tőle, csak azt, hogy tényleg újra akarja-e szoktatni a gyerekét egy sokkal nagyobb közösségbe, új emberek mellé? Nem mondott semmit.

Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.

És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.

És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)

És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 

Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.

Jobb előbb, mint később

Gőzerővel elkezdtem készülni a karácsonyra. Ma vettem a dm-ben két tekercs karácsonyi csomagolópapírt -annak ellenére, hogy környezettudatossági szempontokat figyelembe véve évek óta ugyanabba a néhány gondosan kisimítva tárolt ajándékzacskóba tesszük az ajándékokat. Meg két csomag karácsonyi szalvétát is. Senki nem mondhatja, hogy nem kezdtem el időben készülődni az ünnepre :D!