Hurrá, nyaral(t)unk! Vol.1.

El sem hiszem, hogy eljutottam odáig, hogy elkezdem megírni ezt a bejegyzést. Végignéztem több ezer (nem, nem túlzok egyáltalán) fényképet (és még a férjem telefonját nem is koboztam el, pedig biztos azon vannak igazi csemegék), válogattam, albumokba mentettem, hogy könnyebb legyen feltölteni, jegyzeteltem a képek mellé. Ezzel annyi idő eltelt, hogy lassacskán ki is megy a fejemből, hogy hol mi történt, pedig füzetbe is írtam a biztonság kedvéért. A füzetet sehol nem találom egyébként. Most akkor tessék nagy levegőt venni, mert hosszú-hosszú, fotókkal illusztrált posztok következnek, hogy életünk első közös külföldi nyaralása méltó képpen meg legyen örökítve az utókor számára.

A külhoni nyaralás ötlete tavaly vetődött fel a férjemben, mondván, az idén nyáron leszünk mindketten 40 évesek (már csak én leszek, ő ugyanis tegnap volt), és a kerek évfordulót egy soha eddig még nem volt élménnyel illene ünnepelnünk. Ez vala maga a külföldi nyaralás. 17 éve voltunk utoljára az országhatáron kívül, a nászutunkon, Görögországban. Ádám még soha (Simi se), úgyhogy belevetettük magunkat a szervezésbe. Már februárban. Akkorra döntöttük el ugyanis, hogy Olaszországba megyünk (Horvátország volt a másik lehetséges úti cél), egy kedves baráti családdal egyetemben. Én balga módon azt hittem, hogy egyhetes tengerparti láblógatásra fizetünk be, így fórumanyukáktól kértem jól bevált szállástippeket, így mikor mutattam a férjemnek, hogy nézze már meg, micsoda kiváló apartmanokat találtam, no akkor igencsak leesett az állam, mert közölte, hogy oké, de mi Toszkánába készülünk. Hogy én ezt miért nem tudtam, ne kérdezze senki. Mintegy 4-6 órás össznépi nézelődés után, amikor nekem már tökmindegy volt, hogy hol fogunk aludni, mikor nem várost nézünk, eldöntötték, hogy Luccában lesz a főhadiszállásunk. 

Amire mindenképpen figyelnem kellett volna indulás előtt
1.) Igenis vásároljak kontaktlencsét. Gondoltam, nem terhelem tovább a családi büdzsét, 6.000 Ft nem kevés, amibe a 3 havi lencse kerül. Így viszont nem tudtam napszemüveget viselni, ami miatt kiégett a retinám, az összes képen hunyorogtam, és lett 500 db új homlok- és szemráncom.
2.) Elvégezni egy gyorstalpaló fotóstanfolyamot. Elképesztően sok képet készítettünk (főleg a két család együtt), amik közül egyik rosszabb lett, mint a másik. Életlen, homályos, bemozdult, fókusz nélküli, meg amit akartok. De nemcsak én, hanem mindenki ilyen béna képeket csinált. Rájöttem arra, hogy a nagyobb fényképezőgép nem garantálja a jobb képminőséget, pedig azt hittem. De nem, a csoda nem gépben, hanem az emberben van.
3.) Komolyabban utánanézni, hová akarunk menni és mit akarunk megnézni. Egy hét Toszkánában semmi, annyi a látnivaló. Rohanás volt az egész, persze jó volt, de ha részletesebb tervet készítünk, talán még jobb lett volna. Mert nem úgy van, hogy nem baj, hogy most nem néztük meg, majd jövőre visszamegyünk. Ahhoz marha messze van és marha drága. Valószínűleg életemben nem jutok vissza többet.
4.) Venni egy nagyobb memóriakártyát a fényképezőgépbe. Sajnos pont akkor telt meg a kártya, mikor San Gimignanóban voltunk, és hazafelé jövet az igazi toszkán tájról (olajfaligetek, ciprusok, egy-egy magányos ház a hegyoldalban) egy darab képet sem tudtam csinálni, pedig az lett volna az, amit valóban érdemes megörökíteni, mert a sok híres városról/épületről/műalkotásról bárki bármikor láthat képeket.
5.) Elvégezni egy "tékitízi" tanfolyamot. Akkor talán nem lettem volna állandóan idegállapotban, és nem mérgelődtem volna folyton az egész családommal, hogy csendben legyen, ne egye meg a másét a hűtőből, ne csináljon bármit, mert ugye nem egyedül vagyunk, legyünk tekintettel drága barátainkra. Most aztán drága barátaink, akik eddig csak a vasárnapi arcomat látták, megismerhették az idegbeteg énemet is, és biztos sajnálják a családomat, akiknek nem csak egy hét jut belőlem. Szerintem soha többé nem akarnak velünk lakni egy napig sem, nem hogy egy hétig. Tényleg kár, hogy nem bírok igazán lelazulni sehol, és nem tudok szívvel-lélekkel élvezni semmit. Ez az én nyomorom, de megkeserítem vele mások életét is. Bocs.

Amit viszont nem győzök eléggé megköszönni kolléganőimnek, hogy rábeszéltek egy kisméretű babakocsi elhurcolására. Simi ugyanis enélkül biztos nem bírta volna a tempót. Nem mentünk ugyan rémesen sokat, de általában gyorsan és meredeken haladtunk, Toszkána városaira ugyanis jellemző, hogy hegyoldalon vannak építve, ki hinné, ugye.

És akkor most belevágok. Előre mondom, hogy lesznek képek. Sok. De nem a mindenféle híres helyekről, mert azokról bárki láthat csúcsminőségű fotókat könyvben és a világhálón. Ezek inkább családi vonatkozású képek lesznek, ugyanis rólunk szólt a nyaralás. Köszönet a képekért kedves barátainknak.

1. nap: az odaút (2016. 07. 02., szombat)
Hajnali 5 órai találkozás volt előirányozva egy közeli barkácsáruház parkolójából, amiből végül is fél 6 lett. Ez jelentősen nem befolyásolta azt, hogy alig éltem, mert előző nap még munkahelyi kötelezettségeimnek tettem eleget, aztán éjjel fél 1-ig pakoltam, majd hajnali fél 4-kor keltem, hogy elemózsiát készítsek az útra, újra ellenőrizzem a kétezer pontból álló listát, aztán lelket verjek fél 5-kor Simibe, majd elinduljunk.
Az út teljesen eseménytelen volt, Simike rendes négyéveshez méltóan egy csomót aludt (viszont egyszer sem volt hajlandó pisilni), a nagyok szintén (ők pisiltek). Úgy értünk Luccába alig 12 óra alatt, mindössze három rövid pihenővel, mintha hetente járnánk oda. Egyszer sem tévedtünk el, nem mentünk le rossz helyen az autópályáról, nem kaptunk defektet, nem hányt senki, egyáltalán semmi nem történt, hála a 21. századi elektronikus navigációs rendszernek. Nagy örömmel vettük tehát tudomásul, hogy beértünk Luccába, és percek múlva elfoglalhatjuk az "olaszi otthonunkat", ahogy Simi hívta a szállásunkat. Muhahaha... Itt kezdődött ugyanis a technika zavara, ami bevitt minket, mindannyiunk csodálkozására, az óvárosba, ahol biztosan nem szándékoztunk lakni. Kijönni meg nem tudtunk, mert mindenhol egyirányú utcák, megfordulási lehetetlenség, sőt, a mi őrnaszádunkkal néhány utcába be is alig mert hajtani a férjem. Végül két kedves helyi(?) gyalogos fiatal sikeresen kivezetett minket mintegy 20 percnyi csalinkázás után, és egy benzinkútnál letáboroztunk, hogy merre tovább. A GPS tiszta hülye volt, Siminek pisilnie kellett (nem, nem bírt ki még 5 percet), de a benzinkút zárva volt, mindenki fáradt volt és nyűgös, de valahogy csak odajutottunk ahová igyekeztünk. Szállásadóink már vagy 1 (2?) órája vártak minket, majd miután meghallgatták a kalandjainkat, mondták, hogy 100 eurós büntire számíthatunk az óvárosi autós kiruccanás miatt, átvettük a csodás házat, ami tényleg pont úgy nézett ki a valóságban is, mint a hirdetési oldal képein. Csak azt nem írták oda hogy a valahányszáz éves csodás ódon épületben olyan szag van, mint egy pincében, a képeken meg ez ugye nyilván nem jött át. Amúgy tényleg fantasztikus  a hely, itt laktunk .
Kipakolás, bevásárlás a helyi Lidl-ben, kis esti séta, aztán szundi reggelig.
Erről a napról nem készültek képek.

2. nap: Lucca (2016. 07. 03., vasárnap)
Erre a napra eredetileg tengerperi pihenést terveztünk, de miután minden élő, papír alapú és virtuális információforrás lebeszélt minket erről, mondván Olaszországban a vasárnap az egyetlen igazi szabadnap, így minden olasz ilyenkor van a parton és gyakorlatilag a tengerbe se lehet beférni, így inkább a luccai sétát választottuk.
Szép kényelmes ébredés után a lányok a házhoz tartozó két bicajjal felfedezték az óvárost, én meg addig nem tudom, mit csináltam, mert már említettem, hogy a szépen vezetett jegyzetfüzetemet úgy eltetettem, hogy egyáltalán nem találom a házban sehol.
Lucca nagyon szép város, olyan, mintha megállt volna az idő. Tök régi házakban laknak az emberek, de valóban régiekben, nem 150, hanem akár 500 évesben is. Az óvárosban például mindenhol laknak, életvitel szerűen és "alkalmilag" is. Hihetetlen. Megmondom őszintén, nekem az összes hely közül ez a város tetszett a legjobban, talán mert volt időnk jól megnézni, vagy mert százezres lakossága ellenére sem tűnik zsúfoltnak, vagy mert annyira hangulatos az egész, nem tudom. Akárhányszor mentünk el sétálni, nem tudtam betelni vele. Bármikor visszamennék. Állandó lakosnak is.
A képek magukért beszélnek. Nem egy napon készültek, az összes luccás kép most következik.

Sima lakóház, gondolom

Pálmafa az udvaron, kell ennél több?

óváros

Dóm

Ez is a dóm

Piazza dell'Anfiteatro velünk. A képet a babakocsi készítette :).

Ugyanez nélkülünk, homályosan

Még mindig ugyanaz, Simivel

Csajok a városfalon

Fiúk a városfalon

Na, itt kell elképzelni az autóforgalmat, amit bonyolítottunk

Vagy itt

Ugye, hogy szép?

Ilyen kertet Andinak!

3. nap: tengeres (2016. 07. 04., hétfő)
És igen, strandra mentünk! Mivel Lucca nem kifejezetten tengerpari település, kicsit autóznunk kellett, egy olyan háromnegyed órát, míg odaértünk a roppant gondosan kiválasztott szabadstrandra. 5 euróért parkoltunk, minden más (értsd: a homok, ahová letelepedtünk) ingyen volt. Csak a napernyő volt még egy tízes, amit végül az  "afro-olasz" árus sokadik próbálkozására megvett a férjem. Amúgy kábé ötpercenként jöttek, árultak napernyőt, óriás strandkendőt, napszemüveget, kalapot, mittudoménmit. A fene se érti, hogy nem szakadt le a lábuk a bokáig érő homokban történő folyamatos járkálás miatt, de ezek egész nap jöttek-mentek, kiabáltak és próbálták eladni a portékájukat, vajmi kevés sikerrel. Csórikáim.
A víz elképesztően jó volt, akkora hullámok voltak, hogy csak na, rengeteg kagylóhéjat gyűjtöttünk, én nagyon élveztem, nem számított az ezer fok. Ha egészen őszinte akarok lenni, simán el tudtam volna képzelni még 2-3 ilyen napot.

Vigyázz, tenger, jövünk!

cukipofa

Ez itt a tenger, még nélkülünk

Megnézzük közelebbről

Megnéztük

Apa és a zöld szörny

Majdnem sikerült rajtamaradni

Van ott valami...

Folyt. köv.

Újra itthon

A múltkor még a nyaralás közepén írtam, de már itthon vagyunk. Gondoltam, hogy akkor a közeljövőben minden elmaradásomat pótolom, sőt. De még picit várni kell, mert a két nyaralás között pont jönnek a tesómék, biztos nem lesz időm hosszú beszámolókra.

Kicsit szét vagyok esve, mert tegnap éjjel fél 11-kor jöttünk haza, reggel fél 8 óta megy a mosógép és holnap is menni fog, mert ruha azért kell, hiába van kánikula. Pakolok, szortírozok, ahogyan mindenki csinálja egy egyhetes üdülés után, és még koránt sem látom a végét. Még jó, hogy ezer fok van, így gond nélkül szárad az udvaron a tengernyi mosott ruha, hogy holnap kezdhessem a vasalást. Erre ma délután hív a tesóm, hogy:
Ő: -Akkor jó nektek, ha holnap megyünk hozzátok?
Én: -???????
Ő: -Na, jó?
Én (nem kaptam szikrát, de valahogy csak kinyögtem): -De hát pár nap múlva megyünk Kismarosra...
Ő: -Nem baj, mi pont aznap akarunk hazautazni, mert 2 nap múlva mennek a fiúk Ausztriába, és ki kell mosnom és vasalnom a ruháikat.
Én: -Háááát, akkor jó. Végül is, gyertek.
Egyetlen tesóm van. Húsvét óta nem találkoztunk. Jöjjenek, majd legfeljebb segít pakolni és vasalni...

Nem sokára megmondom majd a férjemnek is, hogy holnap jön a húgom a fiúkkal, csak még nem akarom felzaklatni. Ma van ugyanis a 17. házassági évfordulónk, és ő holnap már megy dolgozni, hadd lazítson még egy kicsit *.

A nyaralásos beszámoló biztos nem marad el, csak még át kell bogarászni a képeket és az élményeket. Egyébként Toszkánában jártunk. Szerelem első látásra....

*Szerintem - ha eddig még nem tette - ma biztos megbánja, hogy engem vett el feleségül.

Eltűntek után kutatok!!!

Ezer éve nem jártam erre. Persze, van mentségem, több is: év végi ultrahajtás, készülődés a nyaralásra, nyaralás, időhiány, meg amit akartok.

Ma éppen volt időm egy (nem diétás) karamellás jeges kávé mellett rápillantani a saját (borzalmasan elhanyagolt) és az általam kedvelt, de az utóbbi időben méltatlan módon olvasatlanul hagyott blogokra. Több heti lemaradást pótoltam ma, lubickoltam az információkban, mindemellett döbbenten vettem észre, hogy a zárt blogok, melyekhez van (volt?) érvényes, meghívó általi hozzáférésem, eltűntek a listámból, és nem tudom olvasni őket. Jajistenem, jajistenem!!!! Mi történt, tudja valaki? Mert nem jártam feléjük, a rendszer automatikusan, vagy a gazdáik könyörtelenül letiltottak? Vissza lehet ezt valahogy csinálni (Cath, Mesélő?)? Vagy akkor ágyő végképp? Remélem, megbocsátást és utána újbóli bebocsátást nyerek a blogokhoz.

Hamarosan írok hosszabbat, de most csak annyit, hogy megvan a mínusz tíz kiló!

Piroritások

Gyermekorvosi rendelő előtt várakozva, én gyerekkel, ő gyerek nélkül. Én tulajdonképpen nem is orvosra vártam, mert a védőnőhöz volt időpontunk a négyéves státuszvizsgálatra, de gyerek nélkül nyilván ő sem a gyerekét jött orvosoltatni. Én gyerekezek, ő (40+-os, frizurás, ultra csinos anyuka) telefonál, egyszer csak megüti a fülemet ez:

- ....
- Áh, már megint szülői, anyák napja, fogadó óra! Én nem érek rá ilyen baromságokra elmenni! Te el tudsz menni?
- ...
- Jó, akkor majd elküldjük anyádat!

Célnadrág: pipa!

Úgy érzem, gyorsan meg kell írnom ezt a bejegyzést, mert nem szeretnék valótlant állítani. Ugyanis ma van a mérlegelés ama nagy napja (mint minden szombaton), és hát ma félek kicsit a mérlegre állni, mert az utolsó mérlegállás szerint 59,6 kg vagyok!!! És ez a fogyókúra olyan degenerált eredményeket is tud produkálni, hogy mindenféle zöldkaja és testmozgás ellenére is simán előfordulhat, egyik hétről a másikra akár egy egész kilóval is többet mutathat a mázsálás, úgyhogy a múlt heti hallatlan örömömet ebben a posztban megörökítem.

Elhatároztam, hogy csak akkor írok az eredményekről, ha 60,0 kg alá csökken a testtömegem, mert minden egyes elveszített dekával nem akarom borzolni senki idegeit. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ezt az eredményt mindenképpen meg kell  említenem, hiszen nagyjából egy évtizede nem kezdődött ötössel a szám, ami a kilóimat hivatott jegyezni.

Ami a legnagyobb siker, hogy rávettem magam a mozgásra! Bevallom őszintén, egyelőre komoly kínokat állok ki, hogy 15 percig egyáltalán talpon maradjak, valódi tornázásról szó nincsen. Csak amolyan vergődés, ami akkora fizikai megterheléssel jár, hogy fél napig van után a sztratoszférában a szívverésem. A mozgás/sport hatására felszabaduló adrenalinnal még nem találkoztam, hacsak az nem tekinthető örömnek, hogy végre vége, és anélkül túléltem, hogy mentőt kellett volna hívni. Ezért is szoktam elvonulni a család szemei elől, mikor "tornázni" kezdek, mert amíg nekem a lábaim sajognak, addig ők minden bizonnyal rekeszizomlázban szenvednének folyamatosan.
Azért kezdtem bele egyébként  a mozgásba, mert megláttam a fenekemet egy tükörben. A C&A-ban próbáltam ugyanis egy nadrágot, és ott úgy vannak elrendezve a tükrök, hogy minden irányból jól megnézhesse magát benne az ember lánya. És meg is láttam, mintegy véletlenül, hogy hiába a fogyás, ha olyan az ember feneke, mint a túlkelt tészta. Azt nem részletezem, hogy ez kinézetre, tapintásra(!) milyen, de tényleg olyan. És tudom, hogy sose leszek rubintréka, de nem is akarok, csak a kelt tésztát szeretném felváltani mondjuk linzertésztára. És igen, tudom, hogy mozgás nélkül csak félsiker, és hogy mozogva gyorsabban tűnik el a zsír, és az egészségnek is kell, hogy ne legyen punnyadt az ember, de én baromi lusta vagyok. Kellett a sokkoló látvány, és most igyekszem mozogni is.

Amit a legjobban sajnálok, hogy a centikről nem vezettem statisztikát (a kilókat folyamatosan jegyzem). Már nem akarom elkezdeni, pedig biztos látványos lenne az is, de megelégszem azzal, hogy a nadrágméretem már egy (talán másfél) számot csökkent, úgyhogy ez lesz a centizés helyett.

Semmiképpen nem hagyhatom említés nélkül, hogy támogató családom hihetetlen erőt adott (és ad a továbbiakban is), hogy napról napra szembe tudjak nézni a saláták rémuralmával, amik átvették az irányítást az étrendem felett, meg a tészta- és fehérkenyér nélküli élettel, ami azért eleinte nem volt valami könnyű. Szóval van nekem ez a családom, akik a biztatásra igazán különleges ajándékot kaptak a Jóistentől, ez egyre inkább nyilvánvaló.

Van ugye a húgom, aki köztudottan vékonyságmániás, és mikor bármennyit is hízom, egyből észreveszi, és meg is jegyzi, mint például karácsonykor:
- Nem csoda, hogy folyamatosan hízol, mikor mindig rágcsálsz valamit!
Ebben amúgy igaza volt, pont ezért is örültem neki, hogy a "nagy elhatározás" kezdete után csak bő két hónappal találkoztunk, amikor már majdnem 6 kilót leadtam. Alig vártam, hogy mikor majd meglát, azzal a hízásra érzékeny retinájával egyből konstatálja, hogy:
- Atyaég, Andi, ugye fogytál???
Nem, nem így volt. A tesóm ugyanis szintén pedagógus, és bár nem ismerem a konkrét pedagógiai hitvallását, de szerintem valami olyasmi lehet, hogy nem kell a delikvenst mindjárt piedesztálra emelni az első minimális siker után, nehogy megtorpanjon a lelkesedése. Így aztán napokig hiába vártam, hogy észrevegye, mennyire vékony vagyok, kénytelen voltam magam megemlíteni neki az utóbbi 2,5 hónap súlyvesztési tényállását. Mire ő végre valami igazán biztatót mondott:
- Ja, igen, fogytál? Amúgy a Beának* is mindig mondom, hogy tök mindegy, hogy 60 vagy 65 kiló-e, az az öt kiló semmit se számít. Ha olyan 8-10-et fogy, na, az azért már látszik.
Szóval akkor mínusz 8-10 kiló előtt nem fogja látni senki sem, hát ez azért így mindenképpen nagyon szomorú, mivel azonban én úgy 12-13 kilócskától szándékozom megszabadulni, előbb-utóbb várható, hogy valaki észreveszi.

A gyerekeimet meg se kell említenem, mert ők annyira rendesek, hogy folymatosan csak ezzel hitegetnek, hogy:
- Jaj már, anya, nem is vagy kövér!

És akkor van nekem a férjem, akinek igazából tényleg tetszeni szeretnék (jobban, mint pár kilóval ezelőtt). Gondoltam, ő majd szépen kilóról kilóra végigasszisztálja a fogyásomat, folyamatos bátorításával öntve lelket belém, hogy remekül haladok, csak így tovább! Hogy ne adjam fel, mert lám, máris milyen sokat vesztettem a térfogatomból, annyira, de annyira jól csinálom, hogy ihaj! És vártam, és vártam. De nem szólt semmit, így aztán úgy éreztem, hogy az első igazán nagy sikeremet mindenképp tudatosítanom kell benne is. Múlt héten vasárnap este történt.
- Képzeld, már kevesebb vagyok, mint 60 kiló!
- Igen? Remek. Csak aztán nehogy megint egy 48 kilós Andi legyen a  feleségem!

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ha ennyire nem számít senkinek, hogy hogy nézek ki, akkor ezentúl magamnak fogok fogyni. Pedig nekem amúgy eddig szinte mindegy volt, hogy 62 vagy 67-e amit a mérlegen látok, ha nagyon zavart volna, akkor sose lettem volna annyi. Most viszont, mivel a számomra legfontosabb embereknek nyilvánvalóan tökmindegy, hányas a konfekcióméretem**, magamért csinálom majd. Hogy ne érezzem magam kirekesztettnek ruhavásárláskor, mert 42-es (vagy 44-es) nadrágot kell vennem, és olyan nincsen csak sokkal drágább és rondább kivitelben, mint mondjuk 38-asban.

A sikerekhez még az is hozzá tartozik, hogy a "célnadrág", amit valamikor ősszel vettem (a sokadik feladott fogyókúrám kezdetén), és sehogyan sem tudtam magamon becippzározni, de nagyon nem, hát az most teljesen jól feljön rám, és sem a mozgásban, sem a levegővételben nem akadályoz. Most van egy új célnadrágom, 50 kilós koromban vettem, még mikor Ádám 1,5 éves volt, és egyszer meghívást kaptam a férjem céges karácsonyi bulijára. Feljön már, de még nem tudom becippzározni. De ha soha nem is tudom majd, az se baj, mert 50 kg azért nem szeretnék lenni.

Legközelebb 1,8 kg múlva jelentkezem ez ügyben, akkor leszek ugyanis 10 kilóval könnyebb, mint az induláskor, és a jubileumot új poszttal fogom ünnepelni. Hacsak nem valami jófajta csokival :).


* a húgon legjobb barátnője, akinek a kedvenc sportja a jojózás
** nyilván azért, mert úgy is szeretnek, akárhány kiló is vagyok, ez mondjuk mindenképpen pozitív, de rájöttem, hogy tőlük nem szabad várni semmit, mert túlságosan is közel állunk egymáshoz.

Rájöttem a tökéletes otthoni hajfestés titkára

Hívjuk házhoz a fodrászt!

Igaz, a megvilágosdásomhoz az évek alatt kidobott sok forint és ultrabéna hajszín is hozzájárult, de legalább tudom a tutit!

A férjemet viszik

Jaj, még mielőtt bárki rosszra gondolna, csak az előző posztot teszem értelmessé.

Az van, hogy a férjem nem csak úgy itthon hagy engem a szekérderék gyerekkel, ő meg elmegy mulatni, hanem az esetek nagy százalékában őt, kérem, viszik. A cég, ahol dolgozik. Jutalom wellness hétvégére, csapatépítő tréningekre, "céges olimpiára". Évente úgy 3-4 alkalommal biztosan, és ide elmenni ha nem is kötelező, de azért erősen ajánlott (és ki az a hülye, aki kihagyna egy habzsi-dőzsit ingyé', na ugye). Ezekre a helyekre én nem kísérhetem el, de eddig (értsd két héttel ezelőttig) nem is igen zavart, mert nem tudtam, milyen is egy igazi láblógatós hétvége. Most már tudom.

Ez a mostani hétvége meg kicsit az én hibám is, mert nem akartam mást terhelni a gyerekek gondjával, ezért nem mentem. Most meg szomorkodom. De majd megvidámodok újra, csak idő kérdése :D!

És ha nekem kell (szeretnék) menni valahová szó nélkül vigyáz az összes gyerekre, mert természetes, hogy néha én is megyek valahová. A baj ott kezdődik, mikor ketten mennénk, mert akkor igazán nehéz a gyerekvigyázás. Eddig nem is volt olyan, hogy a háromra egyszerre vigyázott valaki ennyi ideig, a cserkeszőlői kirándulásunk volt az első. Pár órát, egy délutánt, estét megoldunk anyukámmal, de ennyi időre még nem mertük senkire bízni őket.

Na, ezért maradtam itthon.